A KIRÁLYNÉRÓL

Egy jó barátom lakik Gödöllõn, gyakran meghí oda, szép fecsegõ húgai vannak, azok mindent megtudnak, s azok nekem mindent elbeszélnek, hogy a magyar királyné mit csinál.

Pedig már nem mai asszony az a királyné, s nekünk, kik még a tradíciókkal vérünkben hordjuk annak a szükségét, hogy legyen egy fenséges asszony, ki a többiek fölött áll, kinek korona fénye sugárzik szép fejérõl, kinek szelíd, nemes arcát oda képzeljük a zászlókra, nekünk - mondom - talán sokkal jobb volna már erre a célra Stefánia.

De ez csak következtetés, mely bizonyos kombinációk alapján kijön mint végeredmény, mint numerus. A királyné már nagyanya, a királyné már négy év óta túl van a negyvenen.

Bolond beszéd! Ki emlékeznék erre? Ma még úgy látjuk õt, kik gyermekkorunkban álmainkba szõttük gyönyörû arcát, finom alakját, a képekrõl, mi még úgy látjuk õt fiatalon, hódító szemeiben a csillagokat, márvány homlokán a fönséget, keskeny, szabályos arcán a bûbájos mosolyt. Mosolyt, mely de sokszor hozott az egész nemzetnek tavaszt!

Nevét csak úgy ejtették itt ki Magyarországon, mint egy szentét. A legdurvább férfi szava is lágy lett, mikor ezt mondá: »Erzsébet királyné«, és a legkérgesebb szív is nagyot dobbant, ha õróla beszéltek. Csillagos éjjeleken, suttogó folyású fényes vizek partján arról álmodozott az ifjú, vajon mit csinálhat ilyenkor a magyar királyné? Még távoli országokban is, az út porában vágtató lovas, ha míg lova viszi, képzeletét eleresztette szabadon, odament az a magyar királynéhoz: hogy az ugyan mirõl gondolkozhatik ilyenkor.

Magyar királyné? Igen õ már az volt, mikor még a férje csak »császárkodott«. Tiszteltük õt. Nem! Imádtuk? Ez is kevés. Mindnyájunknak közös szerelme volt.

Egy ideál, mely millió álomban ott van... egy ragyogó kép, mely a szivárványtól veszi a színeket. Ami bûbáj van a természetben, ami andalító van a mindenségben, ami zsibong, ami altat, ami pilláinkat megnehezíti, ami vérünket szétszökkenti, ami mintha a nap lecsapódna a földre, fénnyel önti el a rögöt, az mind egy név volt, az »Erzsébetünk« neve.

Hát megöregedhet-e valaha ez a név? Lekophatik-e valaha zománca? Lesz-e még királyné egyszer... hogy ne ez legyen a legszebb, legédesebb - nekünk?

Milyen büszkék voltunk rá, hogy õ a legszebb. Ha megszólalt édes hazai nyelvünkön csengõn, kellemmel, szavát átadta férfi az aggnak, az agg a gyermekeknek, és járt a szó faluról falura, szájról szájra, és mindenik szava után, mintha mindenkihez intézte volna azt, mindenkinek bizalmasabb ismerõse lett. Ott lakott õ a szívekben, koldusok, polgárok, parasztok és nemesek szíveiben. Tizenöt millió palotája volt: a leggazdagabb királynõ a földön.

De már is messze vitt hevem - pedig nem akarok udvari író lenni, hanem csak úgy egy kicsit elpletykálni, hogy mit csinál Erzsébet királyné Gödöllõn.

A többi magas urasággal nem törõdöm. Azok úgyis roppant egyformák, éppen mint a királyné ruhái, a szín, a szabás lehet más, meg a díszítés, de a derék mindég ugyanaz. Az udvari embereket is mintha valami gyár szállítaná õfelségeiknek.

Kiborotvált arccal, feszesen járnak, ki fekete frakkban, ki veresben, elmondják a sztereotip hízelgéseket és bókokat. Õk csak sakkfigurái a sablonszerû udvari élet külsõ részének.

A királyné korán reggel már fönn van és könnyû reggelije után kilovagol, rendesen csak egy lovász kíséri, az is messzirõl. A természetet nagyon szereti, a szebb fekvésû pontoknál gyakran megáll s nehány percig elábrándozik - aztán amilyen gondolatai támadnak, aszerint vagy szilajon nyargal, vagy pedig elereszti a kantárt s lépésben viszi kedves terhét »Lory«, a kedvenc paripa.

A lovaglás után már a »hivatalos szobájában« várja az elegáns báró Nopcsa, egy csomó aktával és levéllel a kezében.

A királyné némelykor türelmetlen, a sok ügy és kérvény kifárasztja, s gyakran szól közbe.

- Csak rövidebben, kedves báró... rövidebben.

De néha megragadja figyelmét, jó szívét egy-egy eset s ilyenkor aztán egészen belemelegszik, belemerül.

Ha semmi kérvény nem érkezik, kedvetlen, úgyszólván szomorú, s nem egyszer szegzi gyanakvólag még mindig szép szemeit a báróra:

- Önök nem terjesztenek elém minden kérvényt. Mindent tudni akarunk.

A folyó ügyek végeztével a lapok tartalmáról referál Nopcsa.

- Ezek a magyar újságok mindég annyit írnak rólam - jegyzé meg egy alkalommal -, a bécsiek csak ritkán.

- Mert itt jobban szeretnek fölséged felül olvasni.

Gyakran értesül olyan személyére vonatkozó hírekrõl is, amik egészen tévesek, de nem kívánja azokat megcáfoltatni, csak igen kivételes esetekben.

- Mi úgyis üvegházban élünk - mondja mosolyogva -, az embert éppen nem bosszanthatja az, hogy nem jól látnak be.

Nopcsa távoztával Mária Valéria fõhercegnõvel foglalkozik, vagy õ megy át lakosztályába, vagy az jön át kis barátnõjével: Aglája hercegkisasszonnyal.

A királynõ legelevenebb e gyermekkel s Kornis grófnõnek nem egyszer mondja: »Irigylem önt, hogy mindig Valériámmal lehet.«

A kis Valéria elõhozza babáját, melyet az angol királynõtõl kapott, s addig-addig pirongatja a felséges asszony, hogy már nem illik a babával játszani, hogy maga is beleelegyedik és az angol baba staffirungját szedegeti ki a kis szekrénykébõl.

Ha vadászat nincs, ebéd után lovardájába megy a királyné, ott fölgyújtják a gázakat, a zenekar csakhamar helyén terem egy csengettyûszóra, s elkezdõdik a legkedvesebb mulatsága - a mûlovaglás.

Négy dresszírozott lova van, melyekkel bámulatos tökélyre vitte, különösen az ugrásban. A magáncirkusz gyönyörûen van berendezve, közepütt szõnyeg virágokkal, lombokkal.

Gyönyörû látvány, amint kipirulva, lángoló arccal vágtat a ló hátán kecsesen, délcegen Magyarország királynéja.

A paripa, mintha érezné, hódolattal, odaadással viszi, s mikor puha kezével megsimogatja sörényét, térdre rogy a kegy súlya alatt...

E napokban egy szegény asszony kuncsorgott a palota kerítése elõtt, melyet csak egy Pest megyei hajdú õriz (vén ügyetlen ember, ad captam: szegedi hajdú).

- Mit akar az a szegény asszony? - kérdé a királyné, s Meiszel kisasszony azonnal intézkedett, hogy megtudják.

- Azt állítja, hogy fölségeddel akar beszélni, mert az olyan bizalmas dolog, amit csak fölségednek mondhat el.

- Eresszék be.

A gödöllõi asszony be is akart jönni, nem is, mert két zsák búza volt a kerítéshez támasztva, s azon mesterkedett, hogy hát azt is vigyék be utána.

De csak mégis elszánta magát a zsákokat ott hagyni és a királyné elé járulni, hol is térdre borult.

- Keljen föl, jó asszony, és mondja el mit kíván? - szólt a királyné szelíden.

- Hát semmit sem kívánok, tekintetes asszonyom, hiszen tudja, hogy miért jöttem...

A királyné intett, hogy nem tudja.

- Oh, lelkem! oh, galambom! Hát én a Szücsné vagyok, az öreg Szücsné, akinek két köböl búzát, vagy hogy lisztet adott kölcsön újig a kisasszonyka a télen. Hát azt a búzácskát hoztam el, egy véka interéssel. De mondok, magam adom én azt át a tekintetes királyné asszonynak, mert ha keresztülmegy, mondok, ezeknek a nagyságos uraknak a kezén, egy szemet sem lát abból a királyné.

Õfelsége nevetett, a várnagy azonban csakugyan visszaemlékezett arra, hogy ennek a szegény asszonynak két zsák lisztet adott kölcsön Mária Valéria, akinél audiencián volt a télen.

A királynét rendkívül mulattatta a kis epizód s megmagyaráztatta magának, mi az az újig (hogy míg az új termés meglesz), aztán odaajándékozta a szegény asszonynak a két nagy zsákot, mely ott fehéredett a fejedelmi kerítésnél.

- Megköszönöm alásan - mondá a szegény asszony hálálkodva -, az Isten is megáldja, de én nem kívánom... Mert csak osztán baj ne legyen belõle, ha a király hazajön!