III.

1886
CIKKEK, TÁRCÁK

PODMANICZKY ELMENŐBEN

Az istenek is megokosodtak.

Akit azelőtt gyűlöltek, tanítóvá tették, most sokkal finomabb rafineriával, beleültetik az inten­dánsi székbe.

Hogy mért gyűlölték annyira Podmaniczky Frigyest, aki egészen szeretetreméltó ember, nehéz elképzelni. Egész életében jámbor, istenes ember volt. Az egykori híres furvézerben (mert ezen a téren lett ő a legnevezetesebb) senki sem gyaníthatta volna a jövendő kor színházi intendán­sát.

Azonban sic fata tulere. Podmaniczky Frigyesből intendáns lett. Tíz évig viselte ezt a hivatalt. Majdnem hihetetlen. Tíz álló évig! Ez a legnagyobb kritika. Egy tíz éves miniszter is ritkaság (nekünk az is van), de egy tíz éves intendáns már valóságos csoda.

Mindig azt hallottam, hogy valami nagydíj van arra kitûzve, ha valaki egy olyan kiszítt szivart produkál, amelyiknek a hamuja le nem esett. Ilyen szivar volt Podmaniczky. Tíz évig nem esett le a hamuja. Éppen nem lehet csodálkozni, hogy most a tizenegyedikben végre leesõben van.

De hát miért megy el a nemes báró? Megharagudott. - Vajon miért haragudott meg? Bizo­nyo­san rosszul esett neki, hogy a pénzügyi bizottságban olyan haragos hangon estek neki az Opera igazgatásánál meghonosodott modusnak. Némelyek másképp magyarázzák az õ távozását. Azt hiszik, hogy valami jövedelmezõbb, nagyobb állásba megy. De ez nem lehet igaz. Podmaniczky Frigyes nem a mai léha emberekbõl való, kik folyton csereberélik a jót a jobbal; ha Podma­niczky egy pozíción megáll, õ azt el nem hagyja ok nélkül.

S elõtte nem ok az, hogy egy jövedelmezõbb hivatalt kap.

Mert egyet ki kell Podmaniczkyról mondani, hogy csak a ruhája tarkabarka, a karaktere hófehér. Az õ önzetlenségérõl regényt lehetne írni. (Mégpedig sokkal jobbat az õ regényeinél.)

Egy lap (talán a »keresd mindenben az asszonyt« elvnél fogva) még a báró nadrágjainál is tarkább pletykába szövi be lemondásának okát. Ez kevés hitelt érdemel.

De legyen bármiként, annyi bizonyos, hogy a báró duzzog, s hogy lemondási szándék jár a fejében: világosan kitetszett ez újévi válaszában, melyet a gratulálókhoz intézett.

S íme megértük azt, hogy miután volt elég ereje tíz évig, dacára a sajtónak és színészeknek, megállni egy olyan foglalkozásban, melyhez minden reporter és minden kórista jobban akar érteni, mint az intendáns, miután színészi intrikák, kulissza mozgalmak, hírlapi agyarkodások, kaszinói cselszövények, nem bírták elvenni a kedvét s megingatni a székét - most a pénzügyi bizottságban ölné meg egypár akadékoskodó mameluk.

...Egy hérosz, aki a golyó által ejtett sebeket föl sem vette, hanem egy méhcsípéstõl halni készül.

Reméljük azonban, hogy a báró elmenetele még nem bevégzett tény. Ha Tisza megkéri, hogy maradjon, »igen-t fog mondani. (Hiszen mindig »igen«-t mond Tiszának.)

Távozása nagy veszteség lenne két mûintézetünkre, melyek sokat köszönhetnek az õ fáradhatatlan, odaadó buzgalmának. A Nemzeti Színházat õ emelte ama magas nívóra, amelyen áll. Ha egyebet sem tett volna, elég lenne. Az Opera, az igaz, gyenge, mégis sokba kerül. De minden kezdet drága és nehéz.

Egypár megrovandó tarkaságot is talál ott az ember, hogy például kineveznek operatanácsost (mért nem már hangtanácsost?), hogy az Erkel-dinasztiát hagyják ott grasszálni, s örökké az Erkel-darabok járják.

Az embernek a szíve vérzik, mikor látja pocsékká téve a történelmet, látja bõgni és ugrálni, mint egy kecskét Petur bánt, Hunyadi Lászlót s a névtelen hõst, Imre hercegünket.

Gondolja meg az Opera fõfelügyelõje, Tisza Kálmán, hogy õ is történeti személy lesz (igen, igen, hiába rázza a fejét Csanády úr) a jövendõ kor Erkelei õt is zenére teszik s ugrálva fogja elénekelni beszédeit hajába és szakállába font gyöngyökkel.

S mi több, hírlik, hogy Erkel egy régi operáját találták fel a színházi könyvtárban, a »Brankovics«-ot, s hogy ezen archeológiai leletet színre hozzák.

És most már ott vagyok, amit tulajdonképpen mondani akartam. Hogy ti. én csak egy esetben látnám indokoltnak a Podmaniczky távozását.

Ha a »Brankovics« elõl szökik.

...Kegyelmes belügyminiszter úr, nyissanak neki ez esetben utat szegénynek!

De ha a magyar Erkel-féle operákból nem is kérünk, igazuk van azoknak is, akik a »taljanizmus« ellen panaszkodnak. Turolla kisasszony kétségkívül legkiválóbb dísze az Operának, de hogy az õ kedvéért csak az olasz operát kultiválják olyan mértékben, mint most teszik, azt ha megengedi is a hármas szövetség (amelyikben nincs bent az olasz nemzet), de egyoldalúvá, úgyszólván provinciálissá teszi operánkat.

Még nagyobb igazuk van azoknak, akik azt vetik fel, hogy sok hasznavehetlen tagot szerzõdtettek. Van például egy mûvésznõnk (de sem nem Turolla, sem nem Bartolucci), akinek egyes fölléptére 1200 frt esik.

Tartanak egy énekest, aki bakter szerepeken kívül sohasem énekel egyebet s négyezer forintot húz. (Ezért nyolcszáz igazi baktert lehetne kapni.)

A legnagyobb igazuk azoknak van, akik sokallják azt a pénzt, amibe az országnak kerül. Boldog az ország azokon a napokon, amikor nincs elõadás, mert akkor négyezer forintot takarít meg.

De hát a legislegnagyobb igaza mégis Podmaniczkynak van, aki azt mondja: »hogy ezt nem lehet másképp csinálni«, mert sok haszontalan személyzetnek is kell lennie, mivelhogy mindent ki lehet számítani, még az idõváltozást is megmondja a kalendárium, de hogy ki mikor reked el, az kiszámíthatatlan. És a legokosabbat mondta a pénzügyi bizottságban Tisza, hogyha nagyvárost akarunk Pestbõl csinálni, akkor azt a pénzt ki kell dobni az idegenek kedvéért, kik fõvárosunkban idõzve, ezt az egyetlen szórakozást találják.

Az Opera még ma a kezdet stádiumán van. Még története eddig nincs, de történetírója már van.

Gondolom Jósikát akarták megbízni 1200 frttal, az Opera történetének megírásával. (Átkozott mohóság.)

Ha csakugyan meg lesz valamikor ez a történet írva abban Podmaniczky Frigyest fogja megilletni a legkiválóbb hely. Az õ érdemeit elösmeri mindenki. Csapásnak tartjuk távozását, mert semmi kétség, hogy késõbb egyenletesebb, okszerûbb, és olcsóbb vezetést tudna behozni erélyével az Opera igazgatásába is... Szívünkbõl kívánjuk, hogy e kiváló férfiú eddigi helyén maradjon.

Ha mégis elmegy, sajnálni fogják színészei és kivált színésznõi, kik már nem részesülnek többé az õ »cukros kritikáiban«.

Ez ugyanis saját külön találmánya volt.

Elõadás után bekopogtatott az öltözõkbe, bekukkant a kulisszák közé s amelyik énekesnõ nagyon jól énekelt, három cukkedlit kapott tõle, amelyik gyengébben, kettõt, amelyik rosszul, egyet.

Jelszava volt, hogy: »de kapni mindeniknek kell«.

E sajátságos kalkulussal kormányozta tíz évig a világ legszeszélyesebb teremtéseit.

MIÉRT ROSSZ AZ »URAMBÁTYÁM«?

(Üzenetféle)

Egy csomó levelet kaptam a »Pesti Hírlap«-beli barátaimtól, hogy miért gyenge az »Urambátyám« címû humorisztikus lap elsõ száma, melyet mi ketten szerkesztünk Bartók Lajos t. barátommal? Hogy micsoda ez? Hát csak ilyen lapot tudunk mi csinálni?

Ezek bizony egy kicsit furcsa kérdések s tulajdonképpen felelni sem kellene rájok, mert hányszor van az kérem, hogy egészséges szülõknek hibás gyermekük születik és senki sem kérdezi: miért?

Hanem ezúttal mégis felelek. Mert a publikum nagy tévedésben van.

Ugyanis azt hiszi, hogy õ csalódott - pedig tulajdonképpen mi csalódtunk.

Én így kombinálgattam magamban:

- Miért ne írhatnék én rossz dolgokat is, hiszen úgyis fényes lapot csinál a maga közleményeivel Bartók. Hadd legyen rajta az õ írói egyéniségének a nagyobb nyoma.

Bartók meg így okoskodott:

- Majd megcsinálja azt jól Mikszáth. Mi az ördögöt erõlködjem az elsõ számba? Még azt hinné, el akarom nyomni.

Mikor aztán megjelent a lap, csodálkozva, kiábrándulva nevettünk az egymás szeme közé. (Nem igaz hát az, hogy senki sem nevetett a lapon!)

És most már tudja külön-külön mindenikünk, hogy neki csak jót lehet írni - mert a másik úgyis rosszat ír.

S így ezentúl alkalmasint mindig jó lesz az »Urambátyám«.

A »FEHÉR SZERECSEN«

(Nehány sor Kállay János képviselõrõl)

Szembetûnõ gyorsan kezdenek eltûnni azok az alakok, akik még magyar ruhában járnak köztünk. Kit a civilizáció nyel el, kit a koporsó.

Elköltözött a szegény »fehér szerecsen« is, ahogy Kállay Jánost nevezték a barátai. Annyira megunta a közös ügyeket, hogy itt hagyta.

Olyan ember volt Kállay János is, akinél érdemes a tárcaírónak megállapodnia egy percig, nem azért, mintha jelentékeny szerepet játszott volna (azt még baráti nekrológban sem lehet ráfogni), hanem mert olyan ember volt, aminõk ezentúl nem lesznek. Egy itt maradt õslény. Dédapáinak hasonmása. Az unokáink már csak a regényekbõl fogják ezeket ösmerni, ha ugyan lesznek addig olyan regényeink, melyek jól lefotografírozzák e kiveszõben levõ régi urakat. Mert eddig még nincsenek. - Hamar a tollal, ecsettel, uraim, mert elfogy a téma!

Nagy, magas, izmos alak volt Kállay János, széles, halavány szerecsen arc, melynek a tömpe orr adta ezt a formát, göndör szõke hajjal. Nemcsak õ maga volt múzeumba való, de minden, amit rajta látni lehetett. A pecsétgyûrû az ujján, egy Kállayé, aki horvát bán volt, az óra, mely a zsebében ketyegett, egy másik Kállay õsé, aki országbíróságot viselt. A lánc az órán abból a bilincsbõl van kovácsolva, melyet a szép Krucsayné viselt egykor a pici lábán, akit a tulajdon férje nyakaztatott le.

A zsebe is tele volt régi okmányokkal örökké, mindég azok közt kutatgatott, keresgélt, hátha rábukkanna még valami domíniumra. Hiszen annyi volt a Kállayaknak, hogy könnyen megfeledkezhettek egyrõl valahol.

Egyszerû, szerény ember volt, de azért ki lehetett érezni a szavaiból, ha az ember egy kicsit megkaparta, hogy egykor pallos-joga volt. Nem õneki, de nekik. S az tulajdonképpen mindegy.

A Házban mindenki szerette, mert nem ártott volna õ még a légynek sem, még ha megvan is a pallos-joga. Õnála ugyan meghagyhatták volna!

Már több országgyûlésen képviselte a nagykállói kerületet, hol még nagy varázsa van a Kállay névnek.

Azelõtt katonatiszt volt, de nem bírt megmaradni a német életben, kvietált s az alkotmányos éra bekövetkeztéig otthon gyakorolta az õsi virtusokat.

Egy emlékezetes csínyje maradt fenn fiatal korából: mikor a kántort rávette, hogy a pap miséjébe azt énekelje be a szószékbõl: »olyan nincs«, emiatt aztán ki is csapták a kántort, de õ bõkezûleg gondoskodott róla s mindég sajnálta komolyabb korában ezt a tréfáját.

Ritka becsületes ember volt, õszinte jószívûsége nem ismert határt, bõkezûsége pedig egész az ingéig ért.

Ama patriarkális erényeket, melyek a régi idõket bearanyozzák, mind örökölte õ is, a hibákból csak keveset.

De nem is élt õ e világon. Egészen õsei között mozgott. Ha egy kis borocskával felvillanyozta magát, azt vélte, velök társalog. A híres alispánnal, Kállay Miklóssal, aki örökös alispánja volt Szabolcs megyének.

- Pedig mindig egyhangúlag választották - szokta mondani Kállay János a büszkeségtõl villogó szemekkel. - Mégpedig milyen egyhangúlag volt az. Õ maga kiállott a vármegyeház erkélyére s így szólt megválasztása után: »Elfogadom az alispánságot, de ha van valaki a megyében, aki nem akar, álljon elõ, mondja meg, hogy nem kellek neki s én rögtön leköszönök«. De sohasem akadt senki. (Aminthogy természetes is, mert annak úgyis betörték volna a fejét.)

De Kállay Miklósnál is nagyobbra nézte azt a másik közelebbi õsét, aki nem akarta fizetni a dohányültetési adót. Mikor a fináncok felvették a protokollumot a bírság tárgyában, ezeket jegyezte be:

»Protestálok. Nem látom be, miért fizessek én a földembõl adót az államnak, mikor ez a föld régebben az enyim, mint ahogy az állam fennáll«.

A »fehér szerecsen« is azt tette egész életében, protestált. Siratta a hazát, búsult a sorsán, de amellett vígan élt. A képviselõi élet mézes léhaságait, aranyos kiváltságait egész csordultáig élvezte. Nagy szerepre nem vágyott, hiúság nem volt benne semmi.

Egyetlen egy dolga volt ebbõl a mostani világból való: a nyíregyházi vámsorompó ügye.

Ezt jól tudta. S ha szükségét érezte annak, hogy már régen nem hallottak felõle semmit a választók, felállt és elõhozta évrõl évre a nyíregyházi vámsorompó ügyét.

Olyan biztos volt ez minden évben az újévi szünnapok elõtt, hogy a miniszter már várta, mint ahogy várni szokta az ember a havat karácsonykor.

A miniszter olyan kedves volt, hogy sohasem oldotta meg ezt a kérdést: hadd legyen Kállay Jánosnak is témája.

A téma túlélte a Ház kedélyes »fehér szerecsen«-ét.

Vasárnap virradóra véglegesen elment az õsapáihoz.

Nem egy szûkebb kör gyászolja õszintén a tisztelt, korára nézve javabeli férfiút.

Ha olyan jó politikus lett volna, aminõ jó ember volt, egész Európa siratná.

A HALOTTÉGETŐK

(Polémia a kiadóval)

Hogy mi lesz velünk amíg élünk, arról fölösleges már gondolkozni és cikkezni, az úgyis a Tisza Kálmán kezében van: hanem hogy mi lesz velünk a halálunk után, arról még lehet beszélni. Az még parlagon heverõ téma. A halál utánra még a legnagyobb mameluk is rendelkezhetik magával. Itt még lehet szavazni.

S ezért volt idõszerû a Légrády Károly felhívása a halottégetés tárgyában a »Pesti Hírlap« vasárnapi számában.

Énrám, megvallom, nem tett a cikk borzalmas hatást.

Csak az döbbentett meg, hogy Légrády Károly mint lapkiadó legelõbb is egy csomó írót fogott meg elégettetés céljából, ezek közt nemcsak Törs Kálmánt, Borostyánit, de még Csernátony Lajost is. Ez mindenesetre gyanús jelenség.

A cikk nagy feltûnést keltett, s mindenki a halál utánra kezdett gondolni. A temetõõrök sápadtan jártak-keltek a trafikokban, hogy összevásárolják a készletben levõ példányokat, nehogy még jobban elterjedjen a világba dobott eszme.

Az orvosok közömbösen vontak vállat:

- Nekünk mindegy, akár a földnek dolgozunk, akár a tûznek.

A bírák mérgesen csapták el a lapot:

- Hát hogy rendelünk mi el ezentúl exhumációt, ha valami gyanú utólagosan fölmerül?

A poéták összemosolyogtak:

- A világ minden temetõi poezisét ki fogjuk hajigálni mint avultat a könyvtárakból s csak a mi köteteink maradnak, amiket ezentúl fogunk írni ilyenformán:

Iszonyú fájdalom repeszté szívemet
Mikor kemencébe tették kedvesemet.

Ezentúl már igazán a felhõk közt, a csillagok mellett keresheti az ember elhalt kedvesét.

A kálvinisták azt mondták:

- Hát mire való a pokolt fölhozni a felületre, mikor az úgyis megvolt alul a katlanokkal és a parázstûzzel egyetemben.

A lutheránusok így szóltak:

- Ehhez nekünk a legtöbb jogunk van; mert már úgyis benne van a törvénykönyvben: »Lutherani comburantur«.

A halál maga pedig (ha ugyan olvassa a »Pesti Hírlap«-ot) fölnevetett.

- Teringette, eddig a »nagy kaszás« volt a nevem, ezentúl folyamodnom kell a belügy­miniszter­hez, hogy változtassa át a »nagy kályhafûtõ«-nek.

Egyszóval mindenféle nézet volt. Az aláírók egész seregesen jöttek.

De az új ötletek sem hiányoztak.

Egy marcona fekete ember beállított tegnap a szerkesztõségbe s így szólott:

- Egy nagy találmányom van, uram.

- Nos?

- Boldoggá akarom tenni az emberiséget.

- Hogyhogy?

- A halála után.

- Igen?

- Olyan módszert találtam fel, hogy most már mindenki kényelmesen, nyugodtan halhat meg és olcsón... végtelenül olcsón.

- Ah.

- Tizennyolc forintba fog kerülni. Potomság!

- Ön is az elégetõk közé jött feliratkozni, nemde?

- Oh, dehogy. Az elégetés semmi. Én olyan módszert találtam fel, hogy a halottak nem enyésznek el, hanem csak átváltoznak...

Érdekelni kezdett a dolog.

- Átváltoznak - folytatá - találja ki, uram, mivé?

- Nem bírom elgondolni.

- Sírkövekké változnak át.

- Bámulatos.

- Pedig úgy van, uram. A halottat be kell önteni hidraulikus cementtel mintegy tenyérnyi vastagságban, a cement megkeményedik, egy pár óra alatt kõvé válik... S így minden ember sírköve lesz magának. A kõbe egészen el lesz zárva a test s abból semmi veszélyes miazma ki nem árad. Oh, be pompás lesz! Egy kõvé vált generáció!

- Éppen úgy, mint az elátkozott kastélyokban.

- Írja ki, uram, ezt az ideát. Hátha Légrády úr is erre hajlik.

- Jól van, megírom.

- Tegye hozzá kérem, hogy e kövekbõl aztán építeni is lehet.

- Az ám! Például az új országházra már jól lehetne felhasználni a most elhalt képviselõk cement köveit, pompásan venné ki magát az illetõk neveivel, s azonfelül történeti emlék is lenne. Okvetlenül megírom.

Egy hirtelen gondolat kapta meg:

- Ne, ne, oh ne írja meg... a világért se írja meg. Most jut eszembe, hogy az idea sokat ér. (Szeme megcsillant.) Mit gondol, hátha még gazdag ember lehetnék általa? Ha például minden halottól csak egy garast szednék is. Naponkint vagy ötezer halott az országban, ötezer garas... Iszonyú összeg!

- Igen - mondám -, de miként szedné ön be a pénzt a halottaktól?

Elgondolkozott, majd szomorúan lecsüggeszté fejét.

- Erre nem is gondoltam - tagolá melankólikus mosollyal. - Igaz, igaz... a pénzt bajos volna beszedni tõlük. Lemondok inkább, hadd legyen az eszme az emberiségé egészen ingyen...

- Igen nemes dolog öntõl. Szabad tudnom a becses nevét?

- Frits János. De ne tessék a nevemet kiírni. Legyen egészen ingyen az emberiségé.

*

Nem is írtam volna ki a nevét, hanem ma kíváncsiságból tudakozódtam utána, hát felvilágosí­tottak, hogy a lurkó foglalkozására nézve - ügynök a lábatlani cementgyárnál.

A MI KÜLÖN TÜNDÉRORSZÁGUNK

(Úti kép)

Egyebütt csak mese tündérország, gyermekek számára gondolták ki s népesítik be az õ ízlésük szerint, nálunk színvalóság. Én magam is jártam benne. Székelyországnak nevezzük. Ami szépet, ragyogót el tudunk képzelni, azt mind oda helyezzük. Azért van aztán bebútorozva csodálatos dolgokkal. A férfiak óriások, egy-egy hõs mindenik, az asszonyaik regékbe való szépségek. Aranyhajuk egész bokáig ér le, még tán csillag is van a homlokukon. Rózsaszín sugarakkal önti be a lealkonyodó nap az ódon várakat, melyek alatt átöltöztetett királyfiak mennek, mendegélnek. Az Olt vizében nimfák fürdenek, éjjelente az erdõségekbõl izgató zúgás kél. Mintha az elmúlt századok diskurálnának ki onnan az emberekkel.

Minden magyar ember lelkesül a székelyekért. Õk nekünk a kedvenceink s oly nagyokká nõnek meg a fantáziánk alatt, hogy aki aztán elmegy közéjük, soha sincs velök megelégedve. Hát csak ennyi! - kiált fel majd mindenki lehangolva. - Hiszen csak olyan itt minden, mint minálunk.

Pedig nem olyan.

Más a föld, kétszer akkora erõvel kell megmûvelni és mégiscsak félannyi termést hoz, mint a miénk.

Más a napvilág, egy jó félórával elõbb kell fel, de elõbb is pihen le.

Mások a fogalmak is. Aki itt gazdag ember, nagy úr, arról nálunk azt mondanák: »van valamicskéje«, aki pedig szegény ember itt, az »nagyságos úr« lenne köztünk, mert az annyit dolgozik az élete fenntartásáért, hogy itt palotákat építhetne akkora szorgalom és ügyesség mellett.

Eddig csak egyen csodálkoztunk, hogy ott a »nagyságos« titulus több, mint a »méltóságos«. Pedig ilyenformán van ott összekeverve minden.

Valóságos magyar Gascogne az. Rajokat bocsát ki a világba, fiai szétözönlenek szerencsét csinálni és csinálnak is, mert szívósság, szorgalom van bennök. Az otthoni föld nem bír eltartani annyi székelyt, ahány van. Otthon a székely nem boldogulhat és mégiscsak otthon boldog az õ kis falujában, tiszta házikójában, hol szelíd eperfa borul lombjával a kopjás kapura... s megszólal a harang estenden fent a dombon, a fallal kerített templom tornyában.

Minden templom egy-egy erõsség. Ott még az isten is várakban lakott.

Régi vitézségük száz emléke áll. Minden dülõ, mezsgye egy-egy csatának a színhelye. Az ekevas alól annyi kardpenge fordul ki, ahány emberi csontdarab.

A hõsök klasszikus földjén vagyunk.

De az itthon elképzelt tündérmesékbõl csak annyi az igaz, hogy a legbõszebb sárkány, a vihar kikereste magának a legvitézebb népet, ahol a székhelyét felüsse.

Itt lakik Háromszéken a hatalmas, erõs »Nemere«, a szelek királya.

De én nem találkoztam vele.

*

Egy kicsit messze esik a székelység az ország szívétõl, kivált mióta a fõispánoknak nem kell járniok többé a fõrendiházba szavazni, mert azóta megszüntették a gyorsvonatokat.

Huszonnégy óráig megy az ember Brassóig, mialatt a kupé ablakán át nézve, elfutnak egymás után a vidékek. Ahol kultúra van, ott a szász az úr, ahol semmi sincs, csak egy nyomorult kunyhó, ott az oláh teng.

Egy oláh asszonyt, aki egy kis hároméves piszkos gyereket tartott a karján, megszólítottam a hírhedt Balásfalva állomásnál:

- Mennyiért adja el ezt a medvebocsot?

Szemérmetesen mosolygott.

- Nem eladó a gyerek - mondá, de azután, mint aki tart valamit a portékájára, megnyálozta ujjait s elkezdte vele mosni a fiúcska arcát, hogy többet mutasson.

Hozzám sompolygott s kíváncsian kérdé:

- Mégis mit adna érte, domnyule, ha eladnám?

- Hat forintot.

Röhögött miközben tündöklött a szép fehér fogsora (mert az oláh asszonyok többnyire vakító szépek), s szeretettel csókolta össze a kis kölyköt.

Az út mellett sûrûn bukkannak elõ régi várromok, úri kastélyok. S azokhoz mindenikhez egy csomó rege és egy csomó történet fûzõdik. Sehol nem mélyednek el az emberek oly nagy elõszeretettel a múltba, mint Erdélyben. S ez olyan végtelenül nyomasztó érzés. Ösztön­szerûleg sejtik talán, hogy Erdélynek már csak múltja van.

De ne idõzzünk hosszasan az utazásnál. A vidék úgyis szürke most s nem köti le az utas figyelmét. Legyünk egyszerre Háromszéken a székelyek között.

Íme, végre látom õket. Többnyire zömök, tagbaszakadt emberek, értelmes arccal, nyájas vonásokkal s inkább szelídség van a szemekben, mint villámok. Igazán ezek volnának a marcona hõsök ivadékai?

Igazán bizony. Mert furfang van ám ezekben a hosszúkás tatáros fejekben, s az a vastag nyakuk ugyancsak hajthatatlan némelykor.

A székelynek még a jó sem kell, ha ráerõszakolják. És a rosszat is elfogadja, ha jól bánnak vele.

Egy tudós emberük elbeszélte nekem, hogy a granicsár korszakban botbüntetéssel kellett õket rákényszeríteni, hogy krumplit ültessenek. S még így is nagyon nehezen ment. Pedig most a krumpli a fõterményük.

A székely büszkeség most is olyan, mint valaha, csak ki kell tudni ütni a szikráját.

Egy összejövetelükön vettem részt egy alkalommal, ahol sok mindenféle panasz merült fel. Elmondták, hogy a kormány mostoha irántuk. Több elõnyben részesülnek még a nemzetiségek is. Õk a magyarság bástyája s mégis az ellenséget erõsítik a magyar kormányok.

- Iskolát kellene kérnünk - mondá az egyik szónok.

- Vasútra volna szükségünk - hangoztatta egy másik.

- Az iparunkat kellene emelniök, mert elpusztulunk másképp.

Az ingerültség nõttön nõtt s gomba módra születtek a kalandosabbnál kalandosabb kívánságok, amelyekkel majd kiállnak a kormány elé, míg végre fölállt egyik, aki a legtekintélyesebb volt közöttük, s odavetette önérzettel:

- A székely soha nem kunyorál.

Egyszerre, mint egy varázsütésre, kevély lett minden székely, nem volt ezeknek e perctõl kezdve semmi kívánnivalójuk, oly megelégedettekké váltak, mintha megannyi király ülne körbe a hosszú asztaloknál.

S ha most odahozta volna Trefort az iskolát, Kemény a vasutat, még tán rá is kiáltottak volna: »Nem kell, vigye az úr valami szegényebb vidékre.«

Pedig bizony elég szegény vidék az. Két szóval lehet elmondani a bajukat: kevés a földjük.

Azelõtt elég volt, mert a székelyek voltak kevesebben, pusztították õket a folytonos háborúzások.

Nemes faj, harcra termett. Mert a háború nem ártott nekik semmit, de a béke megöli õket.

Pedig jól értenek a béke fegyvereihez is: a földet kitûnõen mûvelik, szorgalmasak, szívósak, az iparûzésben is elöl vannak. Úgy kezelik a fûrészt, kalapácsot és fúrót, mint a kardot. Csak éppen egy fogást vesztettek el a békében.

Mikor nem volt fegyverük vagy puskaporuk hajdanta, hát elvették az ellenségét. Most, hogy immár földjük sincs elég, szintén az ellenségét kellene elvenni, de már ezt nem tudják.

Nincs meg bennük a terjeszkedési erõ, mint ahogy egyáltalán nincs meg a magyar fajban. Kivándorolnak évrõl évre a saját szülõföldjükrõl Moldvába, Oláhországba.

Szinte hihetetlennek látszik, hogy õk voltak ezen a földön a legelõbb. Minden arra mutat, mintha õk jöttek volna ide a legutoljára és már nem jutott nekik elég föld.

A székelyek sok rossz napot értek, de jót sohasem. Magyarország és Erdély minden vidékének volt olyan idõszaka, midõn a nemzet jó- és balszerencséjének hullámzásai szerint felüdülhetett kissé: a székelységnek nem volt; mire a nap sugarai odáig eshettek volna, azalatt a nap rendesen lehanyatlott.

Közel két évtizede van már magyar kézben a kormányrúd, de annak a Székelyföldön még mindig csak az árnyéka látszik.

*

Gyakorta szokták mondani a magyarországiak, hogy a székelynek két esze van.

Sokszor a jobbik eszükkel gondolnak ki valamit, de a rosszabbikkal hajtják végre.

Én úgy találom, hogy nekünk magyarországiaknak van két eszünk velük szemben.

Az egyik eszünkkel magasztaljuk, nagyra becsüljük, nemzetünk virágának tartjuk õket.

A másik eszünkkel pedig el hagyjuk õket pusztulni.

A székely népre, mint már elõbb is említettem, sokat ráaggat a szeretet és a harci regéken meghízott fantázia olyat, amit ott nem lehet megtalálni. Õk magok nem Antoniusok s a székely asszonyok se Tündér Ilonák. Különösen nem azok a Háromszéken. (Mert a marosszékieket dicsérik.) Hanem az asszonyaikban van bizonyos szelíd kellem, amit a magyar faj nélkülöz. Már a kifejezési módjuk finomabb, lendületesebb és poétikusabb a mienknél. Hangjuk sajátosan ömlik el, hajlékony és lágy, szívbe lopódzó. Többnyire barnák a fehérnépek és szikárak. Korán vénülnek, de nem csoda. Sok kötelesség vár õ rájuk. A székely asszony nemcsak a gyerme­keket neveli, nemcsak fõz az urának, hanem azonfelül segítõtársa a mezei munkában is. És ez mind csak a fele annak, ami az asszony-ember osztályrésze. Neki kell tisztán tartani a házat, mely két szobából áll (egyik a lakószoba, másik a vendéglátó, a búbos kandallóval, pelikánmadaras korsókkal és tányérokkal az üres almáriomban), s neki kell ellátni szõttel-fonttal a háztartást, sõt még eladóba is jusson belõle. Ez a hímes szõtt-font méltán lehet a székely asszonyok büszkesége. Úgy ki tudják csinosítani, lakályossá tenni vele egyszerû otthonukat, hogy csupa gyönyörûség. Aztán hogy tudnak fõzni! A székely konyhának nincs a világon párja. Hanem hát ezt nehéz leírni. Enni kell egyszer a botra tekert kalácsból s az ember legott kezdi még jobban meg nem érteni: hogy vándorolhat ki a székely?

Ily viszonyok között, ahol a nõ annyit dolgozik, nem csoda, ha gyorsan hervad. Székely­ország­ban csak hajadonok vannak és öreg asszonyok. Menyecske nincs, de ha van is, az ott nem jót jelent.

Ami a férfinépet illeti, a földje megmûvelésén kívül annak is mindnek van még valami mellék­foglalkozása. Az a naivitás és góbé furfang, amelynek hírébe keveredtek, egy kicsit nagyítva van. Értelmes, komoly és nyíltszívû a székely. Ami ravaszság és furfang van benne, az meglehetõsen ártatlan és szeretetre méltó. Egy-egy humorista valamennyi.

Régi vitézségünk, hadi szervezkedésünk kõnél is maradandóbban van megörökítve egy röpke mondatban, mely nyilván a fölkelések idején támadt s melyet minden nyilvános akciójukban még ma is hangoztatnak: »Ha megyünk, mind megyünk!« (Ilyen jelszó alatt igazán könnyû volt gyõzni.)

Szeretném vázolni az õ kis hazájuk szépségét, hogy úgy mondjam: édességét s amellett leírni, milyen végtelenül szûk az. Mekkora kis világ!

Noha csak otthon lehet boldog a székely, otthon sohasem viheti sokra. Hiába mosolygott reá a természet, hiába áldotta meg tehetséggel, kitûnõ tulajdonokkal, nem viheti velök sokkal többre, mint a többiek. Vagyont nem szerezhet, mert nincs kitõl. Minden székely vérig ragaszkodik a maga õsi rögeihez s a földbirtok sehol a világon nem mozdul oly lassan, mint itt. Szerencsét házasság útján nem csinálhat, mert a vagyon úgyszólván egyenlõen van felosztva, mindenkinek kevese van. Ott nincs jó parti. Fortuna szekere az õ országukat nem járja (pedig ugyancsak pompás országútjaik vannak), amilyen sorsban születik valaki, megmarad olyanban. S mindezekbõl az folyik, hogy nagy hivatalokat is csak ritkán vihet a székely, mert azokra rá kell fizetni, s ha a léha csillogás és az õ kis vagyonának megtartása közt kell választania, az utóbbi­hoz ragaszkodik. Innen van az, hogy a székely kerületeket idegenek lepik el a követválasztások idején és nem onnan, mintha a székelyek közül nem akadna elég parlamentbe való férfi. Tudják õk azt jól, hogy a mandátumnak nagy szája van és nagy gyomra. Gyorsan nyeli el az õsi barázdákat.

Azok a kacskaringós, szemenszedett góbéságok, melyeket az eszes néprajzi gyûjtõk közöltek róluk, olyanok, mint a kiállítási szûrök, hogy valamennyi szûr különbözõ tulipánjait egyre varrják ki, hogy abból az egybõl látható legyen valamennyi, de éppen megfordítva történik, mert egyrõl sem nyújtanak aztán tiszta fogalmat. Nincs ott lényegesen elütõ tájszólás, kifejezési módjuk egyszerû, használják ugyan a képeket, hasonlatokat és sajátos szólamaikat, de csak imitt-amott és nem olyan sûrûn, mint a népszínmûvek székelyei.

Az a betût úgy hangoztatják, hogy abban benne van az o betû is. De hogy az a betû se szenvedjen rövidséget, reciprocitásul az o betût is úgy ejtik ki, hogy az a kiérzik belõle. De az idegen kedvéért gyorsan és könnyedén mennek át minden beszédformára, nem úgy, mint a palóc, kirõl egész életében sem vedlik le kavicsos hazájuk pora.

Csak kettõhöz ragaszkodik csökönyösen a székely: az alkotmányhoz és az »instálom«-hoz. Úr és paraszt egyformán használja minduntalan az »instálom« szót.

Ki akartam õket ösmerni teljesen.

Megnéztem, amikor imádkoztak az õ templomaikban, amelyeken rendesen ez a felirat olvasható: »Ez a ház az Úr háza, az imádkozás háza.« Csendesen, nyugodtan ültek a padokban, s a vakbuzgóság helyett bizonyos derült fény, valami jóságos bizalom fénylett a homlokukon.

Megnéztem, amikor mulattak. Komolyan viselkednek az asztalnál, nem zajongnak, kedélyük megolvad kissé, de sohasem csapong. Olyan méltóságteljesen ülnek ott, mintha a közügyekrõl tanácskoznának.

Aminthogy teszik is, mert hallottam õket szónokolni is a poharak közt. Csak úgy dõl a toaszt. Minduntalan feláll valaki s így szól a »szállok az Úrnak« helyett: »Uraim, töltsünk poharat!« Ez az exordium, a lélegzetvétel. A pohártöltés alatt elcsendesül a zaj s a szónok elkezdheti a mondókáját. Egyszerûen beszélnek, minden pátosz nélkül, az ornamentikát kerülve, mintha csak diskurálnának. A mi magyarországi lakomáinkon meg sok a sallang és sok a komikus, fellengõs toaszt. A székelyek ízlése tisztultabb, nemesebb. Ezek a toasztok csupa komoly polemiák, rendesen valamely megpendített közkérdés felett, s úgyszólván e toasztokon át szûrõdik le a közvélemény. Ahol három ember van, már ott toasztok vannak s éppen olyan verve-vel és vehemenciával elmondva, mintha hatezer ember hallgatná.

De még akkor sem ösmertem egészen a székelyt.

- Mit mutassunk még meg? - kérdék.

- Azt szeretném látni, hogy ferbliznek. (Mert ez a legnagyobb tûzpróba.)

Nosza megindult a nemes játék s hangzott a »vizi« és a »megadom« éppúgy, mint otthon. Még a mûszavak is ugyanazok. Csak a »csikó«-ból lett »kutya«, mire odáig ért. (De inkább is kutya az, mint csikó.)

Olyan szabatosan, olyan harag nélkül vesztettek, olyan hideg megadással tûrték a malõrt, mintha mindeniknek ezer holdja lenne a határban.

Olyan nép a székely, hogy akkor is érdemes volna õket megszeretni, ha egy szót sem tudnának magyarul.

Hát még így, mikor egy szót sem tudnak másképp!

EGY FEJ

Úgy vagyok ezzel a képpel, mint az egyszeri legátus, akinek a pap, mielõtt a predikáló székbe felment volna, kezébe nyomott egy papirost:

- Majd errõl olvassa le, uramöcsém, a mondókáját. Ebben van benne a textus.

A legátus felment a szent emelvényre s kibontá a papírt kíváncsian, lapozgatja elöl, hátul, de biz azon nem volt semmi.

Éppen olyanformán adja elém a szerkesztõ ezt a képet, hogy írjak hozzá magyarázatot.

Megnézem, megkérdezem: »És ki ez?«

Azt mondja rá: »Senki. Egy fej.«

No, hogy mit mondjak én egy fejrõl, amelyikrõl nem tudom kié, az már csakugyan meggondo­landó dolog. Hanem az mindenesetre megkönnyíti egy kicsit a feladatomat, hogy nõi fej, mert egy nõi fej mégis valami, kivált ha nem úgy néz ki, hogy valami anyós feje lehessen. Ámbár egy anyós sem volna éppen rossz téma, most, a házasodás, a farsang idején.

Ohó! A farsang! Kezd egy kis világosság derengni, miért kell ennek a gyönyörû fejnek meg­jelenni a »Vasárnapi Újság«-ban, ahol öreg, ráncos arcú tudósok, meggörnyedt politikusok és notabilitások, jegyet váltó királykisasszonyok és királyfiak, híres marcona hadvezérek, a napi lárma fölvert porából kibontakozó tarka alakok jönnek szakadatlan hosszú sorban. Ahova belépni csak az tud, akinek már híres neve van, s most egyszerre elõbukkan egy arc, mely a senkié.

Ez a fej program a farsangi bálokra, azoknak a számára, akik feleséget keresnek, s fejükben zûrzavarrá folyt össze szõke arc, barna arc úgy, hogy nem tudnak most már kiigazodni.

Hát kérem, fogadják el önök, habozók, ezt a mintát, amit a piktor kigondolt.

Hatalmas sötét hajerdõ, elöl a homlokon a fazonable csikó-frizura, a pompás méretû homlok, a nemes ovál arc, melyen párosul a szelídség az üdeség és erõteljesség bájával. A klasszikus szépség alkatelemei összhangzatosan vegyülnek a modern szépség követelményeivel. A nemes római arcél mellé, a görög ízlésû amazon-szemekhez a francia pikáns orrocska járul s mindezekhez az élveteg ajk, a csodás gömbölyûségû áll, hát még az a szemvesztõ nyak?

De nem, nem... tovább nem folytatom.

Elõ a klakkot, frakkot, uraim, keressék az eredetijét, biztosítom, hogy megtalálják sok sok száz példányban.

Hogy egyik-másik talán megváltozik kissé, mire ráakadnak, vagy a szeme, vagy a homloka, vagy a haja, az hihetõ, de hát istenem, hiszen minden olyan gyorsan változik a világon.

A magyar szépségnek prototípusa ez az arc.

Egy fej csak.

De hány fejet tudna ez megzavarni, ha élõ volna!

SZENT TÁRCA

Lonkay Antal kedves bátyánk lapjában a »Magyar Állam«-ban (éppen a mai számban) ugyancsak jól megmossák nehány írónak a fejét a »Jó könyvek« címû népies mûvecskék miatt, amiket a közoktatásügyi miniszter terjeszttet, a jámbor olvasni tudó nép közt és amiktõl az megcsömörlik, mert azokat protestáns-írók és szabadkõmûvesek csinálják, egyenesen a keresztény katolikus népek megrontására.

Minthogy a megmosott fejek közt az enyém is ott van, és az annyira hozzám tartozó családi jószág, hiszem, hogy Lonkay bátyánk nem fog megharagudni és indokoltnak találja, ha egy-két szót én is elejtek az én saját fejem miatt.

A velem enyelgõ passzus így szól:

»Az egyiket Mikszáth Kálmán, ez a kegyelt író szedte ritmusba. A mai pénzszûk világban, mikor az óriási adó miatt a nép úgyis oly levert, majd kétségbeesett - odamutatja a népnek a nagyurak rengeteg pénzét s könnyelmû pazarlását. Bemutatja Esterházy Miklós pazar költekezését, mint lövi agyon a paripát, melyért tízezer forintot dob oda, hogyan gyújt rá fidibuszként egy ezres bankóra; s a többi közt írja:

Ott ültek az urak, mulattak, kártyáztak,
Ha jól emlékezem, hát durákot játsztak.
Felül ült a király, legtöbbet az vesztett,
Sebaj, adóban majd visszaszedi eztet!

Most kérdezem: minõ erkölcsi haszont remél szerzõ a népnél e füzettel elérni? Hová lesz itt a királyi tekintély? És vajon minõ szívvel fog adót fizetni az ily mérgen táplált nép?«

Ilyenformán szidja a »Videant consules« cikk Jókait és Szathmáry Károlyt is.

Jókainak nem árt az ilyesmi, hát minek felelne? Szathmáry Károlynak pedig nem használ, tehát azért nem felel.

De nekem se nem árt, se nem használ, hát én felelek.

És azzal kezdem, hogy ugyan ki lehet a névtelen cikkecske írója? Csak nem gróf Szapáry Gyula? Vagy ha nem õ akkor nyilván valami adóvégrehajtó. Mert mintha oda menne ki vádjának elsõ része, hogy az adó sikeres behajtását akadályozom. (Látom, erõvel meg akarnak engem választani az urak szélsõbali képviselõnek!)

De mégsem!... Nem pénzügyi közeg megbotránkozása ez! A szemrehányás utolsó része, hogy »hova lesz itt a királyi tekintély?« Péchy Tamásra a Ház elnökére vallana (ha az is nem volna lutheránus), mert õ szereti hangoztatni, hogy »Anglia velünk barátságos lábon álló hatalom«.

Ugyanis az illetõ névtelen író, aki engem olyan szörnyûséges lázítónak rajzol a királyi tekintély ellen (hogy legalábbis Szalay Imrének képzelem magamat), elfelejtette odaírni, hogy egy angol királyról van szó s még az is csak »mesebeli«.

Felül ült a király, legtöbbet az vesztett,
Sebaj, adóban majd visszaszedi eztet.

Nem! Én igazán semmi rosszat nem gondoltam õ angol királyi felségérõl.

Hát nem elég gavallér dolog az, hogy õ vesztett?

S nem elég természetes az, hogy adóban visszaszedi? Kit izgatnék én fel ezzel ellene? Legfeljebb az íreket lehetne. De azok nem veszik a »jó könyvek«-et.

Aztán éppen egy angol királyt sértenék én meg?

Mikor igazi bámulattal vagyok eltelve Anglia iránt, mióta Egyiptom adósságait zsirálta. (Hátha még a mienket is kifizeti valamikor?)

Hanem hát úgy van az, hogy mindent kifogásolhatni a világon. Még a »Magyar Állam« mai cikkét is.

Engem most azért szidnak, mert illojális vagyok a »Jó könyvek«-ben. P. Szathmáry Károlyt meg azért szidták minap, mert nagyon is lojalis a »Jó könyvek« egyik darabjában.

»Ilyen émelygõs szerelem nem való a népnek« - mondja a cikk az »Edelény, a holtig hû szeretõ« históriára.

Az Esterházy pazarlása se való, mert mi szükség azt a népnek tudni, mit csinálnak az urak? »Garibaldi története« sem való, mert Garibaldi nem szerette a papokat, a Jókai életrajza se való, mert ez csak egy kálvinista ember.

De hát akkor mi való?

Utoljára is kisül, hogy csak a »Magyar Állam«-ot szabad olvasni annak, aki üdvözülni akar.

Én azt tartom, hogy legjobb lesz: béküljünk ki. Legyen meg a »Magyar Állam« is az õ vallásos kötekedéseivel és jóízû magyaros hangjával, de hagyjon meg Lonkay bácsi bennünket is. Hiszen olyan nagy a világ! Elférünk. Nekünk is jussanak benne olvasók. Hát minden embernek muszáj a mennyországba jutni? (Úgyis lesznek ott önök elegen.)

Hogy a királyokkal veszít össze a »Magyar Állam« cikke, azzal én keveset törõdném, mert nemigen vagyok velök ismeretségben; hanem hogy a katolikusokat haragítja rám - azt már nem érdemeltem meg.

Mert én egész életemben sohasem bántottam senkit a vallása miatt: annál kevésbé igyekez­hettem a »Jó könyvek«-ben a keresztény katolikusok megrontására.

Rossz ízlés az, mely ilyenekbe kapkod. A papság se panaszkodhatik ellenem. Még az apámtól tanultam meg: »Sohase kezdj ki, fiam, a papokkal, mert te húzod a rövidebbet.«

Egyetlen egyszer csináltam egy rossz viccet a jó öreg Geduly szuperintendensre, hogy úgy nézett ki a nyakán fityegõ gallérjával, mint az orvosságos üveg.

Akkor is felzúdultak ellenem a lutheránus képviselõk s odajöttek a folyosóra veszekedni.

Én ugyanis (isten neki, már csak bevallom) magam is lutheránus vagyok, azért jöttek a szemrehányással:

- Ej, ej. A saját fõpapodat gúnyolod ki?

Erre aztán én is méregbe jöttem:

- Hiszen csak van bennem annyi illemérzet, hogy nem bánthatom a másét.

Egyszóval, mikor én gúnyolódni akarok, találok én arra elég anyagot a saját eklézsiámban is.

És ha én most rossznyelvû ember volnék, azt mondhatnám: hogy azt bizony találhatna a »Magyar Állam« is - de inkább nem szólok semmit.

A PARASZTOK

[I.]

Egy rövidre nyírott hajú, kellemes arcú, szõke, zömök fiatalember nyitott be minap szobámba.

- Én Bitzó Géza vagyok.

Nagyon megörültem neki.

- Igen, igen - mondám -, ön rajzolta azt a parasztot, akit nekem most le kell írni.

- Éppen az õ érdekében jöttem. Azt hallom, hogy ön tót parasztnak deklarálta. Rehabilitálni jöttem a parasztomat. Valóságos halasi ember.

- Valóban van benne valami a tót paraszt meghunyászkodásából.

- De van a szemeiben a keleti faj léhaságából és melankóliájából. Ami pedig alázatos voltát illeti, az én emberem csakugyan amolyan »bennfentes« paraszt. Tudja mi az?

- Hogyne tudnám. Nekünk magunknak is volt otthon mindig egy-egy ilyen kedvenc parasztunk, aki per »mi« beszélt a família dolgáról. A konyhánkon kapott enni. Néha segített is valami dologban. Eljött napjában kétszer is. Télen a gyerekek talpát vakarta a kemence mellett a cselédszobában (mert folyton fagyos volt a lábunk és viszketett), nyáron, ha madárfészket talált, nekünk súgta meg, hol van, vagy maga hozta el a szûre ujjában a szép tarka tojásokat. Cserebogármalmot csinált, fûzfasípot, parittyát. Az apánknak besúgta a nyúlnak fekvõhelyét, édesanyánknak elhozta nagy titokban az elsõ gohér szõlõfürtöt õsszel. Modora simább volt, mint a többié s bizonyos szeretetreméltóság, melegség ömlött el durva lényén. De én éppen olyan parasztokról akarnék beszélni, akiknek megfordítva, éppen az az alapvonásuk, hogy idegenkednek az uraktól és gyanakodók, nehezen engednek az új benyomásoknak s csökönyösek, amibe már egyszer belemarták magokat.

- Épp megfordítva hiszem - jegyzé meg a mûvész -, a magyar paraszt inkább könnyen megnyerhetõ s egy kis melegségtõl rögtön kitárja a szívét.

- Ezt én is megengedem máskülönben, de a politikában bizalmatlanok. Abban a hitben élnek, hogy az urak meg akarják csalni. Akármilyen igaznak látszik is, hát amit azok mondanak, mégis szentül hiszik, hogy benne van abban valahol az ármány, kurta parasztésszel csak õk nem veszik észre. Elmondok önnek egy példát. Mikor 1867-ben híre futott, hogy megkapjuk a magyar minisztériumot, az Arad környékbeli úgynevezett »kertész-községek« küldöttséget menesztettek Aradra a vicispánhoz: igaz-e?

- Igaz - mondá nekik az alispán. - Estére mi is illuminálunk. A király kegyelmes szíve végre felénk hajlott, megtette amit kívántunk.

- Hát elmondhatjuk otthon?

- Bízvást.

- No, ez nagy dolog - csóválgatták a fejüket rendre.

- Elhiszem - magyarázgatta a vicispán lelkesítõ hangon -, köszönhetjük annak a bölcs és nagy hazafinak, Deák Ferencnek, aki lángoló hazaszeretetével és szívós kitartásával a révbe juttatta a nemzetet. Megértették?

- Igenis megértettük.

- És mit mondanak hozzá?

Összenéztek egy kicsinyt, aztán, mintha az egymás szemébõl olvasnák ki, ketten is felszóltak.

- Hát mit is mondanánk egyebet, mint hogy áldja meg az isten a tekintetes Kossuth Lajos urat.

*

De ezzel én nem azt akarom mondani, mintha ferde észjárása volna a magyar parasztnak, ez csak a csökönyössége, hogy minden rosszat, ami történik, bizonyos ellenszenves hatalomnak tulajdonít s minden jót a rokonszenvesnek.

Isten ments az õ természetes józan ítélõ tehetségét kétségbe vonni, hiszen észjárásában úgyszólván még ott, ahol téved is, bizonyos bölcsességgel teszi.

A híres Nagy András, a gazdag hódmezõvásárhelyi polgár, aki néhány év elõtt egy bõkezû alapítványt tett, egy igen tisztelt barátomhoz állított be egy nap.

- Üljön le, kegyelmed. Ugyan mi járatban van?

- Hát biz én abban, hogy összeolvastuk a minap az anyjukommal a megtakarított filléreimet, mondtuk azután az öregemmel, hogy ím, garasból forintok lõnek istennek áldásából, valami emléket szeretnénk hagyni magunk után, mert halandó az ember, kérem alássan, a jótett túléli.

- Mennyi az a pénzecske?

- Húszezer forint.

- Tyüh, ez nagy összeg! - ámult az én barátom.

- Amennyi, annyi - jegyzé meg Nagy András szerényen -, nem a summa teszi, de az, hogy jó szívvel adjuk, csak még azzal nem vagyunk tisztában: mire. Azért jöttem a nagyságos úrhoz tanácsért, mivelhogy két ész kétfelé lát.

- Hát kegyelmed mire gondolt?

- Azt forgatom elmémben, hogy miután ennek a városnak nincs jó ivóvize, talán egy kutat fúratnék a húszezer forinton, olyat, minõ a pesti városligetben van.

- Artézi kutat?

- Azt, azt. Úgy gondoltam, hadd igyanak belõle az unokáink unokái is. Még sok száz év múlva is az én vizembõl fogja a szomjúságát lohasztani a hódmezõvásárhelyi ember - tette hozzá elmerengve.

- Szép, szép - felelte az én barátom -, hanem talán mégis kiválóbb emlék volna, ha egy alapít­ványnak adná az összeget, amelynek a kamataiból egy-egy ifjú nevelkednék az idõk végte­lenéig. Lássa, úgyis szûkiben vagyunk Hódmezõvásárhelyen a tudományos embereknek. S ezek az ifjak, akik a Nagy András alapítványából lennének tudósokká és tiszteltekké, folyton hálás kegyelettel emlegetnék a kegyelmed nevét.

- Hüm - makogta Nagy András, mintha nagy szeget ütött volna fejébe ez a gondolat.

Mire vérszemet kapott az én barátom s meggyõzõ hangon, eleven színekkel kezdé ecsetelni az õ eszméje magasztosságát.

Nagy András uram pislogott, olvadozott, a fejével bólintgatott, majd végre így szólt:

- Alszom rá egyet, nagyságos uram. Holnap reggel eljövök megmondani, mit határoztam.

Reggel be is nyitott szokott szelíd mosolyával.

- No, hát mit kapunk? - kérdé az én barátom vidáman. - Tudományt-e vagy vizet?

- Vizet, nagyságos uram, vizet - szólt csendesen Nagy András -, mert úgy gondoltam meg az éjjel, hogy a tudomány már sok fejet megzavart, de a víz még soha egyet sem.

*

Az ilyen parasztok az én kedvenceim, nem a »bennfentesek«, kikrõl ugyan lemállik a durva kéreg, de e természetesség csillogó zománca is.

Hiszen némi szeretetreméltóság van az udvaronc parasztban is, de ez már mesterkélt. Az õseredeti bölcsességet fölváltja nála az agyafúrtság. Az alázatossága alatt a haszonlesés van meglapulva.

Az igazi parasztok, akik még nem benyalatosak az úri kúriákra, azt szokták mondani gúnyolón az ilyenre:

- Az ördögé már kend. Tükörbõl fésülködik már kend.

Ilyen tükörbõl fésülködõ parasztot mutat be képünk, persze csak képletesen (mert elég borzas az õkegyelme feje), pusztán azt jelenti e kifejezés, hogy az úri küszöböket tapossa.

[II.]

A felszólalásnak, melyet »egy a sok közül« ír, volna talán jogosultsága azon egy esetben, ha egyáltalán nem volna szabad élõ emberrõl semmit sem írni. De minthogy ez nem áll, alaptalan, és mondjuk ki az igazat, naiv egy kicsit a vásárhelyi panasz, mert a kérdés (mihelyt szabad elevenekrõl írni) csak az lehetne, ha van-e valami sértõ abban a jóízû, de ártatlan mondásban, melyet Nagy András úrnak a szájába adtam?

Nem állíthatni igazságosan, hogy van.

Én értem azt, hogy a derék polgár kegyelet tárgya Hódmezõvásárhelyen, s bizonyosan mi Budapesten is szívesen megemelintenõk elõtte a kalapot, de azért, ha róla írunk, mégsem lehet úgy beszéltetni, mint valami tudós akadémiai tagot, hanem népies nyelven.

Aztán nem kell azt olyan érzékenyen venni. Az öreg Deák Ferenc is vitte volt valamire (ámbár nem volt hódmezõvásárhelyi ember) és bizony neki is el kellett szenvedni, ha valami jó aperçut adtak a szájába, ami elõtte is új volt, amikor olvasta.

Nem halt még abba bele senki. Sõt meg sem õszült. Inkább ellenkezõleg. Példa rá gróf Andrássy Gyula, akirõl mindennap volt a lapokban egy-egy ötlet - amit nem õ mondott.

Nem is kutatom hát, hogy mondta-e Nagy András uram azt az ötletet vagy nem mondta, mert azt õ jobban tudja nálamnál (valószínû is, hogy nem mondta, mert egy olyan ötlet nem terem könnyen, ritka holló az), de különben is nagyon mellékes dolog, a tény az, hogy a felszólaló félreérti a »Vasárnapi Újság« ama igénytelen képmagyarázó cikkét.

Mert igaz, a bennfentes parasztokról szó volt a cikkben (az volt a kép), a csökönyös parasztokról is (azok a Csanád megyei kertészközségbeliek), de ahol Nagy András János elõfordult, ott csak a paraszt egészséges, józan észjárásáról beszéltem s erre hoztam fel a kút-esetet, melyet egy, azon vidékbeli kormánybiztos mesélt (amit nem mentségképpen jegyzek ide, mert örülnék rajta, ha a magam elmeszüleménye volna).

Hát én bizony nem tudom eltalálni, mivel sérthettem meg Nagy uramat, ha csak azzal nem, hogy a parasztok között írtam róla, de nem tartom azt gúnynévnek, hanem egy éppen olyan tisztességes szónak, mint a »mágnás« vagy »dzsentri«. Egy osztály gyûjtõneve, amely a dzsentri mellett a legrokonszenvesebb.

Ha én osztogatnám a címeket (és nem õfelsége), én bizony rögtön nagyságos úrnak szólítanám õkegyelmét, mert jobban megérdemli azt sok excellenciásnál - ámbár tudom, hogy õ ijedne meg attól a legjobban.

Azért hát kérem az »egy valakit a sok közül«, olvassa el még egyszer azt a cikket, s ha belátja, hogy nincs ott abból semmi, amit õ talált, legyen olyan szíves világosítsa fel a többit, nehogy azt kelljen hinnem a végén, hogy mégsem ér az a Nagy András Jánosra ráfogott ötlet semmit.

Mert nemcsak a tudomány zavarhatja meg az emberek fejét, hanem az artézi-kút is.

A HAYNALD ANYJA

Mindenre rá lehet unni az embernek. Akinek koronája van, a koronájára, akinek nagy hivatala van, a hivatalára, akinek felesége van (s az mindenkinek van, aki akarja), a feleségére, sõt még a szeretõjére is ráunhat (de ez már ritkább eset), rá lehet unni a dicsõségre, a társaságra, a magányra, mindenre volt már eset a világon, de még arra soha eset nem volt, hogy valaki ráunt volna az érsekségre.

Ilyen ötlete csak Haynaldnak támadhatott, aki kiváló szellem, tehát nem közönséges gondolkozású ember s mindég szerette bámulatba ejteni a közönséget. Sokszor sikerült az neki. De soha úgy mint most, ha igaz a hír, amit a lapok kolportálnak, hogy otthagyta a szép kalocsai érsekséget és elmegy aranyos szegénységbe a mölki kolostorba.

Az ember nem hiszi el. Lehetetlen az! Elhagyni a kalocsai érsekséget, azokat az óriási uradalmakat, amik nem kívánnak, nem kérnek semmit, hanem mindent megadnak, amit a szája és a szeme megkíván.

Hiszen király is megtette már azt, hogy elment barátnak, elhagyta trónusát, mert tövisek voltak rajta, de az érseki széknek nincsenek tövisei - és még azonfelül nem is kénytelen benne ülni.

A mindenféle divergens hírek a római szent kúria akaratával hozták összeköttetésbe Haynald visszavonulását. Ki tudja mi az igaz?

Annyit magam is hallottam az érsektõl e télen:

»Végsõ napjaimat a mölki kolostorban szeretném tölteni. Nincsen annál most szebb hely a világon. Azért mondom „most”, mert volt ám szebb is valamikor.«

És ez alkalommal egy epizódot beszélt el az érsek a hölgytársaságnak (ahol õ mindég olyan nagy figyelem tárgya) édesanyjáról. A gyermeki szeretet vonzó melege reszketett a szép aggastyán hangján, mikor errõl beszélt.

Régen nekem is volt hova vágynom. Minden évben meglátogattam egyszer-kétszer édesanyá­mat Szécsényben. Az volt az a »szebb« hely, ahol én legjobban éreztem magamat.

Ott lakott abban a kis házban, ahol születtem. Abból a szobából kápolnát csináltak a tisztele­temre. S valahányszor hazajöttem, mindig miséztem benne egyszer.

Már püspök is voltam, de otthon csak »Lajos« maradtam a rokonok és ismerõsök elõtt.

Midõn elsõ ízben érkeztem haza mint érsek, nagy sollemnitással fogadtak. Volt minden, zászlók, banderium, harangzúgás. Másnap a szokáshoz képest megtartottam a misét a falak közt, melyek születni láttak.

Édesanyám, szegény, már beteg volt, de a világért sem akarta elmulasztani ezt a misét. Két szolgálóleány támogatásával vánszorgott a kápolnába s leült az elsõ padba. Beteg, sápadt arcán a boldogság bágyadt fénye derengett.

Mikor aztán vége volt a misének, felém tolongtak a népek a kezemet csókolni, méltóztatik tudni; amint ez már szokásban van. Az ember ilyenkor zavarban van, kapkodják mind a két kezét ide-oda, azt sem látja, hogy ki. Meg lehet ezt is szokni.