1886
PARLAMENTI KARCOLATOK

A T. HÁZBÓL [jan. 13.]

Egész hajnal óta erősen havazott. A nemzetiszín zászló a palota tetején egészen össze­zsugorodott a lucsoktól s úgy nézett ki nyelestõl a szent jelvény, mint egy guzsaly, amelyrõl a kender már nagyon elfogyott.

A képviselõi kabátok alatt a ruhatárban apró tócsák képzõdtek. (De nem sok tócsa volt, mert kevesen jelentek meg az ülésen.)

A legnagyobb tócsa azonban maga az expozé volt, amelybõl sûrûn ugráltak ki a békák.

De nehogy allegóriákba tévedjek - jobb, ha sokkal egyszerûbben kezdem az elsõ karcolatomat ebben az esztendõben.

Egyszerûbben pedig nem kezdhetem, mint hogy tíz órakor az elnök föllépett az õ emelvényére és morgott valamit. S ezzel az ülés meg volt nyitva.

De már az ülés elõtt nagy készülõdések voltak észrevehetõk künn a folyosón. Szapáry Gyula gróf roppant papírcsomagokkal érkezett, Hegedüs Sándor Prileszky Tádéval súgott-búgott. Távolabb a függetlenségi párt két financierje, Helfy és Enyedi váltottak titkos szavakat.

S annyira ment vakmerõségük, hogy meg is szólították a pénzügyminisztert gúnyolódva:

- Nézd, kegyelmes uram, ezt a két emberedet karonfogva. Prileszkyt és Hegedüst. Milyen kicsiny az egyik s milyen ménkõ nagy a másik!

- Az ám!

- Õk példázzák legjobban a deficitet.

- Hogyhogy?

- A költségvetésben olyan kicsinynek mutatod ki a deficitet, mint Hegedüs. A zárszámadásban aztán olyan naggyá válik, mint Prileszky.

A pénzügyminiszter mosolygott.

De a csengettyû csakhamar beszólította. Prológnak Hegedüs Sándor elõadó beszélt.

S hogy a mai elõadás egyhangú ne legyen, éppen úgy, mint a hangversenyeken szokás, bizonyos változatosságra törekedtek.

Hegedüs a takarékosságról tartott egy elmélkedést.

Mikor aztán elõ volt készítve a talaj, akkor hozakodott elõ Szapáry az expozéval, mely fényes illusztrációja annak, hova jut az ország, ha nem takarékos.

A padokban gyéren ültek képviselõk, kivált a jobboldalon. Az ellenzék nyugodtan hallgatta a pénzügyminiszter gondosan összeállított s nagy ügyességgel csoportosított beszédét. Nem zajongtak, nem háborogtak.

Pedig ugyancsak megrezzentette õket - egy percre.

Azok akik az új kölcsön ellen akarnak fölszólalni (s már készen van a beszédjük) hüledezve hallották, hogy államjószágokat szándékozik eladni.

Hanem a pénzügyminiszter nem trémáztatta õket sokáig. Kijelenté csakhamar, hogy egy nagy kölcsönt is szándékozik fölvenni.

...Ilyen változatos pénzügyi program mellett csakugyan gyönyörûség - ellenzékinek lenni.

*

Ha poétai szemmel nézném a dolgokat s leánynak személyesíteném a bemutatott költségvetést (amihez a poétának joga van), meg kellene adnom Szapárynak, hogy igen ügyesen használta a szépítõszereket is.

Amint ott állt, ólomszín haját gyakran megrázva, toalett-asztalkája elõtt, sûrûn nyúlt a piros festékhez, furfangosan pótolta hiányait szemfényvesztõ adatok vattájával, a májfoltokat behintette egy kis puderrel, a hajba egy-két szóvirágot tûzött, a szoknyára nehány zöld máslit - s odalökte a Ház asztalára.

- Íme, ilyen a leányzó!

Biz az megvallom, még tetszetõs is volt egy kicsit a szemnek.

De majd holnap válik el, milyen, holnap, mikor az ellenzéki szónokok odarohannak, megtapogatják, körülcsipkedik és kifûzik.

A T. HÁZBÓL [jan. 14.]

Ez az a nap, amikor mindenrõl lehet beszélni. Amerika fölfedezésérõl, a Mtesa király háromszáz feleségérõl, az avarokról, a milánói dómról - sõt még a költségvetésrõl is.

Az elsõ szónok Helfy volt.

És ez természetes is.

Hiszen minden évben õ az elsõ szónok a költségvetési vitánál.

Minden évben elmond egy okos, kritikailag boncoló beszédet.

És minden beszédében van egy szójáték és egy adoma.

A szójáték most is megvolt (La bourse et la vie), de az, adoma ezúttal elmaradt.

(Nem csoda, hisz annyira kifosztogatott bennünket a kormány, hogy már adomáink sincsenek.)

A habarékpárt Horánszkyt küldé elsõnek a tûzbe, ki hosszasan, élesen támadta a költségvetést, hömpölygette, szétszedté, kárhoztatta és azután elfogadta.

A Házban csak kevesen voltak. A folyosó pedig egészen néptelen volt. Vizsolyi kétségbeesve kukkantott be néha az ajtókon: az üres jobboldali padokra.

A hó finom pelyhekben egyre hullongott. Gonosz egy állapot. A hófúvások megakasztják a közlekedést. A mamelukok otthon rekedtek, nem jöhetnek.

Hátha mégis fordulhat a kocka! S a kormánypártiaknak kell beszédekkel kihúzniok az idõt. De ez mély titok. Mert ha megtudják, még azok is elszaladnak, akik itt vannak.

Végre délután egy óra felé megszûnt beszélni Horánszky, és legott megszûnt esni a hó is.

Ha szabad egy »diner«-hez hasonlítani a mai ülést (s miért ne volna szabad, ha Tisza megengedi?), akkor a Helfy és Horánszky beszéde voltak a tartalmas hús-eledelek.

Utánok jött a tészta (töpörtõs csusza), a Lipthay Pál orációja.

De a töpörtõ avas volt.

Végtelen unalom terjengett el a t. Házon. Csupán egyetlen ember jegyezett szorgalmasan e beszéd alatt, - Hazafi Veray János a karzaton.

Következett a Gyõrffy Géza humoros beszéde: a konfekt. Végre Csanády Sándor állott föl:

Ez volt a törköly-pálinka.

Vadnay Andorban megvolt az a kegyetlenség, hogy még beszélni akart volna.

De Péchy Tamás jószívû ember. A Ház órája éppen elérte a kettõt. Hazaeresztette a hallgatóságot ebédelni.

A T. HÁZBÓL [jan. 15. ]

I. Az új intendáns

[jan. 15. ]

Mikor a folyosóra értem, már akkor ki volt fáradva a Ház a hallgatásban.

- Ki beszél ott bent?

- Vadnay Andor.

- Mirõl?

- A lúdzsír adómentességérõl.

Ebbõl aztán világosan látni lehetett, milyen nívón áll a vita.

A képviselõk csoportosan ültek künn a Gaál Jenõ beszéde alatt is s az új intendánsról szállongó híreket fogdosták.

A leglehetetlenebb kombináció vált a legvalószínûbbé: hogy gróf Keglevich István neveztetnék ki az Operához kormánybiztosnak.

Mindenki örült ennek a hírnek.

Mert ha olyan embert neveznek ki intendánsnak, akit szeretnek, mindenki sopánkodik, sajnál­koznak, hogy »szegény ember, lám hova jutott«, de Keglevich grófot senki sem szereti (Tisza is, ha kinevezi, csak azért nevezi ki, hogy itt ne legyen), minélfogva egy csöpp részvét sem nyilvánult a szerencsétlen gróf iránt, kit ezzel a sajtó martalékául dobnak oda.

Csak Grünwald Béla mormogott valami olyasfélét, hogy õ is megunta már az önállóságot s mihelyt valami olyan állás talál megürülni, amihez nem ért, például az állami gépgyárak igazgatói helye, mindjárt szól Tiszának, hogy nevezze ki.

Keglevich István maga is ott sétált fel s alá kevély mosolygással.

- Majd a Bánk bánok és Melindák közt merjen ilyen kevély lenni.

- Ha elfogadja az intendánsságot, le kell mondania a mandátumról - jegyzé meg Éles Henrik.

- Igen, de újra megválasztják - mondá Pulszky Károly.

- Meglehet, hogy meg se választják - biztatta magát Éles.

- Az malõr lenne, kivált ha mint intendáns még azalatt megbuknék.

Míg a Keglevich István sorsát vonzó triccs-traccsban így megszõtték, azalatt ott bent Prileszky Tádé kezdett beszélni.

II. Prileszky Tádé mint szónok

Kezét a nadrágja zsebeibe mélyesztette, a fél vállát felvonta kissé, s aztán egy lesújtó tekintetet vetett az ellenzékre, mintha mondaná:

- Hát üsse a kõ, én is beszélek nektek.

Az öregúr eredeti alak, a kedély melege csillámlik gondolatmenetén, s van benne bizonyos humorral vegyes originalitás.

Olyan nonchalance-szal diskurál, mintha az arató tótoknak magyarázná a pénzügyi nézeteit, melyeknek fundamentuma:

»Fizessük adósságainkat, hogy újakat csinálhassunk. Amint nem csinálhatunk újakat, ne fizessük a régieket sem.«

E rövid alapokoskodás boldoggá teszi Prileszkyt és megelégedetté. Vígan nézi az idõk folyását és a miniszteri költségvetéseket, mert az õ programja készen van - minden eshetõségre.

A nevetõ bölcs benyomását tette mai pénzügyi csevegése. Humorizált, méltányolt és elítélt mindent és mindenkit, még magamagát is. Mintha három lutheránus szorult volna bele.

Beszédje körülbelül így folydogált.

- Megvallom, tisztelt Ház, Gaál Jenõ okos ember. Sokat tanultam tõle. A számok eltorzí­tásában fölülmúl engem. Horánszky Nándor is jó úton jár, igen sok helyes dolgot mondott, de azért én mégis a Helfy nézeteihez csatlakozom, mert Helfynek tökéletes igaza van. Hanem, mert nekem magamnak is igazam van, s minthogy én egészen mást mondok, mint amit õk mondottak, következésképpen nekik nem lehet igazuk. Fájdalom, tisztelt Ház, hogy így van, de így van. Hanem már most jöjjünk tisztába az iránt, mi az a deficit.

Nagy szemöldjei fölszaladgáltak a homloka közepére, kékes szemei pajkosan hunyorgattak, fejét negédesen hátravetette, mint ahogy illik egy tizenhat éves zárszámadási elnöknek, majd kacagtató komolyság ült ki ráncos homlokára s elkezdett dorgáló tanácsokat osztogatni Szapárynak.

A miniszterelnök hátradõlt székében és élvezettel nevetett.

S ennek a nevetésnek volt a legnagyobb hatása.

Mert ha a miniszterelnöknek ilyen jó kedve van, akkor mégsem állhat nagyon rosszul az állam háztartása.

III. Aki nem akar üres padoknak beszélni

Boda Vilmos így kezdte beszédét: engedje meg tisztelt Ház, hogy »egyszerû államférfiúi éleslátásommal« némely észrevételeket tegyek - de már folytatni ilyen jól nem bírta, alig várták hát, hogy abbahagyja.

Abba is hagyta csakhamar, hanem az éles látása e tekintetben nagyon is egyszerû volt, mert a gyors abban hagyással nagy keserûséget okozott szomszédjának, Margittay Gyulának.

Nem azért, mintha az élvezetet talált volna a Boda beszédében, de mert õ volt a következõ szónok.

A »következõ szónokság« pedig a legrosszabb állapot a világon. A következõ szónok tûkön ült az elõtte való szónok beszéde alatt. A félelem, mint valami hideg béka mászkál a hát­gerincén. Lába megzsibbad, homloka ég. A szíve táján valami sajátszerû bizsegés támad, a füle zúg, csodálatos távoli hangok hallatszanak, homályosodó szeme elõtt megkápráznak a tárgyak. A magasból egy kéz látszik leereszkedni, amelyik integet neki a mutatóujjal, hogy »ember vigyázz«. Hallucinációk és víziók gyötrik irtózatos különféleségben, gyorsaságban, egymás­után. Valami gonosz dzsin megragadja hátulról a fejét és addig rázza, csobogtatja, míg az egész benne levõ beszédet összezavarja. Érzi, hogy egy szót sem tud már belõle s eközben a jegyzõ olvassa síri hangon:

- Margittay Gyula!

Margittay Gyula felvágódik mint egy gép, piros, mosolygó képe halotthalványságot ölt.

Mondhatná »non sum paratus«, de minden tragikum onnan kezdõdik, hogy az ember nem azt teszi, amit kellene.

Margittay Gyula tehát ránéz az órára (fél kettõre van) és azt mondja:

- Minthogy az idõ már elõhaladott, hát talán kérném holnapra hagyni a beszédemet.

- A Ház tagjai hallani kívánják a képviselõ urat.

Az nem lehet! gondolja magában Margittay, s szelíden néz körül a teremben.

- Halljuk - hangzik minden oldalról. Valóban nem tréfa, hallani kívánják a beszédet.

- De kérem, nagyon hosszú lesz - hebegi Margittay zavartan.

- Mindegy! - kiáltják.

- Késõ lesz mire bevégzem - szól esdeklõ hangon.

- Van még idõ rá - mond az elnök.

- Egy óráig fog tartani - fenyegetõzik kétségbeesetten Margittay.

- Annál jobb - vág közbe Andreánszky Gábor a helyzet humorát fölfogva.

- Másfél óráig fog tartani - licitált Margittay. - Kérem a Ház határozatát.

Az elnök most szavazásra teszi föl a kérdést: Ma akarják-e hallani Margittayt?

- Ma, ma! - kiáltják.

Margittay szeme megüvegesedik, hajszálai fölállnak, zsebébe nyúl, idegesen kiveszi a beszédet... Zavartan az órára tekint.

- Kérem, most már igazán három negyed van kettõre... (s visszacsúsztatja a beszédét).

Nagy hahota támad.

- Én beszédemet mindenesetre elhalasztom - rebegi tompa hangon. - Nem, nem - vergõdik kínosan - nem beszélek az üres padok elõtt... (Nagy derültség.) Hiszen elmennek! Hiszen mindenki elmegy!

- Isten ugyse nem megyünk el - kiált fel egy képviselõ az ajtóból visszafordulva.

- Hát akkor én megyek el - hörgi a szónok és megiramodék az ajtó felé...

...Így lett kurtább egy beszéddel a mai ülés.

Prileszky gúnyosan mondá kimenõben az ellenzék felé fordulva:

- Na mi ez? Hát ti akartok minket »agyonbeszélni?«

A T. HÁZBÓL [jan. 17.]

I. A mesebeli pogácsa

[jan. 17.]

Azokra nézve, akik az én karcolataimból olvassák az ország dolgát (pedig csak azok értesülnek róla komolyan), a tegnapi nap elveszett. Mert én is úgy tettem, mint Margittay Gyula: »non sum paratus« és deleáltam az egész ülést. Hiszen egypár szónok ide-oda... Azzal nem lesz a deficit se több, se kevesebb.

Hanem Enyedi Lukácsért mégis kár volna. Õt kiásom a papírkosaramból.

Õ sütötte ki a legbámulatosabb dolgot a költségvetésben.

Mikor a kormány átvette az államjószágokat 1868-ban, 45 millió volt az egész érték.

Azóta eladtak belõle 56 millió árát. (Már ez is nagy csoda.)

De annál már csakugyan éljent kell kurjantani minden hazafias toroknak, hogy még mindig 59 millió az államjószágok értéke. Tehát minél többet adunk el, annál több a jószágunk.

Igazi boszorkányság! Ismétlõdik a mesebeli pogácsa története... mikor megettek egyet belõle, kettõ támadt helyette.

Így aztán csakugyan okosan teszi a pénzügyminiszter, ha szaporítja õket az eladásokkal.

Pedig ezen fölfedezés elõtt kissé visszatetszõnek látszott nekem, hogy az expozéjában, nem azt említi, mit szándékozik eladni, hanem mit nem szándékozik eladni.

Ti. a vasutakat veszi ki.

Mintha mondaná: de egyéb aztán minden eladó. Ki ad többet érte?

II. A tanácsteremben

Ma a miniszterelnök nem volt a Házban. Átment a méltóságos fõrendekhez, ahol az ötéves mandatumon babráltak. A mamelukok magukra maradának. Szapáry kényelmetlen gondo­latok­kal ült székében. Babona, nem babona, de mindég olyankor történik valami, ha a miniszter­elnök nincs jelen. Hátha ma is?

A mamelukok mély hallgatásba burkolózva ültek padjaikban. Aki hallgat, az nem csinálhat lapszust. Lapszust pedig nem szabad most csinálni, mikor nincs aki helyreigazítsa.

Így történt aztán, hogy az egész ülés alatt egyetlen hang sem emelkedett a költségvetés mellett.

Az ellenzéki szónokok háborítlanul beszélhettek, nem hangzott sem zaj, sem ellenmondás. Csak Szapáry rázta meg néha érdekes fejét.

Késõbb azután õ sem rázta. Megadta magát, s látszott a homlokán, miként borul el egyre jobban, jobban...

A tépelõdés tüneteit lehetett rajta észlelni. Látszott a szemeiben a hamleti tûnõdés:

- Hátha csakugyan jobban elvezetné az én tárcámat Gaál Jenõ?

Ha még öt perccel tovább beszélt volna Margittay, ki tudja mi történik?

De Margittay csak egy óra és két perc hosszáig beszélt.

Az utolsó mondatnál kihúzta az óráját, egy röpke pillantással összehasonlította a Ház órájával s egy méla tekintettel, mely azt látszott mondani Szapárynak: »Megkegyelmezek önnek, uram« leült.

Ez az a beszéd, amely tegnapelõtt másfél óráig tartott volna. Derék beszéd volt. Két nap alatt huszonnyolc percet jövedelmezett az országnak. (Kár volt nem pihentetni a jövõ hétig.)

Utána Beöthy Ákos szólalt fel. Sok ész van ebben a torzonborz fõben.

A kormány politikáját bírálta erõsen, menten a sablonszerû érvelésektõl, sajátos logikájával, melyet éppen ez a sajátosság tesz becsessé. Csendben hallgatták, de csak a saját pártfelei. A mamelukok unatkoztak ma mindenen és kevesen is voltak az ülésen.

Beöthy pedig, mint minden szellemes szónok, ingerkedni szeret.

De kivel ingerkedjék?

Szétnézett és belátta, hogy itt most csak a saját pártjával lehet.

Elkezdte hát dicsérni Tiszát, hogy milyen hatalmas ember.

Prileszky Tádé nagy szemeket meresztett és körülnézett megbotránkozva:

- No, mi ez! Hát már a mi szájunkkal beszélnek odaát?

Beöthy Ákos szép beszéde a nap eseménye lett volna, ha nem Herman Ottó jött volna utána, ez az excentrikus nagy ember, akivel meg kellett osztozniok a napon. (Hát mégis osztozkodnak valamin az ellenzékiek is.)

Hanem Herman Ottót is utolérte az ádáz végzet, mert rögtön utána Grünwald Béla vágott ki egy hatalmas, eszmékben gazdag dikciót.

S most három felé kellene vágnom számukra az aranyalmát - ha bicskám volna hozzá. (Azazhogy aranyalmám sincs.)

S így tisztán arra kell szorítkoznom, hogy megdicsérem õket:

Szépen beszéltek, okosan beszéltek, jól beszéltek, - de mit ér az, ha Tisza nem hallotta?

III. Az amputált madár

A folyosón is kevesen voltak. Csernátony lehorgasztott fejjel, búsan ült egy szögletben. Nem szólt senkihez. Pedig õ ilyenkor szokott derült lenni, mikor az ellenzék keserû.

- Ugyan mi baja lehet? - találgattuk.

- A lelkiismeret - mondá egy rajongó szélsõbali. - Egy mameluknak mindég van valami megbánnivalója. Hiszen mindennap kivégeznek valakit. Szegény Tolnay.

- A nép vérét szívják.

- Kegyetlenkednek.

- Zsarnokok. Nem ösmernek irgalmat.

Horváth Gyula éppen ebben a pillanatban lépett a »kegyetlen zsarnokhoz« s hallottam, amint tudakolta:

- Min búsulsz, Lajos bácsi? Beteg vagy?

- Nem - mondá halkan és szomorúan -, hanem a kicsinyeim...

(Ühüm - gondoltam magamban, hallva félfüllel a titkot - hát így vagyunk? A kicsinyeim? Pedig milyen pompásan játszotta eddig a gyermektelen legényembert.)

- Melyiknek esett baja?

- A Pipinek - mondá gyöngéd szeretettel.

- Mi történt vele?

- A lábát kellett amputálni.

- Ah. Elvágtad a lábát?

- El. És most már azon aggódom, hogy nem él meg.

- És mivel vágtad el a lábát?

- Egy ollóval.

Egyre csodálatosabb, rejtélyesebb lett elõttem a dolog. Közel húzódtam hozzájok, hogy egy szót se veszítsek el a párbeszédbõl.

- És hogy jutott ennyire a kicsike?

- Oh, az nagyon kellemetlen dolog - mondja Csernátony -, még most is magam elõtt látom szegénykét, kidugta a lábacskáját a kalitka repedésén át. Kidugni könnyû volt, de nem tudta aztán visszahúzni. Úgy járt, mint a habarékpárt. Összecsukorította a körmeit alul úgy, hogy ezáltal nagyobb lett a lábán a görcs, mint a lyuk. Oh, kedves kis buta. Kínosan vergõdött tán egy egész éjjel. Én késõn vettem észre, akkor már vérzett a lába. Alig bírtam kivenni. Nem akarta most sem szétereszteni a körmeit. Nem érte fel ésszel, a bohó! Hiába volt minden ápolásom, egypár nap múlva elszáradt a picike lába... Ma kellett elvágnom... Úgy fáj a szívem rajta, hogy ki sem mondhatom.

Ez a csöpp poézis mintha a napsugár egy meleg szilánkját lopta volna be a rideg, mogorva folyosóra.

Mégiscsak furcsa az, hogy ezek a kegyetlen zsarnokok így tudnak megsajnálni egy madarat.

Epilóg

Nehogy azt higgye valaki, hogy az a madár nyilván a »kétfejû sas«, akit Tisza Kálmán Cser­nátonynál tartogat elevenen, s fizeti érte a kosztpénzt az ország kasszájából, kijelentem, hogy az amputált madár egy közönséges kis pacsirta, s hogy Csernátonynak egy nagy röpdéje van, tele különféle kedves szárnyasokkal. Ez az õ szenvedélye.

És csak az isten õrizte, hogy még eddig meg nem csinálta rá Helfy a szójátékot: hogy õ a »harmadik Madarász«.

A T. HÁZBÓL [jan. 19.]

I. Egy kis fűzfapoézis

[jan. 19.]

A mai ülés versben kezdõdött és prózában végzõdött.

Meszlényi Lajos nagy versifikátor és híres az ötleteirõl. Nevét azonban sem a versei nem fogják maradandóvá tenni, sem a politikai beszédei, hanem egy tréfás epizód.

Egy képviselõ, akit nem akarok megnevezni (Rágalom úr házánál ez a divat most), egy szép asszonykára teszi figyelmessé Meszlényit.

- Nézd csak milyen csinos portéka ül ott fenn a középkarzaton.

Meszlényi veszi a gukkert, megnézi s megösmeri, hogy ez éppen a figyelmeztetõ kollega felesége, de nem akarja elrontani a tréfát - hanem inkább megtetézi.

- Ah, igazán nagyon szép asszony! Ösmered?

- De még mennyire - kötõdött a férj. - Nemegyszer volt vele randevúm.

- Nekem is - jegyzé meg ártatlan arccal Meszlényi.

A férj csakhamar megbánta a rossz tréfát, s egyszerre föltámadt nyugtalansága csak akkor múlt el, mikor Meszlényi megesküdött, hogy tudta kirõl beszél és mikor Meszlényit jobban megnézte.

Apró tömzsi emberke, pirospozsgás arccal, eleven, mint a halcsík, szemében mindig ott vigyo­rog a pajkos tréfák démona.

Tréfából támadta meg a költségvetést is s vágott ki egy két klapanciát. Szerinte a kormány hegedûsei azt éneklik:

Tiszán innen Tiszán túl
Helyreállt az egyensúly.

Általában Fejér megye igazi poétás megye: ahol az õsköltészet oltárai égnek. Ott még a parasztok is versekben beszélnek, mint a tragédiák hõsei.

A követválasztáskor azt énekelték Bodajkon:

Ki nem látott kaffer-zulut
Nézze meg Meszlényi Lulut.

A szomszéd kerületben pedig így fejezték ki rokonszenvüket Kégl György iránt:

Együnk egy kis kolbászt hurkát
Válasszuk meg Kégl Gyurkát.

Különben pedig a Meszlényi mai csipkelõdései (hol ide, hol oda koppantott a csõrével, mint egy pajkoskodó szarka) nem nélkülözték az elmeélt, s hellyel, hellyel olyan jóízûek voltak, mint a hurka, kolbász.

II. Néhány megjegyzés Horváth Gyuláról

Horváth Gyula beszélt ma másodiknak, s egy téli beszédet mondott el.

Mert neki téli és nyári beszédei vannak. A nyári beszédei gyengék.

Õ télen van elemében. Hanem az aztán megesik vele, hogy néha télen is nyári beszédet mond, és nyáron télit.

Látom, hogy magyarázatra van szükség. Ugyanis Horváth Gyula sokat utazgat nyáron s ilyenkor magába szed egy csomó gondolatot, remarque-ot (néha ellenzékit is), amit jártában-keltében meghallott - s ezeket elmondván, többnyire rossz beszédet követ el.

Hanem télen örökké a mamelukokkal van vagy a klubban, vagy a »Királyné«-ban (s ez teljes magány). Ezektõl annyira nem hall soha semmit, hogy õ maga kénytelen magából kifejteni bizonyos eszméket és gondolatokat vagy a vacsoráló asztalnál, vagy a folyosón.

S mikor aztán felgyûltek, elkezdik a mellét feszegetni, terhesnek érzi magát, haragszik, de nem tudja kire, elégedetlen, de nem tudja mivel, mindenféle tervek kóvályognak fejében, míg végre könnyít magán s beleönti eszméit egy orációba.

Ezek az õ becses »téli« beszédjei.

De ezekben éppen azért hiányzik az egyöntetûség. (Hiszen hetven diskurzusból vannak összehozva.) S az baja Horváthnak, hogy a legjobb, legszebb, legpraktikusabb ideáit be nem veszi a beszédjeibe - mert nem tudja kiválogatni.

Ha Horváth Gyula egyszer megtanulná azt, hogy azt kell elmondania a Házban, amit õ nem tart elmondásra érdemesnek, s hogy azt kell kihagynia, amit õ okosnak tart - akkor csinálna csak igazi sikereket.

Mert Horváth Gyula egyike a legnagyobb talentumoknak a Házban, de azt még mindég nem lehet konstatálni. Azt csak kitalálni lehet.

Mai beszédje élénk hatást tett a Házra és Kemény Gáborra.

Szellemesen kárhoztatta az »erdélyiséget« mint kvalifikációt bizonyos hivatalokra.

III. A »kínos« jelenet

Át kell ugranunk nagy hirtelen a többi csip-csup fölszólaláson és a Szapáry gróf beszédjén, mert nevezetes mozzanathoz érünk.

Az óra már elérte a kettõt, még csak Helfynek kell szólania s mindjárt szavaznak. Minden készen van már. Podmaniczky éppen most húzogatja le a felöltõjét a ruhatárban. A mamelu­kokat összeolvasta Biasini Domokos: biztos többség. A vonat - mehet.

A derült égen egy csöpp bárányfelhõ sem volt. Midõn az ajtó megnyílt és Tisza belépett a folyosóról.

Hiszen az ajtó máskor is megnyílik és Tisza máskor is belép, de most, noha már Hegedüs a zárbeszédet is elmondta, szólni kívánt.

Ebben sincs semmi meglepõ, csak akkor bámultak el, midõn bizonyos megbotránkozással a hanghordozásában kezdett reflektálni a Szabó László beszédére.

Szabó László? Csavargatták kíváncsian nyakukat a képviselõk. Mit mondott. Melyik az?

Az a szelíd arcú fiatalember ott a szélsõbaloldali padokban, akit hagytak beszélni az imént a nagy zsivajban, anélkül, hogy gyanították volna mit beszél. Hanem Tisza értesült róla künn a folyosón is.

- A képviselõ úr azt mondta - szólt a miniszterelnök kissé ingerülten -, hogy az én intimusaim közt oly ember van, ki az országnak vagyonát egyharmadáért harácsolja el.

Minden ember megmozdult erre. Ohó! Mintha egy hirtelen jött széláramlat fölborzolja tarajosra a habok sima hátát.

- Ki az? - kiáltá egy hang a jobboldalon.

- Én azt mint rágalmat visszautasítom - folytatá a miniszterelnök.

A T. HÁZBÓL [jan. 20.]

I. A Steinacker kabátja

[jan. 20.]

Ma csupa panaszkodó képviselõ ült egy csoportban a folyosón.

- Én az anyósomat vesztettem el a múlt héten - sóhajtott fel egy képviselõ.

- Én meg a választóim bizalmát - mondá egy másik.

- Mi a ti veszteségtek a Steinackeréhez képest? - vágott közbe a szellemes Apponyi Albert gróf.

- Hát mit vesztett Steinacker?

- Ismeretlen tettesek ellopták tegnap a mérsékelt klubban a télikabátját.

Ennek a hírnek nagyon megörültek a magyarok. No, hála istennek. Meg kellene mindjárt sürgönyözni az erdélyi közmûvelõdési egyletnek.

Nemsokára feltûnt a korridoron maga Steinacker is, vékony nyári kabátban dideregve s görcsö­sen szorítva oldalához ismeretes viaszkos vásznát. Egy levelet morzsolt a kezei közt, melyet az imént vett át a Ház postahivatalában a kapu alatt.

A nemzetiségi képviselõk, szomorú arccal járultak eléje, s mély részvéttel szorongatták a kezeit.

- Nem került meg? - kérdék halkított tompa hangon.

- Megvan. Itt van - szólt, dühösen megrázva a levelet, melybõl egy zálogcédula hullott ki.

A levél tartalma ez volt szóról szóra:

Tisztelt képviselõ úr!

Én bámulója vagyok önnek. Nem akarom nagyon megkárosítani, mert nagyon tisztelem.

Ennélfogva itt küldöm becses kabátjáról a zálogjegyet. Fogadja stb...

Az az általános vélemény ennél az esetnél, hogy sokkal több jóakarat volt az ismeretlen tettesben Steinacker iránt, mint amennyi Steinackerben van irántunk.

II. A Ház atillája

Szinte félek már, hogy az olvasó azt fogja hinni, a szabóságra adtam magamat, tegnap egy Szabóról írván karcolatot, ma pedig két ruhadarabról.

De mit tehetek én a végzet ellen?

Helfy beszéde után, miután még Szapáry is elmondta, ami Hegedüsnek tegnap óta eszébe jutott, megszavazta a Ház a költségvetést felállással, s egy másik tárgy került szõnyegre.

Hogy miképp érintkezzék ezután a két Ház egymással?

Mert roppant nehézkesen ment az eddig.

Egyszer felöltözött Ábrányi Kornél, felhúzta az atillát, felkötötte a fringiát s átment, mikor éppen délre harangoztak, a fõrendiházba. Akkorra tûzték ki ott az ülést, melynek nem volt más célja, mint átvenni a képviselõház üzenetét.

Ábrányi nem talált ott egy lelket sem. Egy óráig kellett dideregnie, míg végre összejött hat szál ember, hogy aztán túladhatott az üzeneten.

Erre borzasztó méregbe jött Ábrányi Kornél.

Máskor fél egyre gyûlt össze a fõrendiház. Nagy sollemnitással összeültek szinte egy üzenetet venni át. Mereven nézték az egymás arcát. Trécseltek az operáról, a kaszinóról, a turfról. Egynémelyik elaludt. Az elnök minden percben az óráját nézegette. A fõrendiház együtt ült, de az üzenethozó jegyzõ nem volt sehol. Elküldték Szerencset, nézze meg, nem lett-e valami baja útközben? Se híre, se hamva. Végre megkerült két óra táján és átadta az üzenetet, amit elõtte három nappal mindenki elolvashatott a lapokból.

Erre meg a fõrendiház jött borzasztó méregbe.

A konfliktus most már megvolt, amihez hozzájárult végdöfésnek: az atilla katasztrófa, hogy ti. az egész sajtó látván Törs testén a nevezetes ruhadarabot, felszólalt, hogy csináltassanak egy új atillát.

Ezen aztán Tisza bosszankodott meg.

Belátta ugyan, hogy az atilla csakugyan tarthatatlan többé, de annál meg már sokkal büszkébb ember, mintsem a sajtó pressziójának engedjen. Inkább megszünteti az egész intézményt.

Egyszerû levélben intézzék el ezentúl a két Ház elnökei, ami üzennivalójuk van.

Hiába magyarázta meg azonban ennek a praktikus voltát Rakovszky és Tisza, most meg már Thaly Kálmán jött nagy méregbe.

Hogy mi ez? Hát így bánnak a nemzeti hagyományokkal?

A tanulság az: hogy bármi történjék a világon, valaki mindég haragszik.

Hanem azért az atilla sorsa mégis eldõlt.

A rongyos jószág, miután annyira megcsúfolták (az utolsók lesznek elsõkké) megérte azt a dicsõséget, hogy a múzeumba kerül ereklyének - mint az utolsó remanencia a középkorból.

III. Kőrösi Sándor és a lelkiismeret

Ezen közben a Ház egyéb részeiben is nevezetes dolgok történtek.

Míg bent a vita folyt, hogy az üzeneteket egyszerûbben is lehet közvetíteni, azalatt Szabó László megindult a nagy útjára - a miniszteri szoba felé.

Vitte Tiszának a nevet.

Jobbról Szilágyi Dezsõ, balról Ugron Gábor lépkedett mellette.

Ott ültek a folyosón, más nemû deputációk is, kik tömjént és mirhát hoztak.

De Tisza ezeket fogadta legelõször, kik egy mameluknak a fejét viszik.

De melyikét?

A piros szoba ajtaja megnyílt csikorogva, bezáródott mögöttük s mélységes csönd támadt a folyosón.

Az ember azt várta volna, hogy most a síri némaságban valahol messze megcsendül a lélekharang...

Meg is csendült, de csak a Grünwald Béla kedélyes nevetése, ki Kõrösi Sándort tuszkolta kifelé a könyvtárszobából.

Ott akadt rá egy félóra elõtt, nagy foliánsokba temetkezve, turkált a betûk között.

- Mit csinálsz itt, Sándor?

- Tanulmányozom az 54. §-t.

- Minek?

- Tisztába akarok jönni a lelkiismeretemmel - mondá Kõrösi mélabúsan.

- Igazán?

- Meg akarom tudni, helyes lesz-e az az 54. § vagy helytelen? Két hete búvárkodom már a könyvekben s egyre szomjasabb vagyok.

Grünwald megfenyegette az öreg mamelukot.

- Ne kutass a könyvekben, Sándor, mert megbánod.

- Ugye attól félsz, hogy kisütöm a § célszerûségét.

- No és akkor mit csinálsz?

- Megszavazom.

- De hátha azt sütöd ki, hogy a § kárhozatos? Ez esetben mit csinálsz? Gondolkozz csak.

Kõrösi habozott egy percig.

- Hüm... izé... akkor is megszavazom.

- No látod. Hát nem jobb neked úgy szavazni meg a §-t, ha nem tudod, hogy milyen?

Kõrösi a homlokát vakarta.

- Mondasz valamit, Béla... Bizony isten, mondasz valamit... Kedves könyvtárnok úr, tessék kérem visszavinni ezeket a bolondos foliánsokat.

Az egész folyosó harsogott a nevetésüktõl, amint kifelé jöttek a könyvtárból. Mert olyan nagyon víg dolog az az 54-ik paragrafus.

A T. HÁZBÓL [jan. 21.]

Csöndes, nyugodalmas ülés volt. Egész a végeig. Mert végén csattan az ostor; a tigrisek akkor tesznek nagy kirohanásokat, mikor megéheznek - két óra felé.

A költségvetés tételei gyorsan morzsolódtak; a függetlenségi párt még a közösügyeknél sem szólalt fel. Üsse a kõ õket.

Csanády Sándor pedig annyira elálmosodott, hogy elfelejtett a civillistánál diffikultásokat tenni. (Most már megint megél õfelsége mához egy esztendeig.)

Csak imitt-amott történt egy-egy megjegyzés, kivált a specialisták érezték szükségét a saját hangjukat hallani. Lukáts Gyula a fiumei kiadásoknál szólalt fel. Thaly Kálmán a horvát bánt koszorúzta meg (amire magyarul mondott köszönetet Gyurkovics György horvát képviselõ). A rendelkezési alapnál Orbán Balázs kapcsolta kijjebb a nadrágszíját egy lyukkal. Szalay Imre a rendjel-osztogatás ellen kelt ki. (Pedig minek azt az ártatlan mulatságot akadályozni?)

Így ment ez véges-végig, hol élénkebben, hol vontatottan.

Unatkozva üldögéltem a karzaton és amint az idõ egyre fogyott, de mégsem történt semmi följegyeznivaló, elkezdtem magamra bosszankodni, hogy minek vagyok én itt?

Hát nem tudnék én valami okosabbat is csinálni?

Amint ezen tûnõdném elkalandozó gondolatokkal, egyszerre szemembe ötlik Beniczky Ferenc.

Nini - mondom magamban -, hát nem célszerûbb nekem azon töprenkedni, hogy: minek van itt Beniczky Ferenc?

Mert azt még ki lehet sütni, hogy én minek vagyok itt, de az egy nagy talentumhoz méltó feladat lenne megvilágítani a rejtélyt, hogy minek van itt Beniczky Ferenc?

Pedig mindég itt van. Elsõnek jön, utolsónak megy.

Hiszen az igaz, hogy a többi államtitkárok is itt vannak. De ezek azért vannak itt, hogy a miniszter helyett feleljenek, vagy esetleg kivágják a hínárból.

De hogy Beniczky azért legyen egész nap itt, hogy Tisza Kálmánt õ vágja ki valamibõl, azt lehetetlen föltenni Beniczky Ferencrõl, aki olyan szeretetreméltó szerény ember.

De mert Beniczky Ferenc nemcsak szeretetreméltó és szerény ember, hanem amellett egyike a legszorgalmatosabb és leglelkiismeretesebb hivatalnokoknak is, mégis kell valami okának lennie, hogy õ éppen akkor van itt, mikor a hivatalban kellene lennie?

E csodálatos homály ingerelt.

Föltettem magamban, hogy ezt a titkot fölleplezem.

Elkezdtem sorba kérdezõsködni:

- Ugyan kérem, nem méltóztatik tudni, miért van itt Beniczky Ferenc?

- Azért, hogy a hivatalban ne legyen - mondá nyersen egy szélsõbali.

Most már egy mamelukhoz fordultam. Az vállat vont:

- Mi semmit sem tudunk. Mindent a generális tud.

Megszólítottam egy habarékot. De azt már nem egyenesen. Mert a habaréki emberrel sohasem lehet egyenesen beszélni. Kerülgetni kell elõbb a kérdést messzirõl.

Az államtitkárokra vezettem a beszédet.

- Mit tart ön Szentgyörgyirõl? - kérdém.

- Nagyon derék ember, - mondá, majd felém fordult: - És ön mit tart felõle?

- Kedves ember - feleltem.

- Szakembernek tartja ön? - kérdé fürkészve.

- Nem tartom annak.

- Hogyan? - csodálkozék. - Ön nem tartja Szentgyörgyit szakembernek (gyanúsan tekintett rajtam végig). Ön tán maga is szakember?

- Nem én.

- Nos pedig a szakembert csak a szakember bírja felösmerni - rikácsolá gúnyosan.

- Az tökéletesen áll. De akkor az is áll, hogy a nem szakembert felösmerheti a nem szakember is.

- Teringette, önnek igaza lehet.

- Ezzel tisztában vagyok, hanem Beniczky Ferenc a homályos alak elõttem, nem bírom magamnak megmagyarázni, hogy miért jár olyan szorgalmasan a Házba, pedig itt semmi dolga nincs, míg ellenben...

- Dehogy nincs dolga. Neki van itt a legtöbb, a legnehezebb dolga a világon.

- Ugyan mi?

- Minden beszédet végighallgatni. Mikor a miniszterelnök nincs idebent, hanem a folyosón sétálgat, akkor Beniczky Ferenc ül bent és hivatalos odaadással csügg az ellenzéki szónokokon. Hát ön ezt eddig nem vette észre?

- Nem én. Csodálom a lelki erejét.

- Fontos dolog ez. Kivált mikor például olyan eset van, mint tegnapelõtt a Szabó Lászlóé.

*

Igen, igen, most már tisztában állott elõttem Beniczky Ferenc és a tegnapelõtti eset.

Nyilván õ ment ki a folyosóra (ámbár nincsenek bizonyítékaim) elõadni Tiszának, hogy mit mondott Szabó László az imént s hogy kell-e ezért haragudni?

»Hát hogyne kellene - mondá a miniszterelnök felriadva -, persze hogy kell.«

S berontott a terembe a nyugodt, semmit nem gyanító mamelukok közé, ráreccsentett Szabó Lászlóra, miközben észrevették, hogy itt most nagyon meg kell haragudni, tehát szörnyû méregre gerjedének.

... És így sül ki apródonkint, hogy az egész tegnapelõtti skandalumot tulajdonképpen a derék és kedves Beniczky Ferenc csinálta.

A T. HÁZBÓL [jan. 22. ]

I. Bevezetés

[jan. 22. ]

Eddig »csonka« volt a parlament. Most megjött Szontagh Pál s vele vidámság és egy csomó új adoma költözött a folyosóra.

Szontagh Pál ez idõ szerint a legnépszerûbb embere az országnak Tisza után. Õ még az excellenciás címet is kiheverte.

Hanem csapások néha õt is érik.

- Szegény bátyám - mondták neki sajnálkozva tegnap, hogy ím az atillában járó jegyzõi küldöncöket eltörülték -, hát öreg napjaidra kézbesítõ lett belõled?

De Szontagh Pál ezt is ki fogja heverni, mert nógrádi ember.

II. Az Opera

Tarka-barka ülés volt. A belügyi tárcában piszkálódtak. Tiszának minduntalan fel kellett kelnie s visszaverni a portyázó ellenfeleket. Valami nagy ostromok egyébiránt nem igen voltak, csak amolyan csipkedésfélék.

Justh Gyula ügyes beszédben az Operaházba kukkant be és sokallta, hogy oly sok pénzt adnak ki annyi rossz hangért. (Rossz hangot itt a Házban is lehet hallani, ingyen.) Herman a potya­jegyek ellen tett egy kirohanást, Szalay Imre kikezdte az új intendánst, akit senki sem fog szeretni. (Ohó! A nõi személyzetért jót nem állok.)

Az intendáns megkeserítése mindjárt a mézes napjaiban, rossz vért szült az újságírói karzaton, mert ezen urak egészben akarták megkapni Keglevich Istvánt - fölszeldelés végett.

Az Operaház különben ép bõrrel menekült ki. Az Erkelek megint adhatják üres házak elõtt a szegény szerencsétlen Bánk bánt, aki tudom, sohasem ölte volna meg Gertrudist, ha tudja, hogy Erkel úr ír róla operát. Így bûnhödnek, uraim, a királygyilkosok!

Lukáts Gyula, Lükõ Géza és Orbán Balázs egy lelencház felállítását sürgetik. (Nem akarok maliciózus lenni - de hogy jutott az éppen nekik eszökbe?)

III. Nincs asszony a karzaton

Míg ezek a dolgok így folytak csendesen, azalatt ott künn Zsilinszky utoljára ölté fel a Ház ócska atilláját s vitte át benne az üzenetet, a fõrendiházba; bent a pénzügyminiszter szûzdohány levelekkel játszott. (Valamelyik mameluk hozta neki mutatóba.) Odescalchy Gyula herceg pedig ezalatt észrevett egy sajátságos jelenséget.

Azt, hogy a karzaton nincs egyetlen egy hölgy sem.

- Uraim, nincsenek a karzaton asszonyok.

Ez a megjegyzés hirtelen befutotta a termet, mindenki föltekintett, megnézni, - hogy csakugyan nincs-e semmi megnéznivaló.

Rideg volt az egész karzat. A tömérdek torzonborz bajusz és szakáll ott feketedett, piroslott és fehérlett hosszú sorban, de sehol egy mosolygó szem, rózsaszín arc.

Az elhagyatottság nyomasztó érzése nehezedett a kedélyekre.

Mintha lehangoló árnyék terülne végig a termen. Olyan szomorú volt minden.

Csak a Sághy nevetõ arca tûnt ki a véghetetlen szürkeségbõl. De ez éppen nem alkalmas pótolni egy szép nõi fejet.

Hiába, az is szükséges a tanácskozásokhoz, hogy legyen valaki odafönn, aki beleszerethessen a szónokba.

Ez így nem maradhat. Csinálni kellene valamit, hogy az asszonyok ismét járjanak a karzatra.

De mit? Ezen töprenkedtek némelyek. Míg végre kitalálta a kis Rácz Géza. (Lám hogy még Rácz Géza is jó valamire.)

A fiatal honatya így okoskodott:

Valami olyat kellene mondani, ami nem való az asszonyi füleknek; mert csak annak a hírét kell költeni: hogy az országházban oly dolgokról diskurálnak, hogy az ember már el sem viheti oda feleségét - s erre mind idesereglenek másnap a feleségek.

S annál is inkább lehet most ilyesmit mondani, mert úgy sincs a karzaton egyetlen nõ sem.

Hozzáfogott Rácz Géza s egy elegiát rebegett el a leány kereskedésrõl, miként szállítják el a szép magyar leányokat Bombayba. Hogy minek engedi ezt Tisza Kálmán?

Mély csönd lett a szónok szavaira. A régi tûzbõl egy-egy maradék szikra kigyúlt a szemekben s pajkos mosoly játszadozott még a fehér bajuszok környékén is.

Gróf Andrássy Manó, ki a jobboldal legszélén bóbiskált magányosan egy padban, fölriadt és közbekiáltott önkéntelenül:

- Ujjé!

Általános derültség követte a gróf lelkesedett felkurjantását.

Bizonyosan azt hitte hirtelenében, hogy a Házban aludt el, és az Orpheumban talált fölébredni.

A T. HÁZBÓL [jan. 24.]

I. 67, 90, 23

[jan. 24.]

No végre... van már a vitának praktikus eredménye... Folyton szidják a képviselõk könnyebb bélésû részét, mióta a költségvetés tárgyalása foly, hogy nem érdeklõdnek a számok iránt.

Ma végre össze tudtak hozni olyan számokat, amik fölmelegítették a t. Házat.

Ugyanis az egész ülést a pénzügyminiszterium költségvetése töltötte ki. Biz az unalmas volt egy kicsit, pedig a dohányról is beszéltek (de az csak annyit használt, mint a füst), majd a sóra fordult a szónoklatok rúdja (de azokban sem volt attikai só), míg végre a lutrinál megemberelte magát Herman Ottó, s iszonyú módon lebecsmérelt a Ház színe elõtt egy szép asszonyt.

Megszégyenítõ dolog, úgymond, hogy Szapáry összeadja magát ezzel az asszonnyal (Jézus Mária, ez már a harmadik miniszter, akire ilyesmi sül ki). A deficitnél is jobban retteg az erkölcsi deficittõl. Ez a szép istenasszony kit a bõségszaruval festenek, a Fortuna, a lutri által fosztogatja ki a közönséget.

Szapáry mint gentleman, lovagias védelmére kel az istenasszonynak: hiába tiltaná el udvarlóit az egyik ajtón, bejönnének hozzá, akik rajongnak érte, a másik ajtón vagy az ablakon.

Szavazásra kerülvén a lutritétel, 90 szavazat esik igenre, 67 nemre. Lázas mohósággal kezdik jegyezni a számokat.

Mire egy kis élénkség támad. Beöthy Algernon odafut Hermanhoz:

- Mondd meg, Ottókám, az éveidet.

- Minek? - kérdezi Herman gyanakodva (mert nagy hajlama van a gyanakodásra).

- Szerencséssé akarom tenni a gyermekeimet.

- Az én éveim által?

- Nos igen, mert beteszem a lutriba, 90 többség, 67 kisebbség, 23 differencia és a te éveid.

Az idea megtetszett sokaknak. Nosza, hol a szolga? Halommal küldték a pénzt a lutriba. Egy fél óra múlva tele voltak a képviselõi tárcák reskontókkal.

Ilyen foganatja lõn Herman felszólalásának a lutri ellen.

Legalább ötven frtot jövedelmezett nyomban az államnak.

- Ez aztán beszéd - makogta Prileszky.

- Ez aztán hatás! - jegyzé meg Mocsáry kesernyésen.

II. Az arab rege és a csók

Mint igen gyakran egy idõ óta, ma is az ülés végére jutottak a villanyozó szcénák.

Trefort a néhai nagy váradi püspök sáfárkodásairól adott számot Ugron Gábor interpellációja folytán, s azt tartván, de mortuis nil nisi bene meglehetõsen szépítgette a dolgokat, amivel aztán alkalmat adott Ugronnak egy olyan sikerült replikára, mely duzzadott az ötletgazdag­ságtól s mûvészien ki volt rakva tövisekkel. Sikerültebb rögtönzést csak Tisza képes mondani - de ritkán mond.

Az ideges miniszter dühös lett, kivált arra, hogy a válaszát »gyerekesnek« mondta Ugron.

- A miniszteri padokon nem ülnek gyerekek - kiáltott közbe ingerülten, felemelkedve bársony­székében.

Hanem az arab rege kibékítette - mert az jó volt.

Egy doktor a gyomorbajos embernek a szemeit kezdte gyógyítani.

- Miért gyógyítod a szememet, mikor a gyomrom fáj?

- Hogy jobban meglásd velök ezentúl, melyik a rossz étel, melyikhez ne nyúlj.

A miniszter maga is nevetett azon az ötleten, hogy Ugron a szemeit akarja gyógyítani s visszavágott:

- Bárcsak a képviselõ úrnak lennének olyan jó szemei 70 éves korában, mint az enyéim.

- Ha jók a szemei - szólt közbe a baloldalon valaki (gondolom Lükõ Géza) -, minek tartja õket annyiszor behunyva?

*

Most aztán a csók következett. Ti. az a bizonyos csók.

Sokan azt mondják, idétlenség egy csókért annyi zajt csapni.

De ez nem igaz. A csók ominózus portéka. Sok vér hullt már ki egy-egy csókért. Sokan haraptak a fûbe is miatta. Még hadjáratokat is viseltek, amelyeknek egy csók volt az oka.

Hanem azok forró, édes csókok lehettek, kéjt, ingert lehellõk. Azokért érdemes volt szenvedni utólagosan.

De ez csak egy szerény kézcsók volt, amelybõl kevés öröme lett annak is, aki adta, még kevesebb annak, aki kapta.

És mégis át kellett esnie érte a mai szcénán Széchenyinek.

Az volt az Olay kérdése: igaz-e, hogy a kiállításon megcsókolta a trónörökös kezét?

A miniszter felkelt s röviden mondá:

- Igenis megtörtént.

Leült és bûnbánóan sütötte le a szemeit.

Az egész Házban síri csönd volt; tetszett mindenkinek a kurta rezignáló válasz.

- Ezt Tiszától kapta - sugdosták maguk közt a mamelukok.

Fölugrott most Olay, széles olajbarna arcán a diadal fénye ragyogott. No, most nyomban legyûri és a mellére térdepel.

- Ilyet nem tesz magyar ember - kezdé -, ilyet csak nimet tehet.

Rengõ hahota támad. A jobboldalon egy, a legfiatalabb mamelukokból összeverõdött csoport megadja a jelszót: »Eláll, eláll«. Olayt minden szavánál megakasztja a megújuló zúgás. De nem enged, dehogy enged, hiszen megmondta egy hét elõtt: »egy miniszter van a markomban, ki nem eresztem«.

- Bevárom, míg kikiabálják magukat - kiáltja egész nyugodtan.

Ki is várta és elmondta, amit akart. Volt is a riposztjában nehány figyelemreméltó megjegyzés, de rosszul, konfúzusan csoportosítva.

- Ugron adta neki az eszméket - suttogtak egymás közt a baloldalon.

Így aztán kisült, vagy legalább föltételezve lett, hogy tulajdonképpen Tisza és Ugron álltak szemben a szeretetreméltó dialógban.

S alkalmunk volt megtenni azt az érdekes megfigyelést, hogy mi lenne belõlük, ha ilyen helyeken tartanák az eszüket?

A FŐRENDIHÁZBÓL

Andrássy Gyula gróf interpellál a kelet-ruméliai ügyben. Ez a mai nap eseménye.

Megfordult világ. Eddig a sok szakácsot vonták kérdõre, ha elsózták a levest. Most a szakácsok vonják felelõsségre a levest, amért sós.

A képviselõház folyosóin sokféleképp variálták a gróf mai interpellációját, amirõl különben már öt napja beszéltek.

Voltak, akik ellenzéki hajlamokat néznek ki belõle. Andrássy kezd átcsapni az oppozícióra. A beavatottabbak már nem láttak benne annyi veszélyt.

Ezek szerint az interpellációnak a következõ története van.

Tisza találkozik Andrássyval.

- Kellene már valamit csinálni a kelet-ruméliai dologból - szól Tisza.

- De mit? - kérdi Andrássy készségesen.

- Felrázni Kálnokyt álmából.

- Hm, hm, bajos lenne. Igen jól alszik.

A volt külügyminiszter felsóhajtott. Persze könnyû annak jól aludni, akit nem nyom a berlini lelkiismeret.

- Hát gondoljatok ki valamit, ami kellemetlen lehet neki.

- Mit?

- Például egy kis interpellációt a kelet-ruméliai ügyben.

...A mai interpelláció tehát nem lenne a beavatottak szerint egyéb Andrássy-Tisza akciójánál Kálnoky ellen.

Az ellenzékiek azonban nem akartak ily hamar lemondani az exminiszter elvtársról.

- Ez veszedelmes játék - szóltak. - Elõször is, mit felel Tisza az interpellációra?

- Semmit. Ez is ki van csinálva.

- És ha ezt a fõrendiház nem veszi tudomásul?

Az intimusok ajkukat biggyeszték.

- Akkor újra reformáljuk a fõrendiházat.

*

A gróf mindjárt az ülés elején tartá meg nagy beszédét.

Az ülés népes volt. A piros padokban szép számmal voltak jelen a fõrendek, kivált a kineve­zettek. A szélsõjobbon ott piroslott Haynald bíbor palástjában, kíváncsian tölcsért rögtönözve füléhez kezébõl. A kormányból Tisza és Fejérváry voltak jelen. A karzaton több képviselõ is volt a hallgatóság közt.

A gróf halkan, kissé vontatottan beszélt. Itt-ott azonban megcsendült az érc is hangjában, kivált akkor, mikor határozottan elítélte a bolgár-rumél perszonáluniót. Ellenben bánatos boron­gássá vált akkor, mikor kijelenté, hogy a berlini kongresszus által alkotott Kelet-Ruméliának már alkotásakor sem tulajdonított életképességet.

Az ember szinte várta, hogy a gróf délceg alakja most mindjárt megtörik, bodor haja homlokára omlik és kezével mellére üt:

- Mea culpa!

Mély csend volt a teremben. Mindenki feszült figyelemmel leste a gróf szavait. Cipõ, ha meg­csikordult, lábcsoszogás ha lehallatszott a karzatról, mind bántó, idegizgató hangzavarrá vált a néma levegõben.

Tisza Kálmán mozdulatlanul ült miniszteri székében, mint egy automata, még csak nem is jegyzett.

Ebbõl azonnal következtetni lehetett válaszára.

A gróf azzal végzé beszédét, hogy biztosítá a Házat, miképp fellépésének nem kívánt ellenzéki karaktert adni, mert ettõl távol áll.

Tisza igen röviden válaszolt, azt, hogy e helyen a kelet-ruméliai ügyben nem nyilatkozhatik, - amely választ tudomásul vette Andrássy is, a fõrendiház is.

*

Andrássy Gyula gróf mai fellépését örömmel üdvözli mindenki, mert legalább fölelevenítette a parlament azon szokását, hogy külügyi kérdések fölött eszmét cserélhet, - amely szokás már rozsdásodni kezdett.

Hogy azonban Tisza kerek semmitmondással utasította vissza a parlament kíváncsiságát, és hogy a fõrendiház ezzel megelégedett, az már nem olyan örvendetes.

Mi tehát a magyar országgyûlés?

Ha a magyar országgyûlési képviselõk és a fõrendek gyûlése parlament, úgy joga van követelni a rangját.

Mikor Montclade márkinét a forradalmi vésztörvényszék elé hurcolták arisztokrata születé­séért, az elnök így szólítá meg:

- Montclade polgárnõ...

A márkiné büszkén szavaiba vágott:

- Bocsánat, elnök úr, ha polgárnõ vagyok, úgy nincs ok arra, hogy itt legyek. Ha pedig itt vagyok, követelem, hogy adja meg a rangomat.

... Montclade márkinének igaza van. A magyar fõrendek tanulhatnának tõle.

A T. HÁZBÓL [jan. 28.]

Nagyon is szakszerû ülés volt. Egész délig a Kemény Gábor büdzséjét nyúzták. Thaly Kálmán (ki most a tartományi beszédekre adta magát) a horvátországi siker után ma a fiumei kikötõ kiépítését szorgalmazta.

Rácz Athanáz a Maros folyam mellett vágott ki egy ügyes chriát. S ezzel beütöttek a Házba a víziügyek.

Ez pedig veszedelmes téma!

Mert csak kétféle ügyek harapódzhatnak el szóáradattá.

Az olyanok, amelyekhez mindenki ért.

És az olyanok, amelyekhez senki sem ért.

(Amazokról azért beszélhet mindenki, mert mindenki tud róluk szólani, emezekrõl pedig szinte beszélhet mindenki, mert senki sem tudja megbírálni.)

Az öregúrnak (Rácz Athanáznak) nagy keserûség rezegtette hangját, hogy a Maros folyót miért nem szabályozzák, mikor mindent szabályoznak, a Tiszát, Dunát, Rábát, Rápcát.

Kemény Gábor ravasz mosolygással válaszol, ne aggódjék a t. képviselõ úr. Nem történhetik nagyobb baj. A többi folyók sokkal elõbbre valók. Õ jól van tájékozva a Maros természete felõl.

Ti. a miniszter ismeri azt a nótát, hogy:

Maros vize folyik csendesen.

S ha csendesen folyik valamely víz - hát akkor nem szükség szabályozni. Hadd folydogáljon.

A vízmûtani tételnél Herman Ottó tett közzé egy erõs kritikát a szegedi mûszaki tanács munkálkodásai ellen, talán abból a taktikából indulva ki, hogy mindig azt a dolgát kell megtámadni az ellenfélnek, ami a legjobb?

Nem hagyta ezt annyiba Hieronymi, felkelt és helyreigazította Hermant. Azután Baross Gábor kelt fel és helyreigazította Hieronymit.

És miután most már helyreigazodott minden, de különben is a két alapos felszólalás elvette a dilettánsok kedvét, a vízi vita szerencsésen véget ért anélkül, hogy víziszonyt eredményezett volna.

Nem is volt más említésre méltó mozzanat ezen kívül (vagy hogy talán ez sem az), ha csak azt nem vesszük annak, hogy a földmívelési tárcánál nagy figyelemmel hallgatott, csinos beszédet mondott a fiatal Lyka Döme.

Mondhatnám, hogy a beszéd több volt, mint csinos, - de akkor az igazság kedveért, ha már a beszédje mellõl megváltoztatom a jelzõt, meg kellene változtatnom a neve mellõl is, hogy õ kevesebb, mint fiatal.

Pedig tudom, jobban örül annak, hogy õ fiatal, mint amennyire azon búsulna, ha a beszédje lett volna fiatal.

Ügyes szónok, higgadtan, nyugodtan beszél, de gazdaköri hangon és stílusban.

Lyka után Dobránszky Péter emelkedett fel beszélni.

- Nini - mondák -, hát ez még ki nem beszélte magát tegnap?

Mintegy varázsütésre üres lett a tanácsterem. Mindenki a folyosóra tódult.

Megolvastam. Mindössze huszonhárom képviselõ maradt bent, meg a gyorsírók. Hanem ezek is más ceruzát váltottak a jegyzésekhez.

Az elnök szelíd arcára a szemráncok alá valami sajátos vérszomjas kifejezés lopta magát, ami némelykor megjelenik minden felvidéki arcon.

Igen, az elnök kegyetlenkedni szeret Dobránszkyval. Legalább tegnap ezt a benyomást tette ránk. Hát az bizony el is kel, hogy az ember hébe-hóba kiadja a haragját. S erre a legjobb individuum Dobránszky. Van olyan ember is aki visszavág, azzal nem jó kötekedni, van aztán olyan, aki vissza nem vág, csak följajdul, de az is kellemetlen. Dobránszky Péter azonban föl se jajdul, azon kell kipróbálni az elnöki tekintélyt, hogy meg ne egye a rozsda.

A huszonhárom ember denique bent maradt.

Más szónok is van olyan, aki, ha felkel, a Ház megindul a folyosóra és csak a barátjai maradnak udvariasságból.

De Dobránszkyval megfordítva történt ma is.

Neki az ellenségei maradtak bent.

... És a barátjai mentek ki?

Nem! Neki nincsenek barátjai - hanem inkább úgy akartam én azt kihozni, hogy a huszonhárom legnagyobb ellensége maradt ott.

... A beszédjét hallgatni?

Nem. Hanem a beszédjét akadályozni.

Az ország szomorú gazdasági viszonyainak orvoslásáról beszélt.

Nem lehetett kihallani a zajból, miféle orvosságokat preskribál, hanem annyi bizonyos, hogy csak roppant parányi adagokban adhatta be.