1884
PARLAMENTI KARCOLATOK

A MI KÉPVISELŐHÁZUNK

Csakhogy most az a kérdés, a régit rajzoljam-e vagy az újat. Mert a régi már nincs meg, az új pedig még nincs meg.

Ugyanaz a szituáció ez, mint mikor Tisza Kálmán (beszédjei közben) friss pápaszemet vált.

[A lapalji jegyzetben van egy rajz is: egy szemüveges férfi és egy plusz szemüveg. Ld. VIII. sz. képmellékletet.]

Más pápaszem, de csak épp az a kilátás!

Új parlament, azaz új fejelés, de majdnem csak az, ami a régi. Ugyanazok a pártállások és ugyanazok az arányok a pártok számerejére nézve. A múltkorihoz hasonló impozáns többség a kormánypárton, utána legtöbb tagot számlál, noha kissé megcsappant, a függetlenségi párt, nõtt valami keveset az egyesült ellenzék, de drága áron. (Eszünkbe jut errõl az alkimista, aki a fûzfából is aranyat bírt elõállítani, de minden arany két aranyába került.)

A választási tusák igen zajosak és elkeseredettek voltak. A kerületek ára nagyban emelkedett, mit fõleg az okozott, hogy az egyesült ellenzék nagy pénzerõvel ment az urnák elé. Pénze csak a függetlenségi pártnak nem volt. De a személyeknek itt is költeni kellett, s egy kerület ára átlag két- és háromezer forint közt váltakozik.

Ingyen kerület alig volt harminc az országban, s ebbõl is nagy rész az antiszemita pártnak jutott.

Mert az új idõk kitolták a negyedik pártot: az antiszemitákat. Tizenöt tagot számlálnak, si vota non ponderantur. Külön són és kenyéren lesznek jövõre, azaz külön klubban folytatják tanács­kozásaikat.

A lefolyt országgyûlésen csak öten voltak, s ha öten egy év alatt tizenötöt szültek, mennyit szülnek vajon tizenöten három év alatt? (Pedig ezek mind szüléssel foglalkoznak majd!)

Ez lesz a világon az elsõ együvé kögített parlamenti párt, melyet egy harmadrendû kérdés tart össze, s mely nagyobb jelentõségû kérdésekben mindannyiszor szertemállik.

Ebben a félszeg helyzetben még azonfelül meddõ munka vár ezekre az urakra. Vizet visszafelé vezetni lehet ugyan, de roppant erõ kell hozzá.

Hogy az antiszemita párt megvan, illetõleg, hogy ilyen kényelmetlen formában van meg, annak nagyrészt a többi pártok ideges, politikátlan magaviselete az oka, kik ez alárendelt társadalmi kórkérdést eleitõl fogva nem akarták megszívlelni saját küszöbeikben belül, pedig ha megvan, le kell számolni vele s minél inkább diszlokalizálni. A puskapor robbanó erejû egy rakáson, de ártalmatlan szemenkint szétszórva.

Parlamentünk túlnyomó részét most is a »dzsentri« teszi még, de a »lateiner« elemek sokkal rohamosabban szaporodnak, mintsem kívánatos lehetne. Újabban az alsó papság is szívesen kezdi fölcserélni a tarokk-partik színhelyét, a csendes, nyugodalmas plébániákat a zajos pártklubbokkal. S liberális gondolkozású politikusok feszegetik immár, hogy a papi állás inkompatíbilis a törvényhozói függetlenséggel.

Az erõsebb kötelék, mely az egyházhoz fûzi a papot, lehetetlenné teszi a képviselõi függetlenséget.

De mert e megjegyzések a kormánypártiaktól indulnak ki s leginkább a kat. papság ellen (Ivánka Imre nyíltan is hangoztatta szabadkai beszédjében), elég ügyesen lehetne õket humorizálni; mert van valami olyan is bennük, hogy akiknek már megvan a magok »csalhatatlan embere« Rómában, azoknak nem sok hasznát veheti az õ csalhatatlan emberük Tisza Kálmán.

De a papság politikai szereplési divatja még nem aggasztó. Sokkal rosszabb jelenség az, hogy léha szerencsevadászok egész tömege lepi el a választókerületeket, kicsapott hivatalnokok, tévesztett egzisztenciák, professzionátus népbolondítók rajokban bukkannak fel a követ­jelö­lések idején. A polgárerények iránti érzék kiveszett a népbõl. A legkiválóbb férfiaink vissza­vonultak a közpályától. Ghyczy Kálmán, Andrássy Gyula gr., Simonyi Lajos, Sennyei Pál, Lónyay Menyhért, Somssich Pál nem kívánnak többé a sorompó elé lépni. Az egy Andrássyt kivéve, mind elkedvetlenedésbõl álltak ki. Egy tavalyi képviselõ ezek közül, midõn arra perszvadeálták, hogy az idén is lépjen fel, ne hagyja ott még a képviselõtársait, büszke keserûséggel mondá:

- Az én képviselõtársaimat? Azokat a temetõkbõl kellene felköltögetni!

Ám ezek önként vonultak vissza. Ez, mondjuk, csak a saját jó ízlésük. De vannak kiválóak, akiket a nép buktatott ki. Helfyt, Eötvös Károlyt, Bittó Istvánt, báró Kemény Jánost, Ordódyt, Gyõry Eleket, Németh Albertet, György Endrét stb. Ez már a nép rossz ízlése!

Sok régi ember kimaradt, s azok közt sok jó, sok új ember jött be (majdnem százhúsz), s ezek közt kevés jó.

Igazán jogosult a panasz, hogy a parlament nívója ismét esett.

De hát végre is ahogy van, úgy van. Amilyenek vagyunk, olyannak mutat a tükör.

Ezen én bizony nem sopánkodom, hanem inkább utánzom a szinghali fõnököt, aki így szólt:

- A bécsi nõknél, megvallom, szebbek a pestiek, még ezek se olyanok, mint a szinghali menyecskéink!

A mi parlamentünk a miénk. Elég szép az nekünk, mert hisz a mi ízlésünk.

Még csak egy kis statisztikát bocsátok elõre, hogy honnan, miképpen jött össze. A legmagya­rabb vidékeken, Somogyban, Csongrádban, Vasban termettek az antiszemiták, az aranykalászú Alföld adta a függetlenségi pártot, magyartalan helyek az egyesült ellenzéket, Erdély, Felsõ-Magyarország s a nemzetiségi vidékek küldték fel a kormánypárt zömét. Debrecen rehabilitálta magát Tisza Kálmán szemében, s a másik nagy magyar város, Szeged is kormánypártit válasz­tott egyik kerületében, azazhogy Tisza Lajost választotta, aki kormánypárti. Erdély ezúttal is szerepet cserélt. Erdélyrõl ugyanis azt mondják a gúnyolódó nyelvek, hogy a legbecsesebb kincse az országútja, mely Magyarországba vezet. Most a magyarországinak volt a legbecse­sebb az az út, mely Erdélybe vezet. Sok földönfutó magyarországi jelölt hajtotta ott le fejét a bizalom vánkosaira, s még pár hontalannak fog nyújtani menedéket a bérces haza a pótválasztásoknál is.

Mesterségek szerint felosztva legtöbb jutott be a Házba az olyanokból, akik semmi mesterséget sem tanultak. Azután a prókátorok következnek, ezekbõl van vagy negyven, pap mintegy tizenöt, az írókra és újságírókra szintén jó idõ járt. Egy egész sereg van benne: Falk Miksa, Csernátony, Zichy Antal, Vadnai Károly, Hegedüs Sándor, ifj. Ábrányi Kornél, Neményi Ambrus, Csávolszky Lajos, Hoitsy Pál, Törs Kálmán, Beksics Gusztáv, Szathmáry György, Herman Ottó, Pulszky Ferenc, Enyedi Lukács, Verhovay, Szalay Károly, Lukács Gyula, és akit a legelején kellett volna említenem, Jókai Mór. Pláne két kerületben. (»Most legalább pikét játszhatom magammal« - mondá, amikor a kassai megválasztásáról is értesült.)

Noha ezek a mi fajtánkból valók, még ezek is ahány, annyi felé húznak szét. Van közöttük mameluk, professzionátus frondeur, nyílt és titkos reakcionárius, lesipuskás, antiszemita, klerikális, anarchikus, lármacsináló. Egyszóval az egész tenger látható ebbõl a csepp vízbõl.

Napirendre térve a bukottak fölött, kiket egy közös sírgödörbe temet az emlékezet, maradjunk a diadalmasokkal, kik szeptember végén (tehát még ezen füzetünk megjelenése elõtt) ültek össze a Sándor utcai ócska házban, melynek helyiségeibe néha a szó szoros értelmében becsurog az esõ.

Az új, Tömõ utcai palota, melyrõl azt híresztelik azok, akik megszavazták, hogy második csodája lesz a fõvárosnak, csak tíz év múlva épül fel, ha ugyan a mesterek fölépítik, s holmi bazilikai fátumok közbe nem jönnek.

Egy évtized parlamenti története tehát még itt fog lejátszódni a régi épületben, melynek fülkéit, folyosóit, minden zegét-zugát annyira megszoktuk, hogy alkalmasint nehéz szívvel hurcolkodunk majd be a leendõ pompás gót palotába, melyet a legújabb budai ötlet szerint a Darányi Ignác kedvéért építenek az õ kerületével vizavi.

Hogy a megszokás milyen nagy úr, arra elég fényes eset az Urbanovszkyé, ki - mikor a fúzió alkalmával majd a Tisza-, majd a Deák-párt akart más klubhelyiséget, s már majdnem úgy fordult, hogy az eddigi Lloyd-épületbelit az egyesült ellenzék fogja kibérelni - rettenetes félelmet állott ki, míg végre sok lelki tusa után abban állapodott meg:

»Én nem mozdulok egy tapodtat sem; ahhoz a párthoz állok, amelyik idejön.«

Jellemzõ vonás nálunk e makacs ragaszkodás a régihez. Most is az az eset, hogy nagyon is sokan törték magokat ebbe a régi házba, kiknek nem ártott volna megvárni az újat, míg felépül.

Hanem igaz az is, ami igaz, sok emlék tapad a mostani épülethez, mely megszépíti.

De kétségkívül legtöbb a folyosókhoz. Csak magukról a folyosókról is mennyi mindent lehet elmondani!

Hány tarka jelenet képe tolul az emlékezet elé! Szóváltások, összeesküvések, párbajkihívások.

A folyosóforradalmak sokkal veszedelmesebbek a klubforradalmaknál.

A tanácskozóterem csak színpad, ott csak játszanak; hanem a folyosók a kulisszák, itt öltözködnek, itt festik ki magukat a szerepükhöz.

Mikor még tekintélyesebbek, de mégiscsak »tekintetes urak« voltak a képviselõk, valamikor a Szentiványi elnöksége idejében nagy volt a különbség a bal és jobb folyosó közt. Tigris a világért sem ment volna át a túlsó folyosóra, mert azt mindjárt gyanú alá veszik, hogy disszidenskedik, s mameluk is nagy ritkán vetõdött a baltájékra, csak ha kénytelen volt a »piros szoba« miatt.

Mert a piros szoba, hova a miniszterek a cilindereiket és felsõ kabátjaikat lerakják, hol hevenyészett audienciákat adnak és tanácskozásokat tartanak, a balparti folyosón van.

Semleges terület ebben az idõben csak a büfé volt, melyet a pártoskodás szelleme meg nem fertõztetett.

Ma e tekintetben sokkal szelídebbek az erkölcsök. A régi feszesség megszûnt. A közösügy erõsebb lett. Az egyik párt beletörõdött apródonkint, s a másik pártban sokan vannak már, akik vállat vonnak: »Hiszen nem mi csináltuk!« A balfolyosó elveszté vad jellegét. Szabadon járnak-kelnek a legkülönbözõbb természetek. Istóczy akárhányszor tér ki a pokrócon Wahrmannak. Az öreg Prileszky ellenzékiekkel végzi rendes sétáit, miután otthon megitta a rendes marienbadi vizét. Szalay Imre nem átall szóbaállani Tisza Kálmánnal is, ha úri kedve tartja.

Azóta természetesen letûnt a jobb folyosó csillaga, mivelhogy nem ott fekszik a miniszteri szoba. Madár se jár arra most, hacsak néha egy-két habaréki ember, kik sötétebb óráikban ott összesúgnak, - minélfogva rendesen azon cirkál egy-két mameluk is, hogy híradással lehessen a »generális«-nak.

Bent a tanácsterem elrendezése puritán egyszerûségû (de annál több a cikornya a beszédek­ben). Ha elmondjuk, hogy az elnök zöld mennyezet alatt ül, feje fölött a magyar címer s egy rossz karikaóra, mely mindig késik egy negyedórával, akkor mindent elmondtunk, kivált ha még hozzáadjuk a képhez az elnöki méltóságnak elõtte heverõ jelvényeit, a szerencsétlen csengettyût, egy színházi látcsõt, a féllábon álló kalamárist s egy tiszta fehér zsebkendõt. (Ez az utóbbi az elnöki könnyek letörlésére való.)

A körbe futó padoknak csupán egyetlen említésre méltó specialitása van, hogy a Deák Ferenc hajdani helye ki van kegyeletbõl vágva. Noha a babona nem járja manapság, mégis érdemes följegyezni az Éber Nándor esetét, ki a múlt télen szórakozottságból a Deák helyére ereszkedék, s abban a pillanatban a Ház nagy ijedelme közt két rét hajolva, lábait a magasba meresztve bukott a földre. Mintha Deák Ferenc szelleme taszította volna le: »Eredj innen a helyemrõl!«

Mit szóljak az egyénekrõl? Hiszen ezek örökké változnak. Egyik jön, a másik bukik. Ma ez van elöl, holnap amaz van hátul. A miniszteri kegy és a két (jó és bal) szerencse labdái õk, a Ház karakterét egyik-másiknak letûnése vagy fölbukkanása lényegesen nem változtatja, s új színeket közbe nem vegyít. A középszerûségek parlamentje rendesen szürke. De megszokott staffage-ban mégis vannak nélkülözhetetlen perszónák, akik nélkül ha ugyanaz lenne is a kép, de más lenne a háttér.

Kinek szerkesztenék vajon a jegyzõkönyveket, ha nem ülne bent Csanády Sándor, aki tenyerét tölcsérformára csucsorítva, szörnyû figyelemmel hallgatja azok felolvasását: nincsen-e bennök hamisság, s van-e bennök »stélus«? Mirõl tudnák meg a belépõk, ki mit beszél, ha nem arról, hogy Göndöcs alszik-e vagy ébren van! Ki vinné át sollemnis alkalmakkor a fõrendeknek az üzeneteket, ha nem a szép Fenyvessy Ferenc? (A fõrendek aztán ilyenkor szintén kiadják a tromfot, s még szebb jegyzõt küldenek vissza: Cziráky Béla grófot.)

A házszabályokat érintõ vitáknál, nézzétek, miként feszeleg, izeg-mozog Madarász József! Ez az õ privát témája. A nagy közbeszóló, Szalay Imre is szükséges fûszer, de ha õ a gyömbér e tekintetben, akkor Lükõ Géza legalább is sáfrány, akinek összes orátori mûködése szintén e címen szokott napvilágra jutni a többiek beszédjei közt apródonkint: »Egy hang a baloldalon«. Vannak aztán professzionátus »ingerkedõk«, kik az ellenpárti szónokokat grimaszokkal, tagadó mozdulatokkal, vigyorgással felbõszítik, kifárasztják, és vannak professzionátus »tap­son­cok«, arcukon megelégedés sugárzik a beszédek alatt, s »úgy van«, »helyes« kiáltásokkal élesztik a pártjukbeli szónok kedvét.

Jámbor, naiv lelkek, kivált vidéken, abban a hitben élnek, hogy a keserûségek, bosszantások, amik a »fórum«-on mondatnak, a privát életbe is kihatnak. Óh, nem! Apponyi tart egy borsos ellenzéki beszédet, Tisza visszavág egy gúnyos cáfolattal. Ebbe is, abba is vegyítve van egy-két gramm ölõ méreg a személy számára. Nem tesz semmit. Esetleg rá egy percre barátságosan szorítanak kezet az elõcsarnokban. Viszont találkoznak naiv emberek, akik azt hiszik (s ilyenek vannak túlságosan sokan), hogy a képviselõi mandátum egyszerre kenyeres pajtásaivá teszi a »legfelsõbb tízezrek« immunitással bíró huszadrészének. És ez csábítja õket gyakran vagyoni romlásuk árán ezen a tehetségtelenek számára merõben áldatlan pályára. A csalódást leginkább a veszedelmes »pertu«-ság okozza (melyet pedig Adam asszony lelkesedve említ róluk írt munkájában), de amely a gyakorlatban nagyon is talmi. A társadalmi érintkezés a Házban levõ osztályok közt alig bizalmasabb, bensõbb valamivel, mint különben lenne. És a »pertu«-ság? Nem érdemes költeni érte! Gyakran megesik, hogy egyik képviselõ kénytelen megkérdezni a másiktól: »Ugyan, hogy is hívnak téged, kedves barátom?«

Nehány év elõtt történt, hogy a pénzügyi bizottságban ki volt jelölve egy gróf (nem tudom már, kicsoda, micsoda) és Lukács Béla. Valamelyik képviselõ nekiindult korteskedni a gróf javára, s ebben a járatban szólít meg egy barna, kopasz urat a habarékos padok egyikében:

- Remélem, te is a grófra szavazol, pajtás. Derék fiú, megérdemli. De meg kicsoda, micsoda is az a Lukács Béla! Nos, megígéred?

- Légy nyugodt, barátom - feleli a megszólított -, minden bizonnyal a grófra szavazok, mert éppen én vagyok az a Lukács Béla, és nem szavazhatok magamra.

Még négy helyisége van a Háznak, amelyrõl okvetlenül szólni kell, hogy cikkünk teljes legyen, azok számára lévén írva (amint a hangján is látszik), akik a Házzal nem ismerõsek.

Ebbõl a négy helyiségbõl csak egyik fölösleges: a könyvtár. A kútba dobhatják most már annak a kulcsát, mert Lánczy Gyula megbukott. Az övé volt az kizárólag. Sõt alapos gyanú van rá, hogy õ is csak komédiázott vele. A hóna alá szedett reggelenkint két, három öreg könyvet, s azokkal járt-kelt a folyosókon tüntetõleg, mint gyûjti õ rakásra a tudományt, s mikor vége volt az ülésnek, visszaadta a könyvtárnoknak, hogy másnap újra másokat keressen ki dekorációnak a hóna alá.

A büfé leírása következnék most, de hogy az ember egy büfét meg tudjon becsülni, ahhoz ott kell lenni az ülésen s végighallgatni húsz beszédet, melyek csordultig tele vannak hazafiúi keserûséggel, képzelhetni, de le nem írhatni, milyen jól esik azokat leöblíteni egy kis sherryvel. A büfé a különbözõ pártárnyalatok kielégítésének szempontjából (hogy a törvényhozói stílust használjam) van berendezve. Van ott szalonna a szélsõbal számára üveggörebek alatt, van sonka a kormánypárt részére és kaviár, muszka hal a habarékoknak. A büfének háromféle vendégei vannak: azok a képviselõk, akik ott esznek és isznak, olyan képviselõk, akik ott udvarolnak és végül azok a volt képviselõk, akik legelõször a karzattól, azután a folyosótól szoktak el, de a büfétõl elszokni sehogy sem bírnak.

Ha annak is szenteltünk néhány sort, ami a szájba bemegy, nézzünk be a Háznak abba az apparátusába is, ahol azzal foglalkoznak, ami a szájon kijött, tudniillik ahol a beszédeket fésülik, helyrerángatják, mielõtt a közönség elé kerülnének. Ez a gyorsírói iroda.

Különbözõképp terem minden beszéd, s akármilyen ügyesnek születik, még mindig sok vele a baj, míg teljes toalettjében léphet elénk.

Jókai rendesen a folyosón készíti beszédeit. Mielõtt szónokolna, egy fél óráig jár egyedül, kezeit hátrakulcsolva. Beszéde mindég szerkesztve van: sokszor kiérzik a finom összhangzat eleje és vége között. Ha olyankor, midõn végiggondolkozik az elmondandókon, megszólítja valaki, a fejét rázza tagadólag: »Nem vagyok otthon«.

Tisza sohasem szerkeszti beszédeit és nem elõre gondolja át. Õ csak az egyes pontokat jegyzi fel magának egy elõtte álló ívre óriási betûkkel slágvortokban. Azért is laza szerkezetû mindenik, s legtöbbször hasonlít egy epigramm-sorozathoz, a részletek elcsattannak, de az összefüggés a részletek közt erõszakolt.

Tisza csak ritkán nézi át a beszédeit a gyorsirodában, olyankor, ha fontos kormány­nyilatkoza­tokat tesz; Jókai mindig átnézi.

Igen kevesen vannak, akik nem nézik. Ezek közé tartozik Bánffy Béla, Falk, Pulszky Ágost, Mocsáry.

Istóczy mindig leírva adja oda beszédeit a gyorsíróknak. Szenvedélyesen kontrollírozza utólag a közbeszólásokat, amit idegenek tettek az õ beszédébe, s még nagyobb gondossággal vigyáz­za azon antiszemita közbeszólásokat és felkiáltásokat, melyek idegen beszédek alatt mondat­nak innen-onnan. Jaj a gyorsíróknak, ha valamelyik kimarad.

Lázár, Dobránszky, Orbán Balázs és a kapacitások közül is nem egy leírva adják oda elme­szülöttjeiket. Dobránszky elõre rakja bele még a »helyes«, »igaz«, »úgy van« közbeszólásokat is a saját akarata szerint, Orbán Balázs pedig a slágvortokat, miket szerinte emeltebb hangon kell majd elõadni, aláhúzogatja veres ceruzával, a lágyan elmondandó helyeket pedig kék irónnal jelezi. E kéziratban tehát meg volna bizonyos fokig a hangja is örökítve, ha a beszédek magok kiállnák az örökkévalóságot! Göndöcs szintén leírva adja át mondókáját a »Napló« számára, de sohasem lehet hasznát venni, mert a közbeszólások és kitörõ derültségek közt szónoklás közben rendesen elterelõdik attól, amit leírt, s egészen más beszédet mond.

A legpedánsabb beszéd-átnézõk az Ugronok, Kõrösi Sándor, Irányi Dániel, Szilágyi Dezsõ, Simonyi Iván. Szilágyi, ha nagyobb beszédet tart, ott marad ülés után is, odahozatja ebédjét, s órákig korrigál, egész lapokat kihúzgálva mint olyanokat, melyeket kétszer is elmondott az õ sajátosan terjengõs lapításai közben.

(Zárójelben legyen itt mondva, hogy a Szilágyi beszédei vagy egy óráig tartanak, vagy két óráig. Rövidebb beszédet nem tud tartani. Hogy félóráig vagy másfélóráig beszéljen, az lehetetlen. Az öreg Pulszky ezt úgy magyarázza: »Dezsõnek mint professzornak óra számra van az esze elindítva, vagy megáll pont egy óra múlva, vagy meg nem áll, és akkor az már bizonyosan pont két óra«.)

Hogy a rögtönzés némelykor mily öntudatlanul történik, arra nézve egy érdekes epizód maradt fenn a gyorsiroda annáléiban.

Egyszer - régen volt már - egy napon egy kérdésben tartottak beszédeket Deáky Lajos és Deák Ferenc.

Deáky Lajos a megtartott beszéd után, melyben ellenezte a fennforgó javaslatot, beballag a sztenográf-irodába, s kéri a beszédét.

Az irodafõnök rendelkezik:

- Kérem a Deáky beszédét!

Az illetõ gyorsíró, kinél nem a Deáky, de a Deák beszéde volt, rosszul hallja a nevet, s átnyújtja gépiesen a Deák Ferenc beszédét a fõnöknek, ki azt viszont látatlanul Deákynak adja át.

Olvassa, betûzgeti az öreg Deáky figyelmesen pontról pontra, tetszik neki, hellyel-hellyel bólint a nagy fejével, s a megelégedettség kéje sugárzik ráncos arcán, mígnem az oráció végén egy­szerre megütközve kiált fel:

- De kérem, mi ez itt? Hiszen én nem fogadtam el a javaslatot!...

Ez eléggé jellemzi azt a csodálatos lelkiállapotot, melynek kivált a rögtönzõ szónok van kitéve, ha a Ház színe elõtt beszél. Hasonlítható állapot ez a csata hevéhez, mikor egész öntudatlanul, úgyszólván a láz vette hatalma alá, hogy talán a saját vére folyását sem érezné.

A szónokokhoz rangban legközelebb állanak a »majdnem szónokok«.

Ezek minden nagyobb vitánál feliratkoznak, mikor már a teljes kimerültség beállott. Nevük vagy három napig megfordul a lapokban: »Szólásra még föl vannak jegyezve ezek meg ezek«. - Otthon kevélyen olvasgatják a választók képviselõjük szándékát.

De az önzetlen hazafiak »tekintettel a vita elposványosodására« mindig kitöröltetik magokat a jegyzõnél, vagy nyilvánosan állanak el a szótól, nagy éljenekben részesülve olcsón, anélkül, hogy a gyorsirodának valaha dolga lenne velök.

Érzem, hogy máris hosszú kezdek lenni, pedig még hátra van a karzat, s azt lehetetlen mellõzni. Mert mint ahogy Zala vármegyében legszebb Somogy megye, úgy a földszinten legszebb a karzat.

Természetesen nem a fõrendiek karzatát értem, ahol egypár podegrás fõispán szunyókál, hanem a mamák karzatát, ahová a leányaikat hozzák el.

Szép nõi szemek mosolyognak szelíden, ha Hoitsy beszél vagy Fenyvessy és Rohonczy (ennek az utóbbinak ma már egész pártja van, akikre vigyáz, hogy be ne léphessenek a Házba). Kíváncsian hajlanak alá a kis fejecskék, mikor Szilágyi Dezsõ emelkedik fel, nehogy elveszít­senek ha egyet is apollói gesztusaiból. A legyezõk gyorsan villognak, ha valamely unalmas beszéd alatt fölfelé szegezõdnek a honatyai látcsövek, s egész kis szélvihar kerekedik felülrõl a legyezõk csapkodásaitól. Gyönyörû kép ez úgy néha-néha. Fantasztikus kalapkák a fejeken, színes mantillák hanyagul odadobva az üres karzati székekre. Vakító színpompa fent, vidorság, elevenség, melytõl elsimulnak idelent is a komoly redõk a homlokokon. Sokszor megesik, tavaly is megtörtént, hogy egy idõsebb hallgatónõ elmerülve Tisza egyik érdekes beszédének hallgatásában, miután az egy percre megállott, felállt, s a Ház nagy derültségétõl követve, türelmetlenül kiáltott fel: »Halljuk hát, no.«

Ez a karzat igen fontos tényezõ a mi társadalmi életünkben. Sokan beszélnek csupán a karzatnak, és sokan léptek a törvényhozói pályára csupán a karzat kedvéért.

Mert hát Magyarországon két dologra jó a képviselõség.

A jobbik esetben valami zsíros hivatalba jut ki belõle az ember, a rosszabbik esetben gazdagon megházasodik benne.

Nos igen, mondjuk ki nyíltan. Magyarországon senki sem azért lép valamely pozícióra, hogy ott megmaradjon. A járásbíró nem azért lesz járásbíróvá, mert tetszik neki ez a pálya, s mert a legszebb életfeladatnak tartaná a szegény embereknek szolgáltatni igazságot. Oh dehogy, õ septemvir akar lenni vagy talán fõállamügyész... ez neki csak átmenet. A képviselõ sem azért jön be a Házba, mert erõs ambíciót érez magában a törvények alkotásában résztvenni, neki ez csak átmenet... hely, ahonnan lesben várja a szerencséjét. Az ügyvédség is átmenet, az alispánság is... Itt minden ember kénytelenségbõl van a maga helyén (de meg is látszik!), s csak átutazóban érzi magát. Örökösen kezeügyében van az útitáska, amely többnyire üres.

Nem ritkán látjuk kifüggesztve az országház kapuján a fehér táblát e szavakkal: »A karzatjegyek mind elfogytak«.

Az akkor bizonyosan szavazási nap. És ha ez szavazási nap, akkor kétségkívül ott látható a folyosókon Podmaniczky Frigyes és Zalay István. Podmaniczky Frigyes képviselõ, de soha nem jön máskor a Házba, csak ha szavaznak. Zalay István ellenben most nem képviselõ ⁴⁹ , de mameluk volt régen sokáig, s mint a jól betanított harcparipa a kürtszóra, ösztönszerûleg elõrohan Zemplénbõl, valahányszor szavaznak.

Szép élet is a mameluk élet, s azonfelül nyugodalmas! A mamelukok egészen úgy élnek, mint a Mátyás király híres restjei.

Nem gondolkoznak sem a múlton, sem a jövõn. »Ha kellünk a miniszterelnöknek, hát majd csak megvéd, megválasztat bennünket! Ha pedig kellettünk eddig, miért ne kellenénk ezután?«

Egészen más a függetlenségi párt állapota, kik - mint Mocsáry Lajos szokta mondogatni - úgy harcolnak, mint a portyázó arab, mindenik a saját ruházatában, fegyverzetében, saját puskaporával és saját szakállára.

Mulatságosabb ennél a habarékok mûvelete, kik fölmennek a hegyre, meg lejönnek a hegyrõl. Ez az egész manõverük! Különben a habarékpárt egy részét csak meg kellene egy kicsit vakar­ni, mint az oroszt, s mindjárt kilátszanék a máz alatt az antiszemita. Azzal a különbséggel, hogy míg az igazi antiszemiták jobban haragszanak a zsidóra, mint kellene, õk csak úgy haragszanak rá, mint kell.

De nemcsak ebben, sok mindenben különböznek az egyes pártok még a külsõben is.

A gyûrött, színehagyott kabátok a baloldalon, a jól táplált testek átellenben, bizonyos válasz­tékosság a középen. A függetlenségi párton még magyar ruha is akad. Csanády Sándor, a két Madarász, Kállay János (klubnéven »nagyitalú«) még mind magyar csizmában szeretik a hazát. A mozdulatok ruganyossága, testtartás, járás mind elüt egymástól. De a legátlábolhatlanabb mélység a pártok között mégis a ruhaszabás.

Herman például ott, ahol van, megvan, de ültessük csak a bársonyos Gromon Dezsõ mellé, s azonnal botrányossá válik. Andrássy Tivadar Gosztonyival karonfogva nevettetõ látványt nyújtana. Egyszóval a ruha sokat tesz: akin a ruha gyermekkora óta jól áll, arról biztos, hogy vagy mameluk lesz, vagy habaréki, akin nem jól áll, kénytelen szélsõbali lenni. Lélekemelõ példa volt erre a két Odescalchy testvér, a kormánypárti Gyula herceg a hetyke blúzával s a szélsõbali Artúr herceg a patkós csizmáival. Amint megszûnt szélsõbali lenni, megbukott, valamint György Endre is kimaradt a Házból, mert nem tarthatta fenn magát a kormánypárton abban a ruhában.

A pártok még jobban különítik el az embereket szokásaikban, modorukban, mint az ágy, melybõl származtak. Ha Nopcsa udvarmester két esztendeig lenne a baloldalon, fejérvári bicskát viselne a csizmaszára mellett. A pártoknak amalgamizáló ereje van.

Az 1867-iki képviselõházat, mert sok volt benne az õsz fej, »Fehér Ház«-nak nevezték. Az 1881-iki, mert sok barna hajú fiatalember ült benne, »Barna Ház«-nak hítták.

A jövõ parlamentrõl azt jósolják, hogy »Zöld Ház« lesz. (Nem mondom meg, miért, mert nem szeretek gorombáskodni.)

Annyi bizonyos, hogy sok békétlen, izgága s ferde gondolkozású ember került bele, kik nyilván igen sok mulatságot fognak szerezni az olvasóknak és még több bosszúságot a komoly törvényhozóknak. Ámbár ezek oly kevesen vannak, hogy nem érdemes teketóriázni miattok!

Pedig a jövõ törvényhozásra elég nagy munka vár. Ezek közt minden valószínûség szerint legtöbb port ver föl majd a fõrendiház reformja és a parlamenti ciklus meghosszabbítása.

A rozsdamarta címerek urai még egyszer megrakják tehát otthon a tarisznyát, s összeröffennek Budapestre cum gentibus, mint a zsidó házasság idején, hacsak meg nem találja Tisza a biztos arkánumot. Nehéz lesz, de hiszem, hogy megtalálja. S már szinte látom a reformált fõrendi­házat, s oda képzelem szenátorként Jókai Mórt, Szontagh Pát, Kemény Jánost, Csernátonyt stb.

Az országgyûlési idõtartam meghosszabbítása sokkal több ellenzésre fog találni a közvéle­ményben. - Máris észrevehetõ a hullámzás. Az ellenzék körülbelül meg akar maradni az eddigi három év mellett, a kormánypárton öt évet emlegetnek. Beksics Gusztáv ellenben négy évet penget a sajtóban.

Valószínû, hogy a »négy év« hozatik be.

Mert az öt év Tiszának sem lehet ínyére; öt évi élettel bíró mameluksereget kétszerte nehezebb összetartani, minthogy el lévén bizakodva, könnyebben adja fejét vakmerõ rezonírozásra.

Különben legjobb lenne, ha nem bolygatnák a három évet, melyhez már hozzá vagyunk szokva. - Álokoskodás, hogy három év alatt nem lehet eleget dolgozni. Igen furcsának látszik, hogy éppen ez a parlament töri magát olyan nagyon a munka után. De nem is az az igazi indok, hanem hogy ne kelljen egyeseknek minden három évben költeni a választásokon.

Csakhogy célt e tekintetben sem érnének el. Mert addig nevelték a becsületes, jámbor válasz­tókat, míg egészen kinevelték, s mikor nemrég Bicskey Kálmán elõhozta programbeszédében az öt évi meghosszabbítás lehetõségét, a választók közbekiáltottak: »Helyes, helyes! Majd mi is ahhoz tartjuk magunkat!«

Ahol a képviselõk nem cselekszenek és nem gondolkoznak egyenesen, ott a nép esze is görbén hord.

MORGEN RÓTH HEUTE TODT

[okt. 3.]

A képviselõk mai ülésének nagy részét, noha az csak az osztályok mûködésérõl szóló száraz elõadásra volt utalva, a szerencsétlen Róth Pál esete foglalkoztatta.

Mi lesz a parlamentbõl, amely mindjárt ilyen »derültséggel« kezdõdik.

Ez csak sírással végzõdhetik.

Róth Pál ma a legnevezetesebb személyiség Budapesten. Mindenki kérdezi. Milyen? Szõke? Barna? Vörös? Fiatal? Öreg? Nõs, gyermekes? Hol választották meg? És miért választották meg?

A legtöbben irigylik hamaros nevezetességre jutását.

Mások sajnálkoznak fölötte. Göndöcs bosszankodik, hogy másnak elõbb sikerült megnevettet­nie az országot.

Jókai azt mondta rá:

- Kár hogy kormánypártival történt, (egy kis meggondolkozás után mélabúsan) de még így is szép eset!

A legfeketébb hálátlanság a Hermané és az Ugron Gáboré, akik ma felszólaltak az eset alkalmából. Különösen Herman Ottótól nem szép, hogy amiért Róth ezt a jó élcet megcsinálja, még számon kéri a III. osztálytól, miért osztotta be Róth urat mégis az osztályokba, holott mandátumot nem mutatott.

Furcsa. Mintha az nem lenne elég nagy bizonyíték arra, hogy valaki képviselõ, ha az a valaki már a választás után kétezernégyszáz forintos számlát fizet ki!

- Hiszen hány olyan igazolt képviselõ van, aki a számláját még most sem fizette ki - argumentált Wahrmann. - Sõt olyan is lesz, aki sohasem fizeti meg. De hiszen urak, Róth Pálról érdemes példát venni! Az lenne a helyes a nép jóléte szempontjából, ha minden képviselõ tartoznék becsatolni a mandátuma mellé azt is, hogy az árát pontosan lefizette.

De legjobban röstelli a dolgot Pantocsek Rezsõ.

- Mégiscsak szörnyûség. Ha egy patikus téveszti össze az arsenicumot a szaszaparilla gyökérrel!

Általában nagy a mulatság mindenfelé, s van mint törniök fejöket a matematikusoknak: hogyha az »egyhangú« kormányválasztás is ennyibe került (a többi részleteit pláne még homály födi), mennyibe kerülhetett akkor egy úgynevezett »nehéz választás«?

A MEGALAKULÁS

[okt. 5.]

- T. Képviselõház! - mondá Péchy, amint díszmagyarban, csörömpölõ karddal, pont félháromkor föllépett az elnöki emelvényre, s ettõl a perctõl fogva »Ház« lett a »képviselõ urak«-ból.

Az öreg Boér leszállott az õ ifjaival, s nagy éljenzés közt beelegyedett a nép közé.

Új jegyzõk léptek a katedrákhoz...

Azazhogy csak a tavalyiak. Rakovszky István, Zsilinszky Mihály, Tibád Antal, Berzeviczy Albert. Egészen új csupán Nagy István, kit Fenyvessy Ferenc helyett választottak. (Õ is olyan, mint Csalóka Péter, aki nem akart Budán király lenni.) A függetlenségi párt részérõl Hoitsy Pált érte a megérdemelt kitüntetés. Jegyzõt csupán az antiszemiták nem kaptak.

Pedig derék, iparkodó emberek. Megpróbálták az erejüket a választásnál. S kisült, hogy csak­ugyan csal a látszat. Többen vannak, mint ahányan látszanak. Az öreg Nendtvich apó volt az elnökjelöltjük. S huszonhét szavazat esett rá. Ezen felül Istóczy kapott egyet (meglehet a Nedtvichét), s Szalay Imre, Ónody Géza és Verhovay Gyula nem szavaztak.

...Tehát összesen harmincegy voks van tizenhét testben.

A folyosókon még nincs semmi élet. Hiszen a Ház még csak csecsemõkorát éli. (Azért nem is kezdte még meg a mi Scarronunk »A t. Házból« címû karcolatait.) Az öreg képviselõk még mindig ösmerkednek a fiatalokkal, a fiatalok pedig még mindig ösmerkednek a viszonyokkal. Nézik a helyiségeket, a könyvtárt, a büfét. Hiszen ez mind, mind az övék! Nézik a minisztereket áhítattal, s a miniszterek is nézik õket szeretettel. Hiszen ezek mind az övéik!...

Az eddigi üléseknek természetesen nincs még semmi története. Egypár kérvény jött, de mit ér az? Kár a falusi ezresekért! Imputarem nem történt. Pedig imputaremek nélkül megsavanyodik a hangulat.

Mindössze nehány apróság szórakoztatja a folyosókat, hogy a Pallavicini ellen beadott kérvényben az is elõfordul, miszerint az õrgróf nem tud magyarul, hogy Róth Pál ezért hozta fel a számlát Pestre, mert az ország patikárusai gyûjtést rendeztek maguk közt kollegák választási költségére (No lám, milyen nagyratörõk a patikáriusok!), s most a számla alapján visszatérítik a Róth kiadását.

Egyszerre tipegve elõcsoszog a folyosóra egy vörös, szürkeruhás úriember.

- Róth Pál! - kiáltja valaki.

Nosza, felharsan erre a hahota, s egyszerre töri magát mindenki hozzájuthatni a nevezetes emberhez, ki osztentatíve kivesz a zsebébõl egy írást...

- Itt van, elhoztam. Megvan a mandátum is! - lihegi.

- Enyhítõ körülmény - szól közbe Komjáthy -, mert énnekem csak a számlám van meg.

A primipilus képviselõk közül kevesen voltak jelen. Ott láttuk Horvát Boldizsárt, Csernátony, Pulszkyt, Bánffy Bélát, Jókai Mórt.

Jókai Krausz Lajossal sétálgatott a folyosókon.

- Kétféle spiritus - jegyzé meg utánok tekintve Szlávy Olivér -, ha nem csalódom. De valószínû, hogy csalódom.

A T. HÁZBÓL [okt. 16.]

Ott hagytuk el ezelõtt több mint egy negyed esztendõvel, hogy Irma kisasszony a büfében éppen már csomagolt össze mindent, amikor Odescalchy Gyula az utolsó ülés utolsó negyed­órájában megette a büfében a legutolsó pogácsát - s ezzel vége lett az 1881-iki ország­gyûlésnek.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és sok bor lefolyt a választók torkán.

Egyéb nem változott. Minden úgy van, ahogy volt. A nagy botú kapus most is ott áll borongva az ajtóban, közönnyel nézvén a kifelé s befelé rajzó képviselõket, mintha mondaná: »Jöttök, mentek, de én itt állok, itt maradok«.

Bent Bassó jár csörömpölve a könyvtár kulcsaival, úgy tesz, mintha száz könyvet kellene kikeresnie. (Ezek az emberek mind azért költöttek annyit a kerületekre, hogy itt a könyvtárt búvárolhassák.) Kónyi (mindnyájunk kedves Kónyija) mosolyogva, fürgén futkos a folyosón, minden ismerõsének súgva valamit. Csupa öröm, csupa boldogság ragyog olajszínû arcán, mely együtt kormosodik az épülettel.

Hohó... hiszen a Prileszky Tádé zöld sipkája is megvan még! Tisza Kálmánon ugyanaz a tavalyi ismerõs nadrág. Bent a teremben az elnöki pulpituson Péchy ül. Mellette köröskörül ugyanazok a fejek: a büfében Rónay János könyököl a pulpitusra, Odescalchy herceg pogácsát ropogtat. Mit? Hát még mindig azt az egy pogácsát eszi azóta? (Ti. június óta.)

A csalódásig hû másolata a régi képnek, mely összeszövi a múltat a jelennel, csupán egyetlen körülmény konfundál, hogy a Beksics kávészín õszi kabátja miért nem lóg most az olvasószobai ruhafogason.

Igen bizony, ez a kabát mutatja, hogy új világ van itt, ha egészen a réginek látszik is. A régi Házat úgy kell kiásni, mint az Aquincumot.

A romokból még nekünk is jutott. Ott piroslott a Grecsák pozsgás képe az írói karzaton, s mikor Polónyi is benyitott, majd kevés vártatva Éles Henrik, a három férfiú összenézett fagyosan, s egy-egy fanyar mosoly jelent meg arcaikon.

Sose hitte volna egyik sem, hogy olyan könnyû Magyarországon íróvá lenni!...

Édesdeden és figyelemmel hallgatták Irányi Dániel szép, de halk elfátyolozott hangon mondott beszédét (valami torokkatarrusa lehet az öregúrnak), ami igazán nagy hõsiesség tõlük, hogy idejöttek, hogy a politikában ilyen szívósan gibickednek.

Mondta is nekik valaki:

- Úgy tesztek mind a hárman, mint Thaly Kálmán kurucai, kikrõl õ azt állítja, hogy mikor karóba húzták õket, még ott a karón is pipáztak.

De bizony lent is megtetszik a változás (csak egy kicsit jobban kell szétnézni). Az öreg Pulszky Ferenc úgy veszi ki magát az ismerõs mezõn, mint egy nagy mérföldmutató, amely azelõtt nem volt ott. Zimándy maga elé teszi a krokodilusbõr tárcáját, s azzal játszadozva méregeti villámló szemmel azokat, akik a miniszteri tárcákkal játszadoznak. Gróf Bánffy Béla élet-halálra keres még valakit a folyosókon, aki nem ismeri Szereday Aladárt. No, mert annak azt mindjárt be kell mutatni, Szereday az az ember, akit Erdélyben fajd helyett lõttek meg. (Denique Erdélynek mégiscsak akad valamije, amivel dicsekedhetik.)

Azután mennyi új alak mindenfelé.

S milyen alakok! Nem mondom ugyan, amit a faluról jött emberekrõl szokás, hogy megérzik rajtok a friss szénaillat, hanem meglátszik, hogy nagyon meg vannak kefélkedve. A hajuk szépen elválasztva, a nyakkendõjük gondosan megkötve. Az arcuk méltóságosnak, mutatósnak idomítva. Peckesen járnak, s orrukon keresztül beszélnek tanult mozdulatok kíséretében.

Mennyi idõ kell még ezeknek ahhoz, míg arra rájönnek, hogy õket senki sem nézi!

*

Tehát ott vesszük fel a fonalat, ahol a Ház megalakult, azaz »tisztelt Ház«-zá lett. Az öreg Boér uralma kiesett keretünkbõl. (Fájdalmas veszteség ránk ebbõl csak a Róth-eset.)

Az elsõ vita ma volt. A nagy apparátus, mely mint a szétszedett cséplõgép nagynehezen összekögült (egy-két srófja még most is mozog), ma kezdett elõször csépelni.

A legszebb, legokosabb felirati javaslatot Falk írta, a legkívánatosabbat Irányi, a legérdeke­sebbet Andreánszky.

Falkot a csengõ ezüst hangú Berzeviczy Albert helyettesítette, ki higgadt, komoly beszédben támadta az antiszemiták javaslatát, mire erõsen viharzott fel a zajos ellentmondás. Csatár, ki az utolsó padban terpeszkedett, harsány hangon kiabálta: »Nem igaz!« A két Szalay harcias modorban zajgott, s integetett visszautasító mozdulatokat, s mintha egy drótra volna húzva az egész antiszemita tábor, amint az egyik megmozdult, egyszerre izegni, csipogni, zúgni kezdett az egész raj.

Irányi szép beszéde, mely fõképp a választási visszaélések ellen kelt ki, nagy hallgatóságot vonzott. A karzatok zsúfolásig teltek meg, az asszonyok fent kis tenyerüket a fülökhöz toldották, de hiába, ma nem volt a hangjánál.

Hanem aztán annál jobban kondult az Apponyi Albert öblös hangja, kit zajosan éljeneztek a jobboldalon.

De annál jobban becsmérelték beszédje hatását a mamelukok.

Az egyik kijött a folyosóra, és így szólt:

- Olyan beszéd volt ez, hogy most már leányágon is biztosítva van Tiszának a kormányrúd késõi századokra.

Andreánszky Gábor volt a harmadik szónok. Született mágnás, de nem született szónok; minélfogva a háta mögé vette emlékezõtehetségnek Komlóssy Ferenc elvtársát, s így ketten együtt mondták el a beszédet. Andreánszky beszélni nem tud, Komlóssy pedig súgni nem tud. Mert sokszor volt úgy, hogy csak azt hallottuk, amit Komlóssy súgott. Pedig azt kellett volna csak hallanunk, amit Andreánszky hallott. S így természetesen összezavarodott a hallgatóság fejében az egész beszéd, de ez azért nem tette azt rosszabbá. Ez az elõnye megvan némely orációnak.

Éljent azonban kapott Andreánszky is, mégpedig amit nem is álmodhatott, a kormánypárttól, mert a beszédébe Komlóssy belesúgta azt is, hogy csak a szabadelvû pártnak van egységes programja.

Éljent eddigelé mindenki kapott. Azt gondolta magában az öreg Pulszky: »Nekem valami egyéb kell«. Többet ér az éljennél a »derültség«.

Felkelt az öreg, s olyan szellemes beszédet csevegett el az õ fölülmúlhatlan modorában, hogy tiszta vétek érte az unalmas Országgyûlési Naplóba. Jobb lenne karcolatnak.

Megtámadott az öregúr mindent, megtámadta a jelent és múltat, megtámadta a kormányt, a nagy adókat, megtámadta az ellenzéket, az antiszemitákat, megtámadta a zsidókat, és megtámadta még magamagát is.

Több megtámadni való nem lévén a mindenségben, maga mellé vette fiait és hazament.

A T. HÁZBÓL [okt. 17.]

A mi közpénztárunknak az a baja, hogy mindig kevesebb van benne, mint amennyit ki akarnak belõle venni.

Ha ezt az embert belátja, mindent tud, ami Magyarország helyzetének teljes ismeréséhez szükséges.

A parlamenti vitáinknak pedig éppen megfordítva, az a bajok, hogy mindig többet beszélnek e vitákon, mint amennyi szükséges.

Ma is volt sok ilyen szükségtelen szóbeszéd.

Zichy Antallal kezdõdött és Mocsáry Lajossal végzõdött az ülés.

Minélfogva a Ház úgy érezte magát mindjárt az ülés elején, mintha már az ülés vége lenne, s az ülés végén újra beleesett abba a hangulatba, amiben az elején volt.

A Zichy beszédje alatt érkezett a folyosóra Ráth Károly fõpolgármester, aki a miniszterekkel akart beszélni.

- Nem lehet - mondá neki Rakovszky -, mert egy pártunkbeli ember beszél. Azt most illedelembõl végig kell hallgatniok.

- Hát akkor én mit csináljak addig?

- Mit? Hát elhozom én ide a »Függetlenség«-et. El lehet azzal addig mulatni.

Rakovszky beszaladt az újonnan készült üveg fülkébe (mert a Ház üveg alatt tartja azokat, akik annyira vitték, hogy olvasnak), s elhozta onnan a »Függetlenség«-et.

Mire eljutott a hírekig, akkorra már Szalay Imre emelkedett föl. Az egész folyosó néptelenné vált. Nem maradt künn senki, csak Berger Ignác.

Berger Ignác egyike a legérdekesebb alakoknak, neve zsidós, de õ maga lutheránus pap, hosszú, vállára lelógó gesztenyeszín haja van, s az arca szakasztott olyan, mint a Mátyás királyé, az ember szinte várja, hogy valami cédula pottyan ki a zsebébõl: »Hic fuit Mathias rex comedit ova sex.«

Ráth Károly megszólítja a terembõl kijövõ Bergert, hogy mikor lehetne a miniszterekkel beszélni?

- Nem lehet, mert egy ellenzéki ember beszél. Végig kell hallgatniok, mivel vádolja õket.

Nincs ez ellen más segítség, mint elhozni az »Egyetértés«-t és elmélyedni annak a tartalmában. Az csak kitart, míg Szalay végez.

Elhozatta a szolgával és belemélyedt. Elég nagy lepedõ, de a bajusza mégis kilátszott, amint eltakarta magát vele.

Hagyjuk olvasni a méltóságos urat, és menjünk be a terembe.

Szalay az õ megválasztása viszontagságait beszéli el.

Nagy figyelemmel hallgatják. Általában az most a legdivatosabb, de egyszersmind a legfájósabb téma, kinek mibe került a kerülete.

Szalayé csak nyolcszáz forintot nyelt el.

- Bizony elég jutányos! - kiáltotta közbe keserûen egy kormánypárti.

A kormánypárton és a habarék-közben rögtön ború ül ki az arcokra, mihelyt ez a téma elõjön. Csak az antiszemiták mosolyognak. Nekik többnyire semmibe sem került a mandátum. Õk nem panaszkodnak. Ahol ingyen eszik az ember, ott mindig jól fõznek.

Szalay megszurkálván Tiszát, a zsidókat, azzal a meglepetéssel zárja le szavait, hogy még egy fölirati javaslatot nyújt be a Szalay-párt részérõl.

Ekkor már dél felé járt az idõ.

Az éhesebb képviselõk, mint a sneffek kezdtek a büfé felé húzódni. Ráth Károly elhozatta magának a »Nemzet«-et, s újra kérdezõsködni kezdett:

- Mikor jönnek ki a miniszterek?

- Nem lehet, mert mindjárt Tisza fog beszélni.

Hangzott is a villanyos csöngettyû hívogatóan.

Zsúfolásig megtelt minden hely. A mediumon fej fej mellett. A karzaton útfutó moraj és zsongás, aminõ a csöndet megelõzi.

Mindenki fut, mindenki helyet keres. Még Dobránszky is megjelenik régi helyén, mint valami rém. A mamelukok lélegzetüket fojtják el. Az új képviselõk hanyagul dõlnek el könyökükre, mintha csak félfüllel akarnák hallgatni. Olyan nekik ez, mint mikor a falusi ember elõször eszik kaviárt, vigyáz, hogy észre ne vegyék rajta a hatását. Szilágyi Dezsõ arcán kiüt a gúnyos, fumigatív mosoly, Beksics beteszi könyvét (melyet a gyöngébb beszédek alatt olvas) a fiókjába, az öreg Szitányi (klubnevén: Urunk) egy árkus papirosból csinál a füléhez tölcsért, a gyorsírók felemelt ceruzái olyanok az asztalon, mint egy banda kezében a nekiemelt vonók: no, ezekkel mindjárt muzsikálni fognak!

Mindenen meglátszik, hogy a »generális« állt fel szólni készen.

Tiszát talán senki sem tartja nagy szónoknak. Monoton hangon beszél, beszédjének szerkezete pongyola, a nyelvezete nyikorgós, mint a kenetlen talyigakerék, de azért tagadni nem lehet: e beszédek alaki tartalmukban is bizonyos egyéni kinyomattal bírnak, ami pedig csak a nagy szónokok sajátja. Egy Tisza-féle beszédet meg lehetne ösmerni, ha más ember mondaná is el a magáé helyett. Más államférfiaink beszédérõl ezt nem igen lehetne ez idõ szerint elmondani.

És azonfelül az õ laza szerkezetû modorában van valami rejtett kellem, olyanforma, mint aminõ néha abban, ha az asztalokon bizonyos rendetlenséggel van összevissza hányva minden.

Szokott ügyességével és harcmodorával vagdalkozott jobbra, balra, hol kifordította, hol befordította az ellene szórt nyilakat, s azután belement a nagy politikába, a skierniewicei találkozásról fedvén fel a fátyolt. De már ezt papirosról olvasta - mert ez Európának szólt.

Egy kicsit olyan szagú volt a leleplezés, mint a lõcsei kalendárium jövendölése:

Aki nem lesz betegségben,
Az marad jó egészségben.

De azért mindegy; Komlóssy Ferenc, Krajtsik Ferenc és Berger Ignác föl lettek világosítva az európai konstellációk minémûsége iránt.

Aki azt akarja tudni, hogy milyen viszonyban állunk Oroszországgal, annak Németországhoz való viszonyunkat kell tudni.

A Németországhoz való viszonyunkat pedig mindenki tudhatja, aki be van avatva, aki pedig avatatlan, hát az hagyjon annak a viszonynak békét, mert éppen a béke az alapja a Németországhoz való viszonyunknak.

Ha nem lett is okos a Ház a nagy politikával, bezzeg okos lett odakünn Ráth Károly a sok újságolvasásból. Már akkor éppen a »Magyar Föld«-et olvasta, s elméje megvilágosodván, elkezdett szörnyen türelmetlenkedni.

- Mégiscsak fárasztó dolog ez a városkormányzás! Hát soha nem jönnek már ki a miniszterek?

Bizony nem vállalkozott senki, hogy kihívja õket.

- Utoljára is ki kell nyittatnom az egész könyvtárt, ha nem jönnek. Hát abszolúte nincs rá semmi mód?

- Dehogy nincs - mondá Orbán Balázs, ki végre megsajnálta a szegény polgármestert -, majd megmutatom én mindjárt, hogy kijönnek!

S amit a székely megígér, azt meg is tartja.

Bement, s rá nyomban rohant kifelé ember ember hátán; Pauler elöl, utána Tisza, mellettük futva poroszkált Orczy, s méltóságosan lépkedett Széchenyi.

- Ördöge van annak az Orbánnak! Mit csinált velök?

- Semmit. Beszélni kezdett nekik!

A HARMADIK NAP

[okt. 18.]

A múlt országgyûlés annyira megrontotta a renoméját a mostaninak is, hogy már a válaszfelirati vita harmadik napján alig volt publikum a karzatokon, s maguk a honatyák is olyan gyéren lépték el a padsorokat, mintha az aranka rágott volna ki köztük egész nagy foltokat.

Pedig a mai ülés megérdemelt volna nagyobb érdeklõdést, mert nagyon mulatságos volt, ha nem volt is nagyon épületes.

A többségnek eddig az volt a taktikája, hogy mikor valamely kérdésen hamar kívánt keresztülgázolni, leült és hallgatott, s így biztos volt abban, hogy az ellenzék tüze táplálék hányában hamarabb ellobban, mintha hol az egyik, hol a másik fölpiszkálja, s halmozza rá a gyúanyagot. Ilyetén módon sok érdekes vitát sikerült már elfojtania, még mielõtt kitörhetett volna.

De ez a mostani Ház még nagyon fiatal, nem tudja, mi a csízió. Aztán meg mindig akadnak olyanok, akiknek okvetlen mondani kell valamit, s akiknek az, hogy szóljanak, drágább érdek még a párt érdekénél is. No meg aztán van olyan is, aki bizonyos benne, hogy õ világító gyertya, melyet véka alá rejteni ellenkeznék a szentírással. Elég baj, hogy mandátum hiányában mindaddig közre nem világíthatott.

Tehát Busbach Péter volt az elsõ szónok, aki a múlt választáson csaknem áldozatul esett a Terézvárosban, amikor elhíresztelték róla, hogy antiszemita. Hiába szabadkozott akkor, nem hittek neki. Szerencse, hogy Tenczer Pál még idejekorán meggyõzõdött róla, hogy olyan filoszemita - mint gróf Festetich Pál, az ellenjelölt - Busbach Péter is van, s nem vette többé a választását komolyan. Ha már mindegy, akár Pál, akár Péter, hát akkor gondolá magában, legyen inkább Péter. És amit Tenczer Pál gondol, az meg van gondolva.

Péter tehát meglett, s megragadta a legelsõ kínálkozó alkalmat az ország házában lemosni magáról a rákent gyanúnak még az árnyékát is, mintha õbenne az antiszemitizmusból egy mákszemnyi nem sok, de csak annyi is lenne, s hatalmas filippikával rontott neki a Ház legifjabb pártjának, mely vihart vet, gonosz szenvedélyeket izgat, és nem áll az erkölcs alapján.

Hej, lett erre zivatar az antiszémi táborban! Mint mikor a borkõsavat összeöntik a kétszer szénsavas szódával, úgy pezsgett, sistergett és bugyborékolt. Maga Péter állt a habok fölött, mint a szikla, és igyekezett imponálni a zajgásnak, amiben pompás szolgálatot tõn nékie már az arca is, lévén az legrózsásabb hangulatában, és olyan színû, mint más emberé, ha nagyon méregbe jön.

Különösen egy hosszú reverendás fiatal antiszemita pap árulta el állandóan kétségbevonhatlan jeleit a keresztényi türelmetlenségnek. Izgett-mozgott, mint a sózott halcsík, úgyhogy jámbor Péchy Tamás is kíváncsi lett a kilétére, s az elnöki székbõl figyelmeztette, mi dolog, hogy még eddig nála be nem mutatta magát.

- Én Komlóssy Ferenc vagyok - sietett az helyreütni a hibát, illedelmesen felállva és meghajtva magát. De már ekkor kivehetõ volt a hangjából a szándék, hogy »majd megtudjátok ti, mindjárt, ki vagyok!«

Minekutána Busbach Péternek tökéletesen sikerült volna megszilárdítani három év utánra kilátásait a Terézvárosban, fölállott a szélsõbalon egy hatalmas alak, Hódmezõvásárhely képviselõje, Gosztonyi Sándor, aki dacára, hogy ezúttal szólalt föl elõször, régi jó ismerõs beszéddel igyekezett pihenõt szerezni a hallgatóság kifáradt türelmének.

De az neki korántsem sikerült olyan tökéletesen, mint Bausznern Guidónak, a hosszúnyelû szász képviselõnek, akin csak pátrija, Zay Adolf bír túltenni az alaposságban. Bausznern tanult, gondolkozó és - reméljük - megállapodott ítéletû politikus, akinek nagy fejtörésbe került ráakadni, hogy legokosabb dolog kibékülni az embernek a magyar állameszmével.

Mert tudni való, hogy Bausznern Guidó nem mindig gondolkozott oly higgadtan és hazafiasan, mint ez idõ szerint. Volt egy idõ, mikor még nagyon szaturálva volt cs. k. dragonyos elméletekkel, s amikor egész természetesnek találta, hogy Brassó egyenjogú legyen Budapesttel, a szász gróf a miniszterelnökkel, a szász univerzitás az országgyûléssel. De ez ifjúkori hóbort vala, Bausznern ma korrekt állampolgár és hû hazafi, akire rámondja még az e tekintetben kényes ízlésû Herman Ottó is: »Ez aztán jóravaló bakszász; kár, hogy a hutában nem fúnak olyan hosszú üveget, hogy spirituszba tehetném«.

Különös éllel vágott oda Apponyi Albertnek, akinek jászberényi ama mondására, hogy õ »a nép embere, míg Tisza nem az«, azt felelte, hogy lehet õ a nép embere, de nem lesz a szituáció embere soha; Tisza pedig az. Erõs mondás. De nekünk egészen úgy látszik, nem oda vág, ahova néz. Ez a Bausznern alighanem akar valamit.

Beszéde a heidelbergai tanszéken elmondva okvetetlen hírnevet szerzett volna neki. Itt azonban nagyobb hatást tett a Komlóssyé, ugyanazé, aki az imént bemutatta magát.

No, még ilyen beszédet soha nem pipáltunk! Ez már aztán beszéd! Ilyet mondjon Szalay Imre, ha tud! De fogadni mernénk, hogy nem tud. De hogy is tudna, mikor nem járt a szemináriumba, ahol alaposan taníttatnak a klasszikusok.

Azon kezdi, hogy titokban az egész Ház az õ pártján van, kivéve a zsidókat. Aztán megleckézteti a királyt, miért leckéztette meg Aradon a papokat, amiért az elnök õt leckézteti meg, mire õ viszont az elnököt leckézteti vissza. Majd a »ravasz, kétszínû anglikanizmus«-t támadja meg, amitõl Péchy Tamás úgy megijed, hogy a Dunáról már Budapestnek látja szegezve az angol Armstrongokat, s kéri szónokot, hogy ne veszélyeztesse Angliával fönnálló barátságos viszonyunkat.

Az ifjú páter meg is szívleli ezt a figyelmeztetést, és békét hagy Nagy-Britanniának, s minden haderejét a zsidók ellen koncentrálja, akiknek nincsenek Armstrongjaik, s így Péchy Tamás nem is ijed meg annyira, hogy az ezekkel való barátságos viszonyt a veszélyeztetés ellen elnöki oltalmába venni szükségesnek tartaná.

A szónok biztosítja a Házat, hogy nem kívánja a zsidókat se agyonveretni, se Palesztinába kergetni, se az emancipációt tõlük elvenni. Sõt kárhoztatja Fichtét, aki olyan zsidót kívánt, akinek a fejét leütik, aztán más fejet tesznek a nyakára de olyat, amelyben egy zsidó gondolat se legyen. Nem, õ nem megy annyira, õ csak revízióját akarja az emancipációnak, s azt kívánja, adják is meg a zsidók az árát, fizessenek türelmi adó címén külön zsidó adót.

Meg kell adni, jeles szónoklat volt, melyen igen jól mulatott a Ház pártkülönbség nélkül, fõképp mikor a szónok felszólította a miniszterelnököt, menjen csak Nyitra megyébe, nézze meg, mit csinált ott a néppel a zsidó: fogadni mer, hogy három év múlva maga a miniszterelnök úr is antiszemita programmal fog föllépni.

Miután még arról is biztosította volna Grünwald Bélát, hogy pánszlávizmus Magyarországon nem egzisztál, s Busbachnak telket ajánlott volna Aussee helyett a Balaton mellett, a különös akcentussal elmondott oráció végével odafordul Justh Gyula Haviar Dánielhez: