1881
PESTI HIRLAP

JOBB A MÁSÉ

A lelkesedés nálunk az a mesebeli zseb, amelyikbe ha ezer kéz nyúl is, még az ezeregyedik is talál valami megmarkolni valót. Terem itt elismerés bõven mindenki számára, aki idegen.

A kis nemzetek sajátsága, hogy mindent megbámulnak, mindent rendkívülinek találnak, tapsra mozdítja meg kezeiket minden feltûnõbb mozzanat, éppen mint a kisvárosi színházakban a karzati publikumot.

Pedig a nemzetekben ha nem szabad is elbizakodásnak lenni, de kell hogy legyen önérzet, méltóság és bizonyos mérséklet: mert ezek összetételébõl támad az erõ.

Igaz, hogy az ily nemzeti erõ gyakran, hogy úgy mondjuk optikai csalódás, látszat: de a látszat sem megvetendõ bizonyos körülmények közt, mert a vadóságnak árnyéka.

S ahol az árnyékot látják sokan, ott kell, hogy legyen hitök szerint a test is.

*

A hitre épül sokszor a nemzetek tekintélye. Senkit sem tartanak nagyobbnak, mint saját õ magát; az egyén szerénysége, ha egy nagy összességbe vitetik át, nem lesz erénnyé, de gyöngeséggé.

Ez a mi gyöngeségünk ki-kivillan minden lépten-nyomon.

Míg a saját kiválóbb férfiainkat észre nem vesszük, addig a külföld jelentéktelenebb embereit tömjénezzük, s mintegy meglopva a magunk embereinek koszorúit, két kézzel szórjuk azokra, akik azt tán kicsinylõ ajkbiggyesztéssel fogadják. Ott van - hogy többet ne említsek - a Sacher-Masoch fogadtatása, vagy Bodenstedté, mely utóbbit az egyetemi rektor ment fogadni annak idején, a vasúti indóházhoz.

Ott van a Levinszky példája, ki eljött ide s nagy lelkesedés között szavalta el németül azoknak a költõinknek a gyönyörû verseit, akik közül némelyeket itthon észre nem vettünk.

*

Sok példát említhetnék még, de a példák gyûlöletesek, s különben is csak azt mutatják mind, ami kétségtelen, hogy ezen nevetséges kiskorúság megvan bennünk.

Legújabban a Nemzeti Színház tagjai küldenek ismét ezüst koszorút Bécsbe Sonnenthal számára, kinek huszonötéves jubileumát e napokban fogják ünnepelni a bécsi Burgszínházban.

Sonnenthal kétségkívül jeles mûvész, a németeknek nagy örömük telhetik benne, mi is elismerjük õt, - de nem értjük: miért a testületi ováció?

Hiszi valaki, hogy ezt valamikor viszonozni is fogják a bécsi kollegák, kik fumigatíve beszélnek a magyar Nemzeti Színházról?

De ha viszonoznák is, miért kell éppen nekünk kezdeményezni õvelök szemben az ilyen udvariasságot? Velük szemben, akiknek annyiszor lett volna már alkalmuk a rokonszenv és elismerés jeleivel közeledni felénk.

De ahelyett a bécsi színház mindig mint ellenséges testület lép fel, s csak nemrég is ostentatíve utasította vissza Szigligeti és Csiky egy-egy darabját.

A Nemzeti Színház tagjai nagyon jó keresztények, mert még a bibliánál is tovább mennek: aki kõvel dobja meg õket - visszahajítják ezüsttel.

...Persze hogy valami bõ ezüsttermés lehetett az idén a selmeci aranybányákban!

*

A mi mágnásaink keveset gondolnak az irodalommal és mûvészettel, s az õ álláspontjukat meglehetõsen festi egyik Zichy gróf bonmotja, ki egy Shakespeare-rõl beszélgetõ társaságban unatkozva felkiáltott:

- Ejh, mit Shakespeare! A fickó ha nem firkált volna, ma az ördög emlegetné.

A fõurak vajmi keveset törõdnek a nemzeti kultúrával, s még ha járnak is a színházba, az történik meg velük, ami X. Y. gróffal, ki örökös páholybérlõ lévén, a múlt héten figyelmeztette idegen ajkú feleségét, hogy: különösen a Szerdahelyi Kálmán játékára ügyeljen, ha még egyszer a színházba megy, mert az a legjelesebb színész.

*

Ily körülmények között, midõn másrészt a magyar dzsentri, mely eddig egyedüli pártolója volt a mûvészet- és irodalomnak, anyagi csapások alatt elkorcsosulva, elmaradoz azon térrõl, melyet betölteni hivatva volt, ily körülmények között úgyszólván maguk az írók, színészek és mûvészek azok, akik a magyar kultúrára nemcsak mint mûködõ tényezõk hatnak, nemcsak azt reprezentálják, amit magok alkottak, hanem mintegy örökül rájok szállt az egész kulturális vagyon, a nívó, melyen áll, s éppen ezért lehet megkövetelni, hogy azt bizonyos méltósággal képviseljék s az összehasonlításokban ne legyenek olyan túlságosan udvariasak.

Hiszen a magyar írók- és mûvészeknek is jut néha egy-egy méltánylás, néha még itthonról is, - de az olyan, mint azok a régi rézgarasok voltak, melyekkel hajdan a pápai udvaroknál tarokkoztak a bíbornokok.

Minden rézgarasnak titkos nyitja volt s abban egy arany elhelyezve.

Nekünk is jutnak ilyen rézgarasok; de az aranyat kiveszik belõlük elõbb az - idegenek.

LENDVAY MÁRTONRÓL

Ma leplezték le Lendvay Márton szülõházán az emlékkövet Nagybányán.

Lendvay Márton volt eddig a legkiválóbb hõs- és szerelmes színész; emlékével tele van most is a nemzet szíve, helye még most is üres.

Mindnyájan kevélyek vagyunk rá. Mikor meghalt, mintha minden magyar házból halottat vittek volna ki. Mikor meghalt, mintha a történelemnek is sok fényes alakja együtt halt volna meg vele másodszor...

De legbüszkébb lehet rá szülõvárosa, s látszik, hogy az. Fényes ünnepélyt rendez az emlékkõ leleplezésére. Jókai költeményt írt ez alkalomra. Az ünnepi beszédet Pap Zsigmond fogja mondani, mely külön füzetekben is megjelent, s festi a Lendvay pályáját, küzdelmeit s diadalait.

Lendvay Nagybányán járta iskoláit is, de rossz sikerrel, s épp ez üldözte el mindnyájunk szerencséjére a színi pályára. Kezdetben itt is kevés szerencsével, elsõ szerepébe õ is belesült, csak késõbb, 1827-ben aratott sikert a »Bánom, hogy megházasodtam« címû darabban.

Kezdetben roppant nyomorral kellett küzdenie. 1829-ben például megmosta Békésen a ruháit, s ha nem mese - a tejjel-mézzel patakzó akkori világból - a vízbõl fogdosott halakkal táplálko­zott.

Három évre rá megnõsült s Hivatal Anikót, akkori híres színésznõt vette el; ma már senki sem emlékszik a nevére, pedig még él. Ez a színmûvészek sorsa.

1833-ban Csáki a kassai társulathoz szerzõdtette, s már a következõ évben Budára jött, hol mint tenor-énekes is szerepelt.

Azontúl már eléggé ismeretes a Lendvay pályája. Egy diadalút az, melynek csak a koporsóban van vége: vagy hogy ott sem, ott csak a folytatása van egész - a feledékenységig.

Csakhogy Lendvay ebben talán egy örök kivétel lesz a színészek közt.

MAGYAR GRÁC

Azt mondta egy ügyes élcelõ, hogy akik kiesnek a gráciából, azok Grácba vonulnak. A csendes Grácba, hol a légy köhögését is meg lehet hallani, s hol olyan olcsó minden - mint a katona, ha megöregszik.

Lapunk egy elõfizetõje, »egy penzionált ezredes«, aki a királyfiék ünnepélye alkalmával itt járt a fõvárosban, szemet vetett a jó öreg Budára.

Szegény elhagyatott Buda, ha már te is megtetszettél valakinek!...

*

Azt írja tisztelt elõfizetõnk, hogy itt jó lenne a szegény megöregedett katonatiszteknek.

Éppen nekik való lenne. A locsogó Duna széles tükrében elábrándoznának fiatalságukról, a lakatlan királyi vár (vagy hogy talán a citadella és a Hentzi-szobor) eszükbe juttatná dicsõségüket; az öreg Gellértnek kopasz feje az õ saját korukat.

Aztán csendes hely ez is, éppen mint Grác, kivált a Tabán. A fõváros zajából ide alig jut más valami, mint akár Felsõ-Magyarország valamelyik kis falujába, ide is csak az újságok hozzák meg, hogy mi történt a világon - tegnap.

*

Megvan itt Grácnak vagy Pozsonynak minden elõnye, még az olcsóság is.

Az öreg katonák, kik örökös zajban töltötték életüket, nem szeretik a zajt többé; no, az nincs is itt; ha nyáron a fürdõkkel nem tartanák fenn a közlekedést a döcögõ omnibuszok, igazi csoda lenne, egy pesti vagy egy idegen ember megjelenése a Lajtán... akarom mondani a Dunán túli oldalon.

Ezek az omnibuszok adják meg Budának a nagyvárosi színezetet. Hanem az olcsóságát nem veheti el semmi.

Mintha mérföldek választanák el a fényûzésben, komfortban és élvezetekben kéjelgõ testvér-várostól.

Csak a Duna szeli át, s mégis egy tenger fékszik köztük.

*

Valamikor a »Fõvárosi Lapok«-ban olvastam, hogy egy budai polgár halt meg hetvenkilenc éves korában, ki még sohasem volt ideát Pesten.

Valóban, hiába van ott a törvénycikk, hiába írjuk egy szóval a két város nevét, maga az öreg Buda csak nem akar átjönni Pestre. Nem is jön át sohasem, és éppen azért alkalmas penzionált katonák városává lenni. Teljesen osztjuk tisztelt elõfizetõnk nézetét.

Hanem azt mégis megvalljuk õszintén, hogy volt egy idõ, amikor másképp képzeltük õs Budát.

A nemzeti trikolórt láttuk lobogni a vár fokán.

A királyok mindig itthon vannak. Minisztereknek, fõuraknak fényes fogatai robognak fölfelé.

Vége-hossza nincs az udvari parádéknak...

Ha a budai telekkönyvbe bepillantunk, ott látjuk a történelem összes fényes neveit mint háziurakat.

A monumentális ragyogó paloták mind oda épülnek. Pesten csak a burgerek és kereskedõk laknak.

A »sikk« minden úri embernek, akinek pénze van, Budán lakni és Budán költeni. Itt kering minden bolygó a nap körül.

...De hát ez mind csak képzelõdés, hiú remény volt. Kiábrándultunk belõle, s mikor az ezredes úr praktikus eszméjét elolvastuk, akkor beláttuk, hogy neki igaza van, ha magyar Grácot akar Budából. Talán az vezette erre az ötletre, hogy hiszen Buda is egy gráciából kiesett város - legyen tehát Grác.

Beláttuk, de mégis felkacagtunk. Vajon mikor arra kívánja figyelmeztetni bajtársait, hogy milyen csendes, nyugalmas hely ez, nem jelent-e meg az õ ajkán is egy keserû mosoly? Nem érzi-e még õ is, hogy ebben milyen szatíra van?

...Mátyás, Lajos élettõl pezsgõ királyi székhelye becsületes öreg katonatisztek csöndes asyluma, a temetõ elõszobája legyen.

GOROVE ISTVÁNRÓL

Gorove még azon nagy generációnak tagja, mely egész csövestül termett, hogy Magyarországot új korszakába bevezesse. Kossuth és Deák, e két kolosszus közt, még egész sora emelkedett az oszlopoknak. Valahányszor kidõl egy, mindig nagy ûr támad utána.

Kossuth és Deák között! Ez a Gorove István politikai mûködésének legrövidebb és leghívebb jellemzése és története. Majd az egyiket, majd a másikat követte, - ez a helyes szó. A két nap közül hol az egyik vonzotta, hol a másik. Elég erre két példa egymás mellett: 1849-ben a debreceni függetlenségi nyilatkozatot õ fogalmazta, az 1867.-i kiegyezés létrehozásában pedig Deák és Andrássy után mindjárt õ jött legelöl.

Nem volt a végletek embere, közepütt járt - mindig egyenes úton. Jelleme kristálytisztaságát sohasem vonta kétségbe senki, azért is szokta mondogatni, midõn a hírlapokra panaszkodtak elõtte:

»No, énnekem még sohasem volt velök semmi bajom.«

*

A par excellence kedélyes nemzet minden nagy emberét adomáiban is szerepelteti; azzal okvetlenül kedélyes dolgok is történnek, aki neki nagy; ha pedig éppenséggel nem történnének, hát azért mégis az õ szájába adja a sikerültebb bonmot-kat és hasonlatokat.

Így maradt néhány Gorovéról is.

Mikor a »magyar háború« megbukott, õ is Párizsba menekült, s Kiss Miklós ezredessel (aki egy gazdag francia grófnõt vett nõül) õ volt a magyar emigránsok »pénzügyminisztere«, mert dúsgazdag anyja bõséges forrást nyitott meg elõtte.

Vitte is egy darabig türelmesen ezt a hivatalt, de mikor látta, hogy ilyen rendszer mellett sokat költenek a bajtársak, õ maga pedig minduntalan pénzzavarokba jut, kijött a béketûrésbõl.

»Az ördög legyen nálatok „Duschek”-ké! Azt gondoltam ki, urak, hogy legyen az egész havi pénzem a tietek; nekem majd csak adjatok kölcsön.«

*

Az emigrációból, hol nemigen játszott szerepet, õ tért haza a legelõbb, s mihelyt az alkotmányos éra felvirradt, azonnal a tettek sorompóiba lépett mint képviselõ, miután elõbb birtokait hozta rendbe.

A 67.-i minisztériumban, melynek Deák egyenes kívánságára lett tagja, õ magát és Horváth Boldizsárt tartotta a »legliberálisabb elem«-nek; rendkívül becsülte még s gyöngéden szerette báró Eötvös Józsefet.

Midõn késõbb kilépett, s a Deák-párt nimbusza és ereje hanyatlani kezdett, egy udvari estély alkalmával Herbst udvariasan mondá:

- Mióta ön otthagyta a minisztériumot, azóta következett be a Deák-párt fokozatos gyöngülése.

- Én azt hiszem, még régebben; amióta Eötvös József meghalt - felelte szerényen.

*

Pedig nem volt szerény ember. Legalább külsõ modorában sok dölyf és nagy hiúság jelentkezett. Inkább ellenszenves volt, mintsem rokonszenvet gerjesztõ.

Széles, merev arcán az érzékiség és eltompultság kinyomata, kékes szemeiben fagyos hidegség.

De akik közelebbrõl ösmerték, azok másképp ítélnek e külsõségekrõl is. A lélek szépsége és a tiszta jellem kisugárzása a jó ismerõsök elõtt eloszlatta a fagyot és a ködöt, mely alakját bevonta.

Még kedélyes is tudott lenni nemegyszer.

Pártelnök korában megszólítja egy ízben, midõn a klubból hazafelé ment az utcán, Baldácsi Antal nagy szelesen.

- Mi újság, Pista?

- Sok baj, sok gond - mondja Gorove egészen komolyan.

- Ugyan miféle gond, mondd el, ha nem államtitok?

Gorove igen jól ismerte Baldácsi hóbortjait s így szólt:

- Éppen most volt nálam egy indiánus küldöttség... talán hallottad is már, hogy itt járnak...

- Aztán mit akarnak itt?

- Hát még nem tudod? Igazán nem hallottad? No, hát kísérj el egy darabon, hadd mondjam el. Az indiánus küldöttség, barátom, azért jött hozzám, mint elnökhöz, hogy ajánljak nekik királyt.

- Nos és kit ajánlottál? - kérdezi Baldácsi mohón.

- Éppen ez a bökkenõ - mondja Gorove aggodalmasan -, százezer forintot kérnek a királyi székért: az pedig sok pénz, nem mindenki rendelkezik annyival... az igaz, hogy az adóban majd vissza lehet sarcolni...

- Hüm! Egy kicsit sok... Nagyon sok! Annyi készpénzem nincs is.

- S amellett még ott is kell lakni. Hanem tudod mit, Tóni!

- Hallom, kedves Pistám...

- Istent is keresnek egyúttal. És az csak ötvenezer forint! S azon felül ott sem kell lakni.

Baldácsi elgondolkozott, hümmögött egy darabig, azután suttogva kérdé:

- Hol vannak szállva?

*

Gorove elõkelõ családból származott. Temest, Torontált négy család uralta, rég idõk óta a Gorovék, Dánielek, Karácsonyiak és Csekonicsok, versengve egymás között a hatalomért és befolyásért. A két utóbbi család el is érte célját, grófi rangot nyert, a Dánielek még ma is befolyásosak azon a vidéken, de szellemileg kivált Gorove István.

Gorove László, István atyja, ezen versengési idõszakban látván fia szépen fejlõ tehetségeit, kevélyen emlegette.

»Ebbõl a fiúból, ha az isten élteti, még viceispán is lehet.«

Lett is, mégpedig miniszter, s midõn éppen ez idõben mint követjelöltet Jókai a Terézvárosban megbuktatta., keserûen mondá a legyõzött választók tisztelgõ küldöttségének:

»Önök mindnyájan túlbecsülnek engem, nem csoda, ha csalódni fognak mindnyájan. Egy ember volt csak, aki nem csalódott bennem: az apám, - mert õ csak alispánná kívánt tenni. S ez az egyetlen ember sem él már.«

*

Gorove születési évét hibásan közölték a lapok. Õ magát, pedig hiú ember volt (ingeit mindig Párizsban mosatta, sokat adott arra, ha az asszonyok becsülik még valamire) öt évvel mondja öregebbnek. Az 1819-ik évszám hibásan csúszott születési évének valamelyik lexikonba, s így lett õ »a tudomány által megfiatalítva«.

Voltaképpen 1814-ben született, éppen a bécsi kongresszus tartama alatt, amit igen gyakran szokott emlegetni.

Állását és emelkedését tréfásan mindig annak tulajdonította, hogy nem házasodott meg.

- Az agglegényekre jó idõ járt. Ez az õ érájuk volt. S én azt ügyesen megéreztem.

*

Az is téves adat, mintha Gorove a 49.-i nyilatkozatot aláírta volna. Hanem mint az ország­gyûlés jegyzõje a nevezetes okmányt õ fogalmazta, az azonban csak többszörösítve lett, s az eredeti fogalmazvány sohasem íratott alá, mert a bekövetkezett zavaros napokban többen eltávoztak Debrecenbõl, akiknek alá kellett volna írni.

Így aláíratlanul került az irat a Nemzeti Múzeumba, ahol mai napság is õriztetik.

Igaz, hogy Pulszky Ferenc, miniszter korában egyszer, midõn kilátásba helyezte, hogy a múzeumot megtekinti, tréfásan megfenyegette:

- No, csak gyere el; éppen egy kis dolgod is lesz ott, tegnap akadt kezembe a »függetlenségi nyilatkozat«. Azt most még neked kell hitelesíteni, mert te voltál a jegyzõ.

...Gorovéra ráfogták, hogy azontúl nem mert elmenni többé a múzeumba.

*

Ami ritkaság a magyar államférfiaknál, a könyveket is szerette Gorove, és ami még nagyobb ritkaság: a magyar könyveket is, - sõt meglehet, hogy olvasta is. Szobái tele voltak velök, valamint arcképekkel és mindenféle emléktárgyakkal, mert legbecsesebbek voltak elõtte azok a dol­gok, amik lefolyt élete egyes nevezetesebb eseményeire s az azokban szereplõkre emlékez­tették.

E tekintetben félretett minden más tekintetet. Annyira, hogy például Deák vagy Eötvös sajátkezûleg aláírt arcképe mellett mindjárt egy terézvárosi Gorove-párti zsidó banderista fizionómiája következik.

- Micsoda rossz ízlés ez! - figyelmeztették nevetve.

- Ez itt a múlt! - mondá. - Az én múltam. S a temetõben éppen ilyen összevissza következnek a sírok.

*

Nagy gourmand volt. Irigyelte Kemény Zsigmondot, aki még nagyobb gourmand volt, és szívébõl sajnálta Kecskeméthy Aurélt, hogy miért nem lett prímási szakács.

Büszke volt rá, hogy neki van a legjobb szakácsnéja Magyarországon, s midõn József fõherceg egyszer el akarta kérni tõle, állítólag így szólt:

»A loyalisság a gyomornál végzõdik, fönség.«

Utolsó idõben azonban már a hírhedt szakácsné sem fõzött neki jól: folytonosan morgott és panaszkodott, hogy megromlott a fõzte és milyen ügyetlen.

Pedig a szakácsné csakúgy fõzött, mint azelõtt, hanem a halál volt nagyon közel s az szedte ki a fûszert az ételekbõl.

A »BUDAPESTI SZEMLE«

Irodalmi viszonyaink mellett, a »Budapesti Szemle« megjelenése majdnem mindig irodalmi esemény.

Nagy dicséret ez kétségkívül a »Budapesti Szemlé«-re, de nem hízelgõ irodalmunk jelenlegi állapotára.

A »Bp. Szemle« többnyire gazdag és változatos a tudomány és irodalom majd minden körébõl.

Ilyen most is.

Salamonnal kezdõdik, aki hosszabb cikket kezd »A közös ügyek és a forradalom«-ról. Az elsõ közleményben érdekes történelmi reflexiókat és motívumokat állít össze, a fundamemtum azt mutatja: egy nagyobb szabású becses tanulmányhoz.

Az »Anglia irodalma Viktoria idejében« címû rendkívül érdekes tanulmányból, melyet Belényesi fordított le angolból, közölve van a harmadik befejezõ rész.

Legbõvebben szól e rész a regényirodalomról s általában a költészetrõl, s kimondja, hogy az utóbbi alábbvaló az elõbbieknél. Név több van benne, de nem oly nagy nevû. Úgy látszik - végzi -, hogy a regényköltés jelenlegi iskolája a francia politikusoktól kölcsönzött kifejezéssel élve, kimerítette mandátumát. A szenzációs regénynek megvolt a maga napja, és e nap csak epizód, félbeszakítás volt. A realizmus megtette mindazt, ami tõle telhetik. Szúrós részletei, közönséges gondokból és nagyravágyásokból álló triviális körei, kicsinykés kísértései, könnyû szerelmeskedései, úgy látszik, már valahára kimerítették vonzó erejüket s apadó lélegzetökkel új kiindulást sürgetnek a regényíró számára. Talán a közszükség a legújabbkori regényben meghozza az új segélyforrást. Talán, hogy új életet nyerjen, regényköltészetünket még egyszer bele kell mártani a romantika régi szent forrásába.

A következõ cikk »Magyarország adórendezésé«-rõl szól 1780-ban. Marczali Henrik ez érdekes tanulmányának ismertetését a következõkben kapjuk »figyelmes« kézbõl.

Azon szoros összeköttetésnél fogva, melyben a gazdasági viszonyok a politikai s mûveltségi viszonyokkal állanak, hazánk múlt századbeli adórendszere anyagot nyújt arra nézve, hogy különbözõ részeinek egymáshoz való viszonyára és fejlõdésére vonhassunk belõlük következést.

Az ország összes egyenes hadiadója 1780-ban a Bánság egyesítése után 4.392,911 frtot tett ki. Közvetett adó nincs. A nemesség és papság nem fizet. Ezen adónak aránylag legnagyobb részét az északnyugati megyék viselik. Ezeknek kifejlett ipara és kereskedelme ennek elviselését lehetõvé tette, délkeleten pedig a török hódoltság földén még nagyon gyér a népesség. Már a 18. század folyamában huzamosan halad a Felföld hanyatlása az Alföld emelke­désével. Az Alföldön, a Dunántúl p. o. egzekúció és adóhátralék elvétve sem fordul elõ, míg északnyugaton elég gyakoriak. Még 1723-ban 12 alföldi megye csak körülbelül 490.000 frt adót fizetett, 1780-ban már 700.000-nél is többet. Ellenben 12 felföldi megye adója 1723-ban 1.600,000, 1780-ban már csak 1.450,000, 1847-ben csak 1 millió.

Ez az átalakulás nemcsak gazdasági tekintetben megy végbe, hanem népesség dolgában is. A 12 alföldi új megye népessége 1798-ban 1.538,000 lélekre ment, 1847-ben 2,845,000-re; a 12 felföldiben 1787-ben 1.589,000 lakott, és ezek 1847-ig csak 1.943,000-re szaporodtak.

Nemzetiségi szempontból ezen fejlõdésnek az volt az eredménye, hogy a magyar nyelvû megyék és vidékek a dolgok természeténél fogva sokkal gyorsabban növekedtek mint a hanyatló nagy stationarius tót megyék. A 12 alföldi és dunántúli megye egy úttal a legtisztább magyar vidék, a felföld német.

Ennek szükségszerû következte pedig az volt, hogy a hatalom, a befolyás is, az ország é. ny.-i részét bíró fõnemesek és fõpapok kezébõl az alföldet bíró köznemességébe ment át.

A német, tót vidékek szaporodó népessége pedig nem költözött Amerikába, hanem magában Magyarországban, annak is fejlõdõ részeiben talált új hazát.

Felméri Lajos »Oxford és Cambridge«-rõl ír, s amirõl a két város híres, egyetemeinek kormányzatáról, az oktatásról s általában az egyetemi életrõl.

És most... menjünk át egyik legérdekesebbre, Asbóth János cikkére »a magyar birtokos osztály hanyatlásáról«.

Legújabban Láng Lajos írt tanulmányt e kérdésrõl; Szontagh Pál is beleszólt.

Asbóth cikke a kettõ között áll. Szontagh kissé túlkonzervatív eszméket pengetett, Láng pedig - ha lehet olyan - némelyek szerint túlliberálisokat.

A kérdés, melyrõl Asbóth ír, aktuális, úgyszólván égetõ. Mindenki pengeti, mindenki panaszkodik a magyar dzsentri pusztulásán. Egy sóhajtás az, mely minduntalan felhangzik, halljuk lépten-nyomon.

Asbóth cikkére legközelebb visszatérünk oly részletesen, amennyire megérdemli e tanulmány, mely sok új vonással s sok oldalról megvilágítva állítja elénk rövid tömörségben a tárgyat, mint még senki sem õelõtte; csak kevésben tér el nézetünk az övétõl. Az õ felfogása konzervatív s közelebb áll a Szontagh Páléhoz, mint a Láng Lajoséhoz. S ez az egyetlen hibája. Sok igazat mond el, s következtetésül bizonyos paktumra lép a liberális felfogással, azon meggyõzõdésre jutva, hogy a nemességbõl elszármazó földbirtok új tulajdonosai fogják pótolni amaz osztályt, mely oly nagy tradiciókkal bír, s ennélfogva az az osztály örökkön-örökké élni fog az új osztályban is.

Róth Samu »A tengerek eloszlásának változásáról« ír egy szakcikket.

A szépirodalmi részben Asbóth Oszkár fordításában Naumov Miklós »Bûnbánó« címû elbeszélését olvassuk s Erdélyi János hagyományából három költeményt, melyek közül az »Este« címût a Szemle tisztelt szerkesztõsége szíves engedelmével lapunk mai mellékletén közöljük.

Az »Értesítõ« néhány többé-kevésbé jelentékeny könyvismertetést tesz, köztük a Kossuth Lajos könyvérõl is.

Olyan kiválóan szónok õ - úgymond -, hogy tulajdonképp alig is lehet író. Minden, amit ír, retorika.

Bátor ítélet Kossuthról, sok igaz van benne, de azért talán mégis kemény.

Kossuth nem író, õ maga sem gerálja magát annak (legfeljebb túlbuzgó hívei), õ egyszerûen memoárjait adja ki. Megírta, ahogy tudta. Õ annyira »kivétel« nekünk, hogy a kritika - ostorának csattanása ellenében - aligha fogja a Szemle elõfizetõinek számát szaporítani.

A MAGYAR DZSENTRI

Semmi sincs annyira napirenden Magyarországon, mint minduntalan felsóhajtani: pusztul a dzsentri, vége van, elvész a középosztály anélkül, hogy egy másik osztály támadna, mely átvegye a kötelességeket, amiket olyan nemesen betöltött az elõbbi.

Más államokban nincs meg ez a kérdés. Legalább nincs meg az õ aggodalmas voltában. A birtokváltozási processzus kétségtelenül mindenütt folyik, de nem így. A századok elõrlik a neveket s újakat hoznak fel; de ez csak olyan - jegyzi meg egy politikai író -, mint a fogzás. Új fog nõ a régi helyén s éppen olyan fehér, olyan jó és olyan erõs, mint az elõbbi.

Nálunk egy kicsit másképp van: a régi fogak helyett hamisakat rak be az idõ. Nálunk nagy dolog az, hogy a középosztály pusztul; nemcsak nagy következményû társadalmi és politikai kérdés, de egy nemzeti panasz, egy zokogó szó mely belevegyül örömeinkbe keserûségnek, mely végigsüvít az országon, s mindenki megborzong tõle, mely mint a közeledõ földrengés, megrázza a falait annak a vékony épületnek, amit ma Magyarország alkotmányának nevezünk.

*

Sóhajtoznak, panaszkodnak, de behatóbban a kérdéssel még alig foglalkozott valaki. Mindössze Szontagh Pál, nógrádi, az Ellenõrben, ki konzervatív irányból nézi a dolgot, s sötétebbnek látja a következményeket, mint valóban lesznek. E cikkekre Láng Lajos orsz. képviselõ s jeles publicistánk felelt a »távozó és közeledõ Magyarország« címû cikkeiben, melyek Szontagh Pál elmefuttatásával együtt külön füzetben is megjelentek. Láng modern szempontból nézi a dolgot, a demokrácia szemüvegén, izmos érveléssel mutat rá a kiegyengetett útra, melyen a jövõ kor középosztálya jönni fog, mert jönnie kell, s megnyugtatni kíván, a nemesség számára megásott sírra mutatva, amint bizonyítani törekszik: meg fog halni, de hiszen meg kellett halnia.

E nézetkicserélés óta, melyeknek mindenike figyelemre méltó volt, sõt a Láng Lajosé, hogy úgy mondjuk, bizonyos államférfiúi magaslaton állott, nem hallatszott sokáig semmi hang. Mert nálunk még ilyen kérdés is, mely a nemzet nagy részének pragmatikus létérdekeivel foglalkozik, sem képes mélyebb hullámokat verni.

Az emberek elolvassák, leteszik és azt mondják: »Ennek a Szontagh Pálnak igaza van.«

Azután olvassuk a Láng Lajosét, és annak is igaza van: hanem aztán nem gondolkozik róla tovább senki. Fatalisták vagyunk, »ami jön, jön«. Tegyen róla Tisza Kálmán, vagy Simonyi Ernõ!

A »Budapesti Szemle« júniusi füzetében végre Asbóth János közöl hosszabb tanulmányt »A magyar birtokos osztály pusztulásáról«.

A konzervatív irányú publicista cikkét mondhatni bizonyos idegességgel vettük kezünkbe: attól féltünk, hogy mikor kifogy az argumentumokból, elõveszi a partécédulát, s könnybe borulva minket is könnybe borít.

Mert bizonyára nincs egyetlen magyar ember sem, aki ne érezné a nimbuszt, mely e csodálatos osztályt körüllebegte: visszaverõdnek a sugarak a múltból sûrû lángnyelvekben még most is; éppen jókor a ravatalra... Nincs magyar ember, aki ne hullatna könnyet e ravatalnál.

Ilyen érzelmek közt kezdtük olvasni Asbóth cikkét, de örömmel csalódtunk.

Asbóthnak sikerült tárgyilagosabbnak maradni két elõdénél:

A konzervatív elõítéletekbõl semmi sem maradt benne, s nem kapott fel a modern vesszõparipára sem. Azzal a határozattal fogta meg a tollat, hogy megkeresi, hol az igazság, hol az okok, amik a hanyatlást elõidézték; gyönyörûen, találó vonásokkal hozza le a történelembõl a szomorú processzus indokait s kimutatja, mi fog történni magával az osztállyal, s minõ kihatása lehet e hanyatlásnak magára az államra nézve?

*

Magvasabban és teljesebben kifejteni ily nagyszabású kérdést oly szûk keretben, amint azt Asbóth tette, alig lehetne.

Egyike ez a legbecsesebb esszéknek nemcsak tartalmilag, de alakilag is.

Szerzõ a tárgyra nézve, mely a legelkoptatottabb, mert mindenkinek a száján van, sok új világítást hoz s a haldokló intézményt mintegy bearanyozza érdekes és igaz észrevételeivel, melyek csak beható, az egész institúciót átölelõ tanulmányozás gyümölcsei lehetnek.

Kimutatja, hogy a magyar nemesség demokratikus alapra szervezett arisztokratikus osztály volt. Nem a vér tisztasága képezi alapelvét, mint a nyugoti arisztokráciákban, hanem a »virtus«. Nemesnek könnyû volt lennie mindenkinek, akiben bárminemû jelesség mutatkozott, s ezáltal az osztály sohasem volt stagnációban, hanem a vérfölfrissítés útján folyton tágult s kiterjedt mindarra, magába vette mindazt, ami jó és tökéletes volt a nemzetben.

Lehozza aztán, miként származik pusztulása és hanyatlása éppen erényeibõl, hogy meg­szüntette a jobbágyságot, hogy egyenkint mondott le elõjogairól, még az általa betölteni szokott hivatalokat is átengedve a modern fogalmak iránti respektusból nagyrészben inasoknak.

S most, midõn a legdicstelenebbnek látszik az osztály, most vált az valóban a legnagyobbá. Az õ szegénysége - az õ nagysága.

*

Megvalljuk, ez utóbbi pontra nézve nem értünk egyet Asbóthtal, a mai dzsentri véleményünk szerint nem az a dzsentri már, amelyrõl õ szól, s mely nagy feladatoknak olyan híven megfelelt.

Az új generáció törpe már, s azért fog elveszni. Õk már nem engedtek át semmit. Az õ kezükbõl »kiesett« az magától, amit vesztettek. Az a következmény volt, visszatarthatlan következmény.

Hogy az új alapon, melyet az új idõk kitoltak, nem bírták helyüket megállani s ingadoznak, az az õ gyámoltalanságuk, azt védeni meddõ feladat, habár elítélni az õsök iránti kegyelet nem engedi is.

*

Még egy dolgot felejtett ki Asbóth tanulmányából, s e hiányzó szín nagyon erõsítené a következtetést, amelyhez az esszé végén jut, s ez az, hogy Magyarországon nem a nemesi címerekhez, hanem a földbirtokhoz volt tapadva a középosztály fogalma.

A török által birtokolt országrészek visszafoglalása után számtalan idegen ember telepedett le kisebb-nagyobb földbirtokot szerezve, vagy a késõbbi királyok alatt is, különösen Mária Terézia és II. József idejében, s a családok is gyorsan annyira beleolvadtak a magyar középosztályba, hogy attól sem érzésben, sem tettekben éppen nem különböztek.

Nincs tehát veszedelem abban, ha a címerek befelé fordulnak az õsi kriptákon...

A földbirtok tulajdonosai lesznek az új középosztály. A szent rög az, ahonnan a hazaszeretet szivárog. A rögök tulajdonosaié kell hogy legyen a jövõ.

Hanem persze olyan institúciókat kell hozni, olyan viszonyokat teremteni, hogy magyarrá legyen, aki Magyarországon lakik. Mert magától semmi sem megy.

Éppen Asbóth mutatta ki, hogy szakavatottsággal milyen institúciók tették a hajdani középosztályt azzá, ami volt. Õ mutat rá arra legszebben, hogy az emberek gyúrható anyag a helyes institúciók vasmarka között.

*

Asbóth végül azon biztató eredményhez jut - s mi is azt hisszük, hogy ez az igaz,... azon eredményhez jut, hogy a nemesség erényeit végre az egész nemzet fogja átörökölni, - de mégis vet egy sóvárgó konzervatív pillantást a hanyatló predikátumok felé s buzdítja viselõit, hogy ne hagyják magukat, s mint ahogy hajdan fegyverrel vívták vissza õseik az elveszett pozíciókat, fogják meg õk most a munka és szellem fegyvereit.

Igen, fogják meg, - de könnyítsenek magukon azzal, hogy a nemesi tradíciókat dobják ki a táskájukból.

Mert ami súly volt egykor, ma teher. S a jelenlegi generációt ez emlékek nyomták le - a tespedésbe.

AZ ÚJ BLAHÁNÉ

Hogy a hét város Homér születési helye fölött vitatkozott hajdan, az nagy bolondság volt. Mert akárhol született is, mindegy, egész Görögországnak világított.

Hogy három vármegye, Csanád, Somogy és Nógrád azon vitatkozik, egyik sem akarván õt fölléptetni, hogy hova nem való Szontagh Pali, az is nagy bolondság. Mert ha meg volna is állapítható a szülõmegyéje, azért mégsem lennének kénytelenek õt ott megválasztani.

Hanem, hogy most az a kérdés kezd felülkerekedni: beteg-e vajon Hegyi Aranka, vagy sem, az már nem tréfadolog. Egy ilyen vitának mindég van jogosultsága...

A kis pacsirta elhallgatott. Üres a berek és unalmas.

Rettenetes hírek szivárognak ki. A pacsirtának torokbaja van. Elmegy gyógyulni Emsbe, s nem fogjuk látni sokáig.

A Népszínház udvarának homokján az õ picike lábnyomait a Solymosi és az Együd vastag talpa agyontapossa, öltözõszobájába hiába suhan be az esti szellõ... Õ nem lesz ott. Elveszítjük. Igaz, hogy csak rövid idõre, de a nélkülözésben a percek is nagyon hosszúk...

Hát igazán beteg-e? Hírt hír gyorsan vált: - Nincs semmi baja, csak meghûlt kissé.

Nem igaz, mintha semmi baja sem lenne, - beszéli egy másik »hiteles forrás«. Odavan, elmegy s a jó isten tudja, hogy mikor tér vissza.

Ez aztán a nagyság átka, hogy a beteget nem hagyja betegnek s az egészségest egészségesnek.

Elõször csak a kõnyomatú lapok kezdik. Ezeknek még nem hisz senki, mert ezek bizonyos felelõsséggel tartoznak, hanem a színház vagy a Szikszay udvarán ki találja ejteni valaki s akkor mindjárt biztossá válik.

Beteg-e? nem beteg-e? Az akácfaleveleket kell megkérdeni, hogy a legutolsó levél elárulja az érdekes titkot.

*

Egy fiatal írnok egy ízben meg akarván tudni, mekkora helyet szorított már magának a literatúrában, egy áltudósítást küldött be faluról a saját haláláról.

Nyolc-kilenc sorban emlékeztek meg róla a lapok.

- Még korán van meghalni - jegyzé meg nyugodtan, elolvasva a nekrológokat, - legalább ötven sorra akarom vinni.

...Ez az ötven sor az, amiért a nagyok fáradnak egy egész életen át.

A színésznõk nagyságának más a mértéke. Nekik nem muszáj okvetlenül meghalni, õk maradhatnak elevenen is, - mindössze meg kell betegedniök, s ez elég.

Vagy csinál szenzációt a betegségük, vagy nem. S ez a nagyság vagy a semmi.

A kis Hegyi Aranka betegsége esemény. Egészen meg vagyunk ijedve.

*

Mikor a férjhezmenetelét hozták a lapok, az még nem döbbentett meg.

Hátha nem igaz! De meg lehetetlen is, hogy azt valaki elvihesse, akit már össze-visszacsókolt más... a múzsa.

Hanem az a betegség, ez megdöbbent. Mert ez egy új éra a Népszínházban.

Mikor a csillag fénye elbágyad, akkor vesszük észre, hogy milyen fénylõ volt. Azelõtt azt sem láttuk, hogy csillag.

Egyszerre nevezetessé vált Hegyi Aranka. Azt sem tudjuk, hogyan, miként. Talán nem is sejtette senki.

De igen!

Egy vasárnapi színmûelõadáson a tömeg tapsolását hallván Tihanyi, a leeresztett függönyök mögött megfogta a Blaháné kezét:

- Jöjjön, méltóságos báróné, hajtsuk meg magunkat a mesterlegényeknek.

Blaháné elmosolyodott a csípõs szavakon, s így szólt:

- Menjünk, galambom; úgysem tart már nagyon sokáig. Ösmerem én a publikum tenyerét.

- Meghiszem azt. Elég sokáig hordozta rajta...

*

Úgy van, a »publikum tenyere« édes fekvõhely, aki rajta van, annak, s sohasem unja meg senki. Hol hideg, hol meleg, néha nagyon izzadó és mindig változékony. Hanem »állandó fundusnak« éppen nem lehet használni.

Úgy látszik, a Hegyi Aranka nevére lesz nemsokára telekkönyvezve. A nagy érdeklõdés betegsége iránt elõrevetõdõ árnyéka ennek.

Beteg-e, nem beteg-e? Isten tudja, mi baja van. Valami igézõ homály ül sorsa fölött.

Hátha csak intrika az egész és nem akarják szerzõdtetni az új igazgatósághoz?

Évvától kitelik az is.

Éva már szerencsétlenné tette azzal egyszer a nagyközönséget, hogy leszakította az almát.

Most ez a másik Évva eldob egy virágbimbót s azzal teszi szerencsétlenné a publikumot.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . .

Pedig hát kár a fejüket törni, uraim, kár gyanúsítani, találgatni, s oktalan dolog tapogatózni a sötétben. Hegyi Aranka sem válik meg a Népszínháztól, sem nem beteg, - hanem egyszerûen meg akarta tudni, - hogy hány embernek fog fájni az õ torokbaja?

Hanem felsûlt - mert nem bírja összeszámítani.

ZALAI JELÖLTSÉGEM

Apróságok

Mi legszebb Zala vármegyében? - kérdezték egyszer állítólag Deák Ferencet, mire az röviden felelte: »Somogy vármegye.«

Aminthogy igaz is, mert Zalából, ha dombosabb helyére lép valaki, szépen odalátszik a regényes Somogy, a Kisfaludyak hazája.

No, hanem azért Zala megyének lenni sem bolondság, - nemcsak azért, mert Deákot nevelte, de mert a híres göcsejiek is ott laknak.

Aztán ilyenkor minden vidék szép, mikor még a szénáspajtákról is a nemzeti trikolór libeg-lobog kevélyen.

Harmadikán kaptam a sürgönyt.

»Jeles hazafi! - így szól - örömmel tudatjuk önnel mai értekezletünkbõl, hogy egy törpe töredék önt jelölte. Megválasztása több mint bizonyos. Jöjjön le minél elõbb!«

Gyanús volt elõttem a sürgöny, mint ahogy gyanús minden választási sürgöny a világon. Dacára annak, hogy jeles hazafi vagyok, megvan az a szokásom, hogy gondolkozni is szoktam, - minélfogva félni kezdtem a fiaskótól, s elhatároztam, hogy mint Endrõdy Sándor Kolozs­várra, én is inkognitó utazom Zalamegyébe.

Ott majd kipuhatolván a közhangulatot, ha van sikerre kilátás, - magammal viszem a pörge kalapomat is és a mentét, s alkalmas pillanatban elõlépek.

Monostorra érve, szóba eredtem itt-ott a választókkal. Legelõször is a régi tapolcai képvise­lõrõl kívántam magamnak információkat szerezni.

- Ugyan mondják meg nekem kigyelmetek, miféle ember az a Kerkápolyi?

A bíró-gazda volt a kolompos, megráncigálta gondolkozva a lajbija hátulját, azután össze­ráncolta a homlokát, mialatt végiggondolta Kerkápolyi összes mûködését s így szólt:

- Nincs abban, uram, annyi ész sem, mint a bikkfában.

No, szegény Kerkápolyi, te ugyan meg vagy bírálva. A nép szava az isten szava, - íme a legfelsõbb fórum ítélete.

- Aztán, kit szeretnek kentek a legjobban? - puhatolóztam odább.

- Hát a Gyulát - mondá az öreg paraszt, s a többiek fejükkel bólingattak.

- Miféle Gyulát?

- Hát a mi Gyulánkat. A Verhovay Gyulát.

- Olyan okos ember az?

- Jaj, uram, nagy ember az!... nem volt olyan Kossuth óta, vagy tán még Kossuth sem volt olyan okos. Itt, éppen ezen a szent helyen mondta ezelõtt három évvel, - sohasem felejtem el, míg élek - még az unokáimnak is rneghagyom. Még ma is, mintha hallanám azokat az arany szavait...

- Mit is mondott csak?

- Azt mondta biz az, uram: törvényt kellene hozni arra, hogy ennek a Kerkay Pólinak még a maradékai se kapjanak hivatalt.

- Egyebet nem mondott?

- Micsoda? Még egyebet is mondjon? Benne van ebben a világon minden.

Amerre mentem, sehol sem hallottam a saját nevemet, végre megkísértettem elõhozni egy lakodalmon, ahol a népelem intelligensebb része vett részt, még mesteremberek is.

- Hát a K. Miklós jelöltsége hogyan áll? - kérdém bizonyos félénkséggel, mint minden ember, ha a saját nevét odadobja a harapós kutyának, amint én szeretem nevezni a közvéleményt, persze nem a nyilvános szónoklataimban.

- Ki légyen az a K. Miklós?

Felhoztam magam mellett a legjobb argumentumot.

- Egy jóravaló fiatalember. Szlávynak különben rokona.

- Tyû, Szlávy! Ki ne mondja az úr azt a nevet itt a környékünkön, mert mindjárt agyonütik! Be ne jöjjön ide az a fiatalember, mert vasvillára szúrják, aki Szlávyval hetedíziglen rokon.

- De hát mért haragusznak úgy Szlávyra?

- Hagyja el, uram, bebiztosított az nekünk úgy, hogy a maradékaink is megsiratják.

...Sokáig törtem a fejem, honnan e gyûlölség, mikor Szlávy sohase járt e környéken, s innen nem volt képviselõ; végre rájöttem véletlenül, látva, hogy némely házakon ott csillog a »Szlávia« biztosító társaság táblácskája.

Arra a Szláviára, - illetõleg e miatt a Szlávia miatt lett szörnyen népszerûtlen a Szlávy neve.

Most már restellem, hogy mindenütt kiadtam magamat rokonának, - s bukásom »több mint bizonyos«.

Egy képviselõ jelölt.

A TITKOK ÉJE

Légy erõs, múzsám, mert nagy férfiakat énekelek s földrengetõ büszke csatákat. Csojtáros paripák nem ágaskodnak ugyan kevélyen, Phõbus szekerének fénye nem törik meg a nehéz pajzson és a vitézi sisakokon. Kardok nem csillognak, hanem a zsíros tüszõkön duzzadás jelzi, hogy nem üresek; dárdának, kopjának híre sincsen, zászlókat nem lebegtet a szaladó Aeolus, - hanem igenis a halina-szûrök ujjait.

A föld nem dübörög büszke daliák rettenetes lábdobogásától, hanem csak a bocskortól piszkolódik be az út s porzik.

Hadisátrak nem emelkednek a rónán, - semmi sem mutatja az ádáz sereg hadi vágyát csak nehány füstölgõ kémény, ahol a »kecske pörköltöt« fõzik, meg a »demikátot«, - mert nem Pusztaszeren vagyunk ám hanem csak Turóc-Szent-Mártonban.

*

Röpke szellõ szárnya meghozta az aggodalmas hírt, hogy a Hurbanok, Hodzsák, Mudrony Pálok és Mihályok büszke népe szervezkedik a választásokra!

Se többet nem akar, sem kevesebbel be nem éri, mint hogy a magyar parlamentbe behozhassanak egy tót töredéket is.

Fent volt már Pauliny Tóth Vilmos, de hát mit ér az, »egy csak egy, meg kell sokszorozni«.

A becsületes tótok, (hogy a jó isten áldja meg õket), elunták kicsibe csinálni, az eddig mind csak »Kleinhandlung« volt. Országos tót pártot kell szervezni, amely a parlamentben is felemelhesse szavát.

Mert az ördög nem alszik... Ki tudja, hogy lesz, mint lesz.

A politika forgandós... Ha sikerül nyolc-tíz képviselõt felküldeniök, még bizony... jövõjük is van.

Hiszen a hógomoly is elõször csak egy marék hó. Hátha visszaszerezhetik az országot.

Miért ne?

A magyarok egy lovat küldtek nekik érte, - õk meg most tíz lovat küldenek.

Ha ugyan sikerül tíz kerületben elbolondítani a népet.

*

Pénzök - mint tudósítónk írja - bõven van. Paulik nevû bécsi tanár áll a mozgalom élén, s Bécsbõl szítja a tüzet s küldi a pénzt is - ami ugyan nagyon valószínûtlen, de nem lehetetlenség.

A derék becsületes Paulikot már ösmerjük. Õ volt az, aki nemrég felszólítást intézett a magyarországi tót ifjakhoz, hogy ne menjenek a budapesti egyetemre, hanem vagy Prágába vagy Bécsbe. Ott bõ gyámolítást fognak nyerni az anyagiakban is.

Paulik úr tehát kell, hogy mégis rendelkezzék bizonyos jótékonycélú összeggel, mellyel a magyaroknak akarnak ártani.

Hogy honnan jön ez az összeg?

Feleljük Hugo Viktorral: »... Titkok éje.«

De hogy hová megy, arra világosan mondhatjuk, hogy: a pálinkamérésekbe.

Ilyen alapot sokat kívánnánk, - mert a magunk erejébõl csakugyan drágák egy kicsit a választások.

A SZEGEDI KOMÉDIÁK

Van egy régi, sok százesztendõs ábra-mutatvány. Gyerekeknek való: õk szoktak szörnyûködni rajta.

Felrajzolnak nekik egy kutat s körülötte vegyesen zsidó és keresztény családokat.

Ahol a kereszt van, ott a keresztények laknak, ahol a nulla, ott a zsidók.

Szegeden is így voltak a választók, csakhogy ott a kereszt az ellenzéki választókat jelzi, a nulla a kormánypártiakat, a kút pedig a választási urnát.

A törzs feje akkor is, - most Szegeden is engedélyért folyamodott, hogy a kerületet kikerekít­hesse, mert nagyon cikk-cakkos volt az ábrája.

Ki is kerekítette ilyenformán:

Hogy miért volt ez a kikerekítés, miért nem, azt persze senki a maga fejétõl ki nem találhatja. Mert aki a töknek az õ leveleivel betakarja vala az õ arcát, mivel õ nem látja a többieket, azt hiszi, õt sem látják, pedig még a lába, dereka, nyaka künn van.

A kisgyerekek rögtön ki szokták találni, hogy a csúf zsidók kizárták a kútról a szegény keresztényeket. S azért szörnyûködnek.

Hanem persze a kis gyerekek nem elég udvariasak.

A nagy gyerekek sokkal finomabbak, õk úgy viselték magukat, hogy nem értik, mire való volt ez a kikerekítés.

Legalább senki sem vetette Tiszáéknak szemére. Csak éppen egyszer Herman Ottó.

*

A szegedi ellenzéki kerület, természetesen, most már megtisztult kerület lett.

S a szent kútnál várható volt, hogy csupa igazhívõk fognak megjelenni a kijelölõ gyûlésre.

De hát nem úgy történt, a bálvány ki volt téve, s az egyhangúság ki volt csinálva. Tisza Lajost kandidálták óriási éljenek közt.

De íme, egyszerre csak a kút fenekérõl, éppen mint Poe Edgar novelláiban szokás, megjelenik az agyonütött ellenzéki szellem árnyéka, s a bengáli fényben tündöklõ bálvány arca egyszerre átváltozik az Eötvös Károlyévá.

Lõn nagy rémület és jajveszéklés.

De a kísértet csak megjelent, elhalványítá az arcokat s távozott.

Díszküldöttség indult el Tisza Lajosért, ki ártatlan arccal kerekíté ki elméjében a kikerekített kerület választóihoz útközben a beszédet.

*

A beszéd tartalma röviden erre az argumentumra épült: »Miután egyhangúlag felajánlották nekem a kerületet, nem szabad lemondanom a bizalomról, mely oly nagy, hogy a pártérdekeket is összeszaggatta. Elfogadom a jelöltséget.«

Útközben azonban kivakkantotta valamelyik fõember, hogy ott járt ám a konferencián a Banquo szelleme is... az agyonütött ellenzéki kerület árnyéka.

Banquo szellemétõl pedig van oka félni Tisza Lajosnak is, mert az õ keze is részes a halálában.

Tisza tehát útközben meggondolta a dolgot.

»Mi itt a teendõ? Elfogadjam? Megleszek, de azt fogják mondani, mihelyt ellenfelem lesz, hogy pressziót gyakoroltam a választókra, éspedig mondani fogják még akkor is, ha valóban gyakorlok. De azonban... ha visszautasítom... jó lesz Horváth Gyulának vagy másvalakinek. Én pedig kivághatok olyan frázist a visszautasítás alkalmából, - hogy ha Pestre megyek, még Jókai is, még a bátyám is megirigyli tõlem.«

S úgy tett, amiként beszéle, - mert bizony, bizony nem tehetett másképp.

*

Csakhogy az okos ember nem áll meg a fele úton. A morál azt kívánja, hogy Herman Ottó is bûnhõdjék, amiért õ észre merte venni, hogy az a kerület-kikerekítés nem valami szépészeti szempontból történik, és mert neki tulajdonították (minthogy éppen lent volt) a kísértet-idézést is. Hja, az ilyen természettudós ért a természetfölötti dolgokhoz is!

Hermannak bûnhõdnie kell, s az õ kerületének is követni [kell] lassan a kikerekített kerület sorsát.

Lõn súgás-búgás a palotában, udvaroncok agya fõtt, futoncok lába mozgott, s történt hogy Herman távozása után harmadnapra, kikerestek egy éretlen alsórendû hivatalnokot, valami Tóth Pál nevezetût, akit az alsó kerületi ellenzéki választók Herman ellenében fölléptessenek.

Az ifjú emberrel, ki különben telivér mamelukhajtás, s egyébre se való a világon, mint hogy ostoba végzéseket másoljon, - már egy félév óta játszatták a szélsõ baloldalit hogy alkalmassá tegyék ilyen sakk-figurává.

A szélsõbali választók, kik mindig a külszínt nézik, - (még akkor is, mikor Bakay uram orrára van irányozva, áhítatos tekintetük) persze nem is képzelik, hogy Domine Tóth Pál csak eszköz s elejteni szándékoznak Hermant, aki pedig díszére válik a kerületnek, s európai mûveltségével és széles ismereteivel a világ bármely parlamentjében számot tenne.

Nem õt jellemzi az hátrányosan, hogy nagyobb szerepet nem játszott pártjában, - hanem a pártot.

Nos, csak haladjunk ilyen szépen tovább is. Csak buktassátok meg, jó szegediek, Hermant s küldjétek fel a magatok képire Tóth Pált.

És éljenezzétek meg ezután is Tisza Lajosnak azt a szép frázisát, amit a hivatalos távirat sietett elszórni:

»Hogy õ csupán várost ment Szegedre építeni.«

GRÓF KÁROLYI ISTVÁN

A legöregebb magyar fõúr halt meg idõsb Károlyi Istvánban. S mégis kevés fõúr halhatott volna meg oly korán, mint õ.

Dísze volt az arisztokráciának ez aggastyán, s élete mindvégig gyümölcsözõ volt a köz­ügyek­nek és a nemes céloknak.

Károlyi István gróf mindig egyik legtekintélyesebb tagja volt a magyar fõrangú világnak, úgy nagy vagyonánál, mint személyes tulajdonainál fogva, különösen nemes, nyílt karaktere s jótékonysága nevét országszerte tiszteltté tette.

Ha nem született volna is Károlyi Istvánnak, a név, melyet örököseinek hagy, - megszépítené azokat.

A szorosan vett politikába sohasem avatkozott: neki még az is derogált - s talán nem is jogosulatlan ez arisztokratikus fölfogás!

De azért neve össze van fonva a magyar nemzet múltjával, néhol lazán, csak mint részlet vagy háttér, de az ország komolyabb törekvéseivel mindig szorosan.

Halála, mely ma reggel 3 órakor következett be a fóti kastélyban, az arisztokrácia nagy részét, melyhez rokoni kötelékben állott, mély gyászba ejté, de a részvét általános lesz, s az egész országot fájdalmasan érinti a csapás.

Mert gróf Károlyi István koporsójánál helyet kér a nép könnye is. A hajdani jobbágyoké, kikrõl õ vette le legelõbb a jármot, 1843-ban, megelõzve az országgyûlést.

Sok cím van a partecéduláján: valóságos belsõ titkos tanácsos volt, csász. kir. kamarás; viselte a Szent-István rend nagykeresztjét, igazgatótagja volt az akadémiának, stb. - De egyik sem oly fényes, mint az, hogy a »jobbágyok atyja« volt.

Életrajzát következõkben adjuk:

Szül. 1797-ben, nov. 18-án. Atyja gr. Károlyi József. Tanulmányait Pesten végezte a piaristáknál és az egyetemen. Havi pénzét már akkor is tanulótársai segélyére fordítá.

Fiatalon katona lett s mint huszárkapitány attaséi minõségben mûködött a párizsi osztrák követségnél. Óriási fényt fejtett itt ki, mely versenyzett X. Károly francia király pompájával, kinek személyes barátságát bírta.

1819-ben gr. Polignac miniszterelnök sógornõjét, Dillom Georgine comtesse-t vette nõül, kivel nagyterjedelmû birtokokat kapott Franciaországban.

Dacára külföldi tartózkodásának, jó hazafi volt mindig. Az akadémia és a kaszinó alapításához nagy összegekkel járult. A gazdasági egyesületnek szinte egyik fõalapítója, s az »István telek« az õ ajándéka, tõle nyerte nevét is. A lóverseny ezer forintos Károlyi-díját is õ alapítá.

1848-ban Pest megye nádori helytartója volt. A szabadságharc kitörésekor összes, húsz mázsányi ezüstjét felajánlotta a haza oltárára, s két fiával: Edével és Sándorral s összes fegyverfogható cselédségével a hadi szolgálatban is részt vett. Sõt a szenttamási ütközet után saját költségén egy egész ezredet szerelt föl: az oly híressé vált Károlyi-huszárokat.

A szabadságharc után elfogták s Batthyány Lajossal együtt ült az Újépületben. Halálos ítéletét csak rendkívüli befolyás és pártfogás változtathaták meg, s 10 évi börtönbüntetésre ítéltetett. 1851-ben 100,000 pengõ forint váltságdíj mellett szabadon bocsátották.

A passziv ellenállás korszakában társadalmi téren fejté ki áldásos tevékenységét. A honvédözvegyeket és árvákat segítette. Építteté a fóti templomot és számos népiskolát roppant uradalmaiban. Az irodalmat és mûvészetet is pártolta s õ vetette meg alapját a magyar írók segélyegyletének 10,000 frtnyi alapítványával.

Eötvös, Kemény, Császár, Szenvey, Garay, Török János, Markó és Ligeti ekkoriban sokat megfordultak a vendégszeretõ fõúr házában.

1861-ben, úgyszintén 67-69-ig Pestmegye fõispánja volt, s 1870-ben a király három napig volt vendége Fóton.

Második neje, gr. Esterházy Fánny elhalván, 23 évi özvegység után elvette báró Orczy Máriát, ki agg napjaiban hû támasza és gyöngéd ápolója volt.

Legkedvencebb tartózkodási helye Fót volt, - mindig ott töltötte a nyarat s csak a telet Pesten, de már két év óta még télen sem akart megválni kedves helyétõl: ott várta a halált.

Mindég gyengébb-gyengébb lett. Rokonai, barátjai már sejtették a végét, sohasem hagyták el.

Tegnap nagyon rosszul érezvén magát, hivatta Somhegyi József apátot, s az ráadta az utolsó kenetet.

Éjféltájban kissé jobban lett, ágyánál virrasztó rokonai nagy örömére szivart kért s rágyújtott.

A füstöt mindig lassabban, lassabban eregette, míg egyszerre aláhanyatlott a fõ, becsukódtak a szemek s megszûnt a szivarfüst és az élet.

De ez az élet nem volt füst. Egy hosszú fény, mely világított sokaknak, de melegített mindenkit.

Eszméletét mindvégig megtartá s úgy halt meg, mint egy igazi arisztokratának az ideálja: a halál lassan, illedelmesen nyitott be hozzá, mintha az õ akaratából eresztették volna be inasai.

EGERET SZÜLTEK A HEGYEK

(Kulisszatitok)

Ne ijedjenek meg, uraim! Nem önökre vonatkozik a cím...

Nem, én nem vagyok maliciózus ember, s különben is, ha önökre vonatkoznék, nem mondanám, hogy titok... mert nem titok.

Inkább is megváltoztatom a címet. Legyen ez:

»Hegyet szültek az egerek.«

Mert ez is megeshetik.

Mióta Ordódy miniszter lett, azóta már semmi sem lehetetlen.

*

Nem, ez a cím nem célzás senkire és semmire. Becsületemre mondom, még lapot sem olvastam ma.

Az alább elõadandó dolog egy picike képviselõvel foglalkozik csak.

Egy picike képviselõvel? Ah, nem! A jelzõt rosszul választottam - mert elképzelhetlen az, hogy Csatár Zsigát valaki »picikém«-nek szólítsa.

*

Pedig éppen Csatár Zsigáról van szó. A jámbor csongrádi Demosthenesrõl, aki nem annyira pici ember, mint inkább utolsó ember a parlamentben.

De én istenem, az nem szégyen, mert hiszen csak kell lenni valakinek utolsónak is!

Aztán a biblia szerint: az utolsók lesznek elsõkké.

S ez be is teljesedett Csatáron, - amennyiben õ lett az elsõ ember Magyarországon, aki fölött vízzel diadalmaskodott az ellenjelöltje.

Eddig mindig bort említettek az annálék.