1883
CIKKEK, TÁRCÁK

A LOJÁLIS KIS PIPA

Bizony lojális náluk még a Kis Pipa is, pedig ez az egyedüli szittya konyha még, ahova mint valami szigetre menekülnek a zsíros nemzeties eledelek kedvelői. Minden ízében magyar hely; az étvágy még mindig »etyepetye« itt, de a spriccer már »freccs«, s a siller »Kazinczy«.

Maga a vendéglős, a derék Karikás bácsi, igazi eredeti ember, aki keményen s jó szellemben kormányozza a régi magyar élet utolsó bástyáját. Ami kitetszik az alábbi kis párbeszédből is, mely fülem hallatára folyt Miska bácsi és egy vendége között az »extrá«ban.

- Hova lett, Karikás bácsi, az a tömzsi borhordozó fiú, onnan a harmadik asztaltól?

- Az? Hova lett volna? Elcsaptam.

- Mit csinált?

- Hagyja el, kérem. Nagy szégyent hozott a fejemre a gaz kölyök... nagy szégyent.

- Ugyan.

- Hát tudja, nem volt egészen tiszta esze, nem volt semmi judiciuma. Képzelje kérem, levelet írt a királynak, hogy vegye szolgálatába... valami kályhafûtõnek vagy minek...

- No, bizony ezért kár volt elcsapni.

- Hiszen nem is csaptam volna én el, hanem rá két hétre fogadtam véletlenül egy másik pincért, aki meghallván ennek a dolgát, vérszemet kapott a bolond, s õ már a királynéhoz írt levelet...

- Hát aztán?

- Ejh, hát erre már aztán megijedtem - mondja Miska bácsi mogorván -, mert feltûnõ kétszer: hátha megbosszankodnak, mondom, õfelségeik, s azt találják mondani »de már ez mégiscsak szörnyûség, hogy mindig éppen ezek a Kis Pipa kellnerei alkalmatlankodnak«.

...S ezért bocsátotta el Karikás bácsi azon melegiben a két kunyorálót, mert mégsem szeretné, hogy király õfelsége nehéz szívvel legyen a Kis Pipa iránt.

A SZÁZÉVES BÁRÓ

(Báró Podmaniczky János)

Azt a bolond mondást is kitalálták már, hogy az ember a bárónál kezdõdik, pedig az nem olyan fontos, hogy hol kezdõdik az ember, mint az, hogy hol végzõdik. Az az igazi ember, aki a százévnél végzõdik. Mert konstrukció kell hozzá s józan, mértékletes élet, hogy az embernek olyan jó kontraktust adjon a halál az itt maradásra.

Hát még úgy élni ezt a száz esztendõt, mint báró Podmaniczky János, vígan, derült napfényben folytonosan, szeretve, tiszteltetve, fiatalon. Mert fiatal maradt János báró örökké, s hogy még a százévet is hárommal szerezte meg neki a gondviselés, egy csöppet se látszott csodálkozni rajta. Mintha úgy kellene annak lenni. Azon csodálkoznék õ csak nagyot - ha még lehetne csodálkoznia - miképp lehet az, hogy õ meghalt.

Pedig meghalt ma reggel hét órakor rákoskeresztúri kastélyában. Emlékezetes patriarkális alak volt, tele humorral, mely kedélyét mindvégig bearanyozta. Sok eredeti tulajdonságai voltak, de nem az excentrikus különc emberek közül való volt, hanem csak az eredetiek közül.

Már magában véve is unikum egy olyan ember, aki a napóleoni hadjáratokról csak úgy beszél, mintha tegnap lettek volna, s aki már egyetlen kortársat sem lát maga körül, s a mostani aggastyánokat csak tacskóknak nevezi: »Gyerek az még, hányszor megpacskoltam fiatalabb koromban«.

Mikor gr. Károlyi István meghalt, akit nagyon szeretett és tisztelt, részvéttel kiáltott fel:

- Szegény Pista! De hát mi baja történhetett?

Minden ízében típusa volt nem a magyar mágnásnak, hanem a magyar nemes úrnak, azzal az egy kivétellel, hogy elvei egészen mások voltak.

- Egy magyar nemestõl nem kívánok többet - mondogatta -, mint azt, hogy vagyonát el ne költse.

De ha nem is kívánt többet, õ többet tett, mert aránylag kis vagyonból nagyon szép birtokot szerzett össze.

Fösvénységgel vádolták, de igaztalanul. Jótékony célra sokszor adott és mindig sokat. Csak magára költött nagyon keveset.

Akik szemére vetették, hogy fösvényül él, azoknak készen volt a felelete:

- Nem nobilis dolog jól élni, tudva, hogy unokái koplalni fognak. Én nem vagyok annyira önzõ, hogy családomra ne gondoljak.

Régebben tevékenyen részt vett a közügyekben mint Pest városi képviselõ s mint Pest megyei bizottsági tag. De már jó ideje, hogy visszavonult mindentõl, s csak a lapokból olvastatta magának a világ folyását. A legutoljára Beniczky Ödön választásánál élt szavazati jogával, s elment Gödöllõre.

Hítták is ebédre mindenfelé:

- Megálljuk csak - szólt -, megkérdezem elõbb, hogy hát a többi választók mit ebédelnek.

- Szalonnát.

- No, hát akkor én is azt eszem.

Legkülönösebb tulajdonsága az volt, hogy az általa lakott szobákba senkit sem szeretett beereszteni.

Egyszer ötven év elõtt egyik szobájában ebédelt, sült csirke s bor állt az asztalon, mikor jelenti neki a cseléd, hogy tûz van.

Felkelt, becsukta a szobát, s ötven esztendeig volt becsukva. Tavaly találták meg ott a sült csirkét meg a bort.

Birtokait úgyszólván maga kezelte, csupa olcsó gazdatiszteket tartott, néhol csak parasztgazdákat.

Sorba látogatta a birtokrészeket, s mindenütt így vált el a cselédségtõl:

- E napokban megint eljövök, fiam.

Úgy tudta intézni, hogy minden birtokán minden órán várták az öreg bácsit.

Mire õ kedélyes ravaszkodással mosolygott:

- Aki urát várja, az nem csal.

Humánus ember volt, sok kedéllyel s ment minden gõgtõl.

Valahol Bács megyében egy rég elszakadt Podmaniczky egyik sarja, egyszerû parasztember hihetõleg mások rábeszélése folytán fejébe vette, hallván a Podmaniczky bárók hírét, hogy õneki azoknak a nagy birtokaiból rész dukál, s megindult egy tarisznya irománnyal megszerezni a háromszázesztendõs jusst.

A Podmaniczkyak persze kinevették, s elutasították a szegény, egyszerû jó bolondot, de õ nem csüggedt, s megpróbálta Podmaniczky Jánoshoz is bekopogtatni.

János kihallgatta szelíden, türelmesen, s aztán így szólt:

- Tehát kend is Podmaniczky?

- Igenis, méltóságos uram! És kívánom...

- Ne kívánj semmit, kedves rokon - mondá mosolyogva János úr -, mert kaparj kurta, neked is lesz. Vagyont hát nem adok kegyelmednek, mert azt én magam szereztem, de a famíliába beveszem kegyelmedet. S úgy teszek kegyelmeddel is, mint más rokonommal. Valahányszor idejön kend a saját alkalmatosságán, mindig szívesen látjuk kegyelmedet, s elköltjük együtt tisztességben, amit a szakácsné fõzött.

Úgy is lett, a bácskai paraszt Podmaniczky fel-feljárt Keresztúrba látogatóba, s mindig nagy rokoni »piatiká«-t rendeztek együtt (a báró piatikának hítta a dínomdánomot). Még a cigányt is elhívatta néha ilyenkor, mert a cigánynóta volt az egyedüli szenvedélye és a lónevelés.

Az a különös szokása volt e tekintetben, hogy a nyolc-kilenc éves lovakat is csikóknak tekintette, s csak azután engedte õket befogni.

- Aki korán húz, korán dõl ki.

Haláláról sokan fognak mély részvéttel értesülni. S különösen a rákoskeresztúriak gyászol­hatják igazán: valóságos atyjuk volt mindenben. Szidta, »mustrálta« õket, de megsegítette, ha bajuk volt.

GRÓF FESTETICS GYÖRGY

Az »Andrássy-minisztériumnak«, melyet a »nagyok minisztériumának« szeretünk nevezni, mert ott majdnem a legfényesebb nyolc név van koszorúba szedve azon idõkbõl, egyik tagja ismét a ravatalon fekszik. Nem a legnagyobbak közül való, de nem is a legutolsó. Azon a bizonyos vonalon esik túl, ahol már nincs mértékünk, ahol csak a képzelõdés kicsinyít vagy nagyít már. Mert mind jelesek voltak õk, kapacitások, karakterek, hazafiak, gentlemanek gyanú nélkül, tiszták és ragyogók, semmi, de semmi közönségeset nem találhattunk bennök.

Most már távolabb esnek... sokkal távolabb, és elmúlt a nimbusz is, mely a piros székeket övezte akkor, és az alkotmányos élet azóta igen sok embert fogyasztott el (mert a parlamenta­rizmus ezekkel táplálkozik, s némelykor igen jó étvágya van), egyszóval a »maiak« miatt más szemmel nézzük azt a nyolc arcot azon a képen, melyet akkor igen sok szobában akasztottak fel Magyarországon ékességnek, aranyozott keretben.

Az aranykeretek megkoptak, a rózsaszínû köd szétfoszlott, sokat elfelejtettünk, amire emlékezni illenék, és sokat megtanultunk, amire nem lett volna szükség, hogy tudjuk.

De a halál nem felejt... eljön, s ezek a régi ismerõs arcok egymásután megjelennek mégegyszer a képeslapokban, átvonulnak onnan emlékezetünkben, tanuságokat hagyva itt.

Nem tart már sokáig ez se. Még csak a fele maradt itt a nagy névsornak, s most ez a fele is meg van kezdve Festetics György halálával.

Eötvöst csakhamar követte Mikó Imre, majd Wenckheim Béla következett s kevés vártatva Gorove István. Csak hárman vannak még életben: Andrássy Gyula, Lónyay Menyhért és Horváth Boldizsár.

Festetics György, kinek elhunytát gyászoljuk ma, a nagy Festetics Györgynek, a keszthelyi Georgikon alapítójának unokája. Életrajzi adatait lapunk múlt számában közöltük, de méltatása még ezzel nem lehet kimerítve. Sokkal nagyobb, díszesebb helyet foglalt el õ közéletünkben, mintsem egykönnyen napirendre térhetne fölötte a közvélemény, mely egyedüli igaz koszorúzója az érdemeknek.

Szerény, igénytelen ember volt a saját körében, ki sohasem tolakodott elõtérbe, hiúság nem volt benne semmi. Minden dologban higgadt, megfontoló és korrekt.

Az elsõ miniszteriumba is csak Andrássynak a legnagyobb rábeszélésére lépett be. Sokáig sza­bad­kozott, hogy õ nem érzi magát képesnek egy ilyen állást betölteni. Mikor pedig elvállalta, mindenben félénk óvatossággal járt el, s úgy, hogy tán õ volt az egyedüli, ki soha semminemû megtámadásoknak nem volt kitéve sem az országgyûlésen, sem a sajtóban.

Hazafiasságát igen jellemzi az, hogy nagy óvatossággal bánt a reszortjába tartozó kitün­tetésekkel. Például igen nehezen volt rávehetõ, hogy azokat a mágnásokat, akik az osztrák éra alatt kapták a kilencágú koronát, magyar grófi rangra ajánlja.

Még szebb vonás benne, hogy igen gyakran jegyzé meg kedvetlenül minisztertársainak:

- Sajnálom, hogy elvállaltam a tárcát. Lássátok, én alattam lett az olyan jelentéktelen. Ha más, erõsebb ember kezdi vala, nem zsugorodik ilyen kicsinyre. Mert sok függ a kezdettõl.

Meglehet, hogy igaza volt, de alig hihetõ. Késõbb e tárca jelentõsége még inkább csökkent, s az elõ idõkben, midõn a király és a nemzet közötti érintkezés még mézesheteit élte, nem kis fontosságú dolog volt, hogy egy olyan finom, nemes, minden ízében elõkelõ alak egyengesse ki a támadó differeciákat, s eloszlassa a hidegségnek utóízét.

Festetics Györgynek nagy része van a kibékülés megteremtésében. A Deák-politikának egyik buzgó híve és támogatója volt, s ahol kellett, készen volt minden áldozatra.

Festeticsrõl mondta egyszer: »Az õ erszénye és szíve mindig nyitva van, de õ magát gyakran szeretné tõlünk elzárni.«

És ez jellemzi õt. Valóban õróla nem jegyezhetünk fel sem apróságokat, sem adomákat, mint más nevezetességekrõl. Ritkán szállott le a mindennapi élet szereplõi közé, de nem azért, mint hajdan Szemere, ki mindig koturnusban szeretett lenni, hanem azért, mert disztingvált nagyúri természete meg nem szívelte a tágabb körben való mozgás izgalmait. A népszerûséget nem kereste, nem adott rá semmit, az elismerésben nem volt öröme, s mindent kötelességbõl tett. S ezt a kötelességet nevével vélte örökölni. Ez elõl sehol se tért ki.

Dacára azon fényes pályának, melyet befutott, dacára annak, hogy mindig annál az asztalnál ült, ahonnan a történelem íródik, hogy számos fõméltóságot viselt, neki magának alig van története. A magánember oly kevéssé látszik benne, hogy szinte még ezután kell fölfedezni milyen volt õ.

Ritkák az ilyen jellemek ma már, s habár nem hangzik fel életükben milliók tapsa s haláluk alkalmával nagy fájdalomjaj, de a gondolkozó ember mélyen, nagyon mélyen él tudja siratni e klasszikus alakokat, akik még fehér márványból vannak vésve.

Legyen áldás porain, s porhüvelyét elhagyott lelke, mely útközben találkozott a testvéreével, maradjon köztünk, a mi fõuraink közt, s ébresztgesse bennük azokat az alvó ösztönöket, melyek azt diktálják, hogy akiknek ad a haza, azok is sokat adjanak a hazának. Hogy lehet­nének azok gavallérok, akik annyi javakat ingyen fogadnak el?

JÓKAI MÓR SZÜLETÉSNAPJA

Nemzetünk e hazában élõ legnagyobb fiának és a legnagyobb írónak születésnapja van.

Ma ötvennyolc éve, hogy õt az isten a kis magyar nemzetnek ajándékozta, talán tévedésbõl ennek, mert bármely nagy országban csodafényes alakká tenné õt lángelméje, és mégis talán szándékosan, hogy hozzá illõ legyen a többi óriásokhoz, kiket a század közepe nemzett nekünk!

Derék század volt! Nagy adósai leszünk örökké!

Ki tudja még, hogy fordul: de bízni kell. Egy dolog bizonyos. Amit ideadott, vissza nem veheti már. Amit még el nem hozott, elhozhatja.

Jókait még fiatalon találta az ötvennyolcadik év. Ez a mi legnagyobb javunk, amit ma átérezni illõ.

Az évek megkímélték eddig, csak a haját vitték el: de neki nem volt a hajában semmi ereje.

Ragyogó jókedve, szívének derült fénye, melege, tollának aranyos csillogása, lelkének szilaj röpülése mind megmaradt.

Mit kívánjunk neki?

Örökéletet? Megvan az már neki réges-régen.

Nyugodalmat? No iszen az kéne még. Csak hadd járjon-keljen õ folytonosan az önalkotta világokban, az õ fényes városaiban, idilli falvaiban, azok között a délceg hajadonok, páncélos hõsök, csodálatos honszerelmû daliák között, akik mind olyan ragyogók, szemkápráztató fényességûek, olyan jók és szelídek, olyan marconák és vakmerõek, aminõkrõl csak az álmodhatik, aki bennünket ösmer, s hibáinkkal, erényeinkkel együtt szívére zárva hordoz, s onnan kölcsönözi nekik a színeket.

Mit kívánjunk mi Jókainak? Azt, hogy sohase unjon meg minket. S ne azt nézze, hogy mit beszélünk, hanem mit érzünk.

Ne legyen neki keserû azok szava, akiknek a politikai torzsalkodásokban eljár a szájuk. Hiszen mi is az ellenzékkel érzünk testestül-lelkestül, s ha benne vagyunk a harcban, vagdalkozzunk ide-oda, nem nézve sokszor kit ér a kardél, de jól tudjuk, hogy aki Jókai Mór történetét meg fogja írni talán kötetekben egykor, az azt két sorban is oda fogja tehetni jegyzetnek valahova: »Egyébiránt képviselõ is volt, s a Tisza-padokban foglalt helyet mint egyik vezéregyénisége az akkori kormánypártnak«.

Hogy ezért a két sorért - mert igazán csak errõl a két sorról van szó - nem érdemes annyi lármát csinálni, illetlen dolog minduntalan babéraihoz nyúlni, az bizonyos.

De hát az emberek gyengék, a legjobbak a leggyengébbek, s akit a rajongásig szeretnek - mert a szeretet is nagy zsarnok - attól azt kívánjuk, hogy olyan legyen, aminõnek õk képzelik.

Márpedig Jókai nem lehet olyan, aminõnek minden ember akarná a saját gusztusa szerint, ha csak millió alakot nem tudna felvenni.

Legyen õ hát csak olyan, amilyen. Se gyengébb, se erõsebb, se jobb, se rosszabb.

S ha már én meghagyom, hagyja meg az idõ is olyannak, amilyen, most még legalább negyven esztendeig.

A JÓ ÖREG DÁNI FERENC

A két epithetonból, amely elválaszthatatlanul odaragadt a nevéhez, csak az egyik volt igaz, a »jó«: öregnek még nem volt olyan öreg, hogy váratlannak, felette korainak ne mondjuk halálát. Ifjúi tûz volt még benne s elég sok nemes ambíció a közhasznú tevékenységre.

Dáni Ferenc - kinek e nehány sort szenteljük - már kora ifjúságától élénken érdeklõdött a közügyek iránt, s különösen szülõvárosa, Szeged, az õ szûkebb hazája volt szeretetének mély tárgya. A régi embereknél sokkal természetesebb is volt az ilyen lokálpatriotizmus. Ennek élt ifjúságától kezdve egészen a tegnapi napig, s azzal a tudattal múlt ki tegnap éjjel, hogy a város, melynek tevékenységét, lelke tüzét áldozta, soha meg nem álmodott fényben emelkedett fel virágzóvá, naggyá, sõt hatalmassá is. S azzal a boldogító önérzettel, hogy az emelkedés e munkájában neki is jelentékeny része volt.

De amiképpen õ szerette Szegedet, nem kevésbé szerette õt Szeged. Mert Szeged nemcsak szeretetreméltó város, hanem szeretetre képes város is, s ez nem olyan közönséges frázis, hanem ritka erõ s nemes polgári tulajdon.

Téved azonban, aki azt hiszi, hogy Dáni Ferenc nem volt több, mint egy úgynevezett »helyi kapacitás«. Sokkal több volt õ. A szegedi lokálpatriotizmus nem az, mely valamikor ellentétbe jöhetne azzal, amit mindnyájan érzünk, az iránt sohasem szabad ellenszenvvel viseltetnünk, mert Szeged annyira egy mindenben mindig az országgal, hogy azt csak õk képzelik, hogy az az õ »extra érzelmük«, mint ahogy a kálvinista ember Debrecenben csak akkor hiszi el a delet, ha az õ külön toronyórájuk mutatja nekik; pedig hát éppen akkor delel a többi felekezet is.

Dáni Ferenc részt vett összes nemzeti küzdelmeinkben, s hosszú idõkig állott a haza szolgálatában. A szabadságharcban már ott látjuk, az elítéltek lajstromában is ott a neve. A bujdosást is megkóstolta. És megkóstolta aztán a börtönt. Mert ez volt akkor az »egymásután«.

Mikor az alkotmányt visszaállították, talán három ízben is Szegedet képviselte a parlamentben, s egyik buzgó híve volt Deáknak.

Utóbb aztán Szeged, Hódmezõvásárhely és Kecskemét városok fõispánjává neveztetett ki. S mint ilyen nagy népszerûségre tett szert a nevezett városokban. Kitûnõ modora volt, nyájas, elõzékeny mindenki iránt, és semmit se volt képes megtagadni ismerõseitõl. Ez néha sok kellemetlenségbe sodorta.

Annyira demokrata volt, hogy az egyszerû parasztok is csak »Dáni« úrnak szólították, s némelykor vállon veregették, ha kedvükbe járt.

A nagy robosztus alakok közé tartozott testileg, kik száz esztendõre vannak alkotva, s még alig volt hatvanéves. Sohase volt beteg, s mindig jókedvû, vidám és életpiros.

Fõispáni állásában igen nehéz szerep jutott neki: mert városai mindig az ellenzékhez tartoztak, s õneki nem kis feladat volt úgy képviselni bennök a kormányt, hogy konfliktusba ne keveredjék vagy a közgyûléssel, vagy a kormánnyal, mert pártja abszolúte nem volt, nem is lehetett e városokban, melyeket ennek dacára mégis tapintatosan, s kellõ eréllyel kormányzott.

A bekövetkezett szomorú katasztrófában különösen kiválóak az érdemei, nemcsak megsiratni tudta szülõvárosát, hanem éjt-napot feláldozva mentett, amit megmenteni lehetett. Az élelmezés és a közigazgatás jóformán az õ kezeibe volt letéve a rémület elsõ napjaiban, mikor mindenki a fejét vesztette. A jó öreg Dáni megállta helyét emberül, s félretette a személyes hiúságot is, mert bánthatta volna, hogy a kormány Lukács Györgyöt bízta meg teljhatalommal s nem õt.

Mikor végre Tisza Lajos királyi biztosnak nevezetett ki Szegedre, magától vált a fõispáni állás egészen fölöslegessé, s ezt belátván, Dáni sietett beadni lemondását. Azóta visszavonult szatymazi tanyájára, s ott éldegélt szép csendben, csak néha-néha rándulván le közhasznú egyletek gyûléseire, melyekben mint elnök, részint mint tag ifjúi erõhöz méltó tevékenységgel és kedvvel mûködött a város társadalmi életének emelésére ilyen módon is.

Eleinte az öregúr visszalépését annak tulajdonították, hogy az ottani városi ellenzék (mert akkor még ilyen is volt, most már nyoma sincs) élére kíván állni, de õ ezt nem akarta, s odaadó bizalommal és lelkesedéssel viseltetett Tisza Lajos mûködése iránt.

Szeged sokáig fogja gyászolni a jó öreget, mert derék polgárainak egyik legjobbika volt, s amint nem felejtette eddig sem - mert a város mostani fejét, a köztiszteletben álló derék Pálfy Ferencet csak »helyettes jó öreg«-nek szólítja -, úgy ezután is sokáig fognak még róla adomázni, s talán az utódok is kegyeletesen ejtik ki a nevet, mely össze van forrva városunk legszomorúbb napjaival, s mely a nehezebb munkaidõben volt mindig elöl.

GRÓF DEGENFELD IMRE ÉLETÉBŐL

(Apróságok)

Gróf Degenfeld Imrét azzal a három jelzõvel szerették lefotografírozni ismerõsei: roppant takarékos, rettentõ kálvinista és nagyon nagy hazafi.

Az egyiket jól tudhatták az ispánjai, a másikat a püspökje vehette észre, mert unos-untalan levelezésben állott vele, s ha valahol elvitt egy három zsindelyt a szél valami kálvinista templomról vagy iskoláról, az mind »eset« volt az öreg grófnak, ki egész éjszakákon át nem tudott aztán aludni, míg minden kálvinista dolog meg nem volt reparálva a környékében. Ami pedig a harmadikat illeti, hogy nagy hazafi, tapasztalhatta minden ember, ha egyébrõl nem, a leányairól.

Mert õ maga nem igen hozakodott elõ a hazafiságával a fórumokon. Nem azok közé tartozott, akik elõre tolakodnak, hogy mindég napirenden legyenek. A protestantizmus szolgálatában követett nemes és bátor magatartása után mindössze egyszer látjuk még nevét politikai enunciáció alatt az októberi diploma után, midõn õ, Tisza Kálmán, Lónyay Menyhért és gróf Andrássy Gyula újságok révén értesülvén fõispánokká történt kinevezésükrõl, ugyancsak azon az úton újságban nyilatkoztatják ki, hogy nem hajlandók azt elfogadni.

Érdekes, hogy a »makacsok« közül három miniszterelnök került ki késõbb, s az egyedüli Degenfeld Imre gróf, akibõl nem lett »semmi«. Azaz, akibõl még több lett; mert azt választotta feladatának, hogy gyermekeit jó magyar érzésben nevelje, nagy kiterjedésû családjának ne csak a legöregebb tagja, hanem valóságos feje és példányképe legyen.

S ez sikerült is neki. Négy leányából, kiknek egyike nemes emberhez, másik báróhoz, a harmadik grófhoz, a negyedik herceghez ment férjhez (Ugyan kihez adnám? - tréfálózott gyakorta - az ötödik leányomat, ha lenne) jeles magyar asszonyok lettek, s magyarokká nevelték gyermekeiket is, kiket sokszor gyûjtött maga köré az öregúr, lovagoltatta õket a térdén, s akkor volt a legboldogabb, ha a kis apróságok felmásztak a vállára, az ölébe, s szeretettel, hízelkedéssel cirógatták a nagyapa vidám arcát, melyet mint valami koszorú körített a deres szakáll.

Családja tagjai közt mindig az övé volt nemcsak az elsõ szó, hanem az utolsó is. A »gyerekek«-hez az engedelmesség illik, s azok meg is szokták nagy tiszteletben tartani az õ akaratát, soha ellent nem mondani annak. Pedig e gyerekek közt ott volt az is, aki egy egész országot kormányoz.

*

Jó szívét, humanitását élénken mutatja az az eset, mikor évekkel ezelõtt fekete himlõben feküdt egyik cselédje, s hagymázos önkívületben lehányván magáról takaróit, kirohant az udvarra.

- Hamar, hozzátok be szegényt! - parancsolá a gróf cselédeinek.

De senki sem mert hozzányúlni a ragályos beteghez.

- Nos, hát egyik se mozdul? Te se, János - pirongatja az egyik léhûtõt - katonaember létedre?

- Több ez a katonadolognál, méltóságos uram.

A gróf nem veszõdött velök tovább. Maga nyalábolta át a beteget, bevitte az ágyába, és betakargatta gyöngéden.

Ha nem játszott is kiválóbb szerepet a politikában - amikor már játszani lehetett, a keserû részébõl kivette a magáét - részt vett a szabadságharcban, bujdosott, halálra ítéltetett (Mert ilyen furcsa sorrend volt ez akkor!), de az ismeretes »fehér éjszaka«, mikor a bosszús Haynau megfordította magát, váratlan kegyelmet hozott neki.

Az új alkotmányos érában is ott volt mindenütt, ahol a magot vetik - mint mondani szokás - csak oda nem jött, ahol arattak. Beelégedett az egyház ügyeinek vezetésével, s mint elnök pártatlanul ritka türelemmel vitte a tanácskozásokat.

Ami még üres ideje maradt, az mind a családjának jutott és a gazdálkodásnak. Birtokait oly rendben hagyta, mint kevés fõúré az országban; kivált kedvenc jószága, Kocsárd egész kis paradicsommá lett a keze alatt.

Oly szenvedéllyel ûzte a gazdászatot, hogyha birtokait látogatni kellett, nem volt rá nézve se vihar, se hó, se sár. Fiatal ember is visszarettent volna gyakran attól a strapációtól, amit az öregúr végigcsinált egy-egy birtokszemle alkalmával.

Gazdatisztjei azt tartották róla, hogy a legutolsó lõcsrõl is tudomása van a gazdaságnál. S valóban fáradhatatlan volt az ilyenekben. Még közvetlen halála elõtt is folytonos kontaktusban állott gazdatisztjeivel, s onnan az ágyból dirigálta összes birtokain a külsõ munkát.

*

De takarékossága sohase ment el addig a határig, ahol a fösvénység kezdõdik. El sem mehetett, mert Degenfeld Imre gentleman is volt. Sõt még több: ritka jószívûség s õsmagyar becsületesség jellemezte. Bérlõi kifogyhatatlanok az õ dicséretében.

Volt úgy, hogy engedett a bérösszegbõl, de arra egyetlen eset sem fordult elõ, hogy fölemelje. Tégláson még anyósa, Bökönyi Beck Pálné idejébõl bizonyos Rosenfeld bírta a regalét olcsó áron, s bár egymást érték a többet ígérõk, a gróf soha még csak meg sem mondta ezt Rosenfeldnek.

Történt egyszer, hogy egy másik bérlõje (Mandel Pál képviselõnek az apja) azzal a különös ajánlattal jelentkezett a nyírbaktai kastélyban, hogy õ ezentúl több haszonbért kíván fizetni a kántorjánosi birtok után, melyet már 30 éve használ.

- De hát mi jutott eszébe? - kérdé Degenfeld meglepve. - Talán a versenyzõktõl fél?

- Éppen nem, gróf úr, hanem belátom, hogy változtak a viszonyok s a birtok most már többet ér.

- Semmi sem lesz belõle - vágott közbe kurtán a gróf. - Nem szeretem, ha a föld ide-oda mozog. Ér, amit ér. Maradunk, ahogy voltunk.

Megtörtént többi közt, hogy a gabonát, amelyre ezer forint felpénzt adott a kereskedõ, árcsökkentével a gróf nyakán hagyta, mert még így is kisebbnek maradt vesztesége, mintha a kialkudott áron veszi át.

A gróf eközben találkozik egyszer Debrecenben az eltántorodott vevõvel.

- Mikor jön el a gabonáért? - kérdezi.

- Jaj, ne is kívánja méltóságod - siránkozik a sarokba szorított kereskedõ. - Elég nagy veszteség nekem az ezer forint.

- Mi? Ön eszerint hát nem is akar eljönni a gabonáért? - riad rá a gróf.

- Igenis, nem! - dadogja amaz megszeppenve.

- Ez esetben is el kell jönnie a felpénzeért - szól egyszerre megváltozott hangon. - Csak nem hitte talán, hogy megtartom? Mert haragszom, ha mások sokat nyernek az én káromon, de én magam keveset sem kívánok nyerni a más kárán.

*

Ilyen ember volt Degenfeld Imre, méltó társa azoknak, akik a legközelebbi idõkben egymás után elköltözködtek innen. Meglepõ is, hogy három mágnás, Podmaniczky János, Festetics György s most Degenfeld hal meg, akikrõl azt jegyezhette fel a napisajtó, hogy takarékosak voltak, s bõkezûek csak akkor, ha a közügy kívánta.

De hát igazán a mi fõuraink lettek volna ezek? Azokból valók, akikhez oly kevéssé hasonlítanak? Azokból, akikre amiért idegen kézbe esnek a birtokaik, annyi a panasz, amennyi a szeretet hozzájuk, ebben a panaszban?

Igen, valóban ilyenek, egész ilyenek voltak. És nem az történt - ami különben gyakori -, hogy a halál tette jobbakká a halottakat. Bár az történnék - ami ritkább - emlékükkel, hogy a halottak tegyék jobbakká az élõket.

MIBŐL TEREMNEK A VIRÁGOK?

Hát mi egyébbõl, mint a virágmagokból. De nehogy azt higgyék, tisztelt uraim, mintha én most összebeszéltem volna valami magkereskedõvel, s azt akarnám önökkel elhitetni, hogy milyen jó lucerna vetõmag kapható nála, mennyi pompás egzotikus virág és dísznövény »eredete« van ott becsomagolva a nagy zacskókban és bödönökben. Nem én, nehéz fejem van nekem ahhoz!

A saját vetéseinket, a saját kertünket is csak úgy járom, hogy gyönyörködtet a verbéna illat, elandalodva nézem a tulipánt, a kaméliákat, a nagy Marchal Nielt, de én magam nem tudom, hogy terem az meg. Amit én termesztek, azok egyszerû mezei virágok, s honnak szedem a magot ezekhez is, bizony magam sem tudom megmondani.

Pedig éppen az ilyen magokról akarok beszélni. Igaz, hogy megmondhattam volna egyenesen is, ha általában nem az lenne a divat, hogy a publikum igen szépnek tartja, ha valaki messzirõl kerülgeti, amit mondani akar, s egyetlen szó helyett száz szóban találja meg a gondolatot. Az asszony és a gondolat a mai korban brüsszeli csipkében jár.

Hát én bizony csak azokról a magokról akarok fecsegni, melyekbõl a költészeti virágok, az irodalmi mûvek lesznek. A tárgyakról, melyek az írók lelkében és fantáziájában nõnek, izmosodnak meg.

Nem olyan bolondság ez, amilyennek az elsõ pillanatban látszik.

Honnan támadnak? Hozza az író magával? Nem hozza biz az, dehogy hozza. Hanem találja, vagy ráragadnak.

Mert megtörtént már velem egyszer, hogy egy igen kedves szegedi barátom, aki foglalkozására búzakereskedõ, rám adta esõs idõben a télikabátját, s én azt elhozván, felakasztottam a ruhafogasomra, s igen hosszú ideig nem jutott eszembe visszaküldeni. Hát az történt, egy napon megdöbbenve veszem észre, hogy búzavetés van a ruhafogasomon. A kabátban mustramag volt, s az kicsírázott a nedvességben, megnõtt és kaszálni lehetett volna. Hiszen ha az isten csodát akar, még a kalamárisból is erdõ nõ. Csakhogy a csodák már lejártak (a kereskedõi annonceokat kivéve, ahol mindég van valami bámulatrakeltõ). Ma már belátunk a vesékbe - sõt még odább -, az emberek észjárásába is. Ott vannak még csak bolond vidékek imitt-amott!

De most csak azokhoz az emberekhez van közöm, akik írni szoktak, s ezekhez is csak bizonyos szempontból. Úgy találom, hogy embereim háromfélék. Akik meg tudják látni az alkalmas anyagot az életbõl, s azt még jobbá teszik tollukkal. Ezek a nagy írók. Azok, akik felismerik az alkalmas anyagot, de egy kicsit elrontják. Még ezek is jó írók. A legtöbb író arról nevezetes, hogy hidegen megy el az anyag között, melyet fölelevenítenie kellene, sõt - oly különös ez elfogultság, hogy - biztosra lehet fogni: ha negyvenkilenc jó tárgy állna elõttünk, s egyetlen kevésbé alkalmatos, az ötvenedikhez nyúlnának.

Ezért, legalább én elõttem, a legjellemzõbb az írónál, milyen tárgyat dolgoz fel vagy még inkább, milyeneket szeret meg. Nagyon fontos ez! Mert egy bizonyos ügyességet a komponálásban és az elõadásban sok ember megszerezhet, ha utána van, de a jó tárgyakkal sohase lesz tisztában.

A tárgyakkal tulajdonképpen úgy van az ember, mint az, aki a lovat kereste, és rajta ült. Legalább én minden dolgomat, amit leírok, már régen tudtam azelõtt, s mikor megfogom a tollat, hogy megírjam, szidom magamat, hogy hiszen milyen régen tudom én azt már, és sohasem jutott eszembe papírra tenni.

Száz meg száz ember állított már meg abból a célból, hogy egy novella tárgyat mondjon el, nyájasan megszorongatva kezemet, hogy azt csak én tudom majd megírni... valami pompás dolog lesz abból... már két hete tartogatja számomra.

Meghallgatom, meg is dicsérem jóakaróim meséjét, de csak a köteles udvariasságból, mert még eddig sohase mondtak semmi olyat, ami tetszenék, s aminek hasznát vettem volna.

De mégis történt egyszer, valami hét éve lehet. Zimankós téli idõben siettem az Athenaeum felé, midõn a tömérdek piros orr s zúzmarás bajusz közül egy ismerõs csupasz alak bontakozik ki: az egyik lábára biceg egy kicsit, s a túloldali válla magasabb valamivel az innensõnél, mintha erõnek erejével a fejének akarna elõlgetni... Nini, nini... a biz az én Repka Mihály barátom, akivel már féléve nem találkoztam.

- Szervusz, fiskális! - mondom, s sietek elhaladni mellette, mert bizony nem diskurzusra való idõ az ilyen.

- Hó, hahó - kiált rám, a télikabátom gallérját ragadva meg. - Állj meg hát, barátja az erénynek.

- Parancsolj, kérlek.

- Ezer szerencséd, hogy találkozunk.

- Nono, mi baj van, Repka pajtás?

- Baj? Szerencse barátom, nagy szerencse. Egy olyan eszmét mondok neked, hogyha te azt megírod, halhatatlan leszel, becsületemre mondom. Ha te azt jól megírod, még talán Gyulai Pál is megirígyli tõled.

- No, mondd el hát hamar, mert sietek.

- Nem addig az hékás. Gyere a kapu alá, mert meghallja elõled valaki itt kívül.

S ezzel toporzékolva, táncolva a nagy hidegtõl, behívott a kapu alá.

- Hallom már, kérlek.

- Hát izé... de jól vigyázz. Ejnye...

Nagy tenyerével dühösen csapott a homlokára.

- Vesszek meg, ha nem igaz... elfelejtettem. Hát látott valaki ilyet valamikor? Kétségbe vagyok esve, barátom. Elfojt a düh!

Úgy tett a kezeivel, mintha a levegõt kapkodná, majd szomorúan mondá:

- Elfelejtettem... Milyen szerencsétlenség! - tette aztán hozzá majdnem siránkozó hangon. - De megállj, megállj csak... hopphó!

Szemei felcsillogtak, s derû öntötte el széles, csontos pofáját.

- Megvan! Megfogtalak kutya! - s összeszorította a bütykös markát. - Egy barátomnak elmond­tam tegnap az eszmémet... elmegyek, fölkeresem... azonnal fölkeresem, és meg­kérdezem tõle. Hol leszel egy óra múlva? Várj meg kérlek ezen a helyen.

De ezt már mind csak útközben kiabálta, mert elrohant, mint a forgószél. Hosszú Deák-köpenye lecsúszott a félválláról, s amint utána röpködött, kiegyengette a havat is az Úri utca trotoárján.

Persze hogy nem vártam, de minek is? Hiszen az alkalmas tárgy már megvolt. Az elsõ és utolsó, melyet más mondott, azazhogy tulajdonképpen nem mondott bizony Repka Mihály egy sort se! Hisz még tán mai napig is az elveszett eszméje után szaladgál, ha már azóta nem veszett el õ maga is!

Egyébiránt bocsánat, urak, hogy már eddig is Repka barátommal fárasztottam önöket. Mert tulajdonképpen nem az én kedvencemrõl, hanem mindnyájunknak egy kedvencérõl, a szegény Tóth Edérõl akartam diskurálni egy keveset.

Sokszor elbeszélgettem vele. Az embernek rendesen megvan az a hiúsága, hogy szeret hozzádörgölõzni a jelesebbekhez. Különben sem volt unalmas ember. A sok magasztalás nem rontotta el egy cseppet sem. Nem vált olyanná, mint az az írótársam, akit ha egy óráig nem dicsértek szemtõl szembe, mindjárt elálmosodott. Igen jó folyékony elbeszélõ volt, ha a köhögés engedte.

Volt a mi jóemlékezetû Tóth Edénknek egy érdekes darabja, amit meg nem írt. A kereskedõi életbõl szedte össze bele az anyagot, azaz a saját életébõl. Mert, mint tudjuk, Tóth Ede is kereskedõ volt, mégpedig nemcsak Posner Károlynál inaskodott, hanem mielõtt odakerült volna, már megkóstolta az ingyen szentjánoskenyeret Rimaszombatban, bizonyos Kovács János uramnál, aki ha megél (ti. ha Tóth Ede él meg), ma már bizonyosan hõse lenne egy maradandó becsû színmûnek.

Így azonban csak egyszerû fûszerkereskedõ maradt a népszínház deszkái helyett odahaza Rimaszombatban. Isten nyugosztalja meg, ha azóta már elhalt volna, bizony hajszál híja, hogy nem örökké elevenné lett õkegyelme.

Derék magyar ember volt, és »fekete kutyának« hívatta magát: pedig nem volt egyéb fekete, se a lelkén, se a karakterében, se a boltjában, tán csak a medvecukor, mert a pörkölt kávé még barna számba megy a színek között.

Hanem egy makula mégis akadt õrajta, s ez a makula szórta el a virágmagokat, amiket a jeles költõ, akkor még az Edus inas, nagy elõszeretettel felszedegetett, s éppen õrölgette már a lelkében évek múlva, mikor a halál azt mondta, hogy Kovács János uram megírására már nincsen idõ. Mert magunk közt legyen mondva, szörnyû mérges lehet a halál, hogy míg õ abban fárad a kaszájával, hogy az embereket pusztítsa, addig valaki nekiáll egy kis pipogya pennával, s csak úgy önti az eleven embereket.

Így nem lett, mondom, Kovács János uramból semmi, de a viselt dolgait elbeszélte nekem Tóth Ede, s most már csak az õ külön benyomásai vesztek el, de a tárgyak nem. Igaz, hogy azok értek többet!

A kereskedõi nagyzolást, s a kereskedõi élet humorát, komikumát akarta színpadra vinni. Egy bohókás felvonást meg is írt már, melyben szembe állítja a »fekete kutya« tulajdonosát a »fekete macska« tulajdonosával mint riválissal a másik utcasarkon. Kár, hogy e töredéket nem vették be az összes mûvei közé.

Amennyire egyszeri felolvasás után emlékszem, a fekete kutyáéknak gyönyörû kislányuk van, Erzsike. Aranyos név, mert úgy látszott, ennek a ragyogó szeme volt az elsõ láng, amely rügyet fakasztott az Edus inas szívében. Az Erzsikét feleségül kéri a fekete macskáék Feri segédje, a legelsõ segéd a fûszerkereskedésben.

A furfangos fekete kutya azt mondja elõször, hogy nem adja oda, hanem aztán eszébe jut valami.

- Tudja mit, barátom, magáé a leány, ha megfelel annak, amit én kívánok.

- Akár a pokolba is elmegyek, ha a mennyországba azon keresztül visz az utam. - Így szólt az elsõ segéd, aki románokat olvasott ember volt, amint az ebbõl a feleletbõl is kitetszik.

Mire ekkép felelt a »Fekete kutya«.

- Nagyobb dolgot kívánok én ennél magától. Menjen vissza a principális boltjába, végezze dolgait a vevõkkel, hanem három napig nem szabad egyebet mondania, csak igazat.

Jól van - a kereskedõsegéd, hazament árulni, s mindig igazat beszélt három napig.

Hát mi történt? Az emberek eljöttek finom jamaicai rumot venni, mire azt mondta az öregsegéd: »A mi rumunk se nem finom, se nem jamaicai«. Ha mokkakávét kértek: - »Ez csak cikória, és fügekávé, jó uram!«

S így lõn, hogy három nap alatt mind elhagyták a vevõk a fekete macskát, s mind átpártoltak a kutyához.

Nem tudom, megtörtént-e ez a tréfa valamikor, s még kevésbé tudhatom, Kovács János uram cselekedete volna-e meg, hanem annyi bizonyos, hogy az õ nyakába készült szakadni.

Azonban ami egyebet elmondok a nemzetes úrról, arra már a kezem írását adom. Mert a közvetlenség melege volt rajta, mikor a szegény Tóth Ede elbeszélte.

Kovács uram nemcsak a földiekkel mint vevõkkel állt folytonos nyájaskodásban, mely fõleg a kéz dörzsölgetésben nyilvánult, hanem a kegyes égiek iránt is folyton jó modort tanusított. Minden reggel hangosan mondta el a miatyánkot a héringes hordó elõtt.

»Légyen meg a te akaratod - könyörögte mély áhitattal - miképpen mennyben, azonképpen a földön is... (Te Edus, öntöttél-e téglaport a paprikába?), és add meg mindennapi kenyerünket. (Igaz, hát timsót tettél-e a kenyérbe?)«

S ilyenformán ment az egészen az »Amen«-ig.

Az Edus fiún kívül még egy inas volt a »kutyában« és három segéd, akiket nagy kordában tartott a nemzetes úr, s mikor elment hazulról egyedül vagy a feleségével, rendesen megállt az ajtóban, s így szólt:

- Mindjárt jövök!

S homloka valamennyi ránca gyûlést tartott a szömöldjei fölött.

S ezt mondta még akkor is, ha két hétre utazott el valahova. »Ebben a nyomban itt leszek, gyerekek! Addig is öntsetek egy kis spirituszt a malagára.«

Persze hogy a fekete kutya személyzete aztán minden ajtónyílásnál õt várta, s nem mert beleereszkedni a »szabadabb életbe«.

De emellett a magyaros furfang mellett talpig becsületes ember volt az öreg, ami kis nagyzolás volt benne, azt a görögösködés plántálta a vérébe.

Mindent nagyított, mert megszokta a bolti árucikkeken, s innen átvitte az életbe is. A famíliája is úgy nagyzolt, mikép õ a famíliájával. Selyemben járatta leányait, feleségét, s nagyságosnak hívatta a cselédekkel. Hogy a származása is meglegyen, kikomponálta, hogy a mesés mada­gasz­kári királynak, Benyovszkynak valami rokona, s ehhez aztán olyan makacsul ragaszkodott, mint az elõkelõ vignette-ekhez a borospalackokon, melyekben lõrét árult.

Csacska volt, és szapora beszédû, mindenrõl informáltatta magát, és mindenben informált: csak a fivéreirõl szeretett hallgatni.

S ha meg is kérdezte néha egy-egy ismerõs, hogy hol lakik most a bátyja, Kovács Mihály.

- A Mihály? - mondá. - A Mihály tengerész Szegeden.

- Hát a Károly?

- A Károly? A Károly csizmadia passzióbul.

Kicsinyelte õket, hát megnagyította egy kicsit, mint ahogy megnagyított mindent.

S ez az erõszakolt nagyítás úgy vette ki magát, úgy lebegett mindenen, mint egy növekvõ felhõ, mely elfogja az igazi napfényt, s árnyékot von mindenre, de mindenre, a szép Erzsike arcára, a festett fekete kutyára a külsõ ajtón, ráül a héringes hordóra bent, s ott jár a hátamögött magának Kovács János uramnak is.

Ebben a nagyzolásban, mely nem ritka a kereskedõ világban, találta fel a kis Tóth Ede azokat a virágmagokat, amelyekbõl egy vígjátékot akart növeszteni.

Én úgy találtam, hogy ez a tárgy alkalmas szövõszéke a szomorújátékoknak is.

A »TEGNAP« ÉS A »MA«

Szlava! A »tót szerecsen« meglett tehát! Már kefélik alája az államtitkári széket. Az állam­titkári szék pedig, minden ember tudja, éppen olyan színû, mint a minisztereké, sõt ugyanaz, mert az ember elõbb lesz államtitkárrá, s csak ha megkopik, miniszterré, de a szék maga megfordítva futja be pályáját, legelõször miniszteri, s ha megkopik, ki tudja, mi a sorsa... Mondom pedig azért, mert Móricz Pál kérdeztetvén egykor Szarvason, hogy micsoda különbség van a miniszter és államtitkár közt, egészen elütõ módon magyarázta meg:

- Nem más bizony, minthogy ha a minyiszter elunja az ülést a verhenyeges bársony széken, az államtitkár ül a helyire, hogy a szék soha ki ne hûljön.

Képzelem, hogy fognak a Baross kinevezésén elcsodálkozni odahaza Nyitra megyében. »Nás cslovek! Toja uzs volyacso!« fogják zengei Liptóban, Zólyomban, Turócban a kaszinókban. S megkezdõdik a tót népvándorlás a közlekedésügyi minisztériumba, mert hát úgyis a tótok építették Budapestet, joggal megilleti õket, hogy már egyszer lakják is.

S aztán mi tûrés-tagadás, a közlekedés úgyis speciális tót szakma. Eddig Magyarországon kizárólag csakis a drótos és üveges tótok közlekedtek Európával.

Hanem félre minden tréfát, egyet meg kell adni Tiszának, azt, hogy méltányolni tudja a tehetséges embereket mindenféle melléktekintetek nélkül. Baross Gábor komoly törekvésû, mozgékony, eszes ember. Megérdemli az államtitkári széket is, nem ugyan a saját erényei miatt, hanem a mások fogyatkozásainál fogva.

Valahányszor azt látjuk, hogy érdemes fiatalember gyorsan emelkedik kiváló állásokra, könnyedén megelõzve kortársait, sõt az öregeket is, mindig örülünk rajta, mert ez a »szamárlajtorja« uralmának gyengülését jelenti.

*

De még Barossnál is barosabb dolog, hogy a szegény Odescalchy Artúr azzal az eltökélt megadással ment ki, hogy õt a bukovinai kormány legalább is be fogja záratni. S el is látta magát mindenféle óveszközökkel erre nézve, elbúcsúzott rokonaitól, barátaitól, megcsinálta a végrendeletet, és útlevelet váltott.

- Mert félek - mondá -, hogy engem ott agyonütnek.

- Ne félj semmit. Ha bajod esik, megbosszulunk.

Barátai elkísérték, meg is siratták, kíváncsian várván a következményeket.

S íme mi lett a következmény? Az, hogyha behozza Bukovinából a magyarokat, jó lesz, ha most meg már a bukovinai hatóságtól vált útlevelet (mégpedig legcélszerûbb lesz valami oláh névre), hogy itthon a mi hatóságunkkal ne essék valahogy komoly baja...

Egy bécsi tekintélyes politikus kóválygott a minap itt Budapesten, aki keserûen panaszkodott több helyütt, hogy az mégis skandalum, Tisza kormányozza az egész Monarchiát... Csak már ez a Tisza ne lenne...

Mintha hájjal kenegettek volna bennünket. A nemzeti elbizakodás könnyen hiteti el a magyar emberrel az ilyen nagyításokat. S szinte kedve lenne szegre tenni az ellenzéki sarukat. Úgyis kezdik már letördösni azokról is a sarkantyúkat.

Hanem szerencsére nem soká vannak a csizmák a szögön, íme kitûnt most, miképp ualkodik hát Magyarország a Monarchia mindkét felében.

Úgyhogy mindig õ kénytelen engedni, még az olyan dolgokban is, amelyek »nekik« kevésbe kerülnek, de nekünk nagyon sokat érnek.

Az embernek az ilyen uralkodás hallatára önként eszébe jut, a Jókai holnapi verse a »Nemzet«-ben a mesés koldus királyról, aki a fantáziájában uralkodik, de még az s igazibb uralkodás!

*

Egyébiránt a csángó ügyben még nem lehet kimondani az utolsó szót. Mert semmi esetre sem szabad elfelejteni, hogy ennek az egész ügynek van praktikus oldala is.

Egy tekintélyes ember eddig nagy hévvel védte a csángó ügyet, mikor azonban a tömeges behozatalig jutott a kérdés, összeráncolta a homlokát...

- Bizony nem tudom - mondá - magam sem, mit kellene csinálni olyat, ami nekünk is, a csángóknak is jó legyen.

Mert mikor a behozatalról van szó, akkor nem lehet csak annyira mennünk, hogy »gyertek hát, no«, hanem azt is hadd lássuk, hova jönnek, és »mire« jönnek be.

Mert én csak egyszer beszéltem Kántor urammal (a múltkori csángó küldöttség egyik tagja), s õkegyelme bizony hetykén beszélt a világ dolgairól.

Kérdém tõle:

- Hát ott maguknál ugyan miféle hivatalnokok vannak?

- Hát csak olyan kapitányféle gyalogjáró nép! - felelte fitymálólag.

(Ühüm! - gondoltam magamban mosolyogva. - Ebbõl még a százados székely vér beszél, benne született a homályos kívánság és étvágy a dulokra és királybírákra.)

- Aztán hogy gondolja azt, Kántor uram, ha ugyan be találnának jönni?

- Hát csak azt gondolom, dicsõséges uram, hogy úgy negyven-ötven holdacskát magam is meg tudok túrni.

Ez volt a diskurzusom Kántor urammal.

És én csak annak a mondója vagyok azóta, hogy ne csak azt hajtsuk mindig: mi mit akarunk, hanem tapogassuk ki tõlük azt, õk is hogy mit akarnak. Mert a káposzta úgy marad meg a legbiztosabban, ha a kecske jól van lakva.

*

No, de ezek nem komoly dolgok. Meglehet, míg ma itt a tintába mártogatjuk a tollunkat, hogy gyenge szavakban panaszkodjunk, amiért igen lanyhán veszik az ország sorsának intézõi a csángó betelepítés szent ügyét, már azalatt a miniszteri szobákban spanyolfalak mögött cirkalmazzák is a mappán a jövõ »csángó vármegye« terjedelmét és határait.

A HŐSÖK SORSA

A párbajhoz három közeg kell... míg egészen vége lesz.

A szekundánsok, a doktor és a bírák.

Természetesen egyik közeg se veszi komolyan a dolgot. A szekundánsok tudják, hogy vér nem lesz, a doktor tudja, hogy seb nem lesz, a bírák pedig tudják, hogy semmi se lesz.

De azért olyan komolyan megy minden, mintha valóságban történnék valami.

Pedig csak a negyedik közeg nem csinál belõle játékot. Az a közeg, amelyet meg sem említettem. Mert a negyedik közeg volt a két fiákeros, aki a feleket kiviszi a csatmezõre.

A fiákerosok egészen komolyan szedik be a vitelbért.

S eszerint van hát mégis valami szolidaritás a párbajoknál.

*

Hanem ne ítéljük el, uraim, az összes párbajokat, hiszen vannak köztük mindjárt eleitõl kedélyes párbajok, melyeket mindenki megmosolyog, vagy pláne vidám hahotára fakad a hallatukra.

Ilyen a Wahrmann-párbaj Istóczyval, melyet szcenírozni sem kell, azon módon beillik egy vígoperett szövegnek.

Ez operettben egyéb nehézség nem volna, mint hogy a színtér sokat változik, s igen sok képzelt személy (láthatatlan üldözõ rendõrség) játszik szerepet, amit bajos lenne elõállítani még Molnár Györgynek is. Pedig nem volna bolondság az Istóczy--Wahrmann párbajt görögtûz mellett látni.

A hõsök, kiknek babérai már régen elfonnyadtak azóta, ma álltak a törvényszék elõtt.

Az ügyész azt kérdi Wahrmanntól:

- Megkísérlették-e a felek a kibékülést.

Wahrmann zordon képpel feleli:

- Igen, de lehetetlen volt.

- Hány éves Ön? - kérdi tõle még elõbb a bíró.

- Ötvenegy.

- Hogyan? - súgja neki Füzesséry. - Hiszen tavaly még csak negyvenkilenc voltál?

- Hiszen azért trafál. Mert két esztendõt öregedtem azalatt a két nap alatt.

*

Füzesséry becsatolni kéri az iratokhoz a Pesti Hírlapban megjelent legmagasabb kéziratot, melyben a Komjáthy pisztolyainak készítõje életmentésért lett jutalmazva. Ezekkel a pisz­to­lyok­kal víttak. Ez nagy enyhítõ körülmény. A bíró mosolyog, azután félre inti Füzesséry védõt:

- Hát mennyi büntetést akarna a vádlottak számára?

Vallja meg négyszemközt.

- Hát igazán szóljak?

- Hogyne. Hiszen csak privatim van...

- No, hát tudja én azt szeretném, ha élethossziglan csuknák el mind a kettõt...

- Ah!...

- Éspedig egy cellába.

*

Végre kihirdetik az ítéletet.

- Nyolc napi elzárás!

- Csak! (Mozgás a közönség közt.)

- Tekintetbe véve az enyhítõ körülményeket.

- És soknak tartom a nyolc napot - mondja Wahrmann.

- Természetesen - bíztatja Füzesséry -, mert be kellett volna számítani a kiállott szenvedéseket is a párbaj elõtt.

Fellebbeztek. Minélfogva el lehetünk készülve, hogy a nagy vértragédiának még lesz egy nehány nyoma az újdonságok közt, egész addig a stádiumig, míg õfensége két ily hõs levente sanyargattatását megelégelvén, a bajvívó fegyvereik által okozott vétekért - mások elrettentõ példájára - megkegyelmez.

AZ UTOLSÓ ORSZÁGBÍRÓ

Igen az utolsó országbíró volt. Senki sem fogja viselni többé ezt a titulust, mely messze századokból nyúlik le hozzánk tündöklõ nevekkel, mintha egy fényes gyöngysor volna. Egy fényes gyöngysor, melyre gaz kezek gyalázatos zsineggel kötöttek ma csomót.

Az országbírói címet, melyhez annyi fényes tradíció tapad, csak Mailáth Györgynek hagyta már meg a parlamenti kormány, mely ezentúl már nem tûrhet maga mellett ilyen örökös nagyhatal­mú urakat.

S Mailáth György méltó volt rá, hogy viselje még homlokán az elavult közjog fényességeit, s hogy átvegye az új idõk nagy feladatait is azok mellé. Az õ vállán megfért a múlt és a jelen. Az õ kezében megsajnálta a mai nemzedék amazt, és megszerette emezt.

Az utolsó magyar nagyúr fekszik a ravatalon, aki még nem volt »felelõs«, s akit nem hányt meg kénye-kedvére a népnek akarata. Olyan volt, mint egy erõs és díszes oszlop, mely mindig magasan rendületlenül áll, akármint csapkodnak, nõnek és sodornak is a hullámok lent.

Ezentúl már csak kúriai elnökök lesznek és fõrendiházi elnökök, a két felsõ gomb két elõkelõ gépezeten. Az utolsó országbíró meghalt.

S hogy halt meg? Ez a borzasztó! Gaz cinkosok a szobájába törnek, megfojtják egy repce zsineggel, s reggel ott találja szolgája halva.

De hát egy rémregényt olvasunk-e a sötét középkorból, vagy valóban ezt történt egy elõkelõ, népes városrészben, ma, az ország legelsõ hivatalnokával, történelmünk egyik alakjával s a polgári hatalom egyik legnagyobb kezelõjével?

Megdöbbenve kérdezzük önmagunktól: »Hát csak ennyi az a hatalom, ami a legnagyobbnak jut?...«

S valóban szinte hihetetlennek látszik elõttünk ebben a megdöbbentõ tényben, midõn orvul elesik e fényes nagy alak, hogy mindez talán csak azért történt, hogy tolvajok láncát s tárcáját elvihessék?

A tények mutathatják ezt, de a fátum az nem lehet ily közönséges, ily kisszerû... a mi hitünk szerint... õiránta.

S ebben... igen ebben van jellemezve az a nimbusz, amellyel õ bírt ez országban, melynek nemcsak parancsoló feje volt, de hû fia is. Abban van az õ nimbusza, hogy még halálát is nehéz elhinnünk, hogy így esett... így meghalhat, megengedjük, akárki, de nem Mailáth György, az ország bírája... s ezer regényes hír jár a nép között, mert meg nem foghatja, föllázad az értelme a halálnak azon formája ellen, amely pedig a legvalószínûbb.

De ha nem is ilyen gyalázatos merénylet áldozata is, halála akkor is nagy veszteség.

Rettenetes, hogy miképp halt meg, de nem kevésbé szomorító, hogy általában már nincs többé Mailáth Györgyünk.

E kevély magyar nemes, ki büszke volt tartásban, modorban, szavaiban, kit senki meghajolni nem látott soha, mintaképe lehetett az arisztokratának, ki így szólhat a legkevélyebb címer mondattal: »Király nem lehetek, herceg nem akarok lenni, hogy Mailáth György maradhassak«.

Kora fiatalságában lépett a közpályára, azóta mindég nagy tisztelet környékezé, s oly tekintélyre tõn szert, minõ még csak Magyarországon »volt« lehetséges.

Mindég a konzervatív nézetekhez hajlott, hanem hazáját hõn szerette, s mint kancellár nagy érdemeket szerzett azon út kiegyengetésében, melyre aztán Deák vezette rá a nemzetet. Deák maga is többször mondá róla: »Õ seperte el a havat elõlünk«.

Egyéniségének roppant súlya volt közéletünkben válságos események alkalmával, kivált mióta Deák meghalt. A király is elégszer kívánta tanácsát hallani.

Kevélységét s azt, hogy mennyit tartott õ állására, jellemzi az az eset, hogy mikor Horváth Boldizsár igazságügyminiszter lett, nem akart elmenni hozzá tisztelegni, pedig az új alkotmányforma azt kívánta már, hogy a Kúria elnöke ott legyen díszruhában. Végre is Andrássynak kellett valahogy elsimítani a kis disszonanciát, ami különben nem volt nehéz, mert a makacskodás csak a minisztert illette, s nem Horváth Boldizsárt, akit nagyon sokra becsült és nagyon szeretett.

Okos, gondolkozó fej volt. Beszédeiben mindig volt eszme és tartalom. A magyar nemesség összes nagy tulajdonait bírta, csak a hibákat nem. Ezért nem lett soha népszerû. Mert a hibák nálunk sokkal jobban népszerûsítenek az erények mellett, mint pusztán az erények. Szomorú, de igaz!

Közéletünk majd minden rétegében nagy úrt fog hagyni halála. Az Akadémia, Kisfaludy Társaság is tiszteleti tagját vesztette benne. Nem volt az a közcél, ha jó és üdvös, amit õ ne támogatott volna. Különösen az irodalom mecénását siratja benne. S vajon ki nem sirat? A nemességnek dísze van oda. A bírói karnak feje. A királynak egy nagy támasza.

Mint férfi jellemes volt, hogy ritkaság, mint bíró pártatlan, mint államférfi széles látkörû és tapintatos, higgadt fontolgató, a tanácsban bölcs, az életben okos, családi körében pedig gyöngéd férj és kitûnõ apa, ki gyerekeit erõs magyar szellemben nevelteté. Áldás legyen emlékén, s borzasztó halála olvadjon el gyorsan az emlékezetben, nehogy felháborítsa az embereket a gondviselés keze ellen.