1881
FÜGGELÉK

ORSZÁG - VILÁG

KÉPMAGYARÁZATOK

MEGZAVART IDILL

A gyávák bátorsága kiszámíthatatlan, mondja egy költő, s csinos kis képünk, mely a zseniália állatfestő, Hofner műve után van rajzolva, fényesen illusztrálja e mondás igazságát. Két gyáva fél áll egymással szemközt, s mindeniknek vakmerő, kétségbeesett bátorságot kölcsönöz a nem remélt helyzet. A Kapitólium híres megmentőnek utóda a folyóhoz vezette le pelyhes családját, mely egész pásztori ártatlanságban csipkedte a puha fű szálait, midőn - oh, borzalom - a domb mögül egy szürke rém emelkedik föl. A fiatal kos volt ez, kinek kunkorgós szarvait még eddig nem volt alkalma próbára tenni, s ki keresve keresi az alkalmat, hogy pillanatnyi fölfortya­násában nekironthasson valami kerítésnek vagy másnemű akadálynak. Csöndes elmélkedésének a víz partján egyszerre csak kiállhatatlan, bőszítő, »pililili«-zés rezzenti föl. Mi lehet az? Vadul tör a hang felé s bősz nézéssel áll meg a vidám család fölött, mint egyik őse fölött hajdan a farkas, ki szegény jámbort azzal vádolta, hogy fölzavarja neki a vizét, pedig bizony nem tudott vizet zavarni. Már hiszen a libának sok szép és jó tulajdonsága van, melyek közt nem utolsó helyet foglal el a máj és töpörtő, de mint a libák nagy része, Xantippe biz őkegyelme, mihelyt anyányivá lett. Feszesre nyújtja nyakát s széles, fűrész-szegélyű csőrét az ellenre szögezve mérgesen sziszeg rá, hogy szinte rémség hallani, s ha a csökönyös kos még sokáig áll ott, bizony úgy megtépi a gyapját, hogy semmiféle galagonya-bokor se különben. A kis libuskák pedig ezalatt gondatlanul éldelegnek tovább a fűben, mintha semmi nevezetes dolog nem történnék közöttök. Hja, a fiatal libácskák nem ismerik az élet veszélyeit, s ha önfeláldozó anyjok nem volna, aki szembeszáll a legvadabb kossal is és addig sziszeg, gágog, míg el nem kergeti, bizony sok szerencsétlenség megesnék a nagy világon...

VÁLSÁGOS PILLANAT

Az erdőszéli patak olyan hivogatólag inti magához a tikkadt állatot. Előbb félénken, majd egyre bátrabban lépett ki a szabadabb térségre, hol már csak törpe bokrok s magas sás jelképezik az erdő folytatását. Aztán szemébe csillant a patak kristályvize, s a fürge őz mind gyorsabban szedte lábait, hogy mielőbb odaérhessen, szomját enyhíteni. Csöndes a táj, szél is alig mozdul, mely a bokrokat megzörrentené. Egyszerre a vízen túl nesz hallatszik. Az állat ijedten emeli föl fejét, s arrafelé néz, ahol valami fényeset lát megvillanni. Nem tudja, de érzi, hogy veszedelem fenyegeti. Tagjai reszketnek, lábai futásra készen - de a rettegés még lebilincselve tartja egy pillanatig, mintha lábai a földbe gyökerezõdtek volna. A vadász fölemeli fegyverét és... Ezt a válságos pillanatot ábrázolja szép rajzunk, mely Canzi Rezsõ avatott keze alól került ki. Mire a félénk állat végre futásnak eredne, a fegyver már eldördült, s a parti zöld füvet és a patak kristályát pirosra festi a kiomló vér, míg a megtörõ szemek fájdalmasan búcsúznak el a ragyogó természettõl, mely zavartalanul mosolyog tovább, mintha semmi sem történt volna.

MEGLEPETÉS AZ ERDŐBEN

Ismeretes a mackónak az a szokása, hogy télvíz idejében alszik, mint a bunda. Késõ õsz táján szokta magát eltenni télire a szél által halomra terített fák alá vagy gyökerek által fedett mélyedésekbe, ahol aztán nagyszuszogva letelepszik - s nõhet aztán tõle ölnyire a hó, és sivíthat a szél, az neki mindegy; ha lágy a tél, többször kijõ odujából s szétnéz a nagy természetben, de csakhamar megérezve, hogy nincs még itt a tavasz morogva visszacammog odújába s ki sem jön márciusig. Nagy munka ám neki az alkalmatos téli szállás fölkutatása. Napokig elkullog az erdõben szerteszét, keresve a jó helyet, s ilyenkor gyakrabban találkozhatni e mizantróp táncmûvésszel, mint más évszakban. Ilyenkor szokták aztán róla mondani, hogy »háztûznézni jár a mackó«; a vadász buzgón is jár utána, mert ebben az idõben leghúsosabb, s tenyérnyi vastagságít a hája-zsírja, - mibõl élne különben egész télen? - meg a bõre is ilyenkor a legjobb. Ez idõszakban lövik tehát a legtöbb medvét, márcsak azért is, mert a friss hóban könnyen nyomára találni, s nagyobbára már álmában lehet rajtaütni.

Csakhogy nem mindenki vadász ám, aki az erdõre jár, s egyáltalában nincs kellemetesen meglepetve, ha ilyen szálláskeresõ Atta-Troll-ivadékokkal találkozik. Gazduram is, ha tudta volna, mikor fát szedni indult a közeli »széltörés«be, hogy milyen találkozója lesz ott, bizony inkább otthon maradt volna, mert, hej, keserves dolog lehet az, mikor a mackó a hátulsó lábaira állva az elsõ lábával bozontos szügyére öleli az embert! De hát nem tudta. Kimentek a szánkóval s jócskán meg is rakták már, midõn nini, a ló erõsen hegyezi a fülét és vadul ficánkol, különben nagyon jámbor fajta - hát, uramfia, az erdõszélen egyszerre csak két »szõrös talpú, lompos farkú« medve jelenik meg. A félálmos mackók bambán merednek rá a halálra ijedt parasztra és fiára, meg a reszketõ lóra. Bizony ezer a szerencse, hogy a medve ilyenkor már sokkal lustább és kábultabb, semhogy gyors támadásra volna kedve, mert különben gazduram nem ért volna rá visszanyerni a hidegvérét s fiastól együtt hamarosan fölkapni a szánkóra, rácsapni a lóra és úgy elvágtatni, mintha ott se lettek volna. Mackóék pedig csendes stoicizmussal bámulnak a fürge csoport után, s lomhán indulnak tovább, vackot keresni.

LESBEN...

A vadász ül hosszú méla lesben, vár fölajzott nyílra gyors vadat... Hja, könnyû volt Vörös­martynak így énekelni... az õ hõse fiatal is volt, király is volt, s nyáron rándult ki a hûs erdõbe, ahol kényelmesen letelepedhetett egy moh-fedte fatörzsre, míg »fölebb és mindig fényesebben a serény nap dél felé haladt«. De tessék idejönni télen, mikor bokán felül ér, s a száraz ágakról nem pelyhedzve hull, hanem marékszámra potyog a hó az ember nyakába, míg a nehéz puska csövére a vastag kesztyûn keresztül is majdhogy oda nem fagy a vadász keze. Itt tessék lesbe ülni, mikor a kemény, sívó szél majd keresztülveszi az embert, hogy csak úgy vacog bele minden foga. És az a haszontalan vad is olyan csökönyös; dehogy jönne lövésre, pedig a gróf úr egy szép kerek summát ígért egypár pompás agancsért. Vár, vár Ambrus bátya sokáig. Bajuszát egy darab jéggé fagyasztotta már a nedves lehelet. A puska csöve lankadtan csügg alá a hóna alól, s botosa bizonyosan összenõtt már azóta a csikorgó hóval. Eh, csak az a szempillája ne volna olyan nehéz! Még egy félóra, s vad mégsem mutatkozik... Végre hallatszik valami - mintha mind hallhatóbban ropogna a hó, apró tipegõ lábak alatt... Ah, valahára! Ambrus bácsi vár, vár, míg jól puskahegyre nem jön... Rengeteg ordas farkas... A szeme szikrázik, merev nyakán égnek sörtésedik a szõr... Most éppen jó helyen áll... Ambrus bácsi ravaszhoz kap... durr!... Hó! mi ez? Hol vagyok? Thû! ebugattát, ott inal két gyönyörû darab vad, ni!... Csakhogy már a lõtávolon kívül! S nem lehet utánok szaladni... ... Haj, az az átkozott papramorgó! bizonyosan attól nyomta el a buzgóság Ambrus bácsit álltában. S mialatt aludt és szerencsés fogásról álmodott, szépen elriasztotta az idegen vadat. Meg is fogadja magában nagy dörmögve, hogy soha többet pálinkát stb... Bolond, aki hiszi!

EGY KIS BALESET

Elmúlt a karácsony, a fekete, elmúlt az újesztendõ is, és még alig mutatkozott fagyos decemberben és újév elején csak akkora hó is, amivel egymást tisztességesen meg lehetett volna gulyázni, nem hogy a szánkózás gyönyöreit lehessen élvezni. Jaj, istenkém, hát sohase lesz már egy kis tisztességes hó? ekként sóhajtozott az iskolák virgonc ifjúsága. De ami késik, nem múlik. Tél apó meghozta a havat is, igaz, hogy nem olyan bõségben, mint máskor, de annyit csak mégis hullatott, hogy a dombos, partos helyek fehér lepedõbe burkolózhattak s hivogatólag intették magokhoz a pajkos mulatni vágyókat. Nosza, siettek is kivinni a lécbõl, deszkából összetákolt szánkót az ereszkedõre. Nem kell abba ló, nem kell hozzá gõz; hanem szépen odaállítják az ereszkedõ tetejére, s hajrá! úgy rohan lefelé sivalkodó, kacagó terhével, mint a fergeteg. És nincs az a gõzmasina, amely fáradhatatlanabb volna a munka újra meg újra kezdésében, mint a pajkos iskolás fiú abban, hogy századszor is fölhúzza a leszaladt szánkót a domb tetejére, hogy százegyedszer is lesikamoljék vele, akármi történjék is. És a mulatságos sziszifuszi munka szakadatlanul folyik mindaddig, míg a fiatal lábak össze nem fagynak, a gyönge ujjak meg nem gémberednek annyira, hogy nem tudnának megfogni egy pennát, ha olyan vastag volna is a szára, mint a bot. De a szánkózást mégsem hagyják abba. Fordulnak elõ vonat-kisiklások, összeütközések s mindennemû egyéb balesetek; de az mind nem ok arra, hogy tovább ne folyjon a mulatság, s még a déli harang szavára se ügyelnének a szánkázók, ha a sok mozgástól amúgy isten igazában meg nem éheztek volna. Ekkor aztán hazafelé indul a kis sereg, s éppoly hévvel esik neki a párolgó, meleg tálaknak, mint amily fáradhatatlan volt a, fagyos, hideg munkában. Pistit nevezetes baleset érte ugyan; a domb közepén, amint lefelé rohant, szánkója megakadt valami kõben vagy csonkban, ami a hó alatt nem látszott; a szánkó felfordult, Pisti meg kifordult, fõvel bele a hóba. Csak legalább ne az ereszkedõ közepén esett volna rajta ez a szégyen. Ha a pályafutást bevégezte volna, odalent nem bánta volna, ha kétszer felfordul is. De így újra kellett kezdeni az egészet, hogy tizedszer, huszadszor is megbizonyítsa nevetõ társainak (oh, az ifjúság kegyetlen, részvéttelen!), hogy õ föl nem fordul többet. És mikor, kiki hazafelé térve, elválnak egymástól, Pisti még akkor is erõsíti, hogy majd délután meg holnap lássák meg, hogy õ mit tud!

A SZERETET ADOMÁNYAI

Tyúkot, kacsát, juhot, zöldséget s mindent, mit föld és víz terem, adogat össze a jámbor szeretet és vallásos áhítat a szegény kolduló barátoknak, kik messze környékrõl hordják magoknak össze a mindennapi eledelt, melyet a hivõk nagy száma szívesen ád oda a maga feleslegébõl. Ki tudja? Tán bûnbocsánatot nyer egyik-másik egy jó hízott kacsáért, mely ízletes képében a kolostori refektórium asztalán fog párologni, a jámbor szerzetesek nagy gyönyörûségére, mert nemcsak kenyérbõl él az ember, hanem jól esik egy kis pecsenye is. Nézzétek azt az elégült arcot, mellyel a klastrom kulcsára, szakácsa és mindenese a begyûlt adományokat szakértõi szemle alá veszi, azt a bensõ gyönyörûséget, mely éles szemének csillogásán és vékony ajka mosolyában tükrözõdik. Micsoda pompás spajzcetlit fog õ ezekbõl összeállítani! Milyen fogásokat lehet ebbõl asztalra vinni, s milyen hálás szívvel fognak mindnyájan hálát adni az Úrnak, hogy megadta nekik a mindennapi kenyeret és nem feledkezett meg rólok, miként meg nem feledkezik az égnek madarairól és a vizeknek halairól! Azután pedig az édes szunnyadás a hûs cellákban! Bizony - gondolja magában önelégülten a szakács - méltányos is, hogy azoknak, kik a hivõk lelki üdvösségérõl gondoskodnak, emezek az õ testi jóvoltokra áldozzanak, s ezzel a megnyugtató gondolattal hozzáfog aztán a konyhamûvészet teendõihez; hogy a sok jó eledel mellé egy kis öblögetõ is került az asztalra, azt bízvást elhiheti mindenki.

BÁL UTÁN

[1.]

Már öt óra múlt! Az egész éjjel táncoltunk, és most még egy félóráig kell szaladnunk, míg hazaérünk! Az alvásból ugyan semmi sem lesz, mert hét órakor már a nagyságos asszonyt kell frizéroznom.

[2.]

Julis: Reméllem, Miska, hogy ebben a borzasztó idõben csak kocsin viszel haza!

Miska: Nézz ide, galambom, és ne követelj tõlem lehetetlent! A mostoha sors kérlelhetetlen!

[3.]

Nini! az ifjúr még az ágyát sem találta meg! Ugyancsak sokat nézhetett a pohár fenekére. No, majd lesz nemulass, ha elmondom a principális úrnak!

[4.]

Boris! Ez a bál megalapította életem boldogságát! Képzeld, egy házassági ajánlat!

[5.]

Hál’ istennek, vége van a mulatságnak! (Szép egy mulatság! az ember egész éjszaka fagyoskodik!) Ha ezt a három urat haza »transzportáltam«, magam is elszundítok.

[6.]

Uram, ön oly merész volt, hogy hölgyemnek lábára lépett! Ezért ön elégtételt köteles nekem adni!

SAROKBA SZORÍTVA

Higgyük, az emberiesség érdekében, hogy ezt az elkényszeredett képû sihedert csak az ínség vitte rá, hogy a máséból iparkodjék kielégíteni szükségletét. Hogy hogy nem - a nyomor éppúgy furfangossá tesz, mint a gonoszság - megtudott egy lakást, melynek a gazdája ekkor és ekkor nem szokott otthon lenni. Létrát támasztani az ablakhoz, áttörni a csekély akadályt, kevés fáradságába került. Hamarosan fel is forgatott mindent. A pohárszéket kiürítette, az ékszeres ládából megszedte magát - midõn baljóslatú mormolás üti meg zúgó füleit. A bûnös öntudat szívdobogása még hevesebbé válik. Az ablak felé akar rohanni, hogy az elõbbi biztos úton ismét elmeneküljön, de egy hatalmas lökés földre teríti. A szoba tulajdonosának izmos szentbernhárdija, Cato, állta útját. A gazda ma véletlen otthon hagyta kedves ebét. A jámbor, csendes természetû állat lefeküdt kuckójába s nyugodt szunnyadásban várt gazdája haza­érkeztére. A zajra, melyet a betörõ okozott, fölrezzent. »Idegen szagot érzek«, gondolá magában, de természetes jámborsága nem késztette heves, ugató támadásra, mint egy közönséges komondort, mely bõszül nekiront minden idegennek. Úgy kell lenni, hogy az ember-mentésre nevelt szentbernhárdi ebek kiváló észtehetséggel bírnak összes fajrokonaik fölött. Cato is azonnal belelátott a különös idegen gonosz szándékába. Nem harapom meg, gondolá, mert nem szokásom. De innen ugyan ki nem viszi a gazdám holmiját, arról felelek! Egy ilyen fickóval csak elbírok! S azzal szelíden, hogy valamijét meg ne üsse, oldalba lökte a tolvajt. S amint ez a nemvárt ütéstõl és az ijedtségtõl elesett, Cato, hatalmasan megfeszített lábaival elibe áll a maga egész rettenetességében... S a tolvajnak éreznie kell, hogy legkisebb mozdulatával is magára bõszíti az óriást. Kérleli rebegõ szóval: »Kis kutya... nem bántalak«, fütyöl neki, halkan, hogy az ablakon keresztül meg ne hallják. Mind hasztalan. Cato rendületlen nyugalommal áll a sarokba szorított gonosztevõ elõtt, s úgy fog ott állani, mozdulatlanul, hajthatatlanul, amíg csak gazdája haza nem jön. Mert õ hû és megvesztegethetetlen. Hiszen azért kutya!

A TALÁLT »KINCS«

Felemás még az az ütött-kopott, ringyes-rongyos gúnya is, mely testét födi. A nadrága alja csaknem térdig van feltûrve s mégis a sarkát veri - olyan hosszú; talán valami óriásé lehetett, aki megszánta a szegény rongyszedõ gyereket s nekiadta nyövött ruháját. Nem különben jutott a kaputrokhoz is, mely nemcsak a fogait mutogatja, hanem a fiú testét is, akkora lyuk van éppen a háta közepén. Hja, a lim-lommal teli zsák kikoptatja még a legfájinabb posztót is; pedig ez is az volt újkorában, ha ugyan volt valaha olyan idõ, mikor ez a kaput új volt. Legfölebb csak akkor lehetett, mikor az a minden formájából kivetkõzött s a mellé dugott tollal annál rikítóbb furcsaságú kalap került ki valami õskori gyárból! De ez õt mind nem háborítja. Türelmesen piszkálja végig naphosszant a város utcáinak szemetét s újságpapirost, ócska papucsot, lyukas harisnyát, meg isten tudja mit nem szedeget össze. Ez az õ kenyérkeresete. És valamiként a vak tyúkról ismeretes, hogy szorgalmasan kapirgálva, néha jó szemet talál, azonképpen talált õ is egy igazgyöngyöt a szemét között. Egy gyönyörû paprikajancsit, igazi »kincset«. Nézegeti bámuló szemekkel a csodát. Vajon hogy került ez a szemétre?... S elgondolkozik azokon a boldog gyermekeken, akik sohasem éheznek, sohasem fáznak, s akiknek drága pénzen vesznek ilyféle játékszereket, hogy mulassanak. Mennyit tudna mondani ez a paprikajancsi, ha beszélni tudna ahelyett, hogy sipítson, mikor a derekát megnyomják!... Nézi, nézi, azután beledobja a zsákba. Nem neki való az. Majd odaadja valakinek egy darab kenyérért. Azt legalább meg lehet enni!

A BETYÁR

Betyár volt az édesapja, öregapja nemkülönben. Õ is az lett hát, hogy meg ne hazudtolja a családi tradiciót. Pedig a betyár-romanticizmus régen lejárta már magát szép Magyarországon. A szegénylegényt nem böcsüli meg többé senki, a puszták vad fiáról nem énekel többé költõ. Vége a haramjaság költészetének. A büntetõ-törvény egyenlõ lépést tart a civilizációval, s amit az utóbbi meg nem hódít, azt az elõbbi összetöri. Nem regényes élet többé a betyárélet, aminthogy nincs is többé olyan betyár, aki az országúton egy csók árán tova bocsássa a drága hintóban ülõ szép asszonyt. A haramja nem bandákban él, víg társaságban, hanem egyedül bujdosik, erdõk mélyén, mint a dúvad. Olykor elfogja a bánat, a vágy ama társadalom után, amelybõl számûzte magát. Csüggedten támaszkodik egy fatörzshöz, s míg öldöklõ fegyvere tétlenül hever elõtte a fûben, maga mély gondba merül. Ki tudná megmondani, mi jár a fejében? Ki tudná megmondani, mennyi jóravalóság, mennyi hasznos erõ veszett el benne? A táj mosolyog körülte, s az õ szíve sír belül: »Becsületes igaz ember hogy lett volna énbelõlem!«

KÉNYES ÜGY

Derülten ömlik be a mosolygó napfény az ódon lantornás ablakon az ódon terembe, megifjítva mintegy az elkopott, elkorhadt bútorokat s köztök azt az éppen beléjök illõ agg alakot ezüstös hajával, ráncai között is ifjúan mosolygó szemeivel - amint a vaskos íróasztalról fölnézve szép, üde, fiatal vászonnépet lát maga elõtt - kedves kiegészítõjét a vidító környezetnek. »Mi jót hozott, Maris asszony?« - kérdi a tisztelendõ.

S Maris asszonynak torkán akad a mondóka, melyet egész úton errefelé a begyébe szedegetett, s a röstellkedés zavart mosolyával néz a tisztelendõ úrra, kinek furfangos nézése még jobban zavarba ejti. Hiszen úgyis kinézte már belõle egész kényes titkát.

Az urára van panasza Maris asszonynak.

»Ej, ej, az urára?« - faggatózik a tisztelendõ. »Talán csak nem veri?«

Bár verné inkább - de még egy rossz szót se szól hozzá. Hanem odajár minden este korcsmázni, borozni. Azelõtt, az elsõ hónapokban, olyan szépen elvoltak otthon kettecskén! De most már nem úgy van. Nincs otthon türelme. Egyre pajtásaihoz kívánkozik, és - ne add isten, hogy olyankor aztán ne az éjféli óraütés vetné haza rendesen, - ha ugyan hazaveti! Mert sokszor meg csak hajnal felé kerül elõ. Pedig Maris asszony hússzor is fölébred ilyenkor és úgy fél magában a sötétben. Bizony ha így tart, õ nem bánja, de... (Urambocsá’ most majd kicsúszott a száján, hogy miképp akar bosszút állani!)

De a tisztelendõ félszóból is ért. S még ravaszabbul hunyorítva az iruló-piruló menyecskére, azt mondja: »Hát úgy vagyunk? Hiszen vettem már én annak neszét. A felvégi úrfi, aki vakációra van itthon az egyetemrõl, már egy idõ óta veszedelmesen tapodja, a kelmetek háza körül a földet! Dej’szen majd hátul kötöm én az úrfinak a sarkát.«

Szólott haraggal, bosszúsan - és Maris nagyot néz. Hát ezt is tudja már a tisztelendõ? Bizony mi tûrés-tagadás, ha már meg kell lenni, õ megvallja, hogy az úrfi beszélt is vele, ajándékot is akart neki adni, de õ nem vette el, mert õ becsületes asszonynak a lyánya - és ura is van. Csak az legalább ne járna annyit oda. Mert...

Még egy szó, és Maris asszony okvetlenül rágyújt a sírásra. A tisztelendõ megsajnálja és jószívûen biztosítja, hogy majd beszél õ annak a mihaszna embernek a fejével. Maris asszony csak menjen haza, mintha semmi se történt volna. És ne tegyen szemrehányást az urának, se ne »osztozzék« vele: majd hazaszokik az! »Maga pedig az úrfit vesse ki a fejébõl - annyit mondok -, mert!«

És Maris asszony hálásan kezet csókolva hagyja el az ódon tanulószobát s derûs arccal lép ki a derûs napfénybe. Higgyük az õ jóvoltáért, hogy a tisztelendõ úrnak sikerült a tékozló férjet megtérésre bírnia.

MÉRTÉK-VEVÉS

Két mesterség van, amelynek adeptusai legjobban szidják valamennyi saját hivatása ellen dühöngõ ember közt a magok mesterségét: a szabó- és varga-mûvészet. S két mesterség van, amelynek egyik felekezetére legjobban irigykedik minden más pálya követõje: a nõszabóé és a »nõi lábbeli készítõé«. Ah! - így sóhajt magában a poétikus férfiszabó-»segéd« és a vaskosabb érzelmû, politizálásra kész csizmadia-legény egyiránt - milyen boldogok azok a nõszabók, illetõleg nõi suszterek! Mikor mértéket vesznek!... De kivált az utóbbiak. Amirõl az ábrándos költõk, rajongó szerelmesek csak öntudatlanul képzelegnek: a parányi, piskóta-nagyságú lábacskákról - õelõttök ez az isteni valóság saisi fátyol nélkül mutatja magát. Elnézhetik, gyönyörködhetnek benne, keskeny, hosszú papiros-szalagokkal mérecskélhetik hosszát, szélét, gömbölydedségét!... Csakhogy õközülök is nem mindeniknek adatott ez az isteni kiváltság. Rendszerint az öreg májszter simogatja a finom harisnyákat, míg a fiatal legénynek csak a nézéssel kell beérnie - akkor is csak úgy, ha hozzájut! Nézzétek azt a sóvár arcot ott az öreg majsztram háta mögött, mint szeretné kivenni a mérték-szalagot ennek kezébõl, hogy maga konstatálhassa pontosan a 2rp-jét annak a kecses lábnak, mellyel az öreg olyan közömbösen bánik, s melyet tulajdonosa mégis olyan félve takargat, amennyire csak lehet. Hej, ha majd õ is májszter lesz!

HAZATÉRÉS A BÁLBÓL

Hja, bizony úgy van az széles Magyarországnak csaknem minden vidéki városkájában, hogy télvíz idején kerékagyig ér a nyúlós, ragadós sár, s ahol az nincs, kasfenékig merül bele a szekér a híg s nem éppen balzsamillatú pocsétába, mely az egyik ház-sortól a másikig, terpesz­kedik. Van is aztán drága dolog, mikor névnapra, batyúbálba vagy éppen kaszinói, nõegyleti s több efféle bálba kell menni. Kocsin, ha elbírná is a ló, hiába mennének az asszonyok, mert összevissza sározódnék, gyûrõdnék a nagy gonddal készített, felcicomázott báli ruha. Néhol aztán arra a leleményes gondolatra jutnak a mulatni vágyó honleányok és menyecskék, hogy jó izmos, markos legényekkel úgy vitetik el magokat a báli helyiségbe - puttonyban vagy dézsában. A lenge, habtermetû leányzó teljes díszben beleáll a puttonyba, melyet egy ember a hátára vesz; az erõsebb alkatú delnõk pedig füles dézsába, melyen rúdat húznak keresztül, s két ember viszi vállon. Ezen a tisztán magyar találmányú s minden nyugati és keleti civilizáció kóros lehétõl a maga õsi egyszerûségében fenntartott palankinon jutnak el szépeink a bálba, s éppoly tökéletes toalettben lépnek be a miligyertyák és petróleum-lámpák fényözönétõl elárasz­tott terembe, mint ahogy félórával azelõtt szobáikat elhagyták. Ámde ez csak odamenet van így. Visszajövet már nem szükséges a gyûretlen, sározatlan toalett. Hiszen úgyis össze­gyûrték kezeikkel, öleléseikkel, s összesározták csizmáikkal a fáradhatatlan táncos gavallérok, mert õk bizony nem jöttek dézsa-palankinban a bálba. Tehát hazafelé csak gyalogszerrel. Kalucsni vagy inkább parasztcsizma mindig készen van az elõszobában: a szolgaszemélyzet éppúgy várja ezzel úrnõit, mint akár a budapesti Redoute csarnokában indiai kasmírral. A hölgyek fölrántják a csizmát. Valami inasgyerek-féle elõre viszi a lámpást, gavallér mindig akad, aki kínálkozik, hogy elviszi nagysámat a tenyerén, s ki - minthogy ez mégsem lehetséges - megelégszik azzal, hogy az esernyõt viszi. Így evickélnek, lubickolnak aztán hazafelé. Néha az irigy alföldi sár, hangosakat cuppantva a csizmasarokkal, amint ezek mélyeibõl ki-kiemelkednek, úgy megfogja a csizmát, hogy az asszonyság vagy a kisasszony rémülve veszi észre, hogy kihúzta lábát s illetõleg lábacskáját a csizmából, mely égnek szögezett ágyutorokként mered föl a sárból. A gavallér segít - és tovább bandukolnak. Egyszer csak az anyjok belecsücsül a latyakba. No, van nagy riadalom. »Gyerek! tartsd ide azt a lámpást!« kiált az apjuk, s mialatt életepárját fölsegíti, kárörömmel néz a kétségbeesettre. Hát nem megmondtam, hogy otthon maradjunk? szól diadalmasan, s bízvást elhiheti mindenki, hogy még nyár derekán is folyvást emlegetni fogja gúnyosan a »nagy esetet« s jövõ télire »titulus otthon maradandi«-t formál belõle. Mert a papák falun is csak olyan ellenségei minden bálnak, mint a fõvárosban. A kisasszony pedig a gavallérral, halkan nevetgélve és sugdolózva megy tovább, míg hátok mögött az öregek moraja zördül. Vajon nem éri-e õket hazáig másik baleset is?...

GAZDÁTLAN MALOM

A hegyoldal váladozó sziklatömbjei törték-e össze az oldalát, vagy úgy pusztult-e el magától, vagy úgy járt szegény, mint suhai kollégája, amelybe tudvalevõleg hétszer csapott bele a mennydörgõs mennykõ: azt nem tudhatni. Elég az hozzá, hogy gazdája régóta nincs már. A falubeliek azt tartják, hogy maga ölte magát a vízbe, szántszándékosan merülve a kerék alá, mikor az legsebesebben forgott. Persze, hogy szerelembõl. Fiatal legény volt még s bele­szeretett a falu leggazdagabb lányába. Az is szerette õt, de az apja nem akarta mesteremberhez adni. S mikor aztán lopva eljárogatott hozzá a malomba, egy este beleesett a vízbe. Úgy kellett lenni, mert azóta senki sem látta. Az apa szívesen adta volna mármost a molnárnak, de hiába! Eszter nem került többet elõ, s a fiatal molnár is - búbánatnak adva a fejét - nemsokára utána ölte magát. Így lett gazdátlanul a malom. A szél meg a kõ-törmelék azóta széjjelszedte a tetejét; elredvesítette a zsindelyét, a fala, ami még ki nem dõlt, lefeküdni vágyik s meg is teszi rögtön, mihelyt az a korhadt cölöp, amely támasztja, megroppan. A malomkõ mozdulatlanul hever egymáson, talán össze is ragadt azóta. A kerék meg csak néha, zivataros éjszakán forog, keserves nyikorgással. Jámbor lélek dehogy merne ilyenkor közelébe menni a »gazdátlan malom«-nak. Keresztet vet magára mindenki, mikor a kísérteties nyikorgást hallja, és azt mondja: »Õröl a szerelmes molnár!«

TISZAVIDÉKI RŐZSEGYŰJTŐK

Vége felé járunk a télnek. Loccs-poccsá olvasztja a városok havát - nem a meleg napsugár, hanem a szakadó esõ, de a mezõkön és erdõkön háborítlanul pihen még a tél fehér leple, és svéd kályha, vaskemence vagy a búbos mellett jól esik még melegedni. Ha nem is volt túlsá­gosan kemény a tél, elég sokáig tartott, hogy a szegény falusi embernek elfogyjon az õsszel gyûjtött tüzelõje, a szalma, tengeri-csutka s több efféle. Ilyenkor aztán kijár a szegényember a hólepte erdõre összeszedni a leveletlen fákról a szélvészekben letöredezett gallyakat, s hazavinni vagy egy-két ölre valót. Ezzel majd csak kihúzzuk már valahogy a telet. Csakhogy sok kínlódásba kerül ám a hó alól szedni a rõzsét, s bizony ha nem is az övé az erdõ, a szegényember busásan megérdemli azt a kis köteg rõzsét, amelyet hóna alatt emelget, mikor annyi fáradsággal jutott hozzá. Csak még egy kis idei türelem, s eljõ erdõre-mezõre a megújuló tavasz, az enyhe fuvalom, a melegítõ napsugár - a természet ébredése!