1882
PESTI HIRLAP

KI FÜLLENT NAGYOBBAT?

(Karcolat)

Valaha azt hajtottuk, élclapok is arra vicceltek, hogy a képviselők »hazabeszélnek«. No, bezzeg nem beszél most haza senki, hanem a mamelukok mind a miniszterelnöknek fütyülnek, csupán egyes napokon nem, mint ahogy a kalendáriumban 363 nap egészen közönséges, kettõt azután odavetünk belõle: egyet, november elsején a halottaknak, egyet pedig április elsején a bolondoknak. Hadd legyen nekik is valami örömük.

Hát a képviselõk is úgy odahajítanak néha-néha egy-két napot s egy-két szót a választóknak. Hadd legyen örömük azoknak is.

Mert a választóknál nincs türelmesebb, kapacitábilisabb népfaj a világon. Ha kikiabálhatják, kiéljenezhetik magukat, megnyugodnak mindenben.

*

Bosznia okkupációjára a költségeket senki sem ígérte meg megválasztása elõtt a programjában, hanem azért megszavazták.

Amit pedig ígértek, azt nem szavazzák meg, - de azért a jeles honatyák mégis híven képviselték kerületüket, s megilleti õket otthon a bankett, meg az éljenordítás. Kár, hogy a fáklyák már elfogytak a 60-as években.

Hiába ennek a piros pünkösdnek megvan a maga specialitása: az, hogy minden embernek kijut a - zöldbõl.

A fõvárosi polgárság tömeges kirándulásokat rendez a - zöldbe.

A vidéki magyarság szinte tömegesen jelenik meg végighallgatni azt a sok zöldet, amit a képviselõk összebeszélnek.

S erre aztán joggal mondhatjuk, hogy a képviselõjük színt vallott.

*

A pünkösdi beszámolók olyan hagyományosak már, mint a pünkösdi szegfû.

A szegény magyar ember e napon délelõtt végighallgatja a tiszteletes uram prédikációját a tüzes nyelvekrõl, délután pedig gyönyörködik in natura az ilyen tüzes nyelvek egyikében.

Csakhogy azoknak a régi nyelveknek másforma volt a tüze. Az igazi égi tûz volt, a mai nyelveket pedig kõszénnel tüzesítik - mint a gépeket.

Persze nem mindenki veszi ezt észre.

S a mesterséges melegtõl elolvad, szétfoly a saját logikája és véleménye s azzal a tudattal fekszik le a józan választó is, hogy hát iszen csakugyan nem lehessen tudni, kinek legyen igaza, mivelhogy a jövõ nem tudatik.

Szép forma ez a népképviseleti rendszer - hanem ilyenkor látszik, hogy mennyire tökéletlen.

*

A legcsodálatosabb, a legszebb és legeszesebb teremtmény a világ lényei közt az asszony.

Az õ finom tapintata találta ki azt a ravaszságot, hogy ha rossz fát tesz a tûzre, nehogy õ részesüljön szidalomban, õ kezd arra, akitõl tart, valamiért neheztelni - s ebben múlik el a vihar.

A mi mamelukjaink is azt teszik otthon a kerületekben a beszámolóikban.

Õk támadják meg az ellenzéket.

A jó nép felül. Hiszen az mindenkinek hisz!

Szinte potyognak a könnyei az elérzékenyüléstõl, hogy mennyit kell szenvedniök ezeknek a szegény kormánypártiaknak a haza miatt. Hiszen a hazának élnek, a hazának szavazták meg az okkupáció költségét.

Sárt, piszkot rájuk dobálnak. Hiszen valami természetes az, hogy könnyebb volna nekik is népszerûeknek lenni, könnyebb volna megtagadni minden költséget - de õk nem teszik, feláldozzák saját személyüket a szegény haza miatt.

Hõsök õk, akik, mint Mucius Scaevola, odanyújtják a saját kezüket a tûzre: hadd égjen el!

Szegény üldözött mamelukok, egy-egy »éljen«-t talán hát mégis megérdemelnek.

*

A magyar nem tud híve lenni sokáig komolyan valaminek, de ellensége sem.

Nehéz vád, de igaz. Itt tréfából megy minden.

Tréfából, juxból választ, juxból éljenez a beszámolónak, s a képviselõ is juxból tartja a beszámolóját.

A nagy frázisok elhangzanak. Vagy hat a beszéd, vagy nem, annak igen kevés jelentõsége van.

Az összes beszámoló beszédek annyiban lesznek még megbeszélés tárgyaivá, amennyiben a folyosón szóba kerülhet, hogy ki tudott nagyobbat füllenteni, s kinek hitték el legjobban?

Összenevetnek, vihognak s szájról szájra adják »anekdota« alakjában.

Ti pedig odahaza kegyeletesen elteszitek a képviselõk beszédét nyomtatásban a »magasztos nap« emlékéül.

Vagy tán juxból?

BLAHÁNÉ A FÜRDŐKÁDBAN

- Hiteles kútforrások nyomán -

Mikor a »Vörös sapka« még csak szövetben volt meg, Vidor Pállal találkoztam a székesfehérvári »Magyar király«-ban. Õ épp az este fejezte be vendégszereplését, én pedig másnap reggel akartam tovább utazni.

Beszélgettem vele egyrõl-másról. Beszéd közben szóba került a Népszínház is.

- Nos, hát ott mi az újság? - kérdé tõlem a legújabb népszínmûíró.

- Vajmi kevés - feleltem.

Egyszerre Vidor hangos kacagásba tört ki. Nem tudtam mire magyarázni ezt a derültséget.

- Kitûnõ dolog történt meg velem, mielõtt ide lejöttem - mondá -; hallgassa csak meg. A napokban a próbán azt kérdezte tõlem Blaháné, hogy milyen szerepe lesz neki a »Vörös sapká«-ban.

- Hát olyan modern - válaszoltam neki.

- Milyen »modern?«

- Egy naiv parasztlányka, aki a nagy melegben a színpadon fürdik.

- A közönség szeme láttára? - kérdezé Blaháné?

- Természetes; hisz épp az a naivság, ez tetszik a közönségnek.

- Köszönöm szépen! Törölje ki azt a jelenetet, csak nem akar magyar Niniche-t.

- Nem lehet, ettõl várom a legnagyobb hatást.

Mosolyogva mondtam ezt, de Blaháné komolyan nézett rám és kétkedõleg rázta fejét.

- Meglássa, ezért a kritikusok szétdarabolják a sapkáját.

A súgó újra megszólalt. Szerepet kellett tehát mondanom és így nem válaszolhattam Jucikának, mert ezt a szerepet szántam a primadonnának.

Nem is beszéltünk azután errõl, meg is felejtkeztem róla, csak késõbb jutott eszembe, hogy Blaháné csupa lelkiismeretességbõl még tán úszni is megtanul...

Elváltam Vidortól és csak nehány héttel ezelõtt találkoztam vele ismét. Épp a »Vörös sapka« próbájáról jött.

Komor arccal haladt végig a Kerepesi úton s bizonyára azon gondolkodott, milyen sikere lesz az õ elsõ kísérletének.

Alig beszéltünk néhány szót, derült mosollyal mondá:

- Székesfehérváron elbeszéltem, hogy tréfásan mit mondtam Blahánénak. Elmondom most a folytatását, de valahogy ki ne írja.

- Isten ments - válaszoltam a legártatlanabb arccal, s a derék jó Vidor belement a kelepcébe.

- Hát Blaháné bizony komolyan vette a fürdetést és mikor a szerepet kézhez kapta, meg is rendelt egy fürdõkádat.

- Azután?

- Kezdett lapozgatni a szerepben, már jó darabot tanult is belõle, de a fürdõjelenetre nem akadt rá.

- Hiszen csak nem írt olyat? - vágtam közbe.

- Dehogy írtam, tréfa volt az egész. De várjon csak. Amikor hazavitték a kádat, hát Blaháné nézi-nézi a faalkotmányt, lapozgat a szerepben és mikor látja, hogy bizony nincsen Jucikának dolga a káddal, másnap így szólott hozzám:

- Vidor, magának igaza volt, a fürdõkád nagy hatást fog tenni.

- Miféle kád? - kérdezém, mert nem jutott mindjárt eszembe a célzás.

- Nos, amit majd a színpadon fogunk bemutatni a »Vörös sapká«-ban.

- Hiszen csak tréfáltam.

- Nem oda Buda! Azt a kádat felhasználom; lemosok magamról minden »sablonszerûséget«, amivel vádolnak, kivetkõzöm a saját egyéniségembõl, hiszen mindig azt mondják, hogy »Blaháné folyton csak Blahánét játssza«, azután meg a Jucikát mosdatom meg szépen, csinosan, felöltöztetem és a premieren, majd meglátja, nem ismernek rám...

S megláttuk Jucikát, de ráismertünk Blahánéra, csak azon tûnõdtünk, hogy lehetett õt felismerni. - Nagy gondot fordított õ erre a szerepre, mindent kész lett volna feláldozni, de volt is látszatja. Kedves, elragadó, bájoló, kitûnõ, stb. jelzõkkel fejezték ki a kritikusok bámula­tukat, még azok is, kik mindig csak azt hangoztatták, hogy Blaháné egyoldalú színésznõ.

A mûvésznõ megtartotta szavát, szépen kiöltöztette Jucikát, meg is mosdatta, most pedig esténkint száz meg száz ember gyönyörködik benne.

A JUNIÁLISOK

(Csevegés)

Azt mondják, hogy bálból sohasem megy férjhez az ember - már t.i. ha az ember leány vagy özvegyasszony - és ebben van is valami. Az öregek tömérdek bölcsességet téteményeztek le az ilyen alapmondásokba.

Hanem ami áll a bálokra, nem áll az úgynevezett majálisokra. A majálisokra sokkal gyanútlanabbul lép az ember, már t.i. az olyan ember, aki »becsületes embernek« készül, sokkal õszintébben, szívét megnyitva a benyomásoknak.

A bálterem ajtajára az van írva K. V. és azt így olvassák »Cave«. Minden hamis ott, ami csak van, a gallyak, a virágok, amikkel a lépcsõházat díszítik, a mosoly, mely az arcokon tündököl, a nyíl, mely a szemekben ég, hamis a ropogó selyem, a csillogó gyémánt. Minden díszítve, erõszakolva van széppé. Ha a valóságot akarjuk, redukálni kell a látszatot.

Egészen más a majális és juniális. Itt az igazi természet a dísz. Zöld lombok integetnek édesen, valódi fák árnyéka üdíti fel a szerelemtõl kipirult homlokot. A ruha sem olyan keresett a hölgyeken, a természet fénye mellett csak az egyszerûségnek van jogosultsága. Ékszer nem kell ide. Minden bokorban nyílik egy-egy vadrózsa künn az erdõn, s nincs az az ékszerész a világon, aki annál szebbet csinálna.

Egyszóval a juniális az, ahol biztosan férjhez lehet menni.

A természet a legnagyobb közvetítõ. A holdvilág fénye szebb, mint a gázcsillárok. A föld párája olyan, mint a mámorító lehelet, bokrok, füvek, melyek arra ösztönöznek, hogy az ifjú, ha tisztességes szándéka van, szavakba öntse.

Egy német statisztikus, aki ráért (de hát melyik statisztikus nem ér rá?) kiszámította, hogy négyszer több házasság köttetett egy év alatt a lampionok, mint a gázcsillárok fénye mellett.

Igaz, hogy a mi közmondásunk szerint így is nagyon kevés nõ jutna fõkötõ alá, mert ha egyetlen nõ sem megy férjhez a bálokból, kevés vigasztalás, hogy a majálisokról aztán négyszer annyinak van kelendõsége.

No, de nem kell a dolgot szorosan venni. Annyi bizonyos, hogy a lampionok fénye bizalmat keltõbb. Sárga bogarak, éji pillangók szabadon körülröpködik, s mindjárt meg lehet õket szólítani:

- Csak azt mondd meg: rózsámé leszek-e?

A juniálisok elõkészítõ oskolái a báloknak. A »bakfischek«, ezek a kedves golyhók itt tanulnak meg »úszni«.

Az isteni együgyûség nem ritka itt a - rövid szoknyácskákban.

De mire ezeknek a szoknyáknak sleppje nõ - azalatt már a mennyei együgyûségbõl mester lett.

A »mestereket« aztán a bálban találjuk. Ott a tágabb tér ügyes tevékenységüknek.

Milyen különös ellentétek!

A kis bakfisch mindenáron nagyleányt szeretne adni a majálisokon, de nem sikerül neki.

Mikor meg aztán nagylánnyá lesz, bakfischt játszik a bálokon és sikerül neki.

Csakhogy, mondom, az az átkozott redukálás van ott - a látszat ellenségeképpen.

Uraim és hölgyeim, hallgassák meg az én jó tanácsomat, amit a nyári évadra nyújtok, járjanak a juniálisokra. Úgyis most van a szezonjuk.

Becsüljétek meg, uraim, a rövid ruhát, s becsüljétek meg, hölgyeim, a helyet, ahol nektek többet hisznek el - s ahol nem redukálnak.

Egy vén táncos

KÁLLAY BÉNI MÁSODIK KERESZTELŐJE

(Választási történet)

Kállay Béni 1864. évben jött Pestre, hogy a politikai pályának szentelje magát. Itt meg­ismerkedett Joszipovits Szilárd szerb pappal, ki a városi és megyei életben kiváló szerepet játszott. Ez azt tanácsolta Kállaynak, tanuljon szerbül és lépjen föl a következõ, 1865. évben mint képviselõjelölt a szentendrei választókerületben.

Kállay a szerb paptól leckéket vett és oly gyorsan elsajátította a szerb nyelvet, hogy már az 1865. év tavaszán tanítójával Szentendrére utazván, a város honorácioraival, akiknek bemutatták, folyékonyan társalgott szerb nyelven. Szeretetreméltó modorával azonnal megnyerte a lakosság, különösen a nõk rokonszenvét, és az eredmény az lett, hogy kikiáltották képviselõjelöltnek.

A szentendrei választókerület egyike az ország legnagyobb választókerületeinek, 32 község, 6000 választóval tartozik hozzá. Nemzetiségükre nézve vannak közöttük magyarok, németek, szerbek és tótok. A választókerület fõ- és székhelye Szentendre, rendezett tanácsú város, 4000 lakossal. Ott székel a budai görög keleti püspök is.

Kállay beutazta választókerületét; mindenütt lelkesen fogadták, elmondotta programbeszédjét három nyelven, és megválasztása biztosnak látszott. Szentendre város honoráciorai vetélkedtek az ünnepélyek rendezésében és a többi között közvetlenül a választás elõtt kirándulást rendeztek képviselõjelöltjük tiszteletére az »öreg víz«-hez, a város legszebb helyére.

Az »öreg víz« gyönyörû vidéken, egy erdõ szélén fekszik és forrása kitûnõ ivóvizet szolgáltat. Minden idegent, ki Szentendrére jön, ehhez a forráshoz vezetik és mielõtt innék belõle, megkeresztelik, »hogy mindig gondoljon azokra, kik õt megszerették«. A forrás nevét az öreg Popovics Dénes püspöktõl kapta, ki mindennap innen hordatta házához az ivóvizet.

Az ünnepély a vendéghez méltó volt. Midõn a pohárköszöntõkre került a sor, Kállay tanítója, a szerb pap formaszerint megkeresztelte õt a »Szrboljub« (szerb-barát) névre. Mindenki üdvözölte az újonnan megkereszteltet, és senki sem gondolt arra, hogy ez a keresztelõ meg fogja buktatni Kállayt.

Néhány napra reá megtörtént a választás. Kevéssel elõbb ellenjelöltet állítottak föl Horváth László személyében. A kerület református választói megharagudtak a szerb keresztelõ miatt Kállayra, aki tudvalevõleg református, és mindent elkövettek Kállay megbuktatására. Sikerült is nekik. Kállay 22 szavazattal kisebbségben maradt. A keresztelõ papot püspöke hat hétre fölfüggesztette a papi funkcióktól, és még ma is meg van róla a nép gyõzõdve, hogy Kállay csakis a szerb keresztelõ miatt bukott meg.

Hogy Kállay nem örömest emlékszik Szentendrére, azt 1875-ben bebizonyította. Ekkor ismét fölajánlották neki az ottani mandátumot, de õ nem fogadta el.

A »HANGLI«

Aki Budapest társadalmi életének külsõ részét meg akarja ösmerni, annak okvetlenül be kell néznie a Redoute elõtti kioszkba, vagy ahogy közönségesen mondják: »Hangli«-ba.

Ez a kioszk nagy specialitás a fõvárosban.

Sehol a világ egyetlen nagy városában sincsenek olyan élesen elkülönítve az egyes osztályok, mint Budapesten. A fõurak nem járnak a kávéházakba, sem a nyilvános vendéglõkbe, egész életük a kaszinóban folyik le: ott esznek, biliárdoznak, ott kártyáznak, ott politizálnak, egyszóval mindent ott csinálnak; a politikusoknak megvannak a maguk klubjaik s azonfelül apró klikkekre szaggatva egymás között, a fõvárosi életbe bele nem merülnek, hanem igazi »diák-forradalmat« alkotnak, éppen úgy az írók is.

Még hátra volna a középosztály, a fõvárosban lakó nemesség, mely az itteni úri társadalom zömét teszi. No, ez van aztán még csak körülbástyázva elõítéletekkel, kevélységgel. Az idegen, ki bár hónapokat idõz Budapesten, sohasem látja meg e nemességet sehol. Láthatlanná teszi az magát, elzárkózik, együtt él, egymáshoz jár s nem vegyül sehova.

Innen van az, hogy az ide tapasztalást szerezni járó idegenek olyan nagy bolondságokat irkálnak rólunk, mert itt járnak köztünk, de sohase láthatnak minket.

Hanem örökké és mindenütt Budapest azon lakóit látják, akik az osztályjelleget körülmé­nyeik­nél fogva föl nem vehetik s az lassankint annyira lekopik róluk, hogy éppen úgy lehetnének bécsiek, párizsiak vagy akár nagykikindaiak, mint budapestiek.

Ez a joga az osztályoknak kétségkívül megvan, és az természetes is, hogy legszívesebben egymás közt vannak. Nem is azért hozzuk ezt fel, hogy ezen változtatni szeretnénk, hanem hogy az olvasó megértse, milyen érdekes hely a dunaparti Hangli, ahol minden osztály összejön naponkint a gyöngyvirágbokréta körül, melyet a mûvészies szökõkút kötöget gyönyörûségére a sok ragyogó szép szemnek.

Igen, itt van minden osztály. Ott egy asztalnál a miniszterné, a mellette levõnél a gazdag szatócsné ül leányaival: a Terkával és a Nettivel. Csinos teremtés mind a kettõ, s olyan jól illik nekik, amint félig kinyújtott nyelvecskéjükkel lenyalogatják a fagylaltot a kis kanálról, hogy ezt ugyan hercegnõk se tehetnék különben.

Amott a túlsó asztalnál meg egy bozontos honatya szuszog, amint mohón szívja be az esti lapok híreit. Nagyokat pislant egy-egy figyelemreméltó hírnél s homlokát ráncolva, mintegy gondolkozni látszik, nem lehetne-e belõle, teszem azt, interpellációt csinálni?

Az arisztokrácia kotériát csinál, ha teheti, itt, de legalább láttatja magát. Egy hosszú asztalt olyan messzire tesznek, hogy a »canaille« meg se hallja mirõl beszélnek: a beszéd lassú itt, a mosoly bágyadt, a kacaj halk.

A gazdag tõzsér is itt van »nagyságos családjával« szépen kivasalt cilinderében. Az »új úr« megtalálja itt a »régi urat« is. Még köszönnek is egymásnak. A régi úr sokkal kevélyebb még most is, hogysem érezné a keserûséget afölött, hogy az új úr csak nemrég licitáltatta el a birtokait.

És itt van ráadásul a »jövendõ úr« is; most csak kereskedõsegéd valahol, de már is elegánsan öltözik s ruha dolgában éppen nem enged a fiatal grófoknak, kik körüljárják a rondót, s mint ahogy a tyúk kikeresi a konkoly közül a búzaszemet, megbillentik kalapjaikat az elõkelõbb asztalok elõtt, ide-oda még mosolyognak is - hanem hát csak az az igazi, ahol leülnek.

Itt van csakugyan, itt van mindenki. A könnyû muszlinruhák mellett, mik mindig a szeszélyes divat legújabb remekei (mert a Hangliban támad s hal meg a divat), ott szürkülnek a tábornoki egyenruhák is.

A divathölgy ide hozza új formájú kalapját, a fiatal képviselõ itt használja ki szólásszabadságát s itt próbálja ki immunitását. Filozófus, amint kapucinerjét szürcsölgeti, itt erõsödik meg abban, hogy »vanitatum vanitas« minden, az életunt illatos havanna füstje mellett, amint végigtekint a gyönyörû hölgycsoportokon, itt jön rá, hogy mégis szép az élet.

A kellnerek fel s alá futkosnak õrült sebesen, fekete frakkjuk úszik az esti szélben, egyszerre tíz helyen is csengetnek, csészék és kávéskanalak zöreje harmonikusan beleolvad a szökõkút melankolikus locsogásába.

Vendégek jönnek-mennek, új csoportok képzõdnek a régiek helyén, ha az ember elbámult balra valami szép arcon, mire megfordul, már jobbról ott talál egy új megbámulni való szõke arcot. Ez oszt a tündér virágcserép, ahol minden pillanatban más-más virág nyílik!

A diskurzusokból csak töredezett szavak hallatszanak. Egészen azt csak a tárcaíró hallhatja, hogy mit beszélnek az asztaloknál.

Kitalálhatja azonban mindenki, hogy a tiszaeszlári kislány van a szõnyegen. Ez az ezer kislány sem tudja elfelejtetni azt az egyet.

Minden asztalnál másképp fogják fel.

Csukva tartják a papok valami sötét klastromban. Ötvenezer forintot kellett volna kitûzni. Ötezer kevés. Ennyiért nem érdemes, hogy bajba keveredjék valaki, de ötvenezerért maga a bûnös is kiszolgáltatná a rejtélyt, mert õ elveszhetne, de az ötvenezer forint megmaradna a családjának.

Az antiszemiták úgy fogják fel, hogy rituális gyilkosság is történhetett. Hátha fanatikus a sakter. Aztán meg a magyar népnél is sok vallási babona van, aminek semmi nyoma a vallásban.

Vannak aztán valóságos heccmesterek, akik egyik asztaltól a másikhoz mennek frappáns hírekkel megtömve.

Már a talyigát is megtalálták, amelyiken a szegény Eszter holttestét vitték a sakterék. Csakugyan rituális gyilkosság volt.

A szemita asztaloknál elkeseredést szül ez a föltevés, az antiszemita csoportokban csak azért is elhiszik. A kérdés olyanná lesz, mint a pizai torony négy galambja. Azokról pedig az van feljegyezve a krónikában, hogy a pizai tornyon tulajdonképpen csak három galamb van, de a babona azt tartja, hogy csak az lát hármat, aki az õ apjának nem valóságos fia.

Mindenki hármat lát ugyan, de azért mindenik elfogadja, hogy négyet lát: ne tartsák természetes fiúnak.

Ilyen már a tiszaeszlári kérdés is, - senki sem annyit mond belõle, amennyit lát. Folynak a disputák pro és contra - egész addig, míg a fizetõpincér nem jön, s szét nem oszlanak szemiták, antiszemiták jobbra, balra.

Azontúl megszûnik ez a kérdés. Haza abból a szívében senki sem visz semmit. Se aggodalmat azok, se ingerültséget emezek. Az egész kérdés ott lakik - a kávéházban.

S így éltük meg, hogy van egy hely, ahol összejön az egész magyar társadalom, osztály- és valláskülönbség nélkül s még nemcsak hogy együtt van, hanem egy dolog iránt érdeklõdik, egy ugyanazon dologról diskurál is az uzsonnája mellett.

S vajon mi az, mi e csodálatos egyenlõséget megteremtette, ami e különféle embereket összehozta s halomra dönté a válaszfalakat?

Talán valami új erõs törvény?

Oh, dehogy! Hanem a nagy meleg és az a néhány rózsabokor a parkban, melyeknek édes illatát az esti szellõ odahajtja a kioszk felé.

Mágnás-orrok, zsidó-orrok, lateiner- és proletár-orrok megegyeznek abban az egyben, hogy a rózsának kellemes illata van.

A SZÍNKÖRBEN

Valamikor a mi Salamon Ferencünk, mikor még nem volt olyan nagy tudós, mint most, egy színdarabot tervezett, (hiszen ezen a tervezésen keresztülmegy minden ember) a megboldogult Pákh Alberttel.

Alapítottak is meg valami mesét együtt, sõt Pákh egy napon azt újságolta már Salamonnak, hogy meg is kezdte a nagy munkát, nemsokára fel fogja olvasni az elsõ felvonását.

Pákh tudvalevõleg a restebb emberek közé tartozott, s bizony hosszú idõ múlt el, míg újra elõhozta a darabot, azaz hogy elõ se hozta többé. Salamon figyelmeztette rá néhány ízben:

- No, hát mi van a darabunkkal, Berci?

- Ugyan hadd el, pajtás - mondja egy ízben Pákh, mintegy sajnálkozva maga is -, szegény személyeink olyan jóizûn diskurálnak az elsõ jelenetben egymással, hogy abszolute nem tudnak egymástól elválni, s így persze lehetetlen, hogy a cselekvény elõre haladhasson.

Én is olyan darabot néztem meg tegnapelõtt a budai színkörben, ahol a személyek annyira szeretik egymást, hogy sohase válnak el, hanem mindig együtt vannak s elmondván egymás dolgait s elénekelvén egypár nótát, elvégzõdik a hosszú darab.

Különben a budai színkörben nem a darabok a legérdekesebbek, hanem a »Politikus szatócs«, akinél a publikum az elõadás után megvacsorál. A színkörben senki sem haragszik a rossz darabokra, hanem csak a hosszú darabokra.

A színkör különben megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. Csodálatos egy hely az. Eddig még minden eleven ember megbukott benne, hanem azért minden esztendõben akad, aki eléje megy a biztos halálnak. Van valami sajátszerû vonzó ereje ennek a helynek, de nem a közönségre nézve, hanem a direktorokra.

Én azt hiszem, hogy a pille ezerszer megújuló históriája ez, a pilléé, mely a legörömestebb megy neki a gyertya lángjának, hol egészen elperzselõdnek a szárnyai...

A vágyódás a veszély után. Mert van ám annak is édessége.

És ha egyszer akad valaki, aki ezen az elátkozott területen hódítja meg a közönséget, aki meg tudja tölteni esténkint azt a nagy pajtát tapsoló tömegekkel, abból egyszerre nevezetes ember lesz.

Ahhoz pedig nem kell valami különös ördöngösség, sem pedig jó mûsor, új darabok, látványos bolondságok, mert már ez mind hiábavalónak bizonyult be, - hanem egy Nana kellene hozzá. De nem Nana darabnak, hanem maga Nana primadonnának.

Ha holnap belekerül a lapokba az az érdekes hír, hogy a budai színkör primadonnája Erdélyi Marietta lesz ezentúl, bizonyosan maliciának veszik tõlem a fentebbi tanácsot, mert Erdélyi Marietta éppen nem hasonlít Nanához. Már nem Nana és még nem Nana!

De azért Erdélyi Marietta is olyan akvizíció, aminõ már régen nem volt a budai színkörben. Mióta nem láttuk a fõvárosban, s annak van már vagy hat esztendeje, nagyon sokat javult, hangja pedig semmit sem vesztett.

Nem merjük biztosan állítani, hogy ez lesz az az elsõ kövér nyár, mely a sok sovány nyarat felváltja a színkörben s megfordítja a végzetet, de amennyire a társulat tagjait egykét elõadás után kiismerhettük, ha ahhoz még hozzáadjuk Erdélyi Mariettát, bizony, bizony megtörtén­hetik, hogy sok igen derült estét él meg az idén a - »Politikus szatócs«. Mert, hogy egészen derült estéket éljen meg a budai színidirektor, ilyet a legnagyobb optimizmussal sem lehet hinni.

Buda magyarosodását, vagyis nem-magyarosodását a színkör mutatja legjobban. Aranyért sem talál ott az ember budai illetõségû embert. Néhány tisztviselõ kong ott és a Pestrõl jött libapecsenyézõ karavánok. Az állóhelyek fogynak el leginkább. Kezd a közönség praktikus és takarékos lenni. Igazi bámulat fogja el azonban a pénztárost, ha úgy be-benéz a harmadik felvonás felé s látja, hogy dacára annak, miszerint csak kilenc zártszéket adott el, mégis vagy száz ember ül a zártszékeken.

A páholyokba határozottan csupán a kopasz emberek törekszenek, hogy meg ne látszassék hajfolytonossági hiánylatuk.

A színkörrõl szólva, meg kell említenünk, hogy eléggé csinosan ki van tatarozva és kifestve. A ringszínházi katasztrófa következtében még két új kényelmes kijárót csináltak: egyet a Horváth-kert, másikat a »Három alma« felé.

Szegény színkör! A te két új ajtód igazán csak olyan tiszteletbeli kijárat, - de bejáratnak még képzeletben sem válik be!

A ringszínházi szerencsétlenség mélyen sújtotta a budai színkört is: ami benne a legélvezetesebb volt, azt vették le a repertoárról, a szivarozást.

Egy szál drabant áll az ajtóban ásítozva s mindenkit figyelmeztet, hogy »tessék letenni a szivart«.

Az így letett szivart persze, hogy aztán õ akvirálja, ha ugyan elõbb nem kapják el az özönével ott álló csavargógyerekek, kik a legjobb darabnak tartják a szivar-darabot.

UBORKA-IDÉNY

Egy ilyen címû tárcának is meg kell fordulni a lapokban minden esztendõben egyszer, ilyen idõtájban. Ez a cím t.i. azt jelenti, hogy amikor a legtöbb uborka van, akkor van a legkevesebb hír. Mint ahogy szimboluma a bõségnek a szaru, éppen úgy szimboluma a hiánynak az uborka, - persze az újságírók szótárában.

Az uborka a mi szegénységünk- és szükségünknek mementója s mégis, sohasem voltunk szegénységünkben még ilyen gazdagok!

Az uborka-idény megvan azért - de micsoda fényes oldaláról mutatkozik: aranyalma termett az uborka-indán. Ez az idény többet ér egy forradalomnál is. Persze csak bécsi forradalmat értek.

A lembergi fölségárulási pör, a híres bécsi svindler bûnügyének tárgyalása s ami valamennyinél jobban izgatja közönségünket, s nagyobb érdeket kölcsönöz a lapoknak: a tiszaeszlári eset.

Már hajnalban nagy tömegek állják el a szivarárus boltokat, a lapokat még el sem hozta a kihordóné s már ott lesik feszült kíváncsisággal, micsoda új szálakat hozott a meseszerû bûnügy megvilágításához éjjel a drót?

A redakciók ostromnak vannak kitéve éjjel-nappal, s még a szerkesztõségi szolga: a »Samu« is olyan fontos egyéniség a közönséges civilemberek elõtt, mint legalább is Kállay Béni. Sõt sokkal több ember kíváncsi arra, amit Samu tudhat, mint arra, amit Kállay Béni tud.

Minden egyes munkatárs fontos személy; mikor a kapun kimegy, a házmesterné megnézi figyelmesen fizonómiáját s abból találja ki, hogy jó vagy rossz hírek jöttek-e Eszlárról.

Az újságírók természetesen érzik fontosságukat s begombolkozva járnak titkaikkal, vagy ha titkaik nincsenek, kombinációikkal, melyekbe be van rakva a jövõ évfolyamok tartalma.

Hanem bent a redakcióban aztán - mintha a redakció lenne a munkatársak komornyikja - megszûnnek nagy emberek lenni, dacára, hogy õk a komornyikjai a redakciónak. Itt csak kétségbeesett emberek, mert sok, nagyon sok baj van azzal a kérdéssel, mely õket nagy emberekké tette. Olyan az, mint a sün, akárhol fogják meg, akármerre forgatják, mindenütt - de legjobban szúrja õket magokat.

Mikor egyszer Horvát Boldizsár még in illo tempore benyitott a magyar miniszterelnökhöz: Andrássy Gyula grófhoz, azt bámulatára az íróasztalnál találta - egy rendeletet fogalmazott.

- Mit csinálsz, kedves Gyulám?

- Nézd, ezt a rendeletet fogalmazom. Hallgasd, felolvasom neked.

Horvát végighallgatta figyelmesen:

- Hiszen pompásan van! kitûnõen van.

- Ej, dehogy, dehogy! - rázta fejét Andrássy - úgy szeretném valahogy, hogy mikor Bécsben olvassák, pecsovicsnak látszassék, idehaza meg szélsõbalinak tartsák.

- De az lehetetlen! - felelte nevetve Horvát.

- Hiszen éppen ezért próbálkozom vele.

Ez a próbálkozás jellemzi most az összes lapokat az eszlári üggyel foglalkozó hasábokon, ennek a próbálkozásnak a nyoma vet annyi árnyékot mindenütt - az igazságra. Azt a nagy kérdést igyekeznek megoldani, hogy lehetne úgy írni meg az igazat, hogy a szemiták maguk mellett, az antiszemiták pedig szemitaellenesnek vegyék.

Persze nem sikerült még eddig. Hanem ehelyett sikerült egy napon két ilyen levelet kapni a »Kikirics« szerkesztõségének:

»Tisztelt szerkesztõség! Az önök lapja keddi számában elsõ helyen közlött zsidófaló távirat arra késztet engem, hogy lapjukat, mely eddig kedvencem volt, ezennel visszaküldjem. Nekem többé nem kell.

Tisztelettel Svarcz Simon.«

A másik levél így szól:

»Tekintetes szerkesztõ úr! Látom, hogy az ön lapja is zsidólap. A keddi számban az elsõ helyen közölt távirat dühbe hozza a keresztény embert önök ellen. Szüntessék meg a lap küldését.

Tisztelettel Kádár István.«

...Tehát mégis meg van találva a stílnek az a hatalma, amit valaha Andrássy keresett; - csakhogy megfordítva.

Azt nem lehet elérni, hogy mindenkinek tessék egy és ugyanazon közlemény, hanem oda el lehet jutni, hogy senkinek se tessék. S ez is csak valami!

Sõt az uborkaidényre éppen konveniál is.

A VIZSGÁLATOK

Csak rajta, gyerekek, itt a küszöbön a vakáció... Hanem még elõbb meg kell szolgálni érte. A mulatságot sem adják ingyen. Bizony attól függ, hogy fogtok mulatni, hogy miképp teszitek le az exament.

Nagy, nehéz napok ezek, nem csoda, a kalendáriumcsináló bácsi is hosszabbra mérte õket a többinél, de csakugyan sokkal hosszabbak is. Lassan, szörnyû lassan szaporodnak azok a ragyogó betûk ott a falon, amikbõl csak egyet szabad felírni mindennapra krétával:

VIVANT VAC...

A tizenkettedik óra ez már. A szívszorongatások nagy napjai. Pihen is minden játékszer, a Vilmuska krampusza babája, mind elmehetnek most aludni, hozzájuk sem nyúl senki, hacsak a macska nem ugrik fel a székre s nem enyeleg velök könyörületbõl. Mert Vilmácska azt se tudja, ha vannak-e a világon?

Nagyobb, sürgõsebb dolga van õneki most. Kis fejében gond gondot ér, a homlokán - jó, hogy eltakarják az aranyszõke fürtök - felhõ borong, mert ki tudja, hogy lesz, mint lesz?

Jaj, hogy inkább évközben nem tanult többet? Minek is, minek is szökött meg annyiszor a könyvtõl a kertbe, nem volna most annyi ijedtség, s abban a kis szívben annyi lélekfurdalás.

A mama meg is ríkatta tegnap a kis Vilmácskát, mikor azt mondta lefekvés elõtt:

-- Megöl a szégyen talán a Dunába is ugrom, ha te leszel a többi gyerekek közt a legostobább, kis lányocskám! Pedig te leszel, mert nem voltál elég szorgalmas.

Hozzá kell hát látni az utolsó két nap. Apától kérdezte, hogy mitevõ legyen? Az azt tanácsolta, menjen el a mamához, s így szóljon hozzá:

- Csókolom a kezeidet, Erzsi mama, ki akarom pótolni, amit lehet, légy szíves oktass be engem, egész nap tanulni akarok.

A mama aztán, akit apa csak Erzsinek nevez, elõveszi a kopott ábécés könyvet (haj, sokszor vágta azt mérgesen a földhöz Vilmácska) s még egyszer megmagyarázza, melyik ákom-bákomnak mi a neve.

Az elme is olyan, mint a gumilasztikum, ha nagyon húzzák, nagyon nyúlik. Vilmácska figyelme és fogékonysága bámulatos most, minden pajkosság eltûnt az arcáról, olyan komoly, morcos, mint egy akadémiai tag, szeme apróra húzódva, mereven kíséri kedves mamácskának a mutatóujját. Jaj, édes istenem, mikor is tanulhatta meg a mama azt a sok tudományt, hogy olyan jól tudja, - mikor hát majdnem minden betû egyforma. De nagy bolondok is voltak, azok akik a betûket feltalálták, hogy nem különböztették meg õket jobban, hogy taréja legyen az egyiknek, kacsa-lába a másiknak, borjúfeje a harmadiknak, stb.

Bezzeg sokkal könnyebb dolga van a Micu gyereknek; õ már a második elemibe jár. S mama nélkül is meg tud állni, meg aztán tanulni is szeretett évközben.

Micu már csak neveti Vilmácskát, Micu már olvasni is tud s harsogva szavalja a folyosókon:

Jókor kelj föl, öltözz, mosdjál,
Az Istenhez fohászkodjál...

Vilmát a Micu keseríti legjobban s sarkallja ambicióját, mert hát mégis szörnyûség, Micunak már megvették karácsonykor a Gyõry Vilmos bácsi könyvét is azokkal a töméntelen apró gyerekekkel, akik futkosnak körbe, cicáznak és mindenféle játékot ûznek, és Micu a könyvet még csak meg sem akarja jól mutatni Vilmácskának, s valahányszor kéri, mindig kineveti:

- Eredj, te boglyos... hiszen még a nagy A-t sem ösmered! Való is neked az irodalom?

Hát ki ne lenne azután elkeseredve az ilyenre? Hanem iszen csak most az egyszer isten megsegítse a vizsgálaton, hogy a mamának szégyent ne hozzon a fejére, esztendõre, tudom megelõzi Micut!

Hej, pedig nem olyan erõs az »ellenség« sem, amilyennek hiszik; a Micu dobja is pihen, nem veri rajta: bömbörömböm... Nem is olyan pajkos, mint azelõtt s sokszor órákig sem lehet hallani ajtócsapkodásait és lármáját. A vizsga-láz gyötri ám õt is. El-elvonul órákig a papa szobájába s ott felmászva a legmagasabb helyre, úgy »magolja« be a leckéket. Apa ezüstórát ígért neki, ha jól leteszi a vizsgát, de még lánc is lesz rajta. Kár, hogy a kulcs iránt még nem szerzett magának alapos információkat, mert kulcsot a papa csakugyan nem említett.

A masamód, meg a szabó már tegnap hozták haza az új ruhákat Vilmának, Micukának. Nagy öröm ez máskor a háznál; apróra megnézegetik a ruháknak minden ráncát, gombját, - de most mintha orruk vére folyna, mikor felpróbálták. Az új ruha mindig bizonyos örömet okoz, csak éppen kétszer nem: mikor az examen-ruhát hozzák, meg a halottit.

Végre fölvirrad a nagy nap. A szemeket még csukva tartaná örömest az édes álom, de az édesmama költi fel õket és már fel is van öltözve.

- Föl, gyerekek, fel, fel! A vizsga van! Várnak már rátok a bácsik.

Be örömest dugnák fejecskéiket a paplan alá... Soha, sohasem voltak még ily álmosak. De hiába: menni kell.

Mintha vaslemez közé volna szemök szorítva. Tompán, elfásultan tápászkodnak ki, nincs bennük semmi élet, semmi ruganyosság, hagyják magokra húzni a szép új ruhát s közömbösen veszik a mama örömrepesõ ujjongását, hiszen kismama még önkénytelenül is kiszalasztja:

- Jaj, de szépek vagytok, édes kis porontyaim, ti lesztek a legszebbek, nekem a legédesebbek.

S azután ott nyomban meg is kóstolja õket sorban, ha igazán olyan nagyon édesek-e?

De iszen most õk csak grimaszt tudnak csinálni az ilyen nyájaskodásokra. S olyan kedvetlenül poroszkálnak a mama mellett fel a lutheránus iskolába, mintha a vesztõhelyre vinnék õket.

Nem is tréfadolog az, - ha jól felvesszük. Annyi öregember elõtt fogják õket examinálni, sok, sok urak lesznek ott, még tán Gyõry bácsi is ott lesz, meg a püspök. Még tán a nyakát is veszik ott az embernek, ha elakad.

Az okos mama észreveszi útközben a picinyei remegését: szegény Vilmácska, milyen sápadt, még a keze is reszket, mit tehetne egyebet, mint hogy megvigasztalja õket.

- No no, hát ne féljetek. Hiszen nem valami nagy baj az, ha éppen nem fogtok mindent tudni?

- Hát be nem ugrasz a Dunába?

- Még most az egyszer be nem ugrom - mondja a szép mama önkénytelen mosollyal, melyet eltitkolni szeretne.

A gyerekek néminemûképpen fölbátorodva, de még mindig félelemmel lépnek be társaik közé az osztályba. E fontos pillanatban elmúlik arcukról a sápadtság, sõt inkább lángba borul az.

Juj, milyen ünnepélyes, megdöbbentõ itt most minden. A társak mind ünnepi ruhában ülnek csendesen, tisztességtudón, mindenki meg van fésülködve, csinosak, különösek, rájok sem lehet ösmerni.

De amint egyszer beléptek, vége a »félsz«-nek; mint a katonák, csak addig félnek a háborútól, míg benne nincsenek. Mikor benne vannak, egészen belemelegszenek.

A bácsik nem valami kegyetlen emberek, olyan jóságos, biztató arcuk van, sokkal szelídebbek, sokkal engedékenyebbek is, mint a tanító úr. Biz isten még jó, hogy examen van és nem közönséges lecke-óra!

Micu és Vilmácska jól kezdik magukat érezni. Hiszen a bácsik senkit sem zseniroznak; nem gáncsolni, szigorkodni jöttek azok, ide hanem inkább jutalmazni, dicsérni a gyerekeket. Olyan biztató is arcuk, szavuk, hogy Micu és Vilma felbátorodva, sokkal többet tudnak, mint amennyit hittek õk maguk.

A mama boldogan, megelégedve, kevélyen ül ott a többi nénik között. Jézus Mária, micsoda nagy uzsonna lesz ebbõl a vizsga után!

Az idõ olyan hamar röpül, hogy szinte sajnálják, mikor már vége van a vizsgának. Jaj, be kár, - hiszen azt szerették volna, ha még kikérdezik õket egyszer: mert nem mondtak ám el még mindent, amit tudnak.

TISZAESZLÁRI TISZA KÁLMÁN

Mikor Tisza Kálmán kis diák volt, már akkor is feltûnt dialektikája által. Egyszer azt mondja az apjuk, látván a fiúkat együtt játszadozni:

- No, Lajos, Kálmán, verekedjetek egy kicsit, hadd lássam, melyitek az erõsebb. Az kap tõlem egy ezüstórát!

Lajos, dacára annak, hogy fiatalabb, sokkal izmosabb volt testalkatban, s ha birokra kerül a dolog, hihetõleg õ veri meg Kálmánt, de higgadt lévén már gyermekkorától kezdve, kevés gondolkodás után így szólt:

- Nem verekszem: mert ha õ üt földhöz, az nekem nem haszon, ha pedig én ütöm földhöz, akkor is õ bizonyítja be okoskodásaival, hogy én feküdtem alul. És nekem ez se haszon.

Tisza Kálmánnal bajos kikötni, mert õ igazán olyan, mint azok a mesterséges gömbölyû poharak voltak, melyeket a szklenói hutában készítettek vagy húsz év elõtt, s melyek nehéz fenekük miatt, akarhogyan döntögette, forgatta õket az ember, még ha az asztalhoz vágta is, mindig magoktól keltek fel, e sokat mondó feliratot viselvén oldalukon: »Üríts ki és fektess le, ha felkelek tölts tele.«

A mi miniszterelnökünkön nem fog ki emberi halandó. Mindegy annak, akárhová tesszük le, akármelyik oldalra döntik a körülmények, õ azért kering, forog ugyan egy kicsit, éppen mint a szklenói csodapohár, mégis talpraáll magától.

Furfangjairól, cseleirõl éppen annyi gazdag szövevényes mesét szabhatnak le majd magoknak a jövendõ kor regényírói, mint jeles õse: Teleki Mihály uram viselt dolgairól a mostaniak, de alig van egyetlen szerepe is, ahol olyan ügyesen tudta volna vinni a maga dolgát, mint a mostani tiszaeszlári ügyben.

Mert nagy virtus kell ám ahhoz, hogy egy miniszterelnök, a kinek tudta nélkül - mint egy erõsen kormánypárti lap mondja - egy szalmaszálat sem lehet keresztültenni Magyarországon: úgy el tudja titkolni, miféle érzelmeket táplál szívében, mint ahogy a tiszaeszlári ügyben el tudta mélyen rejteni.

Igaz, hogy ez kötelessége is egy miniszterelnöknek, aki a rend õre és a törvények elsõ végrehajtója, de olyan kötelesség, ami sohasem sikerülhet egészen, mert az õ cselekedeteit millió szem nézi, elejtett szavait mindenki vigyázza s következtetést igyekszik belõlük vonni. Szólnia és cselekednie pedig okvetlenül kell ilyen ügyben.

Szólt is, cselekedett is a miniszterelnök. Titkolózott ugyan, de némaságában ékesszóló volt. Olyan szerencsésen viselte magát, hogy most õ a legnépszerûbb ember a szemiták és az antiszemiták elõtt.

Szakítsunk ki két párbeszédet, két táborból valót.

- Te, Száli - mondja a zsidó polgártárs -, nézd meg aztat a kalendárium, hogy mikor van az excellencnek az õ nevenap benne!

- Október 13-án. De minek az neked, Mózeskám? Mi baj tenéked nagy urak napjaneveivel?

- Imádkozni fogok érte, hogy isten sokáig szabadítsa meg õtet a Dezsü Szilágyitul et Comp. Kemény jerek az, ráparancsolta a keresztényekre, hogy meg ne moccanjanak, mert lûni fog. Szeret az minket, Szálikám, nadjon szeret. Es ugy tartja a jeplüt a lovaival, hogy nem fölfordulja a szekér; az bizomos.

Lássuk mármost az antiszemita diskurzust:

- Dicsérem az elméjét, komám, ennek a mi miniszterelnökünknek. Látta már kend, komám, a Nemzeti Színházban Falstaffot?

- Nem járok komédiába, komám, nem láttam.

- Hát olyan úr az a Falstaff, hogy mikor még nincs ellenség, erõsen hadonász jobbra-balra, hogy így-amúgy teszi tönkre õket.

- Hát aztán?

- Mikor meg már elmegy az ellenség, akkor is hadonázik, hogy pozdorjává töri. Hadd vesszen el minden gyáva pimasz!

- No, és mikor ott van az ellenség?

- Hogy akkor? Õ akkor bemegy, komám, - a kulisszák mögé!

De félre a tréfával, annyi tény, hogy a magyar miniszterelnök semmi kérdést nem tart elég nagynak, sem elég kicsinynek, sem pedig elég komolynak arra, hogy azt ne kamatoztassa pártjának erõsítésére.

Így tett a tiszaeszlári üggyel is. Mikor még mindenki tréfának vette ezt a dolgot, már õ akkor sietett abból kivenni a hasznot és komoly szavakkal fenyegette meg az országot, hogy jaj lesz annak, aki a törvényt meg fogja szegni!

Hogy mire való volt ezen eljárás egyébre, ha csak nem arra, hogy az ország miniszterelnökének a törvényhozás termében hangsúlyozott intõszavai egyszerre komoly jelleget kölcsönözzenek, az akkor még jelentéktelen eszlári dolognak.

Ezt nemsokára egy hasonló tartalmú körrendelet követte a municipíumokhoz, lázas hangon tartva, mintha már itt állnának a zavargások a küszöbön. Mintha bizony azt nem tudnák magoktól is a municipiumok, hogy mit kelljen cselekedni, ha a törvényes rend megzavartatik.

De elérte célját, mert népszerû lett a szemiták elõtt, éppen olyanformán, mint az anekdota embere, ki a sebesen guruló kocsiban az elõülésen foglalván helyet s elõvigyázatot affektálván, megfogta a gallyat s úgy eresztette el, minek következtében az kiütötte a hátul ülõ bíró uramnak az egyik szemét.

- Köszönöm, sógor, a szívességét - szólt a megvakult bíró elérzékenyedve --, ha kend nincs, bizony-bizony a másik szemem is kifutott volna.

AZ ÖRÖK MŰKEDVELŐ

Erdélyi Marietta sokat beszéltet magáról két nap óta. A kedves, formás színésznõ kitalálta a formát, mellyel még egy fogas prókátort is megszégyenített volna.

Míg bent a »kormánytanács«-ban (A cigányok is azt mondták: Csináljunk magunknak jó napot, nevezzük egymást tekintetes úrnak) arról folyt a nibelungi harc, hogy tartozik-e Erdélyi Marietta visszamenni Csókához, vagy nem - az õ hamis fejében már megvolt az »államcsíny«, mely a kormánytanács ékes dikcióit semmivé tette.

Õ nem lesz színésznõ többé - úgymond -, hogy örökös mûkedvelõ lehessen.

Mikor ezt a levelet felolvasták, Feleki ijedten kapta hátra a fejét.

- Hát nincs már tökéletes bölcsesség a világon? - sóhajtá. - Pedig én mindig azt hittem - magamról.

*

Hogy Csóka szereti a fényeset, azt nem lehet csodálni.

De hogy Erdélyi Marietta meghallgatása nélkül Csóka egyoldalú panaszára ítélt a kormánytanács, az már valamivel különösebb.

És mégis alig találhat valaki valami mélyebb sérelmet ez ítéletben.

Mivelhogy az olyan ítéletek, amiket nem kell betartani, nem annyira sérelmesek, mint inkább igen kedélyesek.

Az egészben az ér a legtöbbet, hogy akadt olyan színház is már - ahová nem akar elmenni valaki a budai arénából sem!

SÉTA A KULISSZÁK KÖZÖTT

- A színkörbõl -

Ha belépünk a tágas udvarba, melyet az utca felõl magas kõfal, a Horváth-kert felõli oldalon pedig fapalánk kerít, egy pillanatra csodálkozva állunk meg, bámulva az elénk táruló kép tarkaságát, a zûrzavart, a sürgés-forgást, azokat a különbözõ alakokat, melyek szokatlan külsejüknél fogva kötik le figyelmünket.

Itt az érem másik fele. Ami a nézõtérrõl látva rendszeresnek tûnik fel, az itt felbomlott alkotó elemeire s költõi rendetlenségben áll elõttünk. A szép piros arcszín ujjnyi vastagságú mázzá, a fekete szemöldök egy gramm súlyú feketítõvé, a beesett arc egy vékony koromvonássá, a sápadt ajkak pedig fehérítõ festékké változtak.

Ijesztõ alakok a laikusok elõtt, kifestett arccal, ragasztott szakállal, bajusszal; itt ül a hõs egy vászon fatörzsön, kéjelegve a virzsinia kékes füstjében, a drámai szende egy palotához támaszkodik, figyelemmel nézegetve a színpad rendezését s a színfaltologatók fáradságos munkáját.

De ha érdekes látványt nyújt a színház udvara, maga a színpad még sokkal érdekesebb: künt az udvaron inkább a nyugalmas képet láttuk, itt a színpadon pezseg csak az igazi élet, a lázas sietség csak itt észlelhetõ valójában, csak itt leshetõk meg a színpad titkai, melyekrõl a közönség még eddig nem tudott magának tiszta fogalmat alkotni.

A színpad hátsó részében parkot ábrázoló vászon mellett még nincsenek felállítva, vagyis helyesebben odatámasztva a szobrok, még nincs ott a kis házacska, mely messzirõl átlátszik a fák között, még a színpad elõtere üres, ott csak munkás emberek sürögnek-forognak most, hogy egy negyedóra múlva helyt adjanak a színészeknek.

Lassanként megnyílnak az öltözõk is. A kíváncsiak odafordulnak, vajon nem-e egyik elsõrangú színésznõ lép ki, akit el lehetne árasztani bókokkal. De a kíváncsiság még nem nyer kielégítést.

A nézõtéren azalatt szép számmal gyülekezik a közönség, a zenekar is kezd népesülni, az elsõ csöngettyûszó is elhallatszott, a függöny lyukánál egyik alak a másik után nézi vizsga szemekkel a közönség gyülekezését, közel van az elõadás kezdete.

A kis asztalon, mely ott áll a színpadon az egyik kulissza mögött, felütve fekszik a színre kerülõ darab.

S ez az asztal a színpad Mekkája. Ide jönnek egymásután a színésznõk és színészek, különösen pedig az utóbbiak, mert a budai színkörben, s ez, úgy látszik hagyomány, a színészek rendesen kevésbé tudják szerepeiket, mint a nõtagok.

De hiszen ezen nem is kellene csodálkoznunk. Mert boncoljuk csak kissé a nõi szerepeket. Fúria vagy angyal, szerelmes vagy bosszúálló, szentimentális, érzelgõs, vagy természetes, nemes nõi tulajdonokkal vannak felruházva. Gretchen és Desdemona, Juliska, vagy Zsófi asszony, a szerep alapja mindig megvan magában a nõben.

Hiszen az egyszeri festõ is vászonra festette az angyalt és ördögöt, - de csak az elnevezés volt különbözõ, - az alak azonos, mert mind a kettõ nõt ábrázolt.

Temesváryné asszony Deborahban pl. gyöngéden szeretõ nõbõl bosszúálló kegyetlen teremtéssé változik. A kis Blaháné, a kedves Várai Mariska nyíltan kijelentette, hogy õ bizony nem irtózik a csóktól, hát mért ne tudna a színpadon is csókolódzni, enyelegni? S ha nem is találja el szó szerint szerepét, beszél úgy, amint azt érzelmei súgják, de soha meg nem akad.

A férfiszereplõknél más az alaphangulat, szórakozásaik teljesen elütõk a színpadi cselekményektõl, az erõs nemzedék nincs arra teremtve, hogy enyelegjen, érzelegjen, vagy rettentõ bosszút esküdjön, amikor áthallatszik a szomszédos vendéglõbõl a zene, átérzik a »halbszeitli«.

Bizony-bizony a közönség is néha megkívánja a sört elõadás közben, kivált, ha tudja, hogy oly közel érik, vagy kéjelegve szív magába füstillatot, irigyli a halandót, aki most szivarozhatik, míg õ benn lévén a színkörben, vagy ha színész, a színpadon, ily gyönyörben nem részesülhet.

Temesváryné asszony, a drámai primadonna képviseli a komolyságot a színpadon és életben egyaránt. Az õ mûvészetérõl a fõvárosi kritika is több alkalommal nyilatkozott már elismerõleg s teljesen igazolta a várakozást, melyet hozzája kötöttünk. Hírneve megelõzte, s megérkezése igazolta hírnevét.

Mellette a drámai szendét kell felemlítenünk. Gaál Hermin kisasszony, szép fiatal leány, elegáns külsõvel, kellemes orgánummal. Szende a színpadon, kedves a társalgásban és megnyerõ modora, szép tehetsége kilátást nyújtanak arra, hogy rövid idõ alatt kedvence lesz a fõvárosi közönségnek is, mint volt a nagyváradinak.

A vígságot és pajzánságot Erdélyi Marietta és Várai Mariska kisasszonyok, az operett- és népszínmû-primadonnák képviselik. A szép Marietta lesz a színkör vonzereje. Észrevettük azt már elsõ fellépte alkalmából.

ESZ - LÁRI - FÁRI

(Apróságok)

Nagykárolyból lapunk egyik olvasója a következõ esetrõl tudósít:

Folyó hó 29-én Piskolt felõl egy mesterlegény tartott Nagykároly felé az országúton, nem is sejtve, hogy micsoda keserves lagzi várja.

Kis Mihály és társa az utast megrohanták a határon vasvillákkal s elütlegelték.

- Te is zsidó vagy, aki a keresztényeket gyilkolod - s ezzel piff-paff, ki hol érhette.

A szegény elvert ember panaszra ment a bírósághoz, s kitûnt, hogy Szekeres Gusztávnak hívják, s hogy keresztény szûrszabó-legény.

- Hja, minek tart olyan kevéssé keresztény fizionomiát - mondá neki tréfásan egy bírósági hivatalnok.

*

Egy kormánybiztostól hallottuk a következõ párbeszédtöredéket.

A kormánybiztos ugyanis nyíregyházi ismerõs parasztokkal találkozik Pesten.

- No, atyafiak - kérdé -, baja van-e már kendteknél a zsidóknak?

- Nem hallottunk semmit, nagyságos uram.

- Pedig azt veri a hír, hogy vérét veszik a keresztényeknek...

A nyíregyházi paraszt megvakarta fejét s így szólt nagy bölcsen:

- Nem kell azoknak a vér, nagyságos uram, hanem a keresztények pénze kell nekik, az a nagy hiba.

*

Még egy jóízû szemita apróságot jegyezünk fel. Egy Dohány utcai izraelita kereskedõ, aki tegnap korán kelt, megpillantja, hogy egy ember elõbb óvatosan körültekint, azután pedig plakátot ragaszt ki az átellenes sarokházra.

Odamegy a boltos s bosszankodva olvassa:

És ne vásároljanak a keresztények a zsidóktól semmit...

A boltos, ahelyett hogy leszakította volna az izgató cédulát, nagy hirtelen beszalad a boltba, kihozza a cinbetûket és a firnajszot és a mondat kiegészítéseül odateremti még ezt az egy szót: ...hitelbe!

Így aztán mindjárt nincs semmi kártékony és izgató a plakáton.

SAULUSBÓL PAULUS

A hazaszeretetrõl beszélek el egy történetet. Bárcsak németül írhatnám meg, hogy azok olvasnák, akiknek szól. De azért elmondom, ha magyarul is. Magyaroknál se lesz legyezgetés, hízelgés, hanem tanítás, úgy lehet.

Furcsa, hogy egy zsidó a hõse e történetnek a hazaszeretetrõl, mikor tulajdonképpen a zsidó inkompatibilis ez idõ szerint a hazaszeretettel.

Mindegy, az én hõsöm ennek dacára is meri szeretni a hazát, mégpedig éppen olyan forrón, odaadással, mint akármelyikünk, ami persze megint nagy szemtelenség tõle, mert õ zsidó.

De térjünk a dologra. Az én barátom, nevezzük Jakabnak, Magyarország fõvárosában, Pesten született, ami kiválóan enyhítõ körülmény arra, hogy a magyarság gyûlöletében növekedett fel, mint gyermek. A jó szív olyan, mint a jó föld; minden elvetett mag kikél benne.

Rákóczi mondta, hogy egyetlen ere sem húz a magyarokhoz, mért húzta volna hát Jakabot?

Sõt éveivel nõtt gyûlölete, idegenkedése e faj iránt, úgyhogy mikor már számbavehetõ ifjú lett s egy hatalmas bécsi lapnak pesti levelezõje, kiönthette ott gyûlöletének egész mérgét az ország ellen.

A bécsi lap magyarellenes cikkei, melyek értelemmel s verve-vel voltak írva, nagy feltûnést csináltak mindenfelé; sok, igen sok bosszankodást keltettek a jobb hazafiak szívében s nehezítették a kiegyezést. Oh, hogy tombolt kéjittasan az én Jakabom lelke, mikor látta, hogy a fullánkot érzik, mélyen érzik, s a seb sajog.

Egyszer lapja megbízásából Deák Ferencet kellett meginterjúvolnia. Felment az »Angol királynõ«-be. Deák fogadta.

Még sose látta azelõtt Deákot. Ez igénytelen egyszerû nemest, az ember szónak teljes fönségével és az öregség nimbuszával.

Mikor az öregúr megadta neki a kért felvilágosítást, csendesen kérdé:

- Ön írja azokat a cikkeket?

- Igen, én írom - mondá Jakab kihívólag.

Deák behunyta szelíd, okos szemeit, és nem látszott meg semmi bosszankodás a hangján:

- Hol született ön?

- Itt Pesten - mondá Jakab.

A nemzet bölcse összehúzta a szemöldjeit, a híres három ránc szigorú jelleget adott arcának, hangja hideg, érdes lett, amikor mondá:

- Gondolt-e ön már arra, fiatalember, hogy minden embernek kell szeretnie egy helyet... egyetlenegy helyet, valahol a világon?

Jakab úgy érezte, hogy ezek a szavak végigsüvítenek a termen, s mintha húsz csengettyû hangja lenne, zúgnak, csilingelnek a fülében, majd végigszaladnak az erein, összeszorítják a szívét, lefutnak a lábaiba és megzsibbasztják azokat.

Felelni akart valamit... ajka megnyílott, szavakat keresett, de nem talált, nem is volt hozzá ideje. Deák nagy, húsos kezével intett már neki, hogy »elmehet«.

De azért ezek a szavak is vele mentek... Mindenkinek szeretni kell egy helyet - valahol... akárhol...

Ott hangzottak ezek a fiákerek robogásában, harangok zúgásában, ha esténkint eloltotta tanulmányai végeztével a gyertyáját, ott látta felírva a sötétségben. A sötétség hatalmas szellem: odahozta neki az öregurat is karszékestõl, mindenestõl, az õ hangjával hallotta: »Mindenkinek egy helyet valahol...«

De azért Jakab mégis csak egyre írta a hazaellenes cikkeket a bécsi lapba. Ej, frázis, egy nagy frázis mindaz, amit az öreg beszél.

Jakab csak azért is még mérgesebb lett az ország iránt s kivitte, hogy tegyék el valami nagyobb városba, mert õ elutálta már az ittlételt egészen. Akkor lássa Magyarországot, mikor a háta közepét.