1885
PARLAMENTI KARCOLATOK

AZ ÚJ FŐRENDIHÁZ ELSŐ ÜLÉSE

Kezdjük úgy, amint a középkori lovagregényeket szokás kezdeni.

Magasan járt a nap, a délhez közel, mert az emberi árnyék olyan kurtára zsugorodott a Múzeum-kert füvein, hogy méltóságos Gyulai Pál úr is átléphette volna a magáét - ha egy új főrendi tagnak egyáltalában lehetne árnyéka.

A Múzeum-kert elõtt nagy népcsoportok álldogáltak az õszi verõfényen sütkérezve, s gyönyörködtek a kifejlõdõ látványosságokban.

Nyomorult gebe vontatott roskadozva egy ócska komfortáblit. Kiszállott belõle egy fõrendi tag, s egy félóráig kereste zsebében a kialkudott öt hatost.

Egy másik fõrend gyalog osont fel polgári kabátjában a nép között.

Egy környékbeli varga, aki bõrkötényében állott a vassorompónál, hetykén jegyzé meg egy harmadik fõrendi tagra, utána nézve:

- A feleségem után rokonok vagyunk vele.

Egy negyedik új ember tétova léptekkel, köhögve, nyögve baktatott fel a magas lépcsõzeten, s útközben megállt lélegzetet venni: Óh, istenem, be magasan van!

Mindez olyan furcsa volt! A nép, mely máskor a pompát és fényt nézi, ma a pompátlanságon felejtette szemeit. Egykét fényes alak jött ugyan mentésen, csillagosan, de ezek nem csináltak feltûnést. Annál kíváncsiabban találgatták a legegyszerûbbeket :

Ah, nini, a Hirschler doktor meg a Lumniczer! Nagy bajnak kell lenni, beteg az ország, atyafiak, hogy ezt a két doktort behítta a király!

Valóságos hullámzás támad: »Ahol jön a tekintetes Burghardt úr! Az meg Ghyczy ott! Hát élt még az öreg Ghyczy?«

A kíváncsi tömeg közt ironikus mosollyal nézi a gyülekezést két úrias alak; sovány, kiaszott emberek, kik mindég behúzzák a nyakukat, valahányszor egy igazi fõrend jön. Míg végre egy új fõrendi megpillantja õket, és megbillenti a kalapját, azután hozzájuk lép, leereszkedõn kezet fogni: »Jó napot, gróf, jó napot, báró! Nem jönnek fel a - karzatra?«

A jelen és a múlt nyájasan egymás szeme közé mosolyognak. De a jelen fölment azután a lépcsõkön - és a múlt az utcán maradt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ez különben mind csak odakünn történt.

Bent a tanácsteremben közel tizenkét órakor még síri csönd volt, bár a karzatra már szállinkóztak. Az üres padokon csak az újdonatúj névjegyek fehérlettek. Más tekintetben minden a régi, kivévén a két kis vörös atlasz asztalkát, melyek az elnöki emelvény elõtt állnak, arany csíkkal átszõve, a fõhercegek számára.

Vajon ki lesz az elsõ? - találgatják, s minden tekintet éhesen a bejárat felé van fordítva.

Egyszerre »tipp-topp«, begurul egy eredeti alak fekete új Luther rokkban, két lelógó fehér vászonnyelv a nyakán. Éppen úgy néz ki, mint egy orvosságos üveg.

Megriadva üti fel nagy fakó fejét, amint betoppan, s látja, hogy egyedül van.

Ez Geduly superintendens. Pappal kezdõdik az új intézmény, ez rossz ómen.

Körülnéz még egyszer, aztán megfordul, ki akar menni. Korán jöttem, gondolja magában. Elmegyek, itt ne találjanak. De hova menjek?

A megdöbbenés látszik rajta, mintha egy õserdõbe lépett volna, s felsóhajtana:

»Itt még elõttem ember nem járt!«

(Bizony még ezt a kockás talajt nem taposta lutheránus püspök lába.)

Elõkeresi a cvikkerjét, s azon keresztül vet újra egy félénk tekintetet. Szerteszét minden olyan barátságtalan neki: az elnöki mennyezet, a komor méltóságos oszlopok, még tán a kevély országcímer is.

Szeretne innen elrohanni. Eh, bátorság! Hol a tubákos szelencém? Hiszen utoljára is nem esznek meg.

Megtörülgette zsebkendõjével a homlokát, s aztán szép csendesen elindult a helyét megkeresni. A zászlósurak rayonjába lépett. Csupa ilyen neveket olvasott: »Vay, Szlávy, Apponyi«. Óh, istenem, istenem! Átment a másik szekcióba. Huh! Onnan meg az Andrássy név vicsorította rá a fogát.

Visszakocogott a mediumra: Majd innen találom én meg a helyemet! Mindössze egy kis kombináció kell hozzá. Egy kis »rozum«.

Hiszen csak annyit kell kitalálnom, hogy hol a kályha.

Mert a protestansokat bizonyosan a kályha mögé ültették.

»Daver cserta - morogta - nye mame kachle!«

(Az ördögbe is, nincs kályhánk!)

Töprenkedve tapasztá nagy ujját a homlokára: »Honnan jön vajon ide a meleg? Bizonyosan felülrõl. Mert ide minden felülrõl jön.«

Csak most vette észre, hogy a karzatról száz meg száz szem van reá függesztve, s elvörösödve futamodott kifelé - amikor egyszerre szemben rá belép a szárnyas ajtón Schuster püspök.

Geduly megállt, mint akit a földhöz szegeztek, hogy »no, most mi lesz«, de az elegáns Schuster nem mutat semmi meglepetést, õ egészen természetesnek találná még azt is, ha Geduly már hálásra jött volna ide. Barátságosan szorongatja meg a kezét (hiszen olyan régen volt már az a reformáció, hogy nem érdemes miatta haragudni), s most együtt könnyen megtalálják a Geduly helyét, pedig bizony hátul van egy kicsit.

Hanem már mindegy, ha messze van is, ha kicsi is, de mégis hely, az övé. Egészen megmelegedett rajta, s apró szemei bátran kezdtek csillogni, kivált mikor megérkezett a másik »nás cslovek«, Teutsch szász superintendens is, és melléje ült.

Ezalatt apródonkint jöttek a többiek. - Kedves, nyájas arcával Hunfalvy, kihez letelepedett Gyulai Pál. Bizony nem veszi ki magát rosszul országnagynak. A leghátulsó padba jutottak, akik legtöbbet tudnak. Úgy látszik, ez a pad fog itt dominálni, mert Ghyczy is ott foglal helyet, õsz fejét egészen behúzva bõ nyakú atillájába. Köztük, mint a rozsban a búzavirág, tetszetõsen kéklik Máriássy altábornagyi ruhájában.

Haynald érseken suhog a piros selyemtalár, de mégis Kaczvinszky prépost hófehér ruhája válik ki a legenyhítõbben a sok rikító szín, a sok fárasztó feketeség és szürkeség közül.

Lumniczer hosszú nyakával s kis nyomott fejével úgy néz ki, mint egy gólya a Gyulaiék elõtti padban, hol az összes miniszterelnöki névsor van egy csoportban közszemlére téve. Burghardt maga elé néz unatkozva, mintha itt nõtt volna fel, Sváb Károly jegyezget valamit, bizonyosan számokat. Ráth Károly mindenfelé köszönget a bajuszával: billegteti hol jobbra, hol balra. Ybl Andrássy Gyulán mereng, ki egyedül ül egy pad szélén elõkelõen könyökölve, s mindenben utána csinálja annak a mozdulatait. Stoczek élénken figyel ezerfelé olyan arccal, mint egy nevelõbeli leányzó. Mind itt vannak: Várady Károly Lukács Antallal szincerizál, a három fõbíró is együvé került, csak Mixich Kálmánt keresi hiába a szem. Hátha mégis igaz, hogy nem egzisztál?

Általában úgy veszi ki magát, az egész fõrendiház elkülönítve ülõ kasztjaival, mint egy közökre osztott mezõ. Egy nagy darabon kukorica díszlik, elhagyott avar jön azután, egy kis darabkán zab (ámbár se Kubicza, se Mattyasovszky nem voltak jelen), egy folton tiszta búza, közte bõven konkoly és pipacs, van aztán cukorrépa, lednek, de a legnagyobb rész a dísznövényeké.

De pszt... most már vége a szemhízlaltatásnak, kezdõdik az ülés.

Még ugyan üresen áll az elnöki emelvény és a jegyzõk helye, de a zászlósurak padjaiból feláll Sennyei Pál fekete mentében, kardosan, és síri hangon fölkéri a legöregebb fõrendi tagot korelnöknek s a legfiatalabb négyet jegyzõknek.

Zichy Ferencre jut a korelnökség, ami egy kicsit furcsán veszi ki magát, mert sokkal fiatalabbnak látszik Sennyeinél és sok másoknál.

Ha eddig nem öreg, ebben a hivatalban ugyan nem lesz sokkal öregebb, mert nemigen tart tovább, mint ameddig egy tojást meg lehet fõzni: csakhamar felolvassák a királyi leiratot, melyben Sennyei válik elnökké, ki nagy éljenzés közt foglalja el székét egy toaszt kíséretében õfelségére a királyra.

Amire természetesen Haynald vág ki még egy toasztot a Sennyei egészségére.

S ezzel az ülés véget ért.

De hát mi az ördögöt reformáltak itt?

Hiszen ez a bizonyos két toaszt keringett örökké a régi fõrendiház munkaprogramjában is.

A T. HÁZBÓL [szept. 30.]

Már szombaton is volt egy rövid ülés, de nem akartam addig kezdeni, míg Prileszky Tádé be nem érkezik. Addig úgysem lehet igazi politikát csinálni.

Ma aztán bejött Prileszky, és menten hozzáláttak a választásokhoz. A kormánypárt megválasztotta az eddigi embereit, Szontagh Pál »nógrádi adófizetõ«-t és Bánffy Béla grófot alelnököknek, jegyzõknek az izgékony Rakovszky Istvánt, a nehézkes Tibád Antalt, a szelíd Szathmáry Györgyöt és a sima Zsilinszky Mihályt.

Hanem az elégedetlen pártok az önön embereikkel is elégedetlenek valának.

A horvátok a szép Popovics Istvánt helyezték a nótáriusi székbe, a habarékok elejtették Nagy Istvánt (de igaz is, nem állt rajta jól az atilla), s Ábrányi Kornélt emelték a piedesztálra. A függetlenségi párt Hoitsy Pálnak hágott nyakára a »gyomai pontok« miatt (»Csak semmi mozgás!« az itt a jelszó), Törs Kálmán lett jegyzõvé.

A generális a folyosókon õgyelgett, s a fiatal Madarásztól azt találta kérdezni:

»Itt van a papa?«

»Nincs!«

Kevés vártatva jött Tisza Lajos, s hanyagul vetette oda: »Ki látta az öreg Madarászt?«

(Senki sem látta.)

Az eset nagy szenzációt keltett.

1861. óta az elsõ eset, hogy Madarász után tudakozódik a hatalom. (Nagyon rosszul állhat a ruméliai kérdés.)

S 1861. óta ez az elsõ eset, hogy Madarász nincs ott az ülésen.

Egyéb nevezetes dolog ezenkívül nem is történt, hacsak azt nem akarom feljegyezni, hogy egy tíz-tizenegyéves diákgyerek, aki nyilván a karzatra igyekezett, a lépcsõk labirintusán eltévedt, s hol fölfelé menve, hol lefelé tartva, egyszer csak ott találta magát a tanácsteremben, ahol nyugodtan sétálgatott a honatyák közt viaszkosvászon tékájával s a lineákkal hóna alatt, míg végre Nagy István volt jegyzõ kivezette a terembõl megmagyarázván neki útközben, hogy: »Bizonyos helyekre veszedelmes eltévedni oly fiatalon.«

Nyilván ezen gondolkozott magában Hoitsy Pál is, kit irigykedve nézegetett Szentkirályi: »Neked legalább van valakid, aki megharagszik rád, nekem még az sincs.«

S valóban a szélsõbaliak a kielégített bosszú mámorában szítták cigarettjeiket és kubáikat odakünn a folyosón, oly megkönnyebbüléssel, mintha egy kõ esett volna le a szívükrõl a Hoitsy leverésével.

Most megint ott vannak, ahol voltak.

S ott voltak örökké, hogy mikor Ugron nincs Pesten, akkor mindég azt várják, mikor jön meg már Ugron, s mikor Ugron Pesten van, akkor mindég azt várják, hogy mikor megy már el Ugron.

...Hát iszen elég nagy mulatság ez is!

A T. HÁZBÓL [okt. 11.]

Az esõ csendesen permetezett odakünn, úgyhogy a folyosókon meg kellett gyújtani a lángokat. Kár a gázért. Amennyi kevés dolog ma itt volt, azt el lehetett volna végezni sötétben is. Nincsen kitûzve a napirendre valamely érdemleges tárgy, mindössze egy zárszámadási bizottsági tagot kellett választani, amiért bizony nem érdemes konfortáblit venni ebben az esõs idõben.

Választottak tehát kevés számmal voltak lent - de annál nagyobb bõségben ültek a karzaton a választók, a Haluska Jánosok. Élénk zsibongás közt nyújtogatták a nyakukat, s mutogatták egymásnak ujjaikkal az egyes nevezetességeket. Nem nagyon volt szükségük mind a tíz ujjukra!

Azon ülések közé látszott tartozni, amelyekrõl nem szoktam írni karcolatot. Legyen egy nyugodt reggele a honatyáknak.

Tisza maga is félig álmosan járt a folyosón; s átadta magát a gondtalan szincerizálásnak a törzsembereivel. Egyike volt ez azon pillanatoknak, midõn az ország önmagától kormányoz­tatik. Az ember szinte érzi, hogy most az egész világon nem történik semmi. Bismarck bizonyosan szundikál odahaza ásítozva, s a földkerekség összes telegramhivatalaiban halotti csönd van. A végtelen drótfonal, mely a világot összekötözi, olyan kihûlt, mozdulatlan, mint egy holt ideg. A folyosó ablakaira sûrû ködpára dûl, és eltakarja a házfedeleket. Az elméket is mintegy lenyomja a borús idõ, s mint ahogy rügyet nem vet a fa mogorva idõben, dévaj kedélyesség ma nem szór sziporkát.

Hanem ebben a sivár pillanatban egyszerre feltûnik a folyosón egy délceg, elegáns alak: Festetich Tasziló.

Minden fej élénken billen fel, minden szem kíváncsian látszik kérdezni:

Festetich Tasziló itt? Ez a kaszinó! Mit reformálnak már megint?

Kisvártatva elterjed aztán a hír, hogy nem »kormányozni« akar a kaszinó nevében, hanem csak királyi üzenetet hozott a folyosóra.

Kovách Lászlót jött értesíteni, hogy a walesi herceg eljön a karzatra. Csináljanak neki helyet valahol a Haluska Jánosok között.

Nosza megfordul erre a hangulat. Rohan beöltözni a nagy visontai, hogy illõn fogadhassa a nagy walesit. Két szolgáról folyik csurommal az izzadság, úgy megkefélik a háznagyi atillát. A harmadik szolga a molyette kucsmát takarítja. Szaladj be, fiam, az elnökhöz, mártsd be az ujjadat a kalamárisába, aztán fesd meg vele imitt-amott a fakóbb helyeit.

Míg emígyen készül a háznagy, azalatt amennyi interpelláció van az elmékben, az mind olyan gyorsan kél és növekszik, mint az ördöngõs Hatvani professzor dinnyéje. Az angol királyfi elõtt beszélni nem bolondság! Azt még az illetõ orátor unokái is megemlegetik.

Olay Szilárd, akiben húsz évre való interpelláció-matéria van, kiveszi közülük azt, amelyik a legfelül van: hogy azt mondja, miért nem írja elõ a pénzügyminiszter az adókat kellõ idõben?

(Kár pedig ezt feszegetni; hiszen mi sem fizetjük kellõ idõben.)

Már most vége is lett volna az ülésnek, ha nem akad egypár ember, aki a hazát szereti, s kinyújtja addigra az ülést, míg az angol királyfi jön.

Máskor mindég le szokták beszélni a felszólalni akarókat, ma valóságos hajsza és szónoklati kereslet indult meg a folyosón. Még a kormánypártiak is váltig bátorítgatták az ellenzékieket.

- Hát nem interpelláltok, mi? Hát nincs nektek semmi kérdeznivalótok a miniszterektõl?

Prileszky Tádé még könyörgésre is fogta. Maga kereste nekik a témákat. Hiszen annyi rosszat csinálunk minden nap, de ti nem tudjátok kikeresni. Ne legyetek olyan málék!

Fogott a szó (de önök bizony azt soha ki nem találnák, kin), Thassy Gézán.

- Én szívesen feláldoznám magam az angol királyfiért - mondá -, hanem egy skrupulusom van, ha tud-e vajon magyarul?

- Nem tud, ne félj semmit.

Egy másik képviselõ azt a kifogást tette, hogy szívesen beszélne, de nem lehet, mert a választói hallanák.

Egy harmadik meg éppen azért ugrott bele a szólásba, mert a választói ülnek fent.

Ilyen különbözõk az emberi természetek.

Amit Thassy megígért, betartotta, beállt a szélsõbal legutolsó padjába (mert tudja õ, mi a szerénység), s kikérdezte nagy pátosszal, hogy micsoda dolog volt az, garanciát vállalni a bécsi közös minisztertanácsban a szerb királyságért?

Amint így lecsapná Szerbiát jó Thassy (kár pedig azért a szép királyasszonyért!), kíváncsian néz föl a karzatokra, hogy bámulja-e a walesi herceg?

De a walesi herceg még most sincsen ott.

Hát az is jó, hiszen van õneki még egy maradék interpellációja a gabonáról.

Bele is kezdett nagy szomorúan, mint ahogy egy halotti prédikációt szokás elmondani, hogy a magyar gabonának nincsen ára, s hogy szándékozik-e a kormány tenni valamit a gazdasági válság megszüntetésére?

Míg õ hosszan beszélt errõl, derült mosolyt csalva az arcokra, azalatt a korridoron türelmetlenül ácsorgott visontai Kovács; hallgatta a közeledõ vagy távolódó kocsirobogásokat, nézte a felhõket odakünn, a múzeumi fák harmatos leveleit, - midõn egyszerre szeme elé villan egy apró emberke, aki fürgén lépked végig a Múzeum gyepén, majd a lépcsõkön alá, s egyenesen a tisztelt Háznak tart. Utána egy marcona szolga cipel egy nagy rezes kardot és egy sastollas kalpagot.

... Hej micsoda levente az ott, aki két darabban érkezik! Nini, hiszen Gyulai Pál.

Valóban õméltósága volt; üzenetet hozott a tisztelt Háznak; ott fehérlett az üzenet a hóna alatt.

- Vezess be - mondá Gyulai Pál, amint megállt lihegve a korridoron, s átvette a szolgától, ami még hozzátartozott.

- Nem lehet. Én a walesi herceget várom. Minden percben jöhet, nem távozhatom helyemrõl. Hanem ha jó emberem vagy, cseréld ki velem a fövegedet. Ez már roppant gyarló. Segítsetek a demokrácián.

- Jó, szívesen. Hanem az ördögbe is, tintás lett az ujjam a tiedtõl.

- Illik az a tudósnak. De már most ki fog bevezetni. Megállj csak, hívassuk ki Ábrányi Kornélt helyettes háznagynak.

- Én nem bánom, de ha Ábrányi vezet be, azt fogom hinni, hogy a Kisfaludy Társaságban vagyunk; s azon kezdem: »Tisztelt Ház! Azt üzeni a fõrendiház, hogy Jókai rossz regényeket ír!«

Elõkerítették Ábrányi Kornélt. Ábrányi vállalja a helyettes háznagyságot, de hát mit ér, ha helyettes atillája nincs, mert a háznagyi atilla a háznagyon van. Már most mit csinálunk?

Elkezdtek okoskodni, miképp lehetne úgy osztani fel a szerepeket, hogy két atilla elég legyen? Hátha a helyettes háznagy menne be elöl jelenteni, hogy itt a jegyzõ. Aztán hirtelen kiszaladva a túlsó ajtón a folyosóra, ruhát cserélnének, s akkor menne be a jegyzõ. Sehogy se lehetett. Végre a kapus emlékezett rá, hogy még a Huszár Imre jegyzõsége korából van valahol a padláson egy rossz atilla, ha azóta össze nem rágták az egerek.

Nem tudom, mint tett aztán, de annyi bizonyos, hogy éppen a Thassy beszédje végén érdekes látvány fejlõdött ki. A teremajtó megnyílt, s belépett Ábrányi atillásan, s az volt a feltûnõ, hogy míg egy kard az oldalán csörömpölt, addig egy másik kardot maga elõtt látszott tolni. Mígnem a Ház tisztására érvén, kitûnt, hogy egy ember is sétálgat befelé a kard mellett, s ez Gyulai Pál.

Zajos éljenzéssel fogadták. Mindenki örült a kis embernek ki idegenül, zavartan forgatta nyakát. Az íróképviselõk odasiettek kezet fogni. Jókai a legelöl: »Menjünk, szekírozzuk Gyulait« - mondá. Alig gyõzött a sok élcre, aperçure felelgetni. Némelyek a fövegjét kritizálták, mások a kardjára csináltak csípõs megjegyzéseket, a legtöbben pedig gratuláltak neki, hogy õ lett a fõrendeknél a »díszjegyzõ«, aki tudvalevõleg mindig a legnyalkább mágnásfiú szokott lenni.

Csak Beksics fogta fel a helyzetet szomorítónak.

- Szegény bátyám - szólt mély részvéttel -, hát azért kellett magának annyit tanulnia, hogy öreg korára postás legyen.

(Hja, így bánnak a demokráciával a fõrendiházban.)

Thassy eközben elvégzé beszédjét, s újra föltekintett a karzatra, de a walesi herceg még most sem volt ott.

Gondolja magában, az okosabb enged, s nem mondott harmadikat.

Most aztán elõléphetett Gyulai Pál az üzenettel. A nagy stiliszta hû maradt magához, meg nem állhatta, hogy meg ne korrigálja az eddigi formát, ekképp szólván:

»Van szerencsém a fõrendiház nevében üdvözölni a t. Házat és a következõ iratokat átnyújtani.«

Tekintettel a walesi herceg érkezésére, még Komlóssy penderített egy interpellációt.

Mindezen interpellációk ki fognak adatni a walesi hercegnek, aki még mindig nem jött.

Az elnök szétnézett izgatottan várakozva, de hasztalan, nem akart többé szólni senki. Csupa megelégedett, szótalan hazafiak könyököltek a padokon.

Hát itt bizony nem lehet egyebet tenni, mint bezárni az ülést. A walesi herceg nagy úr, de hát azt mégsem lehet a kedveért, hogy némán üljenek ott, egymásra bámulva. Ha legalább Orbán Balázs itt volna; az mindég a hóna alatt hordja a kinyomtatott beszédjeit, hadd mondana el egyet közülök. A bõszavú Lázár ott ült pokoli mosollyal, a száját összecsukorítva; »beszélhetnék, ha akarnék - gondolta magában -, de nem beszélek, mert most hasznot tennék vele«.

Tehát az elnök felemelkedett, és pár nyikorgó mondattal zárni kezdte az ülést, amikor egyszerre megjelent a fõrendek karzatán - a leendõ angol király.

Erõteljes alak, úgy néz ki, mint egy jómódú fûszerkereskedõ, szemeibõl és arcából kicsillog a polgárias kedélyesség. No, de már most mit csináljanak? Rögtön szétoszoljon a Ház, mintha megfutamodnék a walesi elõtt?

Itt már nincs mit remélni, legfeljebb valami utólagos házszabályi vitát, s az elnök pislantott Csanády Sándor felé és tanácsot kérõ stílusban kezdte cirkalmazni a jövõ ülés határnapját csütörtökre.

Csanády lépen ragadt.

Feláll, hogy neki hétfõre kell az ülés. Ezzel újra meg volt indítva a kerék, úgyhogy még Tisza is beszélhetett a tárgyhoz, s a walesi hercegnek alkalma nyílt hosszabb ideig ott idõzni.

Mellette Apponyi gróf ült, ki élénken látszott neki magyarázni s mutogatni egyet-mást.

Semmi kétség, hogy a majdani angol király most már habarékpárti lesz.

A T. HÁZBÓL [okt. 16.]

Éppen délre harangoztak, mikor az öreg Péchy is megrázta a maga csengettyûjét és beharangozott.

Az egyik miniszteri asztalkán óriási aktacsomag állt. A csomag mögött ült szelíden megtörve Szapáry Gyula.

Az egész ülés csak arra való volt, hogy e nagy aktacsomag áttétessék a kis asztalról a nagyobb asztalra, mely a »Ház asztalá«-nak neveztetik. Ezt mondják Magyarországon az »ügyek meneté«-nek.

Ezért jött össze vagy százötven képviselõ és vagy háromszáz Haluska János a karzaton, hogy lássák, miképp megy át az a csomag az egyik asztalról a másikra.

De ha már ennyi Haluska van együtt, bizony kár volna meg nem villogtatni egy kicsit a kardokat is. Hadd lássák, ha már idáig fáradtak, hogy néz ki egy idevaló csata.

Szilágyi Dezsõ tette meg legelõbb a tempót. Mihelyt átnyújtotta Szapáry a nagy paksamétát (melynek az 1886-iki költségvetés a mûneve), legott reárohant ingerkedõ mosolygásával, héttollú buzogányát, mint egy legyezõt, játszva emelgetvén a levegõben: »hogy az expozé hol maradt?«

A folyosókon már elõbbrõl beszélték, hogy Szilágyi expozét fog kívánni, mire az a hír is kezdett szállinkózni, hogy Szapáry, elkerülendõ a támadást, most mindjárt el fogja mondani nagy vonásokban az államháztartás képét.

Ezt a kósza hírt megint követte egy másik kósza hír, hogy az Szapáryra nézve mindegy, mert Szilágyi két beszédet komponált össze zombori útja közben; az egyik az ellen van, ha expozét nem tart, a másik az ellen, ha tart.

Ha nem tart, azért halasztja, mert bizonyosan gyanús dolgok vannak benne; ha pedig tart, hát azért siet, hogy a képviselõk egy része elszéledvén, átcsússzon vele.

Ilyen reménytelen helyzetben a kényelmesebbik bajt választotta Szapáry, nem tett elõterjesztést, hanem kibeszélte magát, hogy hiszen a múltkor maga a Ház határozta el, hogy az elõterjesztés ne most legyen.

Mindegy volt az Hermannak és Madarásznak: az expozé lesz, amikor lesz, de ez a karzat sohase lesz így többé. Ennek a látása szította az ellenzékben a végtelen kíváncsiságot értesülni az államháztartás képe felõl.

De késõbb minden baj nélkül csöndesült el a viharnak indult forgószél. Az ellenzék lecsillapodott, s megadta már magát a sorsnak, midõn az ülés vége felé feláll Tisza Kálmán, s töredelmes hangon, mintegy restelkedve, hogy nem jól gazdálkodott, így szólt:

- Van szerencsém átnyújtani a belügyminiszteriumban történt túlkiadásokról az indokolást.

Utána fölemelkedett a beteges Pauler, s bágyadtan, elhalón mondta:

- Van szerencsém átnyújtani az igazságügyminiszteriumban történt túlkiadásokról az indokolást.

Trefort felugrott mérgesen. Azt lehetett hinni, hogy össze akarja szidni a költekezõ kollegáit, de bizony õ is csak annyit mondott :

- Van szerencsém átnyújtani a közoktatásügyi miniszteriumban történt túlkiadásokról az indokolást.

Halotti csönd támadt, hogy jön-e még több. Mindenki a miniszteri padokra szegzé szemeit.

Félénken, mint egy leckézõ diák, egyik vállát mint a tört szárnyat, aláeresztve, egyenesedett ki Széchenyi.

- Van szerencsém átnyújtani a kereskedelmi minisztérium túlkiadásait.

Általános derültség tört ki, még a mamelukok is mosolyra húzták szét szájukat e miniszteri vallomások alatt.

Hiszen olyan nevetni való dolog ez!

Még csak egyetlen miniszter ült ott szûzen: Fejérváry.

Jaj, dehogy! Hiszen már az is áll, s káplárosan pattogtatja:

- Van szerencsém átnyújtani a honvédelmi minisztérium túlkiadásait...

Az elnök közéje csengetett a kacagásnak, de a csengettyû is nevetett. A betolakodó õszi napfény is nevetett. A Haluska Jánosok is nevettek a karzaton. (Pedig jobb volna sírni, keresztények!) Én is nevettem, a miniszterek is nevettek, de a legjobban nevetett az ellenzék, mert õ így kapta meg, amit akart, az államháztartás képét.

*

Egyébiránt a benyújtásoknak még ezzel sincs vége:

- Van szerencsém nekem is benyújtani a karcolatok november 21-éig való szünetelésérõl szóló jelentésemet.

MILYEN AZ EXPOZÉ?

Az alábbi történetet egy eleven észjárású képviselõ beszélte a habaréki klubban, ahol nagy találgatás folyt arról, hogy milyen lesz a Szapáry expozéja?

- Milyen lesz? Hát, mint minden expozé szokott lenni. Nagy eredmény lesz benne kimutatva, de amirõl az államfiók nem tud semmit.

- De hiszen azt mi észrevesszük.

- Nem lehet azt észrevenni. Mert az olyan világos eredmény, mint a kétszer kettõ. Azon kételkedni sem lehet.

- Hogyhogy? - csodálkoznak a süldõ képviselõk. - Magyarázza meg, Feri bácsi.

- Szívesen. Elmondom nektek egy esetemet.

- Halljuk!

*

Egy magyar iccésem volt Ferencfalván. S minthogy rendesen a magam borait szoktam árultatni, neki is adtam egy hordó jó bort, hogy árulja ki, aztán szolgáltassa be a pénzt: még neki is tisztességes haszna marad.

Az én árendásom, aki különben igen könnyelmû hírben állott nejével együtt, elhatározta, hogy ezentúl megjavulnak és szigorúan fognak gazdálkodni. Jegyzéket vezetnek minden garasról s ha magok isznak is a borból, átadják egymásnak az értékét.

S lõn, hogy hol az asszony ivott, hol az ember, de szigorú lelkiismeretességgel jártak el.

- Egy meszely bort ittam, fiam - mondá az asszony -, itt van érte a négy garas.

A kocsmáros átvette a négygarasost és bejegyezte a könyvecskébe a »bevételek« közé.

Azután kevés idõ múlva õ kereste fel az asszonyt.

- Egy meszely bort ittam én is, fiam, itt van érte a pénz.

S átadta a négy garast az asszonynak, aki azt ismét följegyezte a bevételek közé.

Addig vándorolt a négy garas, hogy egyszer egészen elfogyott a hordó bor. Újat kértek tõlem.

- Gyorsan fogyott el - mondám.

- Meglehetõsen - felelte Balog uram.

- Sok volt a bevétel? Hadd lássam.

- Tessék! - felelte, elém vágva a bevételek könyvét.

Megolvastam: ötvenhárom forint jött be.

Az árendás meghökkent.

- Az lehetetlen!

Az anyjuk is elõkerült, az is azt mondta: »lehetetlen!« A kasszában csak hat forint volt és ötven krajcár, s a szegény Balogék még mai napig is azon törik a fejüket, hogy hova lehetett az a többi, hiszen minden egyes kortyért tényleg kifizették a beírt összeget... A hat forintot otthagytam nekik, de a bevételi könyvet magammal vittem.

Ez volt az elsõ expozé, amit valaha életemben láttam. Mind ilyen a többi is.

HA AZ A »HA« NEM VOLNA

(Szélsõbaloldali csevegés)

Egy kiváló politikussal arról beszélgettünk egyszer a folyosón, hogy miképp néznénk ki, ha a szélsõbal nem volna, vagy ha a szélsõbal is kormányképessé tenné magát a »gyomai pontok« alapján, s megszaporodván, azon lehetõség küszöbén állna (amelyet annyian óhajtanak), hogy bármely órában felválthatná (éppúgy, mint Angliában a toryk a whigeket) a mostani uralkodó pártot.

Gomolygó szivarfüst mellett képzeltük el ezt az esetet. Megvallom, furcsa állapotok rajzolódtak le ebbõl a képzelt jövõbõl.

Én híven adom azokat.

*

Az elnöki széken Molnár Viktor ül, megtört öregúr, deres hajjal, de még mindég villogó szemekkel. Izgatott ülés van. Gyakran kell nyúlnia a csengettyûhöz.

Éppen a büdzsét tárgyalják.

A miniszterek homlokáról kínos izzadtság csurog, pedig december közepe van. A kormányelnök Tisza István részvéttel tekint kollégáira. (Híres apjának egykori kabinetjébõl már csak Pauler van meg.)

A hajcsárok és Wipperinnek sápadtan olvasgatják, és mérlegelik a két párt számerejét. A fiákerek folyton robognak végig a Tömõ téri fényes házsorok közt, szállítván a voksokat a »Szürke macská«-ból (mert úgy kell venni, hogy akkorára már a kék macska szõre is megderesedik).

A pártarány kétségbeejtõ.

Az ellenzék, melyet Ugron és Szilágyi vezet (mióta Apponyi Albert a fõrendiház elnöke lett) száznyolcvan jelenlevõ embert számlál (ha jól olvasta meg Gajári Ödön).

A kormánypárt, noha mintegy kétszázhat híve van, lassan gyûlik. Alig van bent belõlük százhatvan ember.

De hát ez mind nem volna baj, ha a nemzetiségek nem nyújtanának okot az aggodalomra.

Egypár nap óta gyanúsan kezdik viselni magukat, s végre is övék a hatalom, õk határoznak.

Az õ negyen-ötven voksuk dönti el, hogy melyik párt uralkodjék.

A negyedik Pulszky (aki a nemzetiségi párthoz tartozik) jól mondta ma a folyosón:

- Magyarországon csak egy politikai kérdés van: hogy melyik párt veszi meg a nemzetiségi voksokat.

S ez egy olyan portéka, amelyiknek az értéke egyre nõ. Ma megveszi az ellenzék ennyiért, s kormányra jut.

De a portéka nem lesz az övé, csak újra a kirakatba tétetik, hisz megint megveszi a volt kormánypárt.

S így foly a rettenetes licitáció.

Brassó már Pesttel vetélkedik, Balázsfalvára egyetemet ígér Berzeviczy Albert, közoktatásügyi miniszter.

A Miletics Szvetozár szobrára százezer forintot szavazott meg az országgyûlés egyhangúlag, csak az öreg Beksics Gusztáv tartott ellene egy beszédet. De a derék aggastyánt lezúgták. A Magyar Tudományos Akadémiát áthelyezték Kikindára, s egy külön szerb és oláh osztályt szerveztek.

De ez még mind nem elég a nemzetiségeknek. Tudják, hogy õk mit érnek a két egyenlõ erejû párt között, s nem adják olcsón magukat.

Az egyes ellenzéki szónokok mind azt sürgetik, hogy a nemzetiségek külön minisztert kapjanak a Házban.

Az ellenzék harsányan éljenez, a kormánypárt megdöbbenve hallgat.

A pénzügyminiszter Hegedüs Sándor szomorúan döfi meg excellenciás kollegáját, a kereskedelmi minisztert.

- Mit szóljunk ehhez? Az ellenzéknek ez az ígérete megbuktat!

- Veszítsük össze a nemzetiségeket. Híreszteljük el a folyosón, hogy Zay Adolf van kiszemelve nemzetiségi miniszternek, mire az oláhok és szerbek egyszerre elkeserednek, és meglehet, velünk szavaznak.

- Nem ér semmit, mert akkor az ellenzék három nemzetiségi minisztert fog nekik kínálni.

Steinacker emelkedik fel. Tiszteletteljes csöndben hallgatják. Az ellenzék és a kormánypárt padjairól versenyezve zúg fel a tetszés moraja.

Beöthy Aldzsi elragadtatva kiált közbe nehányszor: »Óh, be szép!«

Azokról a szomorú idõkrõl emlékszik meg a nagy Steinacker, amikor még el voltak nyomva, a miniszterelnök úr zsarnok apja idejében. Mennyit szenvedtek õk akkor! De õ nem az az ember, aki a vett sérelmeket megbosszulná, rokonszenvvel nézi a magyar nemzetiség haladását, barátja a magvar nemzetiségnek, s szívesen támogatja azt a politikát, mely a legméltányosabb minden irányban.

(De azt nem mondja meg a vén róka, melyik a legméltányosabb.)

A miniszterek és az ellenzéki primipilusok odarohannak hozzá kczet fogni, s õ pártfogói mosollyal veregeti meg a vállukat.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Amint így szõnõk e szeszélyes álmot a folyosón, egyszerre elsuhant mellettünk Steinacker az ismeretes viaszkosvászon csomagjával a hóna alatt.

Idegen volt a járó-kelõ csoportok között, félénken, a falhoz simulva suhant el, és nem üdvözölte sehol se nyájas köszöntés, sem verõfényes mosoly.

...És szinte megkönnyebbedett a lelkünk, hogy úgy van, ahogy van.

Hogy a szélsõbalunk megvan - és hogy se nem nagy, se nem kormányképes.

Éppen olyan nekünk való.

A T. HÁZBÓL [nov. 22. ]

Ma tulajdonképpen ülés se volt, csak bekukkantás a Házba, s mégis egyike lesz a legemlékezetesebb históriai üléseknek, mert ma nyújtotta be a miniszterelnök az »ötéves mandátum«-ról szóló törvényjavaslatot, mellyel egy sarkalatos közjogi törvény változik meg.

A benyújtott javaslat senkinek sem okoz örömet, de a legjobban a kormánynak fog ártani (mert a mamelukok most már önállóbbak lehetnek), a képviselõ tekintélynek hasznos, a kerületeknek bosszantó. (Ámbár iszen õk is ahhoz tartják majd magukat.)

Míg a miniszterelnök kirakta duzzadt tárcájából a már említett javaslaton kívül a községek rendezésérõl, a köztörvényhatóságokról, a közigazgatási tisztviselõkrõl szóló javaslatait, Krausz Lajos búsan számolgatta a padban, hogy így most már mennyibe kerül majd Szentendrén egy lélek?...

Lucskos, nedves idõ volt, a honatyák felgyûrt nadrágban zsibongtak a folyosókon, de kevés számban, mert mikor Péchy Tamás beharangozott, csak gyéren teltek meg a padok.

Annál élénkebb volt a karzat, honnan várakozólag, és kíváncsian tekintgettek alá a közvélemény elementumai. Az öreg Czincz bácsi jelentõségteljesen hunyorgatott alá ismerõseire, hogy lesz-e hát valami?

De a várt komédia ezúttal elmaradt, mert hiányoztak hozzá a szereplõk.

Sem Széchenyi gróf nem volt jelen, sem Ugron Gábor. Hiába várták hát a karzaton ülõ hölgyek a mennydörgõs orációt arról - hogy tila-tila-tilalmas a csók.

A T. HÁZBÓL [nov. 26.]

Fekete lobogó leng a Házon. (No, legalább ott lesz Éles Henrik is.) Vajon ki halt meg? Bacon.

De nem a verulami báró - teszi hozzá az öreg Pulszky. A folyosó tele van a megszokott alakokkal. Tisza Kálmánon a szalonkabátja díszlik, ami annak a jele, hogy átnéz egy kicsit a fõrendekhez is, ahol pedig nincsen ma egyéb esemény, mint hogy Ábrányi Kornél üzenetet visz. Éppen most öltöztetik hozzá.

Jókai szelíden, lehajtott fejjel, keresztben hátratett kezekkel andalog. Olay Szilárd a könyvtár­szögletben az interpellációját tanulja, mely ezen novellisztikus címmel van az interpellációs könyvbe jegyezve: »egy kézcsók ügyében«. (Ilyen sem fordult még elõ az annalékban.)

Vizsolyi Gusztáv, aki figyelve, kontemplálva jár köröskörül a folyosókon, mint a lelkiismeretes bolti õr, beleütõdik Gyulai Pálba.

- Van szerencsém üdvözölni a Szemle méltóságos szerkesztõjét.

Ez a találó ötlet megállítja Gyulait. És siet elcsevegni a fõrendiház titkait. Nagy dolog lesz a mai ülésen.

- Ugyan mi?

- Hát megjönnek a nyájba az eltévelyedett...

- Juhocskák?

- Dehogy. Az eltévelyedett pásztorok.

- Hogyhogy?

- Berukkoltak a kálvinista püspökök: Papp Gábor, Kun Bertalan és Révész Bálint.

Ez a hír csakhamar elterjedt a kálvinisták között, s az egész vallásfelekezet bizonyos ünnepélyes színt kezdett ölteni.

Bent a teremben a közjegyzõi novella volt tárgyalás alatt.

Meglehetõsen unalmasan ment, mert a novellát alig kifogásolta valaki. A nagyszabású jogászok közül csak Hodossy beszélt, de az is mellette, Ullmann Sándor szinte a novella mellett érvelt igen szépen.

A beteges Pauler, ki mögött ott szuszogott olajbarna arcú újdonatúj államtitkárja, szinte sajnálta, hogy nem volt erõsebb ellenállás, hadd verte volna vissza ifjú erõvel.

Mai beszédje mindenkit meggyõzött arról, hogy az öregúr még gyõzi argumentummal, s a javaslat nagy szótöbbséggel, kevés híja, hogy nem egyhangúlag, ment keresztül.

A részletes tárgyalás még monotonabb volt, megszökdösött volna apródonkint az egész t. Ház, ha nem lett volna ott a »pièce résistance«, az interpelláció a kézcsók ügyében. De már azt csak meg kell várni. Inkább hûljön meg otthon a leves.

Széchenyi miniszter nem volt jelen.

Az úgynevezett »kínos ügyek« kedvelõi (vessen rám követ, aki nem vétkes) feszült érdeklõdéssel néztek az ajtók felé, hogy mikor lép be.

De a miniszter nem jött. Az óra már a kettõ felé járt, s még sincsen itt. Vajon hol lehet?

Ha most egyszerre belépne, s felhangzanék unisono az ellenzéki padokról: »kezeit csókolom« - milyen szörnyû mulatságos lenne az!... Hogy nevetnének a mamelukok is.

Végre megszólalt a csöngettyû az elnök kezében, s kijelenté: hogy a holnapi ülésre halasztja a tárgyalást. Olay, az örök interpelláló felállott, egy-két köhintéssel megreszelte torkát, aztán rágyújtott rekedtes, érdes hangján:

- Igaz-e, miszerint Széchenyi Pál miniszter nyilvánosan megcsókolta Rezsõ trónörökös kezét?

A mameluk arcok csupa vigyorgóra idomultak. Derültséggel vegyült zaj hullámzott át a termen.

- Nos talán nem igaz? - kérdé Olay, végigtekintve a mozgó tömegen.

A miniszterelnök a kalapját vette, s kifelé indult a terembõl. De a mediumon gondolkozva állt meg, s mintegy önkéntelenül vállat vont.

És ez a vállvonás volt eddig a legerõsebb kritika a kézcsók ügyében.

*

Ülés után azon gondolkoztam, hogyha van udvariatlan párt, mely a kézcsókért interpellálja Széchenyit, ha esetleg udvari párt is lenne a Házban, most az is interpellálhatna egy minisztert, mégpedig éppen magát Tiszát:

- Igaz-e, miszerint a miniszterelnök szürke nadrágban jelent meg a királyné kíséretében a kiállításon?

S a két interpelláció tökéletesen megenné egymást.

Mert ha e kor társadalmának megírója egykor megtalálja jellemzõ vonásnak, hogy Széchenyi kezet csókolt a királyfinak, s a tintatartójába mártja tollát, hogy bizantinizmust rajzoljon; ha azonban eközben a királynét kísérõ szürke nadrágos miniszterre bukkan, nyomban kibékül az elhamarkodva elítélt korral, s mérges tintájú írónádját lecsillapodva hömpölygeti meg a porzótartóban.

AZ ORSZÁGHÁZBÓL

Arról beszélgettünk nemrég e lapok szerkesztõivel, hogy jó volna havonkint egy-egy fecsegést írni a Ház üléseirõl.

- De hát azokban a hónapokban, amikor nincsenek ülések?

- Akkor a reminiszcenciákat tálaljuk fel. Politikának mindig lenni kell. Ha a képviselõ urak magok nem csinálnak - hát visszatérünk a régire.

Most éppen ez az eset van. Honatyáink ott vannak a dupla kréta országában, Bécsben, a delegációban. Vallatják a szegény Kálnokyt. Mire ismét visszatérnek a Sándor utcába, mire végig­eszik magokat a tömérdek banketten s kipréselik belõlük a milliókat, addig már a »Magyar Szalon« e havi füzete is régen a prés alatt lesz.

A »Ház«-ból ez idõ szerint igazán csak maga az épület van meg. A trikolór, melyet a rajzoló feltûzött a homlokzatára, csak elõlegezve van. (Hanem iszen majd adnak õneki a horvátok, amiért az õ fiók-zászlójukat elhagyta.)

Nemkülönben elõleg az országcímeres botú, medvebõrsüveges kapus is, aki immár a téli uniformisába van bújtatva; így néz ki az igaz, ha nekiöltözködik, de van is eszébe, hogy ott künn ácsorogjon; nehéz hivatal az övé. (Ha a nagyságos urak már azért is panaszkodnak, mert ülnek a hazáért, mit szóljon õ, aki állva szolgálja az országot?)

Ilyenkor behúzódik a »Fekete kutyá«-ba, vagy a »Három egérhez« címû csapszékbe (akár itt, akár ott bizonyos szolidaritásban van a »Kék macská«-val) s ott játszik a többi teremõrökkel durákot. Hát bizony a nagyságos urak is éppen azt csinálják, csakhogy egyebütt és másformán.

A kapus úr különben sem tartja magát sokkal kisebb perszónának, mert szó ami szó, képviselõ van vagy négyszáz, de portás csak egy van az Országházban. Süvegét legfeljebb a nagy kapacitások elõtt billenti meg, mikor a lépcsõzeten jobbról-balról felsétálnak mellette, mint köpûbe a gyülekezõ méhek (here a nagyobb részük), az érkezõ kocsiknak, mielõtt kinyitná, jól megnézi elõbb az ajtaját: hozzá sem nyúl, ha csupán szõlõtõke⁵¹ van rajta s nem koronás címer.

Ha már fel van húzva a nemzeti zászló s kiöltöztetve a portás, akkor isten neki, mi se sajnáljunk egy kis koncessziót, varázsoljuk vissza a legutóbbi üléseket és tegyünk egy sétát a parlament helyiségeiben.

Nagy zsibongás van a folyosókon, szórakoztató tarkaságban hullámzanak kisemberek, nagy­emberek, szélsõbalok és petrifikált mamelukok, vidéki deputációk és Haluska Jánosok.⁵² Apró csoportokba állva beszélgetnek, trécselnek, komolyt tréfással vegyítve, játszi pajkosságot fûzve néha a keserûségbe is.

Lesz-e igazán háború? Mért nem volt Tisza Kremsierben? A »Kék macská«-ban egy idõ óta vereshajú szakácsnénak kell lenni, mert veres hajat talált a minap a rétesben Beöthy Aldzsi. Hát igaz volna, hogy Andrássy után megint visszakívánkoznak az udvarnál? (Nem hiszem - elménckedik jól-rosszul Prileszky -, Bécsben székel az udvar és nem Kókán.)

Egy másik csoportnál a jövõ kérdéseit hányják-vetik. Milyen Teleszky István örökösödési elaborátuma? Jól megcibálgatta Zsögöd Benõ. Az aztán a nagy jurista! Kár, hogy nincs bent a parlamentben! Vajon be meri-e hozni Tisza az ötesztendõs mandátumot?

- Minek az? - mondják a mamelukok. - De hisz sokkal szabadabbak volnátok.

- Nem kell nekünk más szabadság, csak az, hogy szabad legyen Tiszát szeretni.

Az antiszemita csoportban valóságos fölfrissülés érezhetõ. Egy új kérdés foglalkoztatja vala­mennyiöket (amint ott ülnek a miniszteri szoba környékén egy csoportban), melyet Andreánszky Gábor vetett fel. Nem valami fontos politikai kérdés vagy idea, mely még rekonstruálhatná a szétzüllött pártot, hanem csak egy találós mese... De éppen a párt komolyságához való; találgatják is erõsen:

- Tizenhat gyertya ég egy csillárban, ha négyet eloltanak belõle, hány marad?

Tizenkettõt mond mindenik, de Andreánszky a fejét rázza, mert õ azt állítja, nem tizenkettõ marad, hanem csak az a négy, amelyet eloltanak, a többi gyertya elég.

Nem is egészen bolond mese. Az antiszemiták olyanformán kezdenek már gondolkozni, hogy jó lesz elkoppantani azt a gyûlöletes lángot, mert az el nem fújt gyertyák tövig el találnak égni - a választásokig... És csak az eloltott gyertyák maradnak meg.

A foyer-ben Csernátony Lajos szincerizál a nagybajuszú Orbán Balázzsal és Chorinnal.

A teremnek sok szívesen hallgatott beszélõje van, a folyosónak egy sincs olyan, mint Csernátony. Vele csak az öreg Pulszky versenyzik még szellemességben, de az öregúr sokszor ereszti hosszú kantárra az emlékezõ- és képzelõtehetségét, míg ellenben Csernátony mindig találót mond s ebben áll az ereje. Grünwald Béla üde tehetségének erejével mindenre csillogó zománcot von, amit elbeszél, Ábrányi Kornél sziporkázó ötleteivel imponál és elkalandozó svádájával mulattat Szontagh Pál szintén a nagy elbeszélõk közül való, de õ leginkább a nekdotizál s nem a napi eseményekre alkalmazva. A legtöbb politikai mag mindig a Csernátony idézeteiben és megjegyzéseiben van. Grünwald a száraz igazságot felolvasztja szépirodalmi cukorban s színes bonbon staniclikban dobálja el. Csernátony a cukorból is valami keserû extractumot csinál. Még ha adomát mond is el, az akkor bizonyosan ráillik a helyzetre.

Alkalmasint most is olyasvalamit beszél Chorinnak és a »csont báró«-nak, Orbánnak.

Azt hiszem, kitalálom, hogy mit. Fogadjunk rá, hogy a tigrisek történetét meséli nekik.

Egy erdélyi fõúrnak a fia (éppen bent ül most is a büfében), aki Indiában a tigrisekre vadászott, egyszer az apja asztalánál közkívánatra a vadászkalandjaival kezdte mulattatni a társaságot.

- Megálltam egy fánál, hát jön rám szembe egy nagy tigris, puff, lövök és halva marad, megyek tovább vagy négy lépésnyire, hát megint elõbukkan egy tigris töltök, lövök, puff, elterül; egykedvûen ballagok egy cserjés felé, hát újra egy tigris jõ, töltök, lövök, s hörögve esik össze... akkor aztán megindulok balfelé s a sûrûségbõl...

- Te fiú! - kiált közbe indulatosan a grófocska apja. - Mindjárt kilöklek innen, ha még egy tigris kiugrik.

Eddig is elég mulatságos az eset s úgy nevet rajta Orbán Balázs, hogy megreng bele a nagy bajusza, - pedig csak ezután lesz még jóvá az adoma, miután elbeszéli hozzá a tanácsteremben történteket.

Mihelyt gróf Szapáry benyújtotta a jövõ évi költségvetést, Tisza Kálmán állt fel s letett a Ház asztalára egy paksamétát:

- Van szerencsém benyújtani a belügyminisztérium túlkiadásait.

Mire felállt gróf Széchenyi Pál s hasonlóan mondá némi pironkodással:

- Van szerencsém nekem is bejelenteni a kereskedelmi minisztérium túlkiadásait.

(Te is fiam, Brutus? gondolta magában Péchy Tamás.)

Felugrott most Trefort.

- Van szerencsém bejelenteni a közoktatásügyi minisztérium túlkiadásait.

Lassan, félénken kezdett emelkedni székében a beteges Pauler.

- Van szerencsém...

A mamelukok elsápadtak s búsan sóhajtják:

- Jézus Mária, ha még egy tigris kiugrik!...

Az erdélyi grófocskán fogott akkor a szó, de itt nem használt semmit a sóhajtás, még két tigris ugrott ki ezután, mert nemcsak Pauler, de még báró Fejérváry hadügyminiszter is elrebegte a szemérmetes vallomást: »Van szerencsém benyújtani stb.« (Jól kiválogatták ezt a kabinetet, hogy úgy egy húron pendül.)

De nem bánja azt Csanády Sándor, akármi lesz az államkasszával (úgyis minden pénztárnak az a rendes baja, hogy kevesebb van benne, mint amennyit ki szeretnénk venni belõle), csak a jegyzõkönyvnek ne legyen semmi híja.

Bizony nem sajnálja érte azt a fáradtságot, hogy egészen a jegyzõi pulpitushoz megy, rákönyököl s fülét odaigazítva a hang irányába, nagy figyelmesen hallgatja, amíg felolvassa Szathmáry György, kinek csak az egyik keze látszik: néha egyet-egyet csuklik közbe, amitõl vállig összerezzen az elõadói széken Hegedüs Sándor.

Ha valami hibát vesz észre, kötekedve int a kezével, vastag szemöldöke tiltakozólag szalad fel a homloka közepéig, nyaka kidagad, szemei kidüllednek s alig várja a végét, hogy lázonghasson. Hadd rázza egy kicsit a fejét a tisztelt miniszterelnök úr.

Noha csak a jegyzõkönyv a Csanády specialitása, azután is figyel õ az egész ülés alatt, el nem unja a leghosszabb beszédet sem, éber örökké, vagy legalább annak látszik: mert nem lehetetlen, hogy olyan ülések alatt álmodja azokat a csodálatos diskurzusokat õfelségével a királlyal.

Hanem ha már látták a Szathmáry György kezét, vegyük elõ a fiókból és mutassuk meg egészen is, mert ámbár egyike a tehetségesebb jegyzõknek, mégsem hiszem, hogy annyira vinné valamikor, mint Szt. István, akinek az egyik keze is elég egy egész processzióhoz.

Annál is nagyobb violencia lenne Szathmáry Györgyre, hogy csak egy kezét lássák, mert neki igazán száz keze van. Könyveket ír és fordít, közoktatási ügyeket referál, naptárt szerkeszt (a mamelukok életrajzaival), vezércikkeket farag, statisztikát csinál minden képzelhetõ dologról, az oláhokat üldözi, ahol éri (de nem igen éri), egyszóval a legszorgalmasabb ember a Házban, akinek arcáról olvasható le a rimánkodás: »Adjatok nekem minél több munkát«... És azt adnak is neki. A jegyzõi karban is a dolgozó jegyzõk közé tartozik. Mert a jegyzõknek [két] fajtája van, az »igás« és a »parádés« jegyzõ.

A parádés jegyzõ ez idõ szerint Ábrányi Kornél, õ hordja az üzeneteket a fõrendiházba. Övé ideiglenesen az õsi atilla (melyet még Széll Kálmán testére szabtak egykor), a molyette süveg kevély sastollával s a rezes veretû fringia. Ez az egyetlen középkori remanencia még, hogy díszjegyzõk hozzák, viszik az üzeneteket a két parlamenti ház közt s átadják élõszóval, hajlongási ceremóniák mellett.

De ha ez az egyedüli cafrang a tanácskozási ügymenetben, van aztán elég minden másban. A »kegyelmes urak« veszedelmesen kezdenek elszaporodni a Borossok, Szomjasok és Iszákovicsok parlamentjében. Az élõsködés, a gomblyuk-betegség és rangkórság valóságos járvánnyá lett.

Még azok is nyakig benne vannak, akik gyógyítani akarnak.

A jó öreg Nendtvichcsel történt a minap, mikor Kossuthnál járt künn, hogy amint nagyon kikelt az õsz hazafi elõtt a rettenetes rang- és címerhajsza felett, ékes szavakba öntött mennykövekkel ecsetelve azt, Kossuth elmosolyodott felette:

- Igazán olyan nagy ellensége ön a címeknek? - kérdé szelíden.

- Egész szívembõl, kormányzó úr.

- Ej, ej, hisz akkor ön engem gonoszul megtréfált.

- Hogy merészelném én azt? - szólt Nendtvich megütõdve.

- A névjegyet értem, melyet az imént beküldött szolgámtól.

- A névjegyet? - hebegte a derék öregúr.

- Igen, nézze! Rajta van, hogy »Nendtvich kir. tanácsos«

...De íme, most veszem észre, hogy csevegés közben egész Turinig értünk.

Már innen aztán csakugyan nem merem az olvasót egy lélegzetre ismét visszavezetni a Házba.

A T. HÁZBÓL [dec. 2.]

Ma vízi ügyek tárgyaltattak, de nem olyan vizi ügyek, mint aminõk a klubban folynak, minélfogva nem is volt olyan érdeklõdés, mint a klubban.

Hanem azért partnerek, keverõk és osztók itt is voltak. Hegedüs mint vorhand, elõadta a szegény Temes-Bégavölgyi társulat pénzügyi nyavolyáit, hogy jutott zilált anyagi viszonyok közé. A régi történet, mely örökké új marad.

A magánember zilált anyagi viszonyokba jutván, rendesen fõbelövi magát, de miután egy társulat, erkölcsi személy lévén, ilyesmit nem tehet, nincs más mód, mint hogy az állam rendezze ügyeit.

Falat hasogató éljen viharzott fel e pillanatban, mely megindult az elnöki szék jobboldalától, s végig­hullámzott a Ház félívén, túl a középig, hogy onnan újra visszahömpölyögjön harsányabban.

Hegedüs elhalványodék, s meghökkenve halt el ajkán a szó. »Mit mondtam? Mit jelent ez a „Moriamur”? Én valami különöset mondhattam! Mert az lehetetlen, hogy a Ház ilyen fizetõ kedvében legyen! A tizenkét millió garancia elvállalását éljenezik? Lehetetlen!«

Nagy zavar festekezett arcán, míg végre megpillantotta, hogy a generális lépett be, de a nagy éljenzés elöl elõször az elnöki drapéria mögé bújt, míg végre kénytelen volt összehúzott vállakkal a helyére hatolni, ahol letelepedve, megkezdé a - második tízesztendõt.

Csillapodván az ovációk, a két ellenzék kezdé meg kedélyes ingerkedését (mert a javaslatot õk is pártolták), de oldalvást mégis tépázták és csipkedték a kormányt, különösen a daliás Lipthay Béla báró fejezett ki rosszallást a kormány ellen, mire a pénzügyminiszter érezte magát találva, és visszavágott:

»A rosszallás csak a társulat vezetését érheti.«

Erre meg aztán Lipthay érezte magát találva, de már vissza nem vágott.

Legjobb volt azonban a Darányi beszédébõl kiszögellõ dialóg.

Darányi egy igen élénk szónoklatban fejtegette, hogy hova lett a hatmilliónyi kölcsönbõl, melyet a társulat fölvett, az elkallódott kétmillió. Kifejti, hogy az a kölcsön folyóvá tételével ott veszett. Ha tehát a veszteséget keressük, ezen kétmilliót ott megtaláljuk.

- Dehogy találjuk! - szól közbe Wahrmann.

- Igen-igen, az a baj, hogy nem találjuk - folytatá Darányi, s úgy õ, mint az egész Ház hatalmas kacajjal siratta el a kétmilliót.

Fent a karzaton roppant gyönyörködtek ebben a vidorságban a tegnapról való maradék Haluska Jánosok. Tudom, mondogatták egymásnak:

- Van itt még pénz szépen!

Egyébiránt a folyosó is tele volt a miniszterelnök tegnapi vendégeivel. Általában népes Ház és népes folyosó volt, mert a mamelukok összejöttek a tegnapi ünnepélyre a világ minden részérõl, s ennek az élményei képezték a mai diskurzust.

Hogy milyen szép válaszokat adott a generális. Megfoghatatlan, mennyire gyõzte szóval.

Még bámulatosabb, mondák mások, mennyire gyõzte lábbal! Mert öt-hat óra hosszat hallgatni ünnepi beszédeket rettenetes lehet ülve is, de még iszonyatosabb állva.

Egy küldöttségvezetõ kedélyesen mesélte el, hogy éppen négyféle küldöttséget vezetett, kiment, meg bejött új emberekkel és új dikcióval. Még egy ötödik deputáció is várta az udvaron, de azt nem merte bevezetni, mert már a negyediknél is gyanús szemekkel nézett rá Stesser osztálytanácsos.

A kocsik méregdrágasága nemcsak hogy tetõpontra emelkedett a tegnapi estélyre, de az elbizakodott kocsisok még azonfelül fumigatíve is viselték magokat.

A folyosón panaszkodott valaki, hogy csupán egy helyet akart bérelni a maga számára a bérkocsiban, s kérdé, mit fizet.

- Miféle az úr? - veté oda hetykén a kocsis.

- Képviselõ.

- Nos, ide akkor azzal az öt forint huszonöt krajcárral!

Minthogy azonban Csernátony, aki sok okosat mond, nem mutatkozott a folyosón, Pulszky, aki sok szellemest összecseveg, morózus volt, Szontagh pedig, aki sok mulatságos dolgot elszór egy-egy délelõtt, hamar hazament, a folyosón meglehetõs köznapi és unalmas hangulat uralkodott.

Végre délután egy óra táján híre terjedt, hogy Horváth Gyulának egy vicce van.

Legott egész karavánok indulának Horváth Gyula keresésére a Ház labirintjeiben.

Kutatták, mint a tût. Talán a teremben van? Talán a büfében? Ott sincs! Hátha a karzatra ment fel?

Végre megtalálták a ruhatárban. De már akkor éppen a télikabátját húzta, s sietõ léptekkel vitte haza az egyetlen viccet, mely ma a Házban termett.

A HÁZ ATILLÁJA

Mikor Törs Kálmánt, aki tudvalevõ dolog, egyike a legszerényebb embereknek a világon, megválasztották jegyzõnek, mindjárt megijedt attól, hogy õneki díszben kell átjárni a fõrendiházba, csak akkor nyugodott meg, midõn Ábrányi Kornél megvigasztalta:

- Majd hordozom én az üzeneteket.

Ábrányi Kornél lévén ez idõ szerint a legszebb jegyzõ (még Popovicsot sem véve ki), a jegyzõi kar egészen belenyugodott: »Kornél jó lesz reprezentálni«.

Annyival is inkább jó lesz, mert a fõrendiház már elvesztette szép jegyzõjét, gróf Cziráky Bélát. (Az ellen mindig Fenyvessy Ferencet kellett tromfnak kiadni.) Most azonban csak Gyulai Pál és báró Nyáry által üzennek a fõrendek. Ezekre elég válasznak a délceg Kornél is, akinek ugyan már ritkul egy kicsit a haja, de a szemei még élénken csillognak.