1882
CIKKEK, TÁRCÁK

A KISFALUDY TÁRSASÁGBÓL

Nem igaz abból egy szó se, amit Bercsényi Béla fogott rá Gyulaira, mikor Kolozsvárott korteskedett ellene: hogy ti. »ez az a Gyulay, aki a königgrätzi csatát elvesztette!« Õ sose vesztett csatát, pedig ütközetben van örökké. Az igaz, hogy nem is nyert. Egész élete csupa ellentétekbõl áll. Nagy ember, s mégis a legkisebb valamennyi között. Jószívû ember, mégis mindenkit megkarmol. Okos ember, mégis mindig õ beszél. Mindenkinek kellemetlenségeket mond, s annak dacára kellemes ember hírében áll. Liberális s mindamellett a legnagyobb despota.

Igazi abszolutizmus uralkodik a Kisfaludy Társaságban. Amit õ egyszer megmond, azon sohasem történik semmi változás. Ha prüsszenteni találna egyszer az elnöki székrõl, én azt hiszem, mindenki a zsebkendõjéhez kapna, azon hitben, hogy õ prüsszentett.

Annyira megszoktatta a tagokat, hogy amit õ akar, az az õ akaratuk is.

Mély szendergéssel nézik a tagok az idõk folyását már évek óta.

Végre tegnap egy kis életjelt vettünk észre. Van már Szécsen-párt és Degré-párt a Kisfaludy Társaságban.

Szécsen ugyanis nemrég egy tanulmányt írt a régi diétai szónokokról. Ebben úgy mutatja be Metternich herceget, mint a magyarok jó barátját. Ez a tanulmány megjelent a »Budapesti Szemlé«-ben.

De már ezt nem tûrhette Degré Lojzi bátyánk, aki nemcsak jó író, hanem jó magyar ember is, s most õ is írt visszaemlékezéseket, amelyekben kimutatja, hogy Metternich a magyarok ellensége volt. Kérdés azonban, hogy ez meg fog-e jelenni a »Budapesti Szemlé«-ben?

Ez a kis vita az elsõ elevenség jó idõk óta e teremben. Az igazság és a szimpátia a Degré részén van. Szívbõl éljenezték meg a tagok.

Pedig sokan voltak, még olyanok is, akik ritka vendégek itt, mint Szilády Áron és Vajda János. Az öreg oroszlán apprehendál valamit, s ez jól áll neki, de a Társaságnak nagy kár, hogy a környékére se jön.

Degré után Gyõry Vilmos következett. - A marakodó lelkek elõtt az, a csendes poétikus kedélyek elõtt pedig ez volt az est hõse. Calderon »Zalamea bírája« magyar fizionómiával is oly elragadó lesz, mint aminõ odahaza volt. A hallgatóságot a naiv helyek mulattatták leginkább, azért mondom hogy a hallgatóságot, mert a tagok nem igen szokták a felolvasásokat hallgatni, az egy Szász Károlyt kivéve, aki nemcsak gyönyörködtetni tud másokat, hanem gyönyörködni is másokban. S ez az igazi virtus!

A két szatírát fölöslegessé tette Horatius úr, aki szinte tudott már ilyenformákat írni; valamivel jobb volt a Jakab Ödön prózája, de mégis kissé jobban kellene megrostálni a felolvasandó dolgokat.

Közönség oly nagy számmal jelent meg, hogy egy talán fölösleges is volt köztük.

Az volt ti. fölösleges, aki az egyik tagnak elvitte a fogasról a télikabátját.

Igazán örvendetes napjainkban a kiváló érdeklõdés a szépirodalom iránt.

FELEKINÉ JUBÍLEUMA

Az »Írók és mûvészek társasága« már egy félév elõtt kezébe vette a nagyérdemû mûvésznõ 25 éves jubíleumának ügyét. Urváry Lajosnak s az írói kör titkárának, Dolinay Gyulának buzgólkodása, s Felekinének számos tisztelõi sokkal nagyobbá tették az ünnepélyt, mint már remélni is lehetett napjainkban, midõn a közlöny kap lábra mindenfelé.

A szó szoros értelmében özönlött a pénz az egyszerû felhívásra, úgyhogy valódi fejedelmi ajándékok várták az érdemes mûvésznõt f. hó 25-én a Hungária termében, hol az ünnepélyt tartották nagyszámú tisztelõi, urak és hölgyek, elõkelõ osztályból.

Az ajándékok közt a legnevezetesebbek voltak: az írók és mûvészek társaságának koszorúja aranyból, a vidéki színigazgatóké ezüstbõl és a szegediek színügy-pártoló egyesületének remek bokrétája tearózsákból stb., de ami többet ért mindennél, az a szeretet õszinte nyilvánulása száz meg száz alakban.

Az ünnepi szónok Falk Miksa volt, ki szép, meleg beszédben fejté ki Felekiné érdemeit, s helyesen hangsúlyozta, hogy érdeme neki az is, miszerint hazájában magyarnak maradt, mert bizony a mûvész hazája a nagyvilág, s a mi mostohább viszonyaink mellett könnyen kap kedvet, akinek megvan a talentuma, a nagyobb dicsõséghez, s a nagyobb anyagi haszonhoz. Sok példa mutatja azt csak a közelben is.

Az írók és mûvészek nevében Urváry Lajos, Gyõry Vilmos pedig a hölgyek nevében mondtak kedves szónoklatokat, melyekre válaszolólag elmondá, hogy pályája kezdetén ilyen kiáltást csalt ki ajkaira az elsõ taps és siker: »Hol vagy királynéja a földnek, akivel e percben felcserélném sorsomat?« Ma is ezt kiáltja szívbõl válaszul. A sikerült ünnepélyt fényes bankett követte az emeleti teremben, mintegy 300 terítékû, sok lelkes és kedélyes tószttal, mialatt folyton érkeztek az üdvözlõ sürgönyök a vidékrõl, ezek között Tisza Kálmánnéé is Buda várából. Vacsora után villámhirtelen eltûntek az asztalok a terembõl, s táncra perdültek ifjak, vének a jeles mûvésznõ örömünnepjén, melyet az férje és egész családjától környezve élvezett át, majd mosolyogva, majd könnyezve, de boldogan, mert a mosoly is, a könny is megérdemelt, tehát százszorosan édes örömöt jelentett.

A CSÁNGÓK

Nem lehet poetikusabb dolog, mint csángónak lenni, s édes mesékben hallgatni meg vasárnap délutánonként az öregektõl mesés nagy Magyarországnak hatalmát, erejét.

Milyen szép világ lehet ez itt onnanról!

Szeretik is õket itt. Hogyne, hogyne! Nagy urak, hatalmas emberek szóba állnak velök, kezet szorítanak. Azok, akik itt jártak, igazi csodákat tudnak mondani. Beszéltek azzal a hatalmas miniszterrel, a Tisza Kálmánnal, akihez képest a román király is csak vármegyei hajdú; látták a nagy Andrássy Gyula grófot, magyarok történelmének fényes alakját, aki az egész világnak parancsolgatott. (Persze csakhogy szót nem fogadott neki.) Nyájasan szólítgatta õket, a vállaikat is megveregette a tündérbeszédû Jókai Mór, akinek szavak helyett mámorító méz csurog az ajkairól.

S ezek mindnyájan az õ jóakaróik, gyámolítóik, csakhogy még rájok nem került a sor... ott van a kérelmük valahol legalól az irományok között, valami szolga odatette, mikor a port letisztogatta az aktákról, amiért azok most nem akadnak rá hosszú ideig, s elfelejtették, mert hiszen az egész világot nekik kell dirigálni, hogyan is juthatna a nagy fényes uraknak eszébe az a nyomorult Andrásfalva? Azok csak úgy vármegye számra beszélnek a világról. Ami azon alul van, arra nem igen emlékeznek, Mint ahogy Rotschild se tudja soha, mikor este kirakja a nadrágzsebébõl az aprópénzét, hogy mennyi hatosa van. Öt forintokban beszél az, azon alul nem adja.

S így történik aztán, hogy a jó csángó magyarok, mikor egy kis pénzt gyûjthetnek össze (pedig beh keservesen szerzik), megint és megint útra kelnek megkopogtatni a hatalmas pátronusok ajtaját s meghallgatni azokat a bíztató szavakat.

Hej, mert ha egyszer aztán csakugyan rájok kerül a sor, akkor még az unokáik is áldani fogják poraikat, hiszen csak egy szemöldök-intés, s õ belõlök itt valamennyiökbõl boldog ember lesz. Asszonyaik selyemben fognak járni, õk maguk pedig hétköznap is zsemlyét esznek majd a haricska puliszka mellé. Fölvirrad nekik, fölvirrad még okvetlenül...

Ez a remény az útitársuk idefelé.

Hazafelé is ez, meg egypár újságcikk.

Mindent megtesznek, elmennek mindenüvé. Mindenütt bíztatják, sõt meg is bámulják õket.

Milyen délceg, gyönyörû alakok, igazi magyar faj. Németh Berci a Ház folyosóin - hol szintén megjelentek ma õkegyelmeik Kántor János kurátor, Csobot Antal, László György, Darabos Mihály és Kerekes Sámuel uraimék - azt indítványozta, hogy jó volna õket kicserélni kétszer annyi zsidóért.

Jó ábrázatuk van valamennyiöknek, okosak, illemtudók, látjuk, hogy a java van kiválogatva, a mindenben akkurátus emberek, hogy vezetõjük, tiszteletes Tonka Károly uram, valahogy szégyent ne valljon velök, a »fényes rokonság« elõtt tetszetõsek legyenek a szemnek is.

Bejárták már Nagy Györgyöt, aki pedig se nem György (mert csak Gyuri), se nem Nagy, bejárták a redakciókat (a mi szerkesztõségünkben is voltak), hogy pártolják a betelepítést, de a dolgok vastagabb részét holnapra hagyták: holnap mennek Tiszához és Szapáryhoz.

Kétségtelen, jól fogja õket fogadni Tisza is; majdnem bizonyos, hogy Szapáry sem von meg tõlük néhány biztató szót, de a kérvény megint alulra kerül az akták között.

Járatják, bolondítják ezeket a szegény embereket már évek óta, azok költségbe verik magukat, bíznak, reménykednek, s megint nem lesz a dologból semmi.

Marad nekik az az egypár meleghangú cikk az újságokban, amit hazavisznek, s amit vasárnap délutánonkint elolvasgatnak a vének a fiataloknak, hogy aztán némely szónál könnybe lábadjon a szemük!

- Istenem, istenem, beh jó, beh derék emberek is azok a mi édes testvéreink otthon nagy Magyarországon. Meglássátok, hogy egyszer csak itt toppannak, hazavisznek. Meglássátok...

S ez az örök ábrándozás, epedés õket is boldogokká teszi. S annyi poézis van benne, hogy ki sem lehet mondani!

EGYÜD ISTVÁN

Együd, a derék Együd István, a Népszínház egyik legkülönb tagja, ki már régóta betegeskedett, s mint egy árnyék járkált köztünk, ma meghalt Vácon menthetlen mellbajban.

Együd Szentendrére való születés. Szülei egyszerû református parasztok voltak, akik azonban nagy fáradsággal bár, tanítatták fiokat, s mint rendesen szokás, papot akartak belõle faragni.

Úgy is volt, papnak készült Pista, de nem valami nagy kedvvel; benne volt már a vériben az »ördög«, mint ahogy anyja nevezte a színészet iránti hajlamokat. Egy napon otthagyta a teológiát, s fölcsapott Molnárhoz Budára.

Molnár akkor in floribus volt a »Hazafiság a Nemzetiségnek« jelszó alatt. Együd különben késõbb is vele ment Debrecenbe, de nevesebb színésszé csak akkor lett, midõn a budapesti Népszínház megnyílt, s melyhez szerzõdtették.

Együd sohase szenvedte azt a vándorszínészi hányattatásokat. Nem volt valami nagy tehetség, de igen rendes, eszes és pontos színész, s a mellett teljesen karakteres, tetõtõl talpig derék ember a privát életben. Ez szilárdította meg állását mindenütt, s egyengette el a töviseket pályáján.

A Népszínháznál különösen a »Gáspár apó« szerepében tûnt ki. Ez alakítása megtetszett a publikumnak, s ezentúl úgy szólván mûvész számba vette Együdöt, amiben nagy segítségére volt példás magaviselete, higgadt, nyugodt modora, szolíd, okos világnézete. A népszínházi darabokat bíráló bizottságnak õ volt egyik tagja, s a mûvészek és írók társaságának sok éven át buzgó pénztárnoka.

Mintegy két évvel ezelõtt elkezdett betegeskedni. Mindig sápadtabb, soványabb, összeesettebb lett. Igen gyakran kellett õriznie az ágyat is. A lapokban gyakran olvastuk, hogy már felüdült, de még gyakrabban azt, hogy a szerepeit ez vagy az adja, mert õ beteg.

Végre megvált a színháztól »ideiglenesen«.

Pihenni ment Vácra »egy idõre«. Mert aki igaz színész, aki olyan lelkesedéssel, olyan rajongással viseltetik a lámpák világa iránt, mint õ, az nem válhat meg végleg a színpadtól csak úgy, amint õ tette, hogy meghal.

A közelmúltban sok csapás érte, s bizonyosan sietette halálát. Fia, neje, anyja halt meg rövid idõközökben. Maradt azonban két árvája, akikért érdemes lett volna, s sok szerepe, amelyekkel kapcsolatban neve évekig fog még élni.

Halála általános részvétet keltett. A fõvárosból is sokan utaznak holnap temetésére... Meg­szólalnak a váci harangok: bim-bam, bim-bam! - S a derék Gáspár apót sohase látjuk többé. Ez lesz az utolsó jelenete.

A TISZÁÉK EZÜSTNEMŰI [I.]

Ki ne emlékeznék vissza Erdély hatalmas miniszterére, Apafi Mihály uram õnagyságának a jobb kezére, amely jobb kéz akkoriban balkéz volt egész Erdélyország fölött?

Mi szívesen gondolunk vissza õkegyelmére, s azonfelül is sokszor juttatja eszünkbe a mai geszti földesúr az akkori gernyeszegi földesurat. Történettudósok azt mondják, sok rokon­vonás van közöttük, a családfa bizonyossá teszi, hogy Tisza Kálmánban a Teleki Mihály vére csergedezik. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hajlamai is megegyeznek elõdjéivel.

Hát õkegyelme bizony nagyravágyó ember volt, és sok derék fejnek kellett legurulnia az õ hivalkodása miatt azokban az idõkben, hogy ne is említsek másokat, csak Béldi Pál és Bánffy Dénes uraimék õkegyelmeiket. Isten nyugossza meg a poraikat!

De mielõtt ezekrõl a daliás idõkrõl beszélnék, itthon kell kezdenem azt a korszakot, mikor még Tisza Kálmán nem volt benne a piros székben, hanem benne volt a magyar népdalokban. S ez is csak ért valamit.

Uralkodott õ akkoriban is, de nem a megyék, beamterek és mamelukok, hanem szívek fölött. Mikor egy-egy Kálmán napja esett Geszten, nem kellett meghívnia senkit, s jöttek az ország különbözõ részeibõl önként a jó barátok és a hívek. Felsõ-Magyarország kiválóbb nemesei és az Alföld urai mind összejöttek ott azon a napon. Tisza Kálmánnak csak végig kellett tekintenie a párthívein, hogy a szíve megdagadjon ennek a hatalmas tábornak a láttára.

Szûk lett a geszti kastély, a tömérdek vendég azt hihette, hogy itt ugyan már nem bírják õket ellátni. II. Rákóczi Ferenc sárosi udvarát varázsolta vissza az élettõl pezsgõ udvarhoz, hol vidám serlegek között reggeltõl estig az ország sorsán tanakodának.

Ott voltak rendesen mindnyájan, akik Rákócziéknál akkor; még tán nevekben is azok sokan, Ocskayak, Csákyak, csak az a kár, hogy Bercsényi Miklós uram nem volt ott. Így lett aztán a vége - Károlyi uraimék.

Hanem ez tán nem is tartozik a dologra. Vezércikkbe való dolog ez. Írja meg nálamnál okosabb ember.

Ezeken a geszti lakomákon a legnagyobb csodálkozást keltette az ezüstnemû. Azok a felvidéki képviselõtársak, akik a modern oligarcha látogatására összegyûltek, s kik nemzedékrõl nemzedékre öröklik a szokásos huszonnégy familiáris ezüstkanalat, az ezüst cukorpikszist, az ezüst só- és villatartókat, s kik ez evõeszközök miatt minden halálesetnél hajba kapnak a többi családtagokkal, elszörnyûködve beszéltek a tömérdek drága ezüstnemûekrõl, melyek alatt Kálmán napokon a Tisza-asztalok görnyedeztek. Tányérok, billikomok, kannák, csatákkal mûvészien cifrázva, némelyik türkiszekkel, opálokkal kirakva. A szegény asszonyoknak, akiknek ezt otthon a férjeik elbeszélték, majd a szívök repedt meg a nagy irigységtõl.

S az volt ebben a dologban a legrosszabb (ha egyáltalában van valami rossz benne), hogy ezek a csaták mind olyanok voltak, ahol az osztrákok gyõznek mindeniken. Bizony rossz ómen volt, hogy ezekbõl ittak minden Kálmán-napkor azok a mérges tigrisek, akik bizony kezes bárányokká lettek már azóta.

A legmokányabb tigris meg merte egyszer kérdezni (hiszen azért volt tigris, hogy merjen, ma már nem merne), mit keres ez a megfordított történelem a Tiszák ivóedényein, mivelhogy ez nagyon hamis kivonat a Clio irataiból.

- Hja, ezeket az edényeket - mondja Tisza Kálmán -, mi a Telekiektõl örököltük. Ezeket az edényeket Teleki Mihály uram kapta valamikor a Leopoldus császártól, s így jutottak a mi almáriumunkba.

Elbeszélte aztán az egész történetet, amint volt. Volt pedig úgy, hogy Teleki Mihály uram addig kuncsorgott Bornemissza Anna õnagyságának, míg az fogta magát, s személyesen írt egy kérelmezõ levelet Eleonóra császárnénak Bécsbe, hogy az eszközölné ki az õ belsõ tanácsosuknak, Teleki Mihály õkegyelmének, felséges urától a grófi címet.

Megtette már ezt Apafi Mihály elõbb is, de az õnagysága leveleire nem adtak már ott fönn semmit, még ha délelõtt írta volna is. Délutáninak vettek már õnála mindent.

De hogy ím a derék fejedelemasszony is beleavatkozék, megjött nemsokára a bizalmas értesítés Bécsbõl, miszerint a császárné befolyása folytán kilátásba van helyezve, hogy szeptember végével Mihály napja körül Teleki Mihály néminemû kitüntetésben fogna legkegyelmesebben részesíttetni.

Teleki Mihály uramat mindjárt elhagyta örömében a köszvény, és csak per maga és kend beszélgetett az udvari urakkal, sõt annyira vitte a dölyfe, hogy immár a fejedelemasszony termeiben is kínálás nélkül mert leülni s õnagyságával disputálni.

Végre megjött az óhajtva várt küldemény is Bécsbõl éppen Mihály-napra. Négy szolga tette le a szekérrõl a nehéz ládát. Telekiben elhûlt a vér, hogy hát mi olyan nehéz van azon a grófi diplomán?

Felszakították a fedelet roppant várakozás közt... Telekinek a lába reszketett az izgatott­ságtól... Teleki Flóra is elõjött a szobáiból a hölgyeivel... Naláczi uram és Baló is ott nézte.

Hát amint lehámozzák felül a vászonburkolatot, szemük elé tûnik tömérdek ezüst tál, gyertyatartó, billikom, tálca, kanalak, kések...

- Edd meg! Edd meg! - kiáltja Teleki elsápadva. - Hát ezüstkanalakat kértem? Hát ezüstkanál kellett nekem?

Dühösen markolt bele a ládába, valóságos fúriában volt.

- Több ezüstöm van énnekem, mint egész Bécsnek! Valamennyi birkámnak ezüstpatkót csinál­tathatnék. Nem kell, nem kell. Nyissa ki, Baló uram, az ablakot -, rivallt rá Baló Kristófra.

Persze, hogy nyitotta Baló uram lóhalálban.

A hatalmas tanácsos úr pedig kezdte kihajigálni rendre az ablakon a szép mívû ajándékokat az utcára, amelyik pedig a szoba kövezetére gurult, ádáz dühvel taposta elkeseredetten:

- Összemorzsolom, felolvasztom, apró darabokra töretem s bevetem vele az országutat. Kinek, minek néznek engem?

Tajtékzott ajka a méregtõl, és a fogait csikorgatta, s amint az utolsó darabot is kiemelné a nagy ládából, hát egyszerre csak ott van alul a grófi diploma.

Az volt még csak a meglepetés, borúra derû, egyszerre kimosolyodott õkegyelmének az ábrázata.

- Holla, Naláczi uram! Szaladjon le kegyelmed egyszeribe, szedje fel nekem az õfelsége ajándékait. Szaladjon, fusson kedves Naláczikám!

Hát ez bizony abból az ezüstbõl van, amit Naláczi uram még összeszedhetett az utcán, mert a nagy részét elvitték a járókelõk.

Azért vannak hát rajta csupa olyan csaták, ahol az osztrákok gyõznek.

Ebbõl különben azt is megtanulhatjátok, hogy sose ítéljetek egy ládának a tartalma fölött, míg a fenekét nem láttátok.

...Említettem már, nagy kár, hogy Bercsényi Miklós uram nem volt ott, mert az amilyen nyers ember lehetett, megmondhatta volna Tisza Kálmánnak: hátha egyszer õ is kap még olyan ládát, amelyiknek ott van a fenekén a grófi diploma.

Vagy hogy talán már rajta is ül.

TISZÁÉK EZÜSTNEMŰI [II.]

Bemegyek ma délután a redakcióba, s mire nem virradok ott? (Mert nekünk újságíróknak délután virrad.)

Az újdonsági rovat csinálója gyömöszöli éppen a lapba az alább olvasható igazi kommüniké-rövidségû helyreigazítást.

(Helyreigazítás.) Lapunk dec. 10-iki számában »A Tiszáék ezüstnemûi« címû tárcára vonatkozólag illetékes helyrõl arról értesítenek, hogy Tisza Kálmán birtokában a Teleki Mihály-féle ezüstnemûbõl egy kanál sincs, ennélfogva õ a hozzáfûzött történetet sem mondhatta el.

De már ez mégis furcsa, hogy a saját lapunkban megcáfolják az embert. Én megengedem, hogy õexcellenciájának zokon esik, hogy a Teleki-ezüstbõl egyetlen kanalat se kapott, de mire való elrontani az én történetemet?

Elvettem hát az illetékes helyrõl jött cáfolatot a hírrovat vezetõjétõl, hogyha már közölni kell, hadd írhassak hozzá kommentárt is.

Mert látom én a dolgok összefüggését nagyon jól, s ösmertem egyszer egy országbírónak a fiát, aki megosztozkodván a vagyon felett a testvéreivel, egész nyugodtan éldegélt a maga portáján, s éldegélne még tán ma is, ha valami bolond barátja be nem ugrasztja.

- Hát, hogy vagy megelégedve az osztállyal? - kérdé tõle egy ízben.

- Meg vagyok elégedve. Mindenikünknek kétezer hold jutott, az épületeket is igazságosan igazítottuk el, az ingóságokat ellenben pénzzé tettük, s azután osztottuk fel.

- Hát az aranykalodából mennyit kaptál?

- Miféle aranykalodából? - kérdi az nagy szemeket meresztve.

- Ej, hát az aranykalodából.

- Nem láttam én annak a színét sem.

- Lehetetlen. Hát nem is tudakoztad?

- Talán nem is volt?

- Már hogyne lett volna, te bolond? Hiszen látod, hogy a falusi bírónak is van kalodája, hát az országbírónak hogyne lenne? Csakhogy míg amazé fából van, ez vert színarany.

- Tyüh, hát persze hogy engem megcsaltak az atyafiak. Ezer mennydörgõs mennykõ... hamar ide egy prókátort, aki kipörli.

Nem mondhatom tovább, mert nem tudom, kipörölte-e aztán a prókátor az aranykalodát, de azt se tudom, hogy az osztályos atyafiak kipörölnék-e az ezüstkanalakat Tisza Kálmántól, ha véletlenül rajta száradna, hogy ott vannak?

De, hogy ne legyen mégis semmi processzus, leginkább a prókátorok elleni antipátiából (Tiszánál is nyilván az dolgozik) nem vagyok ellene annak, hogy béküljünk ki.

Õ kijelentette, hogy a Teleki-ezüstnemûbõl egyetlen kanala sincs, kijelentem hát én is, hogy a Teleki-ezüst adomához egyetlen adatom sincs.

De hát a fantázia is ezüstmûves. Ezt meg a publikum jelentse ki.

GREGUSS ÁGOST

Már egy esztendõ óta voltak kitéve barátjai annak az aggodalomnak, hogy Greguss Ágostot el fogják veszteni. Beteg volt már régóta, azt rebesgették, hogy gyomorrákja van, s ez a rák az, mely nem cammog visszafelé, hanem sebesen viszi áldozatját a sírba elõre. Mert hiszen a sír minden földi útnak a végzõdése, tehát elöl van.

Hol jobban lett, hol rosszabbra fordult, hol föl, hol le, ez az a hinta, amit már a halál keze lóbázgat, s melyrõl már rendszerint csak a Szent Mihály lovára ül át az ember. Egész telet, az egész tavaszt (pedig mennyire szerette a tavaszt) szobájában fekve kellett töltenie, a nyarat orvosi rendeletbõl Velence jobb éghajlata alatt kínlódta át, pedig mennyire szeretett itthon lenni.

Nyár végén jött haza jobban kissé, reményt ébresztve bennünk, mert életkedvet mutatott, de maga már nem bízott többé, s kitört belõle szûkebb körben nem egyszer az a bizonyos megalkuvás a halállal, mely a kiválóbb lelkek bátorsága. Humorral beszélt arról most az utolsó napokban, mert a megszûnés gondolata a mélyebben gondolkodó embereket vagy humoristákká teszi, vagy túl vallásosakká. Õ humorista lett, s ötleteivel mulattatta környezetét, mely már mulatni nem tudott azokon, mert érezte, hogy az élet, mely olyan makacs, szívós volt a vézna sovány testben, már vége felé közeleg.

Múlt szombat óta baja annyira súlyosbult, hogy kivált irodalmi és tudományos körökben minden órán féltek a katasztrófától. Éjjel és nappal sokszor süvített fel a telefonok csengettyûje a szerkesztõségekben: »Hogy van Greguss? Mi hír Gregussról?« Míg végre 13-án reggel kiszenvedett, s ezzel új csapás érte az irodalmat s irodalmában a nemzetet, melynek Greguss is egyik kiváló dísze volt.

Született 1825. ápril 27-én Eperjesen, hol atyja, Mihály tanár volt, s szinte az esztétikával foglalkozott. Iskoláit Eperjesen, majd Pozsonyban végezte. Már 1846-ban tanárrá lett a szarvasi fõgimnáziumban, hol a mennyiség- és természettant adta elõ. De már ekkor is nagy elõszeretettel fordult a széptani búvárlatokhoz, s itt írta elsõ esztétikai pályamunkáját, melyet a Kisfaludy Társaság elismeréssel fogadott.

Részt vett a függetlenségi mozgalmakban is, mert hévvel csüggött lelke a demokratikus eszméken, melyek átlengik mûveit is. Sõt a fegyvert is felkötötte. Ott volt Világosnál mint nemzetõr. A háború után megfosztatott tanári állásától, s késõbb 11 hónapot kitöltött a nagyváradi vár börtönében. Így lett belõle kész ember, de hivatal nélkül, mert tanári állását vissza nem kapta többé.

Toldy Ferenc vette pártfogásába, s munkatársnak hozta föl Pestre a Pesti Naplóhoz, hol kitûnõ esztétikai cikkei által csakhamar föltûnt. Késõbb rövid ideig szerkesztõje is volt a Pesti Naplónak.

Munkássága jól megérdemelt jutalmául az Akadémia 1859-ben tagjává választotta, hol székét a materializmusról írt értekezésével foglalta el; a következõ évben pedig a Kisfaludy Társaságba is bevezette lelkes barátja, Toldy Ferenc, kinek mindig leghûbb tisztelõje maradt. »Érdemben szegény az érdemben gazdaghoz folyamodik« - e szerény kijelentéssel köszöntött be Toldy oldalán, s székét a népköltészet viszonyáról a mûköltészethez írt értekezésével foglalta el. Itt mindjárt az oly díszes és fontos titkári állásra emelték, melyet legújabb idõkig egész odaadással töltött be.

A Kisfaludy Társaságban tevékeny irodalmi munkásságot fejtett ki, a ballada elméletérõl írt pályamunkájával már a harmadik koszorút nyerte el (a széptani munkáját szintén e társulat, »Levél« c. vígjátékát az Akadémia koszorúzta meg), azonkívül írt és felolvasott egyes kisebb értekezéseket, melyek az Évlapokban és »Tanulmányai«-ban jelentek meg; fordította Shakespeare »Timon«-ját és »Szeget szeggel«-jét; Goethe »Korinthosi ará«-ját és Corneille »Cid«-jét; s legújabban nagyobb munkát írt Shakespeare-rõl, mely az elsõ Shakespeare kommentátorok sorába emelte.

1870-ben a budapesti tudományegyetem esztétikai tanszékének rendes tanárává neveztetvén ki, székét »Bevezetés az esztétikai tudományokba« címû elõadással foglalta el. Hogy mennyire meg tudta kedveltetni tárgyát az ifjúsággal, mutatja azon örvendetes körülmény, melyre 1880-ban, egyetemi tanárságának tizedik évi fordulója alkalmával némi büszkeséggel hivatkozott, hogy e tíz év alatt tanítványainak száma megtízszerezõdött. »Majdnem 20 évi szellemi földönfutás után - mondá ugyanez alkalommal -, végre olyan otthonba jutottam, melyre mindig vágytam, bár érte sohasem folyamodtam.«

Áldásos mûködését, tanári pályáját a kínos betegség szakította meg.

Legtovább - talán utolsó lehelletéig - érdeklõdött az irodalom s különösen a Kisfaludy Társaság mûködése iránt, melynek újabb idõben alelnöke volt.

Még nemrég is ott olvasták fel egyik költõi levelét, mely játszi humorral volt tele.

Greguss a nemzet halottja. Helye pótolhatatlan marad, s halála szomorúságot okoz minden magyar embernek.

A koszorúk - mint egy életírója mondja -, amit õ kötögetett a nagyoknak, kiknek mûveit magyarázta, méltán megilletik õt magát is.