1885
PARLAMENTI KARCOLATOK

A T. HÁZBÓL [jan. 13.]

Karácsony előtt találkoztunk utoljára.

Alig esett változás azóta. Az új esztendõ nem hozott semmit, csak a büfébeli Irma kisasszony helyébe egy másikat. Öreg mamelukok ezt is kiaknázzák a megelégedés elõsegítésére: »Íme a parlament föl van frissítve.«

Cudar, lucskos idõ van, a képviselõi cipõk huruttyolva csicsognak a nedves pokrócon. Az esõ esik odakünn. A kipeckelt parazolok ott ülnek sorban a ruhatárban, mint egy denevérsereg, alattuk egész tócsák támadnak.

A szolgák, akik a nedves kabátokat lehúzogatják a jövõkrõl, s ráemelik a távozókra, elkeseredve tesznek összehasonlításokat a jelen és múlt közt.

Valaha a képviselõk azt kiáltották hazamenet a kapusra:

- A fogatomat!

Ma a szolgának súgják csendesen:

- A kalucsnyimat!

Beszélhet a miniszter a helyzet javulásáról akármit. Az elõcsarnoknak van igaza.

Amilyen nedves az idõ odakünn, éppen olyan száraz a vita odabent. Gróf Zichy Jenõ az éjjeli álarcos bál izgalmait pihente, szundikálván, s a csendes zsongás úgy rémlett neki, mintha még mindég a maszkok suhognának körülötte. Ivády Béla arra menet meg találta döfni a könyökével: »Hagyj békét, szép hölgy - dörmögé a nemes gróf -, inkább fizetek még egy pezsgõt.«

A Ház legnagyobb része náthában szenvedvén, rettenetes polemia fejlõdött ki az orrok között, krákogtak és prüsszentettek. Egy-egy konvulzív köhögési roham megrázta a levegõt.

E hangzavarban kezdett beszélni Horváth Gyula. Rendes szokása ellenére nem húzott fekete szalonkabátot. (Részletes vitánál hétköznapi kabátban is lehet beszélni.) Horváth Gyula lassan, fokonkint emelkedett odáig, hogy egy-egy felszólalása parlamenti esemény legyen. Beszéd­jeinek formája, oly laza és pongyola, mint mesteréé, a miniszterelnöké, s azonfelül oly szerény modorban és hangon szokott beszélni, hogy egy évtized kellett ahhoz kiösmerni, mi lakik Horváth Gyulában.

Száz meg száz gátat talált maga elõtt.

Mikor elsõ csinos beszédét tartotta, azt mondták róla:

- Sok esze van, jó megfigyelõ, de nem tanult semmit.

Mikor az ötödik, hatodik jó szónoklatát mondta el, sokan a pártjára kezdtek állni.

- Ha nem tanult volna, hogyan tudna mégis annyit?

- Dehogy tanult, dehogy! Ami ma történik, abból találja ki: minek kellett történnie háromszáz évvel ezelõtt!

És ebbõl az a tanulság, ha a közvélemény ráfogja valakire, hogy nem tanult, az hiába tud mindent.

Hanem Horváth legyûrte a közvéleményt is a felirati vita alkalmával tartott beszédével. Azóta kedvence lett. És a közvélemény egyet fordult.

Az emberek úgy képzelik õt, hogy éjjelenkint köröskörül könyvekkel, szelíd lámpafénynél otthon virraszt, s fejét tenyerébe temetve töpreng a haza sorsán...

S egy-egy szónoklata után Lánczy Gyulának az utódai (mert egy egész Lánczy generáció ül a Házban) összeröffenve találgatják: »Teringette, miféle könyvbõl puskázhat ez a Horváth Gyula? Ezt a szerzõt még nem ösmerjük!«

Nem ösmeri azt senki. És nem is fogja ösmerni. Hiába kutatnátok a bibliotékát, jó urak!

Horváth Gyula egyike azon originális tehetségeknek, aminõk mindég termettek nálunk. Kiváló megfigyelõ képességgel és a találékonyság erejével fogja föl a látkörébe esõ tárgyakat, s hozza szervi kapcsolatba egymással. Ötletei, gondolatai vannak, s széles megvilágításban fekszik elõtte a helyzet, s, õ azt meg meri hömpölygetni a saját tengelye körül.

Csöndben nagy figyelemmel hallgatták közgazdasági fejtegetéseit. Sok újat, sok figyelemre­méltót.

Mai beszéde, dacára, hogy hiányzott belõle a múltkorinak retorikája és lendületessége, legalábbis annyira emelte reputációját, mint a múltkori.

Tehát valószínû, hogy Horváth Gyula megint le fog akarni mondani.

Mert Horváth Gyula minden sikere után be szokta adni lemondását.

Valamikor egy-egy parlamenti kudarc után volt ez divatos, de úgy igazán praktikusabb, mert a siker után mintegy fölveti a kérdést, nem-e tette magát társainak alkalmatlanná?

Utána Károlyi Sándor gróf szólalt fel.

A beszéd maga úgy tartalmában, mint alakilag méltó volt a várakozáshoz, melyet az ellenzék kötött e nagy tekintélyû és érdemû fõúrhoz, de a szónok gyenge hangja nem bírta azt érvényre emelni. S különben is a habarékpárt már nem kíváncsi semmire... Föl nem villanyozza már azt semmi.

Minden liliputivá olvadt, míg a rokonszenves, hosszúkás, nemes arcú, szürke hajú gróf beszélt. Szavai halkan peregtek, hulltak, mint a permeteg esõ. Egypár öreg habarék körülülte, és alig hallhatólag köhécselt. Egy-egy hang búsan suttogá: »helyes«. (A sztenográfok feljegyezték: »élénk helyeslés«.) Úgy tetszett a teremben, mintha a középen valaki szónokolna, s valakik hallgatnák, de mintha ez mind csak markírozva lenne. Messze a túlsó oldalon egypár ember élénk diskurzust kezdett folytatni egymással. Az elmélázó Péchy szétnézett, s azon hiedelemben, hogy amazok közül beszél’ valamelyik, élénken felkiáltott »halljuk hát«, s szúrós szemöldeivel csendre inté Károlyi Sándort. Egy öreg mágnás Károlyi háta mögött a fogait piszkálta, mire kiesett az egyik foga, és a pad alá gurult kopogva. (A sztenográfok feljegyez­ték: »zaj«.)

...Kétszáz éve múlt már annak, ahogy az egyik Károlyi Sándor begöngyölte a szép piros zászlót, s lecsapta a fegyvert.

Most kétszáz év múlva zászlót bont, s fölveszi a fegyvert az ellenzéken a másik Károlyi Sándor.

Csakhogy akkor a zászló pirosabb volt... s a fegyver jobban csörömpölt.

A T. HÁZBÓL [jan. 14.]

Dobránszky Péter szólásra iratkozott fel szombaton. Hódító név ez. Gyorsan híre terjedt a bekövetkezendõ eseménynek. A legtöbb ember õt jött meghallgatni ma. De ismét villámként terjedt el: »Dobránszky letöröltette magát«

Sokan haza szállingóztak, a fejüket törve vajon »mért iratkozott le?« »De kár, beh kár!« - suttogták mások.

Kevés képviselõ jelent meg az ülésen. »Nem érdemes ennyi embernek misézni.« Több szólásra följegyzett képviselõ követte Dobránszky példáját. A jegyzõ listáján erõsen fogyni kezdtek a szónokok.

Egy ilyen lemondó férfiútól kérdezte Enyedi Lukács:

- Hát te csakugyan nem beszélsz?

- Nem lehet barátocskám, mert Károlyi Sándor elmondta tegnap a témámat. Múltkor is ilyesmi történt velem.

- Ejh, hát segíts magadon! Mért nem mondod te el viszont az Apponyi Albert témáját?

Az elsõ szónok gróf Keglevich István. Más ugyan el nem veszi az õ témáját, tehát elvette õ maga.

Többször hallottuk már ezt az agrárius beszédet. Elõszörre a gazdakörben hatott is, harmadszor is hatott, s valószínûleg ötödször is fog hatni. Annyi terv volt abban a jövõre, és olyan hosszú volt, hogy Ferenczy Miklós felkiáltott a szélsõ padokon:

- No, most már megvan az »Ezer év, egy akol, egy pásztor« szerzõje!

Lankasztó beszéd volt. Az esõ odakünn megindult, meg elállott, de Keglevich még mindig beszélt. Lomhán mászott az óramutató dél felé... Az idõ nõtt, de a Ház fogyott. A bennmaradtak is idegesen fészkelõdtek. Éber Nándor felugrott, és a miniszterelnök üres székéhez ment, annak az irományai között kezdett türelmetlenül kotorászni.

Jézus Mária, mindjárt belekerül a jövendõ magyar politika a »Times«-bal!

De már azt nem engedheti meg Orczy miniszter. Útját állja Ébernek, s kisül, hogy csak egy árkus üres papírra van szüksége. No, ennyit megérdemel egy mameluk.

Szalay Imre ellenben egy tele árkussal járja sorba a képviselõket, hogy aláírassa õket a borgyártás elleni akció eszméjének.

Beksics, Grünwald Bélával elméskedik:

- Szervusz, te, társadalom! - mondja Grünwald.

- Szervusz, te, állam! - replikáz vissza Beksics.

S az állam és társadalom összeülnek egy kis trics-tracsra.

De Keglevich még mindég beszél.

Honnan, honnan nem, egyszerre csak szárnyak csattogása hangzik fel a teremben. Minden szem felnéz a magasba, hol a téli napsugár enyhe fénye töri be magát a három roppant padlásablakon.

Mi ez? Tán a karzaton változott át valaki galambbá?

Ámde nem galamb az, hanem csak egy egyszerû veréb. Csipogva repdes körül, szárnya megrebben, meg összecsapódik.

- Hess, hess! - pisszeg rá egy-egy honatya, amint a feje körül érzi.

Az öregek babonásan nézik a gukkerekkel.

- Nem-e a néhai Kemény István csíze?

- Dehogy! Inkább az Andrássy verebe.

A veréb nagy zenebonát csinál, a szónok látja az elõadás hevében a magasban révedezõ tekin­tetekrõl, hogy valami történik. Talán a padlás szakadozik? Nyugtalanul peregteti körmondatait. Bolond madár, minek avatkozik bele a politikába? Minek vonja el a figyelmet? Hátha épp itt következtek volna a »Helyes«-ek és »Úgy van«-ok?!

A veréb ellenben érzi, hogy õt itt az immunitás védi, s még vakmerõbben repdes szerte, neki-nekiiramodva az elnöki széknek. Wahrmann ijedten kapja el fejét mint valami gonosz szellemtõl.

Az öreg Prileszky Taddus, aki még visszaemlékezik arra (amit én is leírtam ezelõtt egy fél évvel), hogy egy fehér macska szabadult be a tanácsterembe, elkezd szemrehányásokat csinálni a teremõröknek, hogy minek kergették ki akkor azt a macskát, lám, milyen jó volna most, hogy a verebet megfogja. Hanem hát ilyen ez a politika. Vagy a macska jön korán, vagy a veréb jön késõn...

Ebben benne lévén a helyzet szignatúrája is... Mondjuk, hogy Keglevich végre bevégezte szónoklatát. Komolyan mondom, bevégezte, hanem rosszul végezte be, mert olajat öntött a tûzre, megbirizgálván Ugron Gábort és Herman Ottót, a szélsõbal két legszilajabb leventéjét, kik talpig fegyverben alusznak örökké, s lándzsájuk három éles vége harckészen van nekiszegezve minden bajkeresõnek.

Fel is ugrott menten a két jó dalia, Ugron a buzogányát vette elõ, s reá lódítá Keglevich pajzsára ádáz haraggal, míg Herman szelíden leereszté villogó kelevézét és csak az ujjaival fenyegeté meg az agrárok kevély vezérét.

A homéroszi hangból ki kell esnünk, mert változik a vidék.

Nem csillogó kardok villognak immár, hanem az ekevas fénylik... jámbor tehenek legelésznek zöld selyem mezõn, hatalmas dohányplánták terülnek el óriási táblákban, azazhogy Szentkirályi Albert, a balra rézsunt ereszkedõ »új csillag« rajzolja elénk a földmívelés és a marhaállomány tenyésztés szükséges voltát.

Idilli tárgy, nem ízlik. S minden szónoknál nagyobb hatással beszél a gyomor. Ilyenkor már éhes kezd lenni az apró dzsentri elem. Elszökdösnek ebédelni. Csak imitt-amott ül még egy-egy gyomorhurutos honatya. A miniszteri padokon csupán Széchenyi hallgatja Bausznernt, pedig nem biztos benne, hogy Bausznern õt viszont hallgatni fogja. No, meg ott van a horvát miniszter is, aki nemzete vétkeit vezekli ezzel a türelmes örök hallgatással. Oly figyelemmel csügg minden szón, szinte gyanúm kezd támadni, hogy nem ért magyarul.

Nem azért mondom, mintha gáncsolnám, mert akik ma ott maradtak egész végig, meg lettek jutalmazva a sorstól.

Az ülés végén a kis Rácz Géza szólalt fel. Csinos fiúcska, aki ahelyett, hogy a saját bajuszát húzogatná kifelé, belekap a Wahrmann hajába. (No hiszen jó helyre kap, mikor Wahrmann is törülközõvel fésülködik.)

Az jellemzi, mondja, legjobban Magyarország közgazdasági politikáját, hogy az elõadó széken Wahrmann ül, aki az uzsorát védelmezte programbeszédjében.

Wahrmann elhalványodik, s leteszi fekete pápaszemét. Jól sejtette.

Igen, igen, a veréb mégis a gonosz szellem volt!

Rácz Géza elégikus panaszát tovább gyúrja:

»...Újra itt vannak közöttünk ezek a visszataszító keleti arcok...«

- Személyes sértés! - kiáltja Simonyi Iván. - Hisz Wahrmann szép ember!

Mély csönd támadt a teremben. Az elnöki csöngettyû belecsilingelt. A karzaton egypár szép asszony nevetve hajolt alá megnézni, ha csakugyan szép ember-e Wahrmann.

A zajban és viharos derültségben alig bírta végezni beszédét imígyen: »Oroszlánokkal küzdtünk hajdanában...« A többit olvassa el hozzá a t. Ház Petõfiben!

(Most már mégsem merte a Házat Shakespeare-hez utasítani.)

Wahrmann Mór sápadtan, az indulattól remegõ hangon, de azért mégis kellõ higgadtsággal felelt neki, noha az antiszemiták folytonos közbeszólásokkal szurkálták.

Végre szerencsésen elcsendesedett a vihar, s nem maradt fenn egyéb függõ kérdés, minthogy melyik a historikusabb név. A Rácz Gézáé-e vagy a Wahrmanné?

Én azt gondolom, hogy a Péchy Tamásé, aki olyan tapintatosan és éberen vezeti a vitát.

A T. HÁZBÓL [jan. 15.]

Azt hittük, hogyha Tisza Kálmán egyszer megbetegszik (ami különben lehetlenség, mert rá sem ér), a parlamentet el fog kelleni napolni, mert nélküle nem tudnak majd tanácskozni.

S íme nem az történt; a parlamenti gépezet, noha már három napja nem vesz állandóan részt a vitákban (otthon a stafírungot készíti) mégiscsak mozog valahogy.

Az igaz, hogy itt van az õ üres széke - a szent szimbólum -, és az is elég.

Mamelukok (mintha arra esnék Mekka) e szék felé fordulva dikcióznak, s ellenzékiek e széket fenyegetve ujjaikkal, dörgik a villámokat.

A jámbor üres szék persze oda se hederít ennek!

Hogy Tisza megcsömörlött a beszédektõl, azt egyenesen Lipthay Pálnak lehet köszönni.

Mikor a derék Lipthav Pál kezdte tegnapelõtt elzengni szûzszavait, csak ketten hallgatták: Tisza Kálmán és Vámos, a másik kecskeméti követ.

Tisza Kálmán hátradõlt, és úgy nézte Lipthay szörnyû kínjait, amint az felállt, s elkezdett remegõ ujjaival zongorázni a padon. Szavai tompán hangzottak, s csikorogva nyiszálták a levegõt, mintha a padból származnának. Babonás ember azt hihette volna, hogy a pad szónokol, s õ csak a billentyûket veri. (De már annál mégis különb zongora a Vámosé.)

A miniszerelnöknek meleg, érzékeny szíve van, megesett a kínos vergõdésen: »Én ezt nem nézhetem tovább. Ehhez kegyetlenség kell.«

Azóta naponkint csupán nehány szemernyit vesz be a beszédekbõl, legfeljebb egy evõkanállal, minélfogva pirosabb, egészségesebb színt kezd fölvenni.

Ma önelégülten hagyhatta el a termet, miután meghallgatta, pártjának egyik legfiatalabb tagját, Visi Imrét.

Új ember; de csak a Házban. A fiatalabb írói generációban már régen tekintélyes helyet vívott ki magának úgy tehetségével, mint modorával s jellemének nemességével.

Szûzbeszéde megfelelt a várakozásnak, szép rokonszenves organum, megtisztult látkör, és elõadásából igazi melegség sugárzott ki.

Mély csöndben, rokonszenves figyelemmel hallgatták.

Szûzbeszédének, melyet sokszor szakított félbe a tetszészaj, s mely után számosan siettek vele kezet szorítani, az a szerencse jutott, hogy az egységes társadalom hangoztatásával s némely allúziókkal Apponyi mûködésére, széles anyagot dobott oda a vita élesztésére.

A következõ szónokok beszéde, kivált a Busbaché, különösen alkalmas arra, hogy az ember semmit el nem mulasztva, egy szónoklatra elkészülhessen.

Így tett Apponyi Albert is, aki ma improvizált beszédet tartott.

Fölséges bariton hangja hatalmasan csendült meg a hirtelen benépesült teremben.

A karzaton húsz vagy harminc kispap feje hajolt alá kíváncsian. Az asszonyok örökösen mozgó legyezõi az elsõ konstrukciójára megállottak. Göndöcs kerekre nyitotta ki szemeit. Kiss Lajos, aki folytonosan lófejeket rajzol az ülések alatt, lecsapta a ceruzáját. Plachy Tamás kivette ideiglenesen füleibõl a gyapotot. A fõmamelukok arcára kiült az a gúnyos mosoly, mely olyan mint a köszörûkõ, az acélt nemhogy megtompítaná, hanem még jobban megélesíti.

Apponyi Albert, úgy rémlett, amint hallgattuk, mintha fölszállna magosan, s hol-hol újra leereszkednék, miképp az ibisz madár szokott lecsapni. Hol Visit, hol Enyedit érinté karmaival, meg felszállott, és ott kóválygott az õ »saját külön felhõiben«.

Szárnyának rebbenését szent ámulattal nézte pártja, de mély tiszteletteljes figyelemmel hallgatta az egész Ház is, mert meg kell adni, hogy ilyen beszéd, így improvizálva, csak nagy embertõl telik.

Hogy a beszéd mennyire tetszett, hány viharos helyeslést »úgy van«-t és »igaz«-t provokált, arról Apponyi háta mögött Fenyvessy Ferenc külön rubrikákba vezetett statisztikát, hogy azzal a beszéd végeztével a vezérnek kedveskedjék (még tán a Dobránszky fejbólintgatásait is följegyezte!)

Örülhetnek a mamelukok... Mert túl vannak szárnyalva!

MIBE KERÜL NEKEM A SZIVÁK MANDÁTUMA?

Éppen a »t. Házból« karcolatot írtam este hét óra tájban, és a Herman mai szellemes beszédét akartam még kidicsérni, mikor egy sürgönyöm érkezett, mely szóról szóra így hangzik:

»Kérem a fejet! Horváth Gyula.«

Nézem, honnan van. Csongrádról! Feladatott 5 óra 20 perckor.

Mi lehet ez? Mit kér tõlem Horváth Gyula? Fejet? Hiszen van õneki magának - ha ugyan el nem vesztette az ottani zûrzavarban.

Ej, leírási hiba lesz! Bizonyosan katonaságot értett, azt szokott õ kérni ilyenkor.

No de azt nem tõlem kérné, mert az nekem nincs.

De fejem az csakugyan van nekem is.

Elkezdtem gondolkozni, s egyszerre elémbe villant, hogy az egész mit jelent.

Úgy vagy tíz nap elõtt együtt vacsoráltunk az »Angol királynõ«-ben nehány képviselõvel, mesterségünkbe vágó dolgokról beszélgetve vidáman.

Mert bár nagyon különbözik a mesterségünk, mégis bizonyos tekintetben ugyanaz.

Tudniillik az õ feladatuk valami jót, okosat mondani, nekem meg az a mesterségem, azt minél bolondabbá lapítani a karcolatokban. Nem is valami nagyon nehéz az!

Ahogy így eldiskurálgatnánk, Horváth Gyula elõhozza, hogy »De már most csakugyan meglesz Szivák Imre követnek Csongrádon«.

- Nem hiszem én azt, míg csak nem látom.

- Biztos.

- A földözi semmi sem biztos, annál is kevésbé, mert az öreg Csatár a mennyeiekkel is összeköttetésben áll. Múltkor is leszállt a szûz Mária a feje fölé a csongrádi piacon. Csatár csak annyit mondott a népnek: »nini, nem látják kigyelmetek?« Az öregasszonyok mind látták. Félek, hogy a kormánypárt is csak ilyenformán látja azt a Szivák-többséget.

- No, én pedig odaadom a fejemet árendába egy hétre, ha Szivák meg nem lesz - mondja Horváth Gyula.

- Hát én is odaadom a magamét - feleltem -, ha Csatár megbukik.

Helyes. Fejet fejre. Áll a fogadás.

A nyertes egy hétig ura a vesztes fejének; tehet vele, amit akar, csak éppen levágatni nem lehet. Azt is azért nem, mert akkor nem lehetne aztán egy hét múlva visszaadni.

Egy darabig terveltem is magamban, hogy mit fogok tenni a Horváth Gyula fejével; ellenzéki beszédeket gondoltatok ki vele, s azokat elmondatom Lipthay Pállal. Valami végtelen gyönyörûség lesz az!

Hanem végre is elfelejtettem az egész bolondságot - míg a mai telegram egyszerre megvilágítá szörnyû helyzetemet.

A rövid sürgöny azt jelenti, hogy meglett Szivák, és hogy a fejem nem az enyém egy hétig. (Nyomban is abbahagytam a Herman dicsérésének leírását, mert annak a Horváth Gyula mellékfejében nem szabad megteremnie.)

No, ilyen fogadás még elõ nem fordult az annalékban.

Oh, hogy mégis van hát valaki, aki Csatár elestét nagy veszteségnek kell hogy vegye - s az a valaki éppen én vagyok!

Mit fog csinálni Horváth Gyula a fejemmel, nem tudom. Még csak egy negyedórája az övé, s máris mindenféle vízi tervekkel van megtelve, s különféle országgyûlési szónoklatok rajzanak benne. (Úgy rémlik nekem, mintha már a múltkori beszéde is az én fejemmel lett volna kigondolva.)

Mindegy, lesz, ami lesz. Én csak azt az egyet proklamálom, hogyha a karcolatokban valami mamelukság találna lenni ezen a héten, azt ne tessék kérem elhinni.

A T. HÁZBÓL [jan. 16.]

A mai ülés azzal kezdõdött, amivel a leckeóra: a katalógust olvasták, az »A« betûn kezdve. Meg is jegyezte legott Andreánszky: »még a betûrend is a zsidóknak kedvez, míg a katalógus végére érnek, addig megjöhet Ullman, Wahrmann«.

Be is csörtetett Wahrmann nemsokára teljes jókedvvel, élcelõdve a szónoklatok fölött.

- Még azt mondják, nem elég itthon a gabona, pedig mennyi az üres szalma!

Csépelték ma is derekasan: kezdte Becker János, s folytatta hosszú szavú Zay.

Az ma rettenetes volt!

Benépesültek a folyosók. Nem maradt bent senki, csak a szászok és Vadnai Károly.

Feltûnt, hogy Vadnai hallgatja, s csalogatták kifelé.

- Mennék én szívesen innét - felelte Vadnai szomorúan -, de az orvosom megtiltotta, hogy a terembõl, ahol füst nincs, kimozduljak. Hát maradok, mert mégis becsesebb az élet.

Tûrte vagy egy óra hosszáig, de bizony aztán csak õ is felszedte a sátorfáját a folyosóra, ahol óriási füstfelhõkben mozogtak adomázó és kritizáló csoportok.

Horvát Boldizsár a régi világból való dolgokat mesélt a fiatalabb generációnak, mely körülülte, mint egykor Deák Ferencet. Gyulai Pál Vizsolyit kereste.

Vizsolyi mindig ott van. Hosszú sétákat csinál a folyosókon, csendesen morfondírozva. Maga a tanácsterem nem érdekli, ritkán megy be. Az õ birodalma a klub, ahol õ a király. Ez itt csak komédia, azt meg sem hallgatja. Ami okosat kigondolnak, azt már mind elõbb tálalták fel a klubban, és átszûrték.

Miután Gyulai Vizsolyit megtalálta, Kemény Jánost ment fölkutatni, azután elindult Thaly után, rábukkant Isaák Dezsõre, fölhajszolta valahol a könyvtárszobában György Endrét, levonszolta az írói karzatról Nagy Miklóst, megtalálta az olvasószobában Kiss Albertet, de senki sem akart vele disputálni, végre egész szelíden megtörve rimánkodott Vadnainak, hogy nézzen körül, van-e még itt valaki kálvinista.

A túlsó oldalon Prileszky Taddeus elmélkedett a gabonáról a börzével vegyesen.

- Én nem tudom, mit panaszkodtok, hiszen annyi gabonánk van, kedves barátocskám, amennyit akarunk. A börzén többet adnak el egy óra alatt, mint amennyi az egész országban megterem két év alatt. És még zsák sem kell hozzá, hehehe...

Pulszky Apponyit magasztalja egy sarokban:

- Nagy diadalt aratott - a habarékpárt fölött.

Bent a teremben Törs Kálmán szónokol, akit csodálatosan gyúrt át a kerülete.

Mikor a vizek jövének Szentesre, nekiadta magát a víztudománynak, mikor a vasutak nem menének Szentesre, nekifeküdt vasszorgalommal a vasúttudománynak, most, hogy Szentesen rossz termés volt, átcsapott a mezõgazdaság tanulmányozására. (Csak valahogy kõszénbányát ne nyissanak ott, mert az nehéz stúdium.)

Törs oly sokáig volt a Honnál, és annyira szereti Jókait, hogy egészen olyan lett, mint a Jókai mindentudó emberei.

Olyan szépen, fülbemászóan is beszélt, mint azok szoktak.

A kormánypárt aggódva nézegette ezalatt az ajtókat, tanakodván, ki fog Apponyinak megfelelni a tegnapi beszédjére, »hogy valahogy le ne menjen a nap, s meg ne teljék a hold az õ dicsõségével«.

De senki sem akart vállalkozni. Mindenik kicsinyellte a maga dárdáját.

Mi a patvart csináljanak most?

Milyen baj az - vakarták a fejüket -, hogy Tisza nincs itt!

Talán legjobb volna kalapba tenni a jelenlevõ mameluki neveket, s kihúzni belõlük a sorompó lovagot.

Hát éppen ebben a válságos pillanatban toppant be a miniszterelnök. Minden arc felderült, minden arcon ott lebegett a nyitrai fohász: »Üdvözlégy, kegyelmes urunk!«

De ah, borzasztó, észreveszik, s hirtelen terjed a rémhír, hogy a miniszterelnöknek náthája van!

Hát egy nátha miatt kell-e most elveszteni egy csatát?

Nem, ilyen szégyent mégsem engedett megesni a gondviselés, Tisza felállott, s egy kis moulinet-vel szerencsére visszaszorította a tegnapi Apponyit - tegnapelõttinek.

A T. HÁZBÓL [jan. 17.]

Elsõnek beszélt Szalay Imre - aki nemhiába volt nevelésben Vácon -, szelíden, úgyszólván finoman dikcióz vala a borgyártás ellen; még Wahrmannt is olyan alakban kifogásolta, hogy az annak jólesett, pedig amint a beszéd kezdett ráfordulni, már meg volt ijedve: hol vegyen még két katona fiút - ehhez a beszédhez is?

Élénken, virgoncan szónokolt a bal folyosó kedvelt rebellise, s gondolatai oly változatosságban szövõdtek, mint a tarka kockás nadrágjai.

Utána a nagy Wahrmann beszélt »elõkelõ gondolkodással«. Kõrösi Sándor odament egészen a katedrához, s ott kiabálta neki a »helyes«-eket lelkesen villogó szemekkel.

Hanem megjárta vele, mert Wahrmann egyet fordított a pápaszemén, s elkezdte az uzsora­törvényt szidni, amit pedig Kõrösi Sándor készített. Az öregúr leverten bicegett ki a folyosóra, ahol szinte a Wahrmann dolgai tárgyaltattak.

Prileszky Tádé perszvadeálta künn a párbajbíróságot toborzó Rácz Gézáékat: ne verekedjenek semmi áron.

- Lám, én is hogy tettem a minap, barátocskám, Pozsonyban. Ott ülök az indóházban Bécsbe menendõ, a füstös lovat várva... már a jegyet is megváltottam, mikor két ismerõsöm összevesz, s hozzám lép az egyik, hogy legyek szekundánsa.

»Hiszen nem ettem bolondgombát. Nekem mennem kell, sürgõs utam van.«

El is mentem szerencsésen, de amint visszajövök harmadnap, hát ott várnak már az illetõ ismerõsöm segédei.

»Mi tetszik?« - kérdem tõlük.

»Azt kívánjuk, hogy duelláljon meg az úr a felünkkel.«

»Én? Miért?«

»Mert nem akart ön neki szekundálni.«

»Ez igaz - feleltem -, de ha már szekundálni sem akartam, beláthatják az urak, hogy duellálni még kevésbé akarok. - Aláz’szolgája!«

Míg ez a gyógyító történetke nagy derültséget okozott ott künn, azalatt bent egy vasgyúró tartotta szûzbeszédét. Név szerint Petrich Ferenc. Nem állítom, hogy ez a név historikus lesz valamikor, de mindössze jóízû ember a viselõje. (De már annyira mégsem taksálom, hogy neki kellett megbuktatnia a mi jó elnökünket.)

Mintha egy nagy vastag erdei fa hullatná leveleit, úgy potyogtak belõle a jó falusi ötletek és princípiumok. Távolról szinte hallani vélte a Ház a malom kelepelését.

Elandalodva hallgatta a derék Göndöcs, aki legutóbb megtanult állva is szundikálni, ami egészen »parlementi alvása, mert úgy látszik távolról, mintha helyeslést bólintgatna ólmosodó fejével.

Szerencsétlenségére arra vetõdik Ugron Gábor:

- Ejnye, de nagyon helyesled, szent atyám, ezt a beszédet.

- Mert nagyon szép - dadogja Göndöcs álmából fölriadva.

- Mit, te szépnek nevezed? Hát nem hallottad, hogy a méhészet ellen beszélt?

- Lehetetlen! A méhészet ellen?

- Igen, hogy a cukor-fabrikáknak a méhek csinálnak konkurrenciát.

Göndöcs ijedten csapta össze a tenyereit.

- Óh, szegény, ártatlan méhecskéim!

- Hogy a méhek megölik a gyáripart.

- Szörnyûség!

Kidörzsölte szemébõl az álmot a kedves öreg pap, s azontúl fenyegetõ arccal nézett a szónokkal farkasszemet, morogván magában: »Ne féljetek, édes méhecskék, majd adok én annak a kegyetlen embernek«. (Hanem persze errõl egy szó sem volt a beszédben.)

De a Göndöcs haragos mord arca nem inkommodálta annyira a szónokot, mint a Wahrmann mosolygó képe. Göndöcs akkor is kedves, ha haragszik. Wahrmann akkor a legbosszantóbb, amikor kedves.

Nem állhatta meg szó nélkül.

- Hiába mosolyog az elõadó úr - mondá.

- Hiszen, kérem, nem mosolyog - sietett megjegyezni Péchy Tamás.

Erre is visszafelelt Petrich Ferenc.

- Hogyan láthatja azt az elnök úr, mikor õ háttal ül oda?

Nagy hahota támadt - s röstelkedve hallgatott el az elnök, aki elmélázván a Wahrmann feje búbját nézte az arcának, s ott persze nem látható se haj, se mosoly.

Már majdnem az egész mai nap és az egész mai karcolat a Wahrmanné lett volna, ha egyszerre föl nem áll Láng Lajos, a fiatal generáció nagy tehetségû tagja, úgyszólván feje.

Jól járt vele a fiatal generáció, mert csinos fej.

Fiatal arc és délceg termet, de ha álcában beszélt volna; mindenki azt hihetné, egy öreg szónok szállt síkra Apponyi ellen.

Hangjában semmi szenvedély, elõadása finom, nyugodt. Így polemizálni csak egy ötven­esztendõs diplomata tudhat.

Mély figyelemmel hallgatták. Mindenki tudta már, hogy Apponyival fog foglalkozni, de ilyen nemes polémiát nem várt senki. (Régen kiment az már a divatból!)

Láng nem akart gyõzni Apponyin, csak meg akarta õt gyõzni!

Sok sikerült megjegyzése volt, de szándékosan kerülte a poénok kidomborítását.

Apponyi úgy tesz az osztályokkal - mondá -, mint az anya, aki minden gyermekének azt mondja külön: »téged szeretlek legjobban«.

Kifejtette, hogy nemcsak a gyengéket kell védeni az erõsek ellen, hanem az erõseket is a gyengék ellen.

...Hiszen õ maga is azt cselekedte beszédével.

Be is fejezhetném az ülés leírását, ha komolyan venném - mert a Láng beszéde és az Apponyi válasza volt a fõesemény -, de nekem, aki megfordított pápaszemmel nézem a dolgokat, nem lehet legalább rövid említés nélkül hagynom a Zimándy beszédét. (Ahhoz tartsuk magunkat, amibõl élünk.)

A fõtisztelendõ atya egy zöld vászonba kompingált könyvet emelt fel kezeiben, s legott meg­állította a roppant zajt, mely a teremben pezsgett. A hölgyek ijedten rángatták fel mantilláikat, s eltávoztak a karzatról.

- No, itt valami nagy illetlenség készül! - suttogták némelyek.

- Itt a talmud! - - Itt van a talmud! - hangzott mindenfelé.

De nem a talmud volt a zöldkötésû könyv, hanem a »Hitel«, a Széchenyi István munkája.

Ebbõl citálgatott a zsidók ellen.

A jeles férfiú egy hosszú félórán át bizonyítgatta, hogy ezt a könyvet nem ez a mostani Széchenyi írta, de a hajdani Széchenyi.

...Olyan rosszul argumentált, hogy a beszéd következtében a Háznak legalább fele azt hiszi most, hogy mégis talán ez a Széchenyi írta a Hitelt...

A T. HÁZBÓL [jan. 18.]

Négy esztendeje kísérem figyelemmel a Ház üléseit; ott üldögélek a karzaton, a folyosón, s elmorfondírozom a dolgok folyásán.

A nézõ embernek is támadnak néha vágyai. Mikor untalan azt hallom, hogy a barátaim és ismerõseim ilyenformán jelölik meg az idõt, ha valami dátumot keresnek:

»Mikor is volt csak? Emlékszem már. Elõtte való héten, amikor azt a nagyszabású beszédet tartottam.«

Istenem! Mindenki tartott már »nagyszabású beszédet«, csak még én nem.

Mikor aztán látom, hogy ezek a nagyszabású beszédek semmit sem lendítenek a világ folyásán. Hiába piszkálja Grünwald és Szilágyi a kormányt, hasztalan rázogatja Beksics a társadalmat: fogja magát Szontagh Pál, nem tart nagyszabású beszédet, hanem lefotografírozza zseniálisan egy mondattal a hazai viszonyokat, nevezvén a skízt »társadalmunk egyik legkiválóbb egyéniségének«. Ez az igazság! (Különben a XXI-es és a pagát is kiváló egyéniségek.)

Nem, nem, a sok beszéd nem ér semmit, hanem az mégis szép dolog lenne, ha úgy egy hétre miniszterelnök lehetnék A Ház csendes zümmögése közben, mialatt azok az altató hangú szónokok perorálnak, elábrándoztam én azon, hogy mit csinálnék azalatt az egy hét alatt.

Nos ugyan mit?

Hát örömet okoznék mindenkinek. Kipuhatolnám, kinek mi esik jól, s azt cselekedném. Mindenikhez nyájas volnék, s nem utasítanék vissza senkit. Ha valaki beszédet mondana, sietnék neki gratulálni, a jó barátnak azért, hogy megtartsam, az ellenségnek azért, hogy meg­hódítsam. Aki bolondot csinálna, azzal elhitetném, hogy okos dolgot mûvelt, aki pedig okosat követne el, azt én koszorúznám meg legelõbb. Egyszóval hadd lenne boldog egy hétig minden ember.

Ejnye, hiszen én ezt úgy is megcsinálhatom próbára kicsiben!

Elhatároztam, hogy egy álló hétig minden szónokot megdicsérek - a karcolatokban.

Négy esztendõ óta szurkálom õket, kellemetlenkedem velök mindennap, s olyan szelíden tûrnek, hogy soha még egy görbe szemet sem vetett rám egyik sem. Bizony megérdemlik, hogy egy jó hetet csináljak nekik!

El is kezdtem hát a ma bevégzõdött vita elején derûre-borúra dicsérni minden embert. A nagy szónokok tömegesen lépkedtek elõ a kalamárisomból. Pittek, Foxok és Sheridánok népesítették meg a Ház helyiségét. Szinte hallani lehetett a folyosók padozatának dübörgését ez óriások léptei alatt.

S íme az történt, hogy amint harmadnap, negyednap beléptem a Házba, azok a képviselõk, akiket meg nem dicsértem, de azok is akiket megdicsértem, nekem rohantak, hogy az istenért mit csinálok? Hová tettem az ítélõtehetségemet? Hisz ez vagy amaz a beszéd egy hitvány fércelmény volt!

Kezdtem két nap alatt kiállhatatlan perszónává változni elõttük, mert nem bántottam senkit.

Ah! Így vagyunk! Az emberekben tehát a hiúságnál is nagyobb, mélyebb érzés az irigység?

Most már értem, hogy az emberek boldogítása utópia. Mert az emberi természettel vele jár, hogy a boldogságához a mások boldogtalansága szükséges.

S ha ez így van - akkor mi az ördögnek keresnénk mi más minisztériumot? Meg kell szavazni azt a büdzsét minden gondolkodás nélkül.

Meg is szavazták ma minden gondolkodás nélkül, de meg elõbb egypár beszédnek kellett folynia. Steinacker volt az elsõ, majd az öreg Nendtvich jött, akinek a szónoklata most még kártékonyabb volt, mint elsõ ízben, mert a »Budapesti Szemlé«-nek csinált reklámot. A Ház egyik rokonszenves tagja, Rigó Ferenc igen sikerült, humoros rövid beszédet mondott.

A Ház és a folyosó, szavazási nap levén, egészen benépesült.

Tarkábbnál tarkább gruppok képzõdtek künn.

Az egyik szögletben egy csomó »erdélyi« mágnás ült, mind olyanok, akik nem fizetnek háromezer forint adót (s ebben az értelemben sok magyarországi mágnás is erdélyi).

Arról folyt a beszéd, hogy a fõrendi tagsági jogot is úgy meg kellene váltania a népnek, mint a szõlõdézsmát s más úri jogokat. (»Jó idea! Teringette pompás idea!« - mondogatta nekik Prileszky.)

A túlsó folyosón Kemény János beszélgetését a királlyal mesélték a tegnapelõtti udvari ebédrõl.

- Hogy érzi magát? - kérdezte a király a Ház nagyérdemû alelnökétõl.

- Bizony, már öregszem, felséges uram, de nyugodtan halok meg, mert derék igyekezõ generáció marad utánunk. (Éppen aznap választották meg Péchy Andort.)

- Igen - mondá a király -, úgy látszik, hogy a mai generáció sokat tanult.

A bal folyosón éppen megfordítva, a Kossuthtól visszatért Helfy Ignác körül gyûlt össze egy csoport, hallgatván amint beszéli:

- Az öreg számûzött azon panaszkodott, hogy a mai generáció sokat felejtett.

Még mindég friss, üde és ruganyos. Öt órát dolgozik egyhuzamban, mindennap. Fordít, eredetit ír (most Széchenyirõl végzett be egy tanulmányt), s érdeklõdik a hazai dolgok iránt.

Elolvas az a világon mindent, még tán az Olay Szilárd beszédét is.

Ma az csinált egy kínos jelenetet. (Enélkül az olajcsepp nélkül ellettünk volna.)

Azzal vádolta Széchenyi minisztert, hogy ötezer forint jutalomdíjat utalványozott a kiállítás elnökének, Matlekovics úrnak.

Széchenyi tagadja, hogy õ a kiállítási alapból utalványozott volna pénzt valakinek.

Olay erre újra feláll spanyol inkvizítori grandezzával: hogy hátha akkor más alapból adott Matlekovicsnak ötezer forintot?

Nagy vihar keletkezik a kormánypadokon. Az elnök csenget. Némely képviselõk ingerülten ugrálnak fel. (Kár, hogy nincs itt Beöthy Algernon, hadd kukorékolna közbe.)

- Hiszen megmondta már, hogy nem adott pénzt - kiáltják mindenünnen.

A zúgás egész tombolássá izmosodik.

Az elnök szólni akar, de nem hallgatják.

- Én határozott választ akarok - mennydörgi Olay Szilárd.

- Helyes! - kiáltja Olay Lajos.

- Határozottan válaszoltam - felelé a miniszter nyugodtan, ami igen jól hatott, mert éppen Széchenyi néha a legjelentéktelenebb dolgoknál lesz idegessé.

Így folyt a kínos feleselés, a miniszter váltig állította, hogy nem utalványozott ki semmit, Olay szinte váltig állította, hogy de bizony kiutalványozott.

- Megkívánom - mondá a miniszter önérzetesen -, hogy szavaimnak higgyenek.

- Én is megkívánom - replikázott Olay. - Mert itt nincs köztünk más különbség, mint hogy a miniszter piros székben ül, én pedig ebben az egyszerû padban.

Valaki közbekiáltott:

- De bizony van még egy kis különbség! Hangja gúnyosan süvített végig a termen.

Nem tudni, ki lehetett ez a szõrszálhasogató ember!

A T. HÁZBÓL [jan. 23.]

I. Miért nem írtam eddig karcolatokat?

No, én se tréfálok többet a saját fejemmel!

Mióta elnyerte Horváth Gyula egy hétre, mindenféle nyavalya beleütött, reuma, fogfájás, fülszaggatás - s míg az én fejem nála volt, azalatt õ is csupa lapalapítási tervekkel foglalkozott.

Ma már lejárt a terminus, nekem nincs semmi bajom, neki sincs semmi szándéka.

Folytassuk, ahol elhagytuk.

II. Útközben a Házba

Ha öt napi betegség után visszatér az ember valahová, kivált ha betegsége alatt a »Pesti Napló«-t olvasta (mert az a beteg dzsentrinek való lap), minden új neki, azt hiszi, minden megváltozott.

Én is abban a félelemben tartottam a Sándor utcába, hogy azóta már talán el is árulták az országot Tisza Kálmánék.

Nem, nem, a trikolór még ott leng, s a horvát zászló csapkodja alulról...

A Múzeum jégmezõin két alak jár suttogva, az egyik vállas, erõs, mint egy Herkules, a másik összegörnyedt aggastyán, hosszú õsz fürtökkel s bagolyszemekkel, mint a rém. A pajkos játszó gyerekek ijedten futnak el elõle.

Az egyik alak Szilágyi Dezsõ, a másik Sennyey Pál.

A zempléni verebek ott ugrálnak, csipogva a zúzmarás törpe fákon, mintha belebeszélnének a két státusférfiú suttogásába.

(Hm... Ebbõl még lehet valamikor karcolat!)

De benn a folyosón csakugyan árulásról beszélnek. Honvéd-viselt képviselõk feszegetik még mindig: áruló volt-e Görgey vagy sem?

- Ugyan mi az ördögöt árult volna el az a Görgey? - rikácsolja egy hang, egy öreg ezredes, aki Radvánszky Károllyal szokott bejárni. - Csodálom Görgeyt, hogy nem úgy védekezik, mint Türr Pista...

- Hogy védekezett Türr Pista?

- Egyszer azzal gyanúsította õt az olasz-magyar légió, hogy elárulta a légiót. Türr Pista méreg­be jött., s kirukkoltatván maga elé a csapatot, így szólt hozzájok: »Azt állítjátok, elárultalak. Ugyan mondjatok hát nekem valakit, akinek ti megértek õt forintot?«

A folyosó, büfé élénk, mint egy kaptár, lármája harmonikus zümmögéssé olvad össze. Derültség, vidám kacaj cseng mindenünnen. Maga a generális is ott künn van, s cercle-t tart. Az alvezérek sûrû csoportban keringnek elõtte, néha egy-egy közlegényt is megszólít, s vállon tapogatja. A cigarettli-füst, mely vastag, tömött rétegben szövõdik szürke vászonná, reszketve a játszadozó téli napsugárban, ambrózia-illat annak, akit a miniszterelnök megszólított.

Az elnöki szoba felõl tömjénfüst árad szét a helyiségekbe. Egy szolga van megbízva a füstöléssel. Az egyik illat birokra száll a másikkal. A kálvinisták kényelmetlenül szaglálóznak, Kiss Albert fejvakarva panaszkodik: »Ejnye, be idegenszerû levegõ van itt ma«.

Én a tömjénfüstrõl mindjárt eltaláltam, hogy valami egyházi vita lehet odabent.

Hát csakugyan az!

Hogy megváltozott azóta a mezõ!

Hol van Széchenyi? Vajh, hol vannak az Olay-ok?

A csöngettyû hívogatólag csilingel belülrõl.

Siessünk a terembe! Kezdõdik az elõadás!

III. Bent a teremben

Színen van Trefort miniszter.

Szakálla fehér, mint a kender, szeme villogó, mint a parázs.

Az elsõ szónok Zimándy atya.

Csanády a könyökére hajtja fejét, s kirívó irigykedéssel hallgatja.

Zimándy merészen ugrik neki a miniszternek, mint egy hörcsög.

Feje emlékeztet ama cserépbukszákra, aminõkben pénzt szokott gyûjteni az ember. S amint lóbázza, idegesen rázza minden mondatánál, mely az egyetlen nyíláson: a száján kiesik, egészen tökéletessé teszi a hasonlatot.

Ezek a szúrós mondatok mind Trefort ellen szólnak, ami természetes is, hiszen Zimándy atya azt a címet viseli az alsópapság elõtt, hogy a »Trefort miniszter kalapácsa«.

- Trefort nemcsak a miniszterelnöki székbe nem való - úgymond -, de még a parlamentbe sem.

- Az efféle nyilatkozatok nem valók a parlamentbe - elméskedik az elnök.

- Ilyen férfiúra nemhogy Magyarország reményeit - potyog ki folytatásképp a folyton vörösödõ bukszából -, de még a galambjaimat sem bíznám.

- Tehát vannak galambjai? - sziszeg bele Csanády Sándor.

A pap képviselõk pirulva sütik le szemeiket, a karzatról hûs szellõ suhan, hogy ím a structollak erdeje megmozdult a nõi kalapokon.

Göndöcs ég felé fordítá szemeit.

- Oh, oh!... Még szégyent hoz ránk!

Utána Ugron Gábor tartott tartalmas, szép beszédet, a katolikus autonómia szükségét hangoztatva.

Nagy figyelemmel hallgatták a fiatal szónokot, aki maholnap »az ellenzék Tisza Kálmánjá«-nak növi ki magát.

Merész és találékony, beszédeiben nincs forma, de van tûz, nincs sok tudomány, de van sok közvetlenség. Egy kicsit goromba néha, de sohasem rokonszenv nélküli.

A szélsõbal vezérei (ezek is olyanok, mint az olümposzi istenek, a sokaságukkal rontják az egymás tekintélyét) fejvakargatva nézik, hogy õk mindennap egy centiméternyit kopnak, s Ugron mindennap egy félrõfnyit nõ.

Mi lesz ebbõl, mi lesz? Még bizony ki találja ütni valami »csillag«-nak a szemét.

...Álló csillagokból letûnõ csillagok úgy lesznek.

A csillagokról bízvást áttérhetek Jókai Mórra, aki ma nagy élvezetet szerzett a kassaiaknak s a kassaiak révén az egész Háznak és karzatnak.

Elmondta, hogy Magyarországot még egyszer meg kell a magyaroknak hódítani - a munkával. (Beöthy Algernon pajkosan mutat a melltûjére, mely egy pagátot ábrázol.)

Le kell vetni a kacagányt, s fel kell venni a bõrkötényt.

- Igaz - bólingat csöndesen Gromon Dezsõ, aki most hihetõleg háromszáz bõrkötényt varrat ugyanannyi nadrágja elé.

S ahelyett õ maga ragyogó szónoklati karbunkulusokkal rakta ki a tót atyafiak halináit, s rózsaszín pántlikákat fûzött a bocskoraikba, hogy nekik is erény az, ha a saját nyelvüket szeretik.

Az egész Ház elhitte elandalodva.

És még most is hinné, ha Lesskó István fel nem szólal.

De amint az egypár hangot kieresztett a Ház színe elõtt, mindjárt meg nem értette senki, hogy mi szeretni valót találnak a tótok a saját nyelvükön?

*

Jókai beszéde után leeresztette a kortinát Péchy Tamás.

Szünet.

Szünet után a második felvonás következett.

Az elnöki székbe beleült Bánffy Béla.

Hja, Bánffy! Az már más!

...Én a Bánffy elnöklete alatt nem merek tréfálózni.

A T. HÁZBÓL [jan. 24.]

Mindent magyarosít a kormány: nem lehet panasz ellene. Még az állami méntelep számára vett lovak is névmagyarosítással jelennek meg a zárszámadási aktában: Hirondelle - most Fecske, Falke - most Sólyom, Winzbreut - most »Szélvész«. Csak egyetlen állami tényezõt nem bírtak nevébõl kirázni a magyarosítási áramlatok: Altstaedter János uram õkegyelmét, a képviselõház kapusát.

Ott állt húsz esztendeig, méltóságos zordon arcával, fölséges szakállával és ezüstös nagy botjával a kapuban, és mindég Altstaedter János maradt.

A nagyságos és méltóságos urak, akik ki s be jártak, s akik elõtt õ szent pietással emelinté meg medvebõr süvegét, sokat változtak ezalatt, hol ide ültek, hol oda ültek, de õ mindég egy ponton maradt - a kapuban.

S az õ botján mindég fényesen ragyogott az országcímer, mikor pedig egyebütt nagyon is homályosult.

Hát a derék Altstaedter János urammal az történt, hogy bement Péchy Tamáshoz, és a nyugal­maztatását kérte. - Nagyon öreg vagyok, kegyelmes uram. Sokat álltam már, ülni szeretnék.

Péchy Tamás elmosolyodott.

- Lássa, én meg annyit ültem már, hogy állni szeretnék.

- Elfáradtam, kegyelmes uram! Nem vagyok képes többé megfelelni az állásomnak.

Péchy sóhajtott, arra gondolván, hogy az õ állása csak ülés, s mégis... de ne feszegessük, hiszen csak az a fõ, hogy nyugalmazta az öreg kapust.

Az még sohasem látott ülést életében.

El-eltûnõdött rajta azelõtt is, sokszor nézvén a kék eget a Múzeum fölött, mialatt az érkezõ kocsik robogása zenévé olvadt össze körülötte, hogy milyen lehet egy ülés.

Valami nagyon szép, valami rettenetesen ünnepélyes lehet az. Az ország rendeinek ajkán megrezdül a méla bánat, s szavakban hömpölyög alá a hazaszeretet...

Oh, hogy szeretné õ azt egyszer hallani!

Legalább kedvére kisírhatná magát az elérzékenyüléstõl.

Húsz évig ábrándozott ezen az öreg Altstaedter, ma végre beteljesült hõ vágya.

Beült mindjárt korán reggel a karzatra egy ismerõse mellé, s szigorú kritikusi arcot csinált, szertenézegetve kidülledt szemekkel. Mind ösmeri már az urakat. Hiszen mind az õ népe. Tudja, melyik jár gyalog, melyik hintón.

Legelõbb Zsilinszky nagyságos úr szólalt meg. Sokat beszélt, s mégis nagy figyelemmel hallgatták. Az ember ki nem vette volna belõle, hogy ennyire okos ember. Olyan szerényen szokott bejönni a kapun. S még a paraplija sem selyem, hanem csak egyszerû organtin.

Utána Trefort excellencia szónokolt. A fejével mindig kapkodott jobbra-balra, mintha valami darázs akarna rászállni. (Az öreg kapus is idegesen kezdett fészkelõdni odafent: Ejnye, de kár - mormogá -, hogy nincs nálam egy légycsapó.)

Hanem az a nagy tiszteletlenség sehogy se ment a fejébe, hogy annyiszor belenevetnek a beszédjébe. Hát illik ez? Egy miniszternek? Micsoda nép ez odalent? Hogy zajongnak, viháncolnak! Hát ezeket eresztgetem én húsz év óta?

Aztán az se ment a fejébe, hogy ez is, amaz is a vallásokról szól. Okos ember nem perel a papokkal.

Papnak, öregasszonynak békét kell hagyni. Lárifári beszéd ez csak!

Hanem nini, most emelkedik fel Helfy nagyságos úr. Ez már a mi emberünk, nagy, híres ember, Kossuth Lajosnak a barátja. - No, majd mond ez mindjárt valami paprikásat.

Lesz itt most nemulass a kormánynak, az adóról, a szûzdohányról, meg a bilincsbe vert hazáról.

Hanem hát mi történt? Helfy nagyságos úr az õ szép, szelíd hangján azon kezdte, hogy szívesebben adna a miniszternek több pénzt, ha többet kérne, és hogy miért nem kér többet.

Elborult erre az öreg homloka:

»Hát azért járnak ide? Hát csak ennyi az egész?«

S azzal keserûen ballagott le az utódjához a kapuba... Szélesebb látkör van onnan, mint a Házból!

Hanem az ülés tovább folyt. Herman Ottó nehéz lövegekkel szállt síkra az »alma mater« ellen.

Szellemes elevenséggel s nagy tetszés közt ostorozta a protekciót, mely a tanári székekbe juttatja a tehetetleneket is. Elmondta, hogy milyen aránytalanul vannak fizetve. Kétféle egyetemi tanár van, nábob és proletár.

S fel is olvasta a nábobok és proletárok jövedelmét egy papír lajstromról.

Kínos izgatottságban ültek az egyetemi professzorok szerte a padokban. Szilágyi Dezsõ merev, üveges szemekkel és szokott fagyos gúnyjával nézte a szónokot, Pulszky Ágost az ujjaival dobolt, Apáthy István lehajtotta fejét, mint egy bárány, amelynek most legott vérét veszik.

Herman szembeállította azokat a tanárokat, akik tíz-húsz forint és viszont, akik 7 ezer, sõt 17 ezer forint részt kapnak a tandíjból.

A Házban mind olyanok voltak, akik sokat kapnak.

S azt nem kell szégyellni.

Hanem mikor felolvasta, hogy Sághy Gyula 7 ezer forintot kap csupán szigorlati díjak fejében, hangos derültség támadt.

Mindenki Sághy Gyulára nézett.

Arcát két tenyerébe temette, azt nem lehetett meglátni, hanem a feje búbja olyan vörös lett, mint a szegedi paprika. Szégyenellte, de nem a hétezer forintot, hanem a -derültséget.

Szilágyi Dezsõ, a »nábob« kelt síkra Herman ellen.

De aki annyiszor szónokolt fényes sikerrel, mikor nem volt igaza: gyengén, zavarosan és formátlanul csatározott Hermannal most, amikor majdnem igaza volt.

A T. HÁZBÓL [jan. 25.]

Mégis halad a világ!

Ezt nem a mai vitából és szavazásból következtetem, ahol leszavaztatott a katolikus autonómia, melyet már Deák idejében helyeseltek, hanem csak úgy halad a világ, hogy egy nevezetes újítás történt a tanácsterem fõbejáratánál a cigarettlizõ képviselõk javára.

Most már nem kell minduntalan bekukucskálnia a terembe Pulszky Károlynak, hogy nem-e a papa beszél vagy Guszti. - Sem a künnlevõ antiszemitáknak nem szükség örökké résen lenni, nem-e egy társuk beszél. »Menjünk be helyeselni, fiúk!«

Nyugodtan szívhatja a szivarját mindenki, ott van a fõbejáratnál a víz-... akarom mondani a beszéd-mérce.

A feliratkozott szónokok nevei függnek egy táblán:

Neiszidler Károly,
Bende Imre,
Dégen Gusztáv,
Zichy Antal,
Apponyi Albert stb.

Aki beszél, annak a neve mellé egy keresztet tesz a teremõr, aki pedig már beszélt, annak a nevét csak áthúzza. (Pedig a (+) keresztet bizony találó lenne néha otthagyni.)

Ez a rendszabály a rossz szónokok ellen van irányozva, s e helyütt látszik meg, hogy a kisebbség is hogyan zsarnokoskodhat a többség fölött.

Midõn a folyosó érdekében történt ebbeli újítás (hogy háznagyi stílusban szóljak) helyeslõ tudomásul vétetik általam, áttérek az ülés rajzolására.

A kereszt a Neiszidler Károly nevénél van.

Neiszidler Károly szûzbeszédet tart, s amint rekedt hangja kezdi a cserépfazekak repedését természethíven utánozni, a szélsõbalon ijedten ütik fel fejeiket Csanády és az öreg Madarász:

- Nini, a Csiky Sándor! Beválasztotta a hangját!

A beszéde azonban nem volt olyan, mint a Csiky Sándoré; hanem egészen szalonképes. Õ is, mint a másik szûzszónok, a barna Dégen, egy-egy virágbokrétát nyújtott át szemérmesen Trefortnak. Kezdetnek elég szép az!

Ez különben mind csak a felületen volt, mélyebben a katolikus autonómia foglalkoztatta az elméket.

Mindenki errõl beszélt.

- A papok ne olyanok legyenek, mint a sárkány mondá - Ugron Gábor -, de olyanok, mint a sasok.

- A sasok is ragadozók - jegyzé meg a szabadkõmûvesek nagymestere.

- A kövér papoktól nem félek - szólott egy kálvinista a folyosón -, hanem a sovány papoktól õrizkedjetek!

- Maradjunk a réginél - explikálta egy opportunista - (s ilyenek vannak nagyon sokan), mert a betegség kisebb veszedelemmel jár, mint a gyógyítás.

Ez fejezi ki a Ház hangulatát a legjobban. Aminek Zichy Antal is hangot adott, igen helyesen és férfiasan. Nagy fa ez! De jó volt megbolygatni Ugronnak, mert legalább megláttuk: mennyivel vagyunk elõbbre!

A pap képviselõk közül ma Bende Imre szállt síkra az autonómia ellen. Általában az egész vita alatt a katolikus papok tapintatosan és óvatosan beszéltek.

- A kisebb rendû papok hasonlítanak mostani szerepükben a régi pozsonyi dieták egyik alakjához - mesélte, gondolom, az öreg Boér. - Atzél Istvánnak hítták a pozsonyi követet. Sajátságos viszonyainál fogva mindig olyan dologban kellett felszólalnia nagy ékesszólásával, amit nem szeretett, s ha aztán rendesen õ gyõzött, rettenetesen szidta az egész országgyûlést, »nem érdemli az ilyen nemzet, hogy legyen«.

A hangulat békülékeny volt, a kálomisták és lutheránusok elõszeretettel bújtak ugyan egymáshoz, de a katolikusok közömbösen hallgatták a szónokokat.

Mennyei nyugalomban csak a zsidók ültek most; megnyugtató lehet az nekik, ha a keresz­tények kezdenek összetûzni.

De tán legboldogabb volt Wahrmann, aki szélesen elterülve dûlt el a padban, s bizonyos elõkelõ­séggel mosolygott.

Tekintete elkalandozott a terem mennyezetén, az elnöki trónus függönyein, lelke pedig nõtt és elszállt az ábrándok honába. De mialatt a lelke nõtt, a szeme folyton kisebbedett. Bóbiskált.

Az elnöki szék függönyei szaladni kezdtek, a tanácsterem falai eltûntek, s egy csodás vízió nyílt meg elõtte. Tündéri fényözönben egy lila színû felhõ fodrán ült Klio, és egy Posner Lajos-féle plajbásszal a magyarok történelmét írta. Diktálta neki báró Wodianer Albert.

Éppen ebben a pillanatban jegyezték be a Wahrmann nevét, s két szárnyas nemtõ ereszkedett le koszorút tartva kezében a magasból feléje.

Szárnyuk, amint rebbent, a hûs neszre hirtelen föltekintett.

Hát elõtte állottak: báró Andreánszky Gábor és Vadnay Andor.

A körülülõk izgatottan néztek, mi fog történni.

- Egy levelet hoztunk önnek - mondák udvariasan.

Wahrmann átvette a levelet szótlanul, s a két küldönc is szótlanul távozott.

(Ez volt az elsõ gyalogposta a Házban.)

A szónokról egyszerre elfordult a figyelem Wahrmannra.

E némajáték megmentette a katolikus fõpapok hatalmát, mert ezentúl senki sem törõdött az autonómiával, hanem csak azzal, hogy mi lehet abban a levélben.

A »nagy üldözött« elolvasta kétszer, s azzal hirtelen eltávozott a Házból.

A percek, órák teltek, de Wahrmann nem jött. A szavazás is megkezdõdött, de Wahrmann helye még mindig hûlt.

Az ellenzéki vezérek még kíváncsiabban kérdezgették: micsoda arkanum lehet az, amitõl a mamelukok nem jönnek el szavazni?

No, abból a levélmintából érdemes lesz nyomtatni egypár ezeret pártköltségen.

Különben szavazott, aki hogy tudott. A költségvetést elfogadták, az Ugron javaslatát el nem fogadták. Az egyesült ellenzék Ugron javaslatára szavazott, Pulszky Ágostot kivéve.

A Pulszkyakból csak az öreg Pulszky szavazott az autonómia mellett.

Dicsekedett is vele hazamenõben, mint Saturnus, cinikus humorral:

- Leszavaztam a gyermekeimet.

Pedig a gyermekei szavazták le õt!

A T. HÁZBÓL [ Jan. 27.]

Pont tíz órakor elkezdtek az öreg képviselõk köhögni és krákogni, s köhögtek egész délutáni két óráig.

Mert egyebet a mai ülésrõl bajos följegyezni, mint azt, hogy összejött nehány öreg képviselõ és köhögött.

Ha valamelyik prüsszentett is közbe, az már figyelemre méltó jelenség volt.

Ezen szakadatlan köhögés között tárgyaltattak a költségvetés részletei, de ezt alig lehetett észrevenni.