1886
CIKKEK, TÁRCÁK

A GYANÚ

Azon vettem észre magamat, hogy az utcámban minden ember süvegelni kezd, a környékbeli szatócsok, szabók kézdörzsölgetve jönnek ki boltjaikból meghajolni, ha arra megyek, a házmesterem megnagyságol, a kávéházban, amelybe járok, engem kínál meg legelõbb a kávés a burnótszelencéjébõl; egyszóval az egész világ elõzékenyebb irányomban, mint azelõtt.

De hát mi az ördög történhetett velem? Miért növekedtem meg így egyszerre az emberek szemében?

Töprenkedve siettem a redakcióba és átnéztem az egész havi »Budapesti Közlöny«-t, hogy azalatt, míg én távol voltam, nem kaptam-e bolondjába valami Ferenc József-rendet? Mert csak ilyesvalami rúgtathatta fel annyira a tekintélyemet.

De a »Budapesti Közlöny«-ben nem volt rólam semmi. Talán nem is lesz soha; pedig váltig kérem az én kedves bátyámat, Salamon Ferencet, tegyen be már egyszer valaminek a ciceró betûs rovatjába, dehogy teszi, dehogy, pedig csak egy tollvonásába kerülne, s lehetne irántam jóindulattal, mert én tulajdonképpen az õ becses lapjában kezdtem a nyilvános pályafutásomat. Itt jelent meg a nevem elõször nyomtatásban. Ti. abban a petit betûs rovatban, ahol a végrehajtások vannak.

Az én tisztelt Salamon Ferenc bátyám azonban azt szokta erre a kívánságomra mondani:

- Mindennek megvan a maga formája, öcsém. Amelyik név itt elöl jön ciceró betûkkel, az még bejuthat valamikor hátul a petitbe, aminthogy rendesen bele is jut, de amely nevet itt egyszer petitbõl szednek hátul, az már nehezen juthat ebben az életben elöl a ciceróba.

Elismervén ezen okoskodás filozofikus alaposságát, ezennel örökre lemondok a Ferenc József-rendrõl, s nyugodt lélekkel folytatom tovább a történetemet.

Hát mondom, most még kevésbé bírtam kiokoskodni, mitõl lettem én olyan nagyon tisztelt egyéniség egyszerre? Mert az elutazásom elõtt még a kutya sem törõdött velem.

De nini, önök azt sem tudják, hogy egyáltalán elutaztam, hát mindenekelõtt röviden meg kell mondanom, hogy az elbeszélendõ történet arra az idõpontra esik, mikor a tiszaeszlári ügy tárgyalása után hazajöttem Nyíregyházáról, ahonnan nehány tárcát is írtam akkoriban a tárgyalás menetérõl a »Pesti Hírlap«-ba.

Napok jöttek, múltak s még mindig átláthatlan homály fedte a nagy változást, melyen keresztülmentem az ismerõseim szemében, s mely azóta is sok föltûnõ jelben nyilvánult.

Végre, mint minden homálynak, ennek is szét kellett foszlania.

Egy nagy, robusztus alak nyitott be a redakcióba egy délután, óriás, csontos fej, izmos vállakon, vörnyeges körszakáll és apró erekkel átfutott kék szemek.

A padló rengett a léptei alatt, amint a szerkesztõségi szobákon átment. A tollak percenése megszûnt egy percre, az pedig itt nagy ritkaság, ahol senki sem kíváncsi semmire, ami természetes is, mert mi már azt is tudjuk, amit az egész világ csak holnap fog megtudni.

Hanem a nagy drabális ember mégis föltûnt. Szemei lomhán fürkésztek szerte, míg végre engem pillantott meg egy asztalnál.

Felém jött és a vállamra tette súlyos tenyerét.

- Ösmersz? - kérdé nyersen.

A hangjáról ráismertem.

- Klopinszky! - kiáltám.

- Igen, Klopinszky István vagyok. Teringette, csakhogy megtaláltalak... Huh! huh! De kutya meleg van. Hm. Hát ez az a redakció?

- Ez!

- Hát ti írjátok azt a sok okos dolgot, hm!

- Már bizony mi.

- Az a pápaszemes is?

- Az is.

- Mit ír az? - szólt fitymálva nézegetvén a cingár legénykét.

- A külföldet.

- Az bírálja Bismarckot?

- Az.

- Azzal a termettel! - kiáltá csodálkozva. - Hm, mégis furcsa.

Sehogy sem tudott megnyugodni, idegenül nézegetett szét, míg végre megakadt egy, a falra függesztett táblácskán, melyen ez áll: »Látogatók figyelmébe. Az idõ pénz!«

Odabökött a nagy bütykös kezével:

- Micsoda? Ez nekem szól?

- A világért sem. Az csak az alkalmatlan diskurálók ellen van kigondolva.

- Jó, jó, nem háborgatlak sokáig, egy bizalmas szavam volna hozzád. Lehet itt?

- Bátran. Parancsolj! Betegyem az ajtót?

- Tedd be!

Magunk maradtunk a szobában, hozzám hajolt s suttogva lihegte:

- Nagy dologban vagyok, rokon; nagy dologban.

- Miféle dologban?

- Benne vagyok a korrupcióban - mondá a szemeit szemérmetesen lesütve.

- Hogyhogy?

- Összeköttetésbe léptem a kormánnyal.

- Mifélébe...?

- Kivettem bérbe a töltéscsináló munkások élelmezését. Tizenkilenc szakácsnét fogadok, rokon... Tizenkilencet és a feleségemet meg szakácsné-generálisnak. Láttál te már valaha tizenkilenc eleven szakácsnét egyszerre! Nagy dolog. Fõzni fognak a munkásoknak. Jó seft.

És jelentõségteljesen hunyorított a szemeivel.

- Hanem hát - folytatta akadozva -, pénzem nincs a vállalathoz... hát azért jöttem... azért kerestelek fel, hogy segíts rajtam, rokon.

- Miképpen?

- Adj kölcsön vagy tizenötezer forintot.

Ránéztem, hogy tréfál-e vagy pedig meg van õrülve.

De sem a puffadt arcán nem találtam mosolyt, sem a kifejezés nélküli szemeiben ködöt.

- Tizenötezer forintot adjak? - kacagtam fel.

- Nono... hiszen nem ingyen kértem... Nyolc percentet adok tõle, aztán, ha akarod, be is tábláztathatod az összeget a csomaházi »skvarkámra«. (Így nevezik a szerényebb sárosiak a domíniumaikat.) Nem akarok neked rosszat. Az isten is megverne. Nyolc percent az ördögbe is! No, ne nevess hát. Kifutja. Kétezer gyomrot vettem ki árendába. A gyomrokon legtöbbet lehet megtakarítani.

- Igen, igen, de mi szükség azért velem ilyen ízetlen tréfát csinálni?

- Ne okoskodj, öreg, szúrd ki no, azt a tizenötezer forintot.

- Hagyj nekem békét - vágtam közbe türelmet vesztve -, ne vedd el ilyen ostobaságokkal az idõmet, sok dolgom van.

Klopinszky arca roppant savanyúra ferdült erre a szóra, láttam, hogy csakugyan komolyan kéri a tizenötezer forintot.

- Hát adsz vagy nem adsz? - sürgeté keserûen.

- Hol vegyek én neked tizenötezer forintot?

- Ugyan ne tagadd - suttogta egészen hozzám hajolva -, mintha nem tudnám.

- Mit? - kérdém ösztönszerûleg megijedve...

- Hogy húszezer forintot kaptál a zsidóktól.

- Miféle zsidóktól?

- Amiért ezeket a zsidó szellemû tárcákat írod a lapba.

Az elsõ pillanatban elvörösödtem a dühtõl.

- Ki volt az a gazember, aki mondta?

- Mindenütt beszélik. A Terka néni, a Muki bácsi, a Hilinyiék, tele van vele az egész környék. Azt már hiába tagadnád.

- De esküszöm neked, nem kaptam - hebegtem még mindig fellázadva a gyanúsítás ellen. - Hogy képzelhetsz ilyen butaságot?

S elkezdtem neki fejtegetni, hogy tiszta meggyõzõdésem szerint írok; bebizonyítottam világosan, hogy a pör kimenetelére nincsenek semmi befolyással az én tárcáim, következésképp nevetséges volna föltenni, hogy azokért a zsidók fizetnek. Több eszük van azoknak. Ha már énbennem nem hisz, legalább higgyen a zsidók élelmességében.

Mikor már azt hittem, hogy teljesen megvan gyõzve, rám bámult a szitakötõéhez hasonló hülye szemeivel és így szólt:

- Hát akkor adjál legalább tizenkétezer forintot. Talán az is elég lesz.

Az otrombaságnak ez a csökönyössége olyan zsibbasztó indulatba hozott, hogy sokáig nem bírtam szóhoz jutni, még a kezemet sem mozdítani, mert talán nekimentem volna fölháboro­dásomban az óriásnak.

Õ nem kevésbé dühöngött ezalatt, hangosan beszélt, szemei vadul forogtak és a nyála szétfrecsegett.

- Szép ember vagy, mondhatom. Gyönyörûséges rokon. Emlékezz csak vissza, anyád hogy szerette az én anyámat. Hányszor ringatott téged az én anyám térdein. Kõ van a szíved helyén, rossz ember vagy. Emlékszel-e, mikor még együtt keresgettük a madártojásokat a mezõn. Már akkor is eltagadtad elõlem, ha fészekre bukkantál. Most is bezárod szívedet... Jól van! Elme­gyek, ne félj... nem alkalmatlankodom neked tovább..., hanem ha majd otthon kimegyek az anyád sírjához valamelyik nap, elkiáltom magam a fejfájánál: hogy miféle madár lettél.

- Pista! - hörögtem elszörnyûközve... - Ne folytasd, ne kínozz.

Pista éppen távozóban volt már, a botját és kalapját fogta.

- Ne menj így el, kérlek.

- Hát adsz? - szólt fölcsillanó reménnyel.

- Nem adok, mert nincs.

- Micsoda? Még mindig nem ismered be, hogy kaptál pénzt a zsidó kasszából?

- Azt sem tudom, hogy van-e ilyen kassza.

- Azt sem tudod? Hát az mi a mennykõ, ahonnan Eötvös Károly kapta a félmilliót? Eressz!... megyek. Elég volt, uram. Ajánlom magamat.

S ezzel egy mélységesen megvetõ pillantással mért végig s becsapta maga után az ajtót.

Egy mentõ gondolatom támadt... Ha az igazat nem hiszi el, hát bizonyosan elhiszi a nem igazat. Beszéljünk az õ észjárása szerint. Utána futottam.

- Pista, Pista, gyere vissza!

Gondolkozott egy percig, megforduljon-e. Lassan, hidegen megfordult.

- Mi tetszik?

- Gyere be, kérlek, egy szóra.

Bejött.

- Mit akarsz? - kérdé közömbösen.

- El akarok neked mondani mindent, úgy ahogy van.

- No.

- Eötvös Károlyt említetted azelõtt - mondám szelíden.

- Hát aztán? - dünnyögte nyersen, bizalmatlanul.

- Csakugyan van valami abban a dologban.

- Ugye, hm!

- Mondtad, hogy fölvette a félmilliót.

- Persze hogy fölvette.

- Éppen ez a baj. Mert az igaz, hogy Eötvös mindnyájunknak húsz-húsz ezer forintot ígért, akik a zsidók mellett fogunk írni, de amint a félmilliót fölvette, azóta...

- Nos azóta? - szólt közbe élénken.

- Feléje sem jön a redakciónak.

(Gondoltam magamban: Bocsássa meg szegény Eötvös a bûnömet, õnála bízvást elcsúszik ez a ráfogás is, a többi mellett neki már nem árt, nekem meg használ.)

Erre csodálatosan egyszerre kiengedett a Klopinszky István haragos ábrázata, nem volt már olyan mord, leült szép csendesen mellém.

- Te fiú - mondá élénken és a kezével rácsapott az íróasztalomra -, azt a pénzt sohasem fogod megkapni attól az embertõl!

- Én is kezdem már hinni... - feleltem szomorúan.

- Látod, látod. Hiszékeny, bohó lélek. Téged mindenki az orrodnál fogva vezethet. Olyan jó szíved van, mint a vaj. Ej, ej, gyerek, abból a pénzbõl nem eszel!

- Hja, bizony, bizony - sopánkodtam a szerepemhez híven, melynek sikerében egy percig sem kételkedtem, mert látással dicsekszik a gyanú, pedig szurokkal van mind a két szeme betapasztva.

- Pedig ugye, kellene a pénz? - firtatott kisvártatva.

- Persze.

- Ejnye... ejnye! Nono... ne búsulj azért. Él még a pénzek anyja. Kölykezik az örökké. Hanem arra a húszezerre bízvást keresztet vethetsz.

Idomtalan kezével gyöngéden simogatta meg a fejemet s buta szemeiben jóság, szelídség tükrözõdött.

- Szegény fiú! Hm. Mindegy. Ne ess azért kétségbe, öreg, ha mondom... ha már így van, így van. Ha te nem adhattál nekem, majd adok neked én. Nincs más mód, fölveszek a birtokomra valahol... Aztán no... hiszen tudod kicsoda neked Klopinszky István. Hát szervusz, öreg.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Így szabadultam meg Klopinszky rokonom sírig tartó neheztelésétõl furfangos csellel, azoknak a szomorú napoknak egyikén, mikor annyira divatba jött a gyanúsítás, hogy még én, igénytelen újságíró is gazdag ember hírébe keveredtem.

Most értettem már a megnövekedett tekintélyemet az utcámban a szabók és szatócsok közt.

És mondhatom önöknek, hogy a gazdagságnak a híre nem valami nagyon kellemetes. Próbáltam.

Ami azonban magát a gazdagságot illeti, azt nem próbáltam, és nem is állítom, hogy kellemetlen lenne.

EGY ALISPÁN

(Mihálka Lászlóról)

Olyan kizárólagos megyei ember volt »Laci bácsi« (mert még a megyei írnokok is így nevezték), hogy túl nem élhette az országos hírét, belehalt. Hiába õ csak megyei hírre volt teremtve, hanem abból aztán bõven kijutott a része. Több mint harminc éven át »hordta nyakán a kolompot« ahogy õ szokta magát kifejezni.

Oláh famíliából származott, de vérségben állott a magyar nemességgel, melynek prototípusa volt. Igazi táblabírói temperamentum, hogy Szabolcsban sem termett soha különb. Magas robusztus férfi rokonszenves kifejezésû arccal és kecskeszakállal, melyet beszéd közben nagy elõszeretettel húzogatott, simítgatott. Azt lehetne mondani, hogy az utolsó táblabíróalispán szállt benne sírba.

Ez a férfiú, akinek élte alkonyát oly méltatlan támadások keserítették meg, jó magyar hazafi volt és sokat használt a hazájának e kritikus ponton, mely tele van veszélyes anyaggal.

Már 1848-ban is erõsen lázongtak az oláhok, oroszok e megyében és táborokba kezdtek gyülekezni a magyarok ellen, midõn egyszerre megjelent köztük egy piszkos, condrás legény és még az eddigieknél is merészebb dolgokról kezdett nekik szónokolni. Tetszettek a beszédek s a jövevény egy-két napon át táborozván velük, csakhamar vezére lett a gyülevész csordának.

Mikor már teljesen megbíztak benne, akkor aztán kezdett egy skálával lejjebb beszélni és megint lejjebb-lejjebb, mígnem apródonkint teljesen lecsillapította a lázadók nagy részét; szét is oszlottak, csak egy kis töredék mozgott még s áskálódtak a vezér ellen.

Egy nap, honnan, honnan nem, minden egyes áskálódót elfogtak a pandúrok s vitték a vármegyeházára.

Hát ott aztán találtak egy hetyke magyar urat, a domnule fõszolgabírót, aki szakasztott úgy nézett ki arcban, mint a lázadók condrás vezére s aki nem sokat teketóriázott az elfogottakkal, vagy kapacitálta õket, vagy felakasztatta.

Ez is, az is Mihálka László volt.

Az egész megye bizalma benne összpontosult, senki sem tudott a nép nyelvén úgy beszélni, mint õ. Igazi zseni volt e nemben. Hanem szerette is minden osztály és nemzetiség egyaránt. Leginkább tûnt ez ki most, a Herman-féle akció idejében.

Egyszerû, jószívû ember volt, minden affektáció nélkül, bölcs és elõvigyázó, de minden rendszer nélkül. Hatalmas egyénisége olyan erõsen domborodott ki Máramaros megyében, hogy ide ugyan hiába hozott az ország új törvényeket és intézményeket, a megyét az öreg Mihálka igazgatta, vezette az õ akarata és esze szerint.

Nemcsak alispánja volt õ a megyének, hanem ügyvéde és bírája is. Reggel mikor kelt, tele volt a folyosója oláh és rusznyák emberekkel. Százszámra hûsöltek ott bocskoraikat megeresztve az alispáni iroda elõtt. Az asszonyok a csecsemõ gyerekeiket is elhozták.

Az alispán kijött és nevén szólította valamennyit. - No mi baj, Gligor?

- Ez és ez - mondta Gligor. - Pöröm van a Lapuj ellen.

- Ostobaság. Minek költenél arra. Elveszted. Takarodsz haza mindjárt. Hát te, fiam Stepan, mi járatban vagy?

- Elhagyott a feleségem, nagyságos uram.

- Úgy? Vissza akarnád?

- Vissza, de nem jön. Mit csináljak? Bíróhoz menjek?

- Minek? Ösmerem a menyecskét, hiú, de szeret. Eredj be a boltba, ide a sarokra, édes fiam. Vegyél neki egy új tarka viganót s eredj utána, kérleld meg, hidd el, hogy visszajön a viganó után, mint a malac a kukoricás szakajtó nyomában. És te, Drakulye Borbála, mit keresel itt? Ejnye, beh vén banya lettél azóta.

Drakulye Bora is elpanaszolja a keservét, annak is eligazítja a baját a viceispán. Egyszóval míg a reggeli csibukját elszívja, azalatt rendbe hozza sétálgatás közben az egész Máramaros megye dolgát.

A csibuk elválhatatlan Laci bácsitól. Éjjel-nappal vele van, s ha sétál is, nem botot visz magával, hanem a csibukszárat lógázza. Még nagy utakra is magával viszi a csibukot. Tavaly a Tisza jubileumán láttam Laci bácsit utoljára, akkor is a csibukkal volt itt.

Mindenkit te-nek szólított és nem tûrt semmi ceremóniát. Mikor még a bíráskodás úrbéri ügyekben az alispáni teendõk közé tartozott, ilyenkor tele volt az alispáni szoba felekkel, ügyvédekkel és vendégekkel. Õ el tudott azok közt igazodni. A vendégeknek bort adott és ferbli kártyát a kezébe és leültette õket egy asztalkához, az ügyvédeknek tintát adott és papirost, hadd tárgyaljanak, õ maga meg gibickedett hol itt, hol ott.

Csak néha bosszantotta meg valami, például az, ha valamelyik hosszan írt a tárgyalási jegyzõkönyvbe.

- Minek fáradsz, fiam - szólt közbe -, hát olyan bolondnak tartasz te engem, akirõl azt hiszed, hogy az irka-firkáitokat el is olvassa?

Laci bácsi úgyis már jobban ismerte a tényálladékot akkor, mint bárki más. Hogyne, mikor azt volt róla szokás mondani, hogy az egész Máramarost úgy ismeri, hogy minden egyes fájára emlékszik, hol áll.

- Mi vagy? - szokta kérdezni, ha egy-egy fajbelije jött hozzá.

- Oláh - mondá.

- Helyes, édes fiam, én magam is oláh vagyok, mindketten magyar oláhok vagyunk, ülj le nálam.

Hanem jaj volt, ha a fajabeli azt felelte, hogy õ »román«.

- Takarodsz ki gazember a szobámból! Romániába... Én nem ösmerek itt románokat!

Halála mély és általános részvétet keltett a szép mármarosi bércek közt.

»Végünk van« - írja egy barátom a bedei nemesek közül - s e szép szavakkal végzi sorait, melyek méltán illenek a derék férfiú nekrológjába: »Ezt a széthúzó emberrajt itt, nem bírja összetartani többé senki. Az anyaméh pusztult el Mihálkában.«

JANSKYSÁGOK

Mennyi jóakarat kezd megint kárbaveszni. És mennyi rosszat nyeltünk le - hiába. A nemzeti érzület ímhol farkasszemet néz megint a k. k. Armeegeist-tal s a régi kérdés ismét közöttünk áll egész merevséggel.

A katonai vasat nem lehet hajlítani; engedelmeskedni kell neki vagy el kell törni!

Ipolyi Arnold a rokonszenves és tudós püspök pár év elõtt az akadémiai székbõl meglec­kéz­tette a magyar ifjúságot keményen, amiért nem töri magát a tiszti kardbojt után. Mikor több tiszt van a csehek és horvátok közül külön-külön a hadseregben, mint amennyi magyar!

Mindenki hallgatott; még csak azt sem mondták, hogy hiszen azok azért vannak többen, mert éppen - csehek és horvátok. Iparkodtunk nyelni s nem bántuk már, ha úgy »beleszamaraznak« is bennünket a hadseregbe, csak benne legyünk egyszer. S ma már megint ott vagyunk, ahol ezelõtt 50 évvel. »Emberanyag« vagyunk, semmi más.

De csak az tudja igazán, hogy mi az az Armeegeist, aki benne volt legalább egy évig ebben a spirituszban. S akinek kiszolgáltatták azon kénkõszagú gorombaságokat, amelyeket itt a mûvelt magyar fiatalság részére külön tartogatnak.

A gorombasághoz azonban hozzá lehet szokni. Az elsõ »marha« titulus, az igaz, hogy rosszul esik egy kicsit, azonban egy okos ember azt mindig elviseli - a hazáért. A hazáért meghalni sem nehéz; az össze-marháztatás pedig ennél mégiscsak kevesebb. A fül pedig sajátságos egy orgánum. Késõbb már szinte jólesõ zene néki a k. k. Rindvieh.

De sokkal nehezebb túlesni ama lenézésen, mely a hadseregben minden iránt uralkodik, ami magyar. Nem az osztrák és nem a német szellem az, amitõl a magyar ifjúság hazafias érzülete a fegyver alatt legtöbbet szenved, hanem valami más. Egy harmadik szellem: a hadsereg saját külön szelleme. S az a bizonyos hang, amibõl a magyar ifjúnak mindig Brennus szava jut az eszébe, ha hallja: »Vae victis!« A gyõzõ hangja a legyõzöttel szemben, mely annál sértõbb, minél inkább bizonyos az, hogy nem az a »gyõzõ« gyõzte le a legyõzöttet, hanem amaz. (Itt most éjszak felé böktem a hüvelykujjammal.)

S azután a nyelv, a nyelv! Ez a csodálatos szer, mely hol összeolvaszt mindent, hol meg nem enged semmit összeolvadni.

Valójában a közös hadsereg tisztikarában minden ismeretág elõbbre van, mint a magyar nyelv. Ez ott egyszerûen nem létezik. Aki tudja, az is csak egyre használja: a káromkodásra.

De legyünk ebben is igazságosak.

Vannak a közös hadsereg tisztikarának olyan egyénei, akik nemcsak szeretik a magyar nyelvet, hanem tanulják is. Csakhogy ezek majdnem kizárólag külföldiek. Olyanok, akik Bajor­ország­ból, Braunschweigból, Poroszországból vagy más német államból léptek át a cs. kir. osztrák közös hadseregbe.

És itt már ne haragudjunk többé.

Magam ismertem egy derék kapitányt a szegedi ezredbõl, aki mindig zsebében hordozta a német-magyar szótárt és benne lapozgatva beszélt a magyar legénységgel, ilyenformán:

- Holnap korán, nélkül borjú, lesz kimenni gyakorlatnak.

A legénység már hozzászokott, s a legbolondabb parancsokat is megértette.

Szerette pedig fõképpen H. kapitány a századába osztott egyéves önkénteseket s még a háborúban is megkülönböztette õket, mûvelt emberhez illõ delikatesszel.

Egyszer nagy baj volt a században. Valami huncfutság esett és nem találkozott gazdája. A kapitány megdühösödött és kitört belõle a reglement:

- Kutyák vagyotok, betyárok, zsiványok vagyotok...

Hirtelen eszébe jutott, hogy az önkéntesek is ott vannak a sorban. Meg akarta õket különböztetni, azzal, hogy csak a többségre érti:

- Mondom zsiványok vagyotok; de nem mindnyájan, csak valamennyien.

Még ezt is elértették neki, úgy ahogy gondolta.

Az ilyen azonban kivétel. Rendesen a legnagyobb kínszenvedéssel és lassúsággal megy az, ahogy a német nyelv és a magyar nyelv a hadseregben érintkezik.

A magyar ezredeknél »használati nyelv« gyanánt föl van ugyan véve itt-ott a magyar is, csakhogy azt - nem használják. A kapitány és hadnagy nem tud magyarul egy kukkot sem, a legénység pedig németül nem tud. Ha azután a kapitány lehordja a századot, az õrmester tolmácsolja az általános összegazemberezést.

S itt ismét ne haragudjunk, mert humor van a dologban. A mi derék Tarka Péterünk például egy este kinn maradt mulatni a városban engedély nélkül. Kapitális vétség; 2 napi kurtavas és 30 napi kaszárnya-áristom. A kapitány azonban ezúttal megelégedett a prédikációval. A puccer természetesen németül ment, aminthogy nem is mehetett az másképp:

- Hallja maga! Maga csirkefogónak született s maga nem érdemli meg, hogy a császár ruháját viselje. Ha még egyszer kinn marad, vasra veretem 8 napra, hogy a csontjai is csikorognak bele és négykézláb fog tõle járni 3 esztendeig. (Az õrmesterhez fordulva.) Jetzt sagen Sie ihm das ungarisch!

Az õrmester megtolmácsolta híven és ropogós magyar nyelven:

- ...Azt is mondja a kapitány úr, hogy négykézláb fog tõle járni 3 esztendeig. (Körülnéz és látja, hogy nem hat eléggé a magyar fordítás.) Végül pedig a kapitány úr úgy pofon fogja magát ütni, hogy az utolsó ítéletnél is akkora lesz tõle a feje, mint ez a kaszárnya; hogy ütne kendbe menázsi elõtt a három ágú tüzes istennyila!

Szegény magyar nyelv. Azért haltak meg és azért koplaltak érted annyian, hogy ezer éves jubileumod küszöbén ilyen szereped legyen a magad államában.

UTAZÁS A NÉMETEK KÖZT

I. A pénzen vett tél

Bizony már kerek egy hónapja, ahogy se én nem láttam a »Pesti Hírlap«-ot, sem az nem látott engem. Megígértem ugyan szentül, hogy Ischlbõl írok a lapba egy-két levelet azon esetre, ha a magyar király ott lesz.

Sajnos, elkéstem. Addig kódorogtam Ausseeban, Gmundenben, hogy Ischlbe érvén, ott már csak az osztrák császárt találtam. (Hiszen tudják önök, miért mondom.)

Nem kötelezett tehát semmi ígéret többé, kedvemre barangolhattam a Salzkammergutban, amelyre a turista azt mondja »ejnye be fölséges vidék«, de a magyar gazda szánakozva csóválná meg fejét: »istenem, hát még itt is emberek laknak!«

Alighogy elhagyjuk a szép melki apátságot, ahol a mi Haynaldunk vágyik öreg napjait eltölteni (hát lesz õ valamikor öreg is?), kezdõdik a vadregényes Gesäuse. Az egyik hegygerinc a másiknak elölget, fehér felhõkbe burkolóznak a komor, égbe meredezõ hegyormok. Fenyõk illata vegyül a hûs alpesi levegõ közé. Hegyeket, sziklákat lát az ember egy egész napi úton, csak felülrõl mosolyog be szûk nyíláson a bajor színû ég, s alant a keskeny völgyben locsog a sárga Traun patak.

De hisz ezt az utat fölösleges leírni, ösmeri ezt mindenki; mert a turistaságnak úgyszólván az ábécéjét képezi az alpesi út, a Dachstein, az egyhangú holt hegység s a salzkammerguti szép tavak, melyek különben csak egy-egy kanál víz a mi Balatonunkhoz képest.

A turistaság bizonyos tekintetben mindig nevetséges volt elõttem; azok atipikus alakok a hosszú szöges botjaikkal, a hegymászó cipõkben, akik szemeiket merõn szegezve a Baedeker apró betûi közé, úgy mennek el a tájak mellett, hogy sokszor semmit sem látnak azokból.

- Most Traunkirchenben vagyunk - morogja a turista Baedekerjét és mappáját nézegetve, de a világért föl nem pillant, hogy milyen az a Traunkirchen, mert neki elég az a tudat, hogy ott járt; a kék ceruzájával nagy megelégedéssel húzza alá azt a helyet hogy »consummatum est«.

A turistasághoz három dolog szükséges: szenvedély, fantázia és turista célra berendezett vidék. Ehhez a harmadikhoz pompásan értenek a Salzkammergut lakói. Az õ kezök és reklámjaik alatt minden látnivalóvá lészen. Még a stájer hegyek is csodálatos alakokat öltenek. A gmundeni tó két kopár hegyet mos, amelyekbõl az egyik úgy néz ki, mint egy fekvõ görög leány, a másik pedig XIV. Lajos arcát mutatja híven, orrostul, szemgödröstül. Hanem persze meg kell tudni látni. Nekem nem volt hozzá elég fantáziám.

A szép fényes fürdõk, melyek az egyes tavak mellett épültek, leginkább arra valók, hogy legyen olyan hely, ahol a nagyurak a téli életüket nyáron folytathassák, Ischl semmi egyéb, mint egy darab Bécs. Gastein, Gmunden pedig úgy hasonlít Ischlhöz, mint az egyik tojás, akarom mondani mint az egyik osztrák generális a másikhoz. Hanem kellemesen válik ki Aussee.

Ez aztán az igazi csendes üdülõhely. Idegbetegeknek, szellemi munkában elfáradt embereknek nyugalmas pihenõ. Itt nincs se esplanade, se fény, se zaj, hanem van árnyék mindenütt. Nem bír a lakásából olyan helyre kilépni az ember, hogy mindjárt ne erdõben legyen.

Kies kirándulóhelyekben ritkítja párját s mindenik csak egy-egy félórányi gyalogséta. Ott van közel a gyönyörû Grundelsee, az altausseei pompás tó, a kedélyes Bachwirth, az ausseei Veray János, aki minden pohár sörhöz egy-két kádenciát mond és énekel. Olyan hely ez, hogy itt a legnyugtalanabb világfi is a természet csendes szemléletébe mélyed, s a leginkarnatusabb lump is lefekszik fél kilenckor, mert kilenc táján minden lámpa kialszik, minden korcsmát bezárnak, s komor hallgatag éj borul az óriási hegyek fölé. Csak lent a völgyben zajlik a kanyargó Traun.

Az idevaló népek úgy vannak már szoktatva, hogy az idegennek kellemes köztük idõzni. Elõzékenyek, szolgálatkészek, szóval tudják hogy az idegenekbõl élnek. A szépnem nem sokat ér, hanem a férfi része igen jól fest a tollas stájer kalapban és a térden felül érõ fekete nadrágban. Öltönyüket szívesen veszik fel az idegenek is, mert a stájer ruha erõs elhárító eszköz a stájer kréta kanyarodásai ellen.

Magam is szereztem egy ilyen festõi habitust, hanem egy kicsit kényelmetlennek találtam, különösen a lábam fázott benne.

- Ugyan mondja meg nekem - kérdém egyszer az egyik stájertõl -, mi célszerût találnak maguk ezekben a nadrágokban? Mi jó van abban, hogy a térdük szabadon van?

- Hja uram, lehetne ez a nadrág hosszabb is, de mi hegymászó emberek vagyunk és ha egyszer a térdünket odaütjük valami kõhöz és széthasítjuk, hát az magától benõ, hanem ha a nadrág széthasadna, az sohase nõne össze többet magától.

Ez aztán olyan magyarázat volt, hogy teljesen rehabilitálta a stájer nadrágot.

Azt hittem csupa gyönyörûség lesz innen írogatni a »Pesti Hírlap« számára, mert úgy képzeltem a dolgot, hogyha én annyi világfürdõt meglátok, hát énbelõlem olyan okos ember lesz, hogy a növekedõ eszembõl legalább minden másodnap le kell nyesegetni egy tárcáravalót.

De nem úgy történt, mert olyan kutya hideg volt az egész idõ alatt, komor köd ült az Alpeseken, csípõs novemberi szél süvített be az ablakaimon, hogy két egész hétig nem tudtam leírni a papirosra többet egy sornál - a címet.

S e cím: »A pénzen vett tél«.

Ebben az egy sorban körülbelül benne is van a fürdõzések kritikája.

Nem osztom ugyan azt a nézetet, amit Kégl György vall, hogyha a föld forog a nap körül, akkor úgyis belefordul a világ minden levegõjébe egy nap alatt; elismerem, hogy az Alpesek közt jobb a levegõ, mint például Kõbányán, de egyben azt hiszem mégis igaza lehetne Kégl Györgynek: hogy nem a levegõ teszi az embert. Hisz ott van a szerencsétlen Hallstadt, a legszebb fekvésû hely az egész Steiermarkban s a lakosai mégis valóságos kretének. Három lábnyi emberkék pufók, penész színû arccal, többnyire hülyék és beszélni nem tudnak. Honnan degenerálódott így ez a faj, alig lehet kinyomozni. Valami borzasztó betegség ronthatta meg a helységet századok elõtt. S ily nyomorék párok összeházasodásából származhatott a mostani szánalmas korcs nemzedék, mely nincs többé az isten képére teremtve.

Hallstadt sziklás hegyoldalban fekszik egészen beépítve pilotákra a tóra, mint Velence. Annyi kevés földje van a lakosoknak, hogy temetõre se jut. Egy közös gödörbe dobják a halottaikat s csak a módosabbak engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy a hozzátartozóik koponyáját bizonyos összegért eltétetik egy vagy két generáción át a templomba.

A vezetõ bárgyú egykedvûséggel mutogatta:

- Ez a megboldogult plébános úr feje, amaz meg a volt bíróé... no ez meg itt az elsõ feleségem.

Hallstadtban nagyon kellemetlen dolog születni, de még kellemetlenebb meghalni.

II. Mit szól Bregenz?

Bregenz az az osztrákoknál, ami nálunk báró Kemény Gábor. Csakhogy Kemény Gábor miniszter, Bregenz meg csak egy kisváros a svájci határszélen.

A salzkammerguti ember, mikor reggel fölnyitja a szemét, legelõbb is megtapogatja magát, hogy eleven-e még s ha eleven, arra nyitja a száját:

- Mit szól Bregenz?

Ami annyit jelent, hogy: milyen idõ volt tegnap Bregenzben? Mert olyan idõ lesz ma a Salzkammergutban.

Meg van az telegrafírozva minden irányban: ott függ a városházán, a kávéházakban, a kurszalonokban, a korcsmákban, a postahivatalon és mindenütt, hogy a közönség tudja magát mihez tartani, miképp öltözködjék, hideg idõ lesz-e vagy meleg, vigyen-e esernyõt, sárba való cipõt húzzon-e fel, lehet-e kirándulnia vagy nem - mert annak csak Bregenz a megmondhatója.

Kapus, szolgáló, kocsis, turista-vezetõ, korcsmáros, fürdõvendég, mind a Bregenz után tudakozódik s ahhoz regulázza magát. A tereken nagy embertömeg jön össze s egymásnak adják a hírt, hogy mit szól a mai napra Bregenz.

A gondviselés és a vak esetlegesség ugyan azt hozta magával eddig, hogy a Bregenz jóslata csak minden tizenötödik esetben teljesedett, hat esetben nem az történik, nyolc esetben pedig éppen az ellenkezõ történik, de az azért nem tesz semmit, a Salzkammergut lakói és turistái szentül meg vannak gyõzõdve, hogy a bregenzi tegnapi idõt a szél csalhatatlanul ide hozza és itt hagyja depozitumnak másnapra. Bregenz sohasem megy ki a divatból. Az õ iránta való ragaszkodást és a benne vetett hitet ki nem oltja a szívekbõl semmiféle csalódás.

És az jól van így, mert valamiféle érzésnek csak kell lennie az osztrákban is s miért ne legyen ez a Bregenzbe vetett rendíthetetlen bizodalom?

Eleinte komikusnak tûnt fel nekem, ostobaságnak tartottam, de belátom, nem volt igazam. Az ottani levegõben van benne ez a hit.

Egy hét múlva már magam is azon kezdtem reggelenkint, mielõtt valamihez fogtam volna:

- Nézzük meg elõbb, mit szól Bregenz?

III. Hazai hangok

A szépen gondozott ausseei gyepet, sárga kaviccsal behintett szerpentin ösvények szelik keresztül-kasul. Árnyas õstölgyek és bükkek közt vezetnek a szép utak mindenfelé. Csupa gyönyörûség ott gyalogolni.

Minden ezer ölre azonban egy-egy sövénykapu zárja el az utat, szinte lehetetlen elgondolni mire valók ezek a gátak ide?

Hanem mikor azután meglátjuk, hogy fürge gyermekraj áll a torlasz mögött; kandi arccal kukucskálnak át, jönnek-e idegenek, s ha jönnek, õk nyitják ki nagy hódolatteljesen - akkor rögtön rá lehet jönni, hogy ezeket a fölösleges kapukat arra gondolta ki az ausseei kupaktanács, hogy a gyermekeknek is legyen valami keresete.

Egy-két krajcárt vetnek nekik az idegenek a kinyitásért. Az élelmes osztrákok még a gyermekek játékát is hasznosítják.

Egy ilyen kapuhoz értünk egy délután. Az apró, pirospozsgás stájer gyerekek hadirendbe sorakoztak, nekidûltek keskeny hátukkal a faoszlophoz kötött kerítésnek s nagy erõlködéssel látszottak azt elõttünk félretolni, a kinyomkodott karéjos vágányban.

Az egyik kölyök vígan fölhajította a kakastollas kalapját a levegõbe s visító vékony hangon fölkiáltott;

- Abzug Jansky!

- Abzug Jansky! - ordíták utána a többi gyerekek kórusban. Kis orcáik megduzzadtak, szemeik kidülledtek a kiabálástól.

Magyarok lévén a társaságban (körülbelül két harmadrésze a fürdõvendégeknek magyar) meglepett az otthoni jelszó, s elárasztottuk hatosokkal a gyermekeket.

- Kitõl tanultátok ezt?

- A többi gyerekektõl - mondák.

S valóban a következõ kerítéseknél is ez az üvöltés fogadott. Szerte-szét hangzott az erdõkben egész nap a rigók füttye és a stájer nebulók kiáltozása: Abzug Jansky.

Nyomoztuk vajon ki hinthette el ezt a veszedelmes mondatot az osztrák csemeték közt. (Tudakozódtam mindenfelé, ha nem járt-e erre Beöthy Algernon?) Végre is arra a megfejtésre jutottunk, hogy valami jókedélyû magyar taníthatott be rá tréfából egy gyerekcsoportot s az összes gyermekek látván, hogy a két szó jól jövedelmez, azt hitték valamely csodálatos varázsige, amely hatosokra változtatja az idegenek krajcárjait.

Bizony az! Varázsige. Csakhogy minálunk megfordítva, majdnem rézzé változtatta azt, amit ezüstnek tartottunk.

IV. A rehabilitált hal

Ha nem telivér turista volnék most, hanem a régi mesemondó - belemennék a mesei hangba s így folytatnám: ...amint mentünk, mendegéltük, elértünk egy városba, amelyet Linznek nevez­nek s amely egészen fekete posztóval volt behúzva. Nagy jajgatás és siránkozás hallatszék az utcákon. Az emberek kétségbeesve tördelték kezeiket...

De minthogy reális szemmel kell néznem a dolgokat s reális színekkel festenem, hát csak annyit mondok, hogy Linzet olyan izgatottságban találtuk, aminõben nem volt a linzi békekötés óta.

Emberek nagy csoportokba verõdve beszélgettek a korcsmák és kávéházak elõtt.

Egy nagy esemény foglalkoztatta az egész várost. A hordárok eszeveszetten futkostak a városban a legfrissebb lapokat árulva, roppant kiabálással.

- A hal-kérdés! A híres hal-kérdés! Ára négy krajcár!

Az összes linzi és felsõ-ausztriai lapok arról hoztak vezércikkeket. Az utcákon öles plakátok hirdették, hogy egy röpirat jelent meg a hal-kérdésrõl, itt és ott kapható.

A café chantant-okban errõl szavalnak már egy hét óta gúnyos verseket. A rendõrséget is meg kellett kettõztetni. A linzi béke ezzel az eseménnyel fogyott el. Túl, a dunai városrészben rakoncátlan tömegek gyülekeztek népgyûlést tartani.

A »Vörös Rák«-ba szálltunk s kérdeztük a pincértõl, mi látnivalók vannak a városban?

Az búbánatos arcot vágott és sopánkodva mondá:

- Nincs itt uraim semmi. Rossz idõben jöttek. Az egész város ki van a formájából véve. Itt nagy dolgok történnek. Isten tudja, mi lesz belõlünk.

(Istenem, gondoltam, tehát ezeknek is van valami aggasztó Jansky-ügyük!)

- De hát mi történik, az isten szerelméért?

Az izgatottságtól nem tudott szólni, hanem felhozott a szobánkba egy mázsa lapot, hogy olvassuk ki azokból a rettenetes hal-affért, mely egész Felsõ-Ausztriát hullámzásba hozta.

Egy napig tanulmányoztam a lapokat, míg végre megértettem a helyzetet.

*

Hát az történt, kérem, Linznek városában, hogy Neubauer vendéglõs, aki egyszeresmind városi tanácsos, megvett a piacon egy nagy félmázsás harcsát.

A kofának kifizette az árát és azt mondta, a halért majd elküldi a szolgáját, addig csak maradjon itt a jámbor víziállat.

Alighogy elment a vendéglõs, az ördög arra hozta a városi állatorvost.

A városi állatorvos meglátván a halat, megnézegette, körültapogatta és így szólt:

- Mikor fogták ki ezt a halat?

- Tegnap.

Megszagolta.

- Az lehetetlen! Ez a hal már legalább négy napos és már szaga van. Ezt nem lehet megenni. Ezennel konfiskálom mint ártalmast.

- De a hal nem az enyém, uram - ellenkezett a kofa. - Egy úr már megvette és elküld érte.

- Az nekem tökéletesen mindegy - felelte az állatorvos -, ön egy bizonyítványt fog kapni, melyben a hal holtnak van nyilvánítva s következésképp ehetetlennek. A hal helyett ezt adhatja majd át a vevõnek.

Így történt aztán, hogy mikor a szállodaszolga a halért jött csak a halotti bizonyítványt vihette haza róla.

Dühbe jött ezen Neubauer, a vendéglõs s minthogy egyszeresmind városi tanácsnok is, nagy fúriában rohant fel a városházára szatiszfakciót kérni: mert a becsületében van, azt mondja, megsértve s jaj annak az állatorvosnak, ha megkapja.

Az állatorvos megijedt, vakarta a fejét, hogy egy ilyen potentáttal kötött ki, akinek szava van a tanácsban.

- Ön holtnak merte nyilvánítani halamat - kiálta Neubauer.

- Én nem tudtam, uram - hebegte.

- Írjon ön azonnal egy bizonyítványt, hogy a hal eleven, vagy különben... két perc gondolkodási idõt adok.

Két percig álltak szembe zordonan a verejtéket izzadó állatorvos és a bõsz vendéglõs.

- Mire határozta ön magát? - mennydörgé az utóbbi, ama végzetes két perc múlva.

Az orvos búsan hajtá le fejét:

- Föl fogom támasztani a halat.

És megírta a másik bizonyítványt, hogy a hal eleven és fürge.

*

Átkozott újságírók azonban kiszimatolták a dolgot és kiírták az újságokba. A közvélemény lázasan megmozdult e rettenetes leleplezésekre. Hosszas támadások indultak meg minden vonalon és roppant diskussziók fejlõdtek ki egész Ausztriában, hogy eleven volt-e valjon a hal vagy holt? A hang mindegyre szenvedélyesebbé fajult s mindég több-több ember vonatott be az ádáz irtó harcba. Nyilatkozatok egymást érték. Nyilatkozott a magisztrátus, jöttek a különbözõ szenvedélyes felszólalások a két pártra oszlott közönség körébõl. Az izgatott vita hullámai egyre magasabban csapkodtak. Nyilatkozott a kofa, nyilatkozott a vendéglõs, nyilatkozott az állatorvos.

Csak maga a hal nem nyilatkozott.

Azaz legalább addig nem, amíg mi ott idõztünk az együgyû városban, mely nagyon boldog lehet a nagy bajával.

V. Az isten szomszédja

Gmundenben eleven élet pezsgett ez idõ szerint.

Az imént lefolyt politikai nézõjáték személyzete ugyanis nagyrészt e környéken volt össze­gyûlve. Albrecht fõherceg itt tartózkodott s innen járt át Ischlbe. Edelsheim-Gyulayné asszony a Hotel Belvue-ben üdült. Egymást érte a sok hír a különben csendes ischli udvarból. Míg végre egy délelõtt megtudta a bárónõ a penzionálást s rögtön útra kelvén, maga vitte meg a Hiób-hírt Budára.

Én akkor azt mondtam a meglepõ eseményre:

- Le hagyom a nyakamat vágni, hogyha ez igaz.

És ha az efféle dologban szaván fognák az embert, négy nap múlva már nyak nélkül mentem volna át Hallstadtba, mert ötödnapra megjelent a lapokban a legfelsõbb kézirat.

Gmunden fölséges hely s megvallom, szerettem volna ott idõzni tovább is, de ez idõben, fájdalom, minden ott tartózkodó emberrõl azt hitték, hogy Bayreuthba, az elõadásokra van erre átutazóban.

S hogy én e gyanú alatt éljek - azt ki nem bírtam tovább négy napnál.

Átmentem tehát Hallstadtba. Útközben egy magyar tudóssal ösmerkedtem meg, aki, amikor elpanaszoltam, hogy mennyi pénzembe került az út, nevetve jegyzé meg.

- Az okos ember minden úton pénzt talál.

- No, én sokféle úton mentem, de pénzt egy helyütt sem találtam.

- Hüm, mert ön naiv ahhoz. Lássa én még minden utamat megfizettettem.

- Mert ön bizonyosan hivatalból utazik.

- Nem én.

- Akkor érthetetlen elõttem.

- A nemzet visszatéríti költségeimet.

- A nemzet?

- Nos igen. Mire való egyébre a nemzet? Ez a legnagyobb balek, uram.

- Még kevésbé értem önt.

- Lássa, fiatal barátom, én minden ilyen úton találok néhány ócska tárgyat, amit megveszek egypár márkáért s aztán ezerekért sózom el otthon. Az egyiket a múzeumnak, a másikat a képtárnak és ennek vagy amannak a gyûjteménynek. Harmadéve egy Murillo-képet vettem meg Hollandban, negyedéve egy római vázát. Hüm... érteni kell a csíziót, fiatal barátom.

- Igen, ha olyan tárgyra akad az ember!

Gúnyosan ütött hátba a nagy széles tenyerével.

- Akad? Dehogy akad. A pokolba akad. Vannak is olyan tárgyak! Azt hiszi ön, hogy Murillo mindennap festett egy képet, hogy minden turistának legyen mit megtalálni? S hogy a rómaiak minden vasúti állomáson ott felejtettek egy vázát a mi számunkra? A római vázák nagy részét már a római szobaleányok törték össze takarítgatás közben.

Ennek a diskurzusnak volt rám annyi hatása, hogy mikor Hallstadtban kiszálltam egy órára, minden régi dolgot figyelmesen néztem meg.

A templom mellett egy igénytelen parasztház áll e felirattal:

Köszöni, uram, Hans neked
Hogy a szomszédod ő lehet.

(Hans ugyanis az istennel tréfálgat e versben, ami mégis szertelen vakmerõség egy osztráktól.)

Amint tovább nézem a csinos kis házikót, hát látom, hogy az udvaron áll maga a gazda is, egy igénytelen órára éppen akkor igazítván a pondust.

Köszön az öreg és elkezdi a csónakjait kínálni, miközben észreveszem az egyszerû faórán az 1680-ik évszámot.

- Miféle óra ez? - kérdém.

- Ócska jószág - felelte az »isten szomszédja« s mutatja a belsejét. Az óragépezet, a kerekek, hengerek mind fából vannak.

- Jól jár?

- Nagyon jól jár.

- Furcsa egy óra.

- Még a nagyapám hozta valamikor Svájcból.

- Hogy adja ide?

- Mit ad érte az úr?

- Öt forintot.

- Tessék elvinni - szólt az isten szomszédja feltûnõ örömmel.

Rögtön szereztem egy kis faládát, becsomagoltuk, kifizettem az öt forintot és elvitettem a vendéglõbe.

- Tudja mit - mondám a parasztnak a kapuból visszafordulva -, tizenöt forintot is megadtam volna érte.

Mire õ is kijött az utcára és utánam kiáltott:

- Tudja mit, egy forintért is od’adtam volna azt az órát.

Nem tudom, melyikünknek volt igaza.

Most már Pulszky Ferencre bízom a többit... aki hivatva van, hogy nehány ezer forintért megvegye a becses példányt a nemzet számára.

VI. Tizenkét pár papucs

Gmundent is, Ischlt is az osztrák arisztokrácia emelte virágzásra, de most elhagyta s gyorsan hanyatlik mind a kettõ. Az esplanade se ott, se itt nem ér sokat. Úgy néz ki körülbelül, mint a mi korzónk - vasárnap. Az udvar, az igaz, Ischlben él, de egészen elkülönözve. A királyi nyaralót, mely egy elzárt park kellõ közepén fekszik egy õserdõtül eltakarva, csak a madarak látják. Elég annyit mondanom, hogy az udvari pletykák a királyi nyaralóból Bécsen keresztül jutnak el az ischli esplanade-ra.

Azért hát hagyjuk ott az egész Salzkammergutot, melyet különben is mindenki ismer és nézzünk be egy kicsit Bajorországba.

Útközben ugyan kiszálltam két napra a szép Salzburgban is, hanem én jószívû ember vagyok és Salzburgot egészen elengedem az olvasónak.

Nem állunk meg, csak Prienben, mert itt fekszik II. Lajos tündér kastélyai közül az egyik, a legragyogóbb, a Herren-Kiemsee.

Ama kolosszális pazarlás, mellyel Bajor Lajos vadon-sziget közepén egy olyan paradicsomot elõvarázsolt, le volt már írva szögrûl-végrõl a lapokban. Az arab mesékbe való dolog ez; Aladdin csodalámpájának személyzete építgetett ilyenforma kastélyokat. Az óriási három víz­medencérõl, annak aranyozott szoboralakjairól, a termek drága falfestményeirõl, gobelinjeirõl, az aranyos kapukról, a drágaköves padozatról, a lépcsõház tündéri pávájáról már jelentek meg leírások. Csillogó tollak próbálkoztak hasztalan visszaadni a kápráztató fényt, melynek láttára megdermed az emberben a vér és felkiált:

- Õrült volt! Csak egy õrült vesztegethetett el annyit!

Hanem van valami, ami sokkal fontosabb ezeknél s amit még senki se írt le e kastélyban. Amit még egy látogató sem látott meg, pedig mindenkinek ott volt a lábán.

Ez tizenkét pár rongyos papucs.

Ezek a papucsok azt mondják:

- Nem igaz! Nem volt õrült Lajos király. Nagyon okos ember volt.

Hogy azonban az olvasó ne higgye, mesékkel akarom tartani, a megboszorkányozott bocskor mintájára, a megboszorkányozott papucsokról, nem csinálok titkot a dologból.

Mióta a kastélyt kinyitották, azóta özönlik a rengeteg turista Prienbe.

Százával érkeznek naponkint az ottani szûk fogadóba, melynek háta mögött azonban már két nagy hotel épül azóta. Esztendõre lesz ott még több is. Az egész vidék fölveszi magát, nekipezsdül, virágzó élet támad mindenfelé.

A kiemsei tó propellerje nem gyõzi szállítani a kastélynézõket a szigetre, ahol azoknak egész naphosszat várni kell illõ sorrendben, mert csak tizenkét ember mehet be egyszerre.

Minthogy csak tizenkét pár papucs van a kastélyban, amelyet a lábukra húznak, hogy kárt ne tegyenek a drága padlón.

De ez is untig elegendõ.

Amit Lajos király a kastélyra kiadott, azt abban a tizenkét pár papucsban négyszeresen visszahordják országának az idegenek.

Mégsem volt az egészen bolond ember!

VII. Ilinkei Keökényesy Istvány úr és az Izar melletti Athene

Annálék nem emlékeznek még olyan utasra; akinek Münchenbe érve, ne az legyen az elsõ kíváncsisága, hogy milyen lehet egy szép asszony feje belülrõl.

(Az ördögbe is, ezt otthon se volna rossz megnézegetni.)

Ez a szép asszony Bavária, akinek a szobrára fölmenni, fejébe leülni és a fülein át az ujjat kidugni elengedhetetlen teendõ.

Hanem aztán több szép asszonyt ezen kívül nem is igen lát az ember Münchenben.

Hacsak a szépség-galériát nem vesszük a királyi palotában.

Egy egész sereg ismerõs piktornép rajzott bennünket körül, akik nagy lelkesedéssel mutogatták a sok néznivalót, a múzeumot, a különbözõ kotekákat, a szoboröntödét stb.

Biz az szép város, és bizonyosan elragadott volna bennünket, ha véletlenül nincs ott velünk Keökényesy István úr de Ilinke, nagykörösi gyerek, aki az egész világot olyan szemmel nézi, mintha Kecskemét lenne - és ugyancsak cáfolgatta a lelkesedõ piktorokat.

Maga az a szépség-galéria pedig igen jó ötlet volt a királyoktól. Lefesteni s egy helyre gyûjteni a kontinens legszebb hölgyeit... Képzelem jó hasznát vehették ennek a fényes gondolatnak a királyok. Mert melyik nõ ne vágyakozott volna ide, akár bíborban járt, akár csak karton szok­nyában, s melyik ne tett volna meg egyet-mást, hogy bejusson ebbe a halhatatlan csarnokba, ahol a királyi hercegnõt tarkán váltja fel a liliomarcú színésznõ, s a büszke, sastekintetû grófnõ után ott következik a szendeszemû nürnbergi suszterleány.

Hanem hát Keökényesy Pista erre is csak annyit mondott:

- Az ördög gyõzné odahaza festékkel, meg fallal, ha a magyar király minden szép leányt lepingáltatna.

Akkor aztán nyakunkba vettük a várost és megnézegettük a nyilvános szobrokat.

- Lássák - mondák oktatólag a piktorok -, mire viszi egy nemzet, ha iparkodik.

- Miféle nemzet? - vágott közbe Keökényesy barátunk gúnyosan. - Nem csinált itt a nemzet egy hajítófát sem. Mutassanak itt valamit, amit a nemzet csinált. És mutassanak önök nekem Magyarországon valamit, amit nem a nemzet csinált.

A piktorok természetesen nem tudtak ilyet mutatni; hanem én magam a kormánypárti hajla­maim mellett nem állhattam meg szó nélkül ezt az igazságtalan vádat a hatalom ellenében.

- Hát a citadellát a Gellérthegyen? Hát a Hentzi-szobrot a Szent-György terén? Azt már csak nem mi csináltuk, kedves Keökényesy úr.

Mosolyogva adta meg magát, de csakhamar ismét fölingerlé az egyik piktor egy csalánhegyû megjegyzésével.

- Hja - sóhajtott fel a piktor -, mikor lesz Pestnek annyi szobra! Nemzedékek mûve az.

- Úgy? - mondá sértõdve. - Aztán mibe kerül egy ilyen monumentum?

- Három- vagy négyszázezer forintba.

- Lássák önök - szólt most lassított kevély hangon Keökényesy -, az idén a mi kormányunk huszonegy millióval költött többet a praeliminált összegnél; úgy utólagosan jelentették be, hogy még ez az aprópénz is elfogyott.

- Hát aztán? Mit tartozik ez ide?

- Mit tartozik? Ha Tisza Kálmán csak egy évben nem engedi túlköltekezni a társait (mert nekünk nyolc emberünk van arra, aki mindig azon töri a fejét, hogy mit kellene csináltatni, mire kellene még költeni), hát azon a huszonegy millión körülbelül ötven szobrot öntethetett volna az idén s mindjárt több szobrunk lenne, mint az uraknak.

A piktorokban forrt a méreg s mikor délután bejártuk a két óriási képtárt, újra elõhozakodtak a bajor virtusokkal:

- No, ugye, ezek aztán gyûjtemények? Ezek teszik naggyá, híressé Münchent. Az egész világ idejár és errõl beszél. Íme, mit gyûjtöttek, mit alkottak a bajor királyok.

Keökényesy uram kedvetlenül vakarta az orrát s aztán jóakaratú hangon veregette meg a piktorok vállát.

- Hát iszen kérem szép dolog ez... dicséretes dolog ez is. Hanem van énnekem egy ismerõsöm, Kovács János, akinek nyolc hold földje van s azon pompás dinnyéket termeszt. Messze földön híre van emiatt annak a Kovács Jánosnak. Hanem van aztán egy másik ismerõsöm Pallavicini, annak már százezer holdja van és mégsem híres semmirõl. Mert az nem pepecselhet pusztán dinnyével; azon a rengeteg földön mindent kell termeszteni.

A piktorok sehogy sem akarták elérteni a kerülgetõ hasonlatot, hát még jobban megmagyarázta nekik:

- A mi királyunknak és országunknak sok mindenfélével kell foglalkoznia. Hanem a bajor király ráér az effélékre... No bizony! Nem nagy dolog az. Megvenni minden héten egy egy vég vásznat s aztán telefestetni önökkel...

A piktorok bosszankodva szállingóztak el tõlünk.

Én pedig megfogadtam, hogy sohasem viszem többé magammal Keökényesy István urat.

Mert ha az ember azért megy valahova, hogy lásson, ne vigyen magával kicsinyítõ üveget.

VIII. A regens-herceg

Vigye el az ördög azt a müncheni kupaktanácsot, hogy elrontotta a dolgomat...

Egy meleg cikket akartam írni a regens-hercegrõl, hogy milyen derék ember és mennyire szereti a magyarokat, de ezt most már senki sem hinné el, mióta a müncheni tanács visszautasította Budapest meghívását a kétszázados emlékünnepre, azzal a neveletlen kifogással, hogy itt gyûlölik a németeket.

Hát most már kihagyom a regens-herceg magyar szimpatiáit (mert vagyok olyan mûvelt ember, hogy nem keverem a tisztelt magisztrátust ellentmondásba a fejedelmével), hanem egyet-mást mégis megírok, amit egy magyar szolgájától hallottam.

Ez Dankó Ferenc, szeredi születésû ember, aki a katonasorozás elõl szökött meg ezelõtt ötven esztendõvel, de késõbb mégis katona lett a bajor seregben s parasztfiúból egész hadnagyságig vitte, majd mint afféle házfelügyelõ került Luitpold herceghez s most is ott él csendesen, nyugalomban az öreg hercegnél a nagy kopott sárga házban. »A sors úgy akarta, hogy vén napjainkra hatalomra kerüljünk« - mondá, de azért a ronda sárga házat most sem hagyták el, pedig ott kong a sok ragyogó királyi palota és kastély üresen.

A Rathskellerben ösmerkedtem meg az öregúrral (már ti. nem a regens-herceggel, hanem Dankóval). Feltûnt neki a magyaros németségem, megszólított hát magyarul. Nekem pedig feltûnt a különös magyarsága.

- Hova való az úr?

- Idevaló vagyok.

- Hol tanult meg magyarul?

- Odahaza, Szereden.

S elbeszélte, hogy ötven év elõtt hagyta el az országot, azóta sohasem volt otthon. Egyszer húsz év elõtt levelet írt a Szereden lakó öccsének, de nem kapott rá választ. Alkalmasint meg volt az már akkor halva.

- Csoda, hogy annyi idõ alatt nem felejtett el magyarul.

- Egy magyar bibliát hoztam el magammal s abból olvasgatok ötven esztendõ óta minden áldott nap.

Igaz is, hogy egészen úgy beszélt, ahogy a régi biblia. Tele volt az elõadása »valá«-val és más ósdi szavakkal. Csupa gyönyörûség volt egy múlt századbeli eleven emberrel diskurálni.

A sörtõl megeredt a nyelve s eldicsérte urát, a regens-herceget, hogy milyen jó ember, milyen egyszerû, azt hinné az ember, hogy egy márka nincs a zsebében.

Az egyik útitársam vérszemet kapott ez elõadásra s minthogy nagyon szerette volna a Lajos király kastélyait látni, elhatározta, hogy elmegy másnap a regens-herceghez és engedélyt kér tõle, ha olyan jó ember. Mert még a múlt hó elején nem lehetett más módon a kastélyokba jutni.

Én azt hittem, hogy Dankó uram is nagyít, mint minden kiszolgált katona, és mikor útitársam másnap bement a regens-herceg házának kapuján tudakozódni, legalább is azt hittem, hogy jól összeszidja és elkergeti a portás.

- Lehet-e audienciát kapni õfenségénél? - kérdé a portástól.

- Lehet.

- Mikor?

- Hát menjen fel hozzá most - vélte a portás.

- És hogy’ kell odamenni, kérem?

- A maga lábán - kedélyeskedék a portás. - Csak menjen fel az emeletre.