|
Csendes ember lett már õ is, a szegény Berzenczey László. Ma
délután dobták koporsójára az utolsó rögöt, s most a sírban piheni örök álmait,
akinek az élete közel tíz éve, hogy nem volt egyéb, folyton zaklatott, ideges,
nyugtalan álomnál.
Lelkének hajdan melegítõ, ragyogó világát az õrület köde
takarta. 1875 óta a lipótmezõi országos tébolydában vegetált.
*
Már akkor három éve múlt, hogy ott vergõdött, mikor én
1878-ban fölkerestem. Az orvos elõbb megtudakolta, lehet-e vele beszélni. Mert
gyakran szokott dühöngeni, annyira, hogy rá kell húzni a kényszerzubbonyt s
belökni a külön cellába.
Ilyen pillanataiban borzasztó volt õt látni és hallani. Szép
vonásait eltorzította a düh: a tajték dûlt a szájából, a könny a szemébõl.
Zárkája kõfalát és vasajtaját emberfeletti erõvel döngette. Tisza Kálmánt
szidta, átkozta, káromolta. Ha azután kitombolta magát, ereje vesztett
kimerültséggel terült végig a zárka márványkövezetén és elaludt.
Mire föleszmélt, megint okos ember lett belõle.
Legalább okosnak látszott, s aki nem tudta róla, hogy õrült,
bizonyára nem merte volna állítani.
Nyugodt, határozott lépésekkel sétált föl s alá a folyosón
vagy az olvasószobában. A társalgót kerülte, mert nem szeretett a »bolondokkal
összekeveredni«. Többnyire a magányt kereste: elvonult a »a többitõl« gondolkozni
vagy dolgozni.
Amint beléptem, nyomban fölismert. Szívélyesen nyújtott
kezet, s valódi bensõséggel rázta meg jobbomat. Mindjárt a politikára terelte a
beszédet. Tudott mindenrõl, ami kívül történik: alaposan volt tájékozva a
külügyi kérdésekben is. Nagy részvéttel szólt Deák Ferencrõl és nagy
kicsinyléssel Jókairól.
- Hidd meg, édes öcsém - mondá -, még Tiszának az árulását
is meg tudom magamnak magyarázni, de hogy Jókai udvari poéta lett, ezt az egyet
nem értem, és ezt az egyet nem fogom neki megbocsátani soha.
Az orvos megmondta, hogy ne bocsátkozzam vele vitatkozásba;
hát nem is mondtam neki ellent. Különben is olyasmit beszélt, amit egyik-másik
lapban Jókairól és Tiszáról ma is akárhányszor lehet olvasni.
Hallgatásomat szavai helyeslésének magyarázta, s nagyot
sóhajtott.
- Ne is beszéljünk róluk - szólt leverten -, nem érdemes.
Örültem, hogy más irányt adhattam a társalgásnak. Szóba
hoztam elõtte Indiát, hol nagyobb
utazást tett, közvetlenül azelõtt, hogy a Lipótmezõre került.
Úti benyomásairól elmondott egyet-mást, és sajnálta, hogy
útirajzait be nem fejezhette.
- Tömérdek apróságot hoztam onnan magammal, nem tudom hová
lettek. Nem tudom, kitõl megkérdezni sem, mert nem látogat meg a régi barátok
közül senki. Hja, »donec eris felix, multos numerabis amicos«. Látod, kedves
öcsém, rám nagyon ködös idõ jár: magam vagyok.
És kérdezõsködött a régi barátairól: egyik-másik
balközépibõl kormánypártivá lett ismerõsére csípõs megjegyzéseket tett, s a
fúzió megint eszébe juttatta Jókait és Tisza Kálmánt.
Nem folytathatta. Az orvos, aki távolról figyelt bennünket,
arcizmai rángatódzásán észrevette a dühroham közeledõ kitörését, és
elbúcsúztatott tõle.
Ez magához térítette, lecsendesült. Megint kezet nyújtott, s
lehajlott hozzám és a fülembe súgta:
- Mondd meg odakint barátaimnak, ha vannak, hogy mentsenek
meg, áldja meg õket az Isten.
Egy könny lopta magát megtörött fényû, bágyadt szemei alá.
Én is mélyen megrendültem. Nem nyomhattam el azt a gondolatot: hátha igaza van,
hogy nem õrült, csak ármány áldozata...
Már komoly faggatásra akartam fogni a doktort, midõn láttam,
hogy Berzenczey visszarántotta õt, s valamit a kezébe csúsztatott.
Alig vártam, hogy lemenjünk, és megnézzem, micsoda írás az.
*
Egy cikk volt Tisza Kálmán kormánya ellen valamelyik
szélsõbali lapba szánva.
És egy levél - a királynéhoz.
A királyné természetesen nem kapott soha egyet sem ezekbõl a
levelekbõl. Minek tudjon arról a felséges asszony, hogy a Lipótmezõn van egy
bolond, aki egy királynéba szerelmes!
De Berzenczey László azért csak írta a leveleket nap nap
után. Ez a levélírás volt az õ boldogsága: ez volt az õ minden reménysége.
Hitte, hogy egyszer mégiscsak megjön a válasz valamennyire.
Egyszer, majd akkor, ha Jókai nem lesz többé udvari poéta.
Cikkeit is naponkint megírta.
És én, ha néha egyik-másik szélsõbali lapban olyan
dühöngésfélét olvastam Tisza Kálmán ellen, föltettem a kérdést, vajon nem a
Berzenczey cikke jutott-e rendeltetése helyére.
*
Most már nem ír többé se levelet a királyasszonyhoz, se
vezércikket szélsõbali lapba.
Szenvedéseinek örökre véget vetett mindannyiunk közös
barátja, a halál.
Vajon az õ barátja közül volt-e csak egy is, aki e sokat
szenvedett, sokat hányt-vetõdött hazafit az örök pihenés útjára kísérte. Volt-e
csak egy is, aki egy könnycseppet hullatott, egy göröngyöt dobott a
koporsójára?
*
Pedig nagyon sok barátja volt valamikor, régen, mert
Berzenczey László közéletünk szereplõi közé tartozott.
Mint kormánybiztos, nagy szolgálatokat tett 48-ban nemzetünk
szabadságharcának; mint emigránsa elismerést és tiszteletet tudott kivívni a
külföldön a magyar számûzötteknek. Mikor az új alkotmányos érában hazajött,
mély, lángoló hazaszeretete sodorta a közjogi ellenzék táborába. Nemzete
nagysága, hazája függetlensége annyira szívén feküdt, hogy még elméje
megháborodásában is azok képzelõdött. Az volt a rögeszméje, hogy Tisza Kálmán
politikai sikereit az õ támadásaitól féltette, és azért csukatta õt a bolondok
közé.
Legyen áldott emlékezete; s kinek elméjén közel tíz éve már,
hogy a sötétség köde borongott, halálában az örök világosság fényeskedjék neki.
*
A Fõv. Lapok Berzenczey külföldi utazásáról ezeket írja:
Berzenczey zászlóink elbukása után kimenekült, s több mint
másfél évtizeden át annyit bolyongott, ment egy szárazföldi Odüsszeusz. Európa
nem kellett neki, ment Ázsiába, aztán Amerikába, mindig odább, mindig
nyugtalanul, mint a bolygó zsidó. Könnyûséggel tanulva meg a nyelveket,
mindenütt tudott munkát találni. Ha kellett, lapot írt, ha másképp nem
boldogult, hordta ki az újságot. Itt beállt útcsinálónak, amott ügynöknek, hol
hajón, hol vasúton tett nagy utakat egyik világrészbõl a másikba, s kevés
magyar ember volt, aki annyi helyen fordult volna meg, mint õ. Bírta a
fáradalmakat, mert erõs, izmos alkattal s vasegészséggel bírt.
Egyszer Kuba szigetén a fõváros egy kávéházában azzal tûnt
fel, hogy ahány nemzetbelivel szóba állt, mindegyikkel annak a nyelvén beszélt.
Egy spanyol ezredes megkérdezte tõle, hogy mily nemzetbõl való? »Magyar!« Az
ezredes e szóra tisztelegve köszönté s megkérte: »Engedje meg, hogy holnap
bemutathassam katonáimnak!« A bemutatás megtörtént, s a díszben kivonult
katonaság elõtt az ezredes így szólt: »Emlékeztek, hogy a most levert fölkelés
alatt egy nagy majorházat alig bírtunk bevenni. Azt vagy tizenöt ember védte, s
addig nem boldogultunk, míg mind a tizenöt el nem esett. Magyarok voltak, ennek
az úrnak honfitársai. Tisztelegjetek e nagy fõsök honfitársa elõtt!« S
tisztelegtek. Berzenczey büszke volt, hogy a Prágai (komáromi ezredes) és vitéz
társai hõsiségét így ismeré el spanyol ellenségök.
*
S álljon itt végül egy adoma is az elszomorodott olvasó
földerítésére.
Berzenczeyt egyszer pörbe fogták bigámia miatt, mert mielõtt
nejétõl törvényesen elvált volna, mást vett nõül. Akkor nagy zajt ütöttek az
esettel.
Beöthy Algernon épp akkoriban találkozik vele egyik
budapesti indóházban a pénztár elõtt, s a következõ párbeszéd fejlik ki köztük:
- Mit csinálsz itt, Laci?
- Jegyet váltok.
- Már megint!
|