1883
FÜGGELÉK

A KEMÉNY ZSIGMOND PEZSGŐJE

Abból az alkalomból, hogy most Beksics Gusztáv becses könyve Kemény Zsigmondot, a halhatatlan magyar publicistát újra mintegy közszájba adta, szabad legyen róla egy kis kedélyes visszaemlékezést közölnöm.

Falk Miksa, mint tudjuk, Bécsben lakott az ötvenes években, innen írván (Fk) cikkeit, melyek folytonos lázas érdeklõdésben tartották a nemzetet. Soha még hírlapi cikknek oly állandóan és hosszasan nem volt varázsuk, mint ezeknek.

Ugyanezen idõben Bécsben lakott Kemény Zsigmond és Kecskeméthy Aurél is, s a Falkék háza volt a központ, ahol e triász együtt tölté üres óráit sokszor vidám lakoma mellett, mert Kecskeméthy és kivált Kemény Zsigmond nemcsak azt tartották, hogy pompás ízû legyen az, ami a szájból kijön, hanem az is, ami a szájba bemegy. Egyszóval nagy gourmanok voltak.

Egyszer azt találja mondani Kecskeméthy:

- Te, Zsiga, tudod-e mirõl gondolkozom?

- Az abszolutizmusról.

- Nem én. Hanem azon jár az eszem, hogy lehetne már egy kis potya-pezsgõt inni? Nagyon kívánom már.

- Hát tudod mit, a legközelebbi alkalomkor, mikor megint itt Miksánál ebédelünk, hozok én neked olyan pezsgõt, hogy még a nemzetséged sem ivott olyat!

Falk Miksáné mindjárt belevágott, hogy az minél elõbb legyen meg, például holnapután.

Úgy is lett, harmadnapra már két óra elõtt megjelent Kecskeméthy a külvárosban, ahol Falkék laktak, s várta nagy epedve Zsigát a pezsgõvel, akinek a belváros felõl kellett jönnie.

Végre megérkezett az augusztusi forróságtól kimerülten, lihegve.

- Hol a pezsgõ? - támadt rá Kecskeméthy.

Kemény jámborul kihuzza a nyári kabátja alul a palackot, melynek azonban az ezüstje már meg volt bolygatva a szájánál.

- Itt van - mondja diadalmasan. - Elhoztam.

- Ember vagy, Zsiga.

- Meg szoktam tartani a szavamat - szólt a nemes öntudat nyugalmával -, ha én egyszer megígérek valamit.

S ezzel aztán másra fordult a diskurzus. A szíves háziasszony tálaltatni kezdett, csevegtek az idõrõl, a politikáról, míg a pecsenyénél végre Kecskeméthy egyet csettent a nyelvével, s az inyenc lázas türelmetlenségével sürgeti:

- Hanem most már elõ azzal a pezsgõvel!

Elõhozták nagy szolemnitással, de nem durrant a szerencsétlen, amiért is nagyon haragos szemmel nézett rá Kecskeméthy. Amint teleöntik a poharat, hát még csak nem is habzik, pedig ott állt világosan, hogy »Veuve Cliquot«. Ennél pedig többet nem lehet mondani egy italra.

Amint megkóstolja Kecskeméthy, elsápadva hörgé:

- Teremtõ isten! Hisz ez Crème de thé!

Kemény ránéz szelíden.

- Hát te mit gondoltál? - kérdé bánatosan.

- Hát iszen te pezsgõt ígértél nekünk - förmedt rá Kecskeméthy olyan vasvilla szemekkel, mintha mindjárt meg akarná enni.

Kemény a homlokára üt.

- Hát persze, ni... Ejnye, hát nem beszéltem el nektek? Nini, igaz, most jut eszembe, hogy még nem mondtam meg miképp jártam. Ilyen a szórakozott ember. Megveszem a pezsgõt, a kabátom alá dugom, hát amig végigmegyek a Glacis-on, annyira elõfog a rekkenõ hõségben a szomjúság, hogy alig várom míg a Maria-Hilfbe érek, ahol már emberek laknak, ott bemegyek az elsõ kocsmába, behüttettem, mert nem bírtam ellentállani... lehetetlen volt... bocsássatok meg, megittam. De hogy mégse jöjjek üres kézzel, megparancsoltam, hogy töltsék meg valamivel. Így töltötték meg Crème de thé-vel. Ejnye no, de bolond vagyok... hogy ezt mindjárt el nem mondtam nektek. Most még azt hiszitek, hogy pezsgõnek akartam kiadni. Ilyen a szórakozott ember.

- Te, Zsiga - mondja Kecskeméthy -, talán nem is ittad te azt meg, hanem csak kiöntötted csupa merõ szórakozottságból.

Kemény elgondolkodott.

- Nem hiszem... nem gondolom. Majdnem bizonyosan merem állítani, hogy kiittam.

Ilyen volt akkoriban a nagy gondolkozó, ki késõbb hajlott korában még szórakozottabb, még aluszékonyabb lett.

MAILÁTH GYÖRGY

Székhelyi Mailáth György a szerencsétlen véget ért országbíró halála nemcsak az országot döbbentette meg, hanem egész Európában is mély szenzációt okozott az erõszakos rémtett, melyhez fogható az újabb korban alig ért egy ilyen magas állású egyéniséget.

Mailáth György még csak hatvanöt éves férfi volt, de java erejében, úgyhogy aki látta erõteljes vállait, élénk mozdulatait, piros, egészségtõl duzzadó kevély arcát (mert egész lénye vissza­tükrözte az arisztokrata méltóságot s hideg nyugalmat oly impozánsan, mint senki másban), nem ítélhette többnek ötvennél, s bizonyára még nem egy fényes szerep várt reá, úgy a fejedelem kegyébõl, mint a döntõ körök soha meg nem rendülõ bizalmából, ha a borzasztó gyilkosság nem vet váratlanul véget a nagyérdemû életnek, mely szorosan összefûzõdik újabb történelmünk minden eseményeivel.

Mailáth 1818-ban született Pozsonyban, hol atyja, szinte György, alispán volt. Mint legtöbben azon idõkben, õ is aljegyzõ lett Baranya megyénél. De már 1839-ben, tehát 21 éves korában másodalispánná és követté választatott. A diéta végével elsõ alispán lett, de csak megint az 1843-iki országgyûlésig.

Ez országgyûlésen emelkedett ki országos hírûvé éles ítélõ tehetsége s diplomáciai tapintata által.

Minden új országgyûlés megnöveszté õt tekintélyben és közbecsülésben. A 43-iki diéta után Baranya megye adminisztrátora lett, ez idõpontra esik hosszabb európai útja, úgyhogy errõl visszatérve 1847-ben Baranya megye fõispáni állását foglalhatta el immár a még nem egészen 30 éves ifjú.

Szorosabb államférfiúi pályája azonban csak 1860-ban kezdõdik, mivel a korszakalkotó években mindenkor kifejezett konzervatív elveihez híven Kossuth törekvései ellen foglalt állást, s emiatt tehetetlenségre volt kárhoztatva. Az úgynevezett »megerõsített Reichsrath«-ban foglalt 1860-ban helyet, s amennyire e testületben Magyarország történeti igényei szóba voltak hozhatók, Mailáth mindig érvényt igyekezett azoknak szerezni. A magyarok csoportja (Apponyi, Barkóczy, Szécsen, Andrássy György, Mailáth György) a Reichsrath-ban az egyesek kiváló tehetségei s politikai jelentõsége folytán csakhamar magához ragadta a vezér­szerepet, s e csoportban is a legkiválóbbak egyike volt Mailáth. Arra nézve, hogy az õ gondol­k­ozásmódja szabadelvûbb volt, mint a Reichsrath többi tagjáé, jellemzõ az a nyilatkozata, hogy õ szívesen megengedné a hírlaptudosítók bebocsátását a Reichsrath tárgyalásaira, »csak - úgymond - magunknak is oly szûken ne volna kimérve a tér, idõ és világosság«.

Az októberi diploma létrejövetelében is nagy része volt, az õ politikai eszméi nyertek abban konkrét kifejezést. Talán a viszonyok látszólagos reménytelensége okozta, tény, hogy oly hazafiak, mint Mailáth, Szécsen, Dessewffy az októberi diploma tartalmát vívmánynak tekintették Magyarországra nézve; míg Magyarország közvéleménye tudvalevõleg meg­semmisítõ erõvel támadt e mû ellen, melyet nemsokára részben szerzõi is cserbenhagytak, csak Mailáthnak volt bátorsága az 1861-iki országgyûlésen kiváló szónoki erõvel tartott beszédében vannak védelmére kelni.

Az 1861--65-iki provizórium alatt Mailáth az úgynevezett ókonzervativekkel serényen mûködött a politikai állapotok s kivált a kormányzási viszonyok átalakításán. Hogy mily sikerrel járt ez akció, ismeretes. Schmerlinget úgy szólván egy éjen át buktatták meg. Mailáthnak udvari kancellárrá történt kineveztetése képezi sajátképpen ama fordulópontot, mely Magyarország alkotmányának visszaállítására vezetett. A königgrätzi csata után õ tanácsolta az uralkodónak, hogy a kiegyezés érdekében hívja Bécsbe Deák Ferencet.

Az alkotmányosság visszaállításával egyidejûleg az országbírói méltóságot nyerte el, s a fõrendiház elnökévé neveztetett ki, mely állásban egész haláláig közéletünk e nevezetes faktorának minden tekintetben méltó képviselõje volt.

A bíróságok újjászervezésével nagy fontosságú feladat várt rá. Az 1868-ik évi perrendtartás által életbeléptetett bírói szervezet legfelsõ fórumává a semmitõszék tétetett, melynek elnökévé 1869-ben neveztetett ki. E legfõbb bíróság szervezésében s annak mûködésében kiváló része volt.

Mailáthról annyit írtak és írnak a lapok még most, hogy mi csak vázlatosan kívánjuk képét adni sokoldalú, messzekiható, tettdús életének.

E száraz adatok csak azt bizonyítják, hogy mi volt a politikában, s mennyire vitte fokról fokra a király kegyeibõl, de a saját tehetségének erejével is.

De õ nemcsak politikus volt. Dísze volt modorban, karakterben a magyar arisztokráciának, tiszteleti tagja volt a magyar Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak, pártfogója az irodalomnak, mûvészeteknek s mindennek, ami magyar közügy.

Igazságszeretete példányszerû és rendíthetetlen, s amellett hogy lojális volt, a hazáját is szerette, igaz, hogy más módon, mint a legtöbben, de szerette. Egész életén nincsen árnyék, jellemében nincs egy makula.

Aki így élt, az nem érdemelte, hogy úgy haljon meg. De megérdemli, hogy emléke hosszú ideig tartó legyen azon országban, melynek nemcsak egyik legelõkelõbb, de a legmunkásabb fia volt.

AZ ELSŐ ELŐFIZETŐK

Az országgyûlés bezáródott; a nadrágok elleni párbaj is elmúlt a vallás tanaihoz híven: »szeresd ellenségedet is«. A külpolitika egén nincsenek semmi fekete foltok. A bolondos Mikulás még azt se hozott az idén.

Abszolúte semmi sem történik.

A zsurnalisztika rágódik a régi dolgokon. Az olvasó fölveszi meg leteszi a lapját, de semmi olyat nem talál benne, amit szõni-fonni lehetne ilyenkor a disznótorokon vagy majd késõbb a szent estéken.

A leghatalmasabb év, mely szülte Tiszaeszlárt, Zalát, Zágrábot, úgy akar kimúlni, hogy a halálos ágyán már semmi hagynivalója nem maradt; meghal, fáradtan, elgyengülve, anélkül, hogy utolsó szempillantása izgatott emberarcokra esnék.

Hanem ha a publikumnak nincsenek eseményei, vannak nekünk újságoknak.

Mert az újságok hideg papírlepedõk bár, mégis át tudnak változni személyekké, éreznek, sóhajtoznak, örülnek, bosszankodnak. Az olvasó elõtt misztikus köd fedi e csodálatos perszo­ni­fikációt, de mi látjuk e hideg méltóságos árnyakat megelevenedni (egy uncia vér magunk is vagyunk egyikben vagy másikban), sõt mielõttünk folyton elevenek õk, s hol hatalmasok, amint komoran, rátartón lépegetnek; hol nevetségesek, amint magukra erõszakolják a hõsiséget vagy a bölcsességet, aszerint, jól áll-e nekik vagy sem... Majd látjuk õket kánkánt táncolva, viaskodva vagy szerelmi suttogásban pártjukkal, néha ellenkezõleg is duzzogva, finom nehez­teléssel... egyszóval végigcsinálják mindazt, amit a gyarló ember, s még azonfelül is egy keveset.

De a legérdekesebbek az újságok most, mikor mint »magánszemélyek« hasonlítanak a kávénénikékhez, fejüket összedugva kezdik megbeszélni az új »csecsemõket«.

Mert ti. ilyenkor születnek az új lapok. A terhes elmék ilyenkor öntik valamely alakba, amivel hónapokon át vajúdtak.

A csecsemõ megjelen, s a lapok, mint a bábák, körülállják, s elkezdenek róla fecsegni. Van-e emberi forma rajta? Jól van-e megkeresztelve? Ki az apja? (Mert nem minden lapról tudható az ilyen). Megél-e vagy pedig csecsemõ korában leszen halála? Nem-e posztumusz? Foggal jött-e a világra vagy anélkül? Elegendõ teje van-e a dajkának? sat.

Mindezek igen kellemes diskurzusok a redakciókban. A csemege. Valami sajátságos pikáns íze van. Hiszen a rókák is bizonyosan jobban érdeklõdnek a rókák iránt, mint akár Kálnoky vagy Bismarck iránt.

Az újszülöttek természetesen fumigáltatnak, szánalmas mosoly fogadja õket, mihelyt kijöttek a fürösztõ kádból. Szegények, meztelenek, kis vánkoskáik toprongyosak, bölcsõjük festetlen, sivár. Kik irigykednének ezekre?

Az idén mind olyan jámbor, apró lapocskák keletkeznek. Az öreg stabális lapok gúnyosan nézik világba lépésüket, s nagy fensõségi érzettel tesznek nehány megjegyzést a boldogta­lanokra.

Hanem történik néha, hogy selyem, bársonypólyákban áll ki egy új emberke... vagy mit beszélek, egy hatalom, kinek születését lárma és mozsárlövések hirdetik, s aki mindjárt tekintélyesnek pattan ki a világra, ingerült morgással, hatalmas mozdulatokkal: »Megeszlek mindnyájatokat!«

Ekkor kell látni a riadalmat, a kíváncsiságot, a gyûlöletet, az irigységet az élettelen és mégis sokkal erõsebb vérpezsgésû lények között.

A lapok olyanok, mint a fák: a csemeték legnagyobb része kivesz, elpusztul, elcsenevészedik, de amelyik megmarad és megizmosodik, az aztán évrõl évre erõsebb. A csemetének elég rossz lehelet, hogy elfagyassza, az öreg fát meg a vihar is megkíméli.

Hát maguk a születendõ lapok?

Maguknak a születendõ lapoknak még nincs öntudatuk. Félénken lépnek ki a világba, de szeretik a bemutatásnál elmondani, hogy õk bátrak. Ami jótulajdonság eszükbe jut, azt mind magukra kenik. Az igazi eleven embert kidobnák az ajtón, hogy meg van bolondulva, ha így eldicsérné magát; a lapnak elhiszik.

Minden szerkesztõ tehát úgy lesz, hogy egy »életrevaló ideája« támad, már ti. õ hiszi azt, hogy életrevaló, a »nagyszerû« ideát fülönfogja, s illendõ formába öltözteti a saját ízlése szerint; mennyi becézés, mennyi terv, édes remény van abban az elõfizetési felhívásban lerakva, melyet a posta hozzád visz tisztelt olvasó egy napon, s melyet te közömbösen hajítasz el a fidibusz papirosok közé, mert természetedben van, hogy jobban szereted a régi kipróbált barátot, mint az új ismerõst.

Ha látnád, amint otthon falun ereszted ki a bodor füstöket öreg pipádból, ha látnád az új szerkesztõt, ki lázas türelmetlenséggel lesi otthon az újon berendezett szerkesztõségben a levélhordót, ha látnád, hogy pirosodik ki arca az elsõ... a legeslegelsõ piros utalványtól, melyen rajta vagyon az elsõ elõfizetõ neve, bizony sietnél elsõ lenni.

Az új szerkesztõ izgatottan nézi az elsõ utalványt, keze reszket, amint a postakönyvben az átvételt nyugtatja, szemei elhomályosulnak, mikor ráveti az utalványra.

»Nagy Márton, január-márciusi negyedévre«.

- Nagy Márton, Nagy Márton - motyogja... - Ritka becsületes ember lehet... ritka becsületes. Már a neve is színtisztesség!

Örömtelt arccal dugja be tárcájába, a világért se vágná szét az elsõ utalványt... gondosan nyúl hozzá, õrzi, gyügyögteti, s kétszer háromszor is megnézi, ott van-e még a tárcájában a becsületes Nagy Márton?

- Ott van... ott van. Jönni fognak most már a többiek is!

Csordultig megtelik a szíve hálával azon bizonyos Nagy Márton iránt.

- Valami dzsentri lehet... Persze a dzsentri. Hiába no... a dzsentri mégiscsak dzsentri. Annak van a legtöbb fogékonysága a nemes és szép iránt.

Másnap nem jön a levélhordó, se harmadnap.

- Az ördögbe is, talán hófúvások vannak az országban! Bizonyosan... bizonyosan. A posták nem közlekednek rendesen.

A negyedik-ötödik nap elfogja a csüggedés, míg végre megint jön a levélhordó.

»Svarcz Áron Konstantinápoly, egy félévre«.

Ah, Svarcz! Pláne Konstantinápolyból! Teringette, mégiscsak valami az, hogy már a tengerentúlról is van egy elõfizetõm! Csak rajta, rajta! Bátorság! Ennek a lapnak prosperálni kell.

Svarcz Áron... Svarcz, Svarcz!... Mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet. Denique a zsidók pompás gyerekek! Szeretem a zsidókat. Modern emberek, annyi bizonyos. Mondja nekem aztán valaki, hogy nem jó hazafiak! Mikor még Konstantinápolyból is idegondol...

Ezeket a csüggedéssel, várakozással, föllendüléssel teljes napokat élik most az új szerkesztõk, a válság édes, de izgalmas pillanati ezek.

Míg az öreg lapok híveik nagy táborával közömbösen õrlik le a napokat, addig az õ sorsuk olyan, mint egy tengeren hánykodó hajóé.

A remény virágait hol fölfrissítik, hol megbágyasztják az esélyek és a döntõ pillanat közelgése.

Míg végre mindez a virág odakerül egy koporsóra, hol a nagyreményû »kisded« kihûlt tetemei lesznek elhelyezve.

De míg a kisded megszületik, meghal, az mégis nagy mulatság!