1883
PARLAMENTI KARCOLATOK

A T. HÁZBÓL [ápr. 3. ]

Mintha rég nem látott ismerős tájékra vetődik az ember, olyan boldognak érzem magamat, hogy megint itt ülhetek a folyosón.

Körülöttem az ismerős fák, cserjék, tusk... akarom mondani, körülöttem az ismerős képvi­selők, Prileszky a zöld turi süvegben, Komjáthy legényesen piros rózsával a gomblyukban, Isaak Dezső a fényesre kisuvickolt csizmáiban, most is úgy néz ki, mint egy »örökös vőfély«. Minden mosolyog, örül, mindenen rajta van a tavaszi napfény, még azon az ezüstrojtos fekete zászlón is, melyet a lágy szellõ lenget odakünn...

Teleki Géza gróf csak az imént érkezett a vonatról, õ most a legszívesebben hallgatott szónok itt künn, mert õ a csángókkal jött egy nagy darabon az éjjel.

- Mindenütt kitûnõen fogadják - beszéli. - Annyi szalonnát, bort hoznak nekik az állomásokon, hogy mind gyomorhurutosnak eszi magát, s mikor hozzányúl az ember valamelyiknek a testéhez, hát annyira tele van szíva borral, hogy szinte csicsog az érintésre. És a vasúti tiszt­viselõk, az állomásbeli kellnerek is mind fanatizálva vannak már a megváltás mûvével.

Debrecenben nem bírtam ételt kapni, mikor aztán magam vettem magamnak a konyhán, s elmenetkor fizetni akarom, rámrivall a kellner durván:

»Hagyjon az úr békét. Fizet, amikor fizet. Most nem érek rá. Nem hallja az úr, hogy ott egy csángó szólít?«

S elrohant, mint a vihar, hogy kiszolgálja a csángóját, ki per »ételes uram« szólingatta. Egyszóval sehogy sem fizethettem. A vonat háta mögé néhány külön kupét csatoltatott az állomásfõnök, ahová a szörnyen szaporodó »kollációt« rakják.

De a csángó elbeszélésnél is sokkal nagyobb szenzációt okozott, hogy Verhovay új frizurával köszöntött be a Házba. Haja rövidre nyírott, s simán tapad oda halántékaihoz, mint az öreguras parókán. Senki többé meg nem ösmerné így!

Ez pedig nem közönyös dolog a »Bolond Istók«-nak vagy a »Borsszem Jankó«-nak. Mert most már a kliséket újra metszheti Polónyi Géza.

De Verhovaynak nem ártott a formaváltozás. Ha vannak emberek, akik minden rendszer alatt följebb mennek, Verhovay azok közül való, akik minden párbaj után megfiatalodnak.

De tekintsünk be a Házba is már, ha itt vagyunk, habár panaszkodnak a folyosón, hogy rossz, fojtó levegõ van odabenn. Bizony meglehetõs gyéren vannak benépesülve a padok.

Akik eljöttek is, azok is arra jöttek el, hogy a jó öreg Péchy ültette fel õket a múltkori mondókájában, jelezvén, hogy »rendkívül fontos ülés lesz«.

Persze csak fogás volt, hogy becsõdítse az embereket, kik a húsvéti tojások és a sonkaszeletek tömegében könnyen elfelejtik, hogy édesebb annál a Kék Macska húsa idefent Pesten.

A kis Kemény János elnökölt. Akár egy gnóm király, úgy ült ott a trónuson. Összeszorított kis körte képe éppen nem fejezett ki méltóságot, de arra nem is igen volt szükség a mai beszédekhez.

Aztán különben is nem ünnepeltek itt senkit úgy, mint az én »tót szerecsen«-emet, Baross Gábort, ki körül egész udvar képzõdött a hajdani pajtásokból.

Megnézték elülrõl és hátulról, oldalt, szemét, fülét, orrát (Azon át csurog bele a kegy a magasból), s sehogy sem bírtak hozzá szokni, hogy immáron e részletek egytõl egyig egy méltóságos úrnak az õ elválaszthatlan tartozékaivá lettek.

Ott kezdték pedig a munkát, ahol elhagyták, a középtanodai javaslatnál.

Az elõadói székben még mindig ott ül Szathmáry Gyuri, de már megöregedve. Pedig még fiatal korában ült bele.

- Kitavaszodott, Gyuri! - incselkednek vele.

- Látom... - feleli szomorúan - a Mészáros beszédjébõl.

No de Mészároshoz még nagy ugrás Herman Ottótól, habár egy várost képviselnek is, mégpedig jellemzõen, mert Herman hasonlít a csukahalhoz, Mészáros arca pedig valóságos paprikás, ha beszél.

A sorrendet követve Hermanról kell szólanunk elõbb. Mert Herman ma is eredeti volt. Belekötött a kalendáriumokba, támaszkodva egy olyan rendeletre, amit a tridenti zsinat hozott.

- Nem gilt! - kiáltja bele Kõrösi Sándor, kit Tisza Kálmán egy kézszorítása egész mai napra elméssé tett. - Debrecen nem volt ott!

A tridenti zsinat ugyanis azt határozta, hogy Boldogasszony napját mikor kell megünnepelni, s ez az ünnep mára esnék, s ha benne volna a naptárban, ma nem volna ülés, s ha ma ülés nem volna, Kemény János sem elnökölne... és tovább menve a logikai fonalon, Herman Ottó se beszélhetne...

Honnan, honnan nem, elõgurul erre Göndöcs apó, s felszólal õ is amellett, amit váltig állított, hogy az összes ünnepeket át kellene rakni vasárnapokra.

»No iszen kikapsz ezért, Benedek, a püspöködtõl!«

S míg e szent dolgok folydogálnak ilyen szépen, azalatt valami hóbortos fej elhíreszteli lassacskán, hogy Spanga, az üldözött Spanga, ott van a karzaton, s édesdeden hallgatja a. vitát.

Minden szem a karzatra fordul. Nem Spanga az - mondják némelyek -, ámbár hasonlít kissé hozzá. Mások ellenben haboznak.

- Nem lehetetlen, hogy õ? - szól az egyik képviselõ.

- Föl lehet tenni róla - mond egy másik.

- Azazhogy nem is annyira róla, mint inkább a rendõrségrõl.

Végre is bebizonyul, hogy nem Spanga. S kisül, hogy egy »jó apa« csinálta az egész izgatottságot cselbõl, mivelhogy fiatal szép leányát ma hozta fel a felesége elsõ ízben »mutatóba« a karzatra, virtus volt hát mesterségesen odafordítani a közfigyelmet.

De a szép leányzónál is szívesebben látott vendég volt ma Falk Miksa. Már hónapok óta nem jelent meg a Házban betegsége miatt. Sokan siettek üdvözölni az »öreget«.

Semmi változás nincs rajta, csak a haja lett megint kevesebb. De õ különb legény Sámsonnál, mert az ereje nem ment el a hajával.

Sõt õ öregségére szilajodott bele, tavaly Edelsheim-Gyulayt vágta földhöz, az idén Andrássyt gyûrte le...

Õ az egyetlen mameluk még, aki néha megharagszik. Kár, hogy nincs még vagy száz példányban, s hogy folytonosan új bõrbe lehetne bekötni.

De most jöjjön az elsõ §. Mert hiába, legnehezebb a kezdet. Az elsõ paragrafust még maga Trefort szoptatja meg, mint az úri anya az elsõ gyermekét.

Hosszan beszél... de hogy mit beszél, senki sem hallgatja, csak Szász Károly, ki az írói karzaton van elragadtatva a kegyelmesnek beszédje által, bólongat a fejével, izeg-mozog, amibõl minden okos ember mindjárt megértse, hogy õneki is része van ebben a beszédben...

Utána Mészáros Nándor áll fel. Ominózus csend és mély fölháborodás, Herman Ottó szétnéz, s odamegy közvetlen Mészáros mellé, leül Beniczky Gyulához és tölcsért csinál a tenyerébõl.

Mészáros látja e figyelmet, s csupa merõ udvariasságból az egész beszédet Herman Ottónak mondja el. Egy szív, aki megérti õt, egy fül, amely meghallgatja õt. El volt érzékenyedve.

Mikor a szegény Herman végighallgatta, mogyorónyi izzadtság-csöppek gyöngyöztek végig arcán. Ki volt merülve az összerogyásig.

- Mit szólsz hozzá? - kérdék.

- Azt - lihegte -, hogy nagy hálával tartoztam eddig Szegednek... de most... most már örökre kvittek vagyunk!

A T. HÁZBÓL [ápr. 4. ]

»Tisztelt környék! - szólt ma Németh Berci a körülötte ülõkhöz, elhelyezkedvén a szomszéd padok egyikében. - Ma Halász Géza fog beszélni. Tehát ma van április elseje. S mivel ma van április elseje, hát elmondom nektek azt a bolondságot, amit éntõlem kérdezett a kellner, hogy ím most húsvétkor szobát váltottam egy helyütt. Azt kérdezte ugyanis: „Hány személyre fûttessek be, nagyságos úr?” Oh, te oktondi! - rivalltam rá, pedig nem volt igazam, tisztelt környék, mert hallottátok, mit mond Tomy az elnöki székrõl? Azt mondja, hogy benyújtja az Olay Lajos megbízólevelét. Lesz most már itt ecet olajjal, s én is bátran megkérdezhetlek benneteket, hogy most ugyan hány személyre kell már kiszellõztetni a Házat? No de „sapientis pauca”. Nem akarok elõre galibát csinálni.«

Pedig hát kár volt Berci bátyánknak Halász bátyánk alól rángatni a gyékényt, mert Halász éppen a »Berci iskola« szellemében kanyarította ki dikcióját, élcelkedve elméskedvén a német nyelv ellen, de a görögöt (Trefortpolust) ütötte, aki német stílusban sürgönyzött a királynak.

Mindamellett a görög nyelvre azt mondja a bácsi, hogy arra nincs semmi szükségünk, a németrõl azonban elösmerte, hogy néha hasznát veszi az ember.

Szász Károly az írói karzatról hallgatja e színméz bölcsességet, s eladomázza ott mindjárt, hogy a Géza bácsi észjárása a görög és német nyelvrõl hasonlít az egyszeri ember feleletéhez arra, a kérdésre: »Mire van nagyobb szükségünk, a napra-e, vagy a holdra?«

»Természetesen a holdra - mondja az -, mert a nap nappal jár az égen, s akkor úgyis világos van, de éjjel a hold nélkül egészen sötétben maradnánk.«

Amibõl az következik persze Szász Károly szerint, hogy mind a kettõre nagy a szükség.

- Hanem azért - mondja Móricz Pál -, mégis legtöbbet ér a nyelvek között...

- Melyik?

- A füstölt sertésnyelv - véli Pál úr.

Szerencse, hogy a Ház nem maradt meg a Halász beszédénél, de szerencsétlenségére átvitte az idõ kereke az Éles Henrik beszédéhez.

»Henrik« úr az egyetlen »Henrik« a képviselõházban. Politikai szereplése akkor érte tetõfokát, mikor õrá bízták a Hieronymi-bankett rendezését. De a szakács elrontotta az ételeket e banketten, s Éles fényes karrierje megakadt.

Mai beszédje alkalmával is azok zavarták maliciózus közbeszólásokkal, akik akkor részt vettek az ebéden. A rossz beszédet megbocsátják Magyarországon mindenkinek, de a rossz ebédet soha.

Különben nem is volt az olyan nagyon gyatra beszéd. Hallottam már én annál rosszabb beszédet, de az igaz, hogy csak Kemény Gábortól.

Legcsúnyább mameluk tempó az volt tõle, hogy az istennek erõnek erejével még egy napszámot igyekezett szerezni. Ugyanis hét napra tette a világ teremtését. Pedig csak hat volt. A hetedik napon megpihent, s akkor gondolta ki a minisztertanácsosi hivatalt a mamelukok számára.

Polemiát is kezdett Éles Henrik a teremtés ellen, hogy hát miképp lehetett világosság az elsõ napon, ha a nap és hold csak a negyedik napon lett teremtve?

Forgós teremtette! Mégiscsak valami az, hogy ezt a félszeg ellentmondást egész Éles Henrikig még nem vette észre senki!

Különben ellene van a görög nyelvnek, mert olyan az már, mint a régi bronz lámpák, melyek világítanak még, de a modern lámpák már sokkal jobban.

S végül, hogy ezt argumentálja is, a szeme fehérjét felfordítja, s Mekka felé... akarom mondani Tisza felé fordított arccal elszavalja a következõ görög klasszikus idézetet:

Ek nefeleisz fereteisz chioros menos éde chalodzes
Bronté dék lamprás aspherotesz feretisz.

Hû fordításban ez így hangzik:

(El ne felejts füreszteni kegyeidben
engem, ó édes, hallod ezt?
A bronz lámpa ha nem világít is, csak te szeress!)

Nem mondom meg, hogy ki fordította, mert mindjárt fülön fogják akadémiai tagnak. Szász Károly még mindig ott leselkedik a karzaton, hogy hol fogjon meg egy új tagot (lévén a tagajánlások ideje), de úgy van vele, mint az egyszeri cigány, kinek a legszebb gyereket kellett volna megkoszorúzni, s végre úgy találta, hogy nincs sehol a világon olyan, mégiscsak legszebbek otthon az õ tulajdon rajkói.

No de ne vicceljünk Szász Károlyra, mikor olyan kövér falat van itt, mint Göndöcs Benedek, aki legjobban tudván a teremtés sorrendjét, folyton korrigálja Éles Henriket.

Miközben híre támad, hogy Spanga Pált elfogták. Most nincs szenzációsabb név, mint Spanga Pál.

Ilyenkor hiába kel fel Mocsáry Lajos. Most tán Móricz Pált is szívesebben hallgatnák, mert denique mégis legalább Pál.

Mit, elfogták Spangát? De már erre kirohan Göndöcs, Roszival István. S kirohan mindenki, aki érdeklõdik a dolog iránt a folyosókra. S ki ne érdeklõdnék Spanga iránt? Mit, elfogták? Lehetetlen. Ki mondta? Honnan tudjátok? Ki fogta volna el? Hol a pokolba akadhattak rá?

- Hogy hol? - beszéli Németh Berci, aki szereti felültetni az embereket. - Csodálatos módon, kedveseim! Hát képzeljétek, beállott a gazember tegnapelõtt rendõrnek. Thaisz felvette. A fickó egészen jól érezte magát ott, s õ is Spangát fogdosta két nap óta olyan ügyesen, hogy ma Thaisz vállon veregette az imposztort, és megcirógatta az ábrázatját. S ez okozta vesztét. Mert amint simogatni kezdi, hát lehull róla egy festett vékony hólyaglemez, s ez alul egyszerre elõtte áll a Spanga Pál ábrázata.

Németh Bercinek persze senki se hiszi az õ igaz történetét, pedig bizony lehet benne valami. Kisül, hogy vak lárma volt az egész, de azért a Mocsáry beszédét már mégis megölte Spanga: a honatyák mind ott maradnak a folyosón, hol óriási füst kékmacskák közt folyik a hangos triccs-traccs, ahol pedig ott áll a táblácskákon:

»A folyosón dohányozni és beszélgetni nem célszerû, mert a füst és hang a tanácsterembe hatolhat.«

Pedig arra kellene vigyázni inkább, hogy a tanácsterembõl ne hallassanak ide a hangok!

A tisztesség immár azt követelné, hogy a mai ülésrõl ne írjak többet, de hát mit tegyek akkor Lánczy Gyulával?

Uraim! Hiszen ez a Lánczy Gyula sokkal nagyobb ember, mint amilyennek el tudja magát hitetni. Legyenek önök jók. S ne nézzék azt, hogy sokkal nagyobbnak teszi magát, mint amilyen.

Ha õ megereszti is a rõföt, mért ne maradhatnánk mi objektívek?

Okosan, röviden, kereken a magasabb szempontból beszélt. Sok okos dolgot mondott, éspedig mulatságosan, érdekesen. Gesztusai is egészen megfeleltek a beszédje szerkezetének: olyan formán esett az ki, mintha staniclikba gyûrve dobálná tapasztalatait...

- Csak azt nem szeretem - jegyezte meg szavaira Szontagh Pali a tömérdek idézetekre célozva -, hogy nagyon sok embert szólít segítségül. Az rendesen a gyenge ember szokása.

Lánczy után Herman rázta meg sörényét, s felállt a görög nyelv ellen.

Mikor Herman beszélt, lélekszakadva szalad hozzám egy képviselõ a rosszabbik oldalról.

- Vette ön észre, uram?

- Mit, kérem?

- Hogyan, nem látta?

- Mit, kérem?

- Azt, ami történt. Hallatlan dolog! Húsz esztendeje mézem már, de még sohasem láttam. Ma elõször...

- De hát mit látott, kérem?

- Nézzen ön oda. Nem látja?

- Nem én!

- Oh, uram... uram... Irányi elnevette magát... még most is nevet... ni... nézze, nézze...

- Hát bánom is én, hadd nevessen...

- De uram... hisz akkor önbõl sohasem lesz államférfi, ha ennek a jelentõségét föl nem fogja...

- Hát mi ennek a jelentõsége?

- Az, hogy valami borzasztó fog ma történni.

- Ön babonás! - szóltam nevetve a t. képviselõ úr naivitására. - Micsoda borzasztó történhetnék most? Csak nincs tán szólásra följegyezve Biassini Domokos?

Pedig igaza volt. E nevetés Irányi ajkain felkölté az istenek bosszúállását. Vagy öntudatlan jelenség volt, valamely csoda, aminõ a természetben szokott elõfordulni szokatlan események hirdetõjeképpen.

Hallgatja, hallgatja a szemérmetes férfiú édes andalgással Herman Ottót.

S íme, mi történik? - Egyszerre csak egy rettenetes mondat csattan ki Herman szájából, s mint egy harangnak eldobott nyelve megüti Irányi füleit.

- Jaj! - szisszen fel Irányi, és arca lángba borul.

Mi volt az a mondat? Hogy mit csináltak a görögök? Jaj, jaj!

Megmondjam? Ne mondjam?

Nem mondom meg, mert engem az asszonyok is olvasnak, s szeretném már õket egyszer megharagítani. Hát nem mondom meg.

Hanem bezzeg rohant is haza felháborodva Irányi, s rögtön fölkereste az inasát:

- János, kérem, én beteg vagyok... oda vagyok... hasonszenvileg akarom magam kikúrálni, legyen oly szíves, menjen a Népszínházba. .. és váltson nekem egy jegyet, hanem az elsõ padba.

A T. HÁZBÓL [ápr. 5. ]

vagy

A 3-DIK § VISZONTAGSÁGAI,

vagyis

A GÖRÖGÖK ÉS A SZKÍTÁK

[ápr. 5.]

Kezdjük a mai ülést, ahol a tegnapi ülést elhagytuk, Irányi Dániellel.

Annyira érezte a tegnapi Herman-féle mondat rossz szagát, hogy nem ült a Herman környékére, hanem átment a túlsó oldalra, s ott foglalt helyet valahol a Csernátony tájékán.

Hanem azért a világ éppúgy forgott azért, mint tegnap, mégpedig a 3. § körül.

Valóságos görögtûz mellett folyt le a vita. »Alloi men ratheoi the kai aneres hüpokorisztai«.... Az akadémikus hellének mind ott ültek, és drukkoltak a karzaton, s mind meg van hízva. De bizony csak tanuljuk a görög nyelvet, ha ilyen hájakat lehet vele produkálni!

Ámbátor e kövér hellének ázsióját nagyban lohasztotta két szinte tömött szittyának felpán­célozott dühe Hellász ellen, az egyik a »glaukopos« Göndöcs Bence, a másik pedig a »politroposz« Móricz Pali.

E két státusférfiú szörnyû Éles Henrik-i magatartást foglalt el a görög nyelv tanulása ellen, s még a folyosókon is izgattak nagy erõfeszítéssel ellene.

- Nézzetek ide, szógám - mondja Móricz Pál. - Rólam vétessék példaadás. Én sohase tanultam görögül, s fikom adta, mégis megbírok egzisztálni a nyáj körül.

Göndöcs pedig így kapacitált:

- Salvavi animam meam. Én tanultam is görögül, s mégse tudok. Móricz Pali nem tanult, s mégse tud. Világosan látszik hát ebbõl, ki járt jobban kettõnk közül.

Hanem ezekkel az argumentumokkal nehezen szédítettek el valakit, mindössze gróf Teleki Gézát ejtették némi habozásba...

- No, ugye a görög ellen szavazol, Géza?

- Éppen azon gondolkodom magam is, de...

- Micsoda »de« lehetne itt?

- Hát az, hogy a feleségem görög leány lévén, a kis hároméves gyermekem már most is úgy beszél görögül, hogy egész nap a nagy Komundurosz beszédeit szavalja... isten nyugosztalja meg szegényt! Hát mondom, az én fiam már tud görögül; eb ura fakó, tanulja meg hát a többi is!

- Rosszul okoskodol pedig, Géza! - inti Móricz Pali. - Inkább ne tanulja a többi gyerek. Hiszen a te fiad akkor marad meg raritásnak.

Meghökkent erre Teleki Géza.

- Hüm! Mondasz valamit, Pali. Ez megzavar... Ez már államférfiúi griff benned. A talentum mégiscsak talentum. No, már erdélyi ember nem fundál ki ilyet soha., még ha görögül tud is. Meggondolom a voksot, Pali.

S hamleti tûnõdéssel és Nagy Imre-i léptekkel ballagott odább.

A vitát Vidovich kezdte s Móricz Pali végezte, de az alfától az omegáig még igen sok vatta jött közbe.

Mészáros Nándor ma is szerencsét próbált, s ma több sikerrel. Kézzel-lábbal dolgozott a görög nyelv mellett, s olyan is volt utána, mintha meleg fürdõt vett volna, míg a Ház megfordítva, mintha zuhany alatt lenne.

Nem is igen hallgatta senki, pedig több figyelmet érdemelne, mert jóakaratú ember, aki kevesebbet mutat, mint amennyit tud. S ez nagy érdem. Hiszen az ellenkezõjét szidjuk mindég.

Hanem iszen segítettek õrajta is az istenek, kikkel a görög mítosz megnépesíti az Olümposzt, a liliomkeblû Héra leszállott, s láthatlan fehér kezével megsimogatta a gróf Hunyady László gégéjét, amitõl az egyszerre szólni kívánt.

Hunyady Lászlót megelõzõleg szólni pedig nagy szerencse minden népeknél, a helléneknél és a rómaiaknál éppúgy, mint nálunk hajdan és most. Ha Mészárosból még most se lesz államtitkár, akkor minden kombináció suviksz!

Mikor Hunyady felállott, mindenki meglepetve nézett rá, s mikor Rostaházy, aki szinte felállott, hogy õ szól, megpillantá a vorgängerjét, örömteljesen leült.

- Vagy úgy? Maga az, kedves? Maga akar beszélni? Akkor hát leülök addig.

S Hunyady Laci csakugyan beszélt.

Kezét hosszú, térdig érõ lajblija zsebébe mélyeszté.

Pompás magyar fiziognómia. Hanem ezek a magyar szavak borzasztók! Hogy honnan szedte õ össze mindezeket?

Van szó, amelyeken meglátszik, hogy a német kammerdienerjétõl hallotta, a másik már jó magyar zamatú, egy harmadik tót származású, a negyedik a talján kucsébertõl van annektálva a grammatikájába.

Summa summárium Laci gróf nem akarja a görög nyelvet, s azzal végzi mágnásosan, hogy semmi közünk ahhoz, mit mondanak erre a külföldön.

Míg ez itt benn folyik, azalatt híre megy, hogy név szerinti szavazás lesz, s kezdenek gyûlni apródonkint a »podusz oküsz«, a gyorslábú mamelukok, hogy be ne vehessék Tróját a szkíták.

Jókai is eljön, s jó kedve lévén végignéz pártján, s az állati belekbõl kezdi jósolni a folyosón Hermannak:

- No, Ottokár fiam! Nem kedvezõk a szelek! Nagyot esel most ezzel a görög ellenzékes­kedéseddel. A harmadik emeletrõl esel.

- Semmi az - mondja nyugodtan Herman -, hiszen Móricz Pálra esem, ha esem.

Hanem maradj Homér fénydús egeddel... hagyjuk ott Jókait, mert immár Rostaházy beszél. Ami pedig nem tréfa dolog. Mert Rostaházy Éles Henriket kívánja áldozatul leszúrni az isteneknek, hogy kedvöket töltse.

Rostaházy azt mondja, hogy azok a tegnap felolvasott passzusok abból az obskúrus könyvbõl, nem úgy hangzanak ám, mint ahogy Éles mondta. S ezt majd be is bizonyítja neki az ülés után.

De már erre dühbe jön Éles Henrik. Micsoda? Hogy õ ne tudná jól lefordítani, amit elolvas, vagy pedig szándékosan meghamisítaná. Jó, õ meg azt bizonyítja majd be Rostaházynak, hogy de bizony azért is úgy van, ahogy õ lefordította.

- Ez párbaj dolog! - kiáltja közbe Verhovay.

Szellemi párbaj bizonyára. Éles kikötötte magának, hogy az eredményt, »kinek lesz igaza«, bejelentik majd a Háznak.

S ez lesz az elsõ komoly párbaj az idén!

De immár csend... csillapodj tenger, a habok vetõdjenek szét, maga a termetes Achilles Tisza Kálmán lép a sorompóba.

S valóban az embernek - ha ellenzéki - fájdalommal kell beismerni, hogy ez a mi Tisza Kálmánunk még mindig halad, folyton halad, s mindenik beszédje új meg új...

A mai úgyszólván három epigrammából volt összetéve. S mindenik epigramma végén egy cukros bonbon, mely nagyot csattant és fénylett, mint egy rakéta, megfényesítvén a görögök ábrázatait.

A vakmerõ szkíták közül a túlsó oldalon némelyek beszélgetni kezdének.

- Halljuk! Halljuk, kérem... - csitíták õket türelmetlenül.

- Sohase, kérem - szólt közbe kedves szatírával Achilles -, majd inkább én bevárom, míg kidiskurálják magukat.

A szkíták megszégyenlék magukat a finom görögtõl, s oly méla csend lett, hogy Achilles teljes figyelem közt végezheté beszédét, mely Mucius Scaevola virtusával ért föl, mert a diákok elõtt örökre népszerûtlenné tette magát.

- Nesze nektek most! Amiért bevertétek az ablakaimat.

Tisza eldöntötte a vitát, a szkíták, mint a lomha békák, szanaszét görögtek e beszédre. A professzorok sírva fakadtak örömükben a karzatokon. Treforopolusz két darab cukrot nyelt le. Csak még Csanády irányzott egy nyilat a Menelaosz emberei ellen, s aztán örömét fejezte ki, hogy egy hajóban evezhet Móricz Pállal. Pedig már akkor az ellenséges hajóra kezdték kiírni, hogy »heuréka!«

A név szerinti szavazás következett. Biz az furcsán ment, mert összevissza történt.

A mamelukoknak még hagyján, ezek mesterségbõl ûzik az »igen« -t, ha nincs napszám, könnyû nekik a »nem« elzengése.

De a civilizáltabb szittyák is a görögök mellett szavaztak. S ezeknek esett zokon kimondani az igent.

Törs Kálmán, Prónay Gábor és Helfy »igen«-jeit egy karzaton levõ zeneszerzõnk, mint raritásokat kottára szedte:

Szegény Törs! Mikor leszavazott, kirohant a büfébe, s egy pohár vizet kért, hogy megöblítse a torkát.

- Ez volt az elsõ és utolsó. Sohase teszem többé!

Prónay Gábor nagyot csuklott, Helfy Ignác pedig elpirult.

- Istenem, de nehéz okos embernek lenni!

A T. HÁZBÓL [ápr. 6. ]

vagyis

APPONYI GRÓF ÉS A BÁRÁNYOK

[ápr. 6. ]

Csip-csup dolgok ezek már a tegnapi nagy összeröffenéshez képest!

Egy nagy csatatér a mezõ... A sebesültek még nyújtogatják ugyan a karjaikat, még rángatóznak a lábaikkal, de már semmire se mehetnek.

Göndöcsöt az éjjel annyira megnyomkodta a lidérc, amiért a klasszikusok ellen dolgozott tegnap, hogy ma aztán megjavult, s egész erõvel nekidõlt, hogy jól van hát, isten neki, akkor a másik klasszikus nyelvet, a latint pedig vigyük be a reáliskolákba... ez legalább eredeti lesz.

Hanem Móricz Pál, az már elült... a hellének tomboló gyõzelmi zajgása egészen elkeserítette a mai napra. Szeidlitz pulvereket vett be folytonosan a háznagyi szobában.

Legjobban járta meg Odescalchy, aki elhozta a csángókat, aztán hazajött görögnek. Bizony csak sokon megy az ember keresztül egy életen át!

Néminemû elevenség csak a nemzetiségi §-nál volt. Wolff, Zay és Mocsáry Lajos nemzeti­ségiek el akarták magukat prüsszenteni még egyszer. Conducat sanitati!

Általában rettenetes unalmas, hosszadalmas lassú lefolyású ülés volt, melyet nem érdemes megviccelni se.

Mindenki elálmosodott. Az öreg Prileszky bácsi kiment a folyosóra, s ott összegyûjté maga körül hallgatóit.

Fejébe nyomta a zöld kalapot. Valaki cigerettákat osztogatott szét.

Prileszky nagy füst-macskákat eregetett a levegõbe, aztán így szólt:

Most olyan mesélõs idõ van, gyermekeim I Üljetek körbe. Mondok nektek egy igen szép mesét. De kérdezzük meg elõbb, ki beszél odabenn?

- Apponyi Albert!

No, hát akkor éppen õróla mondok egy mesécskét és a kis bárányokról. De hát csend legyen, gyermekeim. Hallgassatok!

Most húsvét elõtt történt egy ködös reggelen. Bizony nem emlékszem hányadikán. A pénz fölvevés elõtt-e, vagy a pénz fölvevés után-e? Hanem iszen mindegy. Egészen mindegy, gyermekeim.

Hát, mint tudjátok, a keresztények is szeretnek vért ontani húsvétkor. Az ártatlan bárányok vérét. Lelketlen kereskedõk országszerte összeszedik erre az idõre a kedves kis korán ellett állatkákat. S a sakterek aztán ezeken a báránykákon teszik le az érettségi vizsgát.

Mondom, egy reggelen éppen reggelizni sietek. Harapni lehetett volna a ködöt, de én borjúpörköltre vagyok rászokva. Ezt az egy államférfiúi sajátságomat nem bírom levetkõzni, még delegátus koromban sem.

Amint megyek, mendegélek a kávéházam felé, hát egyszer csak látom kimagaslani egy csoportból Apponyi Albertet a Váci körúton.

Asszonyok, kufárok, kupecek, sajátságos öltözetû emberek veszik körül a nemes grófot, ki rettentõn ágál a kezeivel, s kézzel-lábbal igyekszik magát megértetni tótul.

Kéjesen rezegtették meg füleimet a hazai édes hangok még ilyen rossz dialektusban is. Könyör­gõknek, szomorúaknak tetszettek nekem e hangok, de nem értettem belõlük semmit. No, ez szegény, gondoltam magamban, ugyan sohase lesz a »Matica« tagja Turócszentmár­tonban ezzel a stílusával!

Megvallom, könyörgõ, panaszos hangja azt a benyomást tette rám, hogy valami baja akadt szegény Albertnek a tótokkal, s mostan bocsánatot kér tõlük, s életemben elõször történt velem, hogy meggyorsítottam lépteimet.

- Szervusz, Albert! - kiáltám odaérve. - Mit csinálsz te itt?

A gróf megfordult, s örömragyogás festette meg arcát látásomra.

- Jó, hogy jössz. Te tudsz beszélni velük. Engem nem értenek meg... vagy hogy nem akarnak megérteni - tette hozzá szomorú melankóliával.

- Nos, mi a baj?

- Hát nem látod? - szólt fölháborodva, s hosszú kezével az országútra mutatott.

Odanéztem, de a köd s még inkább szemeim miatt nem bírtam kivenni, mit mutogat. Valami magas, sötét tömegeket láttam ugyan az úton, túl a lóvasúti vágányokon, de azok úgy tûntek fel nekem, mint egymás sorjába rakott szénakazlak.

- Rosszak a szemeim, barátom. Hát mi az ott?

- Hogy az mi? - kiáltá Apponyi. - A legnagyobb barbarizmus, barátom, ma a XIX. században... Embertelenség, nevetségessé tétele minden humánus törekvéseinknek. Ezeknek a pogányoknak nincs érzékük... hiszen az igaz, hogy nem bírom úgy a nyelvet, de mégis meg kellene érteniök, mire kapacitálom õket, ha csak egy csöpp szív volna bennök... de nincs, nincs... pogányok ezek.

- De hát kik? Ezek az emberek, akik itt állnak? Ezek a jámbor tótok? Hát mik ezek tulajdonképpen?

- Ej, hát báránykereskedõk. Fölháborodik bennem minden érzés, mikor erre menve megláttam, hogy ezeket a szegény ártatlan báránykákat hogy kínozzák... Nézd, nézd, valamennyinek kilógatják a nyakát a kocsi rekesztékeken át... a nyelvecskéjük is ki van öltve... irtóztató... irtóztató!

Most csakugyan magam is kezdtem észrevenni, hogy bárány-szállító tót társzekerek azok, aminõket százával láthat ilyenkor az ember.

- Hát szóba álltam velök - folytatja Apponyi, mialatt közelebb értünk a szekerekhez -, kértem õket, rimánkodtam nekik, de csak összemosolyognak, és úgy tesznek, mintha süketek volnának. Hanem már most jó, hogy te is jöttél, eszközölj ki valami enyhítõbb eljárást a kis boldogtalanoknak, hogy jobban érezzék magukat...

- Ne búsulj, Albertkém. Nem kell azoknak protekció. Jól érzik azok magukat egészen! Nem cserélnének már azok a püspökkel sem!

- Hát te is? - riadt fel Apponyi méltatlankodva.

- Mert hát azok már egytõl egyig néhai bárányok, édes fiam.

- Meg vannak ölve? - kiáltá csodálkozva.

- De meg ám, valamennyi, hiszen azért lóg le a nyakuk...

- Lehetetlen!

Odaszaladott, s izgatottan tapogatott meg nehányat.

- Igazad volt - szólt aztán restelkedve. - Ki hitte volna? Persze, persze. De nekem úgy látszott... azt gondoltam...

- Hja, kedves Albertkém, nagy különbség van a látszat és a valóság között., vagyis az elmélet és praxis között.

No, gyerekek... ebbõl a történetbõl levonhatjátok a tanulságot. Nekem, valahányszor beszélni hallom Apponyit, mindig eszembe fognak jutni a bárányai.

S mielõtt helyeselném, amit állít, elõbb mindig meg fogom tapogatni, amit állít, ha ugyan van-e benne élet?

De már elégett a cigarettám. S Péchy barátom is csenget odabenn. Úgy látszik, Urunk kezd szólni. Menjünk be, gyerekeim, mert mi vagyunk az úgynevezett »zajos helyeslés«.

A T. HÁZBÓL [ápr. 7. ]

Van hát végre egy könyv, mely iránt melegen érdeklõdik a közönség.

Lehetséges ez? Igenis, lehetséges, mert ez a könyv most olyan, mint a pisztolycsõ kendõvégrül, okvetlenül meglõ valakit.

Ez a könyv pedig a Gury erkölcstana.

Vén kéjenc, öreg Gury, hitted volna-e valaha, mikor bolondos erkölcstanodat megírtad, mely szerint a »Fekete hajó« is szent passiójáték lenne, hitted volna-e valaha, hogy ez a könyv lõni fog, s hogy vagy Éles Henriket, vagy fõtisztelendõ Rostaházy uramat teríti a küzdhomokra?

A »karcolások konzorciuma« gúnyos mosollyal fogadja az újmódi párbajt, melyhez olyan szekundánsokat keresnek, mint aminõ Hegedüs László és Brezovay tanár.

A folyosókon mindamellett hol az egyiket, hol a másikat veszik elõ a heccmeiszterek, nehogy el találjon aludni az új botrány. Isten ments! Nincs már semmi hetek óta. Olyan becses ez, mint az egyetlen uszkáló zsírfolt a sovány levesben!

- Ez a legelsõ modern párbaj - jegyzi meg bölcsen Madarász Jenõ, ki most lábadt fel hetekig tartó betegségébõl, melybe Komjáthynak egy zajos vacsorája döntötte, mert amilyen ártatlanok a pisztolyai, éppen olyan veszedelmesek a vacsorái.

- Na, tudjátok - szól Wahrmann Mór fumigatíve -, nem lehet õket csodálni, mind a kettõ vérszegénységben szenved.

Bent a tisztelt Házban ma három kacsot végeztek el. Meglehetõsen változatos szónoklatok közt.

Herman Ottó Steinackerral koccant össze, egymásra kiabálván külsõ ismertetõ jegyeiket.

- Az úr mennykõ nagy paksamétákkal jár az utcán - csúfondároskodék Herman Ottó.

- Az úr meg a hosszú sörényével teszi magát nevetségessé - vagdalkozott vissza Steinacker.

*

Künn a büfében és a zugokban Thaisz Lexi ellen készült valami. De a tornyosuló föllegeket gondosan simítgatta egy gondos kéz.

»Ne csináljatok most esõt fiúk... mikor magától nedvesedik alatta a talaj.«

Általában a Spanga fiaskó s a Mailáth halála és az azzal összefüggõ részletek, körülmények nemcsak a köznépet tartják folytonos izgatottságban, hanem a képviselõi körökben is (ahol a dologtalansággal együtt születik a pletyka), rendesen ez az ügy képezi a triccs-traccs tárgyát.

Az egyik kombinál, a másik méltatlankodik, a harmadik csak kíváncsi. Van aki szatirizál, sok akad olyan is, aki hasonlóknak tetszõ dolgokra visszaemlékezik.

S ki lenne a visszaemlékezõ más, mint Eötvös Károly.

Õneki különben is minden alkalommal van egy története mindenki számára, amelyik apropóra jön, s amelyikben benne van a tanulság s a finom irónia is a viszonyokra. Úgy csurog ajkairól, mint a méz.

S ha már tegnap megtettem azt, hogy a szép tehetségû Prileszky Tádé elbeszélését tettem közzé Apponyi grófról és a bárányokról, miért ne közölhetném az Eötvösét is, úgy, ahogy elmondta a t. Ház fiatalabb része elõtt, fölírván elé önhatalmúlag a következõ címet:

RÉGI URAK, RÉGI CSELÉDEK, RÉGI RABLÓK

Beszéli: Eötvös Károly

[A rajz szövegét ld. Krk 34. köt. 91-93. 1.]

*

Ejnye... most veszem észre, hogy Eötvös egészen elvette a helyemet az elbeszélésével.

Most már kénytelen vagyok rövidre csapni össze a történteket.

S csak az fáj, hogy most már még Pulszky Gusztit is nélkülözni fogják olvasóim, mint ahogy mi is nélkülöztük ma az õ beszédjében az »sz«-t és a »cs«-t.

Pedig Gusztiról már írni kell. Mert elfelejtik.

Nem is csoda... mikor olyan ritkán beszél most Szilágyi Dezsõ!

Tisza, mint igazi református ember, dacára a pénteknek nem akart ma böjtölni, s (azon kis idõt kivéve, míg õ beszélt) a folyosón tartózkodott, menekülvén az idegen beszédek elõl, hol is csángó dolgokat intézgetett, ami hovatovább feltûnõbb jelleget vett fel.

Legelõször a kis Thallóczy került elõ valahonnan, beküldte a miniszteri szobába. Ez az oláhországi csángó. Azután Somssichot sikerült neki a piros szobába juttatni. Ez a fõcsángó. Végre pedig Odescalchy Artúrt, a bukovinai csángót tuszkolta be a miniszteri szobába. De õ maga nem ment utánuk.

Szent isten, mi fog történni?

Az újságírók kíváncsi arccal cirkáltak a szoba elõtt.

»Mi folyik, mi történik vajon?«

A legvalószínûbbnek az látszott, hogy rájuk csukja legelõbb az ajtót., azután rájuk gyújtja a házat, így aztán vége lesz szimpliciter az egész bejöveteli galyibának.

Csakhogy akkor Hoitsy még mindig elevenen maradna?

És Jókai? Hátha az is bent van már szegény, és az is ott ég!

Micsoda rettenetes csapás lenne ez az országra! Mert akkor a megkezdett »Damokosok«-at mint töredéket Gyulai Pálnak kellene befejezni a »Nemzet«-ben.

S lenne mégis legalább egyetlen egy jó magyar regény!

———————————————————

De nem! A tanácskozó csángók elevenen kerültek ki a piros szobából. Nem esett rajtok egyéb szerencsétlenség, csak az, hogy nem hallhatták Lessko István beszédjét.

Azt pedig, ha az embernek jó kedélye van, még ki is lehet heverni.

A T. HÁZBÓL [ápr. 8.]

Ma végre sebes trappban nyargaltak Treforték a javaslattal.

Ami pedig azért volt lehetséges, mert mindenben szerencsésen találkoztak össze a külsõ körülmények.

Komjáthy egy nagy beszédre készült el az éjjel, mert tegnap este megjöttek a választói, s megígérték, hogy benéznek a Házba is, azok elõtt akarta magát produkálni. De nem jöttek el õkegyelmeik. Amilyen lusta pedig Komjáthy, hát mármost hiába bizony õ sem mondta el a dikcióját.

Éppen megfordítva történt Mészáros Nándorral. Õ meg négy módosítványra készült el, de - oh, quel malheur! - ijedten pillantja meg a karzaton, hogy ott ül a szegedi választóiból vagy három darab, kerekre lapult ábrázatokkal a kíváncsiságtól.

- Tyû! Most már csakugyan célszerûbb lesz, ha nem beszélek. Mert ezek azért jöttek, hogy engem halljanak. Ha pedig engem egyszer meghallanak, soha többé meg nem választanak.

Ezen monológ is lefaragott egy csomó szóbeszédet.

A derék Szathmáry Gyuri, aki pedig szintén beszélt volna ma, tökéletesen maródi lett az új államtitkárral, Barossal egyetemben.

Az ember azt hinné az elsõ tekintetre, hogy talán megsiketült a sok beszédtõl. Oh, nem, kérem, hiszen ez lenne rá nézve a legnagyobb szerencse!

Oh, nem a beszédek ártottak meg neki, de egyelõre a levegõ.

Trónja (a Dózsáénál is rosszabb trónus) ott áll azon a helyen, ahol a különbözõ ajtókon betóduló légáramlatok adnak egymásnak randevút. Jobb keze tehát végképp megdermedett, valamint a szomszédságában ülõ Baross jobb arca, mely szemmel láthatólag föl van dagadva.

Le a kalappal, uraim! Õk a szónoklási mûvészetek szolgálatában bénultak meg!

E két férfiú ilyetén való bûnhõdése, melyet minden gondolkozó fej (igaz, hogy olyan kevés van) isten ujjmutatásának kell, hogy vegyen, szinte nagy mértékben lohasztotta a vita tovább szövési kedvét.

Magán kegyelmes urunkon is kiütött a végelkeseredés, s otthagyván miniszterelnöki székét, letelepedett a Széll Kálmán mögötti és a Szontagh Pál elõtti padba, egyenesen Pulszky Guszti mellé, s õvele diskurálta meg a legközelebbi politikát. Szilágyi féltékenykedve tekintgetett oda, Móricz Pál pedig irigykedve.

Dobránszky is beszélt volna, de azt meg Herman Ottó kedvetlenítgette folytonosan.

- Mi az ördögnek beszélnél, Péter? Mikor látod, úgyse hallgatnak rád.

- Mert nincs ízlésük, barátom, abszolúte nincs...

- Tudod mit, Péter? Adok én neked egy jó tanácsot, ha te azt megfogadod, meglásd mindenki meghallgat.

- Megfogadom.

- Próbáld meg, szõj bele minden beszédedbe: egy viccet. Látod, Deákot is az adomái tették naggyá.

- Mondasz valamit... - szólt Dobránszky elgondolkozva. - Igen, igen, ezután minden beszédembe teszek egy élcet. Jól van, Ottó, addig nem szólalok fel, míg egy viccem nem lesz...

S így nem szólalt fel Dobránszky sem. A paragrafusok tehát szerencsésen potyogtak alá a rostán.

»Hiszen megy az magától« - mondá Tisza, s kiment a folyosóra, ott sétált, nem is törõdve a javaslat további sorsával, hiszen ott benn van Trefort. Még Szász Károlyt is magával hozta, hiszen megvédik azt õk is ilyenkor, midõn senki sem támadja már...

Csak a 14. § után állította meg a tanácsterembõl izgatottan kijött Helfy Ignácot.

- No, hát hogy mulattál odabenn?

- Úgy, hogy fölszólaltam én is, és...

- No és?

- És megbuktam.

Sétálnak, beszélgetnek együtt hosszabb ideig, egyszer csak megszólal a Péchy csengettyûje belülrõl.

- De már bemegyek, Náci - mondja Tisza -, megnézem, hogy hát most meg ki bukott meg?

- Akárki - feleli neki -, de te, fájdalom, bizonyosan nem!

A T. HÁZBÓL [ápr. 10.]

Ma már én lettem volna az elsõ ember, aki kijön a türelembõl (persze csak itt a karcolatban) a vita hosszadalmassága miatt, ha véletlenül maga Tisza Kálmán nem fakad ki, hogy már unja, s meg nem fenyegeti a t. Házat, hogyha ez így tart, behozza az esti üléseket is.

Hüm! Ha Tisza unja, az már más... az már egészen más i Akkor csak csinálni kell a beszédeket erõsen. Legyen lúd, ha kövér! - hogy a Csanády stílusával éljek.

Ámbátor ha az esti ülések behozatódnak, akkor vége van a pártéletnek egészen, akkor kivált a függetlenségi pártból nem lesz semmi.

Mert ami a pártot összetartja, az egyedül a tarokk.

A nagyságos klubban van tíz kártyasztal. Minden asztalnál ül négy ember, ez negyven ember. Minden embernek van egy gibice, aki vele érez és vele szenved, ez már összesen nyolcvan ember.

Ez a nyolcvan ember összevéve a klub. Amint a tarokk megszûnik, megszûnt minden. Az a selyemszál, melyre partnerek, gibicek összefûzõdnek, szét lesz szakadva, s ha az a cérnaszál egyszer szétszakad, még kötéllel sem fog magának embert Mocsáry Lajos, akinek eldiskurál­gassa az ideáit, hogy mit nem kellene tenni, mert hogy mit kellene, azt mindig elhallgatja.

Okosan! Hiszen ebben az elhallgatásban van az ereje...

De ne csináljunk magas politikát, hanem térjünk vissza a Házba, melynek már napok óta ijesztõ kígyója ez a 22-ik §. A vörös posztó a felekezeti szemeknek.

Meg is vadult Mocsáry megint, s jó Thaly nem különben meghúzta a debreceni nagy harangot. De ki is hólyagosodott a tudománya ebben a sok harangozásban.

Dobránszky ma is sikerülten el tudta titkolni szellemes voltát, Tisza pedig ügyesen el bírta árulni, hogy mégis kálvinista.

Hát persze meg volt elégedve magával mind a kettõ.

Hanem legjobban meg lehetett elégedve Baross Gábor, aki itt se volt, pedig ma búcsúztatta el az elnök.

Szegény tót szerecsenkém! Én vesztettem benne legtöbbet!

Nincs, oh, nincs arányban az én veszteségemmel, amennyi keveset benne a kormány nyert!

Hanem azért summa summarium mégiscsak Thaly Kálmán volt a nap hõse.

S amellett valódi hõs, aki úgy cselekedett, mint a történelemben Szécsi Dezsõ, magára vette ugyanis a Mocsáry ruháit, hogy õ haljon meg inkább helyette.

De Mocsáry is hõs... õ meg a Thaly ruháit szedte magára, s utána iramodott a zászlóval.

Nem tudom én, melyik volt szebb, melyik dicsõbb, melyik nagyobb...

Csak azt tudom, hogy a jó Göndöcs papa egy mesécskét kezdett elbeszélni az autonómiáról és az államról.

Az autonómia elment az államhoz... vagy mit beszélek, egy szegény ember elment a szom­szédjához, s kölcsönkért tõle egy bögrét.

Mikor a bögrét visszavitte, vett még négy-öt kisebb bögrét is, s azt odaadta a bögre-tulajdonosnak.

- Hát ezek mik? - szólt a bögre-tulajdonos.

- Hát megfiadzott nálam a bögréje, kedves szomszéd. Ezek a kis bögrék.

A fösvény ember igen megörült a bögréknek, s ezentúl mindenféle engedményt megtett a szegény szomszédjának.

(Ejnye, Göndöcs papa! Hát hol ebben a mesében a célzás?)

(Hát abban van, fiaim, a historikum, hogy az autonómia azokkal a levegõt lázító pátens dolgokkal többet adott vissza az államnak, mint amennyit kapott, de csak hallgassátok hát még végig a mesémet!)

Mint mondám, a szegény szomszédban nagyban bízott a fösvény ember, s mikor az egyszer eljött hozzája, hogy a drága télikabátját kölcsönkérje, egész készségesen odaadta azt is.

Hanem a kabátot nem hozta vissza többé a szegény ember. Úgyhogy rá kellett menni a nyakára.

- Hol a kabátom?

- A kabátod? - szólt a szegény ember. - Meghalt, eltemettem, odavan.

- Meghalt? Az lehetetlen, ne beszélj bolondokat! Nem hiszem. Gyerünk a bíróhoz.

Elmentek a bíróhoz, és a bíró azt az ítéletet mondta, hogyha a bögre megfiadzhatott, és azt akkor elhitte neki, bizony azt is el lehet hinni ezek után, hogy a kabát pedig megüdvözült.

Ebbõl pedig az a morál, hogy az autonómia jó szolgálatot tett, nem tagadom, de azért vigyáznunk kell, hogy ezentúl ne tehessen rossz szolgálatokat az államnak. Mert így megy az stb...

*

A derék Göndöcs papa különben ma nagyon el volt keseredve, hiszen az újságban is olvashattuk az okát, hogy névjegyeket hamisítanak a nevére.

Ahogy benne van a vádaskodásban, holnap majd meglehet, rám fogja, hogy én meg ezt a mesét hamisítottam a nevére.

A T. HÁZBÓL [ápr. 12.]

Minden ember el van már keseredve. Már rég elunták volna a középtanodai vitát a képviselõk, ha Mocsáry nincs és Thaly. Ezek még tudnak némi érdeket kölcsönözni a hétnek: van kin szörnyülközni és kit szidni.

Az õ beszédeik odavitték a pártot, hogy ma a következõ párbeszéd folyt le két szélsõbali képviselõ között:

- Ki beszélt most?

- Helfy.

- Tetszett nektek?

- Nem tetszett.

- Biztosra veszem hát, hogy nagyon okosan beszélt.

S úgy is volt. Okosan beszélt. Formális hadjárat indult meg ellene a pártja részérõl. De Helfynek helyén van az esze. Megszokta õ már a hordárokat.

A folyosón Zichy Jenõ gróf mesélgetett Mailáth meggyilkolásáról s azzal összefüggõ körülmé­nyekrõl. Roppant irigyli Spangától, hogy a neve annyiszor elõjön nyomtatásban.

Különben a nemes gróf egyszerû módját javasolta annak, hogyan kell elbánni a rablógyilko­sokkal.

Egyszer egy éjjel õhozzá is beállított egy marcona fickó, ki a Mailáthéhoz hasonló módon szintén a tornácon mászott fel.

Jenõ gróf a hálószobájából vette észre a keletkezõ neszrõl, hogy valaki jár az erkély szalonban.

Felugrott ágyából, benyitott, s ott látta a rablót, esetleg gyilkost egy nagy tõrrel a kezében s egy égõ makrapipával a szájában.

Villámhirtelen ott termett mellette.

- Itt nem szabad pipázni! - mondá, s úgy arcul vágta, hogy a pipa rögtön kiesett szájából, s millió darabra tört össze.

A marcona ember elrestellte magát, hogy ilyen illetlenségen kapták rajta, s szelíden engedte magát kituszkolni a szobából.

A gróf öt forintot adott aztán neki, s legurította a lépcsõkön.

Már csakhogy sok mindenféle dolog történik meg ezzel a mi szegény Zichy Jenõ grófunkkal!

A Házban ezalatt rendkívüli dolog adta magát elõ, a 31-ik § szó nélkül fogadtatott el. Igaz, hogy az egész paragrafusban csak az van megírva, mi a direktor. S ez csak a diákokat érdekli.

Trefortnak nagy örömöt okozott ez, Madarásznak ellenben nagy bosszúságot.

Az öreg Madarász ugyanis az egyedüli ember, aki mindig jelen van az üléseken.

Egész dicsõsége, múltja abból áll, hogy mindennél mindig jelen volt. Nagy események történtek meg a szeme láttára. Ez az egész.

E jelenvalóságra annyira kényes (tudja a kis ravasz, hogy mitõl hízott meg), hogy még sétáit is ott végzi a »Házban« a szélsõbali padsorok mögött. Izgatottan járkál fel s alá, s szüntelenül belebeszél a szónokok beszédjeibe, de csak dünnyögve, alig hallható mormogással. Úgy, hogyha jegyezné valaki, az öreg naponkint több árkus beszédeket mond el magamagának.

S ezek a beszédjei bírnak maradandó értékkel, ezek kormányozzák hátulról Krisztinkovichot, Szabó Kálmánt és Nagy Ferencet.

Azok a beszédek, melyeket nyilvánosan mond el, szintén igen ügyesek, de ezek már ártanak emezeknek és hasonlítanak a bolgár hímzési mintákhoz, hogy aki egyet lát közülök, a többit már kitalálja.

A karzaton is nagy pangás volt. Mindössze egypár vidéki ember gubbaszkodott ott, kérdezõs­ködve, mutogatva.

- Ki ott az a szép arcú öreg képviselõ a Trefort háta mögött?

- Nem képviselõ az.

- Hát mi?

- Szász Károly, miniszteri tanácsos.

- Hát annak a haza sorsán keserûvé vált ábrázatnak amott ki a gazdája?

- Az meg Szathmáry Károly. De az se képviselõ.

- No, hát akkor a tüzes istennyila érte az egész Házat. Hogy válogatják ki ezek az urak magukat, ha szavazni akarnak?

Azután így monologizált tovább: »Bizonyosan a hangjukra vagyon ráütve a háznagyi stempli, arról ösmérik meg, melyik igazolt képviselõ«.

A tisztelt Ház rendesen olyan, mint a tojásfõzõ gép, mely két üveggömbbõl áll, melynek hol az egyikébõl száll alá a homok a másikba, hol a másikból az egyikbe.

Ma minden homok a folyosón volt. Elevenség, élet uralkodott itt. Vidáman csevegõ csoportok alakultak. Polónyi kapacitálta Szerb Gyurit, hogy prenumeráljon a »Nemzeti Újság«-ra, vagy ha azt sokallná, csapjon át a szélsõbaloldalra.

A jó öreg Pulszky papa szintén ott mesterkedett ma szellemes ötleteivel s találó megjegy­zésekkel.

- Istenem, milyen egészen más volt ez a Ház, míg én benne voltam! Most már nincs nagy embertek ugye? Kivévén a fiamat, a Gusztit.

- Nincs, Feri bácsi, mióta te elmentél.

Hetykén igazítja meg veres virágos kendõjét, melybe a nyaka van begöngyölítve.

- Elmentem. Mert semmi dolgom sem volt itt. Kossuth összeveszítette a nemzetet a monarchiával, ezért volt nagy. Deák azután összebékítette. S õ ezért volt nagy. De hát én most már mi az ördögöt csinálhattam volna?

Tisza is ott künn tartott cercle-t a folyosókon; de azután megunta a dolgot, vagyis inkább szökött a Torontál megyei atvafiak elõl a Házba.

Hanem ott sem hagyták békén. Turgonyi nyomban meginterpellálta a regálé megváltás tárgyában.

Azonnal felelt. Azonban nagy volt már a nyüzsgés-mozgás az ülés végén, egy szavát se lehetett érteni, csak azt látta az ember, hogy áll, hogy a száját mozgatja, s hogy a kabátját gombolgatja ki-be a jobb kezével, míg a ballal úgy tesz, mintha köpülne.

Ezek a jellemzõ gesztusai.

Ha árnyéka vetõdnék a falra, egy köpülõ embert mutatna az.

S ez a köpülõ ember valóban köpül, egyre köpül, s mindig vajjá tudja tömöríteni a sok híg folyadékot.

A T. HÁZBÓL [ápr. 13.]

vagyis

MÓRICZ PÁL MINT KÖLTÕ

[ápr. 13.]

Esõs idõben aluszékonyabbak az emberek. A morcos idõ odakünn leverõleg hat a kedélyekre. A »Ház« öregebb tagjainál kiüti magát a köszvény, a fiatalabbaknál pedig a tegnapi katzen­jammer.

Künn a ruhafogasok horizontján egész parupli-erdõ, száz kipeckelt óriás denevér egy sorban. Parupli alatt még csak egyszer csináltak forradalmat az emberek, amióta a világhistória emlékezik.

Parupli alatt csak temetni lehet.

A parupli a szomorú, borús hangulat jelképe.

Ilyenkor nem jó beszélni. Az üvegfedél, melyen nagy esõcsöppek gurulnak, szürke s olyan bántó világosságot szûr át, hogy még Móricz Pál arca is melankólikusnak, merengõnek látszik.

- Talán szerelmes? - mondja mellettem valaki.

- Kibe? Tisza Kálmánba?

- Nem, nem tréfálok. El kell olvasni a »Pesti Hírlap« keddi apróhirdetéseit.

- Mi van bennök?

- Azokban van meg a nyitja, mért bántja Bartók a »Bolond Istók«-ban Palyát.

- No, ugyan miért?

- Mert Pál úr maga is költõ. Nézzétek, olvassátok el. Én kivágtam:

Prizellim
Szerelemnek szerelem az
ára:
Rajongó szívemnek szíved
tündérvára,
Csókkal fosztogatom csók-
termő kis szádat
Szeresd azért Te is szerető

Palyádat.

- Szép, nagyon szép! Adta Palyája, de kemény gyerek! No, most már legalább két Pál fog tündökölni a költészet egén: Móricz Pál és Gyulai Pál. Csak azt szeretném tudni mármost, ki lehet az a Prizellim?

- Gyanakszom, gyerekek, hogy az mégiscsak Tisza Kálmán, respektíve az õ álneve.

Ilyen hivalkodásokban telik el az idõ. Vizenyõs tréfák és élcek kerekednek.

Az írói karzaton is csevegnek. Dóczi-Csiky ügyet szellõztetnek, csak Neményi Ambrus veszi még komolyan a dolgokat, de tán õ is csak addig, míg lejjebb nem jut egy-két arasszal, magába a tisztelt Házba.

A karzatokon szintén unalom. Egy asszony a kisfiát is elhozta. Egyedül az néz még körül érdeklõdve: nagyon éretlen még szegényke!

- Hát az a bácsi kicsoda ott?

- Melyik? Az, aki ott a függönyök közé húzódott?

- Az, az. Ugye az a király, édesmamám?

- Nem biz az, ficskám! Az Péchy bácsi.

- Ugye búvócskát játszik, édesmamám?

- Oh, te kis bolond! Hát mirõl gondolod?

- Hát arról gondolom, mert lekötötte nyakáról a csöngettyût, hogy meg ne találják a hangja után.

De míg én itt bolondságokat beszélek, addig ugyancsak fogynak ám a paragrafusok. A 36-iktól eljutott a Ház egész a 60-ik paragrafushoz. S olyan simán ment az egész, hogy alig történt egy kis felszólalás s jelentéktelen módosítvány. Mindenki pihentette az eszét. Még Herman is.

Az ülés elején Szapáry Gyula két kellemes törvényjavaslatot nyújtott be.

S errõl a két javaslatról, melyben ki lesz mutatva, honnan fizetjük meg tartozásunkat (no, már arra csakugyan kíváncsi a t. Ház, hogy honnan?), errõl a két javaslatról egyszerre eszébe jutott néhány mûvelt embernek, hogy ma Gyula napja vagyon.

Nosza híre terjedvén, hogy Móricz Pál nagy versifikátor, nyomban megbízták, készítsen egy névnapi poémát, mire Pálunk elkezdte faragni a következõ versezetet:

Pálinkába jó a keserű mandula,
Kabinetbe jó a gróf Szapáry Gyula,
Pénze ugyan nincsen, de ész van ám szépen,
Amit vett tőle az ország kölcsönképpen,
Nagy kamatot fizet tőle a hon, noha
Tilalmazva vagyon kártékony uzsora.
Dehát hiszen minden csak lárifári,
Éljen tehát a jó Szapáry!
Kívánom én, alázatos szolgája,
A kormány szerető Palyája.

Lassan készült a vers, de elkészült, csakhogy mire készen lett, a pénzügyminiszter akkorra már elhagyta a Házat, s nem volt kit megtisztelni.

Csak nagy keresés után fedeztek fel végre még egy Gyulát, Odescalchy Gyula herceget. Jó szerencse, mert Palya már annyira bele volt dühödve a gratulációkba, hogy a végínségtõl szorongattatva, talántán Verhovay Gyulát köszönti vele fel, s utoléri még virágzó férfi korában a kegyvesztés.