1884
CIKKEK, TÁRCÁK

ÖREG MESE ÚJ KÖNTÖSBEN

Jól vannak ezek az öreg mesék kigondolva.

Az az ő erejük, hogy mindég újra előjönnek, mint a virágok, ha meghervadnak ősszel, eltemeti őket a hó, emberi csizmák eltapossák, de tavaszkor ismét itt vannak friss ruhában.

Új virágoknak kell-e ezeket tartani, vagy csak ugyanazoknak?

Az öreg Weisz B. F.-en kell kezdenem. Bizony öreg, olyan öreg, tapasztalt, annyira kiismerte már az embereket, hogy csak a gyerekekkel tart. Azok közt érzi jól magát, azokat tanítja öreg embereknek lenni. Takarékpénztárakat csinál nekik, wertheimkasszák szeretete után ereszti az õ fiatal eszüket. Nemrég pedig tombolát rendezett nekik a Margitszigeten.

No, már azt magam is megnézem, gondoltam. A tombola igen jól sikerült. Annyi gyerek volt ott, hogy szörnyûség. Nem mindenki azt nyerte, amit óhajtott, de azért majd mindenki nyert valamit. Még olyanok is, akik nem akartak nyerni semmit.

Nevezetesen a sors úgy akarta, hogy a tombolázók közt a szerencse rámosolygott egy a szigeten tartózkodó barátomra is, kihez elég durcás volt e nyáron. Kibukott a képviselõségbõl.

Egy gyöngyös, csillogó olvasójegyet nyert, melyre tündöklõ betûkkel volt kihímezve »Eddig!«

»Meddig? - kérdé a báró önmagával töprengve. - Nekem szól ez? Eddig! És nem tovább? Ezer ördög és pokol, ez nem nekem szól!«...

Körülnézett, hogy kinek adja oda a szép olvasójegyet.

Ezalatt újra az õ jegyét húzták ki: egy fogpiszkálót nyert.

»Mit? Én piszkáljam a fogamat? Még én nem voltam annyi ideig mameluk; átkozott fátum, ne incselkedj velem!«

Semmi ismerõse sem volt a közelben, akinek odaadhassa, pedig ezalatt megint nyert egy parfûmdobozt.

Szerencséjére éppen akkor szólítja meg a virágárus gyerek:

- Tessék rózsát venni... tessék virágot venni.

A jó régi Pesten leánykák árulták hajdan a virágokat kis kézi kosárkákban, de most már azokból is kifogytunk, a kisleányok maguk is virágoknak állnak be, és hamarabb elfonnyadnak, mint ezek, amiket most kisfiúk cipelnek szerte nagy kiáltozásokkal.

Rongyos egy kölyök, csupa cafatokban lóg róla a ruha, vézna sápadt arca van, s a nyaka olyan piszkos, hogy tán azon termeszti gazdája a rezedákat...

- Ni, te kölyök, hogy hívnak?...

- Burkus János.

- Nyújtsd ide a kezedet, boldoggá teszlek. Add oda ezt az olvasójegyet s e másik csecsebecsét a legszebb leánykának, akit itt látsz. De jól megnézd, melyik a legszebb. Ha eltalálod, két hatost kapsz, ha el nem találod, akkor is kapsz egy hátbaütést.

A kis Burkus János szomorúan elmosolyodott, és csak a boglyas fejével intett igent, hogy elvállalja a megbízatást.

- No, lódulj hát gyorsan, de elõbb nézz körül az egész szigeten.

- Az egész szigeten? - kérdé halkan, félénken. - Annak adhatom, akinek akarom?

- Akit a legszebbnek te találsz, legyen az öregasszony vagy gyermekleány.

A fickó szemei bámészan tapadtak a doboz papírcsipkéire, a különbözõ színû üvegek pompáján és az olvasójegy ragyogó gyöngyein sóváran futkározott tekintete. Óvatosan, majd remegve tartotta kezében a tárgyakat, mintha a világ valamennyi kincse rá volna bízva.

Lassan, méltóságosan indult meg a rengeteg asztal között, hol csupa nõk és gyermekleánykák ültek. Mûértõ arccal nézett meg itt-ott egyet, s mi, akik messzirõl vigyáztuk, láttuk a habozást arcán... de csakhamar újra összeszedte magát, és tovább indult, olyan testhordozással, mintha õ lenne a szarajevói polgármester.

Természetesen nem tûnt fel senkinek. Ki ügyelne rá, a boldogtalanra? Hiszen ott õgyeleg már egész délután.

Ment, ment, el is veszett a szemünk elõl... sehogy sem bírtunk ráakadni. Figyelmünk végre is másra fordult, egészen elfelejtettük a kis bolyongó Párist, aki az aranyalmát viszi...

Végre jó másfél óra múlva megpillantottam a fiút. Két szaladó lánykára vár, hogy azokat szembe nézhesse... A tárgyak még most is a kezében vannak. A lányok hozzá érnek, megnézi az imposztor, és tovább megy tárgyaival, mint a bolygó zsidó.

- Hopp, te gazember, hát még most se találtad meg a legszebbet?...

- Nem még, uram...

- De már gondolkozol fölötte?

- Gondolkozom...

- Ne sokat teketóriázz, csak bátran, hiszen azt könnyû eldönteni, ki tetszik neked a legjobban.

Újra elsompolyodott, de nem sok idõ múlva visszajött vigyorogva a tárgyak nélkül.

- No? Odaadtad?

- Oda!

- Gyere, mutasd meg, kinek adtad. Aló, elõre!

Egy hosszú gyeptáblán keresztülvitt, ott egy tót asszony öntözte a közbülesõ virággruppot. A közeli nyírfa alatt az asszony nagykendõjén egy kis ötéves leányka ült. Pufók arcocskája volt, s lenfehér haja rendetlenül környezte... Mezítelen vörös lábaival vígan rugdalta a füveket, amint hanyatt fekve nézte magát a mi parfûmdobozunk belsõ tükörtáblácskáján.

- Hát ennek adtad a tárgyakat, te akasztófáravaló, ez a legszebb leány a szigeten? Veszed el tõle mindjárt, mert agyonütlek...

Burkus János szomorúan közeledett a leánykához, mint a halálraítélt.

- Anka, édes Anka, add vissza a cifraságokat az uraknak. Add ide hamar, no, ne sírj hát, kis testvérkém, ne sírj... látod vissza akarják... Ne félj semmit, azért mégis te vagy a legszebb!

A síró leánygyermek kék szemeiben ezekre a szavakra elõcsillant a mosoly, s pufók piros arcán két kedves gödröcske támadt.

- Hadd a leánykát, Burkus Jankó - mondá a barátom. - Hát mért nem mondtad, hogy a testvéred, akkor mindjárt belátjuk, hogy a te szíved õhozzá vonzott. Ne, itt a te két hatosod... derék fiú vagy.

Erre elõcammogott a gyermekek anyja, az öntözgetõ tót asszony is, s meglátván a csecsebecséket a leánykánál, figyelmesen megnézte, s aztán így szólt:

- Különös szép dolgok! Nem volna kedvük az uraknak, hogy megvegyék?

A CSÖRGŐ KORSÓK

- Jön a Miska!

Négy-öt nap óta írók és mûvészek ezzel az újsággal biztatják egymást: »a Miska jön«.

Mert lehet Munkácsy maestro odakünn, akinek nevét úgy ejtik ki egzaltált bámulói, hogy körül van rakva elöl-hátul jelzõkkel, dicsõítésekkel, de idehaza ebben a mi körünkben õ csak »Miska«. És meglehet, azért szeret hazajárni olyan meszirõl, hogy egy-két napig Miska lehessen. Ilyen meleg titulust nem adhatnak neki idegen földön.

Rossz hírek érkeztek felõle egész télen és tavaszon. Francia újságok kürtölik, hogy monsieur M. Munkácsy egészségi állapota kedvezõtlen; hogy az orvosok nagymérvû hátgerinc bajról s ideggyöngeségrõl suttognak stb.

De hát ez mind olyan hidegen van ott leírva. Más az, egészen más, mikor mi itt meghányjuk-vetjük élõszóval, felhõs homlokkal: »Nem szeretem ezt a Miska dolgát«. Oh be el van ebben mondva minden...

Ám hogy most híre esik jövetelének, hogy ilyen nagy útra indult, ez sokakat megnyugtat. Talán mégsem olyan nagyon beteg? Hiszen akkor nem jönne ide!

De én nem reménykedem olyan könnyen.

Hisz mikor én beteg voltam fiatal koromban messze a szülõi háztól, idegen helyen, mindég hazavágytam. S még most is azt hiszem, valahányszor bajom van, ha lázban fekszem, hogy ha a fejemet lehajthatnám az édesanyám vánkosára (cseresznyeszín selyem mosolygott ki a csipke paszomántján át), ha elnézhetném azt a nagy vaskályhát az ágy végiben, azokkal a szaladó lovakkal, ha gyöngén besütne a kiscsoltói nap, csak olyan vékonyan a zsalu bordáin keresztül, amennyire édesanyám rám eresztené: menten meggyógyulnék.

Jól teszi a Miska, hogy hazajön.

Több év elõtt láttam utolszor Szegeden, ahova elhozta magával Gouzient, Laurençon képviselõt is mint olyanokat, akik sokat fáradtak a Párizsban rendezett szegedi ünnepélyekben.

Õ volt a magyarázójuk útközben. Amennyi dicsõséget az miránk kent, ha csak félig elhitték is a társai, nagyon meg kellett szeretniök az országunkat.

Meg is szerették, de egyet-mást mégsem találtak kielégítõnek. S azt nem is hallgatták el Munkácsy elõtt. Kivált az emberek modorával nem voltak megelégedve.

- Minden szép, minden jó, de látod, az emberek mégis furcsák elõttünk. Sehogy se tudják magukat úgy viselni, hogy az embert kacagásra ne ingereljék.

No iszen látni kellett volna, mint gyulladozott erre a mi Miskánk, nagy fehér arca olyan piros lett, mint a szegedi paprika, még a húsos kezei is belevörösödtek, amint odacsapkodta a vendéglõ asztalához.

Másnap délelõtt is folyvást ezen zsörtölõdék, s amint kimentek sollemnis módon az egész szenátus és a polgármester kíséretében megtekinteni a hajléktalan várost, rendre oda vezetgette társaihoz a legszebb, legelegánsabb kinézésû, legméltóságosabb magatartású szenátorokat, de csak mind furcsának találták azokat az õ nagy, de nehézkes tisztelettudásukkal, a sima, izgékony francia urak.

Hát amint mennek, mendegélnek a kietlen utcákon, egyszer csak megpillant Gouzien egy kis fazekas boltot, virágos kancsók, öblös lábasok, izmos tepsik, füles tányérok, karcsú nyakú korsók ki voltak rakva a bolt elé.

Gouzien hideg maradt, mikor a szádfalat mutogatták nekik, mikor lefestették a hatalmas elementum haragját és rombolását, nem érdekelték a vízokádó zsilipek sem, hanem a fazekak megbûvölték. Kár, hogy nincs ott a készítõjük, Csizik István uram, hadd örülne a lelke, amint a francia úr odarohant és bámulta a sajátos csõrû madarakat, az ékes tulipánokat rajtok.

- Ilyeneket rajzoltam én valamikor - mondá Munkácsy, s õ is édesen merengett rajtok.

Gouzien fölkapott egy kis korsót, meglóbázta, s íme csodák csodája, a korsó csörögni kezdett odabent.

Látni kellett volna azt a nagy örömet, amit a csörgés okozott. A kurta hajú Laurençon fölvett egy másik korsót. Az is csörgött. A két férfiú versenyt csörögtette, taktusra, s a taktus befolyása alatt mind a ketten táncra kerekedének ott az utcán.

A komoly városi tanácsosok összenéztek.

- Sógor - mondá az egyik szenátor, megrántva a másik ünnepi dókáját -, igazán követ az az úr?

- Azt mondják!

- No, bánom én, sógor, ha maga a francia király is, hanem már egy szegedi szenátor mégse lehet ilyen helytt dísz deputáció.

Szenátor uraimék mind elkullogtak onnan valami ürügy alatt. Mert hiába no, nem engedi a város méltósága. Még az a szelíd bárány is, mely a Szeged címerében van, megröstellené magát ilyen bolondériákra.

- Látjátok - szólt aztán a francia uraknak megmagyarázva a helyzetet -, eltáncoltátok a becsületet. Mi nektek vagyunk furcsák, ti meg nekünk vagytok furcsák. Az egész szenátus hazafutott a modorotokat nevetni.

Amit ott pauzálának hát (talán jó ösztöne súgta meg), jön kifelé a »Három Harcsa« korcsmából Csizik István, s látván a csõdülést a fazekai tájékán, ahelyett hogy megörülne, rosszat kezd sejteni, s ugyancsak szedegette a pókos lábát...

- Mi már ez, no? - mondá fitymálva. - Nem duda az, hogy táncoljanak mellette... Az én fazekaim­mal ne csináljanak komédiát az urak!

Odanéz Munkácsy Mihály és elkiáltja magát:

- Te vagy, Csizik Pista... Hollá, öreg! Hát rám ösmersz-e még?

Csizik uram rábámult, elkezdte a ráncos homlokát dörzsölni, s egyszerre elrikkantotta magát.

- Nini, a Miska...

- Persze, hogy a Miska. Gyere no, idébb, ne bámulj, ölelj meg, öreg cimbora...

Azután felénk fordult:

- Együtt voltunk asztaloslegények egy gazdánál... Az ördögbe is, azért voltak nekem olyan ismerõsök ezek a tulipánok a cserepeiden. De mondd csak, miképp lett tebelõled fazekas?

- Egy özvegy fazekasnét vettem el. Beleházasodtam ezekbe a fazekakba. Hát most velök vagyok. Megszoktam õket. A tulipánokat éppen úgy rájuk lehet festeni, mint a ládákra... És te hogy vagy, pajtás? Remélem saját üzleted van?

S nyugtalan tekintettel futotta be a Munkácsy kockás nadrágját, lakkcipõjét és sima cilinderkalapját.

Miska a karjára fûzte régi pajtását:

- Hja, én bizony piktor vagyok, szobaképeket festek...

- Hát az is jó - felelte Csizik István. - Ámbátor tudod, a fazék kell a házhoz, képre pedig csak akkor jut, ha telik.

A mûvészt megnevettette ez a diskurzus, de õ sem állta, hogy el ne dicsekedjék a szerencséjével, elmondva, hogy háza van Párizsban, nagy úri asszony felesége... és hogy a képeit milyen áron veszik.

Csizik István uram közönyösen hallgatta mindezeket, s csak annyit jegyzett meg a végén mélabúsan

- Van benne valami, komám, ha az ember jobban meggondolja. Arra én is gondoltam, hogy a szobakép jobb mesterség. Mert látod a te képed mégiscsak kép marad, akárkinek adod el... De ezek a bolond korsók könnyen törnek, s velök együtt vége van a tulipánjaimnak is.

A toronyban éppen megkondult a déli harangszó...

- Forduljunk vissza uraim! Dejeuner-re a fõispánhoz vagyunk hivatalosak.

- Mentsetek ki, kérlek, engem - monda Munkácsy. - Én az én Istók pajtásomnál ebédelek...

KIRÁLYLÁTOGATÁSOK A VIDÉKEN

Ha én király volnék, mindég a vidéken járkálnék, kisvárosokban, falvakban; ott jobban tudják megbecsülni és szeretni a királyokat.

Hogy a régibb királyok is rájöttek már erre, mutatja az õs diétákon hozott törvény, hogy a királynak ne legyen szabad összes udvari népeivel a nemesek házába szállni, s azokat ott kipusztítani. Ha enni akarnak õfelségeik, hát hozzanak magokkal!

A törvény, ha elavult is, ért valamit, mert most már a legtöbbször magával viszi a konyháját is a király, pedig beh szívesen fõzne neki minden magyar asszony.

Hát még Aradon, a »szép asszonyok városában«!

Sokszor járt már Magyarországon õfelsége jó idõben, rossz idõben, de mindég szívesen látták. Gyönyörûség elnézni ilyenkor, miképp változik át egy kisváros. Milyen élénkség, zaj az utcákon. Itt Budapesten látszatja sincs, Bécsben még kevésbé a király jelenlétének, a kisvárosokban ellenben egyszerre ragyogásra fordul minden. Díszmenték kényeskednek a férfiak vállán, kordován csizmák csikorognak a városon végig, kardok zörögnek, sarkantyúk csörögnek, kócsagtollak rengnek szerte.

Hogy restelkednek ilyenkor a hadnagyok, akik lenézték máskor a civilt, amiért nem ruház­kodhatnak csinosabban, s miképp irigylik a generálisok, hogy nem lehetnek megyei aljegyzõk!

És a házakon egyre lengeti a szél a tömérdek zászlót, hogy soha az embernek az eszébõl ki ne menjen a király... amíg ott van.

Olyan nagy dolog a vidéken királynak lenni!

De hát ez is, az is elmúlik.

Az egésznek az lesz a vége, hogy egy csomó rendjelet osztanak ki, amerre a király járt, hogy nyoma maradjon.

Lassankint azt is elfelejtik az emberek. Azok, akiket kegyesen megszólított, egy darabig föl-fölemlegetik, »mit mondott nekem õfelsége és én mit feleltem erre«, (de már ennek a fele se igaz), a városi számadásokban marad a királylátogatás nyoma legtovább, hogy mennyi volt a parádé-költség (de már ennek a fele legalább is igaz).

A komoly célok, amiért a király itt és ott járt, szintén feledésbe mennek, hanem ami soha el nem múlik, mindig meglesz, szájról szájra kering, s ha elfelejtik, újra kiássák: azok a bõven termõ király-anekdoták.

Ezek a derült sugarak, amikbõl a nép a király képét összeállítja és soha szem elõl el nem veszti.

Ezekbõl említsünk meg nehányat.

Mikor õfelsége 1856-ban Nógrádban járt, egy palóc paraszt odatolakodott Ludányban, ahol lovat váltottak, a kocsijához, s egy instanciát nyújtott át.

- A mérnök ellenem van, fölséges uram. El akarja a földemet venni...

- Majd intézkedem, jó ember - mondá õfelsége szelíden -, csak menjen nyugodtan haza.

- Köszönöm alássan, - felelte a paraszt, és távozott, mert a zsandárok is tuszkolták el, de kisvártatva visszafordulván, visszaszól a császárhoz kérdõleg:

- Osztég ha mégis a földemre jönne, szabad-e beleszúrnom a vasvillát?

Rimaszombatban egy Szentmiklóssy nevû földesúrtól, aki akkorában az »elkeseredett hazafiak«-hoz tartozott, futólag kérdé:

- Mi hír itt önöknél?

Szentmiklóssy vállat vont, s csak azután felelte vontatottan:

- Szedik az adót, felséges uram, mindenfelé.

Akkor ezek az adomák voltak kelendõk. Ezek közt a legelterjedtebb a császárnak ajándékozott klenóci sajtról, hogy miképp kell megenni.

Olyanok voltak az idõk hiába, hála az istennek, hogy elmúltak.

Akkor õfelsége idenézett, ha jött valahová, ma már csak szétnéz, ha megy valahová. Az akkor fiatal császárból a legszeretettebb magyar király lett. A gödöllõi paraszt, ha a fölvert út porából kibontakozó lovasokat lát, már le sem teszi a kaszáját bámultában, hanem csak úgy közönséges beszédképpen mondja: »Úgy nézem, a királyék megint itthon vannak«.

Nem is terem többé olyan anekdota, mint azelõtt, csupa merõ szeretet ezeknek a töve, és egyetlen egynek sem szúrós a hajtása.

A királynét »tekintetes asszony«-nak szólítja valami golyhó Gödöllõn. A versegyházi paraszt, akivel a király szóba áll, azt kérdi, igaz-e, hogy a fiatal királyfi megházasodik? De most már, fölséges uram - tanácsolja nagy tisztességtudással -, ki kellene ám adni a jussát is, amiképp a szadai jegyzõ úr tette a fiával, hogy a tejbe is legyen mit aprítani.

Legkitûnõbbek azok a naivitások, amelyek a király vagyoni állapotára születnek a magyar népnél.

Mikor a porosz-osztrák háború volt, az a bolondos hit terjedt el, hogy a király átíratta Magyarországot a feleségére. Most már nem viheti el a burkus.

Tavaly Szegeden meglátták az ebédre hivatalos parasztok, hogy õfelsége fekete rozskenyeret eszik.

Lett is mindjárt szomorú híre a tanyákon. Úgy kiköltekezett õfelsége Szeged építésénél, hogy a kenyérben is már csak a feketére telik neki.

Kedélye melegét sokszor elárulta itt.

Egy iskolás fiúnak, ki már akkor jött lihegve a fiúkból alakult dísz-sorhoz, mikor a király távozóban vala, megsimogatta a fejét:

- No, ne félj, nem késtél még el. A királyt még megláthattad!

Amint a könyvtárakban beírta nevét a vendégkönyvbe, mosolyogva jegyzé meg:

- Sok jobb írást láttam már ennél ma a fiúk irkáiban.

Aradról még el sem távozott, máris van adoma.

A múlt héten a városházat rendezték be számára nagy pompával. Az emberek processzióként jártak nézegetni a berendezést, úgyhogy a tanács jónak látta egy táblácskára kiíratni a termekben: »Semmihez hozzányúlni nem szabad«.

Mikor õfelsége tegnap odaérkezett, s beszállt a termekbe, az egyik táblácskát véletlenségbõl ott hagyták a falon, õfelsége csakhamar megpillantotta azt, s kedélyesen jegyzé meg a polgármesternek:

- Igen szép szállás, de ilyen föltétel mellett nagyon nehéz lesz benne meglakni.

Ez még csak az elsõ fecske Aradon, de bizonyos, hogy folytatása következik.

RÉGI ÉS ÚJ NEMESEK

Ha van valami, ami ha megmozdul, sehol se végzõdik: az az újítás. Nyugtalan eszû emberek hömpölygetnék magukkal a világot, ha lehetne.

Még addig csak csendesen szíveli az ember, még a zsebére megy; papirosból csinálnak disznóbõrt, porcelánból csontot, kõporból lisztet...

Hanem mikor az újítók behatolnak az ember bensõ világába, s ott is fel akarnak forgatni mindent, hogy a rút legyen szép, a hiba váljék erénnyé, s a nevetséges tekintessék fönségesnek, az már nem újítás, hanem abszurdum.

Görgeyt bizonyára sokan nem tartják árulónak, sok vitéz honvédet hallottam kigyúlt arccal beszélni a vezérrõl, lelkesedéssel a csatáiról, szelíd kímélettel leoldott kardjáról, hanem az már mégis arra mutat, hogy az emberi ész olyan, mint a papiros sárkány, ha a spárgája elszakad, hogy akadnak, akik még nem is egészen negyven év múlva már hõst akarnának belõle faragni.

Hõs õ, mondják, azért, mert megmentette sok embernek az életét, akik mind meghaltak volna, ha megütközik.

Jól van, de hát mi akkor Zrínyi Miklós? Aki elvesztette sok ember életét, akik mind megéltek volna, ha meg nem ütközik.

Ha ez hõs, akkor Zrínyi Miklós egy gonosztevõ.

...Tépjétek össze, urak, a történelmet! S kezdünk egészen más világot!

A forró agyak nem pihennek... (Engem itt csak az vigasztal, hogy a föld is termel néha fölösle­ges növényeket, dudvákat és bolondgombákat.) Megint van egy új kérdés, aminek amaz iker­testvére, felmerült a lapokban, tehát bizonnyal az elmékben is, hogy nini, hiszen az új nemesek is megérnek annyit, mint a régiek. Sõt ha jobban meggondoljuk, hát az új nemesek még többet is érnek.

Ilyen jobban gondolta meg egyik nagy napilapunk vezércikkezõje, és kisütötte, hogy a régi nemesi családok õsei közül nem egy volt rabló, s általában sokan jutottak piszkosabb módon a kutyabõrhöz, mint a másik. Kár ennélfogva a mai nemesekre gúnyolódni. (Hm, talán megfordítva volna jogosabb?)

Hát jó volt ezt is megolvasni.

Legalább tudjuk most már, hogy van valami olyan is, amit még irigyelnek a nemességtõl (mikor már semmije sincs), s hogy az az õ »régi« volta. Az, amit pénzzel nem lehet megszerezni, az, amit a király se adhat.

*

Egy ismerõsöm, akinek a neve Kovács Ábrahám, folyamodott egy alapítványi helyre. A keresztneve gyanút keltett, nem vették be. Egy futólagos barátja, aki az ügyét szorgalmazta odafönn Bécsben, udvariasan értésére adta, hogy a neve nem volt elegendõ.

Mit tegyek én már most hát a nevemmel?

Megpróbálta, odaírta a két predikátumát is. Most már csak elegendõ lesz. Éppen két tömött sor volt összesen.

A bécsi protektor azonban visszaírta, hogy még most sem egészen kielégítõ a neve.

Fogta hát magát s alájegyezte: Kovács Ábrahám »Ex Anno 1529«.

És rögtön megkapta az alapítványi helyet.

Mi pedig nagyon nevettük akkor azt a dolgot, hogy milyen bolond emberek vannak még a világon...

Hanem most már még jobban lehet nevetni.

Mikor az új nemesek akarnak különbek lenni a régieknél.

*

A magyar nemesség sohasem volt exkluzív kaszt. Mindég fölvette maga közé a nem nemesi osztály kiváló tagjait, s ezekkel újra meg újra mintegy fölfrissült. Nem börzespekulánsok, de a vidékek tekintélyes becsületes emberei, kik egyben-másban kiváltak, emeltettek régente nemesekké, s donációkat nyertek. Nagy parádéval járt az akkor, nem suttyomban, mint most. Az ember ma a hivatalos lapban olvas egy-egy megpredikátumozott nevet, és felsóhajt utána: »istenem, mi lesz a világból?« Ceremoniával történt a nemessé iktatás, az egész környék összegyûlt mintegy példaképpen: »íme nézzétek, mi a becsületes élet jutalma«.

Ma ugyancsak kevés történik ilyen, de ha történik, bizony senki sem haragszik meg érte. Nem gúnyolják Dóczi Lajost vagy Munkácsy Mihályt, hogy nemességre emeltettek.

De igenis gúnyolják a nagy részt és méltán.

Mert azt tartom én, hogy még azok a nemesek is nemesebbek lehettek, akik csak rablólovagok voltak, vagy még azok is, kiket Apafi Mihály uram ebéd után tett azokká, mikor kihajolván a palotája ablakaiból, madárfogó kedvében minden arramenõ cívist, jámbor talyigást, csatlóst megnemesített, mint a maiak, kik folyamodnak, járnak-kelnek, szemtelenkednek a miniszteri grácia után, mely aztán nemhogy megnemesítené, de megcégérezi õket.

Tisztelet a kivételeknek - de nézzük, nagyrészt kikbõl válik az új nemesség?

Talán az intelligenciából?

Éppen nem emlékszünk, hogy az ügyvédi, orvosi vagy a mérnöki karból valaki nemessé lett volna a legközelebbi évtized alatt! A személy haláláig tartó királyi tanácsosságnál többre ritkán viszi az intelligencia. Hanem a pénzspekulánsok, a zsebelõ börzelovagok kedvelték meg a kutyabõrt. Azok elég ügyesek, kijárják maguknak.

Emlékszem, a zsélyi levéltárban olvastam egy panaszt, hogy I. Ferenc felvidéki útjában két, kocsisa mellett lovagló Ambrózy ikertestvért azért emelt nemesi rangra, mivel feltûnõen hasonlítván egymáshoz, nekie nagyon megtetszettek. »Hova lesznek - úgymond - a nemesi virtusok, ha immár az ábrázatok szerint becsülik meg jobbágyaikat a királyok?«

És emlékszem, hogy Wenckheim belügyminisztersége alatt egy olyan ember nemessé tétele jelent meg a Hivatalos Közlönyben »polgári érdemek elismeréseül«, aki a dátum napján éppen vizsgálati fogságban volt csalás miatt.

De panaszt emiatt nem olvastam: mindössze nehány gúnyos megjegyzést az ellenzéki újságokban.

Nem is arra való idõ ez most, hogy a nemességet bolygassa az ember. Nem bánjuk már mi.

Hanem önök se bántsák a régi címereken azt a penészt, mert az nem piszok.

A VANYARCI KASTÉLY

(Madách Imre egy kézirata)

Nem olyan kastély ez, mint a többi. Hanem csak annyiban nem páratlan, mert még van egy ilyen: a koltói.

S ebben meg van magyarázva a vanyarci kastélynak az õ nagy titulusa.

Nemcsak a négy lovon jött vendég kedves ott, hanem az is kedves, aki egy lovon jár.

Azon a bizonyos szárnyas lovon, amelyik harmatot eszik, ködbõl van a kantárja, bánatból van a nyerge, virágszirmokból van neki a patkója.

Kitalálja már azt minden okos kovácsmester, aki valaha lovat vasalt, hogy ez csak a pegazus lehet.

A vanyarci kastélyban gyakran megfordul a poéta, íróféle ember, sõt talán az is megesik, hogy a nem poéta is azzá lesz ott... Bizony van rá elég ok, kettõ is.

Madách Imre nem egy szép napot töltött a kedves vanyarci parkban, s az Ember tragédiájának talán sok strófáját itt gondolta ki a suttogó falombok között.

Most, hogy magam is arra jártam, a ház asszonya sokat beszélt Madáchról; legendák ezek már mind a mi szép hegyeink közt, de ezekben a szobákban õ még élni látszik; itt egy-egy tárgy, valami csekélység, ami az övé volt, ott egy árnyas hely, ahol legjobban szeretett ülni. A falon az arckép, a kályhán a szobra, a dobozokban egy csomó levél.

És mennyi érdekes ezekben a levelekben!

De engem csak az egyik érdekelt legfõképp, a fentebbi rébuszokban írt sajátkezû levele Veres Pálnéhoz (aki a másik büszkesége a megyénknek), melynek hû másolatát veszik olvasóink.

Érdekelt ez a levél azért, mert én magam annyira lusta levélíró vagyok, hogyha az »Ember tragédiája« nem volna olyan kolosszális mû (ilyet írjon a Hont megyei ember, ha tud⁴⁸), mint aminõ, jobban megbámulnám nálánál ezt a levelet.

De így már mégsem teszem, hanem csak úgy megjegyzés nélkül adom át, a talányokat fejte­getni szeretõ közönségnek, ebben az õrülten sietõ világban, ahol még az is, aki a sztenográfiát nem tudja, ilyen formán ír: »Halpaklacs«, ami annyit jelent: »hála a papnak, megvan a kulacs«.

A levél szövege is meglesz - de csak holnapután.

ASSZONYMOZGALMAK

Két évtizede múlt már el annak, ahogy Madách Imre székfoglalót tartott az Akadémiában, melybe beleszõtte azt a keserû szemrehányást is, hogy a magyar nõk még eddig semmit sem vittek ki. Általában igen epésen nyilatkozott a nõkrõl. Amit éppen tõle bizony nem lehet rossz néven venni.

Nem is vette rossz néven senki, csak egy lelkes rokona, Veres Pálné, de az is talán azért, mert találó volt a vád. A magyar asszonyok valóban semmit sem csináltak. Kétszáz esztendõ óta nem bírtak egyébbel elõállni, ha dicsekedni akartak, mint a derék vitézlõ Zrínyi Ilonával. De az is csak azért kitündöklõ asszony, mert majdnem férfi.

Addig-addig forgatta elméjében a Madách kifakadását, hogy mintegy önkéntelenül leült az asztalhoz, s egy felhívást fogalmazott meg Magyarország hölgyeihez, sorakozzanak és alapítsa­nak egy felsõbb nõi tanodát az ország szívében, hogy hazája nyelvén is nyerhessen magasabb kiképeztetést a magyar leány.

Megvolt a felhívás, le is tisztázta, de már most azt ki is kellene nyomatni valami tekintélyes lapban, hogy foganatja legyen.

Elvitte a »Pesti Napló« szerkesztõségébe. Félénken kopogtatott be abba a misztikus helyiségbe, ahol a közvélemény készül. Az öreg Királyi Pál szerkesztette még akkor a lapot. Igenis az öreg Királyi Pál, mert úgy rémlik nekünk, hogy õ sohasem lehetett fiatal...

Átvette, végigolvasta, és összeráncolta a homlokát:

- Asszony-újságba való dolog ez - mondá. - Tessék elvinni valami divatlaphoz!

Semmi sem hûthette volna le Veres Pálnét jobban. Szótalanul ment ki a szerkesztõségbõl, s csak odakünnt mert sóhajtani egyet.

Megállt egy percre a lépcsõn habozva, mitévõ legyen. Divatlapban az ilyesminek vajmi kevés foganatja lehet. Ejh, legjobb lesz talán abbahagyni az egészet.

E pillanatban léptek csoszogása zavarja fel tûnõdésébõl, egy fiatalember megy el mellette, s udvariasan kérdi:

- Talán a »Hon« szerkesztõségét méltóztatik keresni?

- Én? Igen, valóban... - felelé kissé zavarral -, a »Hon«-t keresem.

- Erre tessék, kérem... éppen ez az ajtó az. Jókai maga is ott bent van.

Benyitott a »Hon«-hoz, s odanyújtá Jókainak a kéziratot, kérve, hogy azt közölje a »Hon«-ban.

- Nagyon szívesen - felelte Jókai, a kéziratot egy fiókba csúsztatva.

- Nem tetszik talán átolvasni elõbb?... - kérdé megütõdve.

- Nem. Én a lapot a magam mulatságára szerkesztem, s ha elõtte való nap olvasnám, mi volna a reggelim mellé?

A cikk hát ott volt a fiókban, de ott is maradt. Nézte reggelenkint a lapot, de csak nem volt benne, elmúltak hetek, hónapok, sok mindenféle hírt és cikket szültek a napok, de ez az egy nem bírt kibontakozni a homályból.

Veres Pálné elhatározta, hogy még egyszer utoljára kísérletet tesz, megsürgeti a felhívást.

Dienest találta a szerkesztõségben.

- Kérem, nekem Jókai úr megígérte, hogy a cikkem megjelenik, és nem jelent meg. Mi oka lehet annak?

- Milyen cikk az?

- Egy felhívás az asszonyokhoz.

- Nem tudom, hol van...

- Jókai úr ott, amabba a fiókba tette ezelõtt egy fél esztendõvel.

- Akkor most is ott van.

- Hát már most mit csináljunk?

- Szívesen kiadom mindjárt reggel, ha megtalálom a fiók kulcsát. Ma úgyis kézirat-szûkében vagyunk.

Kereste mindenütt az iratok közt a tömérdek limlomban, és megtalálta. Ha meg nem találta volna, talán mai napig is ott volna becsukva a »Hon« (most már a »Nemzet«) fiókjában a - nõképzõ egylet.

Megjelent a cikk másnap, s nagy hullámokat vert fel. Éppen uborkaszezon volt, és a fejedelmek csendesen pipázgattak egész Európában. A sajtó tehát felkarolta az eszmét melegen pártolólag, s Veres Pálnét felbátorította, hogy egy konferenciát híjon össze a »Tigris«-be.

Érdekes volna ezt a konferenciát körülményesen leírni. Mintegy tizenöt hölgy jelent meg, többnyire elõkelõek.

Veres Pálné felállott és elõadta az eszméjét.

- Ez hát valami asszony-egyetem akarna lenne! - kiáltott közbe gúnyosan egyik az asszonyságok közül.

- Minek már az erre a rövid idõre! - jegyzé meg epésen egy õsz hajú anyóka.

De a lelkes gróf Teleki Sándorné és Odescalchy hercegné megfordították helyeslõ szavaikkal a hangulatot. A nõképzõ egylet alapítása határozatba ment, s ott nyomban megválasztották Veres Pálnét elnöknek, Teleki grófnõt alelnöknek.

A grófné eleinte vonakodott. Neki nagyon sok dolga van, nem ér rá.

- Teleki József rokonának kell idejének lenni, ha a közügy kívánja.

- Igaz - mondá a grófné lelkesülten.

Elfogadta aztán szó nélkül az alelnökséget, viszi buzgalommal egész a mai napig, s megélte elnöktársával áldásos mûködésüknek dicsõséges eredményét.

A nemes egylet ma már egy egész generációt nevelt fel derék lelkes honleányokká, s azok közt a Dienes leányait is, aki pedig akkor elég ímmel-ámmal kereste azt a fiókkulcsot.

A MI FEJEDELMÜNK ÉS ÖVÉI

Sohasem volt még nekem ily könnyû témám.

Jókairól írni, azt ösmertetni, aki mindenkinek a legkedveltebb ismerõse, kinek minden lépésén, minden szaván a közfigyelem csügg.

Nem is töröm a fejem, mit írjak. - Akármit! Szívesen elolvassák újra meg újra, ha Jókairól szól.

Mert nemcsak az van vele, aki õt olvassa, hanem az is, aki felõle olvas. És ki ne szeretne vele lenni?

Egy ember, kivel nem lehet betelni. Olyan mindennapra való, mint a kenyér, és mégis olyan ritka, mint a száz esztendõs áloé virága. Csakhogy ami a virágok életében száz esztendõ, az az embereknél legalább ezer esztendõ.

Azon kellene kezdenem, született ekkor és ekkor, s úgy a többit, de nekem merõben fölöslegesnek látszik az efféle. Úgy tetszik különben is, mintha mindég élt volna. Mintha sok századok óta álmodná azt a tömérdek regét, mely a tollából csurog.

Ki kérdezi: mikor lett a patak? Hát itt volt mindég, itt folydogált, és itt fog folydogálni örökké, s a dûlõt, völgyet, melyet mint ezüst-paszománt szel végig, lehetetlen elképzelni nélküle, hiszen az egész határnak a neve is: »patakon innen, patakon túl«.

Jókai mezsgye a magyar irodalomban. »Jókai elõtt és Jókai után«, így lesz jelölve a széppróza. A mi közönségünk egy írónak is kevés, de õ tíz író helyett írt annak, soha nem lankadva, örökös jókedvvel. Tessék végignézni, mekkora sor a »Hétköznapok«-tól a »Lõcsei fehér asszony«-ig! Körülbelül negyven esztendõ esik a két könyv közé, s körülbelõl harmadfélszáz kötet könyv esik a negyven esztendõ közé.

Ezekben a könyvekben van az õ lelke lerajzolva, amint századokra mosolyog elõre és vissza. Igen, visszafelé is. Mert a Jókai mûvei nemcsak a jelennek nagy élvezet és a jövõnek dús örökség, hanem a múltra is fénylõ sugár. Atyáinkat csillogó mezben, nagy virtusokkal, anyáinkat szelíd dicsfényben költögeti fel szellemidézõ tolla.

Amihez a történelembõl hozzányúl, azt mind arannyá változtatja. Igen, de a valóság hol marad, kiáltanak fel a kritikusok.

A valóság a párna: más nagy írók a fejük alá teszik, s azon álmodnak - Jókai ellenben legyûri a lába alá.

Meglehet így van; de miért nem tudnak belenyugodni abba, hogy az akácfa fehér virágokat hozzon, hogy a körtefa körtét teremjen és ne barackot, vagy olyasféle gyümölcsöt, ami nekik volna inyükre?

Jókait úgy kell venni, amint van. Mintha a bölcsõnkbeli népmesék folytatódnának, ha õt olvassuk, szemhéjunk leragad, akárcsak mézzel lenne bekenve, képzeletünk elfárad, de azért lihegve, kimerülten is, ellenállhatatlanul futnak utána a hímes szálnak, mely visz, visz csodálatos mezõkön át, balzsamos illatú erdõk között, láb nem taposta tájakon, nem is tudjuk, nem is gondolkozunk már fölötte, hogy merre.

Jókait olvasni több mint gyönyörûség. Az már kéj.

Míg kezünkben van könyve, teljesen varázsa alatt állunk: mintha nem is igaz dolgokat ido­mí­tana át mesékké, hanem meséket tenne egészen igazakká. Hõsei úgy élnek, úgy cselekszenek, és úgy járnak, ahogy azt mi szeretnõk. Jókai lelke a mi lelkünk, s az õ lelke mindazzal felruházza õket, amit számukra a mi lelkünk kíván.

És nem kérdezi meg az esztétikától: nem akar-e valamit vagy elvenni abból, vagy hozzáadni?

Talán minek is? Nagyobb potentát az õ tanácsadója: a géniusz.

Rendkívül szerencsés. Oly nagy és állandó hatást nemzetére, mint õ, író életében még nem gyakorolt. Negyven év óta népszerû. De milyen népszerû! Ami fényt, zománcot õ rak rá hõseire regényeiben, azt a közönség mind visszarakja õrá regényeiért.

Honfitársai fogalmában már életében óriás alak, ki kiemelkedik ebbõl az emberöltõbõl. Szinte kételkedni késztet e mesés nimbusz, ha vajon csakugyan él-e. Így elevenen úgyszólván nem valószínû. Éppen, mint emberei. Sokkal jobban beillenék egy mítoszba.

Künn a vidéken, a csöndes falusi házak ereszei alatt egész regekör képzõdik felõle. Ki-ki másformának képzeli õt, de mind a csodálat és szeretet színeiben. Bent azon körökben, ahol él, hódolat környékezi és tömjén. Egész csoda, hogy meg bírt maradni egyszerûnek, természe­tesnek, s csak nagy ritkán érzik ki modorából némi pátosz, de az is illik neki. A külföld elismeréssel adózik tehetségének. Neve ismerõsen csendül túl a tengereken is. De szeretni, mégiscsak legjobban szeretik itthon.

Itt még az ellenségei is bálványozzák. Ellenségei Jókainak? Kérdezné csodálkozva valamely idegen. Hát a fülemülének is lehetnek ellenségei?

- Oh, oh, uram - felelném -, hát tudja kérem, az a bolondos politika. Jobboldal - Baloldal. Én istenem, valamelyik oldalon csak lennie kell neki is. Márpedig akit az ember nagyon szeret, attól azt kívánná, hogy az az õ pártján legyen.

Innen a gáncs, mely imitt-amott felüti fejét a politikus ellen, s ugyanebbõl a nagy mindenbe beleavatkozni akaró szeretetbõl erednek a közönségben azok a különféle megjegyzések is, melyek irodalmi mûködésére vonatkoznak:

- Mohón termel, jobban kellene átgondolnia regényei meséjét - hallik a panasz némely helyütt (alkalmasint a »Budapesti Szemle« nyomán). - Haragszom Jókaira: minek ír annyit!

- Kár, hogy fel nem hagy a politikával - hangzik ismét egy másik oldalról. - Miért nem ír többet?

...Hát tessék már most ezeknek eleget tenni!

Ami a politikai nézeteit panaszló csipkelõdéseket illeti, azok felette jellemzõk, mert inkább magáért Jókaiért fakadnak, mintsem más indokból.

- Sokkal népszerûbb lenne - úgy mondják -, ha a szélsõbalhoz tartoznék. (Csak éppen azért a szemrehányás, hogy miért nem még népszerûbb. Egy piedesztált sem találnak elég magasnak az õ számára.)

- Nagyobb lenne - hajtják mások -, ha egyáltalán nem avatkoznék a politikába, amelyhez nem ért. (Az én jó magyarom azt kívánná, hogy az õ kedvence ezen a téren is legalább Bismarckkal vetekedjék.)

Hiába aztán erre az ellenvetések: »Ugyan, ugyan, jó emberek, mit kívántok ti Jókaitól? Hát az a hála, amért negyven év óta mesélget nektek, hogy még azt a képviselõi széket is feszegetitek alatta. Olyan politikus csak õ is megvan talán, mint Prileszky Tádé. És Prileszky Tádéról mégsem mondjátok soha: „minek van ott, ha nem ért a politikához?”«

A lojalitását nézik még igazán féltékeny szemmel: »Elveszti a nimbuszát, ha az udvarhoz jár«, kiáltanak fel aggodalommal.

Nono, lassan ezzel az okoskodással is! Mert a nimbusz nemcsak alól nõ. Ha veszt lent, nyer fent. S a magyar irodalomra bizony ráfér a magasból is egy kis sugár, amit õ ott annak szerez. (Annál is inkább, mert alulról ugyancsak vékonyan jön a meleg.)

Így szidják Jókait, ekképp zsörtölõdnek, duzzognak, de csak próbálná más bántani, majd lenne annak nemulass.

Érdemes följegyezni adaléknak, hogy egyszer a Szederkényi Nándor, függetlenségi képviselõ választói más függetlenségi képviselõt választván, az »Egyetértés«-ben huszonkét okot soroltak fel, miért nem választották meg Szederkényit.

Az egyik ok az volt, »mert cikkeiben nagyon támadta Jókai Mórt«.

A nyilatkozók egytõl egyik függetlenségiek voltak még akkor, s Jókai Mór mameluk volt már akkor. Õk bizonyosan szidták is odahaza maguk közt, de más embertõl nagyon a szívükre vették.

Valamint Jókai elõtt sohasem volt író ennyire kedvelt, úgy Jókai után sem lesz többé - még ha születne is valamikor - egy másik Jókai.

Az írókra egyszer járt jó idõ Magyarországon.

Az isten ne adja azt a jó idõt soha vissza! Mikor a haza a ravatalon feküdt, akkor a könyvek holt betûibõl ragyogott ki annak a képe elevenen. Még az is megtörtént, hogy egy jámbor kalendárium címlapját megzenésítették, s országszerte éneklék bús hazafiak:

Müller Gyula Nagy Naptára
Szerkesztette Fribeisz István stb.

A hazafias dalok el voltak tiltva. Fogták hát magukat, eldúdolták a naptár külsõ lapjának a döcögõs szövegét olyan keservesen, olyan szomorúan, valamennyi tiltott nóta kizokogott abból...

Nem volt már a haza... mint mondom - sehol, csak a könyvekben. Hát oda is elmentek utána a magyarok, pedig beh’ terhes út az nekik! Az irodalom igazán olyan, mintha hûn követõ árnyéka volna a hazának. Délben a legkisebb, este a legnagyobb.

Ebben a nagy árnyékban tûnt elõ a Jókai alakja, ekkor lett naggyá, innen volt csak lehetséges megvetni mesés népszerûségének alapját, mely azóta hol megfogy, hol megnövekszik, de amikor legjobban megfogy, még akkor is, Kossuthot kivéve, õ a legnépszerûbb magyar ember, ki diadalkapuk közt utazhat keresztül-kasul két magyarul beszélõ országon, mint egy fejedelem.

(Nem is hiányzik neki semmije, hogy annak érezze magát köztünk, csak legfeljebb a civillista.)

Politikába 1861-ben keveredett, Siklós választá meg követének, s azóta folyton képviselõ, és folyton egy párton van. Az igaz, hogy a párt meg már más párton van.

A fúziót egyébiránt maga humorizálta ki egyszer a képviselõházi folyosón a legtalálóbban;

- Úgy jártunk, mint a kálvinista és a katolikus ember, akik egymást térítgették, mindenik bölcs érvekkel igyekezve a másikat felekezetének megnyerni, hogy valahára egy hiten lehessenek. Egy nap végre beállít a katolikus ember a kálvinistához e szavakkal: »most hát egy akol vagyunk, meggyõztél vallásod tanairól, áttértem kálvinistának«. Mire elszomorodik a kálvi­nista ember: »Sajnálom barátom - úgymond -, mert te is addig kapacitáltál, hogy én meg katolikusnak tértem át«.

A Deák-pártból lett ellenzék, Jókaiékból lett kormánypárt. Jókai folyton kiváló szerepet játszik pártjában, nagy, majdnem túlságos ragaszkodással viseltetvén Tisza Kálmánhoz, ami különben, hiába vetik szemére, nem bûne, mert Tisza politikája lehet jó vagy rossz, de annyi kétségkívül áll, hogy õ parlamentünknek Deák óta nemcsak határozottan legkimagaslóbb, de egyik leg­neme­sebb alakja is.

Idealizmusát mindig otthon hagyja az íróasztalán, beszédébõl meglátszik ugyan, hogy poéta, de fölséges humorát, játszi, fülbemászó érvelését az úgynevezett praktikus politika szolgálatába ereszti bizonyos elégikus heroizmussal:

- Fiatal koromban csináltam már én is forradalmat. Tudom, mi az. Megöregedtem, meg­okosod­tam. Most sokkal jobban szeretnék, ha tudnék, jó fináncokat csinálni az országnak. Mert a forradalomnál még azokra is nagyobb szükség van.

Egy-egy fontosabb és népszerûtlenebb javaslatnál gyakran mondat vele pártja beszédet, melynek célja - ami a sáfrányé a levesben - tetszetõsebb színt adni neki.

Gyönyörû hangorganuma van; az ember váltig azon töpreng, amíg hallgatja: beszédei-e olyan nagyon szépek, vagy csak nagyon szépen vannak elmondva? A hatáshoz méltón járulnak kellemes gesztusai, a hangsúlyozás mûvészetének minden griffje - és még valami.

Ez a valami a legfontosabb.

Énvelem történt, egyszer olyan cikket írtam, amelyik megtetszett valakinek, a valaki meg akart velem ösmerkedni ennek következtében, de amint legelõször lát, önkéntelenül felkiált csodálkozva:

- Ön írta azt a cikket - és ezzel a termettel!

A cikkem jó volt, de a termetem rossz volt neki, pedig se púpos, se görbe nem vagyok. Viszont vannak írók, akiknek a termetük jó, de a cikkök rossz. Ki tudja, a két eset közül melyik az elõnyösebb?

Hanem az bizonyos, hogy az aztán sokat ér, mert nagy ritkaság, ahol a cikk is jó, meg a termet is jó.

Kivált áll ez a szónokokra nézve. Mert az író legalább külön mehet a könyvétõl, de az orátornak oda kell vinni a saját fejét, meg a többi tartozékokat, ahol beszél. S nagy segítség ekkor az összhang a külsõ és belsõ között, ha arc nem diszgusztál a szép beszéd közben, mintha untalan kiáltaná: »Ugyan mit tapsoltok a léleknek, nézzétek, milyen idomtalan odúban lakik!«

Jókai úgy néz ki, hogyha például egy szépészeti bizottság (szinte látom élén Pulszky Ferencet és Lipthay Bélát) fejet s alakot akarna keresni számára, õhozzá méltót és illõt, bejárván az egész országot, bizonyosan ismét az övét választaná. (Hacsak Pulszky rá nem oktrojálná a magáét.) Jókaira az is ráösmerhet, aki arcképét sem látta, de mûveit átérezte: »Ez õ, úgy csak õ nézhet ki«. Melankólia a kék szemekben, domború, tiszta homlok a felhõnek egy odavetett árnyával, szelíd mosoly az ajkak körül... a nevetõ és a borongó múzsák csókja.

Ami aztán a poétából megmarad, az egy tökéletes magyar ember, felvidéki dzsentri jellegû. Tömött gesztenyeszín bajusz, melyet diskurzus közben meg-megsodor, körszakálla már inkább ritkább, hajáról pedig nem szólok, mert azt gyakran szokta változtatni, termete hamarább magas, mint közepes, magatartása úrias és könnyed, járása, hatvan éve dacára, fiatalosan ruganyos, egész lénye nyájas és megnyerõ. Keresetlenül öltözködik, de mégsem hanyagon: barna felöltõt s többnyire tarka inget visel, mely szögletes, idõbarnított nyakát majdnem egészen szabadon hagyja. A nyakkendõjébe egy karneol kutyafej van beszúrva.

Társalgásában kedélyessége gazdagon bugyog, sziporkázó ötletei valóságos tûzijáték, a fiatalabbakat »te«-nek szólítja, közlékeny, bizalmas és jószívû sokszor a saját rovására.

Negyven év óta magasban lenni, és mindég csak kellemes, de sohasem ártalmas oldalról látni az embereket, benne egészen eltompította amaz érzést, mely erõsen kétfelé választja az embereket, olyanokra, akikhez ragaszkodni és olyanokra, akiket gyûlölni kell. Különbséget õ is tesz kétségkívül, de elenyészõen kisebbet, jelentéktelenebbet. Sokan felróják neki, pedig ez csak a természet rendje. A legmagasabb tölgy fejéig föl nem kúszhat sem a folyóka, hogy átölelje, sem a cserje fel nem nõhet annyira, hogy eltakarja. Neki hát mind egyforma növény az ott alant...

De saját nagyságáról, gyakorta tûnik fel úgy, mintha tudomása sem lenne. Nem büszke nagy sikereire, ellenkezõleg bús megadással látszik viselni a dicsõség terheit. Az alaphang legalább mindig panaszos. Még ha kicsillan is önérzete néhanapján, olyan mûvészies szerény formába tudja azt öltöztetni, hogy alig lehet ráösmerni.

Mikor Gyulai Pál azzal ijeszgeti: »Belekerülsz Móric a „Romhányi”-ba« - szelíden feleli a legepésebb kritikusának: »Nem bánom én azt, most már legalább megtudja az utókor, hogy én is éltem«.

Még jellemzõbb, amint egyszer õ maga beszéli el egy Vág vidéki kirándulása után.

- Volt a társaságunkban egy öregúr. Bemutatnak neki: Jókai Mór. - Jókai Mór! - dünnyögi - beh, ismerõs név valahonnan. Megálljunk csak! Ejnye, hol is, hol is? Ahá, hopp! Tudom már! Nem öcsémuram volt az, aki ezelõtt harmincöt évvel olyan szépen szavalta a komáromi examenen ezt a verset: »Tekintetes karok és rendek«? - De bizony én voltam - feleltem megörülve a nagy memoriájú aggastyánnak, aki sohasem hallotta azóta a nevemet.

Önérzete igen kedélyes alakban nyilvánul, de nem kisebb dózisban, mint Petõfinél és más nagy szellemeknél. Jókai érzi ez igénytelen epizód elmondásánál, ki õ, tudja, hogy nevét nem ösmeri Magyarországon anekdota-anyag. S õ maga meri azzá gyúrni. De más nem is tudná olyan kedvesen.

Azonban, hogy õt privát diskurzusa közben háborgassuk, vagy a Ház folyósóin õgyelegjünk, hol úgyis lehetetlen hozzáférni, mert majd õt kapja karon valaki, majd õ valakit, hogy a tanácsteremben ügyeljünk rá, amint Szontagh Pál és Wahrmann környékén könyököl, közel Hegedüs Sándorhoz, vagy korrektúrát csinálva regénye kefelevonatából, vagy elmerengve, s esetleg egy-egy pajkos ötlet fogantatásánál elmosolyodva, mert az õsz paróka alatt is bõven termeli, ahelyett sokkal érdekesebb lesz õt otthon találni az íróasztalánál a dolgozószobájában.

Ki ne volna kiváncsi, miképp dolgozik a legnagyobb magyar író?

Korán reggel kel, mert korán este fekszik le, nincs rá eset, hogy este kilenc órán túl ébren maradjon. Dolgozószobájában van egy tágas, öreg szekrény, teliden-tele az õ könyveivel, azoknak magyar, német, angol, francia kiadásával. Egy egész bibliotéka.

Az íróasztalon elõtte kinyitva fekszik egy piciny, de vaskos »Notes-könyv«.

Senki sem gondolná, hogy ez az egy kopott könyvecske szülte azt a többit valamennyit! És hogy még ki tudja, hánnyal terhes! Megérdemli az »aranykönyv« nevet.

Ebbe szokta ti. feljegyezni Jókai apró betûkkel az õ regénytárgyait, amiket kikombinál, vagy amiket kap és átidomít. Az egész mesének ott a váza, még az egyes fejezetek is. Innen van aztán, hogy noha folytatásokban írja mûveit napról napra, amennyi a lap számára kell, mégsem olyan laza szerkezetûek, mint a tárcaregények szoktak lenni. A legkuszáltabb szálak is kombinatíve érnek össze.

Pedig, mondom, annyira szakadozottan írja a részleteket, hogy mikor a »Hon«-ban valamely nagyérdekû közlemény miatt meg nem jelent egyszer-másszor a délben elküldött »folytatás«, másnap reggel Jókai elment a redakcióba panaszkodni:

- Hát mért nem közöltétek a regényemet? Most már ez a napom elveszett, nem dolgozhattam, nem tudom, hol szakítottam félbe.

A már megjelent részletek elõtte feküsznek, s azokban gyakran lapoz, mialatt gömbölyû, vékonyan fonott betûit gyorsan veti a finom miniszter papiros-lapokra lilaszín tintával. Más papiroson és más tintával sohasem ír. - »Megpróbáltam egypárszor más tintával - állítja -, de nem jönnek gondolataim.«

Természetesen tökéletesebb szerkezetûek lennének mûvei, ha átcsiszolva, összeegyengetve csak akkor látnának napvilágot, midõn egészen készen vannak, de a lapszusoktól úgyis megmenti Jókait roppant leleményessége. Ha elhibázta is a mesét, mely kidolgozás közben úgy alakult, hogy az elõre kitervelt folytatás és vég most már lehetetlenné vált, könnyen segít magán, új folytatást s új befejezést gondol ki hozzá sebtiben.

Mikor a »Poklokon keresztül« címû regény írásához készült, oly gyorsan kellett megírni az elsõ közleményt a »Regényvilág«-ba, hogy nem lett volna idõ a szöveg elolvasása után vágatni hozzá képeket, kép és szöveg egyszerre készült. Jókai elhívatta a piktort, s megmagyarázta neki, mit rajzoljon.

Lepingáltatott pedig egy búcsújelenetet. Rajzolják le, amint Lebée László lovag a Szentföldre indul s búcsúzik a nejétõl, az egész háza népétõl.

A kellõ napra megvolt a szövegbõl az elsõ közlemény, s a kép is elkészült, csak a nyomdába kellett beadni.

Könnyes szemeiket törlik az otthon maradt cselédek a képen, csak a kutya ugrándozik vigan, páncélba öltözött gazdája körül. Lebée meg egy utolsó istenhozzádot int az elõtérben álló nejének, a délceg, szende Mártának, ki karján egy mosolygó kisbabát tart.

Hanem iszen éppen ez a baj, mert Lebée László uram a szöveg szerint azért megy a Szentföldre vezekleni, hogy a neje magtalan, hogy adjon neki az isten egy magzatot, akibe öröme teljék mindkettõjüknek.

Nagy lett az ijedelem, hogy most mit kell csinálni, a kiadó kétségbeesett, mert a képet lehetetlenség volt kihagyni, de bennhagyni is lehetetlenség volt.

- No, majd megigazítom én azt a képet - mondá Jókai mosolyogva, fogta a szöveget, s hirtelen közbeszúrta ezt a mondatot:

»A szegény úrasszony (ti. Lebée Lászlóné) azzal áltatta a szívét, hogy ha valami várbeli asszonyának volt gyermeke, azt vette a karjára, hogy legyen, akit gyügyögtessen, akinek a gagyogását hallja.«

Ezzel persze egyszerre hajszálig hû illusztráció lett az elhibázott kép.

Akiben ennyi az invenció, az bátran írhat regényt darabokban, egyszerre kettõt-hármat anélkül, hogy a szövevénybõl ki ne tudna bontakozni. Ha csinál is plánumot, nem sokat törõdik vele: mert aki röpülni tud a levegõben, mire valók annak a mesterségesen épített hidak és átjárók?

»Írok, mert nekem az írás gyönyörûség!« - szokta mondani.

Nos akkor hát õ igazán nem panaszkodhat, kivette a maga részét a gyönyörûségbõl. Egyetlen év sem múlik el, hogy három-négy kötetet ne írjon.

És mi magyarok meg vagyunk szokva számba venni minden õsz végén: mennyi aranyat vertek Körmöcön, mennyi búza termett a Bánságban és mennyi könyvet írt az idén Jókai?

Az aranyat elviszi a német, a búzát megveszi a zsidó, de a könyvek örökkön-örökké megmaradnak (legtöbb közülük a könyvárusok polcán), s hirdetni fogják a magyar szellem erejét és a magyar nyelv édességét.

*

Befejezem, talán máris hosszasan mesélgetek Jókairól, de elfolytatnám akár egy köteten át, mert nekem is gyönyörûség róla írnom és nem munka. Az õ könyveibõl mint gyermekifjú tanultam a hazát véle együtt szeretni, s lehetne õ külön táborban, külön párton ellenfelem, ezt a két úgy összenõtt érzést ki nem irtja belõlem semmi: hacsak a haza nem lesz valaha Jókai ellen, vagy ha Jókai nem lesz a haza ellen. Amire pedig azt sem kell mondani: »quod deus avertat«, mert az úgyis lehetetlenség.

Tudom, hogy nálunk, hol majd mindenki azért fog tollat (mióta ezek a cudar éles és hegyes vaspennák divatba jöttek), hogy leszúrjon vele valakit, megszólják az embert, ha a rokonszenv elragadja.

Magamnak is úgy tetszik, hogy jobban szeretem Jókait, mint ahogy kellene, de ezt csak azok fogják rossz néven venni, akik õt mindég úgy bírálják, mint ahogy nem kellene.

*

Ui. Úgy látom utólagosan, hogy a kép itt is el van hibázva, mert tartalmasabb, mint a szöveg, rajta lévén nemcsak Jókai, de az övéi is.

Jókai azt írja egy helyütt: »Mire megvénül az ember, csak egy jó barátja marad: a felesége«.

Véletlen-e, - vagy ha a házasságok csakugyan az égben köttetnek - ott kicsinált dolog-e, hogy aki legszebben ír magyarul, az kapja feleségül azt, aki legszebben beszél magyarul.