IGAZÁN SZEGEDEN VAGYOK-E?

Az ilyen kirándulásoknak, aminõket én teszek, az a vége, hogy az ember tíz napi távollét alatt elrontja az egészségét s mire hazaér, ott találja tízszer fölírva az ajtón levõ táblácskán: »Kerestem. Kohn.«

E végeredmény megsemmisítõ öntudatával esem neki a Szeged és környékbeli élvezeteknek, amelyekhez foghatót csak a szülõföldjén élvezhet az ember.

Sárguló, kopott ruhájában is szép a róna, s mintha folyadékká vált szivárvány lenne, tündöklõ a Tisza. Ismerõsen szólít, még tán mosolyog is.

A várost keresem. De a város nincsen. Ezeken az utcákon én sohasem jártam, ismeretlen házak idegenül meredeznek úrias homlokukkal. Olyan elõkelõk és olyan hidegek...

Itt-ott megösmerek egyet-kettõt. Ni, ez még a régi! A rozzant lépcsõk, a fakó zsaluk... Hanem a szép szõke fej és a virágcserepek... azok már nincsenek sehol.

Szabadulni vágyom a falak közül. Azt keresem, amit elhagytam. Meg kell lennie valahol. Magam sem tudom, mit keresek, de lelkem kielégítetlenül marad. Megyek ki a szabadba egyedül. Egy pontot találnom kell, okvetlenül találnom kell egy pontot, mint Archimedesnek, ahonnan ráösmerhessek az én kedves Szegedemre.

Megváltom a jegyet az újszegedi hídon, amelyre föl van írva, hogy »egy gyalog személy«.

Nos, ez az én igazi titulusom. - Rövid, de velõs. De ‘iszen mégis elmés ember ez a Zombori Tóni!

Megfordulok a hídfõnél élénken, ha ott van-e még a szögletházon a »Halpiarc« szó. No, csak legalább ez lenne ott, hogy összekössön múltam emlékeivel. De ez a vékony cérnaszál is leszakadt, az utcáknak is más, modernebb neve van azóta.

Hát a túlparton?

Nem áll már ott a Torontál megyei pirospozsgás hajdú, hanem egy rettenetes sovány alak veszi át a jegyet. Így nézett ki a halál - fiatalkorában! De nem is nézem; szemem mohón keresi a ligetet. Milyen öröm! Bejárom az utakat s találgatni fogom a porban, hogy ez meg az tán éppen a Borcsánk picike lába nyoma... Hol zöldebb a gyep, õ lépett arra, hol megperzselve zsugorodott össze sárgán a lomb, õ nézett arra.

Se gyep, se lomb, hanem egy óriási gödör. Kazal rögökbõl és piramis sárból. A sok ember úgy nyüzsög, mintha egy nagy sírt ásna valakinek.

Sötéten hömpölyög elõttem ez a kép s nem bírok többé szabadulni tõle. A fúrás-faragás zaja, a tompán kongó kalapácsütések, s amint dübörögve lezuhan egy-egy deszka, mintha óriási temetés lázas elõkészületei volnának. S hozzá még a haldokló természet szomorú melancholiája, az õszi napfény fájó mosolya, a hervadás és a pusztulás benyomásával hangol le.

Visszafordulok, az én ligetem nincs meg többé. Erre, ami van, erre én nem emlékezem.

Szomorúan jövök vissza nagy veszteségemmel. A megtépett emlékek olyanok, mint a megtépett szárnyak. - A legfényesebb tollaim elhulltak. Szegedre jöttem, de nem találom Szegedet többé Szegeden.

Igaz, hogy újabb, igaz, hogy szebb, de nem ismerõs. Mikor fiatal voltam, sokszor megláttam valakinek az arcán egy olyan szeplõt, mint aminõ a szeretõm arcán volt s ez az egy ismerõs csúnya szeplõ gyönyörûvé tette azt az idegen arcot is.

Hát bizony csak ilyen ismerõs szeplõket találok már én itt. Azokat keresem, azok bájolnak el engem. Egy-egy régi kerítés, amott egy nagy téglarakás. (Szegény János botlott meg egyszer benne.) Néhol a ház át van alakítva, de az ócska kapu megmaradt (azt egyszer nekigyürkõzve beszakítottuk erõszakosan).

És az emberek... nos, az emberek megvannak, hanem egy vonással valamennyi öregebb lett. Az az egy esztendõ odaült minden arcra,... megösmertem, õk azok, de mégsem egészen õk.

Csak eszem tudja, hogy Szegeden vagyok, csak szívem érzi, hogy itt kell lennem, de szemem nem látja, s bizonyos köd födi el eszem és szívem elõl is.

Bebarangolom egyik végétõl a másikig a várost, s mindég tûnõdve hökkenek meg, ha csakugyan nem képzelet játéka az egész, igazán itt vagyok-e vagy nem?

Talán, ha majd a gázak kigyúlnak? Hiszen az én teóriám az, hogy az ebéd semmi egyéb, mint küzdelem a feketekávéhoz, a nappal pedig semmi más, mint küzdelem az estéhez. Az éj az én királyném, aki ösmer, aki szeret, aki nekem nappali fényben mutogat meg mindent bizalmasan s vállamra hajolva, holló-fekete hajával elföd.

Nem! Még a gázfény mellett sem érzem, hogy Szegeden vagyok. A kétség pajzánkodik velem, s apró fátyolokat ereget szárnyai alól, amik homályossá tegyék a látkört.

Unalomból a színházba megyek, pedig föltettem magamban, hogy vidéki elõadással nem rontom meg többé illúziómat.

Beülök, de nem a régi páholyomba. Ki tudja, kié az most? Másutt kell keresnem tanyát.

A páholyok most is úgy tele vannak, mint azelõtt, de csak imitt-amott ül egy-egy ismerõs. Azok fölveszik látcsöveiket, megnézegetnek és leteszik. Aztán eltûnõdnek rajta, hogy vajon honnan is ösmernek; látszik az arcukon, amint kitalálják, vagy ki nem találják.

Én is hidegen nézek ide-oda és nem érdekel semmi, bágyadtan dûlök hanyatt székemen, és fáraszt, ha valaki megszólít.

Csak már felgördülne a függöny.

És amint felgördül, be sok idegen nép lép ki a deszkákra.

Ejnye, de csinos ez! Ágainak vannak ilyen nõalakjai. Az asszony, aki öl! Dumas híres mondata akként illusztrálva, hogy egy asszony bolhát öl a mutató és a hüvelykujjával. Az orra olyan, mint Pulszky Polyxenáé, a termete Ceresé. Van benne valami a telivér erdélyi nõkbõl. Igazán érdekes arc, mert nem mindennapi. Ha valamivel élesebb volna az ajkszegletek karakterisztikus vonása, valóságos kaviár lenne.

És jól is játszik... Azazhogy merészen. A hangja nem szép, de van benne valami különös íz. Ilyen lehetett Nana mint színésznõ: eleinte, mint asszony: késõbben.

Vajon kicsoda? Megnézem a színlapot, Abonyiné.

Ah, hát ez az Abonyiné! A nevét már hallottam. No, hát legalább láttam már Abonyinét is.

A második elsõ primadonna is idegen. Feltûnõen hasonlít arcban egy idevaló szõke kisasszonyhoz. Nézzük meg, ott ül-e a szokott nagy szöglet-páholyban? Csinos termet, az arc meg kellemes. Egyike azoknak az arcoknak, amikre gyorsan ráununk, s amiknek nagyon illik a »Bebe csokor«, az elbájoló Bebe csokor.

Ez Veresné. A mi kedvencünket, a Halmaynét fogja pótolni. Milyen idõk! sóhajtok vissza. Mikor még Halmayné is tetszett!

Ha az ember öregszik, finnyás lesz és válogatós... és semmi sem elégíti ki.

Ásítózva nézek végig a nézõtéren és színpadon, egy alaktalan tumultussá folyik össze szemem elõtt minden, a nagy csillár fénye mintha milliárd apró démon lenne, õrült táncot jár a teremben, semmit sem látok, semmit sem érezek... csak azt, hogy unatkozom.

De íme, egyszerre csak kilép a színfalak mögül egy legény cifra fehér szûrrel, mely alul szürke selyembélés kandikál ki.

Az a szûr, amint nézem, egyszer csak elkezd mosolyogni, nevet rám, mintha ismerõse volnék, gallérja vígan hajladozik, mintha integetne, tulipános csücske mintha szólítgatna.

Élénken emelem föl fejemet. Szemem fölcsillog, arcom kipirul az örömtõl. Nini, az Aradi-ruhatár díszdarabja! Hiszen itthon vagyok... Szegeden vagyok.

...A szegényes csillár pazarul ontja fényét, tündökölnek az arcok, s amint szertenézek a páholyokban s lent a földszinten, ott ülnek barátaim hosszú sorban s nyájas üdvözletükbõl a szeretet sugárzik.

Az Isten áldja meg azt a szürke vén szûrt, melyen nem fogott a rekonstrukció!