1884
CIKKEK, TÁRCÁK

A SZEGEDI UDVAR

A szegedi királyi biztosság megszûnt a mai nappal. A Tisza Lajos holmiját, amit odavitt, s amit ott szerzett (s mit szerzett volna egyebet, mint néhány díszalbumot?), már csomagolják az inasai, holnap útra kel mindenestül, s a kis királyság, mely bájos fényét vetette az üres háztelkekre, míg fölépültek, egy ideig megmarad még az emlékezetekben, hogy vagy kétszáz év múlva aztán friss erõben »elevenedjék« meg regékben és operett-szövegekben.

Mert sokkal érdekesebb »udvarka« volt ez, mintsem az ember a lapok száraz hírei után gondolná.

Egy kiskirály, aki nem kér a néptõl soha semmit, hanem aki mindig ad valamit a népnek. Igazán csoda, hogy annak a fehér báránynak, mely a Szeged címerében áll szelíden, a nagy kényeztetés mellett nem nõttek meg jobban a szarvai!

Szeged megkapta nemcsak azt, amit óhajtott, hanem mindazt, amit kigondolni képes volt. Csakhogy még az ország is segített neki gondolkozni.

A demokráciának (amennyiben van Magyarországon demokrácia) Szeged a fõfészke, az egyetlen város lévén, ahol az iparos elem vergõdött hatalomra a közügyekben is, hol nem a hivatalnokok a nép fölött, hanem a nép uralkodik a hivatalnokok felett, a »város cselédei«-nek nevezvén azokat féltréfásan.

Nagyurat sohasem ismertek és nem respektáltak. Nehány nemesi família, mely régi idõkben ott megtelepedett, annyira izolálva érezte magát, hogy elfeledte címereit, predikátumait, s a városi polgárok kötelékébe kívánkozott.

Alig lehetett elképzelni, hogy egy igazi nagyúr s amellé egy perfekt gavallér, aminõ Tisza Lajos, meg bírjon állani a talajon, mely az eddigi fõispánok lába alól is csak addig nem siklott ki, míg kellemeztetni tudták magokat.

A jó öreg Dáni Ferenc, kit nehány hónap elõtt temettek el, annyira kedvében járt a népnek, hogy székét megtarthassa, minden szembejövõ emberrel kezet fogott, õ köszönt elõbb, úgy gerálván magát, mintha mindenkit protezsálna, s különös módon kitüntetne, mely tulajdonsága aztán olyan végletekre ment, hogy egyszer látván a városházán amint egy büntetését (valami apró tolvajlás volt a dologban) kiszenvedett rabot kieresztenek, ismerõsen üdvözölte.

- Szervusz, fiam, Kardos György, hol jársz itt, édes fiam, hol?

- Be voltam csukva, méltóságos uram.

- Ej, ej, hát nem tudod, te, Gyuri fiam, hol lakik az öreg Dáni Ferenc? Hát nem tudtál hozzám jönni? Bizony nem engedtem volna meg!

Mikor pedig jelentéseket vagy bármely hivatalos nyilatkozatokat kellett szerkeszteni, mindig összetett kezekkel kérte a fõjegyzõt:

- Úgy csinálja meg valahogy, hogy ha Tisza Kálmán olvassa, akkor kormánypártinak látszassék, ha pedig itthon olvassák, ellenzéki szellem legyen benne.

Hát nem is volt az valami nehéz! Be van ehhez már dresszírozva a municípiumi jegyzõk tolla!

Ilyen helyre került Tisza Lajos. Mindenki azt jósolta neki: vagy a népszerûtlenség, a demokrácia rideg makacssága öli meg, vagy az unalom. De egyik bizonyosan megöli.

A Zsótér-palotát rendezték be neki. S minden bizonyos effektusra való számítással történt.

Legelõször egy hivatalnok jött, aki megnézte a palota fekvését: melyik ablaka hová nyílik, melyik lesz a királyi biztos hálószobája, melyik lesz a tanácskozó, melyik lesz az elfogadóterem?

Azután jöttek egy hétig a nehéz társzekerek, amik a holmit hordták. Minden nap történt valami. Volt, mit beszélni a városban.

A következõ héten két ezüst sujtátos inas volt látható. Úri lakájok Szegeden! A cívisek a fejüket csóválták: No még ilyen se történt soha!

Másnap nehány tisztviselõ érkezett meg. Harmadnap egy fehér blúzos és fehér sapkás alak mutatkozott néha egy-egy pillanatra a Zsótér-ház kapujában. A biz a fõszakács! Úgy nézett az ki arcra nézve, akár egy szenátor. Némelyek még meg is süvegelték õkegyelmét.

Késõbb ott toppant a biztosi tanács: a kiskirály minisztériuma. Ezek már külön is csupa nagy emberek, a parlament tagjai. Horváth Gyula, Jankovics Miklós, Szemzõ Gyula, Komjáthy Béla.

Az egész város lázban volt, úgy, mint a színdarabokban, mikor a kürt harsan, hogy a király jön, s lassan hosszadalmasan lépkednek elõ a nagyobb pompa végett az apródok, katonák, zászlósurak, míg az érdekfeszülten várt király még a kulisszák közt van.

A tompa demokrata idegek annyira fel voltak már izgatva és kifinomodva, hogy mikor a következõ napon egy láda érkezett a postán Horváth Gyula nevére e jelzettel »díszruha«: abból minden ember azt találta ki, hogy Horváth Gyula lesz a fõispán Dáni helyett. Megijedt ettõl a jámbor mentétõl a Dáni klikkje, s sietett Horváth Gyulával kacérkodni, aki nem tudta elképzelni, hogy nõtt õ meg huszonnégy óra alatt ilyen népszerûvé, kedvessé egy idegen városban.

Lõn hát, hogy a biztosi hatalomnak csak az elõrevetõdõ fénye is megolvasztotta a demokrácia makacsságát. Még ott se volt a »király«, s máris ereje volt az »udvarnak«.

Hát még mikor aztán megjött Tisza Lajos, s ott állt éjjel-nappal a kapu elõtt a díszcsákós baka, ki éjjel jelszó mellett eresztgette be az embereket a palotába.

Megélénkült Szeged. Fényes hintók álldogáltak délelõttönkint a palota elõtt. A környékbeli megyék jártak tisztelegni a királyi biztoshoz. Azoknak mindig van valami ürügyük. A tizenkét biztosi tanácstag is arra való volt, hogy a külsõ fényt neveljék. A királyi biztos nem hagyott nekik semmi dolgot, s azok nem panaszkodtak amiatt. Hiszen többnyire képviselõk voltak!

Maga a királyi biztos korán feküdt, korán kelt, mindig dolgozott, és sehol sem mutatta magát másképp, csak hivatalos alakban. A biztosi tanácstagok késõn feküdtek és késõn keltek, s mindenütt ott voltak, anekdotákat csináltak, udvari történeteket gyártottak, amelyek a nép közé szivárogván, megkedveltették velök a szokatlan csemegét: a cívisek akik azelõtt hideg közönybe burkolóztak az elõl, hogy mi történik a városházán, egyszerre kezdték érezni az érdeklõdést minden apróság iránt, ami a Zsótér-palotában történik a zajtalan folyosókon, amit suttognak. Egy elejtett szó, egy becsapódott ajtó zaja se veszett el. Azelõtt bízvást ledõlhetett volna a városház tornya is, arra is vállat vonnak. Melegebb vér kezdett cirkulálni az erekben.

S a biztosi tanács még arra is jó volt, hogy a királyi biztosnak legyen kit meghíni ebédekre. Ezek mellé felváltva mindig két-két szegedit, hogy lassankint jöjjenek bele a külsõ etikettbe, eltanulva a tanácsosoktól az úri modort.

Száz meg száz tarka adoma szépítette e sajátságos »udvar« életét. S ez igazán rózsaszínû élet volt, melynek felhõje nem, csak napfénye volt.

Hiszen a »cukros hatalom« mindig azon törte a fejét, micsoda meglepetéseket készítsen Szegednek. Csoda-e, ha Tisza Lajost egész a bálványozásig megszerették? Az, hogy mindig csak jó és kedvezõ történt, megaranyozott mindent, ami történt, még azt is, ami történni fog. A biztos népszerûségre népszerûvé tette hivatalnokait is.

A hivatalnokok, akik nincsenek hozzászokva a népszerûséghez, elérzékenyülésükben beleszerettek a városba. Csupa szeretet volt ez, csupa cukor. Itt nem apprehendált soha senki. A mesék országa volt beváltva valóságra.

Mindössze egyszer történt, hogy két biztosi tanácsos, Komjáthy Béla és Tallián (a mostani Torontál megyei alispán) beadták a lemondásukat mind a ketten »egészségi okokból«.

- De hát mi bajotok? - kérdezgeté Tisza, kinek feltûnt az, hogy így egyszerre mennek a jó barátok, kik egy közös szálláson is laktak.

Tallián vézna fiatalember, panaszkodott, hogy az idevaló levegõ árt neki, hogy napról napra fogy. Meránba akar utazni, bizonyosan mellbaja van. A hízásra hajlandó Komjáthy Béla ellenben Marienbadba készül, mert oly mérveket vesz nála a hízás, hogy valami komolyabb bajtól lehet tartani.

- Képzelõdtök. Én legalább nem veszek észre rajtatok semmi lényeges változást. Azért hát nem mentelek fel, gondoljátok meg jobban két hét alatt. Hátha elõveszitek majd a jobbik eszeteket.

Ezek azonban mindketten szomorúan rázogatták a fejüket, s elpanaszolták egymásnak, az egyik azt, hogy a tavalyi frakkja hogy lötyög rajta, a másik meg azt, hogy az övé a hátát se volna képes befedni. Halálos veszedelem ez már. Nincs itt maradás többé.

Az egész város sajnálkozott távozásuk felett. A biztos maga búcsúvacsorára hítta meg õket.

Hát mikor eljönnek a búcsúvacsorára, mind a kettõnek tündöklik az arca a nevetéstõl:

- A vacsorát megesszük, kegyelmes uram, de már nem megyünk sehova.

- Mit? Meggyógyultatok?

- Nem volt nekünk semmi bajunk, kegyelmes uram. Hanem a múltkori estélyedre kicserélte a közös inasunk a frakkjainkat. Ma meg véletlenül visszacserélte. Hát látjuk, hogy egészen ránk illenek.

Így aztán együtt maradt szép egyetértésben az egész udvar egész addig, míg kellett.

Tisza Lajos valóságos bravúrral tudta felhasználni a külsõ eszközöket a dolog lényegének javára, mikor azonban nem volt már ezekre szüksége, sietett elvetni magától minden fölösleges cifraságot.

A tanácsot eleresztette, fogatjait hazaküldte, a huszárok fölvették a hétköznapi ruhát.

- Most már ne dolgozzunk kesztyûben - mondá -, hanem gyûrjük fel inkább a karunkat.

S dolgoztak is eredményteljesen két kézzel egész a mai napig, megérdemelve az elismerést, mely a szegedi négyéves királyság megszûnését kíséri.

AKIK A HALÁLT HÍVJÁK

Hiúság! - mondják a vezércikkírók. Betegség! Mánia! - szólnak a doktorok. Divat! - sopán­kodnak az asszonyok, midõn egy-egy új öngyilkosság történik. És meglehet, egyiknek sincs igaza. Nevelés! - mondhatná egy hang. De ennek a hangnak gazdája alszik és nem lát. Miatta durroghatnak a pisztolyok.

Hogy divat lenne az öngyilkosság, annak csak a körmöcbányai esetben maradt nyoma. Ott történt meg valamikor a városbírón, hogy a kertjében minden héten felakasztotta magát valaki az ott levõ nagy diófára. Egészen rászoktak az öngyilkosok arra a diófára. A polgármester aztán figyelmeztette a fõbírót, hogy mint magisztratuális perszónának illõ lenne kivágatni a boldogtalan fát.

- Hm - mondá a fõbíró fejvakarva -, ilyenkor a restoráció elõtt mégis bajos dolog a közönség kedvét rontani.

De ennek is kitalálták aztán a módját, a városi hajdú kidobolta, hogy a fõbíró uram jövõ szombaton kivágatja a diófáját - hát addig tessék vele rendelkezni.

Hiszen nagy hatalom a divat, öl is (néha jobban, mint a pisztoly); de már divatból senki sem teszi, hogy meghaljon, már csak azért sem, mert nem élvezheti aztán az effektust, amit halálával csinált.

Tagadhatatlan azonban, hogy erre az effektusra majd mindegyik öngyilkos gondol utolsó percében. Aki megfigyeli azokat az apró részleteket, melyek az utolsó készülõdésekben nyilvánulnak, az látja felcsillámlani a hiúságot, mely még a sírnál sem végzõdött, csak a sírban.

Ott van ez hiúság a levelekben, melyek azokhoz szólnak, kik iránt az elköltözöttek érdeklõd­nek; tessék ezt a stílust megolvasni. Mennyi affektáció, mennyi hatásra számított frázis! A székesfehérvári öngyilkos szerelmespár elrendeli, hogy egy közös sírba temessék õket, s egy tövisvirágot ültessenek a lábaikhoz. Kész anyag egy népdal számára, kivált ha még hozzátesszük, hogy a szülõk annyira nem fogadtak nekik szót, hogy külön-külön temetõbe vitték halottjaikat pihenni. »Kegyetlen szülõk!« - fogja sóhajtani a nóta. De azt senkinek sem jut eszébe megjegyezni, hogy kegyetlen gyermekek, kik összezúzták szülõik szívét.

Némelyek öntetszelegve választják ki a helyet, ahová elõszólítsák a halált. Árnyas berek susogó leveleivel vegyüljön összes halálsóhajuk. Érezzük, hogy bizonyos beteges regényesség fogta az egyik kezüket, ha nem is azt, amelyikben a gyilkos fegyver van. Vannak olyanok is, akik a szerkesztõségek számára hagynak leveleket. Az ember önkéntelenül kérdi, mi érdekük ezeknek abban, hogy az itt hagyott világban másnap minél jobban szerepeljenek.

A legritkább esetek közé tartozik, hogy a mi öngyilkosaink ridegen, szó nélkül, egyszerûen menjenek el mitõlünk. Pátosz majd mindenik esetbe vegyül. A halál közelsége úgyszólván költõkké teszi az öngyilkosokat. A legszilárdabb emberek szépen, szárnyalással írnak. A léleknek egzaltációja határozottan kiérezhetõ. Úgy tetszik nekem, mintha e szerencsétlen lények azt hinnék, hogy valami rendkívüli hõsi dolgot cselekesznek, s lelkük nemes dacban, fölmagasztaltságban ringatja magát.

A rettenetes kollízió, melybe a társadalommal jutottak, az õ bensejükben úgy olvad fel, hogy a társadalom a hibás, s õ rajtuk esett méltatlanság. S a mélyen átérzett méltatlanság kölcsönzi nekik azt a sajátos hangot, azokat a bús kesergõ, de mégis büszke szavakat, melyek olyan fájón csengenek a szívekben... az idegen szívekben is.

Még könnyekre indítóbb azoknak a halála, kik látszólag érzéketlenül lépnek eléje. Színmutatás! E boldogtalanok cinizmusa éppen olyan hatáshajhászat, mint amazoknak a szóvirágai!

Ajkukon gúnnyal, a külsõ világ iránt megvetéssel enyésznek el.

»Az új csizmatisztító kefémet - írta a szabadkai öngyilkos - hagyom a polgármester úrnak.«

Egyébrõl nem írt. De azért ne higgyétek, mintha nem lett volna más mondanivalója a világnak, csakhogy a kefe kié legyen.

Az öngyilkosok kedélyessége a legkeserûbb szenvedésbõl nõtt. Vérvirág. De még ez is hatást akar tenni.

Az öngyilkos nõkön látszik leginkább, mennyire törõdnek még a világgal, amelyrõl lemondottak. Legszebb ruháikat veszik fel, rózsát tûznek gondosan fésült hajukba, s annyira szembeszökõ a hiúságuk e borzasztó lépésnél is, hogy eszembe jut egy anya, aki a gyermeke temetésére öltözködött.

- Siess - figyelmeztette a férj -, a közönség már gyülekezik.

- Kénytelen vagyok tiszta alsószoknyákat venni - felelte szomorúan -, mert valószínû, hogy elájulok a temetésen.

De miképp is tételezhetnõk fel, hogy egyszerûen, természetesen minden más utógondolatot a halálon kívül kizárva, tudjanak kimúlni az öngyilkosok, mikor maga az öngyilkosság a legtermészetellenessebb.

A kérdés csak az lehet, mekkora része van a hiúságnak, a beteges regényességnek, a szentimentális idegességnek és a hatásvadászatnak az öngyilkosságban. Mert hogy ezeknek is van részük benne - az bizonyos.

S ezeken volna talán hivatva segíteni egy okszerûbb nevelés, mely edzettebb, reálisabb, erõteljesebb gondolkozású, kevésbé elpuhult és unott generációt nevelne.

Mert a másfajú öngyilkosok számára nincs mentség. Azok úgyszólván szabadalmazottak.

...A boldogtalan szerelmeseket ezután is hívni fogják bolyongásukban a folyamok locsogó habjai. Csillogó tó hullámzó fodra vetett ágyat ígér nekik. Így volt, úgy lesz.

S van még egy harmadik, negyedik faj is. Mit szóljunk ezekrõl?

E nyáron ölte meg magát egy ismerõsöm »anyagi körülményei miatt«. Ez a legszélesebb, legjártabb országútja a halálnak minálunk!

Fiatal férfi volt, okos és szeretetreméltó, halála nagy hullámokat vert a lapokban, mert összeköttetésben is volt némi szenzációs körülményekkel.

Elmentem megnézni szegényt. Ott feküdt Zöldfa utcai szállásán halántékon lõve, részvétlenül elhagyatva. Két nyomorult milly-gyertya világította meg roncsolt fejét.

Csupán öreg gazdasszonya rendezett ott egyet-mást.

- Mi volt az oka? - kérdém fojtott hangon.

- Mi? - szólt közömbösen a spaletákat csukogatva. - Egyszer összeszámította elõttem, több mint kétszáz pertu pajtása volt.

A BANKÓ

(Csevegés)

Mai napság már nem is képzelhetõ, hogy az embernek az egy forintosát fel ne váltsák. Valaha Selmecen még az én diákkoromban, ha egy forintost akartam váltatni, ahhoz a csínyhez kellett folyamodnom, hogy végig ütöttem a fazekasok portékáján a botommal: két három fazék és néhány serpenyõ összetört. A fazekas felugrott indignációval. Az ember odanyújtotta neki a forintot nyájasan, hogy: »adja ki a többit«. Az volt az egyedüli pénzváltási mód.

Ez abból az idõbõl származik, amikor még nem volt elegendõ aprópénz.

Még régebben éppen ellenkezõleg, csakis aprópénze volt az embernek. Az óriási lapos kétgarasosok uralkodtak. Akkor még jobban kímélték a papirost, mint a rezet. Igaz, hogy kemény tallér és húszas is sok forgott, mindamellett jámbor öregapáink rá voltak szorulva, hogy amikor bevásárolni mentek a boltokba, s egy-két száz forintot kellett magukkal vinniök, egy szolga görnyedezett a hátuk mögött a rettenetesen súlyos tarisznya alatt, melyben a pénz volt.

A kormányok bölcsessége belátta ennek következtében, hogy ezeket a terhes tarisznyákat le kell venni a szegény alattvalók válláról, s lett uralkodó a bankjegy, melynek az lett a neve, »fekete bankó«. Még ma is káromkodnak az aggastyánok, hogy ez a bankó egy reggelen úgy ébredt fel, mint »aprópénz«.

Valami nevezetes változás aztán nem is történt egész a Kossuth-bankóig. Ennek örültünk csak igazán. A saját papírunkra nyomtattuk a saját gépünkkel. Ez aztán igazán »doma robiensis«, ahogy a híres Madarász László szerette mondogatni.

Hát ez is csak bankó volt, ez se becsülte meg magát, sõt tovább ment a fekete bankónál is, s ez egyszer szépen megkötötte magát, hogy õ feladja a szolgálatot, õ többé szentnek se lesz csereeszköz.

Ebbõl a korból való az adoma, hogy a losonci vásárról hazajött férjet így fogadta a parasztasszony:

- Eladta-e, kend, az ökröket?

- El én.

- Ugyan mit kapott, kend, értök?

- Háromezer forintot.

- Jézus Mária, mit csinálunk annyi tenger pénzzel?

- Hát ködmönt vettem érte neked.

- Ugyan hogy volt?

- Kilencszáz forint.

- Megbolondult, kend? És a többi pénz?

- Kifizettem vele a zsidónál az adósságunkat.

- Hát még?

- Megvertem tetejében, mert nem akarta elfogadni.

- Hát a többi pénz?

- Azon meg almát vettem a gyerekeknek.

- Szent mennyei szüzecske! Hogy hozzuk haza azt a sok almát?

- Mind ott van, fiam, a kis kézikosárba a lõcshöz kötve.

Így lett a Kossuth-bankóból pénz helyett - inkább relikvia, amit nem a bugyellárisába hordott az ember, hanem az eszterhaj alá rejtegetett.

Utána következik az »Erzsike-bankó«. Egy szépséges asszonyi arc volt rajta. A nép ráfogta, hogy az Erzsébet királyné képe. Így mégiscsak jobban megszívelte a zsebében.

Az Erzsike-bankót felváltotta a »zöldhasú banknóta«. Reménység színe a zöld, de a kétfejû sas rajta ül még feketében, csakhogy már nagyon apró volt.

Míg végre két év óta itt a kék bankó, a »kétnyelvû«.

A kétfejû sas már nem ül rajta - de még mindig eszi nagy étvággyal.

A T. AKADÉMIÁBÓL

A »t.« most nem jelenti azt (mint a t. Háznál), hogy »tisztelt«.

- Tudjuk, tudjuk - mondja az olvasó - a t. itt azt jelenti, hogy »tudós«.

- Dehogy, dehogy, azt jelenti az, hogy »tüzes«.

Mert az Akadémia csupa tûz volt ma, csupa puskapor.

Mert csodálatos eset esett.

*

A t. Akadémia arról volt nevezetes eddig, hogy Európa minden pontja közül a legtávolabb esett Magyarországtól.

Történhetett itt minden, lángba gyúlhatott az ország, az Akadémia nem vette észre. Új tanok, új eszmék, új világ nyílt, az Akadémia mindarról sohasem tudott semmit.

Az Akadémia kapuja az a kapu, amelyre fel lehetne írni:

»Ti, akik ide beléptek, hallani és látni nem fogtok többé.«

Az Akadémia olyan, mint a börtön. Földi zaj oda be nem hat, olyan, mint a Salamon hivatalos lapja, mely még egy nagy nemzeti háború idején is azt közölné: »Adria mellett a tenger csendes«.

Az Akadémiában sohasem változik semmi, csak néha a szolga. Ha a szolga meghal, akkor új szolgát szerzõdtetnek. Mert a szolgák itt is halandók, csak a tagok halhatatlanok.

S íme ma egy idegen mégis becsúszott azokon a rideg tölgyfaajtókon, és azt mondta, »itt vagyok«.

Pedig nem is valami fényes úr, nem jött hintón, hanem az utcáról jött, a csõcselék közül lépett be a tisztelt Akadémiába.

Ez a parvenü az antiszemitizmus.

S utána csúszott nyomban, bicegve a filoszemitizmus is.

Sánta és vak ember együtt jár.

*

Ott ültek, üldögéltek. Tanárky tartott emlékbeszédet a kedves emlékû Molnár Aladár felett.

Szép emlékbeszéd volt. Szomorú arccal hallgatta az öreg Pauler az elnöki széken. Gyulai Pál eleven szemei ködbe látszottak borulni.

Tanárky szépen is komponálta ki a dolgot; hanem valahol az emlékbeszéd közepe táján úgy kívánta az eszme-menet, hogy egy kicsit megcsipkedje az arisztokráciát. Azokra bizony rá is fér.

Sehol sincs - úgymond - olyan kozmopolita arisztokrácia, mint minálunk. S még azokra a szép mágnásasszonyokra is ráeresztett egy kisebb fullánkot. No, ilyen is csak egy tudóstól telik ki.

Nem volna Szász Károly, ha íziben észre nem venné, hogy ennél a dolognál föl lehetne egy kicsit élénkíteni a nemes testet (mely lomhább a Jókai basibozukjánál is), s közbekiált egy miniszteriális éljent.

Sok ember aztán olyan, hogy ha éljent hall, az õ szája is rámegy, lett hát tömöttebb éljenzés.

Mire - köd elõttem, köd utánam - egyszerre országgyûléssé változik a szürke terem, s ellent­mondó zúgás hallatszik több felõl.

Trefort ijedten kapja hátra fejét Ipolyi mögül, hogy »mi ez, mi?« Talán álmodik.

Thaly belekiált: »Ne tessék idehozni a politikát«.

Hozza bizony az ördög! - gondolja magában Trefort és Pauler; még onnan is kivinnénk szívesen, ahol a saját tövén van.

Ez a jelenet volt a prelúdium a bekövetkezõ erõsebb harchoz, hol a két incselkedõ idegen két táborrá osztá a tudós urakat.

*

Úgy történt az egész, hogy a nagyváradi rabbi, Kohut Sándor valami »talmud szótár«-t akar kiadni. Azért hát kérelmet intéz az Akadémiához. Felolvassák a levelét. Írja, hogy a francia és a bécsi akadémia már segélyezi, sõt egy katolikus egyházfejedelem is, segítse hát a magyar Akadémia is a talmud szótárt.

- Mire jó az nekünk? - kiált bele egy hang.

A titkár az I-sõ osztályhoz véleményezi küldetni.

Erre felkel Ballagi s nyakra-fõre eldicséri a talmud szótárt. Nem kell azt az elsõ osztályhoz utasítani, hanem adjuk meg neki rögtön a segélyt. Oly melegen beszélt mellette, hogy az ember azt hitte volna, hogy ettõl függ az ország jóléte. Ha a talmud szótár megjelenik, nem lesz itt már többé éhes ember.

Ez a nagyon meleg dicséret elolvasztotta a keresztény tagokról az akademikus báránytürelmet és egykedvûséget.

Lassú hullámzás volt észrevehetõ a padokban. Thaly hátranézett, s látta az arcokon, hogy nincs egyedül.

- Most mindjárt határozzunk felette! - kiáltá egy hang - se ne küldjük az I. osztályhoz.

- Itt verjük el rajta a port.

- Nem magyar nyelvû munka - mond Pauler Gyula.

Thaly felkel, s kijelenti, hogy nem magyar nyelvû munkának nem szavazhat meg az Akadémia segélyt. Forduljon szerzõ a zsidókhoz.

A szelíd Hunfalvy Pál is beleszól cáfolólag.

- A logaritmusok sincsenek magyar nyelven. Mégis kiadtuk.

- Igaz. De a logaritmusok nem zsidó biblia!

- Dehogynem! - zúg fel egy hang nagy derültség közt. - Hiszen számtan!

Jön erre nagy összebonyolódás. Jó Gyulai Pál, mint a hal a nagy vízben, valóságos elemében van, arca szinte megnagyobbodik a gyönyörûségtõl. Nem tudja, kihez szóljon, kit kapacitáljon. Ilyenkor volna jó, ha három szája lenne az embernek.

Az »eltûnt vármegyék« írója, Pesty is beleszól. Gyulai rátámad: »Te ne beszélj, te antiszemita vagy«. Akkor az öreg Pulszky kezd beszélni: »Te se beszélj, te filoszemita vagy«.

- Hát persze te ugye azt akarnád, hogy csak magad beszélhess. Hanem abból semmi se lesz. Mert itt mindnyájan beszélünk.

Beszéltek is mindnyájan. A csöngettyû süvítése alig tudta lecsillapítani a zajt. »Szavazzunk, szavazzunk!«

- Ház szavazzunk!

- Ne még, míg el nem mondom... - lihegte Gyulai.

- Szavazzunk!

- Az isten szerelméért, csak még egy szót. Hiszen még annyi mondanivalóm van.

Végre azonban mégis eljutott a kérdés szavazásra.

A kérdés így volt felállítva:

»Az elsõ osztályhoz küldessék-e Kohut kérvénye, vagy pedig most határozzunk?«

Az antiszemiták a rögtönös határozatot akarták.

Azután megejtõdött a szavazás nagy izgatottság közt felállás útján.

Nemre szavaztak: Thaly Kálmán, Pesty Frigyes, Tárkányi Béla, Pauler Gyula, Hajnik Imre, Nendtvich Károly.

- Hatan vagyunk, uram, hatan - mondá Hajnik tréfálva.

Thaly felelt neki valami vigasztalót, de nem lehetett hallani Gyulai miatt, ki egyre beszélt, s még talán most is beszél, ha még nem alszik.

A SZABADELVŰ KLUB HÉTKÖZNAPON

Szélcsend van ilyenkor. A politika pihen. Gladstone-t verik. Tisza Kálmánnak a helyét is meg­fújják, ahova leül.

Országgyûlési ülések nem lévén most pár nap óta, sem pedig »zivataros tárgyak« elõkészületben, tehát a legteljesebb nyugalom uralkodik a Deák-párt hajdani klubhelyiségeiben, hol Deákból nem maradt egyéb, mint az arcképe.

Itt minden úgy van, ahogy volt, ez a kormánypárt tûzhelye, nyájas otthona, ahol szeretettel simulnak keblére a családtagok. Palotaforradalmaknak híre-hamva sincs. Az országban dúljon bármily vész, itt csend honol.

A tarokk és whist partikat meg nem zavarja soha semmi.

Csak egyszer, egyetlen egyszer voltak felhõs napok, mikor a fúzió készült.

Csodálatos dolog volt ez a fúzió, és még csodálatosabb lett az eredménye.

Jókai Mór ezt az eredményt a következõ kedélyes történetkével szokta illusztrálni: (lesztenografíroztam egyszer).

»Egy kálvinista ember sokszor összejött a lutheránus ismerõsével.

És valahányszor összejöttek, mindég kapacitálgatták egymást.

- Látod milyen szép volna, ha mi ketten egy hiten volnánk, térj ki kálvinistának.

- Minek tenném én azt, mikor az én vallásom a jobb: te térj ki lutheránusnak. Hiszen akkor is ugyanazt az eredményt érjük el!

Ezzel aztán nem hagytak egymásnak békét, s mindenik bizonygatta a másiknak ragyogó ékesszólással: mennyire elõbbre való, különb az õ hite!

Egy szép napon megint találkozik a két ismerõs egymással:

- No, kollega - kiáltja vígan a kálvinista -, végre hát együtt vagyunk. Ön engem teljesen meggyõzött: áttértem lutheránusnak.

- No, forgós adta! - kiáltja vissza a lutheránus. - Ott vagyunk, ahol voltunk. Mert ön meg engem gyõzött meg: kitértem kálvinistának.«

...Így lett biz az; a régi Deák-párti elemek elmentek ellenzéknek, s most ott kártyáznak a Kálvin téren, a régi Tisza pártiak pedig átjöttek ide a Lloyd épületbe. A különbség csak az lett, hogy most már mind a kettõ renegát.

Hiszen tagadhatlanul voltak szilárd lelkek is, aminõ például az öreg Urbanovszky Ernõ, ki évtizedek óta minden délután azon a bizonyos helyen, azon a bizonyos kanapén szokott szundikálni a körben, s aki mikor a fúzió alkalmával mindenféle kombinációk tenyésztek arra nézve, hogy hol legyen ezentúl a fuzionális pártnak helye, nagyon el volt keseredve.

A tiszaisták nem akarták a régi helyet, a Deák-mamelukok ellenben akarták: végre sikerült a Tisza-pártiaknak kapacitálni a deákistákat, hogy egy semleges hely kellene.

Eközben azonban, mivel a semleges hely nagyon sokba került volna, a Tisza emberei maguk adták be a derekukat, hogy isten neki, mégiscsak jó lesz a régi akol az új pásztor alatt is, csakhogy akkor már a Deák-pártiak olyan nagyon kapacitáltattak (nem jó nagyon kapacitálni senkit), hogy most meg már õk követelték az új helyet, hogy ami egyszer el van határozva, hát az el van határozva.

A fúzió eszméje megrendülni és ingadozni látszék e versengésben.

S a szegény öreg Urbanovszky (klub nevén Ucsu) mindezt a legkínzóbb bizonytalanságok és lelki veszedelmek közt nézve, egy gyenge percében ekképp kiáltott fel:

- Hadd menjen a párt akárhová! Nekem az mindegy! Én azzal a párttal tartok, amelyik idejön! Én már ide vagyok nõve!

Azóta az Urbanovszky neve maradandó lesz: dacára, hogy nem az egyetlen, ki ide látszik lenni nõve a füstös falakhoz, a barna asztalokhoz, a kétágú gyertyatartókhoz, a biliárd monoton zörgéséhez, hol Kemény Gábor szokott remekelni, ha hû mamelukra talál, ki le hagyja magát udvariasságból veretni.

A tarokk-asztalok egyikénél gyakran ott ül maga a miniszterelnök is, ki a tarokkjátékban se gyengébb embereinél. Mellette a nagy Futtaki kibickedik, s belebeszél a miniszterelnök kártyájába.

Szontagh Pál komor, ábrándozó homlokkal rakja össze kártyáit legyezõ alakra. Osztás közben a múzsákkal társalog.

A »Kemény János kör« emberei az Angol királynéból itt is összetartanak. Ne menjen a pénz idegen kézbe.

Csatáry Grósz Lajos játszik a legnagyobb zajjal. Ha idegen belépne ide, azt kellene hinnie, hogy õ kormányozza Magyarországot.

Ha a miniszterelnök nem kártyázik, igazi küzdelem és szerencse kell hozzá, hogy valaki eléje férhessen. Kézrõl kézre adják egymásnak a szabadalmazott udvaroncok, akiknek mindig van valami mondani- vagy kérdeznivalójuk. A szegény miniszter alig vehet lélegzetet, de azért nem panaszkodik, s vastürelemmel végzi az ügyeket itt is folyton, ha jár, ha ül, mikor a kabátját húzza fel vagy le, mikor a lépcsõkön megy van jön...

Egyik bizalmas barátja már meg is kérdezte egyszer:

- Ugyan nem unalmas neked, kegyelmes uram, hogy úgy zaklatnak, macerálnak?

- Hát erre én csak azt felelem, amit a göthös ember, hogy hagyjátok el, hiszen addig jó, míg köhögök.

S ezzel majdnem gúnyosan néz oda a derék, kedves Bedekovics miniszterre, akit senki sem szólít meg, hanem ott jár idegenül, nyájasan mosolyogva, mintha cukorból lenne.

A gázak fénye vidáman lobog, az asztaloknál mindenütt élet, pezsgés... Néha harsogó kacaj hangzik fel. (Valakinek a pagátját fogták el.)

Némely asztalt nagy tömeg fog körül. Érdekfeszítõ parti folyik, vagy hogy »vulpes« van valamelyik partner kártyájában, s most a kimenetelt várják szorongva, aggodalmas arccal a honatyák... Talán ugyanazok, akiknek egy elbukott törvényjavaslat miatt a szemöldjük sem rándul össze.

A klub törzsvendégei mellett ott vannak már a »succrescentiák« is: a leendõ képviselõk, akik összeköttetéseket keresnek, s találnak is, mert hiszen itt gyakran hangzik fel:

- Segít a XX-as!

A húszas segít, de aztán a húszast is segítik némelykor idekünn is.

Zûrzavarosabb napokon idesettenkednek az újságírók is, persze leginkább a külföldi lapok levelezõi (a magyar újságíró azt szereti, ha a hírt helyébe hozzák), s innen kerülnek ki aztán a legszenzációsabb hírek a világba.

Mikor nem rég a fõrendek másodízben buktatták meg a házassági javaslatot, csövestül kullogott be a sok reporter, félreszólítva egy-egy belsõ embert.

- Kérem, nagy baj van! A magyar papírok kezdenek alászállni a börzén. Azt hiszik a börzéken, hogy válság van. Hát mit telegrafírozzunk?

- Hm! - mondja a fõember... - Hát hogy mit? Az ördög tudná...

- Pedig nagyon fontos az államra nézve, hogy mit sürgönyözzünk.

- Nagyon fontos? Akkor hát sürgönyözzék azt, amit akarnak.

- Hogyan?

- Hát én nem játszom a börzén. Itt nem is játszik senki. Ha csak Wahrmann nem. Wahrmannak pedig mindegy, mert visszanyeri holnap, amit ma veszít. Hanem ha éppen kívánják, megkérdezem a miniszterelnöktõl.

El is megy a fõember, s megmondja a dolgot Tiszának.

- Hát tudom is én! - mond Tisza egykedvûen. - Egyébiránt kérdezd meg Szapárytól.

Elmegy hát megkérdezni Szapáryhoz.

- Kegyelmes uram, a magyar papírok ára hanyatlik a külföldi börzéken. Hogy mit kellene sürgönyözni?

Szapáry mély gondolatba merül.

- Mit? Legjobb lesz, kérdezd meg Tiszától.

Így aztán elmegy a fõember, s még egyszer megbiztatja az újság-reportereket, hogy intézzék el az ország pénzügyi renoméját a börzén a saját tetszésük szerint.

Európa jegyezze a hangulatot akármilyennek, az a klubot nem izgatja, a klubban nincsen semmi baj, a klubban a hangulat emelkedett...

Mindegy, ha egy kézben vagy két kézben vannak-e a honneurök.

A DEMOKRÁCIA A SZABADELVŰ KLUBBAN

Nagyon csudálkoztam eleinte, mikor a felállított mintából megláttam, hogy a Deák Ferenc alakja háttal lesz fordulva az országgyûlési liberális kluboknak.

De most már értem és belenyugszom. Mert úgy lesz az találó.

Nyájas diskurzus közt, talán éppen e falak közt, a szivarfüst gõzében, a kártyák csattogatása mellett szidják legtöbbet azon ismeretes szavazás óta a méltóságos Házat, amiért az most egyszerre elfordult a vérbõl nõtt fényes jelszavaktól: az egyenlõség, testvériség, szóval a demokrácia tanaitól.

Pedig az legalább nyíltan teszi.

A szabadelvû párt ezt a két üres frázist, mint két szilaj csikót a kocsija elé fogja, amikor el akar valahová jutni: de mihelyt otthon van, legott istállóba zárja a pegazusokat.

Mindössze négy nap elõtt esett meg a szóról szóra következõ adoma, mely ha igaz, erõsen illusztrálja a társadalmi hangot ott, ha pedig csak költött, akkor abban van a jelentõsége, hogy tökéletesen igaznak látszik.

A nagy teremben többen tarokkozának együtt. Fogdosták a pagátot, mely ha igaz, meglehetõsen hasonlít Tiszához. Akárhányszor fogják is el, azért mégiscsak õ a honneur a következõ osztásban.

Ott ültek, üldögéltek gróf Bánffy Béla, Csatáry Grósz, az orosz konzul stb.

- Herr Grósz, ön oszt most - mondja a muszka konzul németül, mert a kártyabeli királyok diplomáciai nyelve a szabadelvû klubban a német.

- Ich bin kein Grosz - mondja Csatáry bosszúsan. - Mein Name ist Csatáry.

- Also, Herr Csatáry.

- Ich bin von Csatáry - igazítja helyre a nagyérdemû orvos még bosszúsabban.

Az orosz konzul arca kigyúl erre. Mert hát mégis mit szól ehhez a felséges cár, ha megtudja, hogy az õ personálisát kétszer meri valaki helyreigazítani, s finom gúnyos mosollyal fordul Bánffy felé.

- Kedves gróf! Hallott ön valamit a mi Pál cárunkról? Igen kedélyes ember volt! S éppen nem nagyzolt egy csöppet sem. Volt egy kincstári bérlõje, egy felfuvalkodott német származású úr, akinek egy igen szembetûnõ púp volt a hátán. Ez is elég baj volt, de még ennél is nagyobb az, hogy Zweibuckelig volt a vezetékneve, amiért aztán egész Szentpéterváron utána kiabáltak a gyerekek: »Zweibuckelig, Zweibuckelig!«

Annyira elkeseredett erre Zweibuckelig uram, hogy felment a cár elé panaszra, hogy õ túl nem éli ezt a csúfságot, tegyen intézkedést õfelsége.

»Kedves uram - mondá I. Pál mosolyogva -, egy púpot levehetek önrõl, az igaz, de azon a másikon, amit az Isten adott, nem segíthet sem cári ukáz, sem diploma.« Eddig van ez a történet, kedves Bánffy... hol is hagytuk csak el? Igen, igen, ön oszt kedves, Herr von Csatáry...

Ez a megtörtént adoma sorba jár azóta a szabadelvû kör tagjai közt, mindenki nevet rajta, és mindenki igen szellemesnek találja I. Pált.

HOGY KELL SZÁZ ARANYAT NYERNI

(Elmélkedések a Sziklay könyve fölött)

E napokban meglátogattam az ötvös-kiállítást, Pulszky Károly megígérte, hogy megmutogat mindent, de nem találtam ott délelõtt se õt, se Thallóczyt. A két jeles fiatal tudós bizonyosan alszik ilyenkor. Hát árván, tudatlanul jártam ott a tömérdek arany között.

Ez öregúr hozzám lépett, s gömöri akcentussal kérdezé:

- Nem tetszik tudni, kérem, hogy a zálogház is állított-e ki valamit?

- Bizony nem tudom, kérem.

Egy vénkisasszony megáll a Forgách püspök-féle kehely, majd a Bocskai-korona elõtt, s imigyen kiáltott fel:

- Minden van itt... minden van! - Azután, hogy mégis lebecsmérelje a kiállítást, felsóhajtott. - De mit ér, ha arany hamutartó még sincsen!

Errõl aztán egyszerre eszembe jutott a mai kritika, amelyik éppen ilyen vénkisasszony, tele van irigységgel és elfogultsággal.

A mi kritikánknak még egy kincses házban is van valami kifogása! Mert hát mit ér, ha hamutartó még sincsen!

Úgy, úgy, ha a kritikus kezébe vesz egy regényt, ha mûregény, mélyebben kifejtett lélektani motívumokkal, azt a diffikultást csinálja:

- »Szép, szép, de unalmas olvasmány.«

Ha azonban ellenkezõleg áll a dolog, akkor érdekfeszítõ könyv ugyan, de nincs benne elég pszichológia.

Vegyük azonban, hogy olyan mû akad a kritikus kezébe, amelyben benne van mind a két jó tulajdonság, akkor meg már bizonyosan a mese ellen lesz kifogása, és ha még a mese is remek, akkor az író világnézetét ócsárolja. De ócsárolni okvetlenül kell valamit.

Így lesz ez, így is volt ez mindég. Az életben is úgy van, »hogyha a királyok építenek, sok dolguk van a kõmûveseknek«, s a kõmûvesek sok ostobaságot fecsegnek össze malterozás közben.

De én csak a regényre példálóztam, hátha még egy rajzkötet kerül a kritikusok szeme elé, ez még csak az igazi veres posztó.

Nem is irigylem én most az én derék barátom és írótársam, Sziklay János sorsát, aki egy rajzkötettel jön elénk e cím alatt: »Szép Balaton mellõl«.

Igen! Kiáltja vérbe forgó szemekkel a kritika. Megint valaki, aki könyvet mert írni! Mily vakmerõség! No, megállj!

S mint ahogy a mesékben a sárkány hetvenhét tajtékzó szájával közeledik, s fújva dübörögve kiáltja messzirõl:

»Könyvszagot érzek! Jaj annak, aki ezt cselekedte!«

S kimegy ádáz dühvel az ólomszérûre, s földhöz paskolja azt a valakit, aki nincs ott. Aztán nagyokat fúj utána, hogy õ milyen vitézséget cselekedett.

Oh, oh! Tehát egy új könyvet írt az én barátom, Sziklay János.

No, lássuk csak.

S mielõtt kinyitná az ember az elsõ lapot, büszkén ereszti ki orrán át a szivarfüstöt, mert hát nagy öröm az, ha valaki könyvet írt, s ha az a valaki nem maga az ember.

Rajzok! Oh, jaj! A középkorban éppen úgy üldözték az olyan anyákat, akik szörnyeket szültek!

Szegény rajzok! De hát hiszen olyan igénytelenek, olyan kevés helyet foglalnak el, s mégis hogy nekik esnek nagy pallosukkal a kritikusok. S miután kiadták a mérgüket, maguk is leülnek az íróasztalhoz rajzot írni.

Ha egy kritikus rajzot olvas, akkor okvetlenül beszélyt szeretne olvasni, s ha beszélyt olvas, akkor az a szeszélye támad, hogy neki regény kellene.

Csakhogy ez nem megy, kérem. Ha rajzokat olvasnak önök, tessék a rajzok mellett maradni. Ha egy földszinti házikóba lépnek, hát ne tessék benne keresni a lépcsõt, amely az elsõ emeletre vezet.

Mind ez a sok bevezetõ szó csak arra való, hogy az én Sziklay barátomat kimentsem, amiért rajzokat írt, s miután lehetnek olyan emberei, akik most tavaszra valami egyebet vártak tõle, talán egy történeti drámát, meglehet egy földrajzi munkát, vagy mit tudom én, mit, egyszóval az a divat van most, hogy mindig csak azt kellene megírni, amit a kritikusok írnának meg, ha írni tudnának, és ha valaki valami olyat ír, amit tud, azért bocsánatot illik kérni.

Sziklay olyat írt, amit tud. A szép Balatont senki sem ösmerheti nálánál jobban. Az õ erõteljes tolla ragyogó színekkel festõ ecset. A fiatal irodalomban senkinek sincs olyan nagy szóbõsége, mint neki. Csakis õ teheti azt, ami e rajzokban a kiemelésre legméltóbb, hogy míg más ember csak leírja a természetet, õ feltámasztja. Locsogni halljuk a vén Balatont, látjuk röpködni a vízimadarakat... szárnyuk csattan... egy-egy tolluk lehull a magasból. A Balaton-parti sásokon, füveken a harmat reszket... szöcske ugrándozik, gyík suhog a buja növényzet közt. Az olvasó felkiált: »Ez a Sziklay jeles író!«

A leírások közben lassan, nehézkesen fonódnak az egyes napok meséi: a bog néhol lazán van megkötve, másutt nincs elég ügyesen kioldva. S az anyag sem mindég új és friss. Az emberek se lépnek elõ egész elevenen, párbeszédjeik nem jellemzõk mindenütt, karakterük nem egyenletes. Itt van valami, ami fölösleges, amott meg nem ártott volna még beszõni valamit.

Az olvasó leszáll egy kisebb mértékre az író megítélésében...

Helyes, de most aztán arra való volna a kritikus, hogy siessen elmondani az íróról, hogy még messze van a harmincon innen, s hogy az õszinte, nyílt természetet könnyebb volt neki megismernie, mint a zárkózott embereket. Hat-hét tanító már belecsepegtette a maga tudományát, tud festeni, érezni, lelkesedni, de az utolsó mester, az élettapasztalat még csak ezután nyitja meg elõtte azt a nagy könyvet, amelyben az emberek belseje van lepingálva, s ez olyan belsõ, amely (anélkül, hogy Kerkapolyt idézném) a külsõt is jobban mutatja, mint maga a külsõ.

Sziklay Jánosnak e kis könyve valóban nagy haladás eddigi könyvei után, s a legfokozottabb igényekkel lehetünk munkálkodása iránt.

Csak egytõl óvakodjék, az utánzástól és a kitaposott mûformáktól.

Mert jók ezek arra, hogy az ember Kisfaludy társasági tag legyen velök, de nem jók arra, hogy a publikum megvegye a könyveit, s élvezetet találjon bennük. Mert minden igazi tehetség megtalálja magának a formát, úgy, ahogy minden szép asszony csak azzal az arccal képzelhetõ szépnek, amilyen az õ arca. Hiábavaló dolog lenne azt kívánni, hogy Csumik Borbálának a Székely Klára arca adatódjék, hogy akadémiai szóval éljek.

E napokban valaki elõhozza nekem beszélgetés közben, hogy egy regényt szeretne írni.

- Regényt? - mondom. - Az igen helyes dolog.

- Egy történeti regényt szeretnék írni. Fölséges tárgyam van hozzá, egészen új és bizarr...

- Ah!

- És be szeretném nyújtani a Kisfaludy Társaság száz aranyos pályázatára.

Elmondta aztán a mesét és a tervezetet, s mialatt beszélt, kigyúlt az arca, sõt lassan-lassan az enyém is, mert valóban pompás dolog az, amit meg akar alkotni.

- No és miért nyújtja ön be ezt a Kisfaludy Társasághoz?

- Mert meg akarom vele nyerni a száz aranyat.

- Bolondság! Mondjon ön le arról, kedves barátom. Az ön regénye arra túlságos jó. Ezt a tárgyat nem lehet úgy elrontani, hogy nyerhessen vele.

Csodálkozva emelte rám a szemeit.

- Nem tréfálok. Nekem õszinte meggyõzõdésem. Hanem ha ön meg akarja mindenáron a száz aranyat nyerni, arra ajánlok én önnek egy csalhatatlan módot.

Szemei felvillogtak, de azért még mindig kétkedve forgatta õket.

- Vegyen elõ egy regényt a Kemény Zsigmondéi közül. Ezek elösmert regények. Ott megtalálja ön a kezdést, hogy »Szép verõfényes délutáni nap volt...« - erre fogja meg ön a tollát és kezdje meg a maga mûvét így: »Förtelmes esõs idõ volt« - ekkor olvassa el tovább; ott körülbelül ez fog állni: »a budai úton két levente haladott« - ön most már írja következetesen: »a székesfehérvári úton három levente ügetett« - s mire ön a könyv végére ér e szolgai utánzatban, akkorra ön megalkotja az elsõ mûregényét.

- De mi hasznom lenne ebbõl?

- Az, hogy önnek ezen kitûnõ regény után joga lenne megírni a maga »rossz« regényét, amelynek terve engem elragadott.

*

A derék úriember mosolyogva hallgatta tanácsomat, s mikor elváltunk, bizonyosan kinevetett, mert hát én nem állok kritikus hírében.

És mert õ még nem találkozott az ötvös-kiállításon azzal a vénkisasszonnyal, aki öt szoba drágaság közt is arról sopánkodott, hogy: de hamutartójuk mégse volt a régieknek.

KORTESVILÁG

Nem hiába üldögél hosszú, õszbe csavarodott hajával az öreg Roboz már vagy három hét óta a Ház folyosóin, végre kiszorította gróf Széchenyi Pált követjelöltnek Somogyban.

A folyosókon igazi vásár van.

Makrapipás, darutollas alakok jönnek a folyosókra, végigdübörögnek merészen a korridoron, hetykén sétálnak fel s alá, s várják a jó szerencsét.

Amit õk árulnak, az kelendõ portéka most.

A szájukat árulják.

S az õ szájuk a kerület lelkiismerete. A népbizalom, a népszerûség.

Itt van a világhírû Cziner bácsi, aki nem is egy kerület, hanem talán hat kerület is. Három esztendeig szegény ember, hanem ilyenkor nagyhatalom. Ki is húzza magát derekasan, s ravaszkásan pislog ide-oda, amint nagyságos, méltóságos tenyerek nyúlnak a barna keze után szertelen nyájassággal.

Nem mindenkit részesít kegyében, csak úgy félvállról pislog oda, mérlegelve lelki tenyerén, melyik a súlyosabb ember.

De itt van Cziner bácsinak egész nemzetsége. A híres Horváth Pista a felvidékrõl. Nagyon el van keseredve az öreg, s irtóztató ántiszemitát játszik, a zsidók mindenét elszedték; »isten látja lelkét, nem adhatja olcsón a kerületet a keresztényeknek«.

Megjött s ott õdöng Doma uram is a barkóvidék lelkeinek bizományosa.

»Eljöttem szétnézni - mondja -, de most az egyszer valami derék embert szeretnék.«

Ez még csak prelúdium. Mint mikor háztüzet nézni járnak a legények. Még nagyon tartják magukat, s ha történik is valami közeledés, egy kis nyájas szóváltás, ez még mind csak amolyan tapogatózás számba megyen.

A kortes uram csak példálódzik, az aspiráns csak tempózik, s ezekbõl a folyosón megindított kokettírozásokból csak késõbb lesz a »kötelezõ parola«.

Hanem persze azután minden parola-nyújtásnál a kortes markában marad egypár százas bankó.

S nemcsak a kitanult, ravasz kortesek sietnek kihasználni a leáldozó nap nagyobb melegét (itt éppen az ellenkezõ áll, mint a természetben), hanem egész vidékek is beletanultak az idõk folyásában.

Tömegestõl jönnek a deputációk az ország vidékeirõl kunyorálni ezt vagy azt. A folyosók padjait egész hosszan ülik el. Hiszen ezek azok a napok, amikor a néptõl nem lehet megtagadni semmit, amikor a nép kerekedik felül.

A selmeci bányász-akadémikusok közt van meg az a szokás, hogy mindég öreg tanuló mellé beosztanak egy vagy több balekot az elsõ évesekbõl, akiknek »fuchs« a nevök. A fuchsok valóságos rabszolgái az õ uroknak, egész éven át, egyetlen egy napot kivéve: április elsejét.

Április elsején megváltozik a viszony.

Ezen az egy napon a »fuchsok« uralkodnak a veteránok fölött, s ilyenkor ugyancsak sietnek megkínozni kínzóikat, mert a következõ nap már megint emezeknek az uralma folytatódik.

Az öreg Cziner bácsi kalapján kevélyen lobog egy fekete fátyol, s szép cseresznyepirosra kiszítt szopókában, rangosan, foghelyen szívja a británikát, s amint fölfelé száll szeszélyes karikákban a kékes füst, s Cziner bácsi megvetõleg fúj közé egyet-egyet, öntelt arcáról szinte le lehet olvasni, hogy:

»Most mi dirigáljuk az országot!«

KORTESESZKÖZÖK

Nem akarom itt leírni néprajzi szempontból a kulacsot, a butykost, a kettéhasított banknótát. Hiszen a korteseszközök ma már annyifélék, hogy lehetetlen volna elszámlálni. Vácon szûrt osztogattak egy hatosért, a Mara Lõrinc kerületében a takarékpénztári könyvecskék voltak a bolondító csalmatok.

Legpraktikusabbnak bizonyult alkotmányos életünkben eddig, ha valami nagy úr a községeknek ígér benefíciumot, legelõt vagy nehány hold erdõséget. Hiszen csak ígérni kell, megadni nem. Ilyen alkalmakkor aztán a községi testületi szellem tartja össze a vótumokat egy táborban.

Hanem hát persze ahhoz az kell, hogy a jelöltnek szomszédos domíniuma legyen az illetõ községgel.

A szomszéd-domíniumos jelöltek azonban átkozottul kezdenek fogyni, sõt általában a domíniumosok is.

A képviselõség utáni hajhászat nem csökkent ma sem, még inkább növekedett, de azért a korteskedések mégis csökkentek, de nem a szigorú választási törvény, hanem az általános elszegényedés miatt.

A felséges »nép« szempontjából legjobb jelöltek ez idõ szerint a habarékpárton vannak. Nagy urak, gazdag mágnások, kiknek módjukban áll kinyitni az erszényt.

A másik két párt emberei nagyon könnyelmûen veszik a dolgot.

A függetlenségiek így okoskodnak: »Ha kellünk a népnek, hát majd megválaszt«.

A kormánypártiak pedig így: »Ha kellünk Tiszának, hát majd megválasztat«. Tudják a kópék, hogy kellenek!

Csak a habarékpárti ember megy a bizonytalanságnak, õk nem bízhatnak sem a népben, sem a hatalomban. Õk nem kellenek senkinek. S mert tudják ezt jól, õk a legjobb, legzsírosabb jelöltek, kik jelentékeny elszánással lépnek a választás deszkáira.

Bomlik a világ. Az elszegényedés elvette a választások poézisát.

Más idõkben ilyenkor már ezer meg ezer kortes szellem szállta meg az országot, s folyt a bor a hordókból, s folyt a meggyõzõ szó a kortesek szájából. Muzsikaszó is volt hozzá. A kottára szedett programoknál semmi sem bírhatott nagyobb hatással.

A civilizáció kezdi eltörölni az ólombotos, pityke-mándlis, tollas korteseket.

A kortesek most a lapok.

Lepedõs papirosok hozzák meg a kerületekbe a fölléptetendõ jelölt hírét, érdemeit.

Mennyivel szebb volt ezt élõszóval hallani a kortesektõl.

Tucat számra indulnak meg a lapok most. Mint mikor a legyek éledeznek tavasszal. Az ember tûnõdik rajta: ugyan hol lehettek ezek a télen? Itt is, ott is fölveti magát egy-egy újság, az ember azt hitte róla, hogy nem is él már. Hanem ilyenkor elõjön valami lyukból, mint a vakondok.

Hogy ugyan hol tartózkodnak három év alatt ezek az »obsitos« katonák, melyek most parancsszóra egyszerre nagy csörtetéssel özönlik el a vidéket?

A kormánynak négy-öt ilyen lapja van, de ezeket sohasem lehet látni.

Halljuk, hogy élnek, de nem látjuk. Tudjuk, hogy szubvencionálja õket a kormány, de nem vesszük észre, hogy miért.

Homályos dolgok ezek nagyon.

Mesélik, hogy egyszer valaki föltette magában, hogy prenumerál egy ilyen lapra, s beállított a szerkesztõhöz.

- Mi tetszik? - kérdé udvariasan a szerkesztõ.

- Elõfizetni jöttem »Népboldogság« címû lapra.

- Igen? - tagolá a szerkesztõ savanyúan. - Én azt hiszem, uram, hogy az nem a kegyed számára való lap. Nem ajánlom, uram. Hiszen az csak az együgyû népnek készül.

- De nekem éppen néplap kell.

- Igen? - vágott közbe kétségbeesve. - Oh, ha néplap kell, akkor ajánlom a Nagy Miklósét, a »Képes Krónikát«.

- De nekem éppen csak az ön lapja kell.

- Higgye meg, pedig nem érdemli meg. Hiszen a napilapok is olcsók. Ez pedig drága is, de nem nyújt semmit!

- Mindegy, már én föltettem magamban.

- Isten neki, uram - mondá a szerkesztõ bús sóhajjal -, s mennyi idõre jegyezzem be?

- Egy félévre. S a mostani számot mindjárt el is viszem.

A szerkesztõ elhalványodott.

- Az lehetetlen - dadogá. - Ön sokat kíván tõlem.

- Teringette, uram, hiszen megfizetem.

- Igaz, igaz, kérem... de mégis esedezem önnek, mondjon le arról, hogy az én lapomat járassa.

- Nem tágítok. Sokkal nagyobb tisztelõje vagyok önnek...

- Kész vagyok bármi áldozatra, csak ne kívánja.

- Nem alkuszom.

- Hát akkor menjen ön pokolba a kívánságával. Tudja meg, uram, hogy az a lap csak egyetlen egyszer jelenik meg évenkint, s akkor is egyetlen egy példányban, amelyet januárban a szubvenció kiutalványozása végett szoktam bemutatni a bölcs kormánynak. Alászolgája.

———————————————————

Hát mondom, az ilyenféle lapok most mind föltámadának szunnyadásaikból, s hirdetik az igéket szanaszét a kerületekben.

S ezek a fekete apró betûk most a fekete hadsereg.

Csakhogy ez a sereg csak úgy gyõz, ha elegendõ muníció adatik melléje.

A HÚSVÉT FALUN

Nagypénteken elhal a harang szava a kis csendes faluban, s a kerepelõ tompa zordon hangja adja tudtul a sötét napot.

Az ájtatos hívek visszagondolnak a kétezer éves történetre. A kis gyermekeknek egészen új még az.

Télen, mikor csikorgott a hó, mikor a házfedelek olyan fehérek voltak, mint az abrosz, akkorról még visszaemlékeznek a kis Jézuska születésére. Bethlehemes pásztorok elénekelték szép versekben. Mélyen megható volt, hogy a kis Jézuskát hogy melengették leheletükkel az oktalan állatok...

Hát ma megint annak a történetnek a folytatása van.

Látszik is mindenrõl. A kemencében most is olyan nagy tûz lobog, mint akkor. A dagasztóteknõben ugyanaz a finom fehér tészta dagadozik. Az édes mama két összekötött lúdtollal tojássárgájából festi a pohos fonatosokat, melyek kívánatosan terjeszkednek el a pléhekben. Ez aztán az igazi ecset!

Ott künn a mozsárban mákot tör az öregbéres, csak úgy döng bele a ház, amint hatalmasan felelget a szomszédba, ahol szintén mákot törnek.

A kisgyerekek kiérzik ebbõl a rendkívüli jövõt, s kíváncsian tudakozódnak, hogy most ugyan ki született.

- No, hát gyere ide a térdemre, te kis mamlasz. Majd elmondom. Nem született ma senki, hanem az a kis Jézuska, aki az aranyos diókat hozta télen, meghalt.

- Meghalt szegényke?

- Hiszen láttad a szobában lerajzolva a kereszten. Ott a nagy kép az apa ágya fölött.

- Az a szakállas ember? Hiszen a Jézuska még kicsike.

- Megnõtt azóta, bohó... Nagy lett, férfi lett, az igazságot hirdette, hát megfogták a zsidók és keresztre feszítették...

- Megint azok a csúnya zsidók...

(Nem megint az, te csacsi. Hanem ez a többi a megint.)

A kétezer éves történet így kíséri a gyermekek képzelõdés világát egész éven át karácsonytól húsvétig, húsvéttõl pünkösdig, s megújul a szent rege évrõl évre, mint ahogy a régi füvek nõnek újra a réten, s a régi lombok visszaaggatóznak a fagallyakra.

Nagycsütörtöktõl egész szombat estig megy a gyász. Élénk színû kendõt nem tesznek fejükre az asszonyok. A templomba is úgy sereglenek a hívek, mint ahogy a temetésre szokás. Csikorgó csizma nem illõ most, se slingelt kötény, vagy piros galand.