1873
CIKKEK ÉS KARCOLATOK

B.-GYARMAT KÖZHELYEI

- TOLLRAJZOK -

I. A »BALASSA«

Mióta a kolera uralkodik, azóta egészségesebbek az emberek, rövidebbek az éjszakák és hosszabbak a korcsmárosok ábrázatai - uti Mezei docet. Éjfélkor megjelenik a kolerabizottság és elválasztja az ember szájától az »italt«. A kolera maga még becsületes ember, mert az mindössze csak egyszer öli meg a halandót, de a bizottsága minden áldott héten hatszor öli meg benne az egyéni szabadságot.

Már Zsiga bácsi csak annak a mondója, hogy ez megintelen semmi egyéb, mint a balpárt célbavett mesterséges kipusztítása az átkos »minisztérjom« által. És hol-hol kedve is szottyanna kidobni az ajtón a mulatságot rontó goromba kolera-biztost, csakhogy hát úgysem érhetné el a tovább ott mulatási célt, mivel éppen ő maga az a kolera-biztos, akit kidobna. Bizony furcsa hivatallal vegzálták meg szegényt. Tell szívének, tudom, könnyebb feladat volt lelőni az almát fia fejéről, mint neki hazakergetni tizenkettőkor a mulató kompániát, melynek szétszéledését csak a jó Mezei bácsi nézi nálánál hazafiúi bánattól sötétebb arccal.

Hej, de csak csendesen is megy már a világ »sorja«. A »nagy hecc« olyan ritka már, mint a »kifogástalan zsiráns«. Csendesen mulatnak az asztalok, kifogyott mindenünnen a »szusz«, mit csak az »éjfélután« szokott önteni a nemes fiatalságba. A magyar ember mindig azzal a szándékkal tér be egy »pillanatra« a korcsmába, hogy egy »hétig« lesz ott; mit ér az, ha most odateszik elébe korlátnak a tizenkét órát?! Keserû az itala tõle.

De azért ha csendes is a Balassa, régi ábrázatát mégsem vesztette el.

A két kerek asztal körül most is ott ülnek a szokott törzsvendégek, Mezei bácsi szeretett gyermekei, kik az õ kedveért vannak teremtve az árnyékvilágra; hogy legyenek akiket õ szerethessen és kiszolgálhasson.

Mind az õ nevelése az egytõl egyig, már ti. a fiatalabbja.

Amelyik pirospozsgás, az az õ rostélyosaitól lett ilyen, amelyik halavány, beteges, az az õ borától lett olyan, amelyik bele mer kottyanni »az fontos ország dolgaiba«, az is õtõle profitírozta a diplomáciai tapintatot a »jelös« »Ellenõr« révén, a »ki olyan újság«, hogy ha már egyéb nem tanúskodnék is mellette, untig elég »abbó«, hogy Mezei bácsi két éve járatja egy kortyra - akarom mondani egy huzomra.

Ebbõl szívja õ a sok tudományt s úgy adja odább ingyen salátául a szelet mellé vendégeinek.

Már persze csak a kályha melletti asztalnak, mert az ablaknál ülõ kompánia rátartós egy kicsit. Azok a kaszinóból hozzák a bölcsességet és sehogy sem tisztelik a Mezei bácsi politikai kombinációit, ami nagyon fáj neki, de azért nem mutatja, nem érezteti velök... isten neki... hadd járjanak a rossz úton... neki semmi köze hozzá. Szegény elveszett fiatal emberek.

De bezzeg annál hálásabb publikum a másik, ahol Zsiga bácsi a nagy kophta, ahol minden este szorgalmatosan felosztják Európát a »potentátok« között, kinek-kinek a maga érdeme szerint. Az osztrák császárnak aszerint természetesen nem jutna több egy vármegyénél.

Néma áhítattal hallgatják Mezei bátyánkat ilyenkor.

A barna írnok fejbólingatva hajtja fel hetedik halbszajtliját, és azt mondja »Világos!« A szõke joggyakornok még elõbb felnéz a Zsiga bácsi ábrázatára, leolvasandó, nincs-e valami kifogása a mondottak ellen, csak azután »zúga« rá egy helyeslõ kiáltást, míg Mezei bácsi egyet csendít a zsebében szemtelenkedõ Lónyai-hatosokon, s aztán a hatás kedveért, mint a jó professzor, még egyszer röviden összefoglalja értekezésének tartalmát:

- Egyszóval nagy kalefaktor a jobboldal. Utoljára is csak ágyú, puska dönt itt!

A Pista kellner, ki komoly mogorvasággal hallgatja gazdája hátamegett a nagy státuspolitika griffjeit, ijedten kapja hátra fejét az »ágyú« szóra, s miután az Albert gyerek véletlenül arra viszi a citromos teát a »telegrafos úrnak« lehetetlen hogy ne a legrosszabb eset történjék, már ti. hogy a Pista kellner megtaszítja az Albert kellnert, az meg leejti a telegrafos úr bájitalát, mely dallamos torkát hivatva volt nekistimmelni a flótázás idilli mûvészetének.

Ez a tragikum aztán egészen megindítja Mezei bácsit s mint valami gõzsikló leszállítja a politika mezejérõl, úgyhogy nem törõdve sem a honboldogítással, sem az örök béke eszméjével, beleponálja magát a statárium jogába, s hadüzenõ léptekkel ront neki a kétfelé szaladt »dienerschaft«-nak - s bizony nem tudom én hogy végzõdnék most mindjárt ez a »keleti kérdés«, ha új vendég, mégpedig falusi »jó firma« nem lépne be az ajtón, kinek látására egyszerre mosolygó nyájasságba megy át a gazda vészes haragja.

Nem lehet az másképp. Idegenek elõtt nem lehet a házi tûzhely lángjait élesztgetni. Aztán meg is érdemli, hogy némi figyelemmel viseltessék iránta, mert a vidéki vendég legalább fizet, míg ellenben a törzsvendégek annyira divatba hozták az »aufschreiben«-t, hogy ha néha nagy ritkán akad aztán a sok között egy lázító excentrikus, aki elkiáltja magát, hogy »zahlen«, az egész »Balassa« Mezei bácsival együtt, valódi megbotránkozással tekint a »szentségtörõre«.

Az új cimbora jöttére megélénkül a mulatság, ki-ki megtoldja még egy messzellyel. Károly is megszagolja egy mérföldnyirõl az idegen bûzt - s ott terem a banda.

Aztán kezdõdik a mulatság. Az embernek eszébe jut a sorsa, a szeretõje és a kifizetetlen váltója. Mind a három szomorú dolog. És felhangzik hozzá a »Csiribiri csárda« bánatteljes, viharos áriája. Ezt megint mindenki megtoldja egy iccével.

...Megtelik a szív édes fájó gondolatokkal. A leghazárdabb pasasier elpattantja az elsõ pezsgõdugót.

...És megkondul a tizenkét óra.

Megdöbbenve néznek egymásra a cimborák, mintha a világ vége volna. Zsiga bácsi nagy immel-ámmal magára erõlteti a boglyas Ghiczy-szûrt.

Az elõkerült Albert gyerek és Pista kellner egyenkint kezdik eloltogatni a gyertyákat; Mezei bácsi még egy pillantást vet a »Turini Jézus« falon függõ arcképére, melyhez még egy fohászt látszik küldeni, mielõtt a sötétség végképp elnyelné a mai napra: aztán csendes jó éjszakát kíván a távozó vendégeknek, kik elégedetlenül, tele fejjel és muzsikálás iránti szimpátiák okáért üres zsebbel távoznak, hogy holnap újra kezdjék.

II. A DEUTSCH-KÁVÉHÁZ

Az ember körülnéz elõbb az utcán, ha nem látja-e valami becsületes ember bemenni, s aztán félve surran be a Deutsch-kávéházba, hol az elválasztott sziámi ikrek hímnemû fele, az elhízott Deutsch papa székel bekerített trónusán, mely körül van rakva anizett, maraszkinó, rum-, szilvórium- és vaníliával, mik megalapítják Deutsch papa királyi tekintélyét, lévén mindeniknek egyenkint annyi rabszolgája, hogy Deutsch papa sohasem kénytelen szenvedni a magány unalmasságát, hanem az éjszakán által is folytonosan gubernálhat környezetén.

A különféle nemzetek bõven vannak képviselve az örömek e birodalmában.

Ott van Izrael »szétszórt« népe »összegyûjtve«. A miniatûr »ich gebe«, »ich nehme« hangzavar csendes harmóniába olvad a »posztócsillagos« hadfiak magyaros káromkodásába, kik a hátulsó asztalnál disznómódon ütik, - nem a burkust, - hanem a filkót egészen addig a stúdiumig, míg összes pénzkészletük belevándorol a kártyapénzt gyûjtõ pohárba. A legvégén mindig azzal a tapasztalattal kelnek fel, hogy mindenikök vesztett. Ostobaság biz a kártya kevés pénzzel! Hanem azért másnap megint csak kártyán adatik át a közforgalomnak a »lénung«. Faraó hírhedt nemzetsége is azt a vallást követi, amit a vitéz urak. A kimuzsikált bankót õk sem adják »interesre«. Az embernek nem az a hivatása hogy »takarékpénztárrá« váljék. Ha az úr azért muzsikáltat, hogy mulasson, a cigány is azért muzsikál, hogy mulasson utána. Elég baj már az is, hogy mikor az urak mulatnak, õk muzsikálnak nekik, mikor meg már õk mulatnának, akkorra egy úr sem látható, hogy hadd õ muzsikálna nekik. Hej, de csak ebben is meg­rövidítette õket »azs a aranyhajú csigányra fondorkodó Úristen«! De õk azért nem irigyelnek a világtól semmit. Hadd bomoljon, ha kedve tartja, s néha-néha megcsillanik is szemökben valami elfojtott epedõ vágy, az sem vonatkozik ötemeletes házra, elegáns fogatra, ezer holdas pusztára, akkor is csak az jár eszökben, hogy ezeken a fránya honvédeken milyen »delikátus«, milyen fölséges szép a »verezs nadrág«...

Persze hogy a tekintetes vármegye is képviselve van a különféle válfajok közt. A hosszú »szõke írnokról« lerí a megyeházi szag. Õ itt az arisztokráciát képviseli, s Deutsch papa sokat helyez bele. Már tudniillik bizalmat is, szilvóriumot is. No, de az rendén is van. A szõke írnok elvégre is olyan perszóna, aki már többször közelrõl beszélt a vicispánnal, aki ott jár-kél a megyeház méltóságos folyosóin, olyan biztonsággal, mint más emberfia otthon, aki életet, kifejezést és »alakot« ad azoknak a hatalmas rendeleteknek, mikre Deutsch papát elõfogja néha-néha a »holnap nekem« spuriusza. Mert hát Deutsch papa két dologtul fél a világon legjobban: a Deutsch mamától és a törvény »bírságos« kezétõl. A Deutsch mamától már sikerült megszabadulnia, de a törvény pallosa még ott lebeg feje felett minden pillanatban lecsapni kész élével a kisvárosi rulett közé.

A szõke írnok rangjához méltó, vármegyei stílusban természetesen a »zöld aszalnál« van elemében, hol a biliárd sima mezején lelegel minden babért, becsületet szerez és emlékeztet »mopszaival« a »permopsz« keletkezett tisztikarra, »dupla buzeró«-ival megmagyarázza a községrendezés kérdésének megindulását, »karambol«-jaival bebizonyítja, mint gátoltatik meg egyenes haladásában az egyik golyó - a jobboldal, ha beleütközik a másik golyó - a baloldal. Az isten bûnül ne vegye neki! Már ti. a golyónak. -

Mikor aztán jóllakott dicsõséggel, diadallal, példának okáért õ is megereszt egy kis nemzeti »ferblit«, hol egészen »anstndig« viseli magát s hova szinte átviszi az ékes megyei stílust. Három nyolcas ellen »három szolgabírót« vág ki, »vótumra« kívánja bocsáttatni, ha felmerül a kérdések kérdése, hogy szabad e az utolsónak is »besszerelni«, a »tourmaclit« nem fogadja el, mert az korlátozza a viziadás »autonómiáját«, s ha valaki »bicska« helyett »kirikárit« talál neki osztani, vagy a »kasszát« bezárja mikor »flusz« mosolyog tollmozgató kezében, elveszti elõtte minden népszerûségét s addig-addig keresi holmi diplomáciai jegyzékváltogatással az okot, míg elkiálthatja, hogy »akciót neki!«

Az akció reakciót szül. A szõke írnok csurgóra lelógó kalapját még beljebb húzza piros ábrázatjába. Egyet káromkodik. Az osztó kezébõl kiesik a kártya. Mindenki odanéz. A két ellenséges fél összeütközik. Kezdõdik a mohácsi csata. A küzdõk körül pártok képzõdnek. Mígnem Deutsch papa leszállván jupiteri székhelyérõl szét nem húzgálja a haragvó hõsöket.

Újra elcsendesül minden, s újra megindul a ferbli. A többi asztaloknál megélénkül a »diskurzus«. A kis patikárius mûértõ arccal kérõdzi el még egyszer a verekedés lefolyását. Sajnálja rettentõn, hogy vége lett. Az igaz, hogy nem rajta múlt a folytatása. Õ eleget heccelte õket. A méregkeverõ.

De már azt megint Muki cukrász nem hagyhatja úgy, hogy a patikáriusnak ne kontradikáljon, õ már különben is született ellensége minden patikáriusnak. Tûz és víz. Az õ fakkja az »édes«, az övék a »keserû«. S ha Király utcai Török János, hogy rá célozzon, hirdette szanaszét a lapokban, hogy »nincs többé kopaszfej«, õ is fogta magát s a kánikulában, mikor Török János uram legjobban izzadott a balassagyarmati »Times« hasábján úgy hirdette a gefrorenest hogy: »nincs többé melegség«.

Képzelem mennyire megijedhetett ettõl valami pesti prémárus.

A többi asztaloknál együtt és szerteszét Bernáth Gazsi haláláról beszél a tudós publikum. Dávid doktor jól ismerte a híres »Bhernáth« bácsit és restelli, hogy izraelita létére a lipótvárosi katolische templomra hagyta összes követeléseit és nem az izraelit anyaszentegyházra.

A fekete végrehajtó kihörpenti limonádéját és huszonharmadikszor kel fel, hogy - úgymond - hazamenjen errõl a »snasz hely«-rõl, hová minden este véletlenül kerül be. Most is egy hitelezõ elõl akart felszökni a kaszinóba, de eltévesztette az emeletet. Meg aztán... mi tagadás benne ... egy kis sporthajlam... a szép felszolgálóné, a melegkezû fr. Betty... Olyan a szeme, mint a tinta... olyan korall ajka van, mint a spanyolviasz, az arca olyan fehér, mint a velinpapiros... Egyszóval a végrehajtó úr szeretné ma este felvenni az »elõleges biztosítási jegyzõkönyvet«, csakhogy még egy kicsit félénk, bátortalan hozzá, mert hát hiába »béka van a gyomrában«. Aztán az is könnyen megeshetnék, hogy a kis Betty, amilyen gonosz teremtés, egyszerûen azt kérdezné válaszul ömlengõ szerelmi nyilatkozatára: - Hallotta már ön a »Ninive történetét?«

Bezzeg jobban értené ezt a mesterséget az a torzonborz barna alak, aki a leghátulsó asztalnál szoktatja magát a »magányhoz«, ti. a mi Stofi bátyánk, amint a tizenharmadik csésze gyászkávé szürcsölése közben nagyot hunyorgatva néz, hol a piruló végrehajtóra, hol a kokettírozó nimfára, hol arra a fekete rámájú képre, melynek következõ feliratán tûnõdik nagy hümmögve: »Wenn die Jugend wüsste, wenn das Alte könnte«.

A másik képrõl a jó Petõfi Sándor néz le némán, hidegen az éjszakát átdorbézoló csemetéire az új korszaknak. A pislogó lámpák rezgõ világa kísérteties fényt vet a költõ szilaj arcára, mely megelevenedni látszik... a toll megmozdul kezében... Lelkem elõtt mint egy vízió, mint egy megmagyarázhatlan fantom domborodik ki élõ alakká,... és felmennydörög ajkán a haza szent földjét megmozgató nagy szemrehányás.

Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága,
Avagy virág vagy te, hazám ifjusága?

...Már az igaz, hogy furcsa dolgokat írt az a Petőfi. Ugye Deutsch papa?

III. A »ZICHY«

A Zichy fogadóról mindig eszembe jut a Zsedényi Eduárd inggallérja, a Zsedényi inggallérjáról eszembe jut a Csernátony stílusa, a Csernátony stílusáról pedig a szuezi kanális. A szuezi kanális felőli elmélkedésemben meg lehetetlen meg nem emlékeznem a Sramko bácsi torkáról. Míg Lindley meg nem csinálta a pesti vízvezetéket, addig ez volt a tekintetben a legjelesebb species. Sok borral vegyített víz vezettetett le e derék alkotványon keresztül egy félszázad óta.

A Zichy fogadónak leírásában ő olyan alapkő, olyan kiindulási »alfa«, mint a Napóleon elhanyatlásának történetében annak kedves felesége.

Sramko bácsinak is valódi hitestársa a Zichy. Megesküdött és hű hozzá. Túlhajtott erényesség. De a Zichy már azt úgy érdemli meg. Mert a Zichy híres és nevezetes hely. Nem azért jár pedig oda Sramko bácsi, mert nevezetes hely, hanem azért nevezetes hely, mert odajár. És az nagy különbség.

Azután - én istenem! - csak kell az embernek járni valahova enni. Nem élhet levegőből, kivált ha a levegő tele van vesztett pörök hírével. S ha már egyszer eszik, innia is dukál, mert meg van írva a régi tudós könyvekben, hogy »Trencsiny országban« egyszer a ludak ettek és nem ittak, hát mind kidöglöttek. Hiába, az ember fut a szomorú sors elől. Ez már az önfenntartási ösztönhöz tartozik.

És ha néha-néha - teszem azt - szórakozottságból túlságosan talál bevenni a »jóból«, neki az mind megjárja, mert Kinek három van diplomája, háromszer tőbet ihatja, mint holmi közönségezs ember.

És ilyen értelemben hasznát veszi diplomáinak.

Egyszóval szolid ember, minélfogva a Zichy is szolid hely. Az öreg urak és az átutazók vendéglõje.

A nagyvilági politika ritkán képezi a beszélgetés tárgyát. Az a néhány »burger«, aki néha-néha betéved egy »jó napot« csinálni magának »esténkint«, nyugodtan issza meg »feketéjét« vagy a megrendelt »drapákot«, s még a vén Napóleon halálára is csak annyit mond:... isten nyugossza meg szegényt!... hanem bezzeg annál többet beszél a Sramko bíróvá választásáról... ami Sramko bácsinak olyan érzékeny szívlágyító téma, miszerint sokszor arra a csúfságra vetemedik tõle, hogy egy cilinder bort ereszt meg a szépen megszaporodott jóakaróknak. Mert hát a népszerûség sem jön ingyen. Így is sokkal olcsóbb, mint ha Teller árulná a »speisz-cetlin« és a Géza kellner számítaná fel az árát.

Hanem aztán hetivásárkor megélénkül az élet a szolid pecsovics-jellegû Zichyben. Nemzetes Hont vármegye »nagyságos« közönségétõl hemzsegnek az asztalok. S ha itt-ott hegyesre kifent bajuszával kitarkallik közülök egy-egy Nógrád megyei atyafi, kilyukasztja lelkét a tengernyi büszkeség, melyet liberális volta miatt az ügyefogyottabbakkal szemben érez, s belevágja bölcsességének bicsakját a politika cipójába, s olyan karajokat szeldel a szegény jámbor hontiaknak, hogy egészen belepirulnak ettõl a megromlott rebellis nógrádi levegõtõl.

Jól esik lelkünknek (már mint nekünk pecsovicsoknak), hogy mi is elmondhatjuk valakinek azokat a mérges epithetonokat, mikkel a baloldal minket prezentel meg; mert hát hiába a csizmánál is sárosabb a »kalucsni«, ha az van felül, - és a felsõ kabátot is jobban éri az esõ, mint a »lajbit«, ha be van gombolva.

Hanem erre a hasonlatra nyomban meg is mozdul a másik asztalnál Hecks, aki oly elválhatlan kísérõje Sramkónak, mint Minervának a bagoly, s ki a fél vármegyét ruházza kontóra.

Isten után neki köszönhetjük leginkább formánkat.

Némán ül ott, mintha azon gondolkoznék: milyen lesz a jövõ század divatja, pedig azon gondolkozik, hogy mivel hibázta el tegnap a »kalábriászt«, mikor »tercbélára« bukott, aztán nagyot hajlongva köszön egy-egy bejövõ vagy távozó vendégnek, áhítatos arccal nézve utána, mintha az járna eszében, hogy milyen érdemes derék férfiú az, mennyire tiszteli, becsüli õ azt, eddig az jár eszében, hogy ugyan mibõl fizeti ki a felszaporodott ruhaadósságot? Aztán meg­issza félmesszelyét, felhúzza riska kabátját, melyért úgy fáj a szíve, hogy önmagának kell elnyúzni..., és elindul a »körbe«, hogy ott is bevégezze »nyilvántartási szemléjét« hitelezõi felett.

A hetivásárokat leszámítva a Zichy csak akkor veszti el monoton jellegét, ha az »Edos gyerek« vetõdik ide falujából.

És az elég gyakran megesik.

Híres paripáján, mely a brazíliai császár istállójába került ki s útközben átúszta a Földközi-tengert, ezelõtt tíz perccel indult el otthonról, ami közönséges lónak és embernek félnapi járóföld. No, de jó is, hogy ily sebesen jött, mert már annyira száraz volt a torka, hogy amint a Zichy kapujában kicsaholt kováján egy szikra torkára pattant, egyszerre lánggal kezdett égni - hanem, jó szerencse... éppen akkor vitték arra a város vizipuskáját s úgy agyonlõtték vízzel Edos pajtásunkat, hogy zicher belehalt volna - már amennyire tudniillik egy huszár meghalhat -, ha a hauszknecht hamarjába be nem tesz szájába egy csomó bagót, amitõl a huszár halottaiból is egyszerre feltámad...

Siet is magáról lehányni a felsõruhát, mely az említett kaland következtében persze lucskos volna, ha a folyosón véletlenül nem néz rá olyan tüzesen a szõke szobalány, hogy nyomban megszáradt.

Hanem most azután kárpótolja is magát a kiállott viszontagságokért: egész armádia palackot állíttat maga elé, s amint Muki cukrász elmésen megjegyzi: huszárosan egy egy kortyra issza ki a bort minden a Zichyben található üvegbõl: kivevén a Flóris bácsi szemén levõ szemüvegbõl. De ebbõl is csak azért nem, mert nincs benne.

Búsulva vigadoz mellette a jó Béla gyerek is: kifogyhatatlan leleményessége éppen most szüli meg az »Ötvenedik indítványt«, hogy »igyunk meg még egy messzely vöröset« - s ha restellni látszik is szégyenítõ súlyát annak a gondolatnak, hogy õ csak baka volt önkéntes korában, mégis jólesik elbeszélnie, hogy mikor egy ízben õfelsége elõtt glédába kiállott, a felséges király elbámulva mondá:

»Ilyen szép domború mellkast még nem láttam«.

Isznak is aztán király õfelsége egészségeért nagyokat a bajtársak, kik a komisz cibil ruhában is érzik katonás voltukat.

A Béla gyerek belekezd egy »ezer rõfös toasztba«, mit Edos öcsénk vigyorgva hallgat, fejét jobb kezére támasztván, mintha Sennyeyt akarná utánozni, hol-hol egy nagyot bólintva, mintha Están bácsi parlamentáris modorát venné fel, és közbe pipaszárával üti velõs szavaihoz taktust, mintha Deák Ferenc örökmozgású plajbászát vette volna tanulmánya tárgyául...

Egyszerre lehanyatlik a kéz és fej, a nagybojtú taj pipa, melyet mint »guter Reiter« kapott generálisától emlékbe, kifordul kezébõl, a huszár lelke lerészegedik a nagy tengernyi dicsõ­ségtõl, mely múltját terheli, mert a bor az bagatell csak... mely meg sem kottyan vas­fejének, melyet pusztán a nagy tettek ólomsúlya nyom le - és felhangzik ajkán egy-egy regurális kortyantás, melyre tihanyi echóként felel vissza a másik asztalnál elaludt Géza kellner elfojtott mély szuszogása.

...A toasztírozó szónok körülnéz. A teremben nincs egyetlen lélek sem... csak az üres palackok, a tövig égett gyertyák és a méla csend. Egyet sóhajt és azután - folytatja toasztját ott, ahol elhagyta, hatalmas borízû hangon fenyegetve a nemzetet... mely sehogy sem akar jobb útra térni...

MINT KÉSZÜLNEK A »NÓGRÁDI LAPOK«?

- Titkos leleplezések -

Hét napból áll a hét. Az első két napon, ti. hétfőn és kedden békés egyetértésben él az ember a szerkesztővel, kölcsönös szimpátia lágy ölében ringatván egymást. Tea, kávé jóízű. Mezeinél pompásan főznek. Egyszóval minden szuperál. Még a csibuk is jól szelel. Ami különben nem csoda, mert három helyen lyukas.

A harmadik napon, szerdán, a tárcaíró kezd idegenkedni a szerkesztőtől, savanyú mosoly futja el ábrázatát, ha az utcán meglátja, míg ellenben a szerkesztő sokkal forróbb ragaszkodást mutat iránta, mint tegnap, megkérdezi tőle, mint érzi magát, mint szolgál egészsége sat? Aztán a vége rendesen az, hogy kellemetlen náthát okozó időjárás uralkodik... az embernek legokosabb ilyenkor otthon tartózkodni, dolgozni és...

- Richtig! Írod-é már a tárcát?

- Már hogy írnám? Korán volna még.

A szerkesztőnek már erre van egy csomó kész felelete, mit négyhetes pályáján szerzett egybe.

- Hát mért nem írod? Micsoda dolog az? Soha semmi sincs korán. Vagy ne ígérj semmit, vagy ha ígérsz valamit, azt tartsd meg. No, rátok ugyan lehet támaszkodni!

Az ember ilyenkor hebeg valamit a túlságig vitt pedantizmusról, és megígéri szentül, hogy reggelre minden jól lesz, minden meglesz.

Reggel aztán felver legédesebb szendergésedből egy baljóslatú, az éneklésbe átmenő süvítő hang ágyad szélénél.

- Kérek manuscriptumot!

Az ember bosszankodva riad fel s manuscriptum helyett manupropriáját szeretné átszolgáltatni az alkalmatlankodónak, ha az véletlenül nem éppen a Dömötör szedő gyerek lenne, akinek protekcióját nem tanácsos holmi célra nem vezető kifakadásokkal veszélyeztetni: mert ha megharagszik, annyi sajtóhibát hágy, hogy az ember a maga művét is Urosénak nézni.

- Nincs manucriptum. Jöjjön holnap reggel!

Dömötör vidám arcot vág, örül, hogy nem lesz mit szedni, és eltávozik. Elhatározom, hogy dolgozni fogok; hanem tudj’ az ördög, ha muszaj dolgozni, mindjárt nem akaródzik. Az igaz hogy akkor sem akaródzik, ha nem muszaj. Egyszóval a tárcaírás unalmas dolog. S miután nem örömest unatkozik senki, én természetesen megint meg nem írom a tárcát.

Egész nap kerülöm a szerkesztőt, s olyan helyen tartózkodom, ahol az ördögnek sem jutna eszébe keresni: ahol még magam sem találok magamra, ti. otthon.

Morfondírozom. Vagy szundikálok. Lelki szemeim előtt ködös jelenetek folynak le a »Nibelungok harcá«-nak meg nem írt folytatásából. Egy nagy zöld mező tele elmosódott, ki nem vehető homályos alakokkal. A nagyorrú Makkfői fiskális és az »anständig« Feri öcsénk éles penicilusokkal rohannak rám. Mindenik azt követeli, hogy Erzsikét őhozzá adjam nőül. No, csak azt lessék! Most már éppen azért sem megy férjhez egyikhez sem!

Majd Sramko, a szőke írnok, Stofi fiskális, Muki cukrász, Ákos bácsi és Mády fenyegető árnyai lebegnek előttem haraggal, kihívólag;...Stofi fiskális egy csomó tobákot tart az orrom alá, Ákos bácsi csiklandoz, Sramko fiskális bort tölt a - fülembe, Muki cukrász fagylalttal tapasztja be szájamat...

Így következik be az este. Éjjel is folytonosan ezekkel álmodom. Megnépesítik villogó szemeikkel a sötétség birodalmát. Belemártják fogyatkozásaik zsírjába tollamat. Attól azután zsíros lesz és nem fog.

Szomorúan virrad fel a szerencsétlen péntek. A szerkesztõ már hajnalban hozzám küld, felveret ágyamból, s annyira emlékeztet a szigorú kötelesség érzetére, hogy végre nagy vajudások után megszületik délfelé a tárca. Dömötör diadalmasan lebegteti útközben, mikor a nyomdába szállítja.

Most már leesik szívemrõl a nagy kõ. Szabadabban lélegzem.

És megfordul az események kereke.

A szerkesztõ megint kenyeres pajtásommá lesz. Bátran nézek a szeme közé. Vonzódom hozzá. Ott ülök folytonosan a nyakán s most már én kérdezgetem nagy felsõbbség-érzettel, amint dolgozatai közé pillantok: meg van-e már a cicero-cikk: lesz e hímen? Szemtelenül csendes idõket élünk, pajtás. Egy valamirevaló botrány a világért nem tud történni.

- Fájdalom, nem. Szörnyû pechben vagyok, mióta a lapot szerkesztem. Mindent teremteni kell.

- Én a kolerának bíztam, hogy legalább a »gyászhírek« rovatát betölti, de az is elmúlt a »Nógrádi Lapok« mutatványszámától. Ez az egy munkatársunk is odavan.

Ezalatt folytonos összeköttetésben áll a szerkesztési iroda a nyomdával. A Dömötör lóhalállal nyargal majd a kézirattal, majd megint kéziratért. A »Nógrádi Lapok« mint valami Moloch hihetetlen gyorsasággal nyelnek el mindent. A szerkesztõ esze ezerfelé ágadzik: Makarács küldi a »rendõri híreket«, azokat kell megfésülni, a gabonaárak szellemdús numerusait sem állította még össze a tudós városi elõljáróság. Ide is, oda is után kell nézni. Hát a »Nyílt tér«-be mi jön, Nem érkezett be semmi. Fogni kellene megint valami szerencsétlen ábrándos kis­asszonyt, aki elvesztett szerelmes leveleit reklamálja. Hahó! Nini, ott megy az ablak alatt Miklós bátyánk. Milyen szomorú, gondolatdús az arca! Ugyan mirõl gondolkozhatik? Meg kellene kérdezni. Hátha valami »Vegyesek«-be való eszme kínálódzik fejében. Attól bizony könnyen kitelik az az eredetiség, hogy amikor nem fütyörész, akkor alattomban lapot szerkeszt...

E pillanatban egy nagykalapú tót kiáltja el magát az utcán, hogy »ablakot csináltassanak«!

A szerkesztõ felugrik örömében s kiderült arccal fogja nyakon a tollat.

- Hüm! Megvan az anyag. Megvan a cikk-matéria! Ez éppen betölti a lap hiányzó részét. De hát micsoda szemtelenség is az, hogy az ablakcsinálást egészen ezek a tótok monopolizálják. És mért éppen az ablakot? Mert mi az ablak? Az ablak a világosság eszközlõje. Hát mi joga van ahhoz a tótnak, hogy világosságot eszközöljön? Látunk mi a sötétben is. Aztán mi a világosság? A világosság a szabadság. De hát mi köze a tótnak a szabadsághoz? Nem elég neki, hogy a »közös ügyes kenyeret« együtt eheti velünk, aki zabkenyérhez volt szokva teljes életében. Ezt nem lehet így hagyni. Ezek a pánszláv mozgalmak veszedelme elõjelei. Éppen apropó lesz egy dörgedelmes cikk a »nemzetiségek vészes intencióiról«.

A szerkesztõ arcát elönti a lelkesedés tüze, mialatt eszméit percegõ tollával papírra önti. Érzi és átmelegszik tõlök.

Végre azután elkészül minden, a legkisebb apróságtól kezdve a cicero-cikkig. A szerkesztõ édes kedvteléssel pillant vissza a mai fáradalomteljes pénteki napra, dupla rummal issza a teát a kaszinóban és dupla mosollyal kíván jó estét mindenkinek.

De még azért nincs vége a munkának. Másnap jön a »kefelenyomat«. És az iszonyú dolog, tisztelt uraim és dámáim! Látni az embernek a saját elmeszülöttét megcsonkítva, eltört lábbal, bénult tagokkal, megfésületlenül, bicegve, púposan a különféle sajtóhibák által. Oh, az borzasztó érzés! Én nem tartozom a szerény emberek közé, nyájas olvasóközönség, - de ilyenkor mégis kezdek kételkedni magamban s azt tartom, hogy Jules Janin alighanem jobb tárcaíró volt nálamnál.

No, de ez a kishitûség nem háborgat sokáig. Vasárnap reggelre ünnepi köntösében megjelenik a lap.

Persze, hogy tetszik mind a kettõnknek.

Úgy vagyunk vele, mint én a Marcsámmal, hogy még a hibáit is gyönyörûségnek nézem... isten bûnömül ne vegye!

Most aztán nincs egyéb hátra, mint flegmatikus arccal elvegyülni a nyájas olvasóközönség közé és kipuhatolni, meglesni, kigusztálni a tartalom hatását...

Lexi nagyszerûnek találja, hogy »Ninive története« be van hozva a Deutsch-kávéházba: kár volt egészen nem közölni; Ivánka Ödön skandalumnak tartja már a puszta megemlítést is és a szalon nyelvezetet ajánlja figyelmembe.

Természetes, hogy mind a kettõnek »igaza« van.

A szerkesztõ azonban oly esetben is egészen megállapodott, tapintatos taktikával rendelkezik.

Ha valaki megdícséri a mai számot, hogy pompás, nagyszerûen sikerült, zicher fitymálva felel rá:

- Eh, bagatell! jelent már meg ennél jobb szám is. Én inkább gyengének találom.

De ha aztán valaki arra vetemedik, hogy ezt gyengébb számnak merje mondani a többieknél, kétségkívül azt a választ nyerné.

- Már bocsánatot kérek! Az én véleményem szerint ez a legsikerültebb az eddigiek közt.

És ez a szerkesztés titka.

A JÖVŐ MEGYEGYŰLÉS

- Karcolatok -

Ha sokan minden alap nélkül tudnak fecsegni a múltról, miért ne tudnék én szintén minden alap nélkül fecsegni a jövõrõl. Az alaptalanság alapossága veres fonalként húzódik át mindenen.

Az alaptalanság olyan, mint a kis Bibi plédje, télben köpenyeg, nyáron ágytakaró, délben abrosz, este ablakfüggöny,... novellában elkerülhetetlen, vezércikkben szükséges, a tárcában pedig megjárja.

Tehát beszéljünk a jövõ gyûlés arcáról.

...A szép terem, melyben már annyira megszokta a szem a mindkét nemen lévõ fiatalságot amint a járás költészetében gyakorolja magát, kopasz megyei szónokoktól fog hemzsegni.

Eddig csupa haj volt a publikum, ezentúl csupa hajtalanság. Eddig csupa felsütött fejek, ezentúl csupa lesütött arcok.

A felejthetetlen helyen, hol Eduárd röpíté bájdús szavait Kunigunda felém valami felvidéki bundás bizottmányi tag fog ülni talán, s az illatos ambrózia-lég helyett, mit az õ édes alakja hagyott itt, s mely körüllengte a helyet, talán pálinkaszag fog kipárologni szanaszét, hírdetendõ a sanctus spiritus-t, mely a megyei autonómia boldogságának varázs-éldeletében szállta meg az érdemes bizottmányi tag urat, kit a lóvakarás mellõl szólított ki a tévedhetlen közvélemény a megye dolgának bölcs elintézésére.

A nagy korinthi oszlop alatt, hol Ilonka délceg alakja gyönyörködhetett, amint tánctól kigyulladt arcát legyezgeti, valami vaskos ó-módi táblabíró fog fészkelõdni szörnyen turbálva öreg fejét egy-egy elmondani való perióduson arról a témáról, hogy az õ csûre végében is olyan kutyavásár van, miszerint »minapában« is három »ló« fulladt bele: ha ezt tovább is így hagyja a tettes vármegye, kivesz a falujokból lassankint minden »ember«...

Milyen metamorfózis!

Ahol eddig azért gyûltek össze az emberek, hogy bókokat mondjanak, ma »sotizok«-kal fognak szolgálni egymásnak.

Mert hát az »udvarlás« és hazafiság között az a különbség, hogy az egyik olyan tettetés, amirõl mindenki tudja, hogy az, míg ellenben a másik olyan tettetés, amirõl a tettetõ azt hiszi, miszerint senki sem tudja, hogy az.

Ez ugyan Kerkápolyi-féle definíció, de azért mégis olyan világos, mint amilyen sötét a kép, mit az olvasónak mutogatok.

Látom annak a képnek minden vonását.

A nagyszakállú ellenzéki vezér - egyik a sok közül -, kinek a honfibú marja vészes körmeivel bánatos kebelét, az »átkos minisztériom« borzadályt gerjesztendett iszonytató intencióinak tudata érzetében fog állani görbe botján támaszkodva, és keresni fogja azt a bizonyos csomót a kákán, amire pedig leghamarabb úgy akadna rá, ha magát találná valahogy megtapogatni, már ti. ha volna tapintata.

A két »itthon maradt úr« szintén felkeresi a Sándor utcai palota fiókintézetét, s ha már ott nem lehettek »utolsók«, jól esik hinniök, hogy itt »elsõk«. Meg is látszik az a fájdalmas tudat mindkettõn. Szinte belehalványul az arcuk. Lesoványodtak.

De hát nem is csoda az. Étvágya sincs az embernek, ha látja, hogy Nagy György meg Bakcsi Feri mint leckézi odafenn jóízûn a budget-vitánál Tóth Vilmost... Õk pedig idehaza legfellebb a »rossz utakról« diskurálhatnak, dacára annak, hogy nekik minden út jó, ha mandátumhoz vezet.

Sir itur ad astra!

Egyébiránt beszéd lesz elég. Pro és contra. Miska bácsi opponálni fog az ellen, hogy a vármegye kölcsönt vegyen fel az utakra.

Aztán nem is lehetséges az. Ha váltóra veszi, ki az ördög fogja zsirálni. Egy vármegyeért csak más megye állható jót. Hont megyét vón’ muszaj megfogni forgatónak.

Ha az egyáltalában forgató lehetne, ki maga is csak úgy forgatódik egy ember ujja körül!

Csakhogy az az egy ujj beillik tengelynek.

Egyszóval nem szeretnék lenni a fõmérnök füle. Annak szegénynek hivatalosan kell végighallgatni a különbözõ okos indítványokat, jeles eszméket és körmönfont kifejezéseket, mikkel a nógrádi utak lesznek kijavítandók, mégpedig mivel a hallgatás aranya, a beszéd ezüst, biztos reményünk van, hogy útaink ezüstbõl fognak készülni.

A jövõ gyûlésrõl írva, eszembe jut a múlt gyûlés.

Ami annyira nem következetlenség, miszerint meg vagyok róla gyõzõdve, hogy ha a múlt gyûlést írnám, az a jövõ gyûlés rajza lenne.

Pars pro toto. Egyik olyan, mint a másik.

Azok az emberek, azok a szavak, azok az eszmék, azok a gyarlóságok, amik a múltkor.

Egy csomó gavallér bizottmányi tag, aki szeretné mutatni, hogy agarászat közben is ragadt rá annyi státusbölcsesség, amennyi elég egy úrnak. Aztán az úr mindjárt beleszületik minden tudományba. Annak csak akarni kell.

Vág is ahhoz az önérzethez egynémelyik olyan önelégült fizonómiát, hogy szinte hajlandó volna rá megesküdni az ember, hogy ez együtt szerkesztette Humboldt-tal a »Kosmos«-t.

Még nagyobb csomó öregúr a régi tekintetes karok és rendek közül. Ócska Alvinczy-puskák, mikbõl már régen kirakétázódott az a lõpor, melynek most már csak a füstje maradt meg, az is talán csak azért, hogy elhomályosítsa elõttök a látkört, amelyhez különben is háttal vannak fordulva.

Még csak néhány szó a pártokról. A mindenféleség tarkasága jellemzi a személyes elveket, miknek éppen az a hibája, hogy nem elvek.

Vannak jámbor jobboldaliak, kiket csak a hivatalhajhászat enyve tart odaragasztva a Deák-köpenyeghez, és viszont rendületlen balpártiak, kik csak azért vannak ellene a közügynek, mert a kormánypárt még mellette van.

Tisztelet a vas-meggyõzõdésnek!

Az áhítatos katolikus párt mint töredék játssza gyermekjátékait, a jobboldal szárnya alatt. A türelmes jobboldal mosolyogva nézi abban a tudatban, hogy úgyis a bölcsõben fog meghalni az idétlen gyermek. Hadd mulasson szegényke!

De ha van pártolója a jezsuitáknak, van ám hatalmas lutheránus árnyalat is, s a »lutherani comburantur«-féle relikviára ejtett célzás olyan inparlamentáris lármát idéz fel, hogy az ember azt hinné, miszerint a »tisztelt ház«-ban van.

És minde pártokon felül mint legnagyobb unikum magaslik ki azon különben igen derék férfiú, ki maga képez egy pártot, kinek mindig extra-elvei vannak valami csudálatos vegyülék a szélsõ- és középbalból, az arianizmusból, a protestántizmusból, a pecsovics hitvallásbul és a commune eszméibõl.

Nem feladatom bírálni pártállásának, elveinek helyességét.

Õ maga bírálja azt meg. Cicero contra domo sua.

Amit ma vall, azt holnap elítéli, eldobja - mint haszontalan limlomot.

Mindennap ezzel az új szóval köszönti az embert:

- No, öcsém, én kiábrándultam...

Ez az õ jelmondata.

Pedig olyan meggyõzõen, melegen beszél elveirõl, mintha gránit-szívbe volnának vésve eltörül­hetetlenül, örökre...

...És azután jön a többi...Jellemzõbbnél jellemzõbb felfogások, eredeti kikerekedett alakok, aminek mindenike egy kiveszni indult típust ábrázol, a szövevényes hálózatok, mik összetartják a sok, egymáshoz össze nem illõ elemet, a párt-intrikák, a kutyabagosi filozófiától kezdve fel egész a Bismarck politikai rafinírozottságáig: amint azt majd egyszer megírom e lapokban.

Különben emiatt ne essen kétségbe senki. Így van az minden alkotmányos nemzetnél.

Ahol pártok nincsenek, ott nincsenek eszmék sem.

Mi még annyival vagyunk különbek, hogy nálunk nincsenek ugyan eszmék, de mégis vannak pártok.

...Jó, de azért van egy dolog mégis a megyegyûlések repertoárjában, ahol minden különbözõ vélemény barátságos harmóniába olvad - a fõispáni ebédek.

Ezek ellen nincs kifogása senkinek.

Legfellebb Pista bátyánkat feszélyezheti egy kicsit, hogy néha egy-egy ilyen pezsgõvel bõvelkedõ ebéd után svihákság volna elmondani, hogy:

Kiábrándultam.

GALANTERIÁK

Reményffy József úrnak múltkor megrendeltem a »Borsszem Jankó«-t, hogy tanulja meg belõle a mi politikánkat, minélfogva tisztelt ellenfelünk szinte meggondolván magát, meg­köszöni s az »Ipoly« 9-ik számában felajánlja viszonzásul a »Gyermek lap«-ot, természetesen, hogy én meg abból tanuljam meg az õ politikájukat.

Köszönöm.

LEVELEK A SZERKESZTŐHÖZ

I. FŐVÁROSI CSODABOGARAK

Mióta a vastag talpú »Kaffer«-t (szerecsent) elvitték a Kerepesi útról (hol egy hatosért volt látható) a bécsi világkiállításra, s mióta a házasulási szándékot az Ellenőr hirdetési rovatában közlő egyetlenegy fiatalember is beállott kapucinusbarátnak, azóta az iker-fővárosban nincs semmi látnivaló, kivált magamféle embernek, ki az Eszterházy-képtárt a »Neue Welt«-ben, a régiségtárt a »Főrendiházban«, a »Disznófőt« némely tekintélyes vállakon, a »zöldet« pedig, a fővárosi közönség ez ideálját a »Svarcz Gyula országgyűlési beszédeiben« élvezem. -

No, hanem azért megvannak mégis a magam privát passziói.

Délben Besze János anekdotáiban gyönyörködöm a »Sas«-ban. A derék úr, aki mindig »madártávlatból« látja Pestet, mióta az »Életunt betyár« című novellát megírta, protekciós szemekkel tekint az ifjabb írói nemzedékre, melynek semmi reménye ahhoz, hogy valaha elérje ama magasságot, melyen ő áll.

Az »estvéli órákban« Patay bátyánkat nézem a »Szikszay«-ban, amint a tormás virslitől előtörnek elborult szemeiből a »honfiúi« könnyek, az árva honyhaza keserves állapotját siratók: no, de ami a nedv e fogyatkozását illeti, bőven kipótolódik az azon bevett lacrimae Christi-ből, amit Szikszay bácsi hord fel a bánatos kebel fonnyadozó remény-virágainak megöntözésére.

Egyébiránt Patay bátyánk jó egészségnek örvend. S amennyivel Tisza Kálmán naponkint soványabb, ő annyival kövérebb, miből a Magyar Újság azt kombinálja, hogy a középbal kalupirender hektikában van. Pedig annak csak az az oka, hogy Tisza Kálmán nem él oly jó koszttal.

Ha Moličre most fogna hozzá »Fösvény«-e írásához, csak azért nem választaná modellnek Tisza Kálmánt, mert itt van Dobsa Lajos.

Szegény gazdagok!

Múlt napokban Tisza Kálmán, a dúsgazdag arisztokratodemokrata, megvett a Marschal szögletén egy violacsokrot, melynek árából négy krajcárt alkudott le fülem hallatára a szegény ibolyaárus leánytól.

- A Harpagon! - sziszegett fel egy fiatalember a háta mögött.

- Merkwürdig! Az ember nem is hinné, hogy az Ellenőrre ezreket költ! - felelt a fiatalember társa.

- Hja, pajtás - volt a válasz -, az ibolya sehogy sem passzol hozzá, tehát ezért sokallja érte a hatost, a »piros székbe« pedig ő nem passzol, minélfogva te azért sokallod bőkezűségét az Ellenőr iránt.

Az ország legsoványabb emberéről logice át kell ugranom egy másik nevezetességre: a négymázsás, elszászi születésű leányra, kit Budán mutogatnak két hatos entrée- és ugyanannyi borravalóért.

Igazán ékes példány.

A lábikrája megvan akkora, mint odahaza a Sramko bácsi dereka. Barátaim biztatására meg­tapogattam: nincs-e kitömve - de tapasztaltam hogy egy cseppet sem talmi, hanem valódi láb. Sajnálom, hogy csak franciául tud, különben szerencsét próbáltam volna. Kitűnő parti! Minden nap lehet vele keresni 50 frt-ot. Ajánlom a Béla gyereknek. Ugyan mennyi lehet annak a személy-adója? Megmondom Bakcsinak, hogy interpellálja meg Kerkápolyit. Most úgyis benne van a »tour«-ban. Már tudniillik nem Kerkápolyi, hanem Bakcsi.

Mióta a lóvásár elmúlt, azóta kevesebb nógrádit lehet látni. Megfogyatkoztak. Azonban egy-egy otthoni pofa még mindig meg-megvillan a vendégcilinder alól, mintha hazakéredzkednék tulipirosságával a »Balassá«-ba.

...Az Edos gyerek a »Korsó«-ban magyarázza világhírű kalandjait, mikor önkéntes korában a burkus császár őfelsége ki akarta cserélni a mi királyunktól - de mivel csak két regementet ígért érte, a dolog természetesen abban maradt.

...Mezei bácsi is csak az imént ott hetvenkedett lútudományával a »Beleznay«-ban magyarázva Streisingernek, hogy milyen pompás, hibátlan két állat az az egypár kehes ló, melyet majd arabs ménné változtat át az otthoni levegő.

...Konrád öcsénk pedig, akiben megvan az a jeles nógrádi erkölcs, hogy senkinek sem akar kitérni a Váci utcában, azon hitben, hogy ez is csak olyan, mint a ribai országút, azon töri elméjét, miszerint ha neki a király azt mondaná, hogy kérjen valamit kedve-szíve szerint tőle, minden óhajtása teljesül, ő a világkincseért sem kérne egyebet, mint azt, hogy engedtessék meg neki olyan öv viselése, melyből négy rőfös kések állnának ki körös-körül, hogy őneki nagy helye legyen, mikor sétálni méltóztatik a bulvárokon...

Egyszóval mindnyájunknak megvannak »nemes törekvéseink«.

A képviselőház, akadémia, Kisfaludy társaság gyűlésére s több ily haszontalan helyekre ugyan nem járnak, mert hát okos emberek vagyunk mi anélkül is - hanem aztán bezzeg a »Blau Kacz«-ban, mikor legtöbb a német Stammgast, úgy elhúzatjuk Bunkóval azt a nótát, hogy »jaj, de huncut a német!«, hogy még Mezei bácsinak is feláll a hajaszála s lelkendezve mondja:

- Hej, csak nincsen párja a nógrádi vérnek!

És egy büszke mosollyal köszöni meg ezt a jó eszmémet, mellyel dicsőségre szomjúhozó lelkét megitattam...

II. BUDAPEST ÉJJEL. MÁGNÁS-MULATSÁG

Kiknek szívén fekszik a főváros magyarosodása, azok elérik ábrándképök megvalósítását, ha egy éjjel nem fekszenek le, hanem végigbolyongják a »magyar Párizs«-t. Mihelyt az éj gáz-csillagokkal kirakott toalettje borul az iker-fővárosokra, mindjárt levetik magukról a nappali feszt, s megmutatják valódi arcukat, mely olyan tündéri, olyan igéző a vérmes honfi-kebleknek.

Az idegen szó ritkulni kezd az utcákon. Magyar zamatos vagy éppen nem-zamatos nóta hangzik ki a korcsmákból; magyarul beszélő kecses debardeur-t vezet karon magyar levente. Az »aer« megtelik magyar kurjancsokkal. A börze előtt Csiky Sanyi tekintetes lábainak sarkan­tyú­pengése jelzi Eger városa haladását. Néha-néha megáll egy-egy szögleten, megpiszkálja »pélpája« égő hamvát, mintha azon tűnődnék, hogy ugyan hol lehet »az a másik«?

A drabant magyar káromkodások között kísér be egy csoport magyar atyafit, kik a nap lenyugtával »keleti kérdést« támasztottak magok közt valahol a »Zrínyi«-ben. Egyszóval az éj diplomatikus nyelve a magyar. Ami korántsem jelenti a magyar elem korhelykedési és éjszakázási hajlamát, hanem csak éber voltát. Ébren vagyunk, mikor a többiek alszanak, s alszunk, mikor mások germanizálnak, hogy legalább ne lássuk. És ez nagyon bölcs politika a germanizáció kijátszására. Ha soká így visszük, tért foglalunk s egészen gyepre szorítjuk a németet.

Azaz hogy a »gyepen« is mi szorítottuk. Értem a rákosi »turfot«, hol a múlt vasárnapi versenyben csupa magyar lovak kapkodták (gr. Lambergét kivéve) a pályadíjakat el. Az igaz, hogy német sportmanok jóformán nem is jelentkeztek, s így még valaki azt is mondhatná, hogy ahol magunk vagyunk, ott mi vagyunk a legkülönb emberek. Hanem hát az a valaki nem ért ahhoz, minélfogva ne beszéljen semmit. A szép idõ iszonyú néptömeget csalt ki a »nagy urak« mulatságának bámulatára. A miniszterek közül Wenckheim Bélát láttam. Rosszul eshetett szívének, hogy a »Verbéná«-t fel nem rendjelezhette. Lónyai is ott elmélkedett a pályatéren a verseny sajátságáról. Milyen hamar be lehet futni az egész pályát!... Szédítõn sebesen... Néha az ér tovább, aki lassan megy... Néha a rohanó. Aztán mikor elbukik - hát egyszerûen felkel... Aki pedig vesztett a sík versenyben, miért ne próbálhatna szerencsét az »akadályversenyben«?

Zsokévá lapítva ültünk egymás mellett méregdrága helyeinken, miknek kicirkalmazott terjedelmét egyes kövérebb alakok szélesíteni kényteleníttetvén, vészes belháború ütött ki, melynek zászlaját legvitézebben lobogtatta ide-oda döfködõ paruplia képében egy páholyba termett fiatal külvárosi sertéskereskedõné, szidva ezt az impertinens XIX. századbeli emberiséget, mely annyi figyelmet sem tud tanúsítani a dámák iránt, hogy leültesse õket - ahelyett, hogy rendesen »felülteti«.

A sovány pártiak részérõl egy szõke ifjonc vette fel a delhölgy odadobott szellemi kesztyûjét.

- Ugyan ne háborogjon, néni (a nagysám alig lehetett harmincéves), minek vegzál olyan hosszadalmasan? hanem - ha már mutatni akar valamit - akkor tegye ki a nyelvét a gyepre akadálynak. Azt aztán, tudom, nem ugratja át Sztáray!

Bíborvörösség futotta át a mindenfelõl mosollyal találkozó dáma arculatját, én pedig odahajoltam a fiatal szõke emberhez és bizalmasan rátettem a kezemet a vállára:

- Barátom, ugye maga a »Sauwirt«-hez jár vacsorálni? Üdvözlöm.

- Höcher! - felelt az, durván ellökve kezemet.

- Akkor hát bizonyosan az »Ellenõr« munkatársa.

MI, MEG A SÓGOR ÚRÉK

(Tûz és víz, Patay Están és a kalucsni, Debrecen és Bécs)

Húsvét hétfõjén bál volt Debrecenben. Megnéztem és jól mulattam. Az egyszerû cívisek bálja volt az. A francia négyest persze csak hírébõl ösmerték a leányasszonyok. Csupa csárdás járta reggelig.

Egy nógrádi barátommal néztem a nõket, kikben õ lelkesedve mutogatta az õsmagyar típust.

Megengedtem neki, hogy az a lapos, szegletes, formátlan arc õsmagyar típus - de nem teszi széppé a nõket.

Annyi csúnya nõt, mint a cívisek bálján, soha életemben nem láttam egy rakáson. Conférence par Mlle Satan. Azt hittem, hogy a Szent Gellért hegyen vagyok, a boszorkányok zártkörû bálján. Már csak azon törtem a fejem, hogy hát ugyan miképpen is juthattam meghívóhoz.

Sehol egy meglehetõs arc, sehol egy hibátlan termet.

- No, Józsi pajtás - mondám ismerõsömnek - magyar hölgynek születni nagy és szép gondolat, azt mondja a poéta; hanem debreceni cívislánynak születni isten úgyse - engedd meg - mégis kissé elhamarkodott lépés. Ez már skandalum. Egy ócska csizmaszárat teszek fel egy ócska cilinder ellenében, ha egy tûrhetõ fizonómiát mutatsz.

Az én barátom fanyar arcot vágott, és ekképpen szólott:

- Borzasztó igazságod van, bátyám!

(Jóllehet én vagyok a fiatalabb, mindig bátyjának szokott nevezni. Talán azért amiért én jobb-, õ pedig baloldali.)

Ilyen érdekes diskurzussal jól töltvén az idõt, észre sem vettük, hogy a hátam mögött egy abaposztóba öltözött öreg cívis hallgatja, amint nyakra-fõre mocskolom a szépnemet, melynek soraiban, hihetõleg ott virít az õ menye, lánya is.

- Egy szóra kérném, fiatalúr, ha meg nem sérteném.

Hátrapillantottam, hogy lássam a megszólítót. Becsületes, okos magyar arca volt. Mindig mosolygott, mikor beszélt.

- Lássák az urak. Tökéletesen igazuk van, hogy itt rútabb az asszony, mint a felföldön. Adott az isten gazdag termõföldet, szép eget, délibábot, két marékkal hintett ránk mindent, ami jó, de az asszonyok arcára elfelejtett rózsákat ültetni.

- Bagatelle... Tudta, hogy anélkül is festenek magoknak.

- Már egy szó mint száz, rút biz itt a nõ mind, értve az alsóbb osztályokat. Magunk közt idehaza miért ne vallanánk meg, hanem egyre mégis nagyon kérném az urakat.

- Elõre is megígérjük.

- Látom a ruházatjokról, hogy az urak...már engedjék meg, ott laknak valahol, megkövetem alássan... Bécs felé. Hát az volna az én kérésem, hogy ott azt kell ám aztán mondani, hogy a magyar nõ mind szép egytõl egyig. Mert lássa, uram, ez a dolog sorja, mikor a némettel szóbaállunk.

Szerettem volna megcsókolni az öreg cívist, aki ebben az egy mondatban jelképezé azt az örökös, nagy küzdelmet, melyet az egyetértés háta mögött vív az osztrák és magyar nép géniusza, bármerre terelik is vezérei.

A sors úgy akarta, hogy reá nehány napra Bécsbe menjek, a gõgös, cifra Bécsbe, mely most úgy tûnik fel, mint egy hirtelen meggazdagodott rüpõk zsidó, ki a dölyfös úrhatnámkodást majmolja. A fõhercegnõ esküvõje és a (legyen hát) világtárlat egyszerre szokatlan fényes ponttá emelte. Tulajdonképpen én is azért mentem fel, hogy az esküvõt és a ceremóniát lássam. No, és beszéltem is olyan emberrel, akinek a sógora meghívót kapott az udvari hangversenyre és színrõl színre láthatta az udvart. Hanem olyannal, aki a bálra is hivatalos lett volna, már annak az én emberemnek a hangversenybe hivatalos sógora sem beszélt.

Az esküvõ pompáját a menetet és a templomi szertartást azonban láttam, mikor hazaértem Pestre a »Hon«-ban leírva.

Különben ez nem tartozik a dologra. Ha az esküvõt nem is, de láttam helyette a »Goldene Ring« kávéházban egy csomó kárörvendõ arcot, azon hirtelenében elterjedt hír felett, hogy a magyar miniszterekkel mily megalázólag bántak az utólag nyomatott meghívókkal.

(Ami véleményem szerint annál bosszantóbb, mivel egyesek, mint pl. Ágay, Németh, kik nem a magyar államot képviselték, legelõzékenyebb kitüntetésben részesültek.)

A nyárspolgárias öröm olyanféle volt, mintha nálunk - teszem - a delegáció német tagját per zsup kísértetné haza Theisz. Tudom, népszerû lenne érte.

Mindjárt eszembe jutott a debreceni cívis, s meggyõzõdéssé vált bennem, hogy maga a meghozott közösügyi törvény nem elég arra, hogy miszerint összekapcsolja, testvérré tegye e két, alapjában egymásra agyarkodó népet.

Nagy szerencsétlenség ez ránk nézve.

Meglehet, hogy a népek szívében gyökerezõ ellentétek szerencsésen elsimulnának, ha a bal-párt - felfogván hivatását - kölcsönös gyûlölet szítása helyett a magyar nemzetet szépen szoktatná a kénytelen atyafisághoz.

Igaz, hogy az osztrákok sem különbek. Videant consules. Ám feleljenek ott is a vezetõk, ha a közös veszedelem úgy talál egymás mellett, mikor éppen egymás arcul ütésére emeljük kezeinket.

Engem is felháborított, mint minden parányi tagját a nemzetnek, azon méltatlanság, mely kormányunkat érte.

De ezt mégiscsak elszenvedtem volna, mert egyrészt magok a miniszterek okai. Minek mennek olyan lakadalomba, ahová nem hívják? Hacsak azért mennek Bécsbe, hogy ott gorombaságot nyeljenek, akkor bátran maradhattak volna itthon; eleget nyelhetnek itt is az ellenzéki sajtóból, mely - úgy látszik - abban keresi »miniszterfaló Csernátony« nyomdokain a virtust, miszerint ellene fordul az egyes személyeknek, hogy az elvnek árthasson.

Nemes csatározási mód, de negative. Ezek is tanulhatnának mórest a debreceni cívistõl.

Mint fennebb mondottam, ez nem bosszantott még meg annyira, mint az, hogy a Schullerstrasszén egy frivol, magyar tárgyú humorisztikus képet láttam számtalan csodálótól körülvéve.

Egy magyar ruhába öltözött nõt ábrázol az, amint este gyertyáját a székre helyezvén, térdig meztelenül hagyott piskóta-vékonyságú lábairól pikáns passzióval vagdossa ki »tyúkszemeit«.

Alatta pedig német szövegben, azután zárjelben magyar fordításban, a következõ hochdeutsch ötlet.

»Du hast die schönste Augen.«

...Sajnálom, hogy nem volt velem az én vitéz cimborám, a magyar hölgyek nagy pártolója, a Béla gyerek: tudom, mindjárt háborút üzent volna Bécs vármegyének, amiért a minisztereket meg nem invitálja egy ital borra, a magyar hölgyeket pedig mezítláb produkálja a bámész világnak.

...Hej csak nem tud emberséget a német!

Lám, a jó Nógrád megye ezt elõre megérezte s nem küldött a világtárlatra semmit. Hadd süljön fel a német!

FALUSI CSENDÉLET

(Szomorú elmélkedések - magamról. Kvitt!
Még egyszer a bécsi afférrõl. Klotûr és egyéb haszontalanságok.)

Borongós áprilisi idõ. Mintha meg lenne választva kedélyhangulatomhoz. A pesti kirakatok helyett szemem el-eltéved a temetõre. A nagy adószedõ, a halál kirakatára. Most már kétszerte unalmasabb a falu. Szegény jó apám nem kel fel többé, hogy disputáljunk az állampolitikáról, királyok tetteirõl, miniszterek viselt dolgairól, akiket rendesen összeszidott mindennap, mert mindig eszében volt az az elvi differencia, az a nagy tenger, mely a királyok és népek között fekszik, melynek neve adókönyvecske. Hanem azért ha gyûlölte is a királyokat, mégis büszke volt rá, hogy egy évben született III. Napóleonnal, arra már szegénynek nem jutott ideje büszkének lenni, hogy egy évben is halt meg vele. Legyen neki könnyû a föld! Áldás azokra a hamvakra, melyek összevegyülnek azzal a meseszerû szeretettel, mellyel utolsó leheletéig viseltetett irántam. Még mikor meg nem érdemeltem is. Oh, a szeretet csodálatos valami! Egy darab az istenbõl! mely nem költözhet el az elröppenõ lélekkel, nem zárulhat be a megmerevült testbe, hanem kitör s még a halál után is kísér mindenütt: virágok illatában, arcunkhoz csapott, fölvert por alakjában, szél zúgásában, mindenütt beszél hozzánk az õ ékesszóló némaságával.

Ez vigasztal a nagy veszteségben. De a baj nem jár egyedül. Az öreg közmondásoknak igaza van. A sors olyan nagy paraszt, hogy ha már beleköt valakibe, teljesen semmivé akarja tenni. Igazi burkus-természete van a sorsnak! Bizony nagy megpróbáltatásoknak tett ki. A többi között állított ellenem olyan ellenséget, mely ellen csak ritkán gyõznek az ármádiák is. Hát még egy ember! Volt már ezelõtt is elég ellenségem. Írtam, polemizáltam, vagdalkoztam ellenök. Hol én gyõztem, hol engem gyõztek le. Nem esett tõle semmi bajom. De most meg vagyok hökkenve, mert még ilyen nagy hatalommal nem álltam szemközt soha, olyan hatalommal, mely mint Antheus, ha földhöz vágom is, csak új erõt nyer. Ez az Antheus, ez a nagy hatalom a - pletyka. Olyan, mint a veszekedõ feleség, mindig neki van igaza. De én azért mégis felvettem a kesztyût, s ha legyõzni nem lehet, legalább lássa, hogy engem sem lehet. Kvitt!