1883
PESTI HÍRLAP

A MAI ÜLÉS [jan. 11.]

Kevesen voltak. Még sokan otthon csámcsognak a kalácsmaradékokon, csak a »molyok« jöttek be. Azok, akiknek már életszükség a »Ház« levegõje, akik már beleélték magukat ebbe a zajos tevéketlenségbe úgy, hogy elszáradnának egyebütt, s meghalnának, elpusztulnának még Nizza kellemes éghajlata alatt is.

Nézzünk csak szét egy kicsit a gyéren megült padokon, hátha találnánk valami megemlíteni való változást. Nincs semmi se. Mindössze Tisza Kálmán varratott magának egy új tarka nadrágot, s ejnye, mégis a Pauler fülét húzogatja meg Komjáthy Béla. Ráday még fakóbb lett, Szerb Gyurka még kövérebb, Hegedüs Sándor még soványabb, bizony ráfogás az, hogy tömi a kormány.

Az egész Ház álmos volt vagy katzenjammeres az udvari bálnak miatta. Még Maszák szemei is apróbbak lettek, de õmaga egy hüvelykkel nagyobb, hogy udvari bálban ott gurult õ is. Táncolni azonban nem táncolt õ sem, éppen úgy nem, mint Fenyvessy Ferenc. A hely nem alkalmas, hogy mutogassák magukat.

Hanem az nem igaz, mintha nem volnának méltók rá.

A folyosókon különben élénken élcelõdtek, hogy a koronaörökös egy csomó ismeretlen képviselõt mutattatván be magának mosolyogva így szólt azután Szapáryhoz:

- A mentéket már mind ösmertem innen-onnan, csak a bennök levõ urakat nem.

Minthogy Jókai csak azokat a dolgokat írta meg, amik a »fehér teremben« történtek a többi termek története ködbe esik, s a ködben tág tér a fantáziáknak. Mindent csak Futtaki tudhat. A többi embernek joga van költeni.

Hentaller mogorva arccal fölháborodva jár-kél, s panaszkodik fûnek-fának, hogy:

- Képzeld csak, micsoda violencia történt velem!

- Ugyan mi?

- Valamelyik lapba kiírták, hogy ott voltam az udvari bálban. Igazán bosszantó dolog - mondja pironkodva.

- Mért nem nyilatkozol? Ki tudod mutatni az »alibit«?

- Ki én. A »Makkhetes«-ben voltam egész este - feleli kevélyen.

Az udvari bál és a Makkhetes! A mínusz és a plusz!

De legyünk kérem komolyak. Hiszen a parlamentben vagyunk. A függetlenségi párt nagy csoportokba verõdik, beszélget, tervel, mialatt Mocsáry odabenn a gyõri vízi katasztrófáról interpellál. Arról van szó köztük, hogy minden áron kellene küldeni egy koszorút (szerkeszti Szana Tamás) a Gambetta koporsójára. Helyes, hadd szólaljon fel Helfy Ignác!

Helfy Ignác okos, cirkumspektus ember, s elõbb Tiszával közli a dolgot.

Tisza, éppen rosszkedvében van, s azt mondja, hogy az ország nem bírja meg ezt a költséget, õ bizony nem küld egy fia rezedaszálat se... aki meghalt, az úgyis boldog: minek annak a koszorú?

Tiszának ezen privát megjegyzése folytán még egyszer akkorára hosszabbodik a Pázmándy Dini ábrázata, s a szélsõbaliak újra csoportokba verõdnek, s elejtik a felszólalást. Vállat vonnak:

- Minek? Ha Tisza nem akarja!

S ez a kicsiség sokkal jobban jellemzi a pártot is, a Tisza hatalmát is, mint sok más nagyobb dolog.

De térjünk át a vízre... mert ez most a legfontosabb kérdés.

Magyarországot elõbb-utóbb két folyadék fogja tönkretenni: a pálinka és a víz.

A pálinkát a nép issza meg, a víz pedig megissza a nép jövedelmét egészen ott, ahol Tisza van, ott a Tisza, ahol Duna van, ott a Duna.

A kormány mindig megteszi, azt mondja, a magáét, de azért a víz is mindig megteszi a magáét. Az embernek azt kellene hinni, amennyiben a kormánynak a víz ellen volna kötelessége tenni valamit, hogy az majdnem lehetetlen! Mert hiszen az a »megtevés«, éppen az lenne talán, hogy a víz be ne jöjjön.

Igaz, hogy azt mondhatná a szakminiszter erre:

»Az ördög tudhatta elõre, hol jön be a víz.« Azt mondhatná, ha nem éppen Kemény Gábor volna a közlekedési miniszter, aki azon a címen üli meg a piros széket, hogy õ »jós«. Õneki tudnia kellett volna.

Az, hogy a gróf Laszberg alispán telegramjait nem felejtette el otthon a másik zsebében, nagyon kicsiny vigasztalás. A »Ház«-nak mégis jól esik, s mindenki el van határozva gyûjteni az árvizesek számára. Mert minden kormányintézkedés ebbe megy ki, hogy adakozzunk utólagosan.

A karzaton unalmas téma ez. Egypár buzgó vidéki atyafi lézeng ott, akiknek az ujjaival mutogatja az egyes kapacitásokat valami Baczur Gazsi-féle idevaló unokaöccs.

- Mirõl beszélnek most odalenn?

- Az ott Komjáthy Béla. A feljebbvitel korlátozásáról szóló törvényjavaslatért mossa a Pauler fejét.

- Ejnye, be jó megtermett gömbölyû alak a lelkem. Vajon nem tudja, uramöcsém, hova jár kosztra.

- Hova járna? A Kis Pipába... kiérzik a beszédjén is a Karikás bácsi fõztje.

- Bizony jóízû legény. Ugyancsak megmondogatja neki. Csak azon az egyen csudálkozom...

- Min, kedves bátyám?...

- Hogy tûri az a Pauler, hogy azon melegiben be nem csukatja. Ha én olyan nagy úr volnék...

- Nem lehet ám, mert minden zárnak Tisza Kálmán uramnál van a kulcsa.

A javaslat mellett Teleszky Pista szólal fel. Okos jurista, s az az elõnye van Komjáthy fölött, hogy nem visel cilindert, de egyszersmind az a hátránya, hogy nem tud anekdotákat mondani. S mégis sokra vinné, ha véletlenül nem volna kortársa Hodossy Imrének. Anélkül miniszter lett volna belõle, így csak igazságügyminiszteri államtitkár lesz, ha lesz. Pedig lesz, mert alkalmasint akad miniszter, aki mint a pillangó nekimegy a gyertya lángjának, de a Teleszky szárnyaival.

Teleszky után Gyõry Elek szólal fel. Jó hangorgánum, de túl élénk gesztusok. Somssich Pál ideges lesz a háta mögött. Úgy néz ki, mintha két légycsapó volna a két kezében, s azokkal dolgozna erõsen valami láthatatlan légytábor ellen.

Hallgatják is, nem is. Húsz-harminc aluszékony ember gubbaszkodik imitt-amott.

A miniszterek is kiszökdöstek, különösen a kabinet mágnás része, mert úgy látszik, Tiszának olyan valami újabb privát szenvedélye az, mint a rovargyûjtés, hogy a grófokat, bárókat tûkre tûzdeli maga köré.

Hoitsy Pál a folyosó egy szögletében tanítja egy csoportban (ott hallgatja a tanulékony Hentaller is) Szalay Imrét, miképp kell készíteni a dinamitot, mi mindenféle ingredienciák kellenek hozzá.

Hát egyszer csak észreveszik, hogy összekuporodva ott ül a padkán a hátuk mögött Tisza Kálmán fenyegetõ arccal.

- Aha, rajtakaptalak benneteket - szólt a miniszterelnök, amint észrevették.

- Mindegy! Azért a dolog mégis sikerülni fog - vágja vissza Szalay Imre.

- Hanem azért mégse szeretnétek, ugye, ha most úgy mindenestõl, ahogy vagyunk, Oroszországba tennének át bennünket... Az igaz, hogy ott még aztán én is veletek volnék.

Lihegve jön e percben Mezei a terembõl.

- Hova rohansz, hova?

- Megyek el... Istóczy beszél.

- Istóczy beszél? Akkor menjünk be.

Tisza Kálmán is besántikál. Mély csend. Légy röpülését is meghallaná az ember. Denique Istóczy mégis elért annyit, hogy úgy hallgatják, mint akár Deák Ferencet.

Tisza hátraveti fejét, behunyja szemeit, úgy hallgatja mozdulatlanul, csak a kanári szín szakálla, mely ráfekszik mellényére, mozdul meg néha, alakra is olyan, mint egy nagy madárfark.

Istóczy pedig ezalatt elbeszéli a Wimpffen nagykövet halálát, s elolvassa a berlini lapban megjelent különös levelet, s elpanaszolja, hogy mennyire igyekeznek elhallgatni a dolgot a zsidó sajtóban. (Mozgás az írói karzaton.)

Egyszóval van valami a dologban. Beszélyíró még hasznát is veheti. Mert csakugyan jó stoff egy embert írni meg, aki megvesztegettetni hagyja magát, s aztán emiatt meghasonlik önmagával.

- Jókai pszichológia! - dünnyögi P. Szathmáry Károly az egyik zöld pulpitusnál.

Szalay Imre szemei kigyúlnak.

- Nem adom száz forintért - mondja -, hogy nem indítványoztam a koszorút Gambettának.

- Ugyan miért, Imrus?

- Most jut eszembe, hogy aszongya, zsidó volt a nagyapja.

S megelégedetten, kétágú szakállát simogatva, hagyta ott a tisztelt Házat.

A T. HÁZBÓL [jan. 12.]

Ami a szegény embereknek az Orczy-kert nyáron, ingyen árnyékos szoba, az a képviselõknek a képviselõház télen, ingyen fûtött szoba. Sõt még õk vannak kiárendálva bele, melegedõknek.

Az egész ülésrõl csak annyit kellene mondani, hogy megint Pauler izzadott elhagyatva, s hogy Matuska Péter gubbaszkodott az elõadói széken szépen ritkuló hajával. A híres jurista nemzet pedig unatkozott, s kiment cigerettázni a folyosókra.

Kevesen voltak. Összeolvastam. Negyvennégy ember hallgatta, hogy milyen nehéz lesz ezentúl apellálni. Pedig hány magyar ember boldogsága áll azon, hogy apellálhasson, még ha nincs is reménye a pör megnyeréséhez.

Mi hoztuk nemrég azt a jóízû adomát, hogyha Urunk Jézus Krisztus, a királyi táblához apellált volna annak idejében, sohase feszíthették volna fel a zsidók, mert még a mai napig se lenne az ügyiben jogérvényes ítélet.

S ebbõl a szempontból csakugyan lehetõvé kellene tenni, hogy az ember apellálhasson minél több helyre. Kár, hogy ezt az argumentumot senki sem hangsúlyozta a kontra-szónokok közül.

Beszéltek, beszéltek, s mindenki elszundikált a félig üres teremben, hol kísértetiesen hangzott minden köhécselés, hatalmassá növekedve az akusztika által, akárcsak valami barlangban. A téli napfény hiába lopózott be az üvegfedélen keresztül, hiába táncoltak tallér nagyságban sugarai a miniszteri padokon és a gyorsíró asztalokon, búskomorság uralkodott mindenfelé. Csak a jó öreg Bedekovich ült ott nyájas megelégedéssel, sztoikus nyugalommal, mint mindennap; õ az egyedüli ember, aki sohase morcos, borongós, aki pontosan mindig ott van, pedig soha sincs ott semmi dolga.

A legfontosabb momentum ma, hogy Láng Lajost, aki megint »Dominus Papae«, bejelentetvén megválasztása, megéljenezték. Ezt nyerte, hogy kihurcolkodott a kerületbõl, s megint behurcolkodott a kerületbe. Rossz idõ jár télen a szalmakalaposokra: okosan tette, hogy meg sem moccant.

Egyébiránt Gáll József uram kezdte meg a vitát, s Chorin folytatta a szél ellen.

- Hiába hápogsz - mondá neki Szathmáry Gyuri, elmenvén mellette. De csak nem hallgatott senkire. Elmondta, ami a szívén feküdt. S különösen azt igyekszik demonstrálni, hogy micsoda abszurdum az, hogy a becsületsértési ügyeket olyan kicsibe vesszük.

- Mert nagyon sok a becsületünk - kiáltja bele valaki a szélsõbalról -, hadd fogyjon!

Mandel Palinak, aki a folyosón gründol (mert Mandel Pali mindig gründol), eközben eszébe jut, hogy:

- Nini, hiszen én is nagy jogász vagyok... az ország nehezen várja az enyim vélemény. - S bemegy a »Házba«, s nagy prozopopeával kijelenti, hogy õ (mármint õ Mandel Pali) elfogadja a javaslatot.

Ez döntött. Pali után már csak Lázár Ádám mert szót emelni, s még Pauler mondott el egyet-mást, amit a Pali kifelejtett, de azt is csak a dekorum kedvéért, s hogy Matuskától elszedje az okosabb argumentumokat. El is szedte tökéletesen. Denique csakhogy már egyszer Paulernak is sikerült valami.

A javaslatot elfogadták azután úgy általánosságban, mint részleteiben. Szemenyey, Unger még sorompóba léptek, diadallal.

Szontagh Pál ezalatt a folyosókon áskálódott a javaslat ellen.

- Magyarországon bajos eltörülni az apellátát - mondja. - Itt minden rászületett a fellebbezésre. Itt, ahol a megyéknél olyan tisztikarunk volt, melynek nem volt egyébre joga, mint hogy a közgyûléseken beszélhessen. Szavazniok már nem volt joguk. Ezek a tiszteletbeli megyei tisztviselõk voltak.

Forgách Antal gróffal az történt 1860-ban, hogy »meghalt«. Nevét nem vették be az országgyûlésen a bizottsági tagok lajstromába. Nem volt szavazata, pedig 25 ezer hold földet bírt a megyében.

Késõbb azonban mikor csillapult kissé a... hazaszeretetnek nevezzem-e, ami csillapult vagy haragnak, Forgách volt kancellár arra kérte a fõispánt, hogy nevezze ki tiszteletbeli jegyzõnek.

- Minek az neked, mit érsz vele? - mondja a fõispán. - Nem szavazhatsz!

- Nem bánom én -, de mégis látod nagy megnyugtatás az, ha legalább jogom van panaszkodni.

Kár volt hát a magyar embert megfosztani attól, hogy jajgathasson ha ütik, s hogy három fórumon jajgathasson. Mert sok keserûség belemegy ám a jajgatásba.

Így intrikált Szontagh Pali, de Szemenyey és Unger csak annyit bírtak kivinni, hogy a fogságra ítéltek föltétlenül apellálhassanak.

A mai Házat egyébiránt a Károlyi-bál rontotta el. Iszonyú lateiner arca volt. A méltsás képviselõ urak még alusznak ilyenkor otthon a tündéri éj után álmodozva, hogy a király szólítgatja õket, s õk felelgetnek neki fenyvesiesen, szellemesen.

Sehol egy lakkcipõ a tisztelt Házban; a cilinderek is gyérek a fogasokon, nagy idomtalan cipõk csoszognak a folyosókon, s demokratikus diskurzus folyik szerte:

- Hüm, tehát oda megy ki summa summárum a dolog, hogy a trónörökös és Jókai könyvet cseréltek.

- Nagyon egyenlõtlen csere! S még az is csak fordítás!

- S csodálatos, Jókai mégis meg van elégedve.

- S még azt sem mondhatja el, amit az egyszeri poéta, ki a királynak dedikálta a könyvét, amire aztán a király hasonló kötésbe befûzetett neki néhány ezrest, s úgy küldte el viszonzásul.

- Hát aztán?

- Egyszer azután a király bemutattatta magának a poétát, s így szólt hozzá: »Nagyon szép volt a könyve, hát az enyim hogy tetszett önnek?« - »Nagyon tetszett, fölség: alig várom a folytatását«.

S míg a »Ház« ilyen csendesen végzi a taposómalom munkáját odabenn, s míg ily szelíd polgári párbeszéd fûszerezé a mágnástalan folyosó unalmait, azalatt csupán egyetlen férfiú járt-kelt izgatottan egy fehér papirossal a kezeiben.

Akik ránéztek a fehér papirosra, kíváncsian igyekeztek annak titkait fürkészni.

- Készül valami - suttogták.

Mert az az izgatott férfiú Istóczy Gyõzõ volt.

Meg-megállt, széttekintett, mint a jó juhász a nyája között, hogy kiválassza onnan a saját birkáit.

Tíz aláírást keresett!

Tíz aláírást? Mire vajon!

Tíz embert, aki aláírja az emancipáció revízióját. Hecc, új hecc készül!

Az emberek szépen csendesen elbújtak elõle, némelyik el is szökött. Ha a baloldali folyosón volt, akkor mind átsuhantak a kevésbé pronunciált antiszemiták a jobboldali folyosóra. Néha meg-megfogott egyet, elõadta neki az ügyet, az fanyarul mosolygott rá, szidta a zsidókat, de valami kifogása mindeniknek volt, ha egyéb nem, az, hogy éppen most görcs jött az ujjaiba.

Keserûen ment odább honában hontalanul.

- A zsidóknak aláírtok mindent - dünnyögé gúnnyal -, de a zsidók ellen semmit.

*

Az apellátát nehezítõ törvény ekképp ment ma végképp keresztül a képviselõházban. Megjavul-e vele az igazságszolgáltatás, nem tudni.

De ahogy lesz, úgy lesz, az az egy mégis bizonyos, hogy szegény Baldácsi bácsi megfordul a sírjában.

A T. HÁZBÓL [jan. 13.]

Egy hórihorgas felkiáltójel (!) ül az elõadói széken. Hugo Viktornak van egy nevetõ embere, a »Ház«-nak van egy síró embere, s ez Tischler Vince, aki az elõadói székben ül. Arca a siránkozást fejezi ki, dialektusa tótos, hangja bánatos. Az embernek kedve volna megszólítani:

- Oni sa z Krupine? Nak sa nist ne boja. Ne bude bitka!

(Ön, ugye, Korponáról való? Semmit se aggódjék. Nem lesz háború.)

S míg Tischler ül az elõadói székben, jó Rádaynak a háta mögött ott kéklik a rókaprémes aranyos kék dolmány, s a kék dolmányban báró Fejérváry Géza honvédelmi államtitkár. Ebbõl aztán a vak is kitalálhatja, hogy honvédelmi dolog van a Ház asztalán.

Ahogy a juristák napja volt tegnap, úgy van ma napja a hajdani egyéves freiwilligereknek, kik visszaemlékeznek ilyenkor mind arra a sok tudományra, amit a »lajdinant«-tól hallottak egyszer-másszor, míg õk maguk is lajdinántok lettek. Most mintha találták volna, jó brillírozni vele.

De mondjuk hát, mirõl van szó? Én istenem, mi egyébrõl, mint a szokásos véradóról, mely szintén nagyobbodik évrõl évre anélkül, hogy a magyar anyák több fiúgyermeket szülnének, mint azelõtt.

A legelsõ felszólaló, Hoitsy Pál röviden, de erõteljesen, velõsen fejezte ki bizalmatlanságát. Tiszáékban és azok hadügyi politikájában nincs öröme. Egy katonacsákót se bízna rájuk, nemhogy eleven embert.

Csanády bátyánk is belegázolt a kérdésbe. S csodálatos, minden veszedelem nélkül menekült ki a szárazra. Nem mondott semmi helytelent, pedig Péchy Tamás ugyancsak hegyezte a fülét. Széll Gyurka el is keseredett emiatt - neki ugyanis államférfiúi mintaképe Csanády -, bánatosan rázta nagy fejét, melyet állítólag nem nyíratni, hanem borotváltatni szokott:

- Sándor puhul - motyogá -, istenuccse puhul, s mi lesz a világból, ha már Sándor is puhul.

Pedig nincs ok a bizalmatlanságra Sándor bácsi iránt. Hiszen kijelenti haragos gesztusokkal: »Egyetlen egy újoncot sem adok«.

...Most hát eszerint már nem is lehet háború az idén. Hiába vesznének össze a potentátok.

Azazhogy nem lenne, ha mindenki úgy okoskodnék. De Ráday Gida nem az az ember, aki le hagyja magát beszélni az idei újoncozásról. S amilyen átkozott pajtáskodás van a Házban, megszavazzák neki, amit kér. Hiszen úgyis annyi már az ember - panaszkodnak, hogy nem élhetnek -, csak nekik jó, ha egy kicsit megritkulnak.

Tekintettel arra, hogy úgy a honvédelmi államtitkár, mint a honvédelmi miniszter és a honvédelmi elõadó egész múlt éjjel báloztak, a Ház gyöngéd elnézésbõl a részletekben sem tett kifogásokat, s áteresztette az új minisztert a nyugalomnak.

Mindenesetre lovagias keleti vonás nem bántani a gyöngébbeket.

*

E karcolatokat, melyek a Pesti Hírlapban jelennek meg, rendszerint hárman írjuk. Egy mameluk képviselõ (de ez csak akkor van ott, ha beparancsolják), némelykor egy függetlenségi kép­viselõ (de ez meg csak akkor van ott, ha valami botrány van készülõben) s végül én magam, akinek mindig csak azt lehet megírni, amit meghagynak, s az semmit sem ér.

Nekem csak az olyan ülés jut, mint a mai, amikor az egész Ház alszik, kivévén Göndöcs Benedeket. Mert Göndöcs Benedek egészen megfordított ember. Egész esztendõn át alszik, csak ma nem, mert az éjjel bálban volt. Szép asszonyok s leányok között, akiknek a képén most utólagosan elmereng, s édesen mosolyog egy-egy emléken éldelegve. Kívüle még csak Tisza Lajos van ébren, s a Szegedi Híradót tanulmányozza egész addig a sorig: »Nyomatott Endrényi Lajosnál, Szegeden«. Már éppen harmadszor végzi e nagy munkát hol elõlrõl, hol hátulról.

Mind olyan szép az innen az írói karzatról. Mert én csak innen nézhetem a világot. Az elnökbõl nem látok egyetlen darabkát sem, nekem az egész tisztikarból csak a Duka Ferenc nagy tenyere jut, s az újonnan betelepedett elõadó, Dániel Ernõ tatáros feje.

A politika folyásából én itt csak a külszínt látom, az államférfiakat mozgató belsõ életbõl én csak annyi anyagot bírok kihalászni, amennyit egy-egy képviselõ ismerõsöm jónak lát elárulni, ha szóba ered velem.

- Ösmeri ön Bartók Lajost? - kérdi tõlem egy környékbeli képviselõ, odajárulván a mi rekesztékünkhöz, hol Visy Imre elõre kibeszéli a következõ szónokok elmondandó argumentumait. (Csodálatos értesültség annál a »Nemzet«-nél.)

- Igen, ösmerem Bartókot.

- Mondja meg neki, kérem, ha találkozik vele, hogy rajzoltassa le Istóczyt Krisztusnak s tanítványoknak melléje a következõ rendben: Szent Jánosnak Meszlényit, Tamásnak Verhovayt, Judásnak Kadát, Péternek Hentallert. Ez jó tréfa lesz.

- De hát mi ebben a vicc?

- Azt mi tudjuk - feleli titokzatosan. - Még annyit is megjegyzek, hogy valószínûleg párbaj lesz belõle.

- Lehetetlen! Hisz ezek a tanítványok mind igen derék úriemberek voltak, s mi több, történeti személyek. S mi több, zsidók.

De hogy áttérjek ezen öntudatlan »jó tréfa« leírása után ismét a komolykodáshoz, azt kell legelõbb is magyaráznom, miért dünnyög az elõadói széken Dániel, akinek hiába kiabálja Szalay Imre »Hangosabban beszéljen az a fiatal elõadó!«

Hát Dániel azért ül a meleg kemencében, hogy most már vége van az ülésnek, le van tárgyalva az újonctörvény szõröstül-bõröstül, de a tisztelt Ház óráján az igen tisztelt mutató még nagy hézagot kell hogy befusson a hazamenetelig.

Hogy segít magán ilyenkor a Ház?

Úgy mint a szerzõ abban a bizonyos színdarabban, mely igen rövidre ütött ki, beírta szonika instrukciónak: »a borbélylegények kijönnek a színre, s fel alá járkálva viccelnek«.

Ez az élcelõdés következett most, s ki is húzták vele az idõt emberséggel.

Várady Gábor és a szép Rohonczy Gida esete nyújtotta a fundamentumot. Arról lett szó, hogy szabad a bíróság által elítélt képviselõt, kinek mentelmi joga már eo ipso fel volt függesztve, becsukni a Ház engedélye nélkül?

Komjáthy Béla vágta ki a mellét hõsies pozitúrában, hogy nem lehet, ez volt a Gyõry Elek nézete is, sõt az öreg Irányi is nekik adott igazat.

Hanem hát Pauler is ott volt, s józan okoskodással gyõzte meg az ellenzéket arról, hogy ez abszurdum lenne.

A »jövõ miniszterelnöke«, Baross Gábor ügyesen rögtönzött beszédben mutatta ki, hogyha a képviselõt csak az ülésszak végén csukathatnák el, megeshetne az is, hogy esetleg egy váltóhamisító is megtarthatná helyét a képviselõk között.

Ugron Ákosnak is mondanivalója volt, de mint minden erdélyi ember rosszul kezdi, s jól végzi, elszólta magát a beszéd elején mondván:

»Az elõttem szólott képviselõ beszédjének elsõ része inkonzekvenciában jött a hátuljával.«

Csendes mosolygás derûje ömlött el az arcokon, és senki sem hallgatta meg sollemnitassal Ugron beszédjének hátulját, emiatt a szerencsétlen eleje miatt. Meglehet pedig, hogy jó beszéd volt.

A gyûlés legvége Göndöcs Benedeknek szólt. Trefort elmondta, hogy az ezredéves ünnepély tárgyában mi mindent szándékoznak tenni, s hogy õfelsége nagyban érdeklõdik.

A derék apát kevélyen lökdöste meg a szomszédjait.

- Az én eszmém... ez az én tulajdon eszmém. Én csináltam.

- Mit? Az ezredévet?

- Nem, hanem a plánumokat.

- Pszt! Még meg találja hallani õfelsége.

A »MÉLTSÁS« HÁZBÓL [jan. 14.]

Az ember átlépi a Sándor utcát, keresztülmegy a Múzeum kerten, s csonka, ócska szobrok és antikvitások mellett megyen útja, míg odaér, ahol õméltóságaik üléseznek.

Fényes hintók állnak meg a Múzeum nagy lépcsõzete elõtt, s cifra tarsolyos hajdúk és inasok ugrálnak le a bakról kinyitni az ajtókat. Görnyedt, köhögõs alakok gurulnak ki a kocsiból, s úgy másszák meg a pompás lépcsõket, mintha valami Montblanc volna. A monoklikon vagy pápaszemeiken át nézegetik is, hogy hol van odavésve: Kiszelák.

Mert õk mindenütt mást szeretnek látni, mint ami van.

Egyszer az öreg Pulszky Ferencet nyári idõben, mikor a vöröses pántlikájú szalmakalapját viseli, megszólítja valaki:

- Hallod-e, Feri, mondd meg, kérlek, szabad-e a tárgyakat elvinni a Múzeumból?

- A tárgyakat a Múzeumból nem szabad elvinni - válaszolta Pulszky nagy mogorvasággal.

- Hát akkor hogy van a fejeden ez a kalap?

Nos, én is azt tartom, hogy a Múzeumból nem szabad tárgyakat elvinni, nem is hoztam hát el semmi tárgyat ehhez a karcolathoz (az lehetetlen is lenne!), de minthogy egy hasábot mindennap nekem kell teleírnom a mellékleten a Házból, kénytelen vagyok a semmit nyújtogatni egy hasábnyira.

A büdzsé fölött kellett határozni a fõrendiházban. Ezt más kamarákban úgy híják, hogy büdzsé-vita. De miképp nevezzük vitának itt, ahol senki se akar disputálni? Ahol mindenki meg van elégedve mindennel.

Kevesen jöttek el. Pedig sohase volt annyi arisztokrata Budapesten. A királyi udvar jelenléte, mint valami flastrom a rossz vért, egy csomóba húzta össze fõurainkat.

Mindenütt, minden meglátszik ez: még a Kék macska volksängerein is, csak a múzeumbeli fehér termen nem. Hívogatóbb, csalogatóbb az a másik »fehér terem« a budai várteremben, ahol Jókai szövögeti a regényeit.

A derék országbíró Mailáth György ott ül ugyan, mint mindig, de hiába fordítgatja kurta nyakát, hol erre, hol arra, igen gyéren vagynak itt õméltóságaik. S akik vannak is, többnyire a régi gárdából valók, aggastyánok, akiket a múltak emlékei hoznak ide.

Egy idegen is volt a karzaton, a Standard-nak egyik konstantinápolyi levelezõje, különben török effendi.

- Ugye itt önöknél nem házasodnak a papok?

- Nem bizony szegények - mondom.

- De ugye a mágnások se házasodnak 48 óta?

- Honnan gondolja? Kitõl hallotta?

- Nem látom itt a sarjadékokat, hát könnyû kitalálnom, hogy magvuk szakadt. S csak az öregek könyökölnek még itt, míg Allah el nem szólítja õket a Tubafa árnyékába.

- Ahova valók - jegyzém meg mosolyogva, s beláttam, hogy a derék effendi nem okoskodik ugyan a tényeknek megfelelõleg, hanem azért a megfigyelõ és kombináló tehetsége helyén van.

A dignitáriusokból eljött egynehány. Az öreg Cziráky János (az ott van mindég, alkalmasint valami fogadásból), Szlávy József koronaõr (az új seprõ mégiscsak söpör eleinte), Zichy Ferenc (õ vezeklésbõl jár ide), Andrássy Gyula (aki elkeseredésbõl van itt) s végül Szapáry Géza (valahogy bevetõdött).

A fõpapokra soha sincs panasz. Haynald, Samassa, Sehlauch, Ipolyi ott mosolyognak ornátusban. Csak a prímás nincs ott.

- Az most haragszik - mondja Zichy Ferdinánd (az egyedüli ember, akiben a kék vér nem változott még át aludttejjé).

- Miért haragszik a prímás? - kérdezi kíváncsian Kálnoky Géza.

- Mert az udvari bálon azt a nótát húzatták:

Nincs mennyország, se pokol, se pokol,
Még a pap is udvarol, udvarol.

- Szörnyûség! - mondja Cziráky János, ég felé fordítván szemeit. - Milyen idõk, milyen idõk! Szavamra, megtagadnám a büdzsét, ha nem restellném...

- Ha mit nem restellne excellenciád?

- A szájamat kinyitni.

Szapáry Antal csinálta különben ma a legnagyobb virtust. Hordszéken vitette be magát a fõrendiházba.

- Szegény Tóni - szörnyülködének -, de minek jön az ide ilyenkor, ha a lába fáj?

- Hagyjuk el, kérlek. Hiszen éppen azért jön. Mert ha nem fájna a lába, egyebüvé menne.

Ennyit lehet krónikába fogni a mai ülés érdemleges részérõl.

No és a büdzsé?

Oh, a büdzsének nem történt semmi baja.

A T. HÁZBÓL [jan. 16.]

Sehogy se tud átmelegedni a Ház a tárgyalások iránt. Ma is kevesen voltunk. Pedig olyan dologról volt szó, ami minden képviselõt közelrõl érdekel, mert mind szereti a cukrot, és issza a kávét, talán az egy Madarász papát kivéve, aki még szalonnát reggelizik.

Az apró-cseprõ ügyek bejelentése után, amiket monotom hangon dünnyögtek el a jegyzõk, a cukor- és a kávéadó következett.

Helfy szerette volna azonban, ha elõbb a takarékpénztárakra vonatkozó javaslat kerül szõnyegre. Õ tudja, miért. De hiszen Helfy mindnyájunk helyett gondolkozik, hát rá kell hagyni hogy így lesz üdvösebb az országra nézve.

Csanády bátyánknak ellenben igen praktikus gondolata támadt. No, csak diskuráljatok ti itt. Majd közétek ütök én mindjárt, s szétsprengolom az egészet. Mert hiába, jó az öreg a háznál! Figyelmeztette az elnököt, hogy a Ház nem határozatképes, mert ahhoz száz tag kell, annyi pedig nincsen a padokban.

- Meg kell számlálni! Lássuk mennyien vagyunk. - Nosza, leugrálnak erre a jegyzõ urak, Rakovszky és Fenyvessy s kezdik megolvasni, hány darab ember van bent. Kezdik pedig a mi oldalunkról, a szélsõrõl.

Hanem ez ellen kellett volna aztán felszólalni. Mert ebben volt a gaukleria.

Fel is állt valaki, beszélni is kezdett, de túlnyomták a hangját a túlsó oldalon keletkezett mesterséges lármával, mely már Mezei Ernõt is sértette:

- Ne méltóztassék - kiáltá - olyan hangosan beszélgetni.

Mondom, ebben volt a gaukleria, mert mialatt innen elkezdték a számlálást, azalatt mint a Hatvani professzor bûvös szobája, folyton nõtt a Ház, az adott jelre a folyosókról beözönlõ mamelukok által.

Elannyira, hogy a jegyzõk (Fenyvessy Kemény Gábort pláne nem is olvasta irigységbõl, mint konkurrensét az udvari finom társalgásban) mire a végire értek, már százhat embert találtak. Hogy honnan bújtak elõ ezek, úgy egyszerre!

Most eszerint határozatképes lett immár a Ház, s megindulhatott a történelem folyása.

A baloldal dühös volt emiatt. S még Prileszky is átjött ingerkedni.

- Gyõztünk - szólt -, de nem propria virtute sed intertia romanorum. (Rosszul van biz ez latinul, de nem csoda ilyenkor, midõn Hegedüs Sándor az elõadó.)

A javaslat senkit se érdekelt, még Trefortot sem, ki bizalmas suttogásba mélyedett Bedekovichcsal, kinyitván az õ miniszteri fiókját s megmutatván annak édes rejtelmeit: egy stanicli bonbont. Amihez derekasan hozzálátott a két státus férfiú, hogy csakúgy ropogtatták Kugler remekmûveit... Hiszen úgyis cukros ülés van!

Herman így szólt:

- Az én kerületemben nem isznak kávét, és nem esznek cukrot a választók. Mit bánom én, akármit határoznak is.

Nógrádi Szontagh Pál is erre mondott adomát, vagy hogy talán csak ráfogják.

Egyszer az Akadémiában a helyesírásról disputáltak Budenz és Hunfalvy. Ezt meg azt milyen ortográfiával kell írni. Ott ült az öreg Arany is, de nem szólt semmit.

- Hát te mit gondolsz, János?

- Semmit - felelte Arany -, nekem mindegy, én már nem szándékozom írni többé.

A javaslat mellett Hegedüs mondott higgadt, átgondolt beszédet, az ellenzékrõl Horánszky. Ezen két garde-dame szavai után (Szapáry felszólalását nem lehet komolyan venni) a közvélemény elé eresztették a javaslatot.

Kétszázöt képviselõ közül százhuszonnégy jelentette ki hogy szerelmes bele. Gusztus dolga az egész!

Minden jó egyébiránt, ha a vég jó. Az ülés végén bejelentette Tisza, mint a vidéki színpadokon szokás, hogy holnap rendkívüli díszelõadás lesz görög tûzfénnyel: a Wimpffen esetben fog válaszolni.

- De már holnap elmegyünk a Házba, ha jégesõ esik is!

A T. HÁZBÓL [jan. 17.]

Örömteljes nyüzsgés támad a folyosókon, mint valami méhköpûben, ha megmozgatják. S egy mindig sûrûsödõ gomolyban tódulnak a képviselõk a bejárat felé.

Valami történt? Mi történt? Menjünk!

És senki sem olyan kíváncsi, mint egy képviselõ. A honatyai élet semmit sem fejleszt ki jobban, mint a kíváncsiságot. Az idegek elfinomulnak, s a lábszárak megvékonyodnak.

Mi van ott? Mi okozza a nyüzsgést. Mitõl terjed el egyszerre ilyen zajos vidámság mindenfelé?

- Megjött! Itt van! Ki jött meg? Hát ki jött volna. Németh Berci.

Faluról jött... bizonyosan faluról. Valóságos friss szénaillatot hozott magával, s azonfelül tömérdek ötletet és adomákat.

Szalay Imre ázsiója kezd leszállani. Berci bácsit mindenütt úgy fogadják, mint mikor nyáron friss virágot tesznek a szobába a pohárba.

Már a folyosón kezdi a tréfálkozást. Bizonyosan a kapusnak is mondott már egy élcet s a szolgának is, aki a poros kabátját lesegítette. Tele van pezsgõ jókedvvel.

Szalay rohanja meg legelõbb, s mint a legnagyobb gyerek a papájánák, kezdi elreferálni neki, mi történt azóta itthon a Ház táján: hát bizony az történt, hogy Kecskeméten olyan bál lesz vasárnap, amelynek a meghívó jegyeire a rendezõség kiíratta: »zsidók nem vehetnek részt a mulatságom«.

- De már erre elmegyünk, Berci.

- Bizony nem megyek én. Mert ha el találom ferblizni a pénzemet, kitõl kérjek én ott akkor kölcsön.

De már nem fecsegek többet a folyosókról. Hagyjuk a folyosó-lakókat nyugodtan. Hadd beszélgesse ki magát Tisza Lajos Csernátony Lajossal. Hadd végezze hosszú sétáit gróf Zichy Jenõ. Bizonyosan marienbadi vizet iszik, s ez hozzátartozik neki a kúrához.

Menjünk keresztül az olvasószobán. Nini, hiszen Zichy Jenõ itt is itt ül Csejteyvel szemben, s édes önelégültséggel olvassa a Nemzetet. Szent isten! Ez a mi Zichy Jenõnk talán két példányban van meg már!

Az olvasószobából benézek a büfébe. Ott áll a tavalyi képviselõház albuma. Végiglapozom. Beh sokat látok benne, akiket nem látok. Különben üres a büfé. Csak Szerb Gyurka eszik ott sódarszeletet az egyik márványasztalnál, s Odescalchy Gyula herceg mondja el keleti nyelven az egyik »patrona Hungariae«-nek (csinos szõke kisasszony, jól venné ki magát képe az ezüst húszasokon) azokat a beszédjeit, melyeket a Házban elhallgat.

S míg az egyik herceg a Venus oltárára rakja a szóvirágok illatos szirmait, addig a másik Odescalchy, a »vörös herceg« a tapolcai kerület egyik temploma számára felállítandó oltárra gyûjt pénzt.

Bátor ember (mutatja a lehajtott inggallérja is, mely által egészen elõ van készítve szabad nyaka a guillotine alá), lobogtatja a gyûjtõívet, amerre megy. Igyekszik is mindenki a háta mögött lenni.

De senki a sorsát ki nem kerülheti, szemben jön vele a szegény Tisza Kálmán.

- Jó, hogy jössz, kegyelmes. Írjál alá kérlek ennek a szegény templomnak. Nem tudnak oltárt csinálni.

- Hagyj békét. Nem írok alá. Mi közöm nekem ahhoz a templomhoz?

- Már hogyne volna közöd, hiszen te vagy a fõkurátora.

- Igen? No, már akkor meg éppen alá nem írok, mivelhogy különben is közöm van hozzá.

S amit ígért, meg is tartotta. Nem írt alá egy kopeket sem.

Odescalchy pedig elindult keresni Göndöcs Benedeket. Annak úgyis annyi a pénze, hogy a királynak is ajándékoz oltárkövet. Hadd emeljen oltárt a kálomistáknak is.

De most már tréfán kívül itt az ideje, hogy végigjárván minden zugot, minden fülkét, felmenjek az írói karzatra, s lássam, a Ház mit csinál odabent.

Felmegyek. Az írói karzaton nincs egy lélek sem. Csak a Maszák felesége: Egyesy alszik ott. Elszundikált szegény a Gaál Jenõ beszédjén. Nehéz álma lehet, alig bírom felkölteni. Egészen fel van dúlva az arca, mert Futtakiról álmodott, s látta álmában, hogy Futtaki Vilmos császárral Bruderschaftot iszik, s a jó öreg Vilmos a fülébe sugdossa, bizalmasan hozzáhajolva, Bismarck jövendõ terveit.

Hallja álmában a beszélgetést.

- De ki ne írd, pajtás a lapodba... tudod, csak neked mondom.

Egyesy közbe szeretne kiáltani:

- Ne higgye, felséged... Ne mondjon neki semmit. A »Magyar Távirati Iroda« az egyedüli kérem...

Ebben a pillanatban költöttem fel szerencsétlenségére. Vigasztalhatlan lett volna. De szerencsére észrevette, hogy nem Futtaki beszélget Vilmossal, hanem Verhovay suttog alant Hentallerrel.

Verhovay... Hentaller... suttogás... bizonyosan párbaj készül valamerre.

Elhelyezkedem a karzaton, levetem a télikabátomat, s odateszem az elsõ pad külsõ deszkájára, hogyha már magam nem, hát legalább a kabátom felerésze bent legyen a »tisztelt Házban«. Boldog kabát, mely kerület nélkül is bejutottál, csakhogy fájdalom, inkább a szabómat képviseled ott, mint magamat!

Szétnézek, hát ott is ott ül Zichy Jenõ a jobboldalon.

Káprázat ez? Vagy mi?

Szemem odavetõdik, mint egy kopár ugarra a habarék pártra, hol Széll Kálmán gyûjti maga köré a kisdedeket. Hát ott is ott ül Zichy Jenõ.

Keresem most már a régebbi helyen, hogy legalább egyszer lássam kétszer egyszerre. S íme nem találom az elõbbeni Zichyt, hanem találok ahelyett egy harmadikat a Madarász háta mögött.

Ej, sok titkos dolgok vannak a föld felett, én bizony nem koptatom az eszemet, hogy találgassam.

Ennél még Szapáryt is jobb hallgatni, mert most az beszél. Csinos ember még mindig, bár erõs konkurrense támadt a kabinetben, Széchenyi Pál. S most már bátran nevezhetõ »szõke kabinetnek« a kormány, ad capta »cabinet noir«.

Hogy mirõl beszél Szapáry, hallottam, de elbeszélni nem tudom.

S valószínûleg így volna ezzel maga Szapáry is, mint Kosciusko, mikor kérték, hogy mondja el a lengyel forradalmat:

- Én csináltam - szólt -, de elbeszélni nem tudom.

Õ (Szapáry) beszélt, de hogy mirõl, azt talán õ se tudja.

Hegedüssel úgy járt, mint Nagy Sándor az apjával, elmondott elõle mindent. Mégis kemény gyerek az, ha úgy nekigyürkõzik.

Esett az esõ, de sarat nem csinált. Kit érdekelnének már nálunk a pénzügyek, meg az adók. Fizetünk már mi mindent, tessék kivetni bátran!

A nincsnél már csakugyan kevés különbség az, hogy mennyi forint nincsen. Ha egy forintom nincsen, akkor bizonyosan nincsen százezer forintom sem. A mínusz borzasztó, de a fokozatai már nincsenek nagy hatással egy bizonyos határon túl. Akárhogy elpusztulni.

Mit is koptatják a szájukat Helfy és a lutheránus pápajelölt, a fiatal Prónay? Nem lesz abból kalács sehogy sem!

Hogy a kálvinistákat megbosszantsam, egypár sort hadd szenteljünk itt a fiatal Prónaynak, akin nemcsak rajta van az egyház szeme, hanem rajta van a legutolsó magyar nadrág is.

Vékony cingár ember, s a katolikus tisztelendõ urak azzal keserítik a lutheránus kollégáikat, hogy nem fog tudni majd imponálni a királynak, ha esetleg kellene.

Hanem ez nem baj, hiszen ott van Hegedüs Sándor, az is kicsiny ember, Bittó pláne nemcsak miniszterelnökké lehetett a kis termetével, hanem még feleséget is kapott öreg korára. A termet semmi. Sokkal nagyobb baj az, hogy Prónay Gábor még ómódi báró, s valójában a »legpecsovicsabb tagja« a Háznak minden szélsõ baloldalisága mellett is.

Különben »ma« értelmesen beszélt és röviden, csak a fejét ne sütné le úgy, mert az õ feje az egyház feje. Mégis alig várták, hogy bevégezze, mert a Tisza felelete volt a programon.

Hívogatólag hangzott fel most a csengettyû. A folyosóról özönlöttek a követek. A karzaton aláhajoltak a szép fejecskék. No most, no most!

Méla csend keletkezett.

Mindenki odaült a párjához, mert ez az élvezet perce, s ezt mindenki a párja mellett szereti tölteni. Mivelhogy a Házban javára élik a páros életet. Berzeviczy átment leülni az õ Láng Lajosához. Pulszky Guszti majdnem az ölébe hajtá harmat fejét Szilágyi Dezsõnek. Szerb Gyurka derekát átfûzte karjaival Szlávy Olivér, és a többi meg a többi.

Tisza megszólalt »hangulatos barna ruhában«, mint Bölönyi Sándor mondá, ki a Móricz Pál (nini, igaz, hogy hol lehet Pali, már három napja nem volt a Házban?) családi színeit kedveli a ruházatban, zöld kabátot viselvén. S ezáltal kitûnik egyénisége a többiek közül.

Tehát Tisza szólt.

Megfogta a kérdést, mint egy darab tésztát, s míg gyúrta, azon gondolkozott, hogy mit lehetne ebbõl csinálni.

Hát mit! Elég lenne - így töprengett -, ha csak annyit mondanék is, hogy a német lap közleménye nem igaz.

De én többet fogok mondani. Ütök egyet Istóczyn is!

Az õ játéka nem éri meg a gyertyát. De az én gyertyám, melyet a szemitáknak gyújtok, ha egy oldalvágást adok ennek a dühöngõ antiszemitának, megéri a fáradságot, mert azt vissza nem adhatja.

Különben pedig igaza volt Tisza Kálmánnak. Istóczy hangcsövet csinált a tenyerébõl, s úgy kapkodta izgatottan a szavait.

Kissé halovány volt, mikor felkelt. S piros lett, mire bevégezte szavait.

Jó festék az ilyen szóharc. Egész lényén, hangján, szemei villogásán látszik, hogy érzi, amit mond.

Ez a játék hát, mely valójában nem éri meg a gyertyát, legalább mégse hamis játék.

A T. HÁZBÓL [jan. 19.]

A hadmentességi adó van szõnyegen, s mivel adó, megint Hegedüs Sándor van a ketrecben, akirõl azt a rágalmat híreszteli Pázmándy Dénes, hogy Párizsban létekor ekképpen szólította meg Gambettát az utcán:

- Polgártárs! Nem tudná ön nekem megmondani, merre van a Louvre?

- Magam is arrafelé tartok. (Pedig a temetõbe ért szegény.) Szívesen elvezetem. Ön tehát ismeretlen ember itt?

- Igen, én magyar vagyok.

- Ah, magyar! Ön tehát eredetiben olvashatja a Hegedüs Sándor cikkeit?

Különben Hegedüs Sándor egyszer sem adta annyi jelét dialektikájának, hadi képességének és macskaszívósságának, mint ezen három-négy napon át. A tegnapi sikerült napja után még az öreg Halász Géza bácsi is azt mondta:

- De iszen. Meg van ez kenekedve mindenféle zsírral a világon. Ezt ugyan agyon nem ütitek.

Az pedig nagy dolog, ha Halász bácsi nyilatkozik, ki ritkán dicsér és bámul meg valakit, meg lévén teljesen elégedve a világrenddel s azzal, hogy a csáját a Kammonban »Halász-lének« keresztelték el õróla. Tovább fennmarad ez unokáról unokára.

Apró-cseprõ ügyek végeztettek. Tegnapi dolgoknak a farka. A takarékpénztár-javaslat részletes tárgyalása, sat. Az ülés azok közé tartozott, mikor még Péchy Manó is unja magát, s azt mondja, hogy de ez már nem sikk, s megy a sikk után.

Apponyi Albert Csávolszky Lajossal súg össze. Nagyitalú Kállay János nagyokat ásít, s visszagondol azokra a jó idõkre, mikor még otthon Szabolcs megyében Ujhelyi káptalannak a prédikációjára, ki így kezdé azt karácsonykor: »Nagy dolgot mondok nektek keresztény atyámfiai«; vi coacta azt énekeltette rá a kántorral orgonaszó kíséretében »olyan nincs!«

Ami kevés élet van, az mind a folyosóra gyûlt. A szegény Mezei Ernõt kínozza ott egy csoport, melybõl kimosolyog a Teleszky jóízû arca, a Szerb Gyuri mosolygó feje. Még Kaas Ivor is idevetõdött. Szívesen látott alak itt: ismerõsen üdvözlik mindenfelõl.

- Meg vannak-e már a körmök, Ernõ? - Mezei Ernõnek a körmök a vörös posztója. Valaki ráfogta tréfából, hogy az Eszter körmei õnála vannak elrejtve, s Ernõt most világra lehet szekírozni a körmökkel.

- No, majd szombaton... akkor lesz, ami lesz - dühösíti Hentaller.

- Láttad-e már a Kada zsuzsuját, Ernõ? Egy felakasztott zsidó karneolból - enyeleg vele Verhovay.

A szegény Mezei azt se tudja, kinek válaszoljon elõbb, kinek mit feleljen. Egészen tûzbe jön, s ha már lecsillapodik is, megint csak elõveszik.

- Fel kell már megint húzni Ernõt, mint az órát.

És senki se szánja meg, e pajkos csoport közepette hagyják bosszankodni szeretetreméltó kegyetlenkedéssel, csak Kaas Ivor szánja. Az õ szíve olyan, mint a jó falat kenyér. Ha annak fáj az egész zsidóság sérelme, amit érzékenysége tízszer nagyobbá nevel, emennek meg az fáj, hogy van egy ember, akinek fáj valami. Siet felvilágosítani Mezeit.

- Ne adj rájok semmit. Hiszen ezek csak bolondoznak. Szeretnek azok téged...

- Hiszen nem is magam miatt -, de a pártom szolídságának megõrzésérõl van szó.

- Azt hagyd rám - mondja büszkén Szalay Imre.

- Az bánt engem, hogy éppen a függetlenségi párt...

- Ej, te a függetlenségi párt ellen panaszkodol - szól Teleszky. - Pedig látod nincs okod rá. Hát nem az szülte nektek Eötvöst? Mi?

- De bizony, van abban valami - okoskodik Szerb György - Ha neked volnék, egy percig se maradnék köztük. Gyere át mihozzánk!

...Ilyen épületes diskurzus folyik a folyosókon. Egész galéria alakul a balfolyosó legszélsõ csücskében. Mint a hangyák a napfényre, kijön a székely krónikás Orbán Balázs is, eredeti székely szövetû ruhában, odagurul a kis »skiz« Meszlényi, a »pagát« Bausznern. - Csak még a XXI-es hiányzik.

Az ülés komoly ügyei közül csak az bír némi érdekkel, amelyben Ugron Gábor szólalt fel. Hogy ti. egy képviselõtársukat száz forint bírságra ítéltek, s ennek megfelelõ fogságra. S bizony még végre is hajtják az ítéletet, ha a Ház közbe nem szól.

S mindez Erdélyben történik. Kár, hogy Kemény Gábornak nyaka nincsen! Hadd csóválná most!

S most még igen érdekes epizódot a tegnapi udvari ebédrõl. Mint egészen hiteles keringett a Házban.

B. Majthényi László honti fõispánt az ebéd után a cercle alkalmával következõképp szólítá meg õfelsége.

- Úgy hallom, igen kevesen látogatják a fõrendiházat.

- Nagyon kevesen, fölséges uram!

- És miért van az? Remélem másképp lesz ezután.

- Én is azt hiszem, felséges uram, kivált a reform után - mondá Majthényi.

- És ön olyan sokat várna a fõrendiház reformjától?

- Igen sokat. Mert bizonyos vagyok róla, hogy például Heves megye Németh Albertet fogja megválasztani fõrendi tagnak, s maga Németh Albert elégséges lenne, hogy érdeklõdést támasszon a tanácskozások iránt.

Õfelsége kegyesen mosolygott:

- Oh, igen - szólt a bárót elbocsátva -, Németh Albert kitûnõ ember.

Bosszantották is ma Németh Albertet mindenfelé.

- No Berci! Belekerülsz a múzeumba!

- Nem bánom én. Csak azt az egyet kötöm ki, hogy spirituszba tegyenek. Mert jó lehet ott, ha az ember alaposan meggondolja.

A T. HÁZBÓL [jan. 20.]

- Holnap lesz a sábesz!

Ez az uralkodó jelszó a Házban és folyosókon. Mert holnap lesz a tapolcai zsidó ügy.

Házban és a folyosókon, mert a büfében nagy keserûség van. A büfében harcias ellenzéki hangulat uralkodik.

Háromszáz forint fogyasztási adót vetettek ki a büfére a fináncok. A szõkék roppantul panaszkodnak, s mennyre-földre esküsznek, hogy semmi se fogy a Házban, teljesen lehetetlen megélniök, mert itt minden ember jól van lakva.

...Hej, Tisza Kálmán talán meg tudná mondani, hogy ez nem igaz!

De Tisza Kálmán nincs ma a »Házban«. Csak Tisza Lajos látható ott örök fiatalságában: fekete bársonykabátban és pepita nadrágban. Irigyli is tõle sóvár szemekkel ezt az ancúgot Ugron Ákos.

A »Szegedi Napló« azt írta Tisza Lajosról, hogy farsangolni jött Budapestre, s ez a legnagyobb dicséret, amit õróla mondhatni.

Mert ez az, amit a király nem adhat, ki pedig csinálhat belsõ titkos tanácsosokat, minisztereket és grófokat, de azt nem teheti meg, hogy valakinek jól álljon a pepita nadrág, s eljöhessen még farsangolni Budapestre.

...Hanem ‘iszen aki egy egész várost tett fiatallá, bizony megérdemli, hogy a menyecskék õt is annak tartsák!

Ma különben minden érdeklõdést elvon a személyekrõl egy nagy dolog. Hiába sétál ott Prileszky otthonosan kis házisipkájában (lateinerek õt nézik hadnagynak).

Hiába beszélik Zámory Kálmánnak kalandját, hogy miképp táncolt agyon két ezrest?

(Hanem azért én mégis elmondom zárjelben, mert nem úgy táncolta el a két ezrest, hogy eljárt a farsangi bálokra, s traktálta a dominókat pezsgõvel, hanem úgy, hogy valahova utazván, egy állomásnál megijesztették, hogy alighanem betyárokkal fog találkozni útközben, mire ahhoz az õsi fortélyhoz folyamodott, hogy a pénzkészlete nagyobb részét, két darab ezrest a csizmaszárába dugta. Mégiscsak jó valamire az a magyar viselet!

Nem találkozott ugyan betyárokkal, hanem a következõ állomáson éppen lakodalom volt a korcsmárosnál. A korcsmáros meginvitálta. Takaros menyecskék szeme feltüzelte. Nekieredt a csárdás-táncolásnak kivilágos-kivirradtig.

Hanem mikor aztán lehúzta a sokat szenvedett magyar sarukat a megizzadt lábáról, a kétezer forintból nem volt biz ott egyéb, mint néhány feketére vált papír pirula.)

Most pedig térjünk vissza hát ahhoz az érdekes dologhoz, mi a személyektõl elvonta a figyelmet úgy, hogy még Csernátonyt is morfondírozni hagyták hosszú sétái alatt, pedig ez idõ szerint õ legkedvesebb pecsovics, akit mind a három párt megszeretett, mert valóságos megtestesülése annak amit »parlamenti tagnak« szeretünk képzelni. Egyszóval idealizált mameluk s vezér a kulisszák mögött. Az »Angol királynõ«-be járó vacsorálók feje. Uralkodik, de mulattatva, kormányoz, de engedelmeskedve.

De nini, még mindig nem tértem arra a legfontosabbra, hogy ti. megjelent Solymosi Eszter, s nagy szenzációt tett a folyosókon.

Nono... nem kell megijedni, keresztények... nem az igazi Solymosi Eszter jelent meg, hanem csak az Ónody Géza sokat emlegetett könyve, melyet a komoly irodalmi barátok nagy élénkséggel siettek megszerezni.

Szalay Imre a nap örömére negyven Stefecius-ostyát osztott ki a képviselõk között. S most ezzel sokakat abba a helyzetbe juttatott, amibe Tisza Kálmán került, hiszen megírtam, mikor tegnapelõtt nem adott a tapolcai templomra semmit Odescalchy Artúr hercegnek, aki elébe nyújtotta a gyûjtõívet.

Másnap emiatt szemrehányást tesznek neki egy estélyen a hercegék.

Az örökké slágfertig miniszterelnök ezt válaszolta:

- Nem adtam, mert okom volt rá.

- Miféle okod?

- Hát nem láttad, hogy ott állt mellettünk Wahrmann Mór?

- De bizony emlékezem, de hát aztán ha ott állt is?

- Nem mertem, barátom, kinyitni elõtte a tárcámat.

- Ugyan miért?

- Ej, no... már csak megmondom bizalmasan... mert egy Stefecius bélyeg van beleragasztva.

Az Odescalchyak persze hogy nagy örömmel megbocsátottak a jó élcért a jókedvû adakozónak.

Németh Berci persze legmohóbban sietett keresztülolvasni az Ónody könyvét, s kikereste magának Mezei Ernõt, hogy szekírozhassa:

- Bizony sok okos dolog van ebben a könyvben ellenetek, Ernõ fiú. Én is aláírom mind. Hanem a legsúlyosabb vád ellenetek az nincs itt, azt kellett volna még behozni, mert az aztán nagyon komoly dolog. Ott van, fiam, olvasd el Mózes II. könyvének 16-ik fejezetében: Mikor az Úristen Lothoz küldte az õ teljhatalmú kormánybiz... akarom mondani teljhatalmú angyalait, odajövének a zsidók is... s mi tûrés-tagadás... no, ne pirulj el, a zsidók udvarolni kezdének nekik, s gonosz cselekedetekre csábíták...

A Házban bent a »hadmentességi adójavaslat« ment, hogy azt a szót használjuk, ami a színdarabokra dívik terminus technikusnak. Beszélt Hegedüs, Földes, Madarász, Gaál Jenõ, aki ilyenkor van in floribus, s a kereskedõ elemet képviseli. Csak azt az egyet nem tanulta még meg az angoloktól, hogy az »idõ pénz», de az õ beszédjei csak puszta idõ.

Lessko módosítványa volt az egyedüli zsírfolt a mai hosszúra eresztett lében.

Erre szavaztak oszt késõbb.

»Lessko! Lessko! Ki az a Lessko!« - kérdezték egymástól megriadva, amint az elnök csön­gettyûje belülrõl hívogatólag süvítette be az összes helyiségeket annak jeléül, hogy jöjjenek szavazni.

A Lesskot senki se ösmerte. Senki se tudott felvilágosítást adni. Végre Abonyi Emil kezdte kitalálni, hogy Lessko valami francia generális, aki könyvet írt a hadmentességrõl, s annak a metódusára fog kelleni most szavazni.

Hanem Abonyi Emil sem találta ki egészen, mert Lessko István valóságos eleven ember, s valahonnan Abaúj megyébõl van megválasztva.

- Nás cslovek - dörmögte Prileszky, amibõl nyilvánvaló, hogy lutheránus.

Szontagh Pali odahajolt Beniczky Gyulához:

- De iszen jól beszél...

- Kicsoda? - mondja Beniczky felriadva. - Azt hittem, hogy a szérûn vagyok, s a tót cséplõim veszekesznek egymással.

Hát a Lessko ellenzéki módosítványára szavaztak. Hanem az volt a hiba, hogy úgy volt feltéve a kérdés: »Elfogadják-e Lessko módosítványát vagy nem?« Miáltal egészen megfordult a világrend.

Az ellenzék zengette az »igen«-t, s a kormánypárt selypítette pironkodva a »nem«-et.

Ilyenkor természetes mindég történnek mulatságos dolgok. Szalay Imre felkelt az ellenzéki padokból, s átfutott hirtelen a jobboldalra. Azt mondja, az »igen«-t teljesen lehetetlen kimondani más helyrõl: a világért se fertõzné meg vele a baltájékot. Horváth Gyula pedig - rájárván már a nyelve - kevélyen harsogta az »igen«-t.

Lett is nagy méltatlankodás a pártjánál. Ezer vasvilla tekintet szurkálta meg delejesen.

- Hát minek jössz te ide, ha nem velünk szavazol? Hát mi az ördögnek vagy te itt, mikor tegnap megadtuk a távozási engedélyedet? Eredj innen a pokolba Szentesre vizet zavarni, ne kavard a mi tiszta borunkat!

Horváth Gyula aztán ki is ment a folyosóra, de mint minden renegát itt is csak oldaldöfésekben részesült. A labancok úgy bántak vele, mint kuruccal, a kurucok pedig úgy bántak vele, mint a labanccal.

- Persze könnyû neked mármost velünk szavaznod... mikor tegnap erõsítettek meg megint egy egész évre kormánybiztosnak!

Elkeseredett erre Horváth Gyula, s mikor aztán egy félóra múlva egy másik szavazás következett, s padszakaszonként olvasta meg Baross és Fenyvessy a két pártot, Horváth Gyula villámhirtelen át tudott ülni az átolvasott szakaszból a másikba, hogy ott is odaolvassák egy voksnak.

S ezt kétszer csinálta meg egymásután.

- Behoztam mármost a voksokat - mondá kevélyen az édes nyájas tekintettel.

- Behoztad... édes fiam, sõt maradt még egy bónid is a jövõre.

A T. HÁZBÓL [jan. 21.]

Istenem, milyen tüneményes idõket élünk! Micsoda szánalmas képe van most ennek a Háznak! És mégis, ha az ember elgondolja, hogy az a kis ember uralkodott Magyarországon, aki ott ül, mint a cseperkegomba meglapulva valahol a Scitovszky István háta mögött, hogy Bittó István volt valamikor ennek az országnak a feje (ma szinte lehetetlen elhinni), hát kissé megvigasztalódik a jelen fölött.

A régi Deák-párti minisztériumból, melyet bízvást lehet a »nagy minisztérium«-nak nevezni, már csak az egy Lónyay Menyhért van meg, s az is többet törõdik most már az Akadémia dolgaival, mint a »Ház«-éval. A következõ kis minisztériumokból Bittó, Széll ülnek még a padokban, de az egyik már egészen jelentéktelenné vált, míg a Széll Kálmánhoz kötött remények is folyton halaványodnak. Ott ül tarka kabátjában egy jól táplált ember összes saját­ságaival, s csak azért szavaz »nem«-mel néha, hogy máskor ismét »igen«-nel szavazhasson.