1883
PARLAMENTI KARCOLATOK

A T. HÁZBÓL [szept. 28.]

Csernátony Lajost ott hagytuk el a nyár elején, mikor az utolsó ülések egyikén begombolódzott kabátjába, s elsietett az árnyékos folyosóról.

- Fázom itt - szólt -, kimegyek a napfényre!

S valóban nemcsak a kezei reszkettek, hanem finom szellemes arca is egészen megkékült.

Ma, mint valami vasgyúró, járt-kelt a folyosókon.

Örült is neki az egész Ház, mert ez idõ szerint Szontagh Pállal õk ketten viselik a közszeretet bokrétáját.

Hanem a Ház, ha jókedvében van, ott veszi az örömeket, ahol találja.

Csernátonynak azért örült, mert meggyarapodott, Szerb Gyurinak meg azért örült, mert megfogyott.

Az a joga eddig a marienbadi vizekkel élõ Komjáthy Bélának volt csak meg, hogy egy-egy ülésszak után Tisza Lászlóból elváltozott Tischlerré, s mint karcsú legényke pördült végig a Ház helyiségein.

Ma azonban Szerb Gyuri jött be nyúlánk termettel, mire valóságos örömzsivaj támadt a fiatal generáció között.

Csak Komjáthy jegyzé meg fumigatív irigykedéssel

- Jézus Mária! Ez a fiát küldte ide!

Megnézték elõl-hátul, a tudósabbak megtapogatták nincs-e mesterségesen kitömve vékonyabbra, a zajtól és az élénk mozgó csoportozattól csábíttatva odabicegett Tisza Kálmán is, élénken kezet szorongatva az erdélyiekkel, mire nézve fájdalmas hangon sziszegte Bánhidy:

- Ni, hogy hízeleg a nemzetiségeknek.

A talpig feketébe öltözött Tisza kikérdezvén a zsibongás okát, miután megértette, csodálkozva mormogá:

- Hogy lehet annak örülni, ha valaki soványodik!

Általában a mai ülés a honatyák külsõ színvonalának megtekintésébõl állott. Szervusz! Hol nyaraltál? Miféle levegõn voltál? Nõd is megjött? Ejnye, de hatalmasan nézel ki! Ember, te hízol! Richtig! Felvehetõk már a szálláspénzek?

Ilyenforma kérdések és mondatok hangzottak össze-vissza reszelõs, csengõ, de mindkét esetben vidám barátságos hangon.

Amint nagy csoportokban elmentek egymás mellett a hullámzó folyosón, úgy tûntek fel a szakadatlan kézszorítások, az emberek vállán és hónalján keresztbe nyújtott kezek, mintha valami új négyes figurát táncolnának a képviselõ urak, ahol a kéznyújtás bizonyos szabályokra megy.

A miniszterek majd mind jelen voltak. Széchenyi megöregedett egy kicsit, Trefort meg­görnyedett, a Pauler arca még fanyarabb (vadkörtét evett egész nyáron), Orczy Béla is ott fehérlett. Tõlem vagy tíz képviselõ kérdezte: »Ki az a tisztes öregúr?«

- Hát ez bizony a király oldala melletti miniszter.

- Hm! Meglehet, hanem bizonyosan a király túlsó oldalán, mert az innensõn sohasem látszik.

Kemény Gábor szépül, amióta a haja fogy, csak a Szapáry ábrázata van elszontyosodva, amióta az érdemei növekszenek sápadt színe van, bajusza lelóg, s homlokáról egy láthatatlan horvát felirat borongós betûi vetnek árnyékot a piros bársony zsöllyére. Fejét ábrándosan, búsan emeli fölfelé az égnek, mintha a magasból égi hangok kelnének: Oh, Dávid, Dávid!

Kívülrõl ellenben a napsugár szûrödik be az ablakokon, s megaranyozza még a György Endre ruháit is. Apró nyelvecskéi össze-vissza nyalogatják a Bittó fejét, megcsiklandozzák Szilágyi Dezsõ arcát (Oh, égi fény mennyivel melegebb náladnál a földi!), végigtáncolnak a Falk Miksa eres kezein, s mozgó csillagokat raknak a Kármán kidüllesztett mellére.

Mindenki vidám, mindenki cseveg, kérdezõsködik, csak az örökké dolgozó Törs Kálmán fogja fel másképp a dolgot, s szótalanul jár fel s alá, tele tüdõvel szíva a folyosói levegõt:

- Hát te hol nyaraltál? - kérdi Lukács Béla, kihez mind odajárulnak ma a miniszterek kezet fogni, ami erõs gyanúba keveri Bánhidy elõtt.

- Hogy hol? - feleli Törs Kálmán szokott kedves szellemességével. - Én most nyaralok, itt...

- Itt?

- Szívom a friss szénaszagot, amit ti hoztatok faluról.

Az ember egész örömmel tekint szét régi ösmerõsein. Itt vannak kedves Farkasaim is. Minden úgy van, amint volt, az Andrássy Tivadar nyakkendõcsokrától kezdve is egész a Prileszky zöld kalapjáig.

Ezek a Ház mézes órái. Még semmi üröm nem vegyül a mézbe...

Ha csak azt nem vesszük, hogy a lutheránusok máris mozogni kezdenek Zsilinszky mellett, akivel a derék Szathmáry Györgyöt akarják elütni a jegyzõválasztásnál. Mert a képviselõháznál üt a »girigáré« is.

De hagyjuk ezt még... Ma csak a viszontlátás öröme legyen uralkodó. Ma mindenkinek, még nekem is csak kellemes dolog jut.

- Önért is tettünk valamit? - biztat meg egy öreg mameluk.

- Ugyan mit?

- Behoztuk a Házba a szünet alatt Beöthy Algernont.

- Köszönöm - szóltam elérzékenyülve hálás szemeket vetve rá.

Az édes mézbe az egész ülés alatt a politika legkisebb kenyérmorzsája sem esett, ami azt megsavanyítsa.

Hacsak azt nem veszem annak, hogy van a könyvtárszobában egy pár annonce kifüggesztve, s ezek között egy azokból az ismeretes hirdetésekbõl is, hogy: »Száz aranyat egy poloskáért«.

Horváth Gyula arra járván megolvasta a nagy veres betûket, s azután szétnézve a képviselõkön, ezt mondá a vele sétáló miniszternek:

- Azt írathatnád ki oda, kegyelmes uram, hogy »száz poloskát egy horvátért«.

S csakugyan egyetlen horvát képviselõ sem volt jelen: még a jó piros arcú, öreg Bedekovich is lázong, odahaza az Angol királynõ valamelyik pamlagán.

A T. HÁZBÓL [okt. 2.]

Ma a »Ház edényei« szerepeltek csak.

A parlamentnek pedig két nevezetes edénye van.

I. A szavazási urna - és

II. Az ország gyufatartója.

A szavazási urna tulajdonképpen egy papírdoboz (valaha fiatal korában nõi kalapskatulya lehetett). Ez a barna skatulya szüli a Ház hivatalnokait.

Szüli pedig fájdalom nélkül.

Mert ez inkább csak olyan tiszteletbeli aktus. A képviselõházi tisztikar leginkább a klubban csinálódik. Akinek, teszem azt, nagy pechje volt a tarokkban az elõbbi ülésszak alatt, hát annak azt valahogy rekompenzálni dukál. Legyen belõle jegyzõ.

A másik edény az »ország gyufatartója«. Ez a folyóson van elhelyezve egy kis félasztalkán. Nemzetiszínû gyufa van benne. (Büszkék is rá a mamelukok!) Mikor bent a tanácsteremben semmi sem történik, akkor a folyosó zsibong az élettõl, s a gyufatartónak esnek a képviselõk. A szolgák nem gyõznek panaszkodni, hogy lehetetlen azt megszenvedni, mennyi gyufa fogy.

Az uralkodó a cigarettli, kivált a jobboldalon. A baloldalon akad még makrapipa is hébe-hóba, de a virgina és a vastagabb szivar éppen gyakori.

Hatalmas füstmacskák gomolyodnak. S ebben a nagy füstben érnek meg azok a nagy eszmék, amik ismét füstté lesznek.

Az örök füst itten a szignum!

A mi ülés rövid története különben, hogy hivatalnokok dolgában minden a régiben maradt, kivévén Zsilinszkyt, ki újnak választatott be a jegyzõi karba.

S mindehhez nem kellett egyéb, mint egy csomó papírkocka és egy félpakli gyufa.

A T. HÁZBÓL [okt. 3.]

Legérdekesebb most horvát képviselõnek lenni. Mindenki velök foglalkozik.

S õk magok a legóvatosabb perszónák a világon.

Elõször csak a képviselõi házbért vették fel, de a képviselõségrõl nem tudtak semmit.

Micsoda édes öröm volt ez a mameluk táborban. Móricz Pál harsogó vidámsággal hirdette:

- Ott voltak! A kasszánál voltak. Fölvették a pénzt. Becsületemre mondom. Magam láttam.

Hírnökök rohantak fel Budára, bejelenteni Tiszának az örvendetes eseményt, hogy a horvátok immár elvesztették a szüzességüket.

Soha még nagyobb boldogságot nem okozott pénzfelvétel, mint ez! Valóságos »Te Deum laudamus«-t csaptak belõle.

Pedig a horvátok nem voltak olyan durcások, mint aminõknek látszottak.

Tegnap már ott kullogott közülök egynehány, körül a folyósón nyájaskodva a nagyokat.

- De hát miért nem jöttök be a terembe?

- Lehetetlen, mert hát izé, hogy minekutána...

- Ugyan, ne mókázzatok! Mi már úgyis megleszünk; nem láttátok, ki ment be most az ajtón? Az bizony a Miletics Szvetozár.

Csakugyan Miletics lépkedett be a tanácsterembe, nagy csodálkozást keltve, mint valami síri árnyék.

A horvátok látván, hogy van minekünk õnélkülök is nemzetiségi alakunk elegendõen, alább kezdték egy tónussal.

- Hiszen bemennénk édesörömest. Fáj a szívünk, hogy be nem mehetünk. Unjuk magunkat idekünn. De hát nem lehet, nekem magamnak három csépeletlen asztagom van odahaza. Ha én most leülök közétek, azt rögtön alágyújtják otthon...

- Persze, persze a hazafiság lángja.

S míg itt a folyosón javában barátkoznak a magyar urakkal, otthon ezalatt híre jár a szép Zagorjétõl le a gránicig, micsoda hõsök, micsoda kemény daliák itt fenn a horvát urak, hogy odamondogatják az igazságot Tisza szemébe!

Regék és népdalok születnek s halnak el róluk az ezüstvizû Száva partján... Szép leányok dalolják ezeket.

Itt meg folyik az alkudozás. Ich nehme, ich gebe... Engesztelõ szavak váltatnak. Buzgó mamelukok kolportálják ezeket.

Németh Albert »szégyenteljes trafikációknak« nevezte el az alkudozásokat ma. De nem volt sikerült megjegyzés, mert még a baloldalon se hozott Berci bácsinak tetszészajt.

Általában a baloldal még vékonyan van reprezentálva. A szájasabbak még nem jöttek fel. A párt két plezúros tagja (Pázmándy Dénes és Ónody Géza) közel egymáshoz ülve, lenézõleg tekintettek át a túlsó nagyobbik oldalra, mely azonban mégiscsak egy kiépült duellanst tud felmutatni: Andrássy Tivadart. Meglátszik mindjárt, hogy hol van a nagyobb virtus!

A karzaton disztingvált közönség ült, köztük Haynald is, aki különben gyakori vendége a folyosóknak. Ma már a horvát dolgokat várta a karzat.

Talán ennek nevében panaszkodott Németh Berci, hogy már nyolc napja van együtt a Ház, s még mindig nem történik semmi. Hogy hát micsoda dolog az?

(Ezért tulajdonképpen és duzzoghatnék: mert mirõl írjam és ilyen viszonyok közt a »t. Házból«-t?)

Németh Albert szavait csend követte. A képviselõk félrerakták papírjaikat, mert minden ember kapott ma percentbe egy állampapírt, melyrõl leolvashatta sorsát: hogy milyen bizottságba osztották be, s hogy ugyan a tudomány melyik ágában szakember õ?

E papírokkal a hónuk alatt - száz meg száz papír fehérlett szerte - úgy néztek ki a képviselõk, mint a papírsárkányok, amiket most mindjárt felbocsátanak a levegõbe.

Igenis, Tisza nyomban felállt, s kijelentette, nem õ az oka, hanem a házszabályok, hogy a horvát ügyben eddig nem nyilatkozhatott mert a házszabályok a tisztviselõk és a bizottságok megalakítását elõbbre rendelik.

- S a házszabályok - jegyzé meg e helyütt Madarász gúnyosan - »most« sokkal erõsebbek, mint a horvátok.

Különben pedig kijelentette a miniszterelnök, hogy holnap tesz szóbeli jelentést az ügy állásáról, s benyújt egy határozati javaslatot.

- Vajon mi lesz benne? - gúnyolódék Madarász.

Éppen arra ment Prileszky, s odavágta neki:

-Az bizonyosan benne lesz: hogy minden horvát tartozik elõfizetni az Emlékirataidra!

Ebbõl állt a rövidke ülés. A hazafias horvátok ezalatt künn a folyosón szepegtek az otthon levõ asztagjaik miatt.

A T. HÁZBÓL [okt. 4.]

Ma reggel igen korán ébredt fel a Múzeumban Pulszky papa. Még halotti csend volt a nagy téres folyosókon, csak messzirõl hallatszott a Herman viperájának sziszegése.

De Pulszky papának dolga volt, azért kelt korán, s mihelyt kikrákogta magát, a reggeli után mindjárt felkereste Szilágyi Dezsõt.

- Dezsõ! - kiáltá még az ajtóban. - Ma beszélned kell.

- Hol?

- A »Ház«-ban.

- Miért kellene nekem beszélnem. Tudtommal Tisza beszél ma.

- Éppen azért. Vagy neked, vagy Gusztinak okvetlenül szólnotok kell.

- Nem értem.

- Mindjárt elmondom. Floquet francia képviselõnek megígértem, hogy elviszem nejével együtt a karzatra. Természetesen egy szót sem tud magyarul...

- Akkor hát beszéljen Guszti.

- Vagy Guszti, vagy te, nekem mindegy, mert csakis a külsõ benyomásról, a parlamenti alakokról van szó.

- Jól van, beszélek hát én...

- Helyes. Nem szeretném, tudod, ha egy magyar parlamenti tag formátumát Tiszában képzelné... vagy Guszti, vagy te.

- Így kívánja ezt a daliás magyar nemzet jó híre.

- S teringette! Madame is látni fogja.

Madame igen csinos még. Életkora kedves a Balzac úr ízlésének. Fekete szemei elevenek. Olajszínû arca üde és kedves. Különben maga Floquet is szép fej. Vagy hogy csak annak látszik. Mert Csatáry Grósz fejének szomszédságában minden fej gyönyörûséges.

Ott ültek a közép karzaton. Az öreg Pulszky informálta a képviselõt, Csatáry Grósz informálta a madame-ot. Madame unatkozott.

Pedig megérdemelte volna, hogy ne unatkozzék, mert az egy egész utazás volt, míg helyükre juthattak.

Mikor az érdekes vendégek odaérkeztek a képviselõház elé, tele volt hullámzó néptömeggel az utca.

Tarkábbnál tarkább alakok kapaszkodtak a Múzeum vasrácsaiba, akik már nem fértek az utcára. Leginkább az alsó osztályok torzonborz típusai voltak ezek.

Egy munkás egy forintost lobogtatott a kezeiben.

- Eresszenek be! Be akarok menni!

De a szolgák nem hajtottak az egy forintosra.

- Nincs jegy! - mondotta némelyik csüggedten. - A szegény embert nem eresztik be!

A szolgák már alig bírták visszatartani a tömeget. Hiába volt minden figyelmeztetés, hogy a karzatra már nem fér senki. A karzati ajtókat formálisan ostromolni kezdték.

- Hallani akarjuk a zsidóheccet! Be akarunk menni! Éljen Istóczy!

A feleselésekbõl lassankint zsibongás lett, a zsibongásból lárma, taszigálás.

E pillanatban robogott elé a miniszterelnök kocsija.

- Éljen Tisza Kálmán! Keresztények, éltessétek a miniszterelnököt!

Éltették is harsányan.

A miniszterelnök félénken surrant be a kapun. Nincs hozzászokva az ilyenekhez.

A sors úgy akarta, hogy utána meg egy zsidó képviselõ érjen oda.

- Abcug! Le vele! Ez elõl csukjátok be a kapukat!

A képviselõ közönyösen nézett végig a tömegen. Fel sem tûnt neki az inzultálás, mert õ meg hozzá van szokva.

A kis zenebona olyan erõs felleget öltött apródonkint, hogy végre is beszaladtak a csibukozó visontai Kovách Lászlóhoz:

- Nagyságos uram! Lázadás van!

- Hol? Zágrábban?

- Nem. Itt a kapu elõtt!

- Bánom is én! Én csak háznagy vagyok, nem pedig házon kívüli nagy.

- Hát mit csináljunk?

- Ha azt akarják, hogy én csendesítsem le, eresszék be õket ide lázongani a folyosóra: itt már az én hatásköröm a csillapítás!

Végre ahhoz a rendszabályhoz nyúltak, hogy rendõrök segélyével bezáratták nagy nehezen a karzatra vezetõ kapukat, eltaszigálván onnan a kíváncsiakat.

Egy szurtos ököl felemelkedett, s odacsapta a manupropriáját az ajtóhoz.

Ekkor jöttek Floquet-ék Pulszkyval.

- Itt forrongás van! - mondá Floquet. - Itt valami történik. A nép követel valamit.

- Nem hiszem - szólt az öreg Pulszky -, a mi népünk nem követelõ csak kíváncsi. Bizonyosan valami érdekes dolog van az interpellációs könyvben.

S valóban ez az oka a népcsõdületnek, melynek olyan fenyegetõ alakja volt a látszat szerint. Hirdették, hogy Ónody interpellálni fog a zsidó ügyben.

- Menjenek haza békességgel! Nem látják, hogy illetlen dolog rendetlenséget csinálni, mikor idegen vendégeink vannak.

Erre csakugyan oszladozni kezdett a tömeg, s a vendégek eljuthattak helyeikre. Rögtön egy egész kis francia kolónia képzõdött körülöttük.

Egy ideig idegenül nézte Floquet a Házat, míg Tisza beszélt, a nagy csend s a csak néha felmorajló »helyes« nem tett szórakoztató hatást, de mikor a Madarász szavainál felviharzott kétszer háromszor is az ellentmondások zûrzavara, Floquet szemei ragyogni kezdtek... Azt hitte, hogy otthon van.

Képviselõk egyébként nagy számmal jelentek meg, a karzatok tömve voltak: ma a szépnem is megjelent. A fõrendiek karzatán ismét ott ült Haynald, néhány fõispán és a magas klérus több tagja.

Mindenki csalódva ment haza, mert megint rövid ülés volt.

Pedig a publikum ritkán éhezett még úgy a képviselõi elokvenciákra. Mikor Tisza beszéde elhangzott, mely körülbelül inkább idézett elõ megnyugtató hatást, mint tetszést, mert frázisok nélkül való volt, világos és átlátszó, egymást nógatták a képviselõk:

- No, beszélj már valamit!

- Én csak »közbeszólásokra« vagyok elkészülve - felelte a habarékpárton egyik.

Azután sorba fölemelkedtek a »szombatosok«, ti. akik a horvát kérdés tárgyalását nem holnap, hanem szombaton akarják.

Szilágyi a habarékpártról elegáns gesztusaival Floquetnek beszélt: az õ ideája volt a szombat.

Erre a szélsõbaloldalról is felkelt Mocsáry Lajos: õ is a szombat mellett van.

S így ebbõl tudtuk meg nagy idõ után, kik a pártoknak a vezérei.

A T. HÁZBÓL [okt. 7.]

10 órakor kezdõdött az ülés, de már tíz elõtt ki volt függesztve az országház kapujára egy biztató fehér táblácska magyar felirattal:

JELA jegyek mind elfogytak.

Igazi színházi hang! Nincs billet! Van a kapus magatartásában is valami pöffeszkedés, amint hátraveti óriási fejét, mely a nagy bozontos kalpagnak miatta tulajdonképpen ott kezdõdik, ahol bevégzõdött...

Igenis, uraim és hölgyeim, nincsenek jegyek, mert ma nagyon érdekes darabot adunk. A »horvát kérdés« eredeti vígjáték négy felvonásban.

Az elsõ felvonásban Dávid felvonja a címereket.

A másikban a horvátok levonják a címereket.

A harmadikban Ramberg felvonja a puskakakasokat.

A negyedikben Tisza bevonja a vitorlákat.

A képviselõi padok meglehetõsen megteltek. A Ház összes kapacitásai fekete ruházatban fekete nyakkendõvel jelentek meg, minha valami temetésre jönnének. Még Simonyi Iván is berobogott Pozsonyból. Ebbõl is láthatta minden ember, hogy ma itt »nagy politika« lesz.

A folyosókon síri csend. Csak Komjáthy ül ott szivarozva és évõdve egy erdélyi kollegával, ki preparálni járván a kerületekben, tele szájjal hirdette többi közt, hogy mennyi adósságot csinált a kormány. Egy helyütt százhúsz milliót mondott máshelyütt ezerhatszáz milliót, harmadik helyütt megint többet, amennyi éppen a szájára jött, mire maga elé idéztette az erdélyi gubernátor, Ugron Gábor, hogy:

»Kedves komám! Egyezzünk ki valahogy ebben a dologban: én egészen a tetszésedre bízom, hogy mennyi adósságot csinált a kormány, de azt megkövetelem, ne szaporítsd és ne fogyaszd össze-vissza, hanem mindjárt annyit végy, hogy elég legyen mindenkorra, mert azt én meg nem engedem, hogy a népet bolondítsátok«.

A folyosó néptelensége is mutatta, hogy végre valahára érdekes ülés van odabent. Benyitottam az egyik írói karzatra, melynek sötét sikátorában tömérdek irodalmi felöltõ lógott a fogasokon.

Az írói karzat is zsúfolásig tömve volt. A földszinten Helfy beszélt kellemesen csengõ hangján, nagy »helyesek« közt és elég nagy verve-vel.

A karzatokon végtõl végig fej fej mellett. Ott ül Floquet is, ahol három nap elõtt elhagytuk, éppen azon a helyen. Nem messze tõle Blaháné. A túlsó oldalon a szép Palotay Piroska.

A mi írói karzatunkon az öreg Pulszky dominál, szellemesebbnél szellemesebb észrevételekkel a helyzetre. Rákosi Jenõ, ifj. Ábrányi Kornél úgyszólva versenyeznek vele ott egy csoportban.

Bródy Zsigmond, aki országgyûlést jött ide hallgatni, de akaratlanul is õrájuk fordul a figyelme, bosszúsan dörmögi:

- Nem jó, ha a karzat okosabb a földszintnél!

S felkel és átmegy a másik írói karzatra, ott legalább nyugodtabban hallhatja a horvát vitát.

Tisza hidegen, közömbösen viseli magát, de annál nyugtalanabb Szapáry Gyula, mert rossz idõ járt a famíliára, ha omne trinum perfectum, akkor õ lesz a harmadik halott.

Hanem prédikációs hallott lesz, ha lesz. Nagy szóbeszéddel közeledik a Halál.

Helfy szónoklata jó hatást tett az ellenzékre, a meggyõzõdés ereje rezgett át rajta, s komoly férfias alakban öntötte ki a nemzeti panaszt.

Tisza gyakran nyúlt a plajbászhoz, de a beszédjében csak Thaly korrigált.

Ez akkor történt, mikor Helfy indignálódott, hogy a horvátok meggyalázták a birodalomalapító Szt. Istvánnak a képét.

Mire Thaly indignálódva közbeszólt nagy derültséget keltve:

- Oho! Árpád alapította a birodalmat!

De erre meg Halász Géza indignálódott.

- Micsoda tapintatlanság! Most már az Árpád fotográfiáját is kiszolgáltatta a horvátoknak!

Helfytõl Szilágyi vette át a szót. Hosszan, kimerítõen beszélt és nagy hévvel, néhol eltalálva a nemes pátosz hangját is. Hatalmas erõteljes alak, az izmos vállakon nyugvó szép olajbarna fej nagy eroberungot csinált az asszonyok elõtt...

Egy ilyen beszéd után - tekintettel a zsúfolt hölgykarzatra - érdemes megházasodni melegiben.

A »hogy«-ok és »miszerint«-ek nagymesterét legjobban az bosszantotta, mikor határozati javaslatának a szerkezetét támadta meg Szilágyi, gúnyosan emlegetve a grammatikáját. A miniszterelnök is arra a leghiúbb, amiben a leggyöngébb.

Oda is jegyezte izgatottan mindjárt kusza nagy betûivel az elõtte fekvõ fehér lapra az adandó feleletet:

»Vannak rossz és jó grammatikusok, épp ahogy vannak rossz és jó politikusok.«

A mamelukok ezt okvetlenül meg fogják nevetni: pedig hát úgy van az, hogy vannak bizony jó politikusok, de nem a rossz grammatikusok között.

Mély csendben hallgatta a Ház Szilágyit, s kivált azon a helyen, ahol Szapáry állásának tarthatatlanságát vetette fel, még a lélegzetüket is elfojtották, Ház, karzat, minden.

Furcsa az, hogy egy roskadozó bársonyszék nem csinál annyi zajt sem, mint a Günther kezében egy mozgó plajbász.

Tisza beszéde ma gyengébb hatást szült, mint egyébkor rendesen. Pedig Tiszának igaza van a horvát kérdésben. Honnan van az, hogy Tisza jobban tudja magát védeni, mikor nincs igaza, mint amikor igaza van?

Ez onnan van, mert Tisza ki akar mászni a horvát kérdésbõl minden áron - s ez okos dolog is -, de úgy akar belõle kimászni, hogy Szapáry is elevenen maradjon.

S itt a zátony!

Ha Szapárynak igaza volt, a magyar felirattal (s õ ma is azt állítja, hogy igaza volt), akkor mégiscsak a mi rovásunkra megy az új barátkozás, mely a felirat nélküli táblákba kerül. Akkor mégiscsak odamegy ki a dolog, hogy mi nem bírunk érvényt szerezni a magunk igazságának, a horvátok pedig még a mi igazságunkból is hozzátoldanak egy darabot a magukéhoz.

Õk elõször »üres lapot« kaptak, most pedig »üres táblákat«.

Mi pedig mit kapunk?

Üres beszédeket.

Tisza múltkori beszédében, mikor az ország becsületének megsértésérõl volt szó, Horvátország még »belföld« volt, mely nem sérthet, csak törvényt szeghet, ma azonban, mikor Helfy azt hozta fel, hogy hátha többi nemzetiségeink is fellázadnának a címer ellen, ma Horvátország egyszerre megint »nem belföld«.

De mikor Prileszky Tádé mégis azt mondja:

- Úgy van! Igaz. Tökéletesen igaz! Ma megint felségesen beszélt a kegyelmes Urunk!

A T. HÁZBÓL [okt. 9.]

Vannak a tisztelt Háznak játszi napjai, amikor még Éles Henrik is édesen meghallgatott orátor. Vannak játszi napjai, mondom, amikor még a Gury erkölcstana is érdekfeszítõ téma.

De a nagy témákhoz nagy alakok kellenek. A »Ház« óriási mértéket alkalmaz szónokaira ilyenkor.

Ki kellene függeszteni az elnöki katedrára nagy betûkkel:

»Kis emberek most meg nem hallgattatnak«.

Triccs-traccs folyik a padokban, míg a kisebb szónokok kiadják a mérgüket. A tisztelt Ház fele náthában és borzasztó köhögési rohamokban szenved. S mintha a torkukat kezdené csiklan­dozni az unalmas szónoklat, egyszerre krákogni, prüsszögni, köhögni, ásítani, nyújtózkodni, izegni, hánykolódni kezd az egész törvényhozó test, úgyhogy valóságos macskamuzsika mellett beszélnek a kisebb kaliberû emberek.

Pedig ezeknek is van ám mondanivalójuk néha-néha; mert hiába Magyarország az a föld, ahol bõvében vagyunk az originális tehetségeknek.

Itt van, teszem azt, Polónyi Géza. Addig-addig gondolkodott, hogy miképp kellene nyélbe ütni a Monarchia békéjét, s miképp kellene behozni a horvátokat újra a Házba, hogy kitalálta, miszerint le kell tiltani az ötforintos napidíjakat.

Ez volna az igazi nemzeti bosszú. Polónyi az életbõl meríti érveit. Õ ennél nagyobb büntetést nem ösmer. Letiltás, végrehajtás, ez cseng-bong az õ fejében. Letiltás, végrehajtás! Ezzel el lehet igazítani mindent, mindent a világon!

Felbosszantotta ez a csizmadia politika Csernátonyt. Egy gentleman nem tûrhet ilyet. S dacára annak, hogy a tarka kabátja volt rajta, (mert a tarka kabát csak folyosói diskurzusokra való), mégis felállt, s mint mindent, amit õ csinál, bizonyos eleven formába öntötte.

- Azt kérdem az elnök úrtól, megüzenték-e a horvátok, hogy nem vesznek részt az üléseken?

Az öreg Péchy zavarba jött:

- Nem üzent nekem egy lélek se.

- No, hát csak ezt akartam mondani.

Polónyi nagyot bámult ezen az epigrammán. A Ház mosolygott. A karzat nem értette. Hanem azért ez volt ma a legkedvesebb, legpikánsabb incidens.

Azután Orbán Balázs mondott csinos beszédet, mialatt megkívánták a képviselõk a dohányzást, s kijöttek a folyosóra.

Tiszát valami deputáció nyomorgatta a miniszteri szobában: bizonyosan hoztak valamit, és nem kértek, mert csupa jól táplált kövér hazafi volt, s akinek e tekintetben már praxisa van, az jól tudja, hogy a kéregetõ deputációk rendszerint sovány egyénekbõl állanak. Ezeknek, ha kell is valami, hát bizonyosan külön törvényszék vagy telekkönyv s több efféle.

A folyosói élénkség némileg ellensúlyozza a felhõs borongós idõt, mely nyomasztólag hat a kedélyekre.

Tarkábbnál tarkább csoportok járnak fel s alá, itt-ott megállva valamely fülkében. Egy-egy tréfa röppen el néhol, másutt gúnyos szó vagy incselkedõ kifejezés. Apáthy két cisztercita fõpapot tart elokvenciával, kik talpig fehér szõrtalárjukban festõileg néznek ki.

Lükõ azzal bosszantja a szabadelvûeket, hogy azért tették meg jegyzõnek a tót Zsilinszkyt, hogy a horvátok kibéküljenek. Odescalchy Artúr »csángó értekezletet« toborz délutánra, ahol megint építenek néhány légvárat téli szállásul az ittmaradt csángóknak.

Egy szelíd kormánypárti öregúr magyarázza hallgatóinak, hogy a horvátok közt a legderekabb hazafi Joszipovich, azt agyon kellene ütni és pulverizálni, s aztán egy-egy kávés kanállal beadni belõle minden horvátnak, hogy tanulja meg abból, mi a tisztesség.

Helfy (ki gyanússá teszi magát azzal, hogy sokat barátkozik Tiszával a folyosón) azt mondja, hogy a horvátok nagyon vitézül viselik magukat. Hanem hát könnyû nekik hõsöknek lenni. Mivelhogy úgy voltak, mint a középkori bûnösök, akiket a halálos ijedség elszenvedésére ítélt a bíró, de megmondta nekik elõre:

»Gyerekek! kutyabajotok se lesz, hanem hát mégis úgy teszünk veletek, mintha fõbe lõnénk. A katonaság kivonul, a szemeteket bekötik, a pap megimádkoztat, s a lövés eldördül, mintha kivégezni akarnának, de hát ez mind csak tréfa«.

Természetes, hogy az ilyen kivégzendõk keményen viselhetik magukat...

...De menjünk be a folyosóról, Orbán bevégezte (hála istennek), Horváth Gyula következik. (Uram teremtõm!)

Horváth Gyula mint szónok.

A »vizek istene«, mert így nevezik barátai, fekete szalonrokkot öltött reggel, és fehér nyak­kendõt kötött, beletûzvén abba az arany disznófej-melltût, ami a szerencsének kiforszírozását jelenti.

Horváth Gyulának az a szerencsétlensége, mint minden erdélyi embernek, hogy nem azt beszéli, amit õ gondol, hanem azt igyekszik kitalálni, hogy mi az, amit a többiek nem gondolnak.

Ha Horváth Gyula azt mondaná és úgy mondaná el egyszer a beszédjét, ahogy az »Angol királynõ«-ben szokott beszélni az õ társasága elõtt, mindenki megbámulná mennyi zsenialitás van benne, mennyi új oldalról fog föl minden dolgot.

Az õ tehetsége hasonlít azokhoz a képárusokhoz, akik vacsora közben megállanak az asztalunk elõtt, s elkezdik sorba végiglapozni a kép-csomagjaikat. A képek tarka változatban elvonulnak elõttünk, s mi abban oda bökhetünk valamelyikre, hogy »ezt választom magamnak«.

Ha õ felvesz egy tárgyat, meghömpölygeti elméjében, s száz alakban veti fel elénk... majd ezt, majd amazt az oldalát látjuk. Õ nem állítja meg sehol judíciuma erejével, hanem folyton forog és forog odább gazdag és meglepõ alakzatokban.

Ez Horváth Gyula.

Nem lehet oly tárgy, hogy õt abban érdekes nem lenne meghallgatni, s nem lehet olyan zseniális fõ, melynek látkörét egyben-másban ne tágíthatná a Horváth Gyula õserejû talentuma.

Hanem beszélni nem tud, ha nem cigarettázhatik, s ha nem körben ül elõtte a kompánia, s barátságos pohár nincs az asztalon a szeme elõtt.

Vontatottan ejti ki a szavakat, ilyenformán: Ezek... után... miután... Zágrábban. Minden egyes szót úgy mond ki, hogy a pont is ott látszik lenni mögötte.

Voltak azért beszédjében igen szép és figyelemre méltó észrevételek, de amelyeket nem színezett ki eléggé; különösen a Szilágyi ellen irányuló polemikus megjegyzései sikerültek, s szónoklatának az a része, melyben azt fejtegeti, hogy most már megfékezett elemekkel van dolgunk, s látván, hogy a rájuk mért törvény nekik terhes: annak a szigorán miért nem enyhíthetnénk?

De a »tisztelt Ház« már szórakozott volt, s nem figyelt oda. A szónok körülnézett, látta, hogy az emberek egymással csevegnek. Apponyi, a következõ szónok keresztül-kasul jár a mediumon, s gyûrûbe hajlik itt-ott beszélgetni. Tisza is kimegy: valami új deputáció szólítja. Szapáry hátrahajlik a petrifikált mamelukokkal diskurálni. A kálomisták közt híre terjed, hogy Török Pál meghalt... a gyászhír terjed padról padra, s még ehhez az a malõr... vagyis inkább szerencse, hogy a fölgyógyult ifjabb Ráday (az én kedvenc miniszterem) belép a terembe. Sietnek neki gratulálni. Egy nagy tenyérnyi fekete Deák-flastrom van a nyakára ragasztva. (Ez az elsõ emlékeztetés rég ideje ebben a házban a szegény öreg Deákra.)

Az emberek elkezdik egymást lökdösni: »Ninini Ráday Gida felépült«.

A szónok ezalatt folyton beszél, de mindig vontatottabban:

»De hát ki az ördögnek védelmezzem én a kormányt, ha senki sem hallgatja?«

Révedezõ szeme keresi a figyelõket. Hol van Aldsi? Még az is nagyon messze ül!

Siet hát ponthoz jutni. Mialatt fehér zsebkendõjét gordiuszi csomóra gömöríti össze a markában.

A szolga behozza e pillanatban kiszáradt torkának emelésére a vizet és a cukrot.

Ott áll már elõtte a pohár - de hasztalan... minden késõ... szárnyai összecsapódtak.

Éppen akkor fordította fel a címerpajzsot beszédje fölé: - »a miniszterelnök határozati javaslatát elfogadom«.

Utána a habarékpárt kezdett virtuskodni.

Pulszky Ágoston, majd Apponyi Albert beszélt. Ez utóbbi mély csendben. A Ház ki volt már fáradva a figyelmetlenségben, s gyönyörködve hallgatta Apponyit, ki mai beszédjével még tán Szilágyi Dezsõt is túlszárnyalta. Kerek volt, alakilag és tartalmilag mintabeszéd, s olyan pompásan, annyi hévvel elmondva, hogy még Apponyitól is meglepte a Házat. Az ellenzéki padokban viharos helyeslések zúgtak fel sûrûn, a fõrendiek karzatán, hol egy csomó mágnás ült ma, nem gyõztek bólongatni az egyes poentírozott helyeknek. (Hja, a kék vér mégiscsak kék vér!). A karzat szép hölgyei aláhajoltak. A miniszterelnök keze idegesen futkosott a plajbásszal, a Szapáry hosszú hajából pedig egy tincs lecsúszott a homlokára, s úgy nézett ki ott, mint egy szomorúfûznek a lehajló lombja.

Mikor Apponyi elvégezte, dörgõ éljenzés hangzott fel, a jegyzõ pedig olvasta a szekvenst.

- Polit Mihály!

- Hagyjuk holnapra! - szólt Polit, látván, hogy Apponyi után nehéz a figyelmet lekötni.

De a Ház nem engedte.

Én meg azt mondom, hagyjuk el a Polit beszédét örökre.

Az olvasó tudom meg fogja engedni.

A T. HÁZBÓL [okt. 10.]

Az összes mamelukok között Rónay Jánosnak van a legjobb szíve. A többié mind tapló: lelkesülni már csak õ tud.

De õ aztán lelkesül nemcsak az atya és fiú istenért, hanem a szentlélekért is.

Mikor Tisza beszélt múltkor, kijött a folyosóra:

- Igaza van! - szólt egészen megizzadva az argumentumok súlya alatt.

Mikor tegnap Apponyi szólott, akkor is lihegve jött ki a folyosóra Rónay.

- Ennek is igaza van.

Ma pedig az Irányi beszédje után a zsebkendõjével törülgette a büfében arcáról a verejtéket, s elérzékenyülve mondá:

- Nagyszerû, pompás! Tökéletesen úgy van.

Ez azután a derék ember, gondoltam magamban, hogy megbecsüli a szépet, akárki mondja is! Van hát mégis egy mameluk, aki nem zárja el szívét a benyomások elõl!

Tehát nagyszerû beszédet mondott Irányi. De kár, hogy nem hallottam. Mindig megvan az a pechem, hogy ha künn vagyok a folyosón, akkor mindig odabenn történik valami, ha pedig odabenn vagyok, idekünn esnek nagy dolgok...

Rohantam is be rögtön, hogy legalább a beszéd hatásából kóstoljak valamit.

Mi az ördög? A szélsõbal levert bús arccal könyököl a padokon. Thaly hatalmas bajusza lekonyulva, Herman ajkai körül szatirikus mosoly játszik, Bartha álmatagon temeti fejét szürke két karjára, Madarász eleven feje úgy néz ki, mintha két óra óta fõtt volna forró vízben. Helfy lesütött szemmel nézi a Ház tisztelt pokrócának eleven színû cirádáit, Farkas Balázs a saját ütereit tapogatja, Gyõrffy Iván a nagy szakállának a felét beveszi a szájába, és ott rágcsálja sötét elborult arccal. Törs leveszi szemeirõl a cvikkerjét, s tétován nézeget szét, és hol az egyik kezét lógázza, hol a másikat, mintha azon tûnõdnék: melyik a jobb, melyik a bal?

A túloldalon pedig mit látok? Tündöklõ arcok, vigyorgó tekintetek...

- De hát mi történt? Mit beszélt Irányi?

- Hát nem volt itt? - mondják. - Elfogadta a Tisza határozati javaslatát.

- Lehetetlen!

- Megtörtént.

- Hála istennek. Most legalább elmúlt a konfúzióm, ami Rónaynál megzavart. Többet ér nekem az a tudat, hogy még sincsen független gondolkozású mameluk, mintha Irányi akármilyen mennydörgõ dikciót mond.

De ha már értettem Rónay Jánost, most meg nem értettem Irányit.

Huszonhat embertõl kellett megkérdeznem, hogy hát mit beszélt mégis?

Az egyik azt mondta:

- Megfiatalodott az öreg.

- Teringette, megkomolyodott, megöregedett - szólt a másik magasztalólag.

- Öregszik szegény - mondá egy harmadik becsmérlõleg.

- A tarpéji szikláról beszélt. Eh, régi dolgok ezek, uram! - véleményezte egy negyedik.

Az ötödik azt a felvilágosítást adta.

- Olyan volt, mint egy modern könyv antik táblában.

- Mégiscsak õ a vezér azon a párton!

- Úgy éreztem magam, mintha a saját nagyapám volnék, míg õ beszélt. S ott ülnék valahol a régi jó pozsonyi diétán!

Annyi bizonyos, hogy az Irányi szónoklata mindenfelé nagy hatást tett. Az ellenzék pozícióját hatalmasan meggyengítette. Szó ami szó, okos beszéd volt szépen, hévvel, a meggyõzõdés melegével elmondva. Megmondta az igazat tovább menve Tiszánál, ki Szapáry miatt hallgatja el, hogy a horvát fölfogás nem éppen törvényellenes. Elégnek tartja a felirat nélküli címereket.

Elõtte utána sok szónoklat veszett el az utókorra nézve nyomtalanul.

Úgyhogy Kónyi Manó, a gyors-iroda zseniális fõnökének ezalatt ideje támadt kinyomozni a 61-iki Naplóból s szárnyra bocsátani a Deák Ferenc egyik adomáját.

Akkor ugyanis Szilágyi Virgil tartott egy hosszú beszédet, s kérdezte az öregurat:

- No, mi a véleményed a beszédrõl?

- A véleményemet elhallgatom, Virgil fiam, hanem mondok neked ahelyett egy szónoklati receptet, amit Luther Mártontól tanultam.

- De már arra kíváncsi vagyok.

- Ajánlom minden okos embernek. Figyelj hát, mert vers:

Steh keck auf
Mach’s Maul auf
Hör bald auf.

Luthernek ezt a dogmáját a legnehezebb elfogadni, kivált a kálomistáknak. Polónyi az Attila kardjával hadonászott. (Hol van az már, a Duna fenekén valahol.) De mai beszédje ügyes volt, nemkülönben a Mezei Ernõé is. Mindkét szónok abban a figyelemben részesült, hogy a Ház úgy tett, mintha hallgatná. Elég ilyen fiatalon ennyi is!

- Gyékénybõl font argumentumok! - jegyzé meg a mai beszédekre Lükõ, akiben legtöbb malícia van.

Mezei szónoklatában Apponyi Albertet per gróf szólítá egy helyütt. Mire a tegnapi dicsõségén elmerengve egyedül ülõ Apponyi közbeszólt:

- Nem gróf, csak képviselõ.

- Azazhogy képviselõ és nem csak gróf - javítá ki egy még Apponyinál is nagyobb demokrata a háta mögött.

E liberális incidens után bevégezvén beszédét Mezei, a folyosón valamelyik auktoritás kimondta, hogy a »vita elposványosodott«.

Ez egy olyan mûszó, amely egyszerre megbénítja a nyelveket, és a keblek hazafias tüzét kioltja. Elég, hogy ezt Szontagh Pál, Vizsolyi vagy más valamelyik ilyen kaliberû ember kiejtse, s azonnal nem »sikk« beszélni többé.

Szólási szenvedélyektõl fel nem dúlt lelkületû képviselõk rohannak egy ilyen jelszó után kitörültetni magukat. A lista rohamosan fogy. Aggályt keltõ nevek letûnnek ismét a homályba.

Vannak képviselõk, akiknek egész mûködésük csak abból áll, hogy feliratoznak és letörülköznek. Nem rossz praktika. Nevük négyszer-ötször kinyomtatódik a lapokba, s a publikum nagy része, aki csak azt olvassa el ki iratkozott fel, egész életében azt hiszi hogy X. vagy Y. beszédet tartott a horvát ügyben s meg annyi más ügyben, ahol mindig felírva látja.

Sokszor hallottam már olyan képviselõkrõl, akik sohase beszéltek, megjegyeztetni egy-egy újságolvasó részérõl, amint a listán látja.

- Ez az ember örökké beszél... Az unalomig van vele az ember!

S azonfelül is több elõnye van a feliratkozásnak. Egy feliratkozott ember pozíció. Szívességet tehet a leiratkozással a pártnak, ha esetleg szükség van rá, hogy sürgõsebben menjen a vita. A legrosszabb esetben felhasználja egy kellemes bóknak, ha így szólhat valakinek.

- Ejh, kópé tönkretettél! Összes gondolataimat elmondtad. Nem merek már utánad beszélni. Letörülköztem.

E mélabús szavak mindég egy szövetségest szereznek.

Hanem úgy törültetni ki magát a szónokok közül, ahogy Hoitsy Pál tette, ahhoz már szellem kell, az már sok ide, az csak a »francia kamará«-ba való.

Egy csinos hölgy jött a karzatra, aki így szólt Hoitsyhoz az ülés elején:

- Csak azért jöttem, hogy önt halljam beszélni.

- Szívesen.

Ezzel Hoitsy Pál lefutott a jegyzõhöz, s kitöröltette magát, azután felment a szép hölgyhöz, nyájas meghajlással:

- Szolgálatára vagyok. Beszélgessünk.

- Hogyan? tudtommal önnek odalent kell beszélnie.

- Kellett volna, de hiszen hallani akar engem, az pedig a rossz akusztika miatt onnan lehetetlen lett volna... itt fogok hát kegyeddel beszélni.

- Oh, oh. Ön nagyon is udvarias.

Irányi után aztán igazán elmocsárosodott a vita, úgyhogy Tisza ijedten vette észre, hogy most mindjárt tönkremegy a szélsõbal renoméja, ha közbül nem õ beszél.

Mély csendben, nagy figyelemmel hallgatták. Meglátszott rajta az Irányi beszédének hatása, sokkal önérzetesebb hangon szólott, s sokkal nagyobb hatással. Az elszontyorodott hívek is tele torokkal éljenezték.

A mai nap története különben röviden az, hogy ebben a kérdésben Irányi elhagyta pártját, s hogy Németh Albertet meg elhagyta a humora.

Nem kis dolog ez!

A párt is, Németh Albert is mindenét elvesztette.

A T. HÁZBÓL [okt. 11.]

Egy gyönyörû szõke nõi fej tündöklött a karzaton kis bordóvörös bársony kalapkában, mellette pedig egy finom metszetû, hosszúkás arc eleven csillogó szemekkel, maga az örök nyugtalanság.

Az ember messzirõl is felismeri a pesti menyecske-világ nevezetességeit. Pulszky Károlyné az egyik, Pulszky Póli a másik.

Mi következik ebbõl?

Az, hogy vagy Guszti beszél megint, vagy legalább Szilágyi Dezsõ.

Az, hogy Csanády bácsi beszélni fog, csak a férfivilágot érdekli: akik szeretik a humort az hazaszeretetben.

Csanády bácsi valóságos õslény már köztünk, akit hajdanában a »jelzõk« tettek naggyá. A legisleg­utolsó magyar csizmák valóságos tulajdonosa ma is éles szóbicsakokat döfködött Tisza úr sárga-fekete kebelének átkos mélyébe.

De nem ér, kérem, semmit. Tisza úr még csak nem is hunyorított rá.

Herman, Hoitsy okosan szólottak, minélfogva kedvet kapott a jó öreg Füzesséry, hogy még egyszer bemutassa magát õ is az országnak. Hiszen nem olyan nehéz dolog az!

Hanem azalatt, amióta nem láttuk, meggondolta magát, hogy jobb lesz már õneki abban a másik faluban, ahol még nem untak rá, s a Tisza határozati javaslatát fogadta el.

- Nem maradhattam egyedül! - sóhajtá Irányi elszomorodva.

A pártja »mosolyogva zúgott«, a túlsó oldal pedig búsan örült, mely hatástalanságot látván Füzesséry, leverten kuporodék le a legutolsó padba.

Vigasztalta is Eötvös Károly:

- Ne búsulj, öreg. Hiszen nem sikerülhet mindég úgy, mint a múltkor...

Ahogy azt látta Jókai, hogy Füzesséry õnekik beszél, felcihelõdött onnan Falk mellõl, s átült viszonzásul a legszélsõbaloldali padokba, hogy õ meg majd nekünk hallgat.

- De jó itt mellettetek ülni - mondá a kis Bölönyinek. - Az emberrõl azt hiszik el, hogy még nagyon fiatal.

Eközben Szilágyi kezdett beszélni. Folyosók népe egymás hátán özönlött be. Az öreg Pulszky, mint Banquo szelleme, megjelent az írói karzaton. Beksics gúnyosan sziszegte: »Megint a másik rétor!« (Az egyik rétor tudniillik Apponyi gróf.)

Beksics szerencsés a gúnynevek feltalálásában. A rétorok pedig szerencsések a parlamenti fellépésükben. Ma legalább Szilágyi fényes, nagyon is fényes beszédet vágott ki, mely erõs logikával finoman poentírozva, az ellentétek sikerült szembeállításával nagy hatást tett az ellenzékiekre, s kínosan mulattatta még a mamelukokat is.

A beszéd éle leginkább Szapáry ellen irányult mesteri gúnnyal, fölséges fordulatokkal, Szapáry hát, ki egy rekesztékben ül Tiszával, úgy tett, mintha sok dolga lenne: írt, iratokat studírozott, leveleket bontott fel, azoknak a kopertáit negélyezett nonchalence-szal széttépte (Hej, ha Szilágyit szaggathatná így szét!), s odahajigálta a miniszteri pad alá. Tette magát, mintha észre sem venné, hogy õróla folyik most az ige. Tisza csupa malíciából segített neki, s a két excellenciás úgy tûnt fel a Szilágyi szónoklata alatt, mintha valami láthatatlan kártyákkal piketíroz­nának. A külvilág, a körülöttük és szemben ülõ alakok, a felzúgó helyesek, s a menydörgõ szónok, ez nekik mind nem létezett.

Bittó gráciával hajolt Apponyihoz, mondván:

- Boldogok a siketek, mert övék a majoritás!

Mikor Szilágyi bevégezte Szapáry kínzatását, Tiszának az a pompás ötlete támadt, hogy nem szól semmit.

»Az én memelukjaimnak úgy is jó«.

És jó is volt. Jött a szavazás. Kihúzták az »U« betû:

- Rossz ómen! - kiáltott fel Hentaller. - A magyarellenes horvát gúnynóta is »u« betûvel kezdõdik.

»Udri, udri in der Stadt«.

A CSÁNGÓ ÜGY

(A t. Házból)

Az emberek haragosan szoktak felkiáltani: »Megbotránykoztam« - de azért rendesen mindenik szeret megbotránkozni.

Mikor a csángó ügyben tenni kell valamit, akkor nem ér rá senki, nincs senki jelen, de ha a csángó ügyben megbotránkozni kell, akkor jelen van mindenki.

Leleplezések! Ez a szó zúg titokteljesen a levegõben. Ez van ráírva az arcokra.

Leleplezések! Ez a szó látszik elveszni a folyósok kis fülkéiben, ahol két, három parlamenti tag összesúg, ott van a közvélemény halk sziszegésében, a sajtó óvatos fekete betûibõl is ez vigyorog le kajánul.

Leleplezések! Ki teszi azokat? Ki ellen? Mi van hát ezzel a boldogtalan csángó üggyel?

Itt-ott kivágódik egy-egy kifejezés, valamely csipõs célzás...

Pedig nincsen csúnyább, férfiatlanabb, mint a gyanú, mikor még nincs formája és alakja.

A tisztelt Ház nagy számmal jött össze ma is. A folyosókon mindenki a csángó kérdésrõl beszélt. De azért mindenki azt tartja a másikról, hogy az a csángó kérdésrõl hallgatott.

A beszédekben is csak kerülgették.

Mindössze Tisza mondta ki kereken, már vagy hatodszor, hogy a kormány minden lehetõt meg fog tenni ezentúl is.

De hogy mi lesz az a »minden lehetõ«, s hogy mit tett eddigelé, azt volna most jó tudni.

Érdekessé csak Németh Berci tette magát. A szélsõbaloldalon mindég lesz már ezentúl non putarem az új választásokig.

Ámbátor van abban valami, amit Németh Albert beszél, legalább részben.

A nagy hûhóval, a szalmatüzû lelkesedéssel magunk mindnyájan, s nem Nagy György, rontottuk el a csángók sorsát.

Valami ismerõsöm beszélte nemrég, hogy mikor a jó öreg Lauka Guszti kiment Tallián alispánnal a csángókat megnézni, látván, hogy azok ásási munkálatokban szorgoskodnak, a kedélyes öregúr megpirongatta õket:

- Mért ölitek ugyan magatokat? Micsoda dolog az? Nem kell nektek dolgozni. Hiszen azért vagytok a nemzet vendégei.

Mert hát Lauka Guszti azt úgy fogta fel, hogy a vendég vendég, annak nem illik dolgot adni.

De az állam rideg és udvariatlan, aztán maga is csak »vendég« a saját házában: azt eszik, amit Bécsben fõznek neki.

A T. HÁZBÓL [okt. 13.]

Rövid ülés volt. Hanem mert most már megint sokáig nem találkozom az olvasóval e rovatban, hát nem megyek el úgy szó nélkül. Tudom én, mi az illedelem.

Csikorgó zúzmarás tél lesz, mire mi összejövünk; most pedig még csak übercíher korszak van. A delegáció november 17-én tér vissza, s én is akkor kezdem újra írni az itthon való viselkedésüket.

Hogy én mit csinálok itt õnélkülük, azt nem tudom, de hogy õk mit csinálnak ott én nélkülem, azt akár elõre is megmondhatom.

Megszavaznak nehány milliót a Molochnak, s megesznek nehány ebédet Kálnokynál és Kállaynál. De az elõbbi »nehány« sokkal több lesz.

A bécsi urakat ma választották meg rendkívüli tapintattal.

Viszik Szerb Gyurit (még sose látta Bécset), s ha már Gyurit viszik, nehogy cimborája nélkül õgyelegjen abban az idegen nagy városban, kénytelenek elvinni Szlávy Olivért. Missics János a szakálla miatt megy (legyen valami nemzeti látvány), Berzeviczy gyenge a német nyelvben, hadd gyakorolja ott magát egy kicsit, Harkányi Frigyes ellenkezõleg azért menesztetik, mert pompásan beszél németül. Gróf Andrássy Tivadar nevelésének végképpeni befejezéséhez még csak ez kívántatik. Apponyi azért megy, hogy ne látszassék olyan magosnak a Szt. István tornya. Pulszky Guszti meg azért, hogy ne csodálják nagyon Móricz Pált. Tisza Lajoson kitûnõen áll a frakk. Sváb Károly arra való, hogyha valaki Wahrmannal akar ott találkozni, hozzá utasíthassák. Éber abból az októl kell, hogy ha Karátsonyi Guidó eltalál a padban aludni, legyen aki felköltse.

De hát mindezek az indokok elég nemesek, bölcsek és nem okoztak keserûséget senkinek.

Csak egyet ne tett volna a tiszteletre méltó többség, mely szokás szerint négy embernek ad helyet soraiban a habarékpártból is.

Mert így okoskodott a többség.

»- Szûk, rossz esztendõ van, urak. Gazdálkodjunk meg egy embert!

- Hogyhogy?

- Hát úgy, hogy itt van ez a derék báró Bánhidy Béla. Ez már hazaáruló lett, ti. belépett a kormánypártba, de még nem lépett ki az egyesült ellenzékbõl. Tegyük magunkat úgy, mintha még habaréknak tartanók s válasszuk be Apponyi, Szilágyi, Pulszky mellé a negyediknek.

- Az bizony jó lesz: csináljunk magunknak egy kis parlamenti diadalt a köpönyeg alatt.

- Igen, igen, csinálunk magunknak egy kis házi mulatságot.«

Meg is csinálták. Bánhidy Bélát bejelölték delegátusnak.

A báró nem vette észre, hogy már is kezdik kihasználni az új pártfelek, hanem Apponyiék észrevették a kedélyes csínyt, s nagy dünnyögések és fenyegetõ szemöldök-mozgatások között kivonultak a terembõl.

- Mi nem szavazunk!

- Bánjuk is mi; itt vannak már a horvátok: majd szavaznak azok.

S valóban ma már ott voltak a horvát urak. Polonyi dühös szemekkel méregette õket. »Mennyi Ötforintovics!« - sziszegé.

A habarékpártiak a folyosókon zajongtak. De nem ez volt a nap egyedüli eseménye. Az antiszemita párt megalakulása adta a legnagyobb anyagot a diskurzusokhoz.

Maga Apponyi Albert is elõkereste magának Simonyi Ivánt. Meg is találta a »Ház« médiumán.

- Ugyan, mond meg hát Iván, hányan vagytok?

- Négyen már volnánk.

- Megalakultatok?

- Meg.

- Aztán hogy lesz az, édes fiam? Két elnök csak jut, meg két jegyzõ, de hát a többi?

- No bizony, hát ti hogy vagytok? - felelé Iván, idegesen sodorva a bajuszát. - Hiszen nálatok is csupa generálisok vannak.

- Igaz, igaz, édes fiam, Iván - mondá Apponyi -, de nálatok meg csupa gemeinerek vannak!

Erre aztán Iván hátat fordított Apponyinak, s olyan sietve futott ki a Házból, hogy talán meg sem állt Zalaegerszegig.

A T. HÁZBÓL [nov. 18.]

Valahányszor nagyobb szünet után újra megnyílik az országgyûlés, nagyszámú nép ácsorog a Sándor utcán, mely tanúja akar lenni, hogy csakugyan megnyílik-e. Ez érdekes alakok, akik ott gubbaszkodnak, s egymást lökdösve kérdik: »Ki volt ez?« amint egy-egy új honatya jön, kíváncsiságtól villogó szemekkel, lelkesült arccal és reménykedõ sóhajjal nézegetik azt a hétköznapi látványt, amint a rendek gyülekeznek.

Az utca politikusai ezek, kik az összejövõ országgyûléstõl mindig valami jót várnak, ami õrájuk is ki fog hatni. Mindig csalódnak, de azért megcsontosodott következetességgel elõkerülnek odúikból és pincelakásaikból minden alkalommal, és újra hisznek, újra remény­kednek...

Leginkább részeges kovácsok, üzletükben megbukott csizmadiák azok, akiknek az utolsó kártyájuk a politika.

Még látni közöttük gyakorta egy-egy kéksapkát vékony aranyzsinórral, kávészín blúzt piros paszománttal. Néhány lengedezõ õsz hajszál látszik ki a sipka alul. Ezek a menedékházi honvédek.

Õk is eljönnek, s odatámaszkodnak a múzeumkerítéshez. Az a utolsó támasztékuk. S áhítattal nézik, amint kiszállnak a nagy emberek, a haza idealizált nagyjai a fiákerokból, vagy amint gyalog mennek ropogós cipõikben, vaskos vidékies csizmáikban a lépcsõkön, otthoniasan, fesztelenül, meg sem biccentve fejüket a bundás kapus hajlongására.

A szegény aggok még hiszik, hogy õnekik közük van ezekhez a nagy urakhoz! Hanem azok a nagy urak nem tudnak már õróluk semmit!

Az utca politikus fantasztáinak még van hatalmas országgyûlésük. Õk még bíznak abban, hogy hátha a következõ pillanatban valami rendkívüli történik; hátha kiáll Tisza Kálmán a fórumra és azt mondja: »Eddig és ne tovább. Eddig a gazdagok uralkodtak, most már uralkodjanak a szegények!« Hát ugyan miért is ne mondhatná azt Tisza Kálmán, ha egyszer megharagszik? Pedig mondaná is, hacsak egy félóráig gondolkozna úgy, amint azok, akik ott künn a kapussal néznek farkasszemet... De történhetik egyéb is. Ezer meg ezer eshetõség van. Teszem azt Istóczy... Vagy ki tudja? Az õ képzelõdésük gazdag szálakat ereget egy új, érdekesebb magyar történelemhez.

Hanem a mi várakozásaink meg vannak csappanva. Mi tudjuk, mi fûti azt a nagy gépet, amelyrõl õk azt hiszik, magától mûvel csodákat, mi elõre látjuk, mennyi fûtõszént tesznek bele egy napra vagy egy hétre, hát azt is tudjuk, mekkora lökerõt lesz képes kifejteni.

Sovány üléske volt. A képviselõknek is csak a fele jött össze. A delegátusok nagyobbára berukkoltak vidáman, megkövéredve (nem csoda, annyi tömérdek jó ebédtõl), de élményeiket nem volt idejük elbeszélni a folyosókon, mert az egész ülés csak egy lélegzetvétel volt.

A hölgykarzat azonban meglehetõsen megtelt. Nem lehet tudni miféle álhír csalogatta be. Hanem az egész nem tartott egy negyed óráig. Ezért ugyan nem volt érdemes toalettet csinálni!...

A hölgyekrõl jut eszembe, hogy Rohonczy Gida is bent volt, ma is figyelõ állásban ült meg a szélsõbalon. (Nyilván valami új Várady Gáborra várakozott.)

A delegátusok még mindig összetartottak, a közös élmények, az édes apró titkok, melyek a nagy világvárosban estek, úgyszólva egy családdá körítették õket, s még ma is volt sok mondanivalójuk, ha egyéb nem, legalább az:

- Aztán a feleségem elõtt csitt!

Sok rendkívüli történet, de a legszomorúbb a szegény derék Missics Jánossal, akirõl azt híresztelik, hogy már a delegációba is betegen ment fel, s hogy már ott félrebeszélt. De hogy ott, asszongya, nem lehetett észrevenni. A delegációban nem tûnik fel az ilyesmi.

A privát beszélgetések tárgyát különben a polgári házasságról szóló törvény képezte. Megint egy kérdés, amelyhez mindenki ért, s melyben tökéletes zavar uralkodik. Reakcionárusok, liberálisok ökölre szorított kézzel várják a hétfõi napot.

A kormányról különféle híreket kolportálnak. A papok elkeseredetten mondják:

- Tisza belement! Fél a zsidóktól.

A házasság hívei dühösen suttogják:

- Tisza nem akarja komolyan. Fél a papoktól.

A mamelukok esküsznek rá, hogy Tisza komolyan akarja, de ha pártkérdéssé lenne, könnyen szétrobbanthatná a pártját. Nitroglicerin van abban a kérdésben. - Tisza fél a memelukoktól.

Egy kérdés a parlamentben, amelynek tárgya az asszony, a feleség. Az ördögbe is, ilyen csak nagy ritkán esik. A lutheránusok, akik szeretik föltételezni a görbe utat, azzal vigasztalják magukat:

- Ha keresztülmegy is a javaslat itt minálunk, majd megbukik odaát: van esze Tiszának, be nem hívja a fõispánokat. Jobb is, ha a fõrendekre száll az ódium. Azok már úgyse veszíthetnek a renoméjokból. De tán a fõispánokkal se mehetne ott keresztül a javaslat. Azért sem forszírozhatja Tisza nagyon. Fél a fõrendektõl!