1885
CIKKEK, TÁRCÁK

ÉTELMARADÉK

(Karcolat a Pulszky-bankettrõl)

Fecsegjünk még egy kicsit a tegnapi bankettrõl.

Megenni ugyan elég volt egyszer, de megírni miért ne lehetne kétszer is?

Igaz, hogy ezzel nem lesz jobb.

Az az egy érdeme azonban megvan, hogy megint az történt, amit Jókai oly nagy érdemeül ró fel Pulszkynak, hogy megint kiábrándultunk egy sültgalambos közmondásból »Extra Hungariam non est vita stb.«

Különb a »Hungáriánál« a »Kis Pipa« is!

A szellemi menü, értem a toasztírozást, sem volt valami különös. Az öreg Pulszky mindjárt az elsõ (és utolsó) pecsenyénél kijelentette, hogy »beszéljünk ezentúl bolondokat«. Elég volt õneki hetven esztendeig okos embernek lenni. Próbálja meg utána más is - de nem itt.

Nem is merte próbálni senki.

Az úgynevezett országzászlósokból kevesen jöttek el. Nem volt ott sem Trefort, sem Jókai, sem Szilágyi Dezsõ. A fele a kompániának folyvást azon törte a fejét: hová lehetett Szilágyi?

Gyulai igaz ott ült, de kegyetlenül be volt rekedve. Próbált ugyan ujjmutogatással disputálni, de nem ment. Senki sem értette. De azt mégis tudták, hogy a nagyujja Görgeyt jelenti, a kisujja Jókait s az összeszorított ökle - a »Budapesti Szemlé«-t.

A Gyulai boldogtalansága elragadt arra az egész asztalsarokra.

A másik asztalnál Salamon Ferenc lohasztotta az ünnepélyességet, fitymálván a dolgokat. Hogy mi az hetven esztendõ? Hetven esztendõ nem is idõ! (No, ez bizonyosan nyolcvan év alatt akarja megírni Pest monografiáját, azért kevesli a hetvenet!)

Az öregúr maga egész hidegen, nyugodtan ült az asztalhoz Havas Sándor szép unokahúga s a kedves mosolygó Hampelné közé. Néha-néha hátravetette magát székén, s rendes szokása szerint fejét féloldalt csavarintva, a száján át vett lélegzeteket.

Fiai a családi tradíciók szerint el voltak vegyülve különbözõ posztokon. Károly a jobbszárnyon, Guszti a balszárnyon, Garibaldi az elõõrsi helyen az ajtónál, hol az ifjabb piktor nemzedék használta a legkegyetlenebb piros festéket, a fehér karcost. A derék Thallóczy is oda akart ülni közéjök. Aggodalmasan intette Szilágyi Sándor: »Oda ne ülj az új kabátoddal, mert még rá találnak festeni valami történelmi képet, s arról fog aztán igazán kitudódni, hogy csakugyan historikus vagy«.

A bankettnek az volt a fõkaraktere, hogy mihelyt valaki beszélni kezdett, egyszerre borzasztó lárma, zsongás keletkezett, úgyhogy nem lehetett hallani; ha azonban senki sem beszélt, legott temetõi csend támadt. Más banketteken megfordítva szokott lenni.

Nekem is keringett a fejemben egy toaszt, hogy el fogom mondani Pulszkynak egyik jellemzõ vonását, hogy mi tulajdonképpen az õ cinizmusa.

Egyszer valami két év elõtt lementem Szegedre, hát amelyik ismerõsömmel találkozom, mind azt mondja borzasztó sopánkodással:

- Ejnye, beh megsoványodtál!

Kezdett a dolog bosszantani, meg el is untam, s kigondoltam egy Pulszky-fogást.

Másnap én magam hoztam elõ minden ismerõsömnek:

- Jó napot! No, ugye megsoványodtam?

- Igen?... Ah! Nem látszik... Nem gondolnám! - ez volt a felelet.

Hát nem ezt teszi örökké az öreg, Pulszky? Ha valami hibája van, hát maga dicsekszik vele! Önök ezt cinizmusnak nevezik! Lehet, hogy cinizmus, de nem rossz politika.

Ezt akartam elmondani valahogy. Hanem aztán lebeszéltek a jóakaróim, s én esküvel ígértem, hogy egy szót sem szólok.

S íme egy amolyan csöndes pillanatban egyszer csak hallom a harmadik asztalnál a saját hangomat.

Megijedtem. No iszen megjártam most, megesküdtem, hogy nem szólok semmit - s íme mégis beszélek.

Azazhogy mégsem én beszélek.

De ki mer beszélni akkor az én szájammal?

Körülnézek, hát látom, hogy báró Nyáry Jenõ.

Az öreg papa kezdett eközben elálmosodni. Behunyta szempilláit. Azt hittük szundikál, mikor Molnár Antal felállt az érkezett sürgönyöket olvasni. A trónörökös sürgönye volt az elsõ.

Tévedés volt. Az öreg Pulszky sohasem alszik, mikor ébren kell lennie.

A trónörökös sürgönyére hirtelen felnyitotta szemeit, s villámgyorsan ki tudta aknázni a szituációt egypár megjegyzéssel a trónörökösre. Ebbõl látszik, hogy az öreg milyen végtelen ügyes.

A második sürgöny Teleki Sándor gróftól jött.

Üdvözlöm Pulszky Ferencet - a régészetben mesteremet.

Mindenki elmosolyodott, még maga az öreg is.

- Engem akar - mondja fejcsóválva - nevetségessé tenni ez a Sándor?

HAZATÉRÉS A VÁSÁRBÓL

Demeter a juhászok védõszentje. Õ könyörgi le a sok elsinkófált birkát, hogy ne kerüljön fel a mennyei rovásra.

Kár, hogy nem idelent lakik a jó Demeter szent. Mert bizony, bizony jobban esnék, ha hébe-hóba a vármegyénél fogná a pártjukat. A haláluk után majd csak megélnek õk patrónus nélkül is.

Hanem az már jó szokás, hogy Demeterkor jár ki a bér: ezért hát ez volna az egész eszten­dõnek a rozmaringos napja, csakhogy mivel karácsony tájt van, zúzmarás idõben behozatott az a reform, hogy a Demeter napja most mindszentekre esik az Alföldön (ámbátor a bolondos kalendáriumcsináló otthagyta csak, ahol eddig volt), s a mindszentnapi vásár lett a juhászok sokadalmává.

Azért mesélem el ezeket, mert úgyis világos dolog ebbõl a képbõl, hogy vásár van Szögedében.

Azaz volt s van is azoknak, akik ott maradtak, mert maradtak ott még a vásárhoz elegen, többen is tán, mint ahogy kellene. (Mert nem tudom, hallották-e kendtek, hogy a Kiczók Marci mellényzsebébõl kihúzta valami gazember az ötforintost?) No de az ilyesmi megesik ilyenkor!

A mi alakjaink (azazhogy a Jankó Jánoséi) ott hagyták már a nagy háztömeget. (Hogy mibõl nõtt itt az a sok ház, édes komám?) (S az a furcsa - feleli a koma -, hogy egy sem akol köztük.) (Nincs ezeknek az embereknek itt józan eszük, koma!)

Hátat fordítának az emberrajnak, a sok cifra cipellõjû kényes menyecskének, a tömérdek bódénak, s hazafelé ügetnek.

Minden mutatja már a vásár bomlását; az utak kavargó pora, mely szürkén üli meg az út mentében a füveket és fákat, a messze láthatáron hosszú vonalban mozgó szekerek s hazatérõ barmok, sem elejök, sem végök, sehol a roppant síkon... Ahol a nap nyugszik, még ott is valami kecskeméti szekér feketedik. (Biz Isten, bele talál pottyanni a nap, s elviszik saraglyában Kecskemétre, a kõrösiek nagy szomorúságára.)

A marhák az éhségtõl bõgve jönnek, a szekeresek elõzködve, megriadt lovak, árokba merült szekerek, kurjongató legények a szekereken, kipirult arcú menyecskék, kik a férjük vagy szeretõjük’ aláhanyatlott fejét ölükben tartják. Itt-ott egy kendõvel bekötött férfifej (gyaníthat­ni miért), majd meg egy leesett nõi konty. (Hát ‘iszen ennek is lehet valami oka.)

Hanem a mi juhászainkkal nem történt semmi baleset, csak az, hogy a pénzük kevesebb volt, mint gondolták, de az is ott maradt, ami volt.

Nincs már meg belõle egyéb csak a »lacikonyha« szaga meg a borgõz, mely velük megy, no meg a mai nap édes emléke. Hajtogatja is váltig a számadó juhászgazda:

»Borszagú a világ, komámuram.«

Mindenen látszik, hogy vásár volt, a bojtár hátul vígan kurjongat, röpköd a lobogós ingujja kevélyen, s széles jókedvében föl-fölhajítja a cifra kampós botját a levegõbe (Olyan formájú bot az, hogy tán még a betlehemi pásztoroktól maradt örökbe), és megkapja leesõben. Az elmaradhatlan Bodri vígan szalad elöl, csak a szamarak nem érzik, hogy mi volt ma, honnan jönnek, nincs bennök semmi rátartó kevélység, de hisz éppen azért szamarak. A többiek bezzeg emelkedett hangulatban vannak.

Az öreg méltóságosan ül a csacsin, és diskurálgat a komával, a másik major fõjuhászával:

- Nem jó dolog ez, koma, nem jó világ!

- A szénának sincs már az a tápláló ereje, ami azelõtt volt.

- Nem lesz a gyapjúnak jó ára esztendõre, mert öregasszonyt csókoltam meg álmomban Szent Mihály éjszakáján.

- Csupa fekete bárányok fognak elleni a tavaszon, mert a fekete bogyóra rá sem néztek a madarak az idén.

Csupa »juhász-ügyekrõl« foly a beszéd, míg hátul a bojtárgyerek nagy énekszóval járja a bolondját. Meglátszik rajta, hogy jó helyre szegõdött a mai vásáron, s hogy mézeskalács szívet visz haza a babájának.

A két öreg pipája elöl, noha nem nyirkos a kapadohány, minduntalan kialszik. Nem gyõznek megállni útközben, az egyik pipából átszórni a tüzet a másikba. Eleget csodálkozik a két szamár alattuk, hogy mióta építették erre azt a sok »stáció«-t!

Pedig az igazi stáció még csak most következik. Faluhoz közelednek. Mosolyog a kocsma messzirõl.

- Nem állunk meg itt, komámuram.

- De bizony megállunk - ezeknek a szegény szamaraknak a kedvéért.

ELÖLJÁRÓBESZÉD

(A Szalay Imre tárcájához)

A karácsony elõtti üléseknek igen barátságos képe volt. Meleg kézszorításokkal búcsúztak egymástól a folyosókon a képviselõk. Mindenki boldog ünnepeket kívánt a másiknak. Csak egyetlen embert kerültek ki ezzel az óhajtással, mert annak az gúny lett volna.

Az alábbi könyvecske szerzõje: Szalay Imre volt ez! - Õ a váci fogházban fogja tölteni az ünnepeket! Neki hozza a legrosszabbat a kis Jézus! Mégiscsak látszik, hogy zsidó volt!

E kétheti fogság még a múlt országgyûlésrõl való remanencia egy vértelen párbajból, melyet Herman Ottóval vívtak. Leleményes a sors, ha büntet, hogy éppen Szalay Imrét éri ilyen csapás, aki egy percig sem tud ellenni anélkül, hogy vagy ne beszéljen, vagy valakinek a szavába ne vágjon. Mit fog a »nagy közbeszóló« csinálni a rettenetes magányban?

Azt javasolták neki: vagy olvasson, vagy írjon.

Elgondolkozott és ingadozott egy darabig: könyveket vigyen be magával vagy tiszta papírt? Végre is felülkerekedett benne a dzsentritermészet: »Inkább írok, de nem olvasok.«

Épp ebben a pillanatban ért oda Vadnai Károly képviselõ.

- No, ha írsz valamit - mondá tréfálkozva -, kiadom a »Fõvárosi Lapok«-ban.

Valaki, ha jól emlékszem, megjegyezte erre:

- Nini, hát már Vadnai sem elég mameluk! Már õ is az ellenzéket pártolja?

Más valaki meg visszajegyezte:

- Ej, dehogy! Hanem alkalmasint a rabsegélyzõ egylet tagja.

Véletlenül magam is ott õgyelegtem akkor, és közbevágtam:

- No, ha Szalay Imre megírja a »rabságom órái«-t, én kanyarítok hozzá elõszót.

Annyiban maradtunk, hogy Szalay megígérte. S azzal el is utazott a fogságba. (Kétheti szabadságot kért e célra Péchy Tamás elnöktõl.)

Mi már rég el is felejtettük, legalább én rá se gondoltam többé a folyosón lefolyt diskurzusra, mikor ma véletlenül megjön a Szalay Imre tárcája. Vannak hát még szótartó emberek a világon! (Hanem az igaz, hogy azokat elcsukva tartja a kormány!)

No, ha õ megtartotta az ígéretét, most már mi is tartsuk meg a magunkét! Nem is nehéz! Legalább az én részem: az »elöljáróbeszéd«, nem az, de hogy a »Fõvárosi Lapok«-ba bekerüljön az a tárca, az már nehezebb dolog lesz a szedõknek.

Szófogadatlan, antiszemita betûk, melyek kuszán fonódnak össze, s ferdén szaladoznak a papíron. Némely betûnek a csápjai a negyedik-ötödik betûhöz is átnyúlkálnak, s elveszik a karak­terét. Mindegyik egy-egy interpelláció az emberi leleményességhez. De azért ezek a kuruc betûk mégis nagy szelídség hirdetõi: hozzák az »örök béke« olajágát. A múlt ország­gyûlésbeli »párbajcsináló szövetkezet«-nek vége van. Összeomlott a legerõsebb gerendáiban.

Legelébb kimaradtak a Komjáthy pisztolyai (a kedvökért kimaradt Komjáthy is); szintén kimaradtak a szekundánsok: Hentaller Lajos és Bicskey Kálmán. Most végül megpuhult a legmérgesebb párbajvívó, és elhajította magától a harci fegyvert: »Ha engem ezentúl valaki megsért - írja Szalay - ezentúl én fogok tõle bocsánatot kérni«.

Jó kódex az a Csemegi-kódex! Bárányokat nevel a tigrisekbõl, s írókat a bárányokból.

A JÓ ÖREG FRANKENBURG

Önök, hölgyeim s uraim, akik szívesek a mi mûködésünket hónapról hónapra figyelemmel kísérni, sokszor láthattak fiatal társaim sorában egy nyájas öregurat, kinek nemes homlokát gondosan fésült õsz haj fedte, de kifejezésteljes kék szemeiben fiatalos kedély tükrözõdött.

Azok közé a szép aggastyánok közé tartozott, akiken örömmel pihen meg a szem. Olyan volt, mint egy derült téli nap, midõn a napsugár a hóval játszik. Finom, szellemes arca fehér és üde vala, mint egy gyermeké. Nyugodtan, csendesen szokott ülni az elsõ padban, gondosan figyelve, ha mi fiatalok valamit felolvastunk. Ajkai körül jóakaró mosoly játszott, mikor mindenki unatkozott már, õ még mindig figyelt, csak néha igazgatta meg változatosság okáért arany foglalatú pápaszemét.

Õ volt a legszorgalmasabb tagja a mi társaságunknak. Van köztünk akárhány, aki ha eljõ a társaság ülésére, csodálkozva fogadják: »Nini, mi történt ezzel, hogy eljött?« Az öregúr volt talán az egyedüli, aki, ha egyszer-másszor nem jelent meg köztünk, feltûnést keltett: »Mi történhetett vele, hogy el nem jött?«

Mindég valami nagy oka volt annak, de soha olyan szomorú nagy oka, mint hogy most, nincsen itt.

Elvesztettük õt örökre.

Jól tudom, hogy az íróknak külön kontraktusuk van a halállal: õnáluk a halál csak annyit jelent., hogy megszûnnek dolgozni, de könyveikben tovább élnek - hogy meddig, az nem a haláltól függ már, hanem a könyveiktõl.

Frankenburgnak is bizonnyal megmaradtak a könyvei, a közönség megleli bennük az õ õszinte lelkét, meleg szívét, de nekünk társainak nagy veszteség az õ halála, mert õ mint ember többet ért nekünk könyveinél.

Éppen az õ mûveit lapozva kell ezt kimondanom.

Õ írja legutolsó munkájában: »Azt a frázist, hogy kímélettel kell lennünk az élõk iránt, tönkreteszi a másik frázis, hogy a holtakról csak jót kell mondani. Eszerint az igazat sohasem lehet megtudni.«

Nem, õ maga is mindig igazat írt magáról vallomásaiban és élményeiben. Miért rontsam meg egyszerû, szerény egyéniségének harmóniáját az emlékbeszédek azon két rõfös fáklyájával, mely minden ravatal fölött egyforma fényben gyúl ki.

Annyi valódi érdeme volt neki, hogy bízvást elhajíthatom a hamis virágokat.

Ne mondjuk hát, hogy csillag tûnt le vele az irodalom egérõl. Sokkal kevesebb volt õ, vagy több, ahogy vesszük: a mi kertünknek gyümölcsfái közül pusztult el egyik!

Középszerû író volt, de hasznosabb sok nagy írónál.

Önök, akik a tömjéntõl körülvett fényes alakokat csodálják inkább, sokat gondolhattak arra, milyen nehéz nagy íróvá lenni.

De hátha még arra gondoltak volna, mennyivel nehezebb középszerû írónak maradni!

Az aztán az igazi! Nem hallani soha a tapsok kedvélesztõ zaját, hanem csak a toll egyhangú percegését... Járni az erdõt, ahol a dicsõség terem s nem szakíthatni a cserlevekbõl az izzadt halántékra, félrehárítani a töviseket, hogy a szomjasak könnyebben odahajthassanak a forráshoz s neki magának nem inni belõle.

Azt állítjátok, nem volt szomjas? Ki hinné azt el, hiszen ember volt! Hogy nem panaszkodott, nem követelt, az még nem jelenti, hogy nem vágyott rá.

Fiatalkori élete tele van kalandokkal: virágról virágra szállt, földi asszonyok közt õ csalt, meg õt csalták, de az égi asszonyhoz hû volt utolsó leheletéig. Pedig az sohasem nevetett édesen a szeme közé.

Minden út elterelte a magyar Múzsától.

Németkeresztúron született, német ajkú szülõktõl, az összes rokonsága német volt, s iskoláit is német városokban, Sopronban és Nagyszombatban járja, csak a jogot végzi Egerben.

Eleven szöszke fiú tele szentimentális rajongással, mohón olvassa a 30-as évek német literatúráját, s ennek a behatása alatt maga is próbál verseket írni, elõször németül, késõbb magyarul is egyes cikkeket az akkori folyóiratokba, a »Honmûvész«-be és »Regélõ«-be.

Szent volt abban az idõben a nyomtatott betû. Kivált a hölgyek elõtt, kiknek minden festék közül a nyomdafesték imponált legjobban. Hanem hát az akkor volt!

A fiatal Frankenburg nagy »eroberung«-okat csinált mindenfelé. Kegyence a nõi társasá­gok­nak. Szépen öltözködik és gavallérosan költ. Atyja a jómódú somogyvári gazdatiszt, éppen nem sajnálja a költséget, s igen szeretetteljesen bánik vele.

Amit akkor, majd késõbb Pozsonyban (hol mint jurátus Széchenyi István mellett töltött rövid idõt) írogat, az még mind amolyan »probatio calami« és udvarlási eszköz. Mert mi tagadás lenne, így szokott az kezdõdni.

A nyalka jurátus valóságos Don Juannak kezdi magát kinõni. Az egyik gyöngéd viszonyt még fel sem oldja, már újba kezd, vegyítve szõkét barnával. Hát ‘iszen ez is hozzátartozik a vegyészeti stúdiumához.

Amilyen állhatatlan volt a nõknél, épp olyan változékony volt a stúdiumában. Megunja a jogot, és a vegytannal pepecsel egy darabig, majd eszébe jut, hogy legjobb volna, ha gazdatiszt lehetne az apja helyén, s ezzel a szándékkal megy tanulni Keszthelyre.

Mikor javában benne van a gazdasági tudományban, rájön, hogy õbelõle sohasem lesz gazda.

Alapjában jó, szelíd fiú volt, de könnyûvérû. Az élet komoly oldalát egészen figyelmen kívül hagyja, él a pillanatnak, s nem törõdik a holnappal.

De hogy tévedésbe senki se essék, könnyûvérûsége nem egy hajtásból való a magyar dzsentri ifjainak könnyûvérûségével, szófogadó, viaszk szívû fiú õ, tele jó szándékkal, érzelgõsséggel és gyermekes naivitással. Nem vásott, nem pazarló, nem hencegõ - csak gondtalan, iránytalan és vidor, mint a madár.

Képzeljenek önök egy csendes, békés nyárspolgárt, aki pipaszó mellett eldicsekedik vele, hogy valamikor õ is nagy kópé volt.

Az ember elmosolyodik rajta hitetlenül: »No, ugyan nagy kópé lehettél!«

Hát bizony csak olyan kópé volt a mi Frankenburgunk, hogy a dzsentri gyereket »jámbor bárány«-nak tartanák ezzel a kópésággal; 1836-ig, tehát huszonöt éves koráig folyton a pályaválasztással tépelõdik, míg végre kinevezik kincstári fogalmazónak a fõvárosba, s itt kezd összeköttetésbe lépni az irodalom szereplõ embereivel.

Rokonszenves egyénisége, megbízhatósága és szorgalma mindinkább kedveltté teszik.

Sorban jelennek meg munkái, novellák, humoreszkek, regények: a Sírva vigadók, a Zsibvásár, Estikék.

Nem becses mûvek, a stíl németes, az élcek erõszakolt Saphir utánzások, a meseszövéshez nincs talentuma, s mélyen jellemezni nem tud, de az irány nemes, s tollától nem lehet meg­tagadni bizonyos elevenséget, ami akkor még új dolog volt; úgyhogy tárcái, melyeket a Kossuth »Pesti Hírlapjá«-ba írt, majdnem oly kapós olvasmányok voltak apáink elõtt, mint a Kossuth vezércikkei.

De legnagyobb érdeme az »Életképek«, melyet a negyvenes években alapított s szerkesztett. Kegyeletesen lapozzuk végig most is e drága folyóiratot. Új pezsgés, új irodalmi élet lehe csap ki abból. Látjuk nyüzsögni ebben az arany kaptárban a következõ nagy korszak munkás méheit. Itt tûnik fel Jókai Mór, akkor még »tehetséges fiatal írótársunk«, egy elbeszéléssel, Arany János is itt közölte elsõ dolgozatát, Vörösmarty Mihály, Toldy Ferenc és Jósika Miklós szintén ide írogattak.

Ez az idõ volt a magyar irodalomban a lelkes honleányok korának a kezdete.

Negyven egyiptomi sovány esztendõ után kezdõdtek a kövér esztendõk. (De már a kövér esztendõk nemtõje nem tudott negyvenig olvasni.)

Nagy lendületnek indult minden. A kassai kalendáriumot, amelynek rendes szög volt ütve minden nemesi házban az ajtó fölött, megérte az a szégyen, hogy kevesellni kezdték imitt-amott..

A közönség egy része nekivetette magát az olvasásnak. Érdekes végignézni régi folyóiratok végén az elõfizetõket. Többnyire apró komposszesszorok, kasznárok, mérnökök, plébánosok voltak ezek.

Még egypár év elõtt mecénás volt, aki egy könyvet megvett, azután nem lett csak patrónus. Végre errõl a titulusról is leszállították, s a »hazafi« címmel illették. De címet denique mégis mindig kapott a magyar ember, ha prenumerált. (Csodálatos, hogy mégse szívesen prenumerált!)

Mindegy, nagy javulás volt ez, még ha a konkurrenciát vesszük is. Mert mint az isten tehénkéi, mikor a verõfény átmelegíti a rögöket, kezdtek elõbújni mindenünnen az irodalmi vállalatok.

Vahot Imre a »Pesti Divatlap«-jával, Horváth Lázár a »Honderû«-vel csinált versenyt az »Életképek«-nek.

Annyi kasznár mégse volt Magyarországon, hogy Vahot Imrének és a többi kettõnek elég legyen; ennélfogva Vahot mindnyáját magának akarta, de magának akarta Horváth is. Ebbõl aztán az következett, hogy elkezdtek egymás közt marakodni.

Cudar irodalmi hang pusztította az irodalom tekintélyét. Ízléstelenségek burjánoztak föl a szent berkekben. A »Honderût a francia mágnásos modort affektálta, de az úgy állt neki, mint a medvének a menüett, Vahot Imre ellenben nyers és illetlen hangot használt, de neki legalább jól állt.

Valóságos isten áldása volt ily viszonyok között a Frankenburg mûködése, ki a komoly tisztességet és a mûvelt nemzeties irányt képviselte lapjában. Ki tudja, hogy néznénk ki ma, ha õ nincs?

Az »Életképek« az õ legnagyobb érdeme. Mennyi szeretettel és mennyi odaadással szerkesztette azt õ! Ha egyebet nem lehetne róla megírni, mint azt, hogy õ alapította, õ emelte olyan tekintélyre, aminõben 1848-ban Jókai és Petõfi tõle átvették, ez emlékezés rövidebb lenne talán, de nem hidegebb.

Akkor is megvolt már itt a fõvárosban az az ország, amit úgy hívunk magunk közt, hogy Bohémia.

Ennek az országnak az a tulajdonsága, hogy a földje nincs meg sehol, de a lakosai megvannak mindenütt.

Frankenburg emelte nekik az »Életképek«-ben az elsõ sátort.

Õalatta öltött testet elõször az a varázsige, mely azóta megnépesíté Bohémiát, hogy a »dolgozatok honoráltatnak«. A keresztes hadjáratok is sok embert lelkesítettek fel annak idején, de ez a jelszó még nagyobb hatást tett. A magyar anyák sûrûbben kezdtek szülni írókat és poétákat!

Olyan díjazás volt biz az csak, hogy jobban beillett volna borravalónak: de mégis ez volt az alap, a mag, ebbõl nõtt ki ekkorára a mai honorárium. (Ámbár iszen nem valami nagyon sok esõ eshetett azóta!)

1848-ban kinevezték Frankenburgot a magyar külügyminisztériumhoz Bécsbe tolmácsnak, s újra változott élete. A hajlongó udvari körökbe jut, a hofrátok, gyanús érzelmû és szolgalelkû apró beamterek fojtó levegõjét szívja. Bosszantják ott és gyanakszanak reá, eleinte nehezen mozog köztük, késõbb megpuhul, s itt lesz valóságos nyárspolgárrá. Még vissza-visszasóhajt lelke a függetlenebb és nemzetiesebb pályák után (hogy bizony azért kár volt annyit válogatni), de utoljára is lenyomja a kenyér.

Régi állandó szenvedélyével azonban, noha árt neki elõmenetelében az összeköttetés a pesti írókkal, mégsem tud felhagyni, innen is részt vesz a hazai irodalom mozgalmaiban.

Érdekesen írja le bécsi hivataloskodását »Bécsi élményei«-ben, úgyszinte élete többi részét az »Õszinte vallomások«-ban. E két könyve a legbecsesebb, mert sok melegség és vonzó közvetlenség van bennök, noha nem tudja eltalálni, mi az érdekes, mi nem; fölösleges naivságokat beszél, s a nagy eseményekbõl, amelyek közt él, nem tud megfigyelni eleget. És mégis egy becsületes, ártatlan lélek mosolyog ránk e lapokról. Megszeretjük õt kicsinyes bajaival, nem mindenben férfias, de derült és naiv életnézetével.

Nem tudott gyûlölni, csak szeretni. Akkor is mindenkit szeretett, amikor gyûlölni kellett volna sokakat.

Õ jó, nemes és szelíd volt, de az idõkhöz nem illett hozzá, melyek meghozták a kenyértörést.

A kenyér eltört - s Frankenburg sehol sem volt, sem az innensõ, sem a túlsó karajnál -, tehát kenyér nélkül maradt, sõt el is csukták... Könnyen ment az ilyen! A törekvõ ember egy nap alatt válhatott osztrák báróvá vagy néha rebellissé aszerint, hogy törekedett.

Mikor pedig kiszabadult 1850-ben, odament, ahol legelõbb kapott kenyeret: a bécsi legfõbb törvényszékhez. Hányatott az élete ezentúl is, de sohasem egyik szikláról hányják a másikhoz, hanem csak az egyik sarokból tették félre a másikba. Hosszadalmas volna követni ez igénytelen keretben e tarka curriculum vitae-t! Mikor lett udvari titkár, hogy háromszor nõsült, s csak közbül nem volt boldog házasságában, s hogy szíve örökké ifjú, észjárása örökké vidám maradt.

Szerencsés vérmérséklettel bírt, a bánat csak futó felhõ volt fölötte... De neki a tündérek olyan két szemet adtak, hogy õ akkor is csak a nyájas eget látta velök.

Hiába is mondanánk, hogy itt és ott, nem minden ütött úgy ki, ahogy kellett volna. Ki tudja, nem ért volna-e más úton több sikert, még szebb sorsot?

Ha õ hallaná, a fejét rázná:

- Nem, nem - így szólna -, ne okoskodjatok gyerekek, minden jó volt, mindennel meg vagyok elégedve... boldogabb nem is lehettem volna!

Így beszélt, így érzett egész haláláig, s e tekintetben valódi bölcs. De igaz is, élete elég nyugodt volt, tulajdonképpeni nagy bánat csak egyszer érte, mikor az elsõ nejétõl származott, egyetlen fia meghalt Bécsben, s komoly veszedelem is csak egyszer környékezte azzal, hogy Forgách kancellár õt akarta kinevezni a Nemzeti Színház ideiglenes intendánsának.

Életének ezt a keserû folytatását azonban elhárítá a sors, mert éppen mikor a fölterjesztést már aláírni kellett volna, megbukott a kancellár, s maga Frankenburg is nyugalomba ment.

De ösmerte is õ a nyugalmat!

Pestre jött 1866-ban, s átvette a »Magyarország és a Nagyvilág« szerkesztését, majd az »1848« címû politikai lapot alapította. Ez idõ tájban választotta meg tagjául a Kisfaludy Társaság, az Akadémia már a szabadságharc elõtt.

Pestrõl visszavágyott a szülõi tájra, s megtelepedett Sopronban, hogy már most mégiscsak nyugalomba megy. No iszen... ott kezdett még csak istenigazában dolgozni az öregúr.

Hozzáfogott magyarosítani az ódon német várost. Izgatott, írt, mûvészi kört alapított, s addig el sem ment onnan, míg meg nem élte, hogy magyarul beszéltek.

Mihelyt ott nem volt semmi dolga, legott elhatározta, ki tudja, hányadszor, hogy visszajön Pestre nyugodni. Ideje is. Közel járt már a hetven évhez.

De itt már azóta új generációt talált, egy csomó fiatal írót. »Nini hiszen még ezekkel nem dolgozott versenyt!« Elkezdte elölrõl, s újra sûrûn jelentek meg munkái a lapokban. Éppen olyan derültek, vidámak voltak, mintha a régi pozsonyi jurátus írná!

Keze reszketett már, fantáziája, betûi egyre kisebbedtek, de õ folyton nagyobbodott mint ember.

Ez idõben választották be ebbe a társaságba a fiatal írók közé.

Sajnos, nem sokáig maradhatott »fiatal író«, fejlõdõ betegsége a múlt nyár derekán, augusztus 6-án megtörte Gleichenbergben.

Most már igazán nyugalomba ment.

Hûlt tetemeit hazahozatni rendelte, itthon is vannak, s jól esik tudni, hogy itthon vannak. Legalább felsóhajthatunk a sírjánál:

Kedves barátunk, aki öcséidnek szólítottad apáinkat, aludj puhán, megmondjuk fiainknak, hogy sokat köszönhetnek neked! Ti voltatok a kezdet. S e kezdetet örökké tudni fogjuk. Derék kezdet volt!

Mi lesz a vég, azt még nem tudjuk... te talán megálmodtad azóta...

Álmodd meg szépnek odalenn, elfáradt közkatona, aki vezéreket vezettél!

A TEGNAPI BÁL

A bécsiek orra le van eresztve. Ez idén Budapesten kezdte meg az udvar a téli ünnepélyeit.

Mégpedig mindjárt egy nagyszabású bállal, ahol annyi sok ember, fõúr és hölgy volt jelen, hogy - több is volt eggyel.

Ezernégyszáz személyt híttak meg, köztük az egész képviselõházat.

Szalay Imrérõl az az adoma keringett, hogy a meghívás a váci fogházban érte, sietett is magát levélben kimenteni a fõudvarmesteri hivatalnál: »szívesen elmennék, de a profósz nem ereszt«.

Ami fényes, szemkápráztató az »Ezeregy éjszaká«-ban le van írva, az itt mind a valóságban volt meg - csakhogy magyarban. A kócsagos kalpagokon a boglárok, a drágaköves mente­kötõk, a festõi atillák és menték. De ami legdrágább, azt mind az asszonyokra rakták. A csillárok fénye megtört a gyémántok és smaragdok ragyogásán.

De a legszebb gyémánt maga a trónörökösné volt szép, nemes, üde arcával, smaragdszínû uszályos ruhájával. Körülötte láttuk arisztokráciánk fiatal hölgyeit, bájosabbnál bájosabbakat.

A királyné körül ellenben az ország nagyasszonyai forogtak.

Õfelsége szürke-kék selyembrokát ruhát viselt, arany hímzésû csipkesávollyal; csipkedíszítésû zöld bársony toalett emelte az Izabella hercegnõ arányos alakját. A zöld szín dominált az este. A szép Katinka grófnõ is azt viselte. Coburg hercegné megtartotta most is az õ kedvenc színét, a rózsaszínt. Illett is délceg magas termetére. A »legmagyarabb fõhercegné«, Klotild ellenben haragospiros selyemruhát viselt.

A szín mindegy volt, mert képviselve volt ott most a szivárvány minden színe (Károlyi Istvánnénak olajbarna, gróf Andrássy Gézánénak sárga volt a ruhája), elmaradhatatlan csak a pazar csipkedíszítés volt, némely ruhát teljesen beborított a csipke, s fejéknek színes lengõ tolldísz volt az uralkodó. A leányok egytõl egyig fehér ruhában jelentek meg.

A meghívottak közül kevesen maradtak ki, úgyhogy a palota termei ugyancsak szûkek lettek annyi vendég számára; alig lehetett mozogni, kivált a márványteremben.

Kilenc óráig idegenül hullámzott a roppant tömeg a nagy teremben.

Ekkor a pálcás urak megkoppantották spanyol ceremónia szerint a padozatot. A szárnyas ajtók megnyíltak, s belépett az udvar.

Mintegy félóráig tartott a bemutatás s a cercle, midõn õfelsége jelt adott a táncra, s hogy hely legyen a párok számára, az öregebbek kezdtek átszállinkózni a büfébe, hol hideg ételek és a szokásos udvari cukrocskák nagy tömegben voltak felhalmozva.

Öreg katonatisztek és képviselõk legszívesebben ide húzódtak vissza. Itt is nagy tolongás volt. Pedig hátha még a fõpapok is eljöttek volna, õk is a büfében lettek volna. A fõpapok közül azonban, feltûnõ volt, egy sem jelent meg az udvarnál. De ez nem volt olyan nagy baj, mint az, hogy szivarozni nem lehet. A lakájok csak németül beszéltek, József fõherceg magyarul szólított meg egyet:

- Hozzon egy kis hideg sültet!

A lakáj fájdalmasan mosolygott, hogy nem érti.

- Hiszen ha csak az kell - mondá a fõherceg -, tudok én németül is, ha nagyon megszorítanak!

A lapunk múlt számában leírt versengési történethez, hogy ugyanis ki fogadja újévkor õfelsége a királyné számára az újévi üdvözleteket, még a következõ részleteket beszélték az udvari bálon.

B. Sennyey Pálnét azért illette volna ez a szerep, mert régi törvényeink szerint az országbíró viseli a legnagyobb méltóságot a király után, tehát ennek a neje kell, hogy képviselje a királynét.

De Szapáry Géza grófné is igényt tarthatott, mert az õ férje a magyar fõudvarmester.

Kezdtek megakadni az emberek, hogy melyik legyen hát a kettõ közül, s hivatták Tisza Kálmánt: »ebben adjon nekik tanácsot, ha igazán okos ember«.

Az udvarnál nem beszéltek napokig egyébrõl, mint hogy miképp fog ez eldõlni: Melyik lesz a kettõ közül?

Így intézték a kérdést Tiszához is.

- Egyik sem - felelte volna hír szerint a miniszterelnök -, Sennyey Pálnét illetné e méltóság, mert régi törvényeink szerint csakugyan az országbíróság a legmagasabb polc a nádor után, ámde most már új törvények alapján élünk, s az új törvények szerint a miniszterelnökség a legmagasabb polc; az én feleségem azonban nem vágyik erre a kitüntetésre, tehát ne legyen sem az egyik, sem a másik, hanem neveztessék ki egy harmadik: Katinka grófnõ.

S így lõn, hogy Katinka grófnõ fogadta õfelsége nevében az újévi gratulációkat.

S így lõn, hogy Andrássy Gyula kiengesztelõdött Tisza iránt, s kijelentette, hogy aki az õ feleségének ilyen nagy tisztelõje és jóakarója, annak mégsem csinál oppozíciót a fõrendiház reformálásánál.

Szép ez nagyon, csak igaz lenne!

»AZ ARANY EMBER« ALAKJAI

Föltesszük, hogy az olvasó ismeri »Az arany ember«-t. Vagy az egyiket, vagy a másikat, vagy a regényt, vagy a drámát.

Sõt van egy harmadik is, a »legaranyabb ember«. Az, aki a két arany embert írta: Jókai Mór.

Mert Levetinczy-Timár Mihály uram (akit Nagy Imre ábrázol rokonszenvesen) csak a derék Csorbadzsitól kapott aranyokból csinál még több aranyat, de Jókai Mór tolla alatt minden arannyá változik át.

Úgy tett éppen, mint a most Budapesten idõzõ híres bûvész, Herrman professzor, aki egy galambot kettészakít - s két egész eleven galamb lesz az egybõl.

Így lett a regénybõl egy dráma és egy regény.

Melyik a jobb? Bizonyosan a regény, mert ott Jókai a leíró képességével brillírozhat. Hol vegyen Podmaniczky Frigyes olyan gyönyörû »Senki szigeté«-t, aminõt Jókai fantáziája teremtett? S vajon van-e a Nemzeti Színház kelléktárában olyan kedves csacsogó kis Dódi, aminõ a regényben?

És végre is, itt csak alakok beszélnek, igaz, azt, amit Jókai ad a szájukba, - de mit ér, ha õ maga közbe nem szólhat?

Hanem hiszen megesik az néha, hogy veszteséggel is jár valami nyereség. Mert olyan ügyes Noémit, aminõ Márkus Emília, s olyan csinos, becsületes arcú Timár Mihályt, mint Nagy Imre, ki lehet talán Jókainak gondolni, de az olvasó nehezen bírja utána képzelni...

A mese nem változott lényegesen; a szálak egészen úgy fonódnak, s majdnem úgy is bonyolódnak ki, mint a regényben.

Timár Mihály a meghalt Csorbadzsi pénzét átveszi, s leányát, a márvány-hideg Timeát (helyes kis török kisasszony lett Fáy Szerenából), a haldokló kívánságához képest elviszi rokonához, a komáromi rác Brázovicshoz. Biz abból itt a drámában sem lett becsületesebb ember. Botrány, milyen cudarul bánik a jámbor Fabula urammal, akibe annyi komáromi humort tud belekeverni Ujházy. Hanem hát az akkor volt! Ma már a hét gyerekkel megáldott szegény polgár nem is annyira mulatságos, mint inkább szánandó.

Rosszul bánnak a szegény Timeával, kivált a gonosz Zsófi asszony, akibõl olyan pompás komáromi nemzetes asszonyt

faragott Szathmáryné, hogy maga Jókai is élénken fölkiáltott: »Ejnye, erre az asszonyra emlékszem valahonnan!« De rosszul bánt vele a kegyetlen szívû Szacsvayné is... (bocsánat, Athaliát akartam mondani), szóval Brázovics egész famíliája, pedig Timea szelíd, nemes jellemû leány volt, csak egy kicsit ostoba, amiért bele tudott szeretni abba a léha Kadisa nevû katonatisztbe. (Jó ízlés a piktortól, hogy kihagyta innen õkelmét.)

Minthogy azonban Kadisa Athaliát akarta elvenni, dacára szerelmének, hozzáment hálából a pártját fogó, gazdag Timárhoz, ki minden vagyonát a lábához tette.

Hát nem is lett volna ebbõl rossz házasság, ha a »Senki szigete« nincs, s a »Senki szigeté-«n ott nincs a szép Noémi, aki a nagy szeretetével elvonta az arany embert az õ hideg feleségétõl, a Timeától.

De a mesébõl még úgysem kerekednék nagyobb bonyodalom, ha az öreg Brázovics tönkre nem jut, és meg nem üti a guta. (Minek is adják ezt a szerepet olyan vérmes embernek, mint Szigeti Imre?)

Kadisa persze most már nem veszi el Brázovics leányát, ki a féltékenység kígyószemeivel õrzi Timeát, nehogy viszonyt kezdjen Kadisával, azalatt meg Timár uram a kereskedés ürügye alatt boldogan éli világát Noémival, meg a kis Dódival.

Azaz boldogan élné, ha itt nem volna az az alávaló Krisztyán Tódor, egy csavargó gazember. (Fogadni mernék, hogy az a köpönyeg is lopott jószág rajta, amely olyan korhelyesen fekszi meg a Náday vállát.) Ez megtudja a Timár titkát, fenyegeti, üldözi, pénzét elcsalja, egyszer a ruháit is magára szedi, de szerencsére éppen akkor belefullad a Balatonba.

Mikor tavaszra kifogják a halászok, a ruháról azt hiszik, Timár volt, nagy tisztességben eltemetik. (Azóta sem volt olyan nagy harangozás Komáromban!) Timea férjhez megy Kadisához, Athalia meg akarja gyilkolni, de rajta csípik. Timár pedig csendesen elfeledve él kedves Noémijével a »Senki szigeté«-n.

Tele van tarkábbnál tarkább alakokkal a darab, s azok mind mulattatók és kedves ismerõseivé váltak csakhamar a közönségnek.

A régi Komárom elevenül meg. A költõ szülõvárosa. Szinte odaképzeljük õt magát is. Valószínûleg együtt járt iskolába Fabula uram gyerekeivel.

Akkor lehetett ott a napi pletyka padján ez a kedves szép történet, ahol a gonosz emberek mind rosszul járnak, s a jó emberek mind boldoggá lesznek.

Bár így lenne örökkön-örökké a valóságban is.

HUSZÁR MŰTERME

Mosolygó arccal, kedves töredezett magyarsággal adta fel barátainak azt a találós mesét: - Sem nem villa, sem nem ház, - sem nincs a városban, sem nincs a városon kívül. No, mi az?

Mindenki tudta már, hogy ez az õ mûterme, mely a Lendvay és Bajza utca sarkán, az úgynevezett »Epreskert«-ben áll, s melyet annyira szeretett emlegetni minduntalan, hogy belátta mindenki, mekkora gyönyörûsége telik benne.

Körös-körül a gazdagok kéjlakai emelkedtek, homlokzatukkal a sugárútra. Ez kissé beljebb fekszik, szerényebben elhúzódva, pázsittal benõtt udvara a falura emlékezteti az embert. Egy-két növendék-fácska mutatta a gazdaság újdonságát.

Huszár szívesen elmondta, hogyan jutott kedves hajlékához.

- Deák Ferenc hozta nekem.

Igen, a Deák-szobor segítette hozzá. Mikor e mûvel õt bízták meg, akkor kinn volt ideiglenes mûterme a Városligetben, ott dolgozgatott vidáman fütyörészve (mert mindig víg volt, és fütyölt munka közben), de abban a szûk teremben nem lehetett volna Deák alakját elkészíteni, tehát mûteremrõl kellett gondoskodnia. Addig-addig törte a fejét, hol találhatna alkalmas helyet, míg egyszer azt tanácsolta neki a bizottság egy tagja: »Hát építtessen magának«.

Mit? Hogy õ építtessen? Hát lehet egy ilyen vakmerõ gondolatnak támadnia a mûvész elméjében, ahol ugyan megszületik még az a bátorság is, hogy az atyaistent gyúrja meg kõbõl, amint hogy meg is mintázta egy - ízben de hogy tulajdon házat építtessen, ez már mégis túl merész ötlet.

Eleinte csak mosolygott erre, de midõn a szobor-bizottság késznek ajánlkozott huszonötezer forint elõleget adni, a város pedig jutányos áron engedte át az epreskerti telket, megindult a mûterem építése, s egy tavaszon be is fejezték. »Bár csak tovább tartott volna - mondá a mûvész -, hogy tovább örültem volna neki.«

Ebben tökéletesen ki volt fejezve természete, mert annak már nem tudott örülni, ami kész volt, mindig kétes tervek gyullasztották, s maga az alkotás munkája gyönyörködtette. Kész szobrairól fumigálva beszélt, a készülõkrõl lelkesedéssel, s ez mutatta benne az erõt, hogy nem kapaszkodott bele, mint a féltehetségek szoktak, az elért sikereibe, hanem ezeket nem sokra becsülvén, duzzadó munkakedvvel, a tehetségesek kérlelhetetlen ösztönével vágyott új sikerekre.

De az »epreskerti tanya« készen volt bár, sok örömet okozott neki azontúl is. A fácskák évrõl évre nõttek ott kinn (mindeniknek valami nevet adott a mitológiából), az eresz alatt három év elõtt egy fecske fészket rakott. Minden ismerõsét külön elhítta megnézni a fészket, kedélyeskedve hogy mit épített az õ madár-kollégája, mert a fecske is szobrász ám.

S míg ez gyönyörködtette kívül, azalatt bent is szaporodott a háznép. Évrõl évre jobban benépesült a »gyermekszoba« a földszinten. (Így hítta a mûtermét tréfálózva.) Igaz, hogy lakói kõbõl, anyagból voltak, de csak nekünk voltak azok kõbõl, õneki magának élni látszottak, beszéltek hozzá, és õ beszélt hozzájuk. A vidor cimbora csak nevetett, mikor pirongatták, miért nem alapít családot, minek él agglegényes ridegségben egyedül?

Csodálkozva rázta dús gesztenyefürtös fejét. Hogy élne õ egyedül? Mikor neki van a legjobb társasága az országban!

A terem közepén ott áll a tündérszép Vénusz, kecses idomaival, a kis Amor pajkoskodik a vállán. Balról Trefort miniszter morfondírozik. (Talán azon töpreng, nem felejtett-e ki valamit a költségvetésbõl?) Jobbról az öreg Pulszky gunyoros arca bukkan elõ, a túlsó szögletben a mulató betyár duhajkodik széles jókedvében. Amott meg a Deák fönséges arca tûnik elõ. Hatalmas idomainak mintái szétszedve, mint egy romokban heverõ kolossz. Ni, ez meg ott Jókai Mór, kedves humor játszik az ajkai körül. Mintha azon gondolkodnék, hogy mégis szép lesz, ha az öregúr ott áll majd a Ferenc József téren, hátat fordítva a szabadelvû klubnak.

De ki gyõzné mind elszámlálni az õ alakjait? Némelyik már bevégzett, másik még csak alaktalan gyurma, egy-egy odavetett gondolata a mûvésznek, nekünk érthetetlen, de neki beszédes.

Akkor érezte magát jól, mikor munkászubbonyát felöltve, alakjai közt süröghetett. Õk és a zene meg a bor volt az õ elementumai. A borospalack mindig ott volt az állvány mellett, s a hegedû a szegen.

Hol a palackot vette fel, hol a hegedût vette le, s amint ivott, s hegedült közbe jó magyar nótákat, a negyedik-ötödik pohárnál egyszerre táncra kerekedtek körüle a szobrok, legalább õ úgy látta, s teljes odaadással muzsikált nekik. (Rácz Pali szobra a polcról a fejét csóválta irigyen, hogy milyen jól csinálja a tempót.)

Ilyen volt az epreskerti mûterem gazdája: víg, pajkos, becsvágyó és gondtalan. S a mûtermet, mely az elsõ magyar szobrász-mûterem, ha Deák hozta neki, egyszersmind Deák örökölte tõle. A szép kis villa most a szoboré. Az fogja használni, aki bevégzi a már jobbadán kész mûvet.

Január 21-én Huszár még ott mulatott szobrai közt, késõ este felment hálószobájába, és nem jött vissza többé közéjük, csak harmadnapra.

De már akkor õ is szobor volt.

Ott feküdt hidegen, mereven, virágokkal és koszorúkkal borítva. A gyertyák kísérteties fényt vetettek.

Fejénél, mint egy õrzõszellem, Deák állt, s köröskörül közelebb a többi szobrok.

Õk félig elevenek, emez egészen halott.

BLAHÁNÉ A NÉPSZÍNMŰVEKBEN

Miben is mutassuk be másban? Sehol sem olyan otthonos õ, sehol sem olyan tetszetõs, mint a népszínmûvekben.

Hiszen eljátssza õ a pusztán drámai szerepet is jobban, mint mások, de ha a magyar közönség már azt tartja, hogy kár azt az õ imádságos száját prózai beszédre fárasztani...

Mi ne sikerülne õneki, akit az isten jókedvében teremtett? Szép arca, kellemes, arányos alakja, finom hajlékonysága, ügyessége, bohókás kedélye, diszkrét és mindig kifejezõ játéka sok diadalt szerzett neki az operett mezején is. Abban is elsõ õ. Gondoljuk el a hosszú sort a »Koziki«-tól a »Koldusdiák«-ig. Ha az a taps, amit õ aratott ezen a mezõn is, mind egy csattanássá válnék, talán az egész világ megsiketülne tõle.

És mégis nem szívesen látjuk õt ott. Féltékenyek vagyunk, irigyeljük az idegen dallaktól, hogy azokat az õ édes, megvesztegetõ hangja lopja be a szívünkbe.

»Maradjon õ csak a népszínmûveknél« - ez az általános vélemény. Ott tûnt ki, ott nagy, s nekünk ott a legbecsesebb. Nem cipellõben volt, hanem karmazsin csizmában, mikor a közönség tenyerére vette, hát ne vesse le azt a karmazsin csizmát ezentúl sem.

Hja, ha csak a karmazsin csizmáról volna szó... Õ azt bizony ha, lehúzza, váltig fel is húzná, ha pedig elkopnék, majd varrna másikat Sverteczky uram, õkegyelme (még ez a név is maradandó lesz a Blaha asszony kedvéért), hanem hát az a baj, hogy nincs miben fölhúzni, mert ám a csizmás darabokra nem akad Tóth Ede és Csepreghy Ferenc halála óta ahhoz értõ ember.

Úgy tettek velünk az áldást osztó égi hatalmak, hogy: »Itt van ni, kiadjuk az egész osztály­részeket egyszerre«. Szigligeti még élt, s Csepreghy már írt, mikor Tóth Ede megalkotta a magyar népszínmûvek gyöngyét, a »Falu rosszá«-t. S amit e három költõ megteremtett, ott volt kéznél Blaháné, hogy abba belelehelje mûvészetével az életet.

De a fénykorszak nem soká tartott.. A három költõ ott aluszik koszorús fejjel a Kerepesi temetõben.

Ki tudja, mi lenne a népszínmûbõl is, ha Blahánénk nincs? Õvele tovább él az. Látjuk néha Rózsit a Szigligeti »Cigány«-ában. Sikerült képét közli lapunk mai száma, amint ott ül a fúvó mellett az öreg cigánnyal. És gyakran látjuk a másik Rózsit, a »Finum Rózsi«-t is, oly gyakran, hogy arról már képet sem kell adni. Hát Török bíróné asszonyomat ugyan ki ne ösmerné a »Piros bugyelláris«-ból?

Lehetetlen az, hogy ezek csak úgy elmúljanak, és ne legyen utána semmi maradék.

Amíg Blaháné megvan, a népszínmû sem veszhet el egészen.

Az õ kedvéért írják már az új népszínmûveket, többnyire a következõ recept szerint: »Legelõször vegyük Blahánét, öntsük körül valami mesével, szõjük a szerepébe sok nótát, s öltözködtessük a darabban minél többször«.

Így vannak csinálva a legtöbb szerepei; s nõi egyéniségének varázsából a darabnak is jut, s mi mindig abban a boldog csalódásban élhetünk, hogy a népszínmû-irodalom tovább él és virágozik.

Hanem biz az csak olyan, valljuk meg, mint mikor az embernek még a halála után is nõ egy darabig a haja... És még így hanyatlóban is bizonyos szeretettel és dédelgetéssel viseltetünk ezen speciális magyar mûfaj iránt. Pedig talán már nem is a darabok tetszenek annyira, hanem Blaháné.

Mindegy, aminek vonzereje van, az jogosult. A közönség tódul megnézni a »Cigány Pannát-t (a »Tót leány« édestestvérét), s elejétõl végig gyönyörködik a magyar legényért epedezõ cigányleányban, annak a cifra gyöngyös ruháiban, szemenszedett nótáiban; tapsol »Turi Borcsá«-nak, aki patyolatos kezében a gereblyét fogja, s úgy búsul szíve dolgán, fejét a gereblye nyeléhez támasztva (pedig amit a gereblye föl nem vesz kétszerre, ott hagyja már azt harmadszor is), sír a szegény »Árva Zsuzska« sorsán, aki az õ kis kutykáját olyan nagyon szerette. A foltos ruhában még tán szebb »a magyar csalogány«, mint a legcifrább, legropogósabb viganóban. Ha nevet, olyan az, mint a csöngettyû, ha bánata van, az meg olyan, mint az imádság. Akár sír, akár mosolyog, vagy duzzog, mindenféleképpen megenni való.

Nemcsak a parasztot találja el õ, nemcsak a tót vagy cigányleányt, hanem még »milimárinak« is olyan szakasztott ismerõs, hogy az ember akárhányszor látta már ezt a leányasszonyt végigrobogni a fõváros utcáin a tejes szekeren, ostorpattogtatással hajtva a lovakat - csakhogy akkor nem vigyázta meg, hogy olyan nagyon szép.

S az a csodálatos, hogy a nagy hatásnak és a páratlan sikereknek, melyeket elért, mégis az a titka, hogy õ mindig magamagát játssza.

S azért minden népszínmûben, mielõtt azt a szerzõ megírná, van már elõre egy kész alak - Blaháné. S ez menti meg a darabot.

Azelõtt tréfaszámba ment annak az anekdotabeli szerzõnek a naiv instrukciója: »Borbélylegények keresztülmennek a színen, és élcelnek« (az élceket azonban oda nem írta az érdemes szerzõ).

Ez nem is naivság többé. Valóban elég odaírni: »Blaháné kijön a színre és mókázik, közbe énekel«. (Egyéb-e a »Tündérlak Magyarhonban«?)

Ami kedvesség, báj, pajkosság, kellem és játszi költõiség van a magyar nõkben külön-külön, az mind összekerült egy rakásra Blahánéban.

Hallgassa bár egyes szerepeiben ezer különbözõ ízlésû ember, az mind megkapja benne azt, ami éppen az õ gusztusára való.

Mert minden magyar menyecske benne van ebben az egyben.

S ez az egy benne van minden magyar szívben.

A KÉTFÉLE EMBER

Õszintén bevallom, hogy nekem Bartók Lajos (kirõl ez a cikkecske szólni fog) jó barátom, amit én úgy értelmezek, hogy nekem egy kicsit jogom van õszintébben szólni róla, s meg is mondani az igazat a könyvérõl, mely azt a jó nyári címet viseli: »Kárpáti emlékek«.⁵⁰

Ahhoz az asztalhoz, ahol vacsorálni szoktunk évek óta, hosszú ideig járt egy ismerõsöm is, akinek bemutattam Bartókot.

Sokszor elbeszélgettek együtt ketten, illetõleg csak az idegen beszélt, Bartók hallgatagon ült mellette az õ melankóliájával; ha szólt is, megjegyzéseiben bizonyos szelídség nyilvánult. Ha személy került szóba, Bartók volt a mérséklõ elem, s kék szeme, melyet valami sajnálkozó borulat vont be, ha valakit vagy valamit ócsároltak, teljes összhangban volt szöszke, majdnem fehér, körtealakú fejére lesimított hajával.

Egy nap, de már vagy négy hét múlva a Bartókkali ösmeretség után, képébõl kikelve állít meg az utcán az asztalunkbeli ismerõs, aki (az alábbi passzus megértése céljából meg kell jegyeznem) egy valláson van a felsõházi javaslat 5. §-nak d) pontjával.

- Képzelje, mit hallottam - mondá izgatottan.

- Ugyan mit?

- Azt, hogy ez a mi Bartókunk, az a Bartók, aki »Don Pedrõ« név alatt a »Bolond Istók«-ot szerkeszti.

- Hát persze hogy az. És ön nem tudta?

- Ha nem tudtam-e? Hiszen még most sem hiszem. Lehetetlen az, uram, hogy ez a szelíd úriember gyilkolja ott a minisztereket s a zsidókat. Hiszen olyan ártatlan, hogy a légynek sem árt.

- Hja, uram - feleltem neki -, hát nem látott már ön egy olyan sétapálcát, amit csak meg kell húzni egy kicsit, s mindjárt kijön belõle a stilét?

Most vagy négy napja egy képviselõhöz voltam hivatalos valami dologban. A képviselõt nem találtam otthon, hanem a felesége otthon volt, s amíg az urat vártuk, elbeszélgetett velem irodalmi dolgokról.

- Lássa, nekem ez a Bartók a legkedvesebb poétám. Rendkívül szimpatírozom vele. Van benne igazi szenvedély, kifejezéseiben erõ és merészség.

- Mit olvasott már tõle?

- Mindent. Az »Õrtüzek«-et, a »Költeményei«-t, a »Kenedi Margit«-ot, és éppen most olvasom a »Kárpáti emlékek«-et.

- Jók-e?

- De még mennyire! Ez egy olyan könyv, hogy aki megveszi, meggazdálkodja a Tátrafüredre való menetelt. - Nem hiszem, hogy olyan hûvös lenne majd az a könyv nyáron át.

- Hûvös? Mit beszél ön? Én egészen nekimelegszem, ha olvasom. A zordon fenyvesek, a hegyszakadékok, a hatalmas fenyõk, a szelíd nyárfák...

- Igen, igen, a hegyek haja.

- S a költõ, kinek szerelmi szenvedélye e helyen megnõ, s lángjával az égbe meredõ szikla­csúcsokig csapkod...

- Ez már sok! Ezt a frázist elviszem a »Bolond Istóknak.

- A »Bolond Istók«-nak? Ne említse, kérem. Utálom azt a lapot. Az a Don Pedrõ egy szörnyû kiállhatatlan ember lehet, aki feltúrja a szemetet, s boglyákat rak belõle. Ösmeri?

- Hogyne ösmerném.

- Gyõlölöm azt az embert. Hogy néz ki?

- Körülbelül úgy, mint Bartók Lajos.

- Az lehetetlen! Ön csak tréfál.

- Szavamra mondom.

- Tudja is ön! Önök csak az asszonyokat nézik meg jól. Fogadni mernék, hogy Bartók nem úgy néz ki!

- No, majd meglátja nagysád, ha egyszer bemutatom mind a kettõt.

- Az egyikbõl nem kérek, de a másikat óhajtom.

Nem akartam az asszonyt felvilágosítani, hanem ahelyett egyszer megpirongattam a férjét.

- Miért nem világosítja fel a feleségét, hogy Bartók Lajos szerkeszti a »Bolond Istók«-ot?

- Hát mondtam én valaha, hogy nem õ szerkeszti?

- De nem akarja elhinni.

- Hiszen ott áll a neve a lap alatt.

- Dehogy áll. Ott »Don Pedrõ« van.

- Don Pedrõ? Biz isten nem is néztem eddig. De a nagy nevetéstõl rá sem érek, mikor kezembe veszem a lapot. Hanem apropó, ha nincs odaírva Bartóknak a neve, hát akkor honnan ösmeri a feleségem?

- A szerelmes költeményei után.

- Mit, hát Bartók szerelmes költeményeket is ír? Az lehetetlen!

- Miért volna lehetetlen?

- Különösnek tartanám, ha ez a jeles szatirikus olyan éretlenségekkel foglalkoznék, hogy a Nina, Mina és Karolina lábujjait, fülhegyét és csillagos szemeit énekelje. Nem okos embernek való az.

- Márpedig ír azt is. Hisz mind ott vannak a felesége asztalán, díszkötésben.

- Azok a díszkötésû munkák? - hebegte. - Õ írta? Lapozgattam bennök, mikor egyszer tüdõ­gyulladásban feküdtem otthon, de biz én nem néztem, ki írta. Ah! Ah! Azok a harmatos sóhajtások! Mondhatom, hogy eddig nagy embernek tartottam azt a Bartókot, de már ezzel sokat veszt elõttem... A diák fiamat tavaly is megvertem egy nádbottal, hogy versíráson kaptam rajta.

Ezekbõl az összerakott párbeszédekbõl megértheti az olvasó, hogy Bartók Lajos tulajdon­képpen két ember, s hogy ez a két ember két különféle világban mozog.

Az egyik Bartók Lajos ott jár a hercehurcák, a pártszenvedélyek, a gyûlöletek és viaskodások országában, s vagdalkozik jobbra-balra könyörtelenül, kíméletlen, s itt az elõzködõ versenyben bizony megesik rajta gyakran az is, ami az egyszeri huszáron, ki a pajtásával a csatatéren »huszonegyezett«, az egyik levágott húsz embert, és azt mondta »resto«, mire a másiknak már huszonegy ellenséget kellett levágnia, ha nyerni akart, hanem szerencsétlenül egy olyan nagyot csapott az éles kardjával, hogy két ember esvén el »troppo« lett.