1882
PESTI HIRLAP

A JÉGRŐL

- Elkezdték-e már?

- Nem szakad be?

- Ki van egyengetve a pálya?

- Hogy fogjuk mondani az új évadban: »irongálni«-e vagy »iszánkolni«?

- Kész-e már a korcsolyázó toaletted, kedves Emma? Ah, kár, hogy elment a cher Muki, aki nekem a csillagfigurát tanította.

- Nem csak egy tarka Muki van a világon!

- Az igaz, kedvesem... Minden korcsolya-idény fölvet új embereket. A jég nagyon kedvezõ talaj, édesem. Még az öregasszonyoknak is jut valaki. Hát még nekünk!...

Ilyenforma diskurzus folyik most nemcsak a fõvárosban, de a vidéki kisvárosokban is, ahol megakad egy pocsolya, amelyben békák kuruttyolnak nyarankint, s ahol szerelmes párok turbékolnak most a síkos jégtükrön.

A korcsolyaegyletek teremnek, mint a gomba. Semmi sem olyan nagy rugó az egyesülésre, mint a hiúság. Azok az akciák a legbiztosabbak, ahol erre van alapítva a nyeremény.

*

Oh, a kedves jég! Mintha sima, tiszta átlátszóságával, finom szilánkjaival egészen az asszonyoknak volna teremtve. Nyáron a kávéjukat fagyasztják meg vele, télen a szívüket melegítik meg rajta.

Aztán itt próbálják meg azok a kedves pici teremtések - elõször elesni.

A világ megbocsát nekik. Hozzászoknak a másodszori eleséshez... de már nem a jégen.

Mi a különbség? Bagatell... Az egyik elesésnek egy kis ütés a következménye... fáj vagy egy félóráig... a másik, az hosszabban tart... kilenc hónapig.

*

Mikor X. asszony elesett a jégen, a megboldogult Wenckheim sietett õt felemelni.

A madame nem valami különösen illedelmes pozitúrában feküdt elterülve, ruhái láttatni engedék nemcsak apró lábacskáit, de lábikráit is.

- Látták? - kérdé a derék asszonyság fájdalmas hangon, de izgatottan a lovagias bárótól.

- Legyen nyugodt, asszonyom... látták.

...Régi adoma lehet... de minden korcsolya-idény megnyíltakor érdemes elmondani, a közönség épülésére megnyitó beszédnek.

*

Tél apó egyébiránt okos ember s mindennemû embereknek meghozza a maga örömeit, a gyerekeknek a karácsonyt, a férfiaknak a disznótorokat, az öregeknek a meleg kályhát, de az asszonyok iránt a legudvariasabb: nekik hozza a farsangot, a bálokat, a hangversenyeket és a jeget.

Tél apó ravasz vén hízelgõ, s ha már nem szégyenli magát így kedvezni nekik s ha már mindent a számukra hoz, - hozna legalább nekik e mulatságokhoz - toaletteket is.

Egy elkeseredett férj

FARSANG

Ki ne ismerné e kedves rövidke szót! Mennyi szép remény, naiv kíváncsiság fûzõdik ahhoz egyrészrõl, hány keserû csalódás tapasztalása másrészrõl.

»A jogászbálon láttam meg feleségemet elõször« - szól egy fiatal férj barátjához s boldogan emlékszik vissza ama farsangra.

»A tavali farsangon ismertem meg Lucyt, ki ifjúságom költészetét, illúzióimat, mindenemet tönkretette. Átkos bál!« - szól egy megcsalt fiatalember, bosszúsan dobva a papírkosárba az éppen érkezett báli meghívót.

»Papácska! ugye az idén mehetek már bálba, hiszen tizenhat éves vagyok, aztán tavaly megígérted, meg Dezsõvel foglalkoztam is már a füzértáncra« - mondja a kis barna Emma, reményteljes pillantást vetve atyjára.

»Károly, a lányunkat még az idén el kell vinni a bálba, azt vettem észre, hogy az a kis fogalmazó érdeklõdik Vilma iránt, még az idén hozzuk meg az áldozatot, különben rajtunk marad a lány. Az a titkár is addig járt-kelt, kutatott, míg megtudta, hogy neked nincs több a fizetésednél« - mondja egy gondos anya, ki már a negyedik farsangot aludta át a vigadó termeiben leánya mellett.

Ily és hasonló jelenetek elõidézõje e kis szó »farsang«.

Hanem okos ember is volt az, aki a farsangot az év elejére tette, hiszen újévkor úgy telerakják jókívánatokkal és gratulációkkal, hogy bizony a tánckedv magától jön, alig várja a fiatalság az elsõ bált, félénken, kétkedõleg, vagy biztosan, új hódítások elõérzetében.

Hát még az álarcos bálok, hol a gondos papák és mamák éber szemeit oly szépen ki lehet játszani, hol az öreg férjeknek (ma már még a fiataloknak is) oly szépen lehet szarvakat rakni.

Íme, mindezt nyújtja a farsang. Üdvözölve légy, te nagy hatalom, ki fényeddel, alakjaiddal kápráztatod a szemeket, andalgó zenéddel biztonságban ringatod a félhangú suttogást, s míg az ifjúság egymás karjai közt, dobogó szívvel, ragyogó szemekkel, kipirult arccal lázasan lejt, - elhangzik egy még rövidebb szócska, az »igen«, s két emberrel több van, kik egész éltükön át boldogan emlékeznek vissza - a farsangra.

A LEGÚJABB HADJÁRAT

I. Bevezetés.

Volt egyszer egy fõszolgabíró ismerõsöm otthon a megyében, aki mindig a részeg emberekre vigyázott. Ebben képzelte õ a közigazgatási teendõket. Ha rossz karfájú hidat látott, dühösen parancsolta, hogy csinálják meg, mert hátha valami részeg ember talál erre jönni s lecsúszik?

A falukon végigmenve, egy fûrészt cipelt utána a hajdúja, s ahol a csûrlyukon át, mint az a parasztoknál szokás, ki volt dugva a kocsirúd, nyomban lefûrészeltette, nehogy meg találjon benne botlani valami részeg ember.

A józan emberekre nem viselt gondot a tekintetes úr, hiszen azok úgyis okosabbak õnála. Vigyázzanak magukra.

A mi jámbor pesti magisztrátusunknak is van ilyen kidomborodó sajátsága.

Az õ gyenge oldala a kutyák. A kutyákban vagyon a jó közigazgatásnak az õ elégtétele - hogy a Sztupa Gyuri stílusában szóljunk.

Mert a kutyák is olyan veszedelmes állatok, mint az emberek. De a kutyáknak van egy nagy elõnyük, hogy nem választók - s így meg nem bosszulhatják a rajtuk ejtett jogtalanságot.

Aztán olyan nagyon szép politikus eljárás az, indirekt úton a kutyák által hatalmaskodni a gazdáikon, annyival is szebb, mert az ellenkezõ is eléretik vele: hatalmaskodás a gazdák által a kutyáikon.

Ilyen nagy problémát még emberi elme meg nem oldott, mióta a világ áll, mint most ezt ez a jámbor városi tanács.

...Istenem, de okos ember is lehetett, aki kigondolta!

II. Kutya-észrevételek.

Tegnapelõtt éjjel három kutya ballagott az Erzsébet téri sétányon, - bizonyosan a »Kék Macská«-ból jöttek.

Közönséges szelindek kutyák voltak, csupa egyfajta s élénk társalgást folytattak kutyanyelven.

- Hallod-e, Dráva! - szólt a tarkafülû eb - azt mégis nagyon restellem, hogy a legharapósabb ember címerében kakasokat találtak.

- Eh, hadd el... a régi királyok ostoba emberek voltak. Minket sohase vettek be a címerekbe.

- Ne bántsd a régi királyokat, Tisza! - szólalt meg a sántító Zagyva. -- Õalattuk legalább holtunk után értünk valamit, a bõrünkre írták a diplomákat... de most... most...

- Mi van most?

- Nagyon el vagyunk nyomva, gyerekek.

- Csitt! Egy rendõr járkál itt, lassabban beszéljünk.

- Egy rendõr? Az lehetetlen!

- De istenúgyse igaz! - mondja Dráva élénken.

- Nem fog az bennünket bántani?

- Tetessük magunkat, hogy meg vagyunk veszve, s bezzeg úgy elszalad, hogy nem éri a lába a földet.

Egy-két ugatás és keringõ kutya-mazurka schrittek után a derék rendõr csakugyan kereket oldott.

- Te nagy pszichológus vagy, Dráva!

- És esztétikus... - tette hozzá Dráva szerényen -, éppen most készülök én is egy kritikához az Ábrányi Emilke verseirõl.

- Ne harapd meg szegényt nagyon... tudod, a Fuchs testvérek miatt... mégis csak fajtánkbeliek.

- Nyomatták volna hát kutyabõrre legalább.

- Hagyd el a poézist, Zagyva... legyünk reálisak. Nem találod, hogy milyen gyáván szaladt el az a rendõr. Írhatnál legalább egy cikket a fõvárosi rendõrség rosszaságáról.

- Úgy kell ennek a hitvány városnak! Látod, a falukon, ahol még a házõrzõ kutyák kezében van a policia, nincsen semmi baj és jól megy minden. Az emberek nem jók semmire.

- Kivált ezek az élhetetlen városiak.

- Mindenünket elveszik.

- Adót vetettek ránk.

- Korlátozzák a szabadságunkat...

- Semmink sincs.

- Hát a nyakravaló?

- A független életünket elvetette a magisztrátus, s ha az istenben megboldogult Simon Florent nincs, ma szájkosárban járkálnánk. De a jó bolond... isten nyugosztalja meg... egy hazafias dikcióval kirántott a bajból.

- Nagyobb baj az, hogy a »konc«-ra, ami századok óta nekünk dukált, a mameluk képviselõk tették rá a kezüket.

- Csináljunk forradalmat.

- Csináljunk! Hogy gondolod?

- Én megyeista vagyok. Le a várossal! Egypárnak meg kell veszni közülünk. Az egypártól megint megvesz egypár. A veszett kutyák szaladgálni fognak az utcákon s összeharapják az embereket.

- Pszt! pszt! - vakkantott fel Zagyva ijedten - itt jön a hátunk mögött Sztupa Gyuri.

- Szent Isten, az mindent kihallgatott.

- Bolondok vagytok. Hiszen Sztupa Gyuri nem érti a nyelvünket.

- Csitt, szamár! Van is a világon valami, amihez Sztupa Gyuri ne értsen?

III. A tegnapi kánikula a városházán.

Hogy volt, hogy nem volt, titok fátyla fedi azt el, ember azt soha tudni nem fogja, történelem ki nem fürkészi, annyi bizonyos, hogy egyszerre csak irtóztató rossz szél kezdett fújni a kutyák ellen.

Mi vagy ki hangolta ily irányban a közvéleményt tegnap reggelre az ebek ellen?

A jelszó ki lett adva, s rettenetes dolgok készülõdtek a közegészségügyi bizottságban.

A doktorok, jó Patrubány és daliás Bókay, baljóslatú arccal jártak-keltek. A teremben nyomott hangulat uralkodott.

Ki fog mondatni az ostromállapot.

A folyosón egy kis pudlikutya járt-kelt s irtózatosan vonított. Persze azért, mert egy díjnok ráhágott a farkára. Egy díjnok! Hát mióta tartja már magát többnek egy díjnok, mint egy kutya?

De a díjnok már tudta, mi történik bent a tanácskozó teremben.

Reinitz tette meg a szörnyû indítványt, melytõl kezdve új korszak, az »elnyomatási epocha«, fog kezdõdni a kutyatörténelemben.

Reinitz ugyanis a felmerülõ veszettségi s harapási jelekkel szemben a szájkosarat indítványozta.

Síri csend következett.

A Mokány Berci kutyája, a »Szellõ« és a Verhovayé, a »Dido«, a városház kapuja alatt õgyelegve, érdekfeszülten várták a nagyfontosságú ügy kimenetelét. A kis pudlikutya fel s alá nyargalt a lépcsõkön s jelentést tett a gyûlés folyamáról.

A gyûlés menete váltakozó érzelmeket ébresztett a két vezér kutyában.

A kis pudli jõ s lihegve mondja:

- Nagy a baj. Dr. Bókay is amellett van.

Egy perc múlva friss hír jõ.

- Mégis egy hang mellettünk! - kiáltá a pudli örvendetesen vonítva. - Azt indítványozzák, hogy ne kapjunk szájkosarat, mert a szájkosár ingerli a kutyákat.

- Ez oszt’ az aranybeszéd! - rikkant fel Szellõ lelkesedve.

- Hallgass, buta, - mondá Didó sötéten. - Ez a legravaszabb! Ez már tudja. Ez a Tisza-iskolából való ember lesz! Ettõl féljünk; ez fog kipusztítani.

A gyûlés mindig jobban-jobban komolyodott.

- Patrubány tovább ment; nem elégszik meg már a szájkosárral, a zsinegen való vezettetést indítványozza.

- Szörnyûség!

- Gyalázat!

Egy félóra múlva szomorúan, lelógó fülekkel, kiöltött nyelvvel, lekonyult farkkal jött le a kulcslyukon hallgatódzó pudli.

- Széna vagy szalma? - kérdik ott lenn a vezérek.

- Szalma - rebegé a pudli halkan. - Megszavazták a szájkosarat is, a zsineget is.

Szellõ és Didó szomorúan összenéztek.

- No, Didó öcsém! - mondá Szellõ sóhajtva - eddig sem szerettem volna lenni ember ebben az országban, de ezután már a kutya se sokkal több.

SZENTKIRÁLYI MÓR

Nagy kor volt az, mikor Kossuth, Széchenyi, Jókai, Petõfi, Deák és Aranyunk volt - egyszerre.

Soha az vissza nem tér többé. Az óriásoknak csak a nyoma van. A nagy csizmákba, mellyel az új korszaknak útját kitaposták, nem illik most be semmiféle láb.

Az is valami már, aki ezekkel a nagyokkal együtt bírt lépkedni, de hát még az olyan, aki köztük is tekintélyes helyet foglalt el, aki barátjuk volt mindig, kiegészítõ részük sokszor, s nem ritkán támaszuk is egyben-másban.

Szentkirályi Mór fekszik a ravatalon. Szentkirályi Mór neve ismerõs, végighúzódik mint egy finom selyemszál majdnem az egész századon a magyar történelemben.

Múltkor fejtettük ki, hogy egy munkás, közügyekben érdemekkel eltöltött életnek alig van egyéb jutalma, mint többé-kevésbé hosszabb nekrológ a halála után. A kisebbekrõl húsz mél­tányló sor, a nagyobbakról száz, vagy százötven. Ez a nagyok küzdelmének a végeredménye. Jóformán e sorok száma adja meg az elõkelõséget, a rangot, a megboldogult jeleseknek az emberek emlékezetében.

De a tegnapi nap halottja följebb áll még. Õróla már elég csak annyit írni: »Szentkirályi meghalt!«

S mindenki tudni fogja, mennyit vesztettünk, s mi volt õ nekünk azelõtt.

Lapunk tegnapi számában elõsoroltuk röviden életrajzi adatait. De köteteket lehetne róla írni, hogy csak egy kicsit is elevenné tegyük ötven nehéz esztendõnek küzdelmeit, diadalait, hányattatását és szenvedéseit.

Pest megye alispánját fessük-e, vagy az 1849 elõtti parlamentek jeles szónokát? Mikor volt nagyobb? Nem-e akkor, midõn az abszolutizmus igája alatt belátván, hogy a közügyekben nem szerepelhet s életelvét - »az emberiségnek hasznára lenni« - fel kellene adnia, beiratkozott az orvosi egyetemre s elvégezte a medikát, hogy embertársainak testét gyógyítgassa, ki eddig szellemüknek lobogtatott világító fáklyát? Mint Pest fõpolgármestere, õ vetette meg e város nagymérvû haladásának alapjait.

Szentkirályi nem a mai idõkbõl s nem a mai idõknek való alak volt. Vissza is vonult már nehány éve a szerepléstõl s az irodalomnak élt és a tudománynak.

Oly jellem, mint az övé, óriási kísértet gyanánt mit keresne - a liliputiak között?

De neki joga is volt már megpihenni. Hiszen még 1829-ben - egy félszázad elõtt - lépett a közpályára mint Pest megye fõjegyzõje, honnan fokonkint emelkedett alispánná, majd 1839-ben követté.

Gyorsan lett belõle parlamenti nevezetesség. Nagy készültsége azonnal kitûnt s már a szólásszabadság kérdésénél egyik elõharcosa volt a liberális pártnak.

Szónoklatait nagy eszmeboncolási képesség jellemzi, s bár nem volt olyan világos, egyszerû, mint Deák, viszont nem volt olyan dagályos, mint Kossuth.

1848-ban mint a tudományos vitatkozások embere s különben is szelíd lelkület, sehogy sem érezte magát jól a forradalmi levegõben, sok kérdésben ellentétbe is jött Kossuthtal, ki szinte Pest megye követe volt s otthagyta Pozsonyt, lemondott. Késõbb mégis belekeveredett a szabadságharcba, de csak igen rövid idõre tábori biztos minõségben, hogy aztán egészen visszavonuljon.

Az elnyomatási korszak után, midõn újra föllélegzettünk 1861-ben, csak vonakodva lépett a közpályára olyanforma kifogásokkal, hogy õ már megfutotta pályáját.

Pedig még elõtte volt az egyik, a fényesebb fele.

1865-ben Pest városa választotta meg képviselõnek, s elfoglalta helyét a parlamentben Deák oldala mellett s az akkori országgyûlésnek egyik csillaga volt. 1867-ben fõpolgármesternek választotta meg a fõváros, s itt sokszorozta meg nagy érdemeit több közhasznú intézkedéssel. Az õ érdeme, hogy egyebeket ne említsünk, a közúti vasút, a közvágóhíd. Alatta, vett nagy lendületet a fõváros virágzása - s ki tudja, hol volna az ma már, ha Thaisz Elekkel nincsenek kellemetlenségei, s ott nem hagyja nemesen betöltött székét idõ elõtt?

Mert Szentkirályi makacs ember volt s bizonyos tekintetben nagy különc.

Sokszor rossz néven is vették ezt neki barátai. Széchenyi egyszer visszaemlékezve, hogy Szentkirályi hét hónapra született, tréfásan jegyzé meg: »Az a két hónap hiányzik neki.«

Végrendelete is különcködésre mutat. Azt ugyanis a múlt nyáron bízta bizalmas barátja, Molnár Endre gondozására, s egy levelet is adott hozzá, melyben temetése felõl rendelkezik: »Tegyetek bele - írja - egy ládába, ott is jó lesz nekem.« Egyszersmint 100 forintot mellékelt a levélhez, meghagyva, hogy a temetési költség semmi esetre se legyen több.

Még egy jellemzõ adomát mond el róla a Pesti Napló. Mikor az orvosi tanfolyamot hallgatta, valamelyik pajkos orvosnövendék oda véste a helyére: »Szentkirályi hazaáruló.« Õ ott hagyta s ezt írta alája: »s Kossuth nagy hazafi«.

A jeles férfiúnak, kivel szegényebbek lettünk, mintha ezeren haltak volna el, hétfõn délután négy órakor lesz a temetése Õsz utcai házából.

Az egész ország bizonyára nem lehet ott - de ott lesz gondolatban, ott kell lennie mindenkinek, ki ezt a hazát szereti, s egy sóhajt küld az elköltözött után - ki nemcsak nekünk élt, akik még ideig-óráig itt maradunk, tevékenysége gyümölcseit még unokáink unokái is élvezhetni fogják.

A PONYVAIRODALOM MEGSZÜNTETÉSE

Ez egyszer ugyancsak nagy fába vágta a fejszéjét a derék Gönczy Pál, akinél alig veszi valaki komolyabban föladatát a közoktatásügyi minisztériumban.

Nagy dologba fogott, de már azért is megérdemli a dicséretet, hogy belefogott - ha nem találna is sikerülni.

Mert bizony nehezebb kiirtani az irodalmat megmételyezõ ponyva-nyomtatványokat, mint a szerbtövist.

Márpedig a szerbtövist sem irthatták ki, dacára annak, hogy van már vagy száz miniszteri és ezer megyei rendelet, mely az ártalmas plánta halálára tör.

Annál kevésbé fog hát boldogulhatni Gönczy Pál egymaga, mert hiszen míg a szerbtövis a szántóföldeket lepi el s azok termõerejét szívja el s elöli a hasznosabb növény tenyészetét, addig a ponyvanyomtatványok csak a nép kedélyét, lelkét rontják meg.

A lélek pedig semmi - a magas államhatalom elõtt, mert az még csak nem is adófizetõ.

*

No, de ne csináljunk szemrehányást azért, hogy eddig semmi sem történt, éppen most, mikor történni készül valami, ha ugyan nem marad, mint sok más jóravaló ügy, az értekezleteknél.

Mert az már sablon. Összeülnek, tanácskoznak, azután megint összeülnek és tanácskoznak - és soha semmit el nem végeznek.

Nem tudjuk, mit tanácsoltak Gönczy úrnak Komócsy József és P. Szathmáry Károly, akiket jónak látott értekezletre hívni meg, de annyi bizonyos, hogy a ponyvairodalmat csak két eszközzel lehet kipusztítani: pénzzel és jó olvasmányokkal.

Egyik a másika nélkül nem ér semmit.

Hiszen ott van rá a példa. Egy derék társulat, melynek élén dr. Szontagh állott s mely humánus célokra fordítja ami fölöslege van, megkezdte a nemes hadjáratot tavaly a ponyva ellen - mégpedig valóságos hadi taktikával.

Megnyert egypár írót s csináltatott a népnek egy-két beszélyt, a királyfi lakodalmáról egy magvas népies füzetkét - s odatette a ponyvára éppen olyan alakban, olyan papíron, mint aminõ »Hétfejû kisasszony«, a »Zsidóvá változott disznó« stb.

Rá is ment a lépre, vagyis a jó útra a nép, mert anyagi áldozatokkal is terjesztették a jótékonycélú füzeteket, de mikor késõbb kevesebb lett a »nervus rerum gerendarum« s következésképp gyöngébb írók kezibe került a jó feladat, a nép nagyon is magasnak találta maga számára az olvasmányt s nem kellett volna neki még ingyen sem.

Amibõl pedig az a tanulság, hogy a legkiválóbb íróknak kellene egyesülnie: mert nagynak kell annak lenni, aki úgy tudjon leszállni a néphez, hogy egészen kicsiny legyen, hogy a nép magához hasonlónak, rokonlelkûnek nézze gyanútlanul.

Csak ilyen álúton férhetünk a nép szívéhez, s mikor már megnyertük egészen, csak akkor tisztogatjuk meg lelkét a koromtól és a piszoktól, mely a ponyvától ráragad.

Helyesen mondta Lamartine, hogy »a népnek a legjobb olvasmány sem elég jó«.

Mester legyen, aki neki ír. A mestereket pedig meg kell fizetni, mert nem élhetnek a levegõbõl.

SAJÁT KÜLÖN BLAHÁNÉNK

(Egy elkapatott leány története)

Kétségtelen az, hogy a mi nagy mûvésznõnknek, ki már több mint tíz éve uralkodik Magyarország fölött, ha nem volna is mûvésznõ, akkor is maradna meg egy óriási titulusa: »A legszebb magyar menyecske« õ lenne.

Egy egész generáció ábrándozott felõle: tizenöt esztendeig dobogtatta a férfiszíveket s ugyanannyi ideig õ adta a mintát, hogy milyennek kell lenni az igazi szépségnek.

Én magam már vagy tíz asszonyt köteleztem le azzal, hogy úgy odavetõleg megjegyzém: »ejnye, de nagyon hasonlít Blahánéhoz!«

De vajon ki is ne akarna hasonlítani õhozzá, a hasonlíthatlanhoz?

Az Ágai remek Bukovay Absentiusa ugyan azt mondja: »Csak az vigasztal engem, hogy Blaháné még az én feleségem is lehet.«

Igaz! Ez vigasztalt mindenkit. Csakhogy nehéz volt ezt kivárni, s mi, akik rajongtunk Blaháné­ért, de nagy hasztalan, kifáradva a türelemben, egy »saját külön Blahánét« választottunk.

Szép barna lány volt, észvesztõ gödröcskékkel az arcán, tüzes szemekkel s éppen olyan kedves grimaszokat és mókákat tudott csinálni, mint az igazi Blaháné. Tagadhatlan, volt valami hasonlatosság köztük, kivált a homlokban és az arc alakjában. De ha nem lett volna is, mi annyira beleéltük magunkat a »saját külön Blaháné« eszméjébe, hogy immár a vége felé az volt az »eredeti Blaháné« - s az igazi volt a másolat.

Mondanom sem kell, hogy a »külön Blaháné« korcsmárosleány a józsefvárosi »Arany paszománt«-nál. Ott sürög-forog a vendégek közt - azaz hogy ott sürgött-forgott egy darabig mindnyájunk örömére, de neki is a fejecskéjébe szállt a nagy tömjénezés s egy napon azt hitte magáról, hogy õ csakugyan Blaháné.

Egy derék becsületes pékmesterrel járt jegyben. Már éppen öt nap múlva lett volna az esküvõ. Szerette is a pékmestert - szerette, de csak azelõtt -, mert én istenem, egy Blaháné csak nem mehet egy közönséges pékhez, mikor abból még báróné is lehet?

Visszaküldte neki a jegygyûrûjét. Szülõi zsörtölõdtek, szidták, miért utasít vissza könnyelmûen egy kompetens partit? De iszen beszélhettek már annak!

A saját külön Blahánénak volt egy kis hangja is. Azzal a hanggal fogja õ magát kiküzdeni - gondolta -, s egy szép reggelen eltûnt az atyai házból.

Elszökött Gyõrbe. Ott valami volkssängerek voltak; beállott azok közé.

Rosszul ment egy ideig a dolga, míg dicsõségre dolgozott, de hogy aztán õ is megösmerte ennek a mesterségnek az árnyékát, helyzete javult.

Hanem hát ez a javulás nem tartott sokáig. Az õ szépsége nem olyan volt, mint az igazi Blahánéé; nem hozott rá fényt, dicsõséget; az õ szépségét rossz kedvükben ajándékozták az istenek, csak veszedelmére volt.

Az egyik népénekesnõ férje csakhamar beleszeretett. A népénekesnõ féltékeny volt az õrült­ségig. S paprikát hintett a szép Malvin szeme közé. Az egyik szemevilágát elveszté.

Megtörve, koldussá téve jött a hazai hajlékba, s a vendégek, akik õt mint saját külön Blahánéjukat bámulták, most szánakozva nézik az »Arany paszománt«-nál azt a szerencsétlen, eléktelenített arcú, félszemû teremtést - kinek egész életét tette tönkre a kelleténél nagyobb cím, amit mi tréfából adtunk neki.

A saját külön Blaháné azonban még most is dicsekszik vele s rút arcát mosoly önti el, amikor felemlegeti, hogy ezelõtt két évvel Blahánéhoz hasonlított.

BLAHÁNÉ A KÉPVISELŐHÁZBAN

Viszonzási vizit volt csak. Hiszen a képviselõház is ott szokott ülni részint a körszékekben, részint a páholyokban, ha Blaháné játszik; illõ hogy õ is végignézze egyszer az õ tornajátékukat.

Ott is ült a csalogány a hölgykarzaton. Kandi férfiúi szemek azonnal észrevették. Nyüzsgés támadt a fiatal honatyák között, majd az öregek is figyelmesek lettek a szokatlan jelenségre, s senki sem hallgatta Sárközy Aurélt.

Ami különben nagy szerencse Sárközy Aurélra nézve.

*

Blaháné eljött hallgatni; õ, akit mindig mi hallgatunk. Vajon van-e jogosultsága valakinek szólni ott, ahol õ hallgat? Igen, van - Jókainak. Mikor Jókai beszél, még Blaháné is hallgasson.

Hanem persze csak akkor áll ez, ha nem azt vesszük, hogy Jókai mit beszél, hanem azt, hogy miképp beszél.

Olyan õ (már t. i. Jókai), mint a cessleur, mely a vizet is borszínûre festi.

Szép... szép lesz színre nézve - de ihatatlan.

*

No, hanem mit beszélünk mi, hogy Blaháné hallgatott. Tud is Blaháné hallgatni! Fejecskéje nyugtalanul izgett, mozgott s ezer meg ezer kérdést intézett látogatóihoz.

- Hát eljött a honatyákat meglátogatni?

- El én, galambom, mert én már csak itt maguk között lehetek még leány. Honleány.

- De hát a színpadon?

- Ott is elvesztettem már én a pártámat.

- A mûvészet annyi, mint örök fiatalság.

- Köszönöm alásan. Az öreg Szatmáry néninek már nemigen írnak a poéták szerepet.

*

- Hogy ez a Herman Ottó milyen veszekedõ természetû ember! Engedjék már, hadd hallgassam, mit beszél. Oh! oh! Mennyire lepiszkolja a minisztereket! És megtagad tõlük mindent. Lássa, édes galambom, ez nem járja, mert mibõl élnek meg szegények?

- Ne legyen olyan bárányszívû!

- No, csak nem szeretném, ha az én férjem lenne.

- Kicsoda?

- Ez a Herman... De nini, nini, hallgassa csak éppen azt ígéri, hogy nem alapít családot az átkos közösügyi rendszer miatt.

- Van is benne valami.

- Mert az igaz, hogy az olyan ember, aki irtózik a költségvetések megszavazásától - sohase vegyen magának asszonyt.

*

- No, hála istennek, csakhogy már Jókait szólítja a jegyzõ. Pszt! Pszt... Ne zavarjanak, kérem. Egy szavát sem akarom elveszteni.

Nagy hallgatásba merült a csalogány, érdekelte a költõ szájából a száraz elõadás is. Odakünn hagyta pegazusát Jókai. Gyalog indult el - de fantáziája mégis tovább vitte a valóságtól, mint akár regényeiben.

- Nos, hogy tetszik Jókai beszéde?

- Nagyon kevés benne közben a (hangos derültség).

- Hja, maholnap már ott leszünk, hogy az emberek elfelejtenek nevetni...

- Pedig nézze, lelkem... mégis csak szép beszéd az, olyan szép, nem is hiszem, hogy nem valami színpadi országgyûlésen mondják.

- Például a »Hõs Pálfy«-ban.

- Körülbelül. S ezt annyira elképzelem, hogy önkéntelenül mindig azt nézem, hogy hol is van tulajdonképpen a súgó?

- Ott ül, ni... az a sovány, magas a pápaszemmel.

- Menjen maga... hisz az a Tisza!

HÁBORÚS APRÓSÁGOK

Mennek a katonák... de kérdés: visszajönnek-e? Violaszín pecsét nélkül is jön most paran­csolat, hogy indulni kell, s még ha nem jönne is, jöhet minden órán, s bizonyos ideges nyugtalanságban tartja a Dinsztliket, kiknek eddig úgysem volt egyéb mulatsága mint békés polgárokkal kötekedni.

Trombita harsog, dob pereg, az utcaajtóban a szolgálók sírnak.

Bizony rosszkor jött ez a dalmáciai lázadás.

Mit csináljanak a lányok? Éppen farsang idején viszik el a legényeket.

*

Valahol még csak magyar vér elfolyt (pedig be sok helyen folyt már el, ahol nem kellett volna), a bölcsek mindig ki tudták utólagosan sütni: mi mindenféle haszon háramlott abból ránk.

Hanem ennél a dalmáciai dolognál ugyan nehéz lesz. Mert itt még a fölkelés elnyomatása sem használ.

Olyan ez a sok népû, sok nyelvû állam, mint a romlott vérû test, ha valahol sikerül is behegeszteni a kelést, - a rossz vér bennmarad s okvetlenül kiüt másutt.

*

Valaki a következõ legendával jellemezte hajdan az össz-birodalom népeit.

A Krisztus holttestét szerették volna a népek megszabadítani a zsidó poroszlók kezeibõl, s evégbõl tanácskozának egymással, hogy miként kerítsék meg.

- Várjuk meg, míg elalusznak a poroszlók - mondák a tótok.

- Eh, mit! Vegyük el karddal - szóltak a magyarok.

- Nyújtsunk be alázatos folyamodványt a felsõséghez - vélik a németek.

- Vegyük meg pénzért - okoskodának a szerbek -, hátha még drágábban eladhatjuk.

- Ássunk egy vermet - tanácsolák a dalmátok -, s akkor aztán tegyünk úgy, mintha rájok akarnánk ütni; nekünk rohannak a poroszlók és bepotyognak a verembe.

...A magyar taktika még most sem változott meg azóta - de hátha a dalmátoké sem változott!

*

Íme a tavalyi üstökösnek mégiscsak igaza volt.

Hozott mégis háborút. Persze csak olyat, aminõ telt tõle, szegénytõl.

Masíroznak ismét a katonák.

S a parasztemberek, amerre elvonulnak a szegény fiúk, tudom, mondogatják megint, hogy:

- Nagy baj van! El akarják venni Dalmát-országot a királyunktól.

- No bizony! Hát miért nem íratja át a telekkönyvben hitelesen a feleségire, hogy el ne vihessék - szólnak az okosabbak.

HÁT VELEM MI LESZ?

(A Szabadelvû Kör elaborátuma Somssich ellen)

Sokszor panaszkodunk, hogy a régi udvarok és nagy urak többet értek a maiaknál legalább az irodalomra és a szellemre nézve - pedig tessék elhinni, tiszta rágalom az egész, a nagyuraknak és a hatalmon levõknek most is megvannak saját udvari poétáik és szatirikusaik, kik egyes eseményeket olyan formába gyúrnak nagy ügyességgel, ahogy az patrónusaiknak legjobban tetszik.

Feldolgoznak egyes epizódokat, némelykor szellemmel, egy kis szatírát és humort is vegyítenek bele, s kész a szellemi csemege õexcellenciáik számára.

Mert nincs valami kellemesebb, mint megnevettetni õket. Önzésbõl teszik. Hiszen a nagyok mosolyában van a kicsinyek boldogsága.

De ne fontoskodjunk itt hosszú bevezetésekkel, hanem csípjük el az excellenciás fülek elõl az új pasquille-t s nevessünk rajta mi is - de nem ott, ahová az udvari pasquillegyártók tették a poént.

Somssich Pálról szól a krónika. Kirõl is szólhatna másról? Az õ magatartása sokszor árt a többségnek. S ha már nem lehet se kiparírozni bent a parlamentben, sem kisebbé tenni az öreget az ország közvéleménye elõtt, fennmaradt a harmadik út: nevetségesnek tüntetni fel.

Ez se rossz eszköz. Megölt az már nagyobb embereket is.

Hát úgy volt az - legalább így beszélik a mamelukok szóról szóra -, hogy mikor Andrássy Gyula az elsõ minisztérium lajstromát csinálta, Somssich Pál volt fölírva rajta kereskedelem­ügyi miniszternek.

A hiú Gorove kimaradt, szóba sem jött, ami bántotta is szerfölött, úgyhogy napokig feléje se nézett a Deák-körnek. Mert hát mégis csak fekete hálátlanság, hogy õt nem vették be a lisztába, mikor »annyi jót tett Andrássyval« annak idején!

Még csak csírájában volt meg ugyan a minisztérium, félig mint valóság, félig mint remény, ott lebegett a nagy »ha« fölöttük - míg végre egy este azzal a hírrel toppant Andrássy a klubba, hogy: »Megvan a minisztérium; most már bizonyos. Reggel megyünk Bécsbe.«

S ezzel sorba járta az összes kandidátusokat, hogy este pakoljanak be, a legközelebbi vonattal indulni kell õfelsége elé, a vett távirat folytán. Nehogy elkéssen valamelyik.

Természetesen kész volt rá mindenki, csak az akadékoskodó Somssich nem, kinek természete mindenre észrevételt tenni:

- Engedd meg, kedves barátom, de a dolog véleményem szerint nagyon fontos, s én 24 óra gondolkodási idõt kérek.

- De ha nem lehet - szólt Andrássy türelmetlenül. - Aztán mi van azon megfontolni való?

- Méltóztassál megbocsátani, de én nem mehetek semmibe bele egykönnyen. Nekem, tudod, múltam van.

- Ejh, hiszen mindenkinek van múltja. Ösmerlek, csak kéretni akarod magadat...

- Hallgasd meg, kérlek, indokaimat. Elõször is mindenre jó aludni egyet, de különben annál inkább is, mert...

- Nem vagyok kíváncsi az okoskodásaidra, mert azoknak nem vehetem semmi hasznát... - szólt Andrássy némi bosszankodással s a másik terembe indult.

Az ajtónál azt kérdezi tõle Kandó:

- Haragos vagy, Gyula, ki bántott?

- Somissichra dühösködöm. Huszonnégy órai gondolkodási idõt kér, vállaljon-e vagy se miniszteri tárcát, s nekem már holnap õfelségénél kell lennem az összes minisztériummal. Az egész dolog csak caprice Palitól, s nekem nagy zavart okoz vele. Honnan a pokolból vegyek én most holnapra hirtelenében kereskedelmi minisztert?

- No bizony, ott van Gorove... Az úgyis haragszik, hogy be nem vetted.

- Gorove? Eh, Gorove... Azaz megállj csak, hát gondolod, hogy jó lenne?

- Körülbelül. Írj egypár sort, elviszem neki.

- Azt nem... hanem ha akar, jöjjön, de mindjárt.

Kandó azonnal kocsiba ült s sebesvágtatva hajtatott a Gorove szállására.

- Andrássy nevében jövök - rontott be Kandó Kálmán-, gyere azonnal a klubba - kereskedelmi miniszternek.

- Hát most jutottam eszébe? - pattant fel Gorove neheztelõ hangon. - Köszönöm alásan a gráciáját. Persze, ilyenek az emberek. Most talán szüksége van rám? Hálátlan a világ, kedves Kálmánom. Ki hitte volna ettõl az Andrássytól? De ülj le már egy kicsit s ítéld meg magad, van-e okom haragudni vagy nincs?

- Most ne arról beszéljünk. Majd akkor haragudjál Andrássyra, ha miniszter leszel vagy nem leszel. Most az a kérdés: akarsz-e miniszter lenni vagy se? Mert ha nem, akkor isten áldjon meg, én megyek...

- Hát jól van, no, megteszem a te kedvedért.

- Az én kedvemért ne tedd meg. Én nem kívánok áldozatokat.

- Akkor hát a »haza« kedvéért.

- Az már lehetséges. De siessünk!

Egy félóra múlva együtt volt az összes elsõ minisztérium, melyrõl még akkor azt hittük, hogy a nemesi elõnevét is megtartja, azt, hogy »független«.

- Hát uraim, most már együtt vagyunk valamennyien - mondá Andrássy -; menjünk hozzám a lakásomra s beszéljük meg a legközelebbi teendõket.

A lelkesült Deák-pártnak »éljen«-ei közt vonultak ki a termekbõl Andrássy, Eötvös, Fesztetics, Horvát, Lónyay, Wenckheim, Mikó és Gorove, - hogy mint igazi miniszterek térjenek vissza holnapután.

Sokan utánuk mentek az elõszobába, s míg felsõ kabátjaikat adták rájuk, addig is éljeneztek.

Somssich is ott állott tétovázva, hogy felvegye-e kabátját õ is, s midõn Andrássy kifelé indult, hamleti pátosszal kérdé:

- Hát velem mi lesz?

Andrássy hallotta-e vagy nem Somssich kérdését, tudni bizonyosan nem lehet, annyi azonban áll, hogy nem felelt s búcsút intve a párttagoknak, sebesen távozott le társaival a lépcsõkön.

Somssich még mindig ott állott ködös arccal rémletes tekintetet vetve az ajtóra, mely a nap hõsei után becsapódott.

Azután lassan, gondolkozva visszaindult a nagyterembe s megállva annak közepén szomorúan dünnyögte:

- Hát velem mi lesz?

...S azóta sok, sok esztendõ folyt le, az elsõ minisztérium alakjai régen letûntek: ki a sírban, ki rosszabb helyen élvezi a nyugalmat, de Somssich mint egy árny tizenöt év óta mindennap megjelenik a klub termeiben s homlokára mindig oda van írva a tûnõdés, hogy:

»Hát velem mi lesz?«

De a legfurcsább az, hogy ezt az írást csak egy idõ óta tudják elolvasni a Somssich homlokán a szabadelvû párt írástudói.

Ha úgy nekilendülnének az olvasásnak: akadnának ott még más homlokok is - más írással.

A SUGÁRÚTON

Egy darab Kairó Budapest kellõ közepén. Sehol annyi lárma, annyi zaj, mint itt. A konzer­vativizmus a legerõsebb érzés az embereknél. Akik emlékeznek valaha a Két szerecsen és a Könyök utca tájékára, hol reggeltõl estig szólt a dob, a réztányér, ordítozott a handlé s harsogott a verkli, s akik azt remélték, hogy amint arra épül a fényes paloták végtelen sora, egyszerre beköltözik oda a méltóságos hallgatagság és az arisztokratikus csend, azok ugyan nagyon csalódtak, mert az már egészen a helyhez van kötve, hogy a verklis, a komédiás, a handlé hol érezze magát a legjobban.

Az írói bál rendezõi beszélgettek együtt tegnap az ott bemutatandó telefon-produkciókról. Az volt a tanácskozás tárgya, hogy miként elégítsék ki a hallgatni akaró közönséget. Abban állapodtak meg, hogy a színházi elõadás három óráig fog tartani s a közönséget két-két percre eresztik a telefoncsövekhez, így aztán majd mindenki hallhatni fogja Wiltet.

- De hát azok, akiknek a két perce felvonás-közre jut?

- Tyû! Azok részesülnek még csak igazi nagy élvezetben - mondá a fennebbi ellenvetésre egy örökké schlagfertig rendezõ.

- Hogy-hogy?

- Mert semmi sem lehet élvezetesebb, mint azt a csodálatos zsongást élvezni messzirõl, mely a függöny legördülte után szokott bekövetkezni a színházban.

- Akkor talán legcélszerûbb lett volna a Sugárúttal kötni össze a redoute-ot, mert a Sugárúton mindig felvonás után van a közönség.

Igaz is! Mintha csak ez az utca lenne a város torka. S ez aztán különb torok az Odry Lehelénél is, mert amennyi skálája ennek van - azt emberi fül nem bírja lajstromba szedni.

A fütyülõ csizmadiainas- és a sült gesztenyét áruló taljántól kezdve a földkerekség valamennyi genre-je itt egy kompakt egésszé kögülve jelentkezik.

Nehéz furmányos szekerek döcögésébe belevegyül a komédiás dobpergetése, ki a világ csodáit mutogatja, fiáker-robogás, részeg emberek kurjongatása, veszekedõ zsidó asszonyok lármája. Egy egész nemzetiségi bábel. Tarkábbnál tarkább alakok, éppen mint Kairóban. Még pecsenyét is sütnek az utca-szögleteken a tótoknak - akik meg is érdemlik, mert mint Budapest többi részeit, úgy a Sugárutat is õk építették.

A két liliputi emberke még mindig ott van s még mindig nem keltek egybe. Itt hálás talajra leltek. Tömérdek a nézõjük. A marquis úr azonban veszedelmesen öregszik, a menyasszony meg hízik. S ez utóbbit némelyek nagyon gyanús körülménynek találják a jegyesek közt.

Nem messze a kicsinyektõl az »óriás asszony«-t mutogatják egy másik bódéban. Körülbelül másfél öl magas, s az egyik lábából kétszer telne ki gr. Apponyi Albert.

Csupa zsír, csupa háj, szemkarikái akár egy-egy sercika alma s még tüzük is van, sõt némelykor hamisan kacsint velök.

Kérdeztük, hogy volt-e már valaha szerelmes.

- Voltam - mondá -, egy fiatal angolba.

- Aztán beszélje el, kérem, hogy szeretett bele?

- Hogy? Hát nagyító üvegen át.

- Nagyító üvegen?

- Nos, igen! Puszta szemmel nagyon hitványaknak látszanak elõttem a férfiak.

A Sugárút a legcsodálatosabb utca, melyet valaha csak láttak az utazók. Ha semmi sem emlékeztetne egyéb keletiségünkre, ez magában elég lenne.

A ringelspiel, a szappant és a ruhapecsétet tisztító szereket áruló szerb, a csavargó cigány gyerekek, kik egyes alakok után szaladva muzsikálnak, a szivarcsutkákat szedegetõ gaminok.

Sõt akár hiszik, akár nem: a Sugárúton még rendõrt is láthat az ember.

S a világ legnagyobb csodáját: szaladó omnibuszokat. Ami fülnek kellemetlen, szemnek kedves és tarka, az mind együtt van.

A vidéki ember, aki ide vetõdik, ha megolvassa az egyik még kiépítetlen ház kapuján, hogy »pénz becsületszóra«, s azután egyet kerül a túlsó oldalra, ahol az a biztató ajánlat mosolyog rá a ruhakereskedésen, hogy: »itt ócska ruhákért újakat lehet kapni«, büszkén dobogó kebellel kiálthat fel:

...»Itt vagyok hát a magyar Eldorádóban. Ahol minden van. Ahol selyembe öltözött nõk mosolyognak rám, mintha már régen ösmernének, pénzt beesületszóra adnak a jószívû emberek, új ruhát az ócskákért... És még azt írják ezek az ellenzéki újságírók hogy Tisza Kálmán alatt nincsen jólét.«

BERNÁTH ZSIGMOND

Közéletünk egyik régi alakja tûnt a sírba, kit már gyermekkorunkban is õsz Bernáth Zsigmondnak neveztek, kit a már közel egy évtized óta sírban porladó Deák Ferenc is »te öreg«-nek szólított.

Nemcsak Ung vármegye legnemesebb fia lett vele a síré, de az egész ország egyik legtiszte­letre­méltóbb alakja, kit még a múlt század ajándékozott a nemzetnek.

Született 1790-ben, jómódú birtokos családból, melybõl már sok elõd tûnt ki, kivált a reformáció harcaiban, mert a Bernáth-nemzetség úgy volt ismeretes Ungban, Beregben, mint a protestantizmus elõharcosa.

Bernáth Zsigmond apja, szintén Zsigmond, mint igen mûvelt férfiú s Ung megye alispánja gondos nevelést adott fiának, úgyhogy az már 1811-ben, huszonegy éves korában szerepet kezdett játszani; ez évben ugyanis a távollevõk követei közt találjuk a rendi táblán a reményteljes fiatal embert, - ki azután gyorsan csinálta megérdemlett karrierjét.

E rövid szereplés után, az akkori idõk szokása szerint, mint jurátus Vay József septemvir mellett mûködött a jogi tanfolyamot Pesten és Bécsben nagy sikerrel végzett Bernáth Zsigmond, s már a következõ évben, 1812-ben letette az ügyvédi vizsgát.

Mint fiatal ügyvéd hazament gazdálkodni, de nem sokáig hagyták a mezei élet örömei mellett a megyei rendek s törvényszéki bírónak választották Bereg megyében, mert Bernáth Zsigmond tulajdonképpen két megye gyermeke volt s tettdús élete jóformán egyenlõ arányban oszlik meg a két municipium szolgálatában, mely úgyszólván vetélkedve karról karra vette át e kitûnõ férfiút, ki mindig elménckedett azon, hogy õ ilyen kétkulacsos lutheránus, mert még megyéje is kettõ van.

A Bereg megyei törvényszéki bírót 1816-ban a tisztújítás alkalmával Ung megye választotta meg fõszolgabírónak.

Fogta magát erre Bereg megye s a következõ restoráción alispánná akarta választani, de Ung megye azért sem hagyta magát s a diétára küldötte a 35 éves fõbírót. Ugyane megye választotta meg az 1830-iki országgyûlésre is, s itt kezdõdik tulajdonképpen Bernáth Zsigmond jelentékenyebb szereplése.

Nem tartozott ugyan soha az úgynevezett vezéregyéniségekhez, de a zöm egyike úgy említé. Hosszú idõkön adta mint a »nagy munkaerõt«, s ez biztosított neki szerepet a diétákon, s olyan tagja volt azoknak körülbelül, mint Horváth Lajos most.

Számos emlékezetes törvénycikk folyt az õ tollából, a híres hosszú 33-iki országgyûlésen Kölcsey Ferenccel együtt a kerületi tábla jegyzõi tisztét viselte s õ bízatott meg az úrbéri törvénycikkek szövegezésével.

Tagja volt azután folyton minden országgyûlésnek. Látta Deák feltûnését, Wesselényi-vívta harcait, Kossuth alakja elõtte nõtt meg óriásinak; részt vett a mozgalmakban, s nevét örök idõkig emlékezetessé tette azzal, hogy õ indítványozta legelõször a tagosítást, ami bizonyosan többet ért a nemzet vagyoni emelkedésére nézve, mint sok körmönfont államférfi úgynevezett »nagyszabású mûvelete«.

A forradalom már õsz hajakkal találta Bernáthot - de õ azért nem kapkodott, mint Bernát a mennykõhöz ide-oda, mint a hasonló életkorúak közül a legtöbben, hogy ne kelljen színt vallania; határozottan odaállt a nemzeti függetlenség eszméje mellé s fõispánságot vállalt Ung megyében.

A szabadságharc rossz vége mélyen elkeseríté õt is, s ahonnan fényes pályáját kezdé, visszament újra az eke szarvához a már akkor hatvan éves öreg ember, ki nem is álmodta, hogy még egy új pályát kell befutnia.

De az ifjú vér még forrt benne, s amint az elsõ alkalom nyílt a harcra, amint a pátens ellen küzdeni kellett, õ volt az elsõ, aki a sorompóba lépett hitsorsosainak jogai mellett.

Amint pedig újra derengni kezdett, a tizenkét gyászfátyollal betakart esztendõ után, a 61-iki országgyûlésen újra ott ül a legjobbak között, s ott látjuk a 65-iki országgyûlésen is, mégpedig korelnöknek.

Itt történt meg vele az, hogy kérvény adatván be választása ellen, könnyes szemekkel lépett le az emelvényrõl, mely immár nem illeti meg.

A képviselõk nem akarták engedni, hogy székérõl távozzék.

- Mi azért elnökünknek akarjuk! - kiálták lelkesülten.

Ünnepies, megható volt e jelenet.

- Soha! - szólt az õsz elnök nagy megindulással. - Én, ki több mint ötven év óta a jogbitorlás ellen küzdök, nem fogok egy engem meg nem illetõ helyet bitorolni.

S a nyolcvan éves aggastyán csakugyan leszállott helyérõl.

Ez országgyûléssel fejezte be hosszú, érdemes politikai pályáját. Visszavonult Ung megyei birtokára, hogy szeretett rokonai körében boldogan töltse hátralevõ napjait, megérve egy egész nagy generáció elenyésztét s az eszmék felvirulását, melyeknek elõidézésében õ is fáradozott.

Két év elõtt tartotta születésnapja kilencvenedik évfordulóját, mely alkalomból a király is gratulált neki.

Mikor a gratulációt megolvasta, öreg szeme fiatal fényben csillogott fel, azután kissé elkomorodva tette hozzá:

- Milyen kár, hogy nem Budárul vagy Visegrádrul van datálva!

A PREMIER ALATT

- Rossz darab!

- Még hozzá unalmas is.

- Nem csoda. Azért német operett! Ki is hallott ilyet? Mintha a tehén quadrille-t akarna lejteni...

- Ez az Éva minden rossz almába beleharap, s azután velünk kóstoltatja meg.

- Engem csak az vigasztal, hogy német ember a szerzõje. Ha jó operett lenne, kibújnám mérgemben a bõrömbõl.

Nincs mulatságosabb a világon, mint egy premier-elõadás. Mindenki bírál, mindenki tesz meg­jegyzéseket. S ezek igazán közvetlenek. Másnap már a lapok véleménye által van preparálva s nem ér egy ütet taplót sem.

Karaktere közönség dolgában csak a premier elõadásoknak van. Ott ülnek szokott helyeiken a jó ízlés földi bírái, a referensek jupiteri ábrázatokkal, a hatalom súlya kiül szemeikbe és meggörbeszti vállaikat. Ritkán tapsolnak és még ritkábban nevetnek, hogy a »profanum vulgus« észre ne vehesse: mi az õ véleményük a darabra vonatkozólag. Hátradõlnek székeiken és unatkozni látszanak, mert hisz az nekik dolog, ami a közönséges embereknek mulatság.

A közönség másik részét a színházi gourmand-ok képezik. Ezek úgy fogják fel az elõadandó darabot, mintha egy köcsög tej lenne. Az elsõ öntelékben van a tejföl - a többi aztán csak szurrogátum. Szegényembernek való.

A harmadik rész a habituék; ezeknek az uraknak mindegy a darab, õket csak a toalettek érdeklik, az új toalettek.

Az újságírók, ezek a szegény ördögök, mit tudnák azt, sõt a gourmand-ok sem érik fel ésszel, hogy a toaletteknek néha különb történetük, érdekesebb és pikánsabb meséjük van, mint magoknak az operetteknek! Boldog együgyûek! - ez egyszer bizony nem övék a mennyek országa!

A negyedik klasszis... no, a negyedik klasszisról már nem érdemes beszélni, az úgy szokott a színházakba járni, hogy mikor megkérdezik otthon, mi volt a darabnak a címe, hát azt mondja, hogy:

- Bizony elfelejtettem megkérdezni a szomszédomtól.

- De hát csak emlékszel a meséjére?

- Hogyne! Kápolnai Hegyi Arankával csókolózott. De hogy mit beszéltek hozzá, nem emlékszem.

- Nagy kópé az a Kápolnai! Amennyi szerelmi viszonya már annak volt! No, de bele is vékonyodtak a lábszárai.

A premier-elõadások mindig bizonyos izgatottsággal járnak. Az idõ méhe mintha új dolgokkal, váratlan fordulatokkal volna terhes, míg aztán a többi elõadás alatt a hallgató majdnem biztos a tisztességes lefolyású jövendõ iránt.

Egyszóval a premier-közönség a felfedezõk élvezetébõl is szürcsöl, a többi aztán járt nyomon ballag.

»A furcsa háború« publikuma, az olyan volt tegnap, mint a többi premiereké, azzal a különbséggel, hogy néhány bakfis is látható volt a padokban, ami a »Nap és Hold« s általában a francia operettek premierjein nem tanácsos.

Hanem az erkölcsös bécsi darabban meg lehet nyugodni vakon. Az olyan, mintha egy francia garde-dame írta volna, gondosan kihagyva belõle mindazt, ami a növendék leányokat idõ elõtt ingerelhetné.

Azaz, hogy mikor Csatai Zsófi kulcsot kínál Solymosinak, hogy az bejuthasson a Hegyi Aranka hálószobájába, az mégis csiklandós dolog egy kicsit, s a kis bakfisek erõsen elpirultak, - hanem ezt a pajzánságot bizonyosan csak Csatai Zsófi improvizálta bele a darabba!

Mellettem is egy mama ült, meg egy kisleány, akik folyton megbeszélték egymás közt a »Furcsa háború«-ban folyó életet.

- Hát csak ennyibõl áll a házasság? - szólt a kis Malvin az elsõ felvonás végén.

- Mit tudod te azt? Sokszor még ennyi sem kell hozzá.

- Ni, hogy tud ez a csepp haragudni - a férje miatt! - figyelmezteté a mama kisleánykáját Komáromi Mariska legsikerültebb jelenetére.

- Vajon kitõl kaphatta azt a szép lantos koszorút? Szakasztott olyan, mint a Hegyi Arankáé volt az elsõ felvonásban.

- Hát persze, kis bohó... mert ugyanaz.

- Ugyanaz?

- Természetesen. A kulisszák mögött levették róla a sárga pántlikát, s fehéret kötöttek rá. Holnap meg úgy lehet vörössel dobatja oda Evva egy harmadik színésznõnek.

- Ez a koszorú jelképezi hát leghívebben az »örök dicsõség«-et.

Így megy ez végtõl végig, kivált ha asszonyok közt ül, akikben mindig több a lelemény, mint a »Furcsa háború« címû darabban.

De az igazi szilárd hangulat mégis csak a darab legvégén születik meg a foyer-ban, a ruhatárban, felöltõk begombolása közben.

- Nos, hogy mulattál, János? - kérdi egy úr barátját, cigarettre gyújtva a külsõ oszlopoknál.

- Pompásan!

- Ugyan mi tetszhetett annyira?

- Hát Blaháné.

- Hogyan? Blaháné?

- Nos, igen. Ott ült a negyedik alsó páholyban.

A HALDOKLÓ OROSZLÁN

Az öreg kaprerai hõs, a két Szicília meghódítója haldoklik. A villanyos drót naponkint szétviszi a szomorú hírt, mely részvétet fog kelteni mindenütt, hol a szabadság eszméi iránt még fogékony lelkek laknak.

Hugo Viktor, a század nagy költõje (ki arról is nevezetes, hogy a legnagyobb tisztelettel viseltetik a század legnagyobb hõse iránt s egykori számûzetése színhelyén, a kies Guernesey szigeten egy külön lakást rendezett be Garibaldi számára, ha ez esetleg meglátogatná), mondom az öreg Hugo Viktort egyszer arra kérték meg, hogy egy 70 évet élt és végelgyen­gülésben elhalt tábornok sírkövére emlékverset írjon, mire e sorokat írta:

»Ötvenöt éven át nem ártott neki a háború s hat évi béke ölte meg.«

Garibaldit is a béke öli meg. Egész Európában tokban vannak a szabadságharcosok kardjai. Mély álmát alussza a szabadság. A múzeumokban pihennek a lobogók, a szentképekkel és feliratokkal. Sehol sem szól a harci tárogató.

Mit is csinálna itt tovább köztünk az öreg? Elunta magát s megköti az örök békét az istennel. Már erõsen folynak az alkudozások.

Mint mikor nagy dübörgéssel fordul alá a címer-pajzs ha a kriptában lezáródik az õs családfa, a századok is nagy zajjal csapják be az ajtót a lezárt institúciókra és korszellemre.

A romantikus iskola is egy óriással fog véget érni, valószínûleg Hugo Viktorral. A középkori kalandos hadi dicsõség egy fényes újkori alakja fejezi be a világ daliás idõszakát.

A természet két határkövet tesz oda, mintegy szándékosan az eszmék és korszakok emlékeül: az egyiket az elejére, a másikat a végére.

A tündöklõ sávok, miket a dicsõség végigterít a végtelen mezõn, e két határkõ között nyúlnak el.

Ma már más a harcászat, más a felfogás. Ma már nem hõsök kellenek a csatákba, kik oroszláni bátorsággal rontanak az ellen sorai közé s két kézre fogva a kardot rettentõ csapásokkal aprítják az ellenséget, ma már a villany harcol, a gõz, s a hõs a cirkalommal dolgozik és pápaszemet visel.

Hõs Toldi, nagy Hunyadink, két Zrínyi Miklós ma csak gerillák volnának már. És Dinsztli-Lendli is nagyobb katona lenne tán náluknál. Mert ma tudni kell mindenekelõtt az exercírozást, a Dienst-Reglement-t, a többi, aztán mellékes dolog.

Garibaldi nem e kor számára született, két egész századot késett mint katona - de két egész századot elõzött meg mint ember.

Õ a XVII. század nagy hõseibõl való, de azért tudott csodákat mûvelni a XIX. században is.

És mintha õbenne vetette volna elõre hatalmas árnyékát a XIX. század humanizmusa és demokráciája. Hogy lehetett ez? Az idõ, mely viselõs volt e nagy alakkal, érezte, hogy kétszáz évet késett, s fogta magát s egyszerre négyszázat ugrott elõre.

Meseszerû alak õ! A költészet és a történelem lábaihoz rakja koszorúit. A népek elzarándokolnak majd sírjához és elviszik szent emlékeknek göröngyeit, amelyekbe az ég harmatja közé királyok könnye is vegyül még azonfelül.

A gyõztes hadvezér, ki két koronát szerez, s mikor az megvan, odateszi a király fejére - aztán hazamegy a kecskéi közé szántani, vetni, hazamegy remetének.

A rettegett hõs, ki véres csata után, hidegen járja körül a holttestekkel borított csatamezõt, aztán hazamegy kifáradva s ledõl és édesen alszik sátorában az ágyon. Egyszer azonban báránymekegést hall a távolban s fölébred.

- Szegény kicsike bárányka, vajon mi baja lehet?

Felkel, megkeresi s meg is találja iszalagok közé befonva (éppen úgy, mint Ábrahám valamikor azt a bibliait), behozza a sátorba nagy aggodalmas ábrázattal.

- Hogy didereg, hogy fázik!... No, majd megmelegszel te mindjárt.

Odatette a saját ágyába a párnák közé. - Õ maga pedig lefeküdt a földre s ott aludt el édesdeden... mert isten ölében volt.

És a megrongált testû, sánta agg, kinek már háta mögött ül a halál, kirõl orvosai lemondanak - nem gyógyul az már meg soha többé.

S ím, egyszerre csak megdördülnek az ágyúk, kibontott lobogók csókolják a szellõket. El akarják nyomni, le akarják taposni a szabadság földét, Franciaországot.

S a megrongált testû öreg felkelt az ágyból s harcolni ment.

Ismétlõdik a nagy jelenet. Nápolyban haldoklik a világ hõse. Az orvosok lemondtak róla, éppen mint azelõtt, mikor a lelõtt lábát akarták amputálni.

Lankadó érverését egész Európa aggódva veszi tudomásul, nyögéseit szellõk sóhajában, mintha minden népek hallanák... mintha minden házban a koporsó-csinálót várnák...

Az öreg Garibaldi haldoklik!