1882
ORSZÁGGYŰLÉSI KARCOLATOK

AZ »ÚJ HÁZ«

Ez már igazán »új ház« lesz - nem a szó eddigi értelmében, hogy a régi mamelukokat megfejelték három éves mandátumokkal s lőn az ő nevük »új képviselőház«.

De az »új képviselõházunk« tulajdonképpen napról napra kopottabb lett.

Végre határozatba ment, hogy a törvényhozó testület kiköltözködik a híres Sándor utcából, az ideiglenes országházból a véglegesbe.

Éspedig a Lipót me... akarom mondani a Tömõ térre a Dunaparton.

*

Úgyis annyi a pénzünk, hogy nem tudjuk hova tenni. Építettünk már mindent, minisz­tériumo­kat, vámházat, Margithídat, indóházakat, postaházat, várkertet, sugárutat, operaházat, nemzeti színházat... mindent építettünk. A kormány már aggódott, hogy semmi építeni valója sem maradt... mikor végre az az ötlete támadt, hogy ejnye építsünk mégis valamit... a Sándor utcai ház úgyis ideiglenes és mert ideiglenes, hát nem végleges... Építsünk végleges palotát,... mert úgy sincs pénzünk.

Ha valami idegen okoskodó fõ vetõdnék Budapestre s meghallaná mi mindent építettek a legközelebbi kormányaink, felkiálthatna csodálkozásában:

- Vajon hol lakhattak eddig ezek a szegény magyarok?

*

Építünk, mert nincsen pénzünk, s egy fedél alá építünk a méltóságos fõrendekkel, mert úgysem férünk össze.

Lesz most már minden. A jegyzõknek nem is kell már felhúzni az atillát, a folyosón át elmehetnek az »üzenettel« akár egy ingben.

A büféhez még egy mellékterem lesz. Ha valamelyik képviselõ feje megnehezül az italoktól vagy egyébtül - tudjon - szobára menni, hazafias mámorát kialudni.

A minisztereknek külön szobáik lesznek: eddig csak székek urai voltak, most már » szobaurak« lesznek. A legújabb keletû »hónapos szobák«.

Monumentális és óriás épületnek van tervezve az új parlamenti épület. Tömérdek kisebb-nagyobb terem és helyiség, fülke fog benne váltakozni.

Díszterem, nagyterem, osztálytermek, delegácionális terem, háznagyi, elnöki, cselédségi, könyvtár, levéltártermek s a jó isten tudná elsorolni.

Olyan lesz az, mint a kacsalábon forgó kastély, vagy hogy még jobb hasonlattal éljünk, mint a magyar törvénytár: aki abban el fog tudni igazodni, annak aztán már csak bliktri lesz a Vasváry Kovács útvesztõje.

Különben nagy a gyanúnk, hogy az egész végleges parlamenti palota csupán azért épül, hogy egy új, négyezer forinttal dotált állást lehessen szervezni t. i. országházi fõkalauzt.

...Mondják, hogy e napokban megint egy Móricz gyerek született valahol.

*

Ma az összes lapok körülményesen közlik a leendõ ház külsõ ábrázatjának leírását akként, amint az óhajtatik, s valamint azt is, milyen helyek, milyen szobák lesznek s mennyi parádé fejtetik ki?

Azt azonban egyik lap sem írja meg, hogy mindez menynyibe fog kerülni?

Eh bien! Hisz az úgyis mellékes.

*

A napilapoknak húsz helyet tartanak fenn a karzaton.

Rólunk tehát még mindig fölteszik a szaporodást. A büfét azonban csak száz személyre rendezik be.

Számítanak, rá hogy Kármán Lajos soha többé nem fog beszélni.

*

Olvassuk, hányjuk-vetjük az építendõ helyiségek lajstromát, s látjuk, azaz hogy sehol sem látjuk a parlamenti börtönt, ahova Németh Berciéket be lehessen csukatni.

No, ez csoda! Vagy talán nem volt ott a tervkészítésnél Tisza Kálmán!

De amint megolvassuk a legvégin, hogy lesz ám parlamenti pince is - egyszerre szétfoszlik kombinációnk.

...Mégiscsak Tisza csinálta ezt a tervet!

A VAKÁCIÓ UTÁN

(Karcolat a Házból)

A zsidókról az a babonás néphit van, hogy a »hosszú napon«, eme legnagyobb ünnepükön mindig elvész közülök valaki.

Én ugyan sohasem vettem észre, hogy elveszett volna közülök valamelyik - de meglehet, hogy úgy van, nem vitatom az ellenkezõt, s csakis azért hoztam elõ ezt a veszedelmes ünnepüket, mert az ellenzék a karácsonyi ünnepek alatt azzal a reménnyel biztatta magát, hogy szinte elvész közülök: b. Sennyey Pál.

Meg is örvendeztette õket e hírrel az Ellenõr, de derûre ború! Ma, hogy a Dél-Tirolban járó kisebbik Sennyey (gr. Apponyi Albert) hazatért a nagy hallgatótól, elárulta az újabb kor nagy politikusának mélyen elrejtett abbeli szándékát, hogy de bizony azért sem mond le a mandátumáról.

- Hála istennek! - kiáltott fel Madarász, mikor ma a képviselõház büféjében megtudta.

- Ugyan mit örülsz neki? - szólt bele még egy vörösebb. - Az õ maradása, hogy Szana Tamással szóljak, »sem nem árt, sem nem használ«.

- De bizony használ, legalább annyiban...

- Ugyan mennyiben?

- Hogy ki lehet sütni az Ellenõrre egy kacsát.

*

Mint minden vakációkor, most is elmaradt a honatyák egy nagy része otthon, akkuráte úgy, mint a diákok. Az elsõ leckeóra még sohasem lehet rendes.

Nem is történt hát éppenséggel semmi. Prileszkyt, Orbán Balázst igazolták, egy rettenetes hosszú létániát olvastak fel: a beérkezett kérvények címeit.

Miniszterek csendesen bóbiskoltak a székeiken. Péchy Tamás ábrándozott.

Csak Pauler volt ébren: nagy fészkelõdése elárulta, hogy sok a mondanivalója.

Két törvényjavaslat lett a vége: a gyámsági és gondnoksági ügyek rendezésérõl és az uzsoráról szóló.

Elkésett karácsonyi ajándék. Egész kedélyességre lett hangolva a Ház. No, csakhogy az uzsora is megszûnik már!

Egy kicsit késõn ugyan - mert minek már akkor a fû, ha a lovak kivesztek?

De, hát ott a közmondás: jobb késõn is, mint soha.

E pompás hangulatnak lehet köszönni, hogy Csiky Kálmánnak beösmerték, miszerint õ összeférhetõ.

Hiszen olyan szépen összefértek ma mindnyájan.

Mikor az interpellációs könyvbe betekintettek, üres és tiszta volt az, mint a ma született bárány.

De hát mondják, s úgy is van talán, hogy éppen a nagy szélcsend után szokott lenni a nagy vihar.

Holnap kezdõdik az idei költségvetés tárgyalása.

APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 14.

A mai országos ülésre nem a rendes referenst, hanem a báli tudósítót kellett volna elküldeni. Soha még így nem virított az a karzat, amióta kerek. Annyi szép hölgy, asszony, leány és éppen a »magasabb körökbõl«, hogy ha ezek egy elitbálon jelennek meg - hát azt a farsang egyik legsikerültebb mulatságává emelik. A báli tudósító följegyezhetné a díszes hölgykoszorú rendében Katinka grófnõt, leányával, a bájos Ilonával, Pejacsevich grófnõt, Vecsera bárónõt, Inkey bárónõt leányával, Péchy Vilma kisasszonyt, a ház elnökének leányát, és még egy egész nagy kosár virágot, csupa konteszekbõl, baroneszekbõl, ifjabb honatyák élete párjaiból, idõsb honatyák leányaiból.

S e fényes nõtársaság nagy számának megfelelõ arányban telének meg a diplomaták és fõrendiek karzatai is. Jelen volt az egész kaszinó, no meg a jockey-klub, a fõvárosban idõzõ jeunesse dorée és a fõrendek táblája. A mágnások közül, aki kezét-lábát bírja, tán egy sem maradt el. Akárcsak valami futtatáson, melyre a király is megígérte magas jelenlétét.

A karzatok többi része szorongásig megtelt kevésbé magas rangú publikummal. Komolyan figyelmeztetjük Kovács Lacit, hogy jövõre gondoskodjék hasonló alkalmakkor megnyugtató tûzvédelemrõl - s magának is kössön hátára egy matafuegost, de Tisza Kálmánnak is, mert ha például az ülésen ki talál gyulladni a tisztelt Ház, nincs olyan ugróponyva, mely megmentené kíváncsiságuk szegény áldozatait egy második Ring-színházi katasztrófa szomorú következ­ményeitõl.

Zsúfolt ház s annyi tûzveszedelem! Minden szép szempár két lobogó fáklya, s azonfelül még híre jár, hogy ma fogja fölgyújtani a házat - Rohonczy Gida.

Ah, de hiszen éppen ez az, ami a karzatokat ennyire megtöltötte. Két nap óta van alarmírozva a város, hogy Gida beszélni fog, ki fog lépni a porondra a morál lovagias védelmében s ostorozni fogja a korrupciót. Nem mutatna jó ízlésre elmulasztani azt a ritka látványt.

Minden lorgnon és operngucker a nap leendõ hõsét keresi. És csakugyan, õ jelen vagyon s epedve várja a nagy pillanatot, mikor a bélyeget a bûn homlokára sütheti.

*

Elõbb azonban Szapáry beszél.

Bosszantó a miniszterek e privilégiuma, ma, a jogegyenlõség korában! Akkor és annyiszor kotyoghatnak, amikor és ahányszor akarnak. Meg kellene változtatni a házszabályokat, ne ülne itt az ember a kíváncsiság tüzes színpadán.

Aztán micsoda unalmas dolgokat beszél össze! Csupa szám, mint valami könyvvivõ. Hogy miért nincs igaza se Somssichnak, se Eötvösnek. Hát bánj a is azt most valaki, hogy 26 millió-e a deficit, vagy 56, mikor olyan isteni színjáték van kitûzve a repertoárra.

De hát Szapáry elég indiszkrét nem venni számba a publikum hangulatát, és kegyetlenül él igazságtalan jogával.

*

Keresztülgázol a milliomokon s ádáz diadalt készül ülni ellenfelei fölött, bebizonyítván, hogy különb ország ma Magyarország, mint volt 30 esztendõ elõtt.

Lehet is, hogy igaza van. Csakhogy miután Tisza Kálmán csak hét éve, hogy miniszterelnök, és csak három éve, hogy Szapáry pénzügyminiszter, úgy hozná talán magával az osztó igazság, hogy Magyarország 30 év alatt tanúsított emelkedésének érdemébõl kiadná rá esõ igazságos osztályt a - Bach-idõnek is, meg a provizóriumoknak is s ne írná mind a jelen kormány javára.

Több Magyarország ma, mint 30 év elõtt. »Mert íme, mennyivel szaporodott a népesség!«

Hát mennyivel? Dacára, hogy 30 év elõtt a nemzet virága elveszett, legjobb fiai kibujdostak, mások lappangtak s nemigen jelentkeztek a császári biztos összeírásánál, a mai szaporulat tizedrészét is alig teszi ki más országok szaporulatának ugyanannyi idõ alatt. Márpedig ha halad is valaki, de nem úgy, mint a többi: az bizony elmarad. To jeszt egyszer faktum!

»A városokban terjedt a magyarság.« Hát az természetes, hogy mindig voltak és vannak félénk emberek. A Bach-idõben is sok derék polgártárs félt a kormánytól, ma is ugyanazt cselekszi. Akkor azzal vélt hízeleghetni a kormánynak, ha Knotelblühnek jegyeztethette be magát, ma azzal, hogy magyarabb neve van Balambérnél. De hát a vidék? Pedig az is csak számít valamit talán.

»Ne éljen az új nemzedék apja birtokából, de képezze magát.« Hiszen már eddig se tudnak mit csinálni a sok diplomás proletárral, aki kenyér után eseng. Mikor a városnál egy diurnista állás betöltésére hirdetnek pályázatot s jelentkezik 60 folyamodó közte 25 doctor juris.

»Árvizes vidéken mennyit keres a napszámos!« Az ám! A más ember szerencsétlensége adja meg kenyeréhez a sót; - csakhogy ahhoz, hogy egy napszámos kenyerének sava kerüljén, tíz gazda kenyerét kell elvinni a víznek. Ami pedig desperátus egy bizonyíték a - jólét mellett.

»Mennyi ma az ingó vagyon!« Kivált mióta az ingatlan is ingóvá lett s minden ötöd évben gazdát cserél.

No, de ha csakugyan emelkedett volna is a jólét harminc év alatt: hát hiszen az csak természetes processzus lenne, mert a mívelt világon mindenütt emelkedett. S érdeme a kormánynak már az is, hogy a világ természetes fejlõdését nem bírta megakasztani teljesen?

Emelkedett-e a jólét nálunk abban az arányban, mint emelkedett másutt; ezt mutassa ki a pénzügyminiszter, ne pedig azt, hogy ma valamivel jobb a dolgunk, mint egy levert szabadságharc után, a legsötétebb abszolutizmus idejében volt. Mert ez nem vigasztalás.

*

A Szapáry szájában is elfogytak végre a milliomok, amiként elfogynak a kezében, s megérkezett a várva várt pillanat, mikor a jegyzõ szólásra hívta fel Rohonczy Gedeont.

Hej, lett erre mozgadalom! Karzat, földszint mint hullámzott, mintha hirtelen betóduló szél mozgatta volna meg.

Mindenki oda akart ülni közelébe, nehogy egy is elvesszen a hallandó szavakból. Mert hatalmas szavak lesznek azok, melytõl csak úgy recseg-ropog a közlekedésügyi minisztérium!

És fölállt az ifjú Titán, hogy Ossákat és Pelionokat dobáljon az Olympusra. Tisza behúzta magát a vörös székbe s minden ember fül lett.

Rohonczy eddigelé nem volt elismerve »szolnok«-nak. De mindjárt kezdetben meglátszott rajta, hogy mióta utolszor volt hozzá szerencsénk, feltûnõen haladt. Szépen, érthetõ hangon s itt-ott melegen és emelkedetten beszélt. És rendkívüli határozottsággal, meg kell adni.

Biztosítá Tiszát és Szapáryt, hogy személyüket tiszteli. Sõt az õket támogató párt egy nagy részében is elismeri a jóakaratot. Igaz, hogy a közöshadsereg is baj nekünk, az a nagylelkûség is, mellyel anyagi szerzõdéseinkben Ausztria jóindulatát honoráljuk. De az igazi nagy baj a társadalom enyhesége, mellyel a visszaéléseket megítéli, s ennek folytán a meglazult erkölcs.

Ebbõl a tenorból beszélt aztán hosszan. Elmondta hogy bajainkból csak a földmívelés emelé­sével menekülhetünk, s ezért kíván külön földmívelési minisztériumot. Mert most a földmívelés érdeke három minisztérium között oszlik meg: a pénz, a földmívelési és közlekedésügyi között.

S ekkor aztán ez utóbbi ellen fordult. Felhozta az ellene emelkedõ sok panaszt, suttogást, gyanúsítást, kihozva belõle, hogy ott egy oly rendszernek kell lenni, mely elõsegíti a visszaéléseket, a korrupciót. Õ föl is hozná a konkrét vádakat - zárt ülésben.

»De csak halljuk itt, itt a helye!« - kiálták több felõl.

Õ aztán elkezdte és végezte annál, hogy vizsgáló bizottság kiküldését kérte.

Általános meglepetés követte szavait. S mentõl tovább beszélt, annál nagyobb. Mindenki többet várt a nagy nekikészülés után s elégedetlen lõn az eredménnyel. Az általános vélemény az lõn, hogy - egeret szültek a vajúdó hegyek.

*

A különösen megtámadott Hieronymi röviden felelt személyes kérdésben. Ordódyn meg­látszott, mennyire zokon vette a támadást, elfogult hangon, a méltatlankodás izgatottságával felelt.

Tisza hasonlóképp nagyobb hangon szólalt föl, mint rendesen szokott. Fölhítta a Ház minden tagját, hogy ha panasza van, azt konkrét tények elõadásával, személyek megnevezésével terjessze be, hogy a kormány vizsgálja meg, a bûnösöket fenyítse meg, a bûnteleneket mentse föl. De a vizsgálatot kivenni akarni a kormány részérõl a legnagyobb bizalmatlansági szavazatnak veszi.

S ezzel Rohonczy pártállása el van döntve. A vizsgáló bizottság kiküldetésétõl tette függõvé, ha vajon híve marad-e a kormánynak továbbra is. Most tehát nincs mit tennie, mint kiválnia a pártból. Diplomatikus körülírással ezt mondta neki a miniszterelnök.

NIX - DEUTSCH

Ismét Rohonczy Gida a nap hõse. A múltkori dolga nem volt valami nagy virtus, hanem ez aztán igazi - sláger.

Így megturbálni ismét a közvéleményt, így megnöveszteni a miniszterek orrát, ahhoz csak õ ért, a nagy erkölcsbíró Rohonczy Gida.

Nincs is most két olyan kemény legény, mint õ meg Karátsonyi Guidó gróf.

Ez a férfiak erkölcstelenségét pusztítja felszólalásaival, amaz a nõk erkölcseit javítja erénydíjak kitûzésével.

Én azt hiszem, hogy megfordítva lenne jobb a dolog.

A nõk erkölcseit szónoklatokkal szítani s erénydíjakat tûzni ki kifogástalan közlekedési államtitkárokra.

*

Hogy mennyiben igazak a Rohonczy vádjai - hadd süssék ki pro et contra a vezércikkek.

Majdnem alaptalannak látszik a vád, ha meggondoljuk, hogy Hieronymi szegény ember maradt dacára annak, hogy állásában könnyen szerezhetett volna százezreket.

De az is bizonyos, hogy az a bizonyos Deutsch úr nagyon sok példányban van meg - a kormány által kiadott vállalkozási munkálatoknál.

Az építette a szegedi szádfalat is, amely egy garas ára hasznot sem hozott a városnak s éppen nem enyhítette a veszedelmet. Egy kis szeszélye volt ez a közlekedési minisztériumnak, alkalmasint Deutsch úr kedvéért. Mert Deutsch urat nagyon szereti a közlekedési minisztérium, igazi atyafiságos vonzalommal van hozzá. Amihez persze senkinek semmi köze. A minisztérium azt szeretheti, akit akar. Hiszen a szívnek nem lehet parancsolni.

Deutsch úrral szigorú szerzõdés volt kötve, hogy ha a kitûzött idõre el nem készíti a szádfalat, mindennap ennyi és ennyi penálét fog fizetni, ami a munkálatért kialkudott összegbõl levonatik.

Úgy is történt, - Deutsch nem készítette el idõre a szádfalat, s ezért is lett fölösleges munka az egész. De azért Deutsch úr nem fizetett bírságot, hanem még a kialkudott összegen felül százezer forint utólagos kárpótlást kapott.

És ez mind azért történt, hogy Deutsch úr mondhassa:

»A közlekedési minisztérium van edj ighazi gavallér.«

Ha igazán csak ezért történt.

*

A közlekedési minisztérium »szakértõi« mindig nagy kárára, nagy veszedelmére voltak a szegény Tiszavidéknek - s olyanok, mint az egerek a magtárban.

És micsoda szakértõk ezek!

Herrich így szólt az emlékezetes szegedi katasztrófa éjjelén bölcs képpel:

- Nagy szerencse önökre, hogy a városnak s illetve a töltésnek fúj a szél, mert a kotrét (a szalma és mindenféle szemét mûneve) ide veri a töltésparthoz, s ez enyhíti a habverést.

Persze hogy a habverést enyhítette a kotré, - de éppen ellenkezõleg, az lett volna a szerencse, ha ellenkezõ irányban fújt volna a szél, mert akkor nem enyhítette volna ugyan a habverést a meggyülemlett szemét, de nem is verte volna a töltést a hab, sõt nem is éri Szegedet, legalább azon az éjszakán semmiesetre sem, a katasztrófa.

De hát Herrich olyan szakértõ volt, hogy ezt találta üdvösnek.

S talán igaza is volt.

Mert Deutschnak nagyon sok aranyos munkát hozott az a fekete éjszaka.

*

Ha a kormányt úgy vehetjük, hogy test, s hogy annak Tisza Kálmán a feje, akkor bizonyára áll az, hogy az egyik fájós lába, amellyel sántikál, a közlekedési minisztérium.

S ezen a fájós lábon Deutsch úr az egyik legnagyobb tyúkszem.

Jól tette Rohonczy, hogy ráhágott.

Föl is förmedt Hieronymi, hogy: Nix Deutsch.

Hanem azért mégis csak úgy van az, hogy a közlekedési minisztérium németje Deutsch úr - a magyar ökonómia kiegészítõ része.

APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 16.

Szûzbeszéddel nyílott meg a mai budgetvita. Égi dolgok vizsgálója beszélt a legprózaibb földi dolgokról. De ne papot tessék gondolni ám, aki csak lelki szemeivel keresi az eget, hanem olyan embert, aki tubusokat, ágyúnagyságú teleszkópokat szegez a nagy égnek, hogy megostromolja.

Kíváncsiak voltunk, hogy igazodik el a siralomnak ama tömkeleges völgyében, melyet a költségvetés elénk tár, egy valóságos csillagvizsgáló, aki öröktõl fogva kiszabott pályákhoz van szokva s tér, idõ és anyag viszonyait észleli, melyek változnak minden pillanatban, de változnak változásnak soha alá nem esõ, megmásíthatlan örök törvények szerint.

És most hozzá kell szólania egy olyan káoszhoz, mint ez a költségvetés, amiben van ugyan ok és okozat, de nincs következtetés, van ugyan premissza és konklúzió, de nincs logika, van ugyan szám meg szám, de nincs matézis, Sokszor öt benne a kétszerkettõ is.

Hát Hoitsy Pál megmutatta, hogy nemcsak a Jupiteren és Saturnuson, hanem azon a sártekén is odahaza van, melyet Földnek neveztek el a planéták között.

Rengeteg koncessziókat engedett a kormánynak, elfogadta kiindulási alapul az õ elõterjesztéseit s megmutatta, hogy még ezen az alapon sincs rendén a szénája a kormány kezében a magyar glóbusznak.

A 1876-i költségvetést hasonlította össze a maival, mert az az elsõ költségvetés ettõl a kormánytól. S még ebben is csak a rendes költségvetést vette összehasonlítás tárgyául és kimutatta, hogy 1876-tól máig a bevételek és kiadások nem hogy közelednének egymáshoz, de határozottan távolodnak s a két vonal iránya annyira divergens, hogy nincs az a geometria, amelyik kimutatná, hogy ez irányt folytatva a két vonal összeér valaha.

*

A hitelmûveletek természetét illusztrálta a 153 milliós kölcsönnel, melybõl, midõn 6% járadékká változott, lett 240 milliónyi teher, s mikor 4%-ra konvertáltuk: 340 millió. A pénz­ügyminiszter által rózsásnak festett helyzet arcáról letörülte a bécsi rongyot, rámutatott a legelõk feltörése, erdõk pusztítása dacára hanyatló földjövedelemre, pusztuló malmokra, gyárakra, a gazdasági instrukció, igavonó és tenyészmarha apadására, a pénzintézeteknél elhelyezett tõkék összezsugorodására, a kisbirtokok kézrõl kézre vándorlására, házasságok csökkenõ számára, a hadsereg költségeinek oly nagy terhére, hogy még Oroszország is jobban áll nálunk e tekintetben, s arra a nevetségre, hogy a kis Württemberg kultúrcélokra többet fordít, mint Szent István birodalma.

Hogy ne kívánjon a földtulajdonos fia az apja földjébõl élni, de készüljön hivatalra, tudományos pályára? De mikor már eddig is több az eszkimó, mint a fóka, fináncnak kénytelen menni a diplomatikus tanár, s ha 40 évig egy sem akad, aki vizsgát tenne, még ekkor se tudják elhelyezni mind, aki már eddig is katedrára vár.

Hát ez az állapot utóvégre is kataklizmára vezet. Összerobban a magyar világ, mert a pénzügyi bukás maga után vonja az államiság bukását. Nincs itt más segítség, mint az állami önállóság kivívása: az majd rendbe hozza a pénzügyeket is. El kell jönni az idõnek, meg van írva a csillagokban. Amikor azok is, kik ma szemközt ülnek, be fogják ezt látni s idejönnek a szélsõbalra, onnan, ahol most nem a meggyõzõdés tartja õket, nem az institúciókban való hit, de egy férfiba vetett remény, akit ismét csak az õ szavazatuk, de nem saját ereje tart fönn s aki meg tudta ugyan tartani a hatalmat, de élni nem tudott vele.

*

Hoitsy Pál beszédét figyelemmel hallgatták a ház minden oldaláról, s a pártjabeliek siettek kezet szorítani vele.

Bezzeg megindult a népvándorlás kifelé, amint fölállt Dobránszky Péter, hogy megtartsa második szûzbeszédét. Még az ellenzék udvariasabb volt hozzá s nagyobb számban hallgatta, mint saját pártja, szörnyû általánosságait õseinkrõl, hazánkról, melynek élni kell s melynek õ a költségvetésben megadja, amibõl éljen. Érdekes volt annak kimutatása, hogy amióta a magunk gazdái vagyunk, 3500 milliót költöttünk el, s mivel a haza 7 milliárdot ér: szerencsésen elfogyasztottuk a felét. De azért õ bízik azokban a kormányokban, melyek az országot félig elköltötték.

*

Azt hitte már a tisztelt ház, hogy megmarad az ülés csendesnek, midõn egyszercsak fölkerekedik jó Péchy Tamás, ott hagyja az elnöki magasságot, beleilleszti jámbor Kemény Jánost, és megindul válaszolni - Rohonczynak.

Volt ennek a beszédében egy állítás, valami jegyzõkönyvrõl, melyet Rohonczy vett föl a tornyosi átvágásnál s beadott Péchynek, akkor közlekedésügyi miniszternek, hogy indítson annak alapján vizsgálatot. Rohonczy erre azt mondta, hogy a vizsgálat meg is történt, csakhogy az ejtette meg, aki ellen indítva volt - Hieronymi. Erre mondta Hieronymi, hogy nem igaz, õt ilyen vizsgálattal meg nem bízták, s ilyen jegyzõkönyvrõl mit se tud.

Hát Péchy beszédébõl csakugyan az derült ki, hogy Hieronyminak van igaza. Az a jegyzõkönyv nem volt arra való, hogy hivatalos eljárás alapja lehessen, s formaszerû vizsgálat nem is volt.

No, lett erre konfúzió. Rohonczy felszólalt személyes kérdésben. Utána Tisza Lajos ugyancsak személyes kérdésben, aztán Hieronymi, végre Ordódy, ki aktaszerû fölvilágosításokat adott Rohonczy vádjaira, még az általánosságban emeltekre is. Ordódy adatai, valljuk meg, igen imbecillis alapot hagytak meg a Rohonczy vádjainak, s mindinkább valószínûvé válik, hogy a fiatal ember jóhiszemûségét és vállalkozási bátorságát ezúttal valami, eddig még láthatalan machinációk zsákmányolták ki a közlekedési minisztérium ellen.

*

De a kedélyek már föl voltak izgatva, s nem volt jelen Neptun-Tisza Kálmán, ki a hullámokat »Quos ego«-jával csendesítette volna le. Egész vihar keletkezett házszabályvitából.

Fölszólalt Ivánka, hogy nem szabad másról beszélni, mint ami napirendre van tûzve; utána Rohonczy félremagyarázott szavai helyreigazítására. Majd Szapáry pénzügyminiszter kísérlette meg helyettesíteni a miniszterelnököt, mintha meg akarta volna elõre kóstolni azt az állapotot, amikor õ majd valóságos miniszterelnök lesz s nem csupán a helytartója.

Zaj és zúgás volt a tisztelt házban. A házszabályok különféle értelmezésével senki se volt megelégedve s a szélsõbalról fölhangzott:

- Halljuk a magunk házszabályait.

És fölállt Madarász József és megmagyarázta és kiosztotta kinek-kinek a maga jussát. Erre még Szapáry szólt röviden, s azzal a félreterelt kocsi visszazökkent a rendes kerékvágásába és folytatta a költségvetési vitát a ház legifjabb tagja, Orbán Balázs.

Utána ismét szûzbeszéd következett volna, a Gyõrffy Gyuláé. De mire rákerült a sor, nemcsak a ház türelme, de maga a ház is elfogyott, és így nem volt mit tenni, mint az ülést be kellett rekeszteni.

APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 17.

Mikor egyidõben a szélsõbalnak szemére vetették, hogy vesztegeti az ország idejét, mert mindig csak beszél: Simonyi Ernõ méltó botránkozással mondá, hogy »hát mi a mennydergõs ménkõt csináljunk, hiszen a parlamentben volnánk talán, ami annyit jelent, hogy „beszélõ ház”, hát mi másért küldtek bennünket ide a választóink, mint hogy beszéljünk? Mit vár tõlünk a jobboldal: azt talán, hogy karddal, pisztollyal vagy fúrkósbottal fölfegyverkezve jöjjünk ide és verekedjünk? Azt mondják, hogy szóval nem lehet ez országot megmenteni, csak tettel. No, a parlament tette a beszéd, más tette természeténél fogva nem lehet; a szoros értelemben vett tett a kormány dolga és hivatalnokaié. Itt nem árt az országnak az, aki beszél, mert hisz azért van itt; de igenis, a hallgatók lopják az idõt s mulasztják kötelességüket, mely azt parancsolja, hogy álljanak ki véleményükkel, szavazatuk indokaival a nyilvánosság elé!«

Ezóta nem is igen vetették a baloldalnak szemére hogy sokat beszél. Ahelyett azonban inauguráltak egy új taktikát: hagyták beszélni az ellenzéket s a kormány padjairól néha még pour l’honneur du drapeau se szólalt föl senki - csak szavazott, mint a parancsolat.

Hát ezt nevezik nálunk parlamenti vitának. Az egyik feltámad, a másik meg kutyába se veszi.

Tapasztalható volt ez a mai ülésen is. Az egész mai ülés alatt hallgatott a mérsékelt ellenzék, úgy mint a kormány pártja. Csupán az egy szélbal beszélt.

Gyõrffy Gyula, Krisztinkovics Ede, Turgonyi Lajos, Helfy Ignác, Bódog Albert - mind a szélsõbal padjairól kerültek ki. Más párt meg se mukkant.

*

Hát ez nem helyes dolog.

Igaza volt Helfynek, midõn rámutatva ez inkonvenienciára, azt mondta, hogy ez megszegése a házszabályoknak, melyek azt rendelik, hogy a szónokok fölváltva beszéljenek: egy mellette, egy ellene. Más volna, ha a budget mellett már senki nem akarna szólni. De hiszen a pénzügyi bizottság elõadóján, a pénzügyminiszteren, no meg Dobránszkyn kívül (de aki nem számít) még senki se beszélt a költségvetés mellett. Mert Rohonczy felszólalását csak senki nem fogja a budget mellett s annak indokolására tartott beszédnek mondani, hogy õ miért fogadja el a költségvetést.

Aztán meg föl is vannak írva a budget melletti szólásra gr. Zichy Jenõ és Ivánka Imre. Hát miért nem szólítják fel õket?

Igaza volt Helfynek, hogy ez nem más, mint kiterjesztése a kormánypárt minden tagjára annak a jognak, mely szerint akkor szólalhatnak föl, amikor akarnak, mely jog pedig csupán a minisztereket illeti meg.

S ily eljárás mellett csakugyan megeshetik, hogy a kormánypárti szónokok bevárva, míg az ellenzék kipuskázta magát, egymás után húszan is fölszólalhatnak a vita végén.

Ez lealacsonyítása a parlamenti vitatkozásnak s nevetségessé tétele magának a parlamentarizmusnak.

*

Helfy annak bebizonyítására vállalkozott, hogy Eötvös Károly, mikor 54 milliónak, sõt az elõre nem tudható póthitelekkel talán a 60 milliót is megütõnek mondta az idei deficitet, - talán még nem is mondott eleget. S számítása meglehetõs tiszta és világos.

Nagy derültséget okozott, mikor az adóemelés tételénél egy nagy pénzügyi tekintély egy három év elõtt megjelent tanulmányára hivatkozott. Ezt az adóemelést 1875 óta a pénzügyminiszter 40 millióra vallotta be. Igen, de ama pénzügyi tekintély kimutatta, hogy 1877-ig volt az adóemelés 35 millió. 1877-tõl 1882-ig, tehát öt év alatt csak 5 millióval nõtt volna az adó? Hiszen csak a Szapáry által azóta behozott új adók és adóemelések kitesznek háromszor-négyszer annyit is tán.

Melyiknek van hát igaza? Gróf Szapáry Gyulának-e, a pénzügyminiszternek, avagy ama tanulmány írójának, akirõl, ha az aláírást megnézzük, kiderül, hogy nem más mint gróf Szapáry Gyula.

*

Úgy van a budget összeszerkesztve, hogy a nagy publikum ne érthesse meg. A rendes bevételbõl ki nem kerülõ, kétségtelen kiadások, amiket kölcsönnel vagy értékek eladásával kell fedezni, ki vannak hagyva a deficitbõl. A bevétel és jövedelem össze van zavarva. Így pl. a pénzügyminiszter jövedelemnek veszi még az - adósságot is, amit csinál.

Az is a nagy publikum félrevezetésére van szánva, hogy az államadósságnak mindig csak a kamatjairól beszélnek, tõkéjérõl soha. Pedig az nem holt numerus, s ha eltemetjük is: eleven hitelezõk alakjában fog az föltámadni.

Legérdekesebb volt azonban Helfy beszédének az a része, melyet Somssich minapi felszólalása alapján a mérsékelt ellenzékhez intézett.

Somssich beszéde, úgymond, nagy közeledést jelez a függetlenségi párthoz. E pártnak programja legfõbb két tételében a külön magyar hadsereg és az önálló vámterület.

Úgy Somssich beszéde, mint a mérsékelt ellenzék tagjai az önálló vámterület mellett vannak, s ezzel már elfogadták a függetlenségi párt programjának egyik felét. A másiktól se látszanak idegenkedni annyira, mint azelõtt.

Világos tehát, hogy gazdasági kérdésekben itt egy nagy kompakt párt áll a kormánnyal szemben, mely többé nem mondhatja, hogy ki jön majd helyére, ha õ bukik?

Lesz, aki jöjjön. Õ legalább testestül-lelkestül támogatni fogná az olyan kormányt, mely valósítani vállalkozik az õ programja felét.

Nagy zúgás támadt e nyilatkozatra mindenfelé. »Fúzió, fúzió!« kiálták a jobb oldalról. Pulszky Ágost pedig a habarékban elkezdett evickélni, mint akit megsóztak, s kézzel-lábbal kapálódzott, hogy õneki nem kell külön vámterület, õneki nem kell fúzió, õ szélsõbali emberrel politikáról szóba se áll.

*

Helfy maga is megütközött szavai hatásán és sietett hozzátenni, hogy ha az õ programjának egyik fele, a külön vámterület, egyszer meglesz: nem éri ám be vele, mint ahogy a szélsõbali bajtársak gondolhatnák, hanem sürgetni fogja a másik felét is, mindaddig, míg az õ támogatásával uralkodó kormány vagy megadja magát, vagy bukik.

- Így már aztán más! - mondák a szélsõ padokon az intranzigensek. - De azért mégse szükség kokettírozni a habarékkal, mert mi nem puhulunk senki szép szeméért.

*

Bódog Albert volt az utolsó szónok, aki azt vitatta, hogy a Rohonczy támadása folytán a kormánynak mégis el kellett volna fogadni a vizsgálatot, hogy ha van visszaélés, érje büntetés a bûnöst, ha nincs, álljon tisztán a megtámadottak becsülete. Hivatkozott a Roustan-Rochefort pörre, ahol Rochefort nyilván rágalmazott, mégis fölmentették az esküdtek, jelezni akarva, hogy a köztisztviselõ álljon olyan tisztán a nyilvánosság elõtt, hogy még a gyanú se vethessen árnyat reá.

Nálunk nem sokat törõdnék a reputáció e pör tisztaságával. Esztendõkön keresztül tûrik a gyanúsítást, a súgást-búgást, vádaskodást, a becsületbe mélyen belevágó dolgok hirdetését utcán, kávéházakban, nyilvános helyeken, kinyomatásukat a hírlapokban - s aztán? aki ellen mindezek irányozva vannak: odateszik a fõvárosi rendõrség élére s reábízzák személy- és vagyonbátorság és a - közmorál fölött az õrködést!

APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 19.

Az idei budgetvita a mai napig legalább nem volt valami magas röptûnek mondható, de ma már ennek is alálankadt a szárnya. A honatyák kimenekültek a folyosókra és szidták Szilágyi Dezsõt, Apponyit, Bittót, Széll Kálmánt, hogy nem gondoskodnak elevenebb mulatságról, sõt még Mocsáry is hallgat a szélbalon, holott Simonyi Ernõ most üdülni van, ahol a narancs virul, Németh Albert pedig nem találja azokat az aktákat, amikkel agyoncsapná ezt az egész kormányt, mint papuccsal a legyet.

No, hogy a jobboldali nagy ágyúk hallgatnak, annak megvan a maga jó oka. Be is vannak szögezve, meg nem is egészen száraz a puskapor. Csütörtök lehetne belõle.

Ilyenkor aztán úgy kell tenni, mint a színpadon. A berekedt nagy primadonnák helyett föl kell léptetni azokat a tagokat, akik nem mûvészetük fénye, hanem azon tulajdonságuk miatt kapnak fizetést, hogy minden pillanatban készen álljanak betölteni a mutatkozható hézagot. A másodszerelmesek, a primadonnák nr. II. A közönség nem élvez ugyan, de a kitûzött darab nem marad el legalább.

*

Ne higgye Gaál Jenõ, hogy õt a hézagpótló tehetségek közé számítjuk. Nem! Õneki már a mûvészek közt van a helye. Nagy szorgalom, gondos tanulás a jelentékenyebb parlamenti erõk közé emelte, s nemcsak az ifjabb nemzedék tagjai közt teszen számot.

Ha beszédet mond, az mindig esszé-szerû, mindig gazdag adatokban, mindig szépen van elmondva - noha sohasem szónokolt, mindig alapos és mindig - hosszú. És a hosszadalmasság fatális közelségben van ám az unalmassággal. Akit a tárgy érdekel, Gaál Jenõ beszédeit nem fogja unalmasaknak találni. De hányat érdekel a tárgy? Tízbõl ha egyet, hát sok. A többi kilenc inkább kimenekül a folyosóra. Mert hát cukrot enni jó - ezt tartja az álmoskönyv; de nem két óra hosszáig ám, folytonosan, szakadatlanul és teli marokkal.

Azonban az elnök csenget. Gaál Jenõ beszéde végéhez közeledik. És az csakugyan érdekes volt. Kivált azok az idézetek ma is élõ nagy emberek mondásaiból, persze, évek elõtti idõkbõl. Érdekes ezeket olvasni országgyûlési tudósításunkban.

Két óráig tartott a beszéd és Jenõ nem rekedt bele, pedig még - vizet sem ivott. Szent Isten, ha így halad, hová viszi föl.

*

Utána a jobboldalon állt föl valaki. A haja fejér, az arca vörös, Szathmáry Laci azt fogta rá, hogy aligha szeszfõzõ gépe nincs. Neve Fekete. Egész beszéde színtelen.

Következett Vidovich György, az egyetlen katolikus páter a szélbalon, boldog emlékezetû Robozy Károly óta. Monoton hangon beszélt, de sok érdekest mondott, hatalmasan megcáfolván a hírlapokban is közölt ama hírt hogy »hitehagyott« kívánna lenni. Olyan szélbal, mint akár Robozy, csakhogy több esze van. Azzal, amit mondott, sok rokonszenvet támasztott maga iránt, de le is mondott vele egyúttal minden püspöksüvegrõl és kanóniáról. Sohase lesz belõle több plébánosnál.

*

Egy kis házszabály-vita után, melyben Zichy Jenõ gróf kerestetett, de nem találtatott, Sárközy Aurél beszélt, s hogy nem üresen, mutatja az, hogy Tisza sietett ellene síkra szállani azonnal.

De bezzeg ne szólj szám, nem fáj fejem. Nyakon öntötte azonnal Helfy egy interpellációval a dél-dalmácia- és hercegovinai zavargások iránt.

Persze nem bírt megfelelni rá. Elõbb Bécsbe kell táviratozni, hogy onnan küldjék meg - a magyar miniszterelnök adandó válaszát.

Mert tudni kell, hogy ily lényegesebb természetû ügyekben a magyar miniszterelnök nem egyéb, mint egyszerû - telefon.

APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 20.

Ma nevezetes napja volt az országháznak: megszólalt a jobboldal is végre. Mert bocsásson meg Dobránszky Péter úr is, Fekete Lajos úr is: õk ugyan beszéltek, de a jobboldal mind a mai napig hallgatott. Ma hallottuk csak elsõ szavát.

Egy részét Herman Ottó hozta tûzbe. A szélsõbal legszélsõbb balszárnyának az álláspontjáról tartott hatalmas filippikát az ellen a forradalom ellen, amit a jobboldali pecsovicsok és aulikusok szítanak. Küldte a habarékot pokolba, a kormánypártra, ahová tartozik. Elismerte, hogy van bizony az õ pártjában a perszonálunionistától kezdve - amilyen Deák Ferenc volt valaha - a kommünárig minden, s õ maga sem irtózik a petroleum szagától; de van ám egy közös eszmény is, melynek a párt minden tagja alárendeli a maga extra gusztusát és minden egyebet, s ez a független Magyarország.

Hevesen beszélt, tüzesen, mint afféle telivér »szélsõ elem«, s nem is maradt el a hatás, mert azonnal hárman ugrottak föl utána, személyes kérdésben.

*

Dobránszky elõadta, hogy neki a mûegyetemen több tanítványa van háromnál. De ez még semmi, Ivánka Imre volt az igazi. Úgy beszélt, mint egy pandúrkáplár: vitézül, csattogtatva.

Igenis, ha forradalom lesz, akasztani fogunk. Az jár jobban, aki elõbb kezdi. Az bizonyos, hogy nem egy táborban leszünk. De az is bizonyos, hogy õ nem fog úgy tenni, mint egy bizonyos képviselõ, hogy a városháza ellen lázítja a félegyházi népet, s mikor a kraval elkezdõdik: elpárolog. Aztán a szélsõbal eddig felszólalt 16 szónoka közül hány volt a mártír, hány halt meg a hazáért? No, hát ne beszéljenek nekünk, akik vértanú-halált szenvedtünk. Az a tizenhárom Aradon s maga Batthyány Lajos is, annak a sárga-fekete hadseregnek voltak a tisztjei, amelyet önök örökké piszkolnak. Na hát! Herman Ottó is milyen soká volt a múzeumban kitûnõ állásban. Hát mért nem alapított családot?

*

E szép budgetbeszédre Herman röviden felelt, hogy azért nem házasodott meg (Halljuk! Halljuk!), mert neki, mint az állam tisztviselõjének nem nyújtott családalapításra elég alapot »az önök rendszere«.

Szerencse, hogy az aradi tizenhárom vértanú és az elsõ magyar miniszterelnök már meghaltak s nem szólalhattak föl személyes kérdésben. Talán fölvilágosították volna Ivánka urat, aki azt látszik hinni: azzal biztosítottak a nemzetnél örök hálát emléköknek, mert osztrák tisztek voltak, s nem azzal, hogy megszûntek azok lenni s odahagyták a sárga-fekete sereget, és elverték, mint a dudát.

De nem ám Pákozdnál!

*

Móricz Pál volt a harmadik személyes fölszólaló, de miután nem sikerült méregbe jönnie, hát nem is veszõdünk vele e helyen, hanem egyenesen áttérünk Jókai Mórra, akiben ismét megtalálta a párt a maga bátor Curtiusát, aki beleveti magát a mélységbe és meghal, hogy Róma éljen.

Talán az õ felszólalása hírének lehet köszönni, hogy oly szépen megteltek ma a padok. Azt bizonnyal neki köszönhetjük, ha vita lesz a vita és nem pusztán az ellenzék monológja.

Azzal kezdi, hogy amit a szélbal a budget ellen felhozott, az mind igaz s azt - excepta voce »ebadta« - õ is ratifikálja. De hát a budget-t meg kell szavazni, akármilyen rossz is az. A deficit nem is onnan származik, ahonnan Somssich származtatja: a nagyhatalmi berendezkedéstõl; hanem abból a veszedelmes nyílt titokból, hogy minden európai hatalom óriási mérvben fegyverkezik s elnyeli azt, aki körül nem spékeli a határait szuronyokkal, hogy olyan legyen, mint a tövises malac. Szükség van a pólai forgó toronyra, akár hogy egzekválnak is odahaza adóba. Két-három év alatt elkészülnek a hatalmak fegyverkezésükkel, s jaj nekünk, ha addig mi a kezünket összetesszük. Mi leszünk, a rekompenzácionális objektum. Hát csak rajta, szavazzuk meg a hadügyi budget-t!

Mind szép dolog ez, ha úgy volna, hogy Franciaországban is, Németországban is, Angliában is, Olaszországban is úgy egzekválnának adóba, mint nálunk: ha ott is mindenütt satnyulna a nép a nyomortól, úgyhogy maholnap nem lesz katonának való, mint nálunk; ha ott is száz millió frankos deficitekkel záródnának az állami számadások egy évtized óta, mint nálunk; ha ott is a lehetetlenségig kényszerülnének emelni az adókat, mint nálunk, s ha azok az országok a belügyi szükségletektõl volnának kénytelenek elvonni, amit haderejükre fordítanak, mint nálunk.

De fájdalom, nem úgy van! Franciaország bevételi többlete kétszer-háromszor annyi, mint a mi deficitünk: kultuszbudgetje nagyobb a mi hadügyi budgetünknél: az adókat leszállítják s a várak, erõdítmények és hadihajók mellett egyre épülnek gyárak, iskolák, mûintézetek. Németország nagy hadi készsége mellett is meg bírta venni összes vasúthálózatát s jövedelmet tud magának csinálni adóemelés, a polgárok megterhelése nélkül. Angliát, Olaszországot se teszi a hadügyi készség vagyonilag tönkre. Oroszország pedig nemrég szállította le az álló hadsereget 60 ezer emberrel.

Hát ezek kibírják azt a tehert; de Magyarország megszakad bele, - ez a különbség. Ilyen egyenlõtlen versenybe vinni bele bennünket bizony nem oly érdem, hogy avval dicsekedni lehetne.

*

Szép része volt a beszédnek az, mely a nemzeti gyûlölködésrõl beszélt. Aláírhatja minden elfogulatlan ember.

De a polemikus részek kissé hasra estek. »Ignatieff, aki minden tételt kitörülne a budgetbõl, amely Magyarországnak hasznos, könnyen elemésztené a deficitet.« Dehogy enyésztetné! Nincsen már abban annyi törülhetõ, mint amennyi a deficit! Kitörölgették már õelõtte a magyar Ignatieffek.

Egyben igaza volt: abban hogy 1852-ben, mikor javában folyt az akasztás s a vagyonelkobzás, mégis szomorúbb volt a helyzet, mint mai napság. De csakis az akasztófa és bachbeamter hiányzik ám hozzá. Vagyonelkobzás, zsandár, finánc, magyar bachhuszár, osztrák katonai brutalitás, mind megvan ám ma is, éspedig most nem a nemzet ellenére, de a nemzet akaratából. Ami sokkal szomorúbb.

Hogy 1862-ben ott ült az osztrák adóegzekváló katonatiszt a feleség kanapéján, az igaz. Ma nem ül. Nincs már kanapé. Elvitte a Szapáry finánca, ha ugyan nem a Széllé vagy még Lónyayé.

*

Jókai után Bánhidy Béla utasította vissza a szélsõbal által a habaréknak tulajdonított »közeledést«. Nem lesz abból semmi, - inkább megyünk a kormánypártra. Csak hínának már! Mit is tetszett mondani tavaly ilyenkor, pénzügyminiszter úr?

Mezei Ernõ tartalmas beszédet mondott s két pohár vízzel öntötte le, melybõl az egyikkel Hegedüs Sándor, a pénzügyi bizottsági elõadó sajátkezûleg szolgált neki, jeléül, hogy nem kívánja egy kanál vízbe fojtani, de jó szívvel nyeli el a keserû pilulákat, amikkel a hálátlan szélbali szónok traktálja õt is, de különösen a kormány elnökét.

A mai ülést egy csattanás rekesztette be: beleütött az átkos közösügybe és kormányba a Csanády Sándor beszéde.

APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 21.

Amióta a budgetvita folyik, még oly magasra nem csapkodtak hullámai, mint a mai napon.

Már Steinacker Ödön elkezdte bosszantani a hazafiasb érzelmeket. Ennek az úrnak kapcsolatunk Ausztriával nem elég szoros. Neki bensõbb, szervesebb kapcsolat kellene s e célból õ elviselné még a diktatúrát is. Schmerling, Lustkandl megtalálta a maga emberét, most már bátran kinyithatják a g’sammt Parlament kapuját, Steinacker lesz bele a zászlóvivõ.

És még azt meri mondani, hogy õ csakúgy szereti a hazáját, mint akárki más. Persze a »tágabbikat«. Mert ha Magyarországot értette a haza alatt, úgy az õ szeretete alighanem olyan természetû, aminõnek Shakespeare jellemzi a két tribun által a Coriolánét a nép iránt:

- Kit szeret a farkas?

- A bárányt.

*

Mialatt Steinacker a teremben beolvasztotta Magyarországot Ausztriába, hogy aztán együtt beolvaszthassa Pangermániába, addig egy csoport képviselõ künn beszélgetett a folyosón a fiumei kirándulásról.

- Kimentünk a tengerre csolnakázni. Egyszerre szél kerekedik s elkezdi ringatni a ladikokat. Eleinte csak lágyan, szelíden, de majd szilaj kezekkel, mint a bölcsõt a haragvó dajka. Egy-egy friss sós permeteg be is csapott s veszedelmes libbenések bánatták meg velünk a »tengerre magyart!« Ebbõl még baj is lehet, s kezdtek felvonulni a halálos aggódás fellegei az arcokon. Ha elmerülnénk, ha itt veszne a pénzügyi bizottság!

- Mi haszna volna az országnak? - mondá L. - otthon maradt a nagyobbik fele.

- Elmerülni? ide veszni? olyan nincs! - vigasztalá társait és önmagát E. K. - Sokkal jobb politikusnak tartom Szapáry Gézát, a fiumei kormányzót, semhogy ennyire - kompromittálná magát.

- Kár lenne értünk, az egyszer bizonyos - mondá H. S. - De amint abszolút jó nincs, úgy abszolút rossz sincs a világon. Ebbõl is hárulna az országra valami haszon, s a nagy szerencsétlenségben megvolna az a szerencse, hogy Steinacker is ide veszne, - nézzétek, az õ csolnaka billeg legjobban.

Hát ha még tudták volna, minõ beszédet fog mondani január 21-én!

*

Németh Albert csakhamar elfeledtette a bosszantó benyomást, melyet az elõtte szóló okozott.

Volt a beszédének egy szép része, az, ahol »igazságos« összehasonlítást tett Tisza és Szapáry között s ahol kimutatta, hogy annak a lelkesedésnek, mellyel 1867-ben az alkotmányos életnek »nekimentünk« s melynek ma semmi nyoma, - Tisza Kálmán személye volt az oka.

Mert ha nem vette komolyan a közjogi oppoziciót, ment volna mindjárt akkor a Deák-pártba bele: Magyarország független államisága eszméjének elvi fenntartására elég lett volna az a 19 képviselõ is, kikbõl akkor a szélsõbaloldal állt. Ha pedig belement a fúzióba, ne vállalt volna miniszteri tárcát legalább, hanem foglalta volna el Deák Ferenc helyét, visszatartva a pártot a Béccsel szemben való túlnagy engedékenységtõl, s megbuktatva az esetleg gyengéknek mutatkozó kormányokat. Azzal, hogy egész pártjával bevonult a közjogi táborba, a szükséges ellensúly nélkül állt a bécsi követelésekkel szemben, s ott bízvást mondhatták neki, hogy »te csak engedj, te vagy ma Magyarország, megbuknod úgyse lehet, mert nincs megbuktatásodra elég veszedelmes ellenzék«.

Egyébiránt, úgymond, a miniszterelnök a pártjában se népszerû. Négyszemközt minden híve azt mondja, hogy szeretni nem szereti, de hát szükség van rá, amért olyan »schlagfertig« debatter. No, hát azt kívánja, hogy mielõbb jöjjön már el az a schlag, mely megadja neki az abfertigungot.

*

Apponyi Albert szólalt föl Németh Albert után, ez után pedig Kiss Albert lett volna szólandó. De már ez az utóbbi Albert kimaradt a szólásból a mai napra, amit mindjárt elmondandók leszünk.

Apponyi csak tegnap jegyeztette föl magát s eddig nem volt bizonyos, felszólal-e? Ma aztán megtudtuk beszédébõl, mi indította a szólásra.

Röviden bánt el a budgettel. Elmondta, hogy valamint az asztronómiának megvan a torzképe az asztrológiában, a kémiának az alkímiában, úgy a politikai számtannak is, mely az állami számvevõszék számtana, megvan a torzképe a parlamenti számtanban, mely a megszorult fináncminiszterek számtana. Aztán a zárszámadásokból mutatta ki, hogy 1875-tõl 77-ig csökken, ettõl kezdve a mai napig nõ a deficit, s ma ott, vagyunk, ahol voltunk 75-ben. Még ha a fináncminiszter számolási metódusát követi is, arra az eredményre kell jutnia, hogy nem javult a helyzet. Mert a 75 óta számított 40 millió adóemelkedésbõl 18 milliót vall be a miniszter új tehernek s még azt is mondja, hogy a mérleg csak 10 millióval javult, tehát mintegy felével az új tehernek.

De beszédének legfontosabb és Tiszára legsújtóbb része az volt, ahol Sennyey Pál nevében s úgy látszik megbízásából intézett támadást Tisza ama mondása alkalmából, hogy mikor ama lemondási jelenetek lejátszódtak, »nem õbenne hiányzott a bátorság miniszternek nem lenni, de az uralkodó által kabinet-alkotásra fölhívott államférfiakban, köztük Sennyeyben, hiányzott a bátorság miniszternek lenni«.

A beszéd e része az országház naplóiban a polemikus parlamenti beszédek legkiválóbb példányai közt méltán foglalhat helyet. Sokkal kevésbé az a különben szintén határozott rész, ahol a szélsõbalhoz közeledés ellen tiltakozik.

*

Ez utóbbira nézve Helfy fejezte ki sajnálkozását éspedig - úgymond - éppen az Apponyi érdekében, s megérinté Szilágyi Dezsõt, mire ez is fölállt s erélyesen visszautasítá a vádat, mintha õ választói elõtt valaha a Fehérlóban elfogadta volna a külön vámterületet, melyet õ az ország gazdasági viszonyainak Ausztriával szemben való szabályozási módok egyikének tart.

No, majd ad neki ezért Bánhidy, aki csak tegnap tiltakozott az ellen, hogy a vámkérdés egyszerûen gazdasági kérdésnek tekintessék, holott az szerinte elsõrendû politikai kérdés.

*

Tisza Kálmán rekesztette be a vitát egy hatalmas rögtönzéssel. Most tûnt föl egész nagyságában vitatkozó tehetsége. Mert erõs poziciót megvédelmezni gyenge támadás ellen, azt akárki megteszi: de oly erõs támadás ellen, minõ az Apponyié volt, megvédeni, oly átkozottul imbecillis álláspontot megtartani, minõ az övé, - az azután bravúr.

Kár, hogy a »parlamenti sikerek« emberének odafönn is nincs hasonló tehetsége és szerencséje. Magyarországra is jobb volna, ha az »add tovább« név alatt ismert játék iránya megfordulna egyszer: ne Bécsben ütnék õt és õ ütne a parlamentben, hanem a parlamentben ütnék õt és õ ütne Bécsben.

No, de így könnyebb - neki.

APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- jan. 24.

Vége felé jár már a nagy szóáramlat, s a mai nappal csaknem kimerült az általános vita. Már csak egy szónok van hátra: Eötvös Károly, a függetlenségi párt határozati javaslatának beterjesztõje. S aztán kezdõdik a szavazás, a legfontosabb, legmérvadóbb szavazás, melyben kiki megválasztja álláspontját s szavaz azzal az igennel vagy nemmel, mely színvallásának tekintetik, s mely szerint lesz sorozandó jövendõre a kormány, vagy az ellenzék táborába.

Sok tekintetben érdekes lesz ez a szavazás. Vannak ugyanis parlamentünkben egzisztenciák, akik annyiból kétesek, mert még mai nap se tudjuk, mely oldalra szítanak legújabban.

S ezek között a legérdekesebb szavazat mindenesetre a Széll Kálmáné lesz, ki akció-politikát ez idõ szerint nem csinál ugyan, de valami színezetének mégis csak kell lenni, talán.

*

A mai napon hárman osztoztak meg: Hegedüs Sándor, Somssich Pál és a pénzügyminiszter.

Hegedüs, a pénzügyi bizottság elõadója, nagy és adatokban gazdag beszédet mondott. Busbach Péter csak nézett, hogy ha már ellenzéki Stadthäuslerból mameluk Landhäusler lett, - miért is nem jutott ez a beszéd õneki eszébe? Mert mégis csak mintha jobb volna valamivel, mint a hazabeszélõ Theresien-, pardon! tegnap óta Elisabethstadti kortesértekezés az - enyves kezekrõl.

De hát Hegedüs is eldobálta a sulykot tiszte és kötelessége szerint. Legjelesebb nagy elszólamlása az vala, mikor ifjú önérzettel veté szemére a vén Somssichnak, hogy õ még ama kornak a politikusai közül való, mikor még »nagy törekvések, nagy eszmék nem háborgatták a kedélyeket«.

Magyarország ébredési korszaka, neked ugyan megadták! Széchenyi, Deák, Kossuth, Batthyány, a nemzet nagy emancipátorai ti az idegen nyûg alól, és ti merész reformerek, a jobbágyváltság, a felelõs kormány, a parlamenti rendszer megalkotói: bújjatok el lopott nagyságtok enyészõ nimbuszával! Csirizelõk voltatok és szûk agyvelõk! A történelemi fáklyájának igaz világítása elmos benneteket, mint az árnyékot, másoknak körvonalai bontakoznak ki nagyoknak a félhomályból: Tisza Kálmán, Baross Gábor, Dobránszky Péter és Hegedüs Sándor. Ezek a nagy alkotások emberei.

És Hegedüsnek igaza van! Kossuth például ötven-hatvan rongyos millióból állította ki a szabadságharcot. Mi egy békés évet nagyobb deficittel zárunk be ennél s teremtünk tizennégy csendes év alatt Magyarországnak akkora adósságot, hogy száz évi koplalással sem törleszti le.

Hát ez nem hatalmas, nem óriási alkotás? Tudtak volna ilyet produkálni a Somssich idejebeli törpe lelkek?

*

Somssich Pál záróbeszéde nem volt kisebb hatású, mint az indokoló beszéd.

Többször szakította félbe zajos taps és éljenzés. Az öregúr elemében volt. Rendkívül élénk, elmés fordulatokban gazdag, sujtoló éles argumentációval teljes beszéd volt az. Tisza Kálmán mogorván fordítá el fejét, hiába várván valami túlzásra, valami elszólalásra, amibe õ rendesen kapaszkodni szokott, mikor replikáz. Itt nemigen nyílt alkalma mibe kapaszkodni.

Beszéde elején rektifikálta múltkori beszéde elcsavart értelmét. Aztán kijavította számvetési beszédeit, elismervén, hogy nem neki, ki 50-52, hanem Eötvös Károlynak, ki 60 millióra tette a deficitet, van igaza. Majd fölvetvén a kérdést, hogy 40 milliónyi adóemelkedés s 40 milliónyi kiadási szaporulat mellett, ami évenkint közel 6 milliót jelent - meddig bírunk még evickélni, kivált, ha az államjavakból nyert segély is elmarad, s aztán néhány frappáns adattal járult a pénzügyminiszter és a jobboldali szónokok által fölmagasztalt »jobb lét« illusztrálásához.

Megmagyarázta egyszerû okát, hogy miért nem fogadta a mérsékelt ellenzék a költségvetést most még általánosságban sem el? Azért, mert elfogadni csak azt szokás általánosságban, amit részleteiben elfogadhatóvá tehetni remélünk. De ez nem javítható részleteiben.

Aztán puszta ráfogásnak, alaptalan gyanúsításnak jelentette ki azt az állítást, hogy õ a szélsõbal álláspontjához közeledett. Ezt õ nem is tisztelettel, de ridegen utasítja vissza.

...Utánanéztünk a kalendáriumnak s úgy találtuk, hogy holnap van Pál fordulása. Ez ominózus közelsége e napnak bírhatta rá az öreget a heves tiltakozásra. No, sebaj! Isten éltesse õt azért - ezt kívánjuk neve napján - számos esztendõkig egészségben, s akkor megéri még õ azt a Pál fordulását, melyet ma dezavuált. De nemcsak õ, de Sennyey Pál is. Sõt tán még Mandl Pál is, aki már nagyobb gyakorlatában van.

Somssich szájából, ki sohase volt az udvarnál ingrata persona, megszívlelendõ szavak azok, amiket a lojalitásról mondott. Tisza ama mondására is, hogy senki nem érhet el miniszter korában mindent, amit ellenzéki korában elérni remélt, megadta a választ. Nem annak a megtartásáról van szó, amit a miniszterelnök ellenzéki vezérkorában hangoztatott; hanem annak a beváltásáról amit kormányra lépése idején ünnepélyesen és komolyan, conditio sine qua non gyanánt megígért.

Soha, úgymond, Tisza urat nagyobb megtiszteltetés nem érte, mint mikor a korona által fölhívott férfiak nem vállalkoztak annak a végrehajtására, amiért õ visszalépni jónak látta. Nem akadt ember, aki õt dezavuálni akarta volna. Ki tehet arról, hogy végre aztán mégis akadt egy: - õ maga.