1886
PARLAMENTI KARCOLATOK

A T. HÁZBÓL [szept. 19.]

Az utolsó ülésszak elsõ ülése volt. Már jóval tizenegy óra elõtt gyülekezni kezdtek a képviselõk gyalog és robogó fogatokon.

Gyorsan telt meg a folyosó. Eleven, vidor zsongás töltötte be a jól szellõzött ismerõs zugokat. Ni, mennyi napbarnított arc! Hány meglohadt has és hány kigömbölyödett termet!

A jó falusi politikusok idegenül néznek szét egy darabig, mígnem apródonkint átmelegesznek a tömérdek kézszorítástól (pedig egy-egy izzadt kéz valóságos bacilus-szeminárium); a gyenge memóriájú öregurak tûnõdve keresik a saját ruhafogasukat.

Csak úgy bugyborékol a tömérdek kérdezõsködés és felelet: »Hová jártok?« »Igaz-e, hogy a Martensok megint itt vannak?« »Nálatok is olyan nagy szárazság volt?« »Hogy áll a kerületed?« (És errõl a kérdésrõl már megösmerni, hogy az utolsó ülésszak van.)

Azután jönnek a nagy emberek, bebiceg a generális. Minden szem odanéz. Hagyott-e rajta valami diadalnyomot, egy kis kevélységet a Jansky-ügy? Nem biz’ az, úgy néz ki, mint azelõtt. Tisza Lajos gróf deli alakja is feltûnik, Szilágyi Dezsõ fesztelenül suhan el a sorok közt, mintha vele sem történt volna semmi. Apponyi nem lett kövérebb, csak Polónyi lett halaványabb a nagy honfibú miatt, mely a nyáron emésztette.

De csitt, a csöngettyû megszólal. Menjünk be gyorsan.

Minden úgy áll ott, ahogy elhagytuk. Az öreg Péchy fáradtan ül az elnöki széken. Talán fel sem kelt onnan azóta.

Rakovszky olvassa a királyi leiratot, ugyanaz, melyet már egyszer hallottunk. Olyan, mint a kulcs. A múltkor bezárta; most pedig kinyitja a tisztelt Házat.

Elparentálván a halottakat, a másik jegyzõ elreferálta a postát, ami azóta érkezett, a meggyülemlett kérvényeket, jelentéseket, föliratokat.

Mikor ennek is vége van, föláll Helfy Ignác, hogy valamit talán kifelejtettek, mert hol van az a levél, amelyet õfelsége írt Tiszához a Jansky-ügyben? Annak a levélnek itt kellene lennie, mert az a nemzetnek szól.

Az elnök nagyot bámul és méltatlankodva dörmögi: »Amit ide hoztak, az itt van, amit ide nem hoztak, az nincs itt, tehát elõ sem adhatom.«

Tisza is feláll legott: hogy õfelségének is megvan az a joga, hogy nem a Házhoz címezett levele ne a Házhoz jusson, de amennyiben közölve volt a lapokban, vita alá kerülhet majd akkor, ha a Jansky-ügybõl fakadó kérvényeket tárgyalják. (Van belõlük vagy negyven kiló.)

Még Ugron és Csanády segédkeztek Helfynek, de aztán maga Helfy is belenyugodott, Isten neki, ha elmarad is most a levél, mert úgysem a levél kell nekik, hanem a disputa.

És ezzel az incidenssel véget is ért volna a mai alakuló, azazhogy még csak nem is alakuló ülés, ha Horvát Boldizsár lágy szíve meg nem esik vala a szerencsétlen bolgár fejedelmen s egy hosszabb interpellációban (mely olyan szép stílusban volt tartva, mint egy dicsbeszéd) meg nem korholja egy kicsit külügyi politikánkat (pedig kár azt a jámbor Kálnokyt bántani, mikor az a légynek sem vét!) s négy kérdést nem intéz a miniszterelnökhöz.

Látván Irányi Dániel, hogy ez a négy kérdés mind olyan, hogy azt Tisza nem tudja, vagy ha tudja, el nem árulja, fogja magát, még egy pótinterpellációt vág ki errõl a tárgyról s megszerzi a Horvát Boldizsár kérdéseit még hét darabbal.

Benne van azokban minden. Zárt ajtók, begombolt kabátok, emberi vesék féltett titka. Csak még az hiányzik a tizenkettedik kérdésnek, hogy »mit gondol most a cár?«

De hiszen a cinkotai kántor az effélére is meg tudott felelni... Az pedig csak egy közönséges kántor volt.

ORSZÁGGYŰLÉS

A képviselõháznak ma volt az alakuló ülése. Amilyen érdekes, mikor magok a képviselõk esnek választás alá, épp oly unalmas, midõn õk magok a választók. Majdnem minden a régiben maradt. Szontagh Pált, a Ház kiváló elnökét s jelenleg a párt egyik legkimagaslóbb alakját szépen körülvették, hogy még egyszer vállalja el az alelnökséget, a másik alelnök gróf Bánffy Béla lett. Kovách László tartósabb háznagynak, mint maga a Ház. Csak a jegyzõi karban történt némi változás.

Rakovszky István nem akarta már tovább vinni a pennát (fárasztó szerszám az is). A párt helyette egyhangúlag Beöthy Algernont jelölte ki, akibõl csak az élclapok felületessége csinált olyan léha alakot, mert nem tud nagy képeket vágni s szabadon bugyogtatja jó kedélyét, de aki alapjában higgadt, hasznos, érett és a legjobb elemek közül való tagja a Háznak. Beöthy sok ideig szembetûnõ példa marad arra, hogy mennyivel lehet valaki jobb a hírénél.

Eszünkbe juttatja a Turgenyev emberét, akirõl azt mondták, amíg joviális, õszinte, nyílt és minden iránt lelkesülõ volt, hogy »jó fiú, de nem sok van a fejében«. Fogta magát és egy idõtõl kezdve megváltoztatta a rendszerét, fontoskodó és titkolódzó arcokat vágott, száraz lett és rideg, azonfelül ócsárolt és fumigált mindent: »Gonosz ember - mondták -, de sok esze van.«

Beöthy Algernon nem változtatott rendszert, de ne is változtasson, ez az élclapoknak volna kötelessége, igen gyakran több igazságot vegyíthetnének az élceik közé.

A habarékpárt is új jegyzõvel ajándékozta meg a hazát. Nem csoda, hogy most már bent van Beöthy Algernon a tisztviselõk között, mindjárt esett tréfa.

Ugyanis a habarékpárt Zay Adolfot jelölte ki olyan indokolással, hogy az »hazafias önzetlen magatartása által nagy érdemeket szerzett«.

Valóban ügyes ötlet volt ez az indokolás a mérsékelt ellenzéktõl, ha azt akarták, hogy Zay Adolfot többet meg ne válasszák otthon.

Többire nézve maradt a régi tisztikar. Díszjegyzõ ezúttal egy sem került be. A díszatilla elmúlása nivellírozta a férfiúi szépséget a Házban.

A MAI ÜLÉS

Ma kezdte meg a Ház a vámszövetségi javaslat tárgyalását, ami meglehetõs unalmas téma és nálunk csak az augurok kezelik.

Innen van aztán, hogy aki nálunk laikus (pedig roppant többségben vagyunk) az, ha egy szónokot hall beszélni a vámügyrõl, kezdi érteni e titkos homályos labirintust.

De aki két szónokot hall, kezdi nem érteni.

Én három szónokot hallottam, tehát fogalmam sincs róla.

Legelõször az elõadó Láng Lajos beszélt, az õ nyugodt, erõs érvelésével, kimért sima hangján s a napnál világosabban bebizonyította, hogy a vámszövetség Ausztriával szükségképpeni és talán hasznos is.

Erre felállt Enyedi Lukács s az õ nyugtalan, szaggatott hangjával és nagy tájékozottságával szétcsap a számok, nyers és nem nyers termények között és szintén a napnál világosabban bizonyította be, hogy a vámszövetség romlásunkra vezet.

Másmost kinek higgyen az ember? Láng Lajos is okos ember, Enyedi Lukács is. Mind a kettõ tekintélyes ember immár a parlamentben. Enyedi pláne most van emelkedõben. Még csak egy híja, hogy egészen naggyá legyen. Kossuth még nem adresszált hozzá levelet.

Mikor így küszködik az ember a lelkiismeretével a felhangzó éljen-harsogás közt, mellyel az Enyedi beszédét kíséri az ellenzék, feláll gróf Apponyi Albert.

No, hát majd eldönti ez most már az igazat vagy ide, vagy oda.

Apponyi azonban sokkal nagyobb és önállóbb talentum, mintsem egy úton járhasson valakivel: õ mindig vagy kijjebb lép, vagy beljebb lép. Ez az õ fátuma.

Neki - úgymond - sem az önálló vámterület nem dogmája, sem a közös vámterület. Mind a kettõ lehet jó is, rossz is, aszerint, amint vagy úgy van fundálva, ahogy õ akarja, vagy úgy, ahogy mások akarják.

És most aztán tökéletesen megzavarodik a laikus s nincs más mód a sok nyugatlanul hánykódó lelkiismeret számára, mint hogy mindenki abban hisz, amit az ellenfél mondott, de arra szavaz, amit a saját pártjabelijétõl hallott. A legméltányosabb metódus bizonytalan kérdésekben.

A karzat odafönn (egy csomó szép menyecske volt elültetve hosszú sorban) már-már álmosodni kezdett, mikor végre az elnök is megsokallta a Ház tudományos voltát, s a meg­csömörlött képviselõi fülek és az unatkozó asszonyok fölfrissítése végett beleszabadította Komjáthy Bélát az õ interpellációjába.

És az alkalmas is volt fölizgatni a képviselõket és fölfrissíteni az asszonyokat, mert Komjáthy a katonatisztekrõl beszélt. Éppen a legjobb téma, bár nem valami nagyon új.

Az asszonyok kíváncsian hajlanak alá, amint a Komjáthy szúrós bajusza mozogni kezd. Hogyne, hogyne... hisz az érdekes, hogy már megint mit csináltak a kópék.

Az írói karzatok egyszerre a zsúfolásig megteltek: »Hátha megint valami Jansky-ügyet lehetne fogni, ami benyúlna az októberi negyedbe.«

Komjáthy Béla a legsötétebb színekbe mártja pemzlijét. Összeszedi az egész ármádiából a Dinsztliket, s haragos mennydörgés kíséretében végigdefilíroztatja õket a tisztelt Házban.

Vérbe borulnak Csanády Sándor szemei, bõszen zúg fel Madarász, viharzik az egész szélsõbal. Tisza csendesen hallgatja.

A Herbert-ügy bizony megint szomorú egy dolog és Komjáthynak alapjában igaza van, de talán mégis túlzott egy kicsit az indokolásban, mert Wesselényi Miklóssal szokott az megesni igen gyakran, hogy mikor egy-egy legyet akart agyonütni és elég lett volna egy legyintés, akkor is a teljes erejével csapott az asztalra.

Hát olyankor aztán rendesen összetört az asztal is.

De az igaz, hogy a legyet is agyoncsapta.

A mai nap egyik fõeseménye még a Szilágyi Dezsõ interpellációja, s annak magas államférfiúi nívón álló indokolása.

Szilágyi Dezsõ is a bolgár kérdésben interpellált. Tisza ezt is csendesen hallgatta és bánatosan nézett szét az ellenzék padjain, mintha Olay Szilárdot keresné.

Az ám ni, hova lett Olay Szilárd? Hát nem kíváncsi már õ semmire, ilyen nagy kérdezõs­ködések idején?

A T. HÁZBÓL [okt. 1.]

Battenberg Sándor is haragszik Cankovékra, de még jobban haragudhatik pécskai Gaál Jenõ, akinek a mai vámügyi beszédét tökéletesen tönkretették ama végzetes éjszakán. Mindenki a Tisza válaszára volt kíváncsi a bolgár ügyben és senki sem hallgatta a pécskai Gaál érvelését, pedig meglehet, okos dolog volt. A mai nap bátran kezdõdhetett volna délben. Senki se reklamálta volna a délelõttet.

Üres volt a tanácsterem teljesen, de annál zsibongóbb a folyosó, hol nagy csoportokba verõdve találgatták: mit mond majd a generális?

Ugyan mit is mondhatna? - gondolták magukban.

Senki sem akart naiv lenni, hogy valami kézzelfogható feleletet várt volna.

Úgy lesz, ahogy szokott lenni. Nem egyéb az ilyen kérdezõsködés a diplomáciai titkok után, mint mikor a mezõn valaki azt kérdezi a kakukktól: »Mondd meg, kakukk, hány évig élek?«

A kakukk mindig mond valamit, de azért a kakukk szavát a biztosítási intézeteknél mégsem hiszik el.

Amint a déli harangszó megkondult, a villanyos csengettyû hívogató hangja megriadt, egy­szerre minden ajtó önteni kezdte az embereket. A karzat már elõbb megtelt a zsúfolásig.

Szép hölgyek jöttek, egész légió, almavirágszín arcú menyecskék, ábrándos szemû deli leányok. Ezek mind a regényes Sándor fejedelem ügyében vannak itt. Egypár börzespekuláns a saját ügyében. Néhány élemedett politikus, akiket már csak ilyen nagy ügyek izgatnak, ahol a »vér«-rõl van szó.

Minden szem a miniszterelnököt nézi. Nyugodtan ül székén, egyszerûen, szerényen. Éppen nem látszik meg rajta, hogy most mindjárt két császár szájával fog beszélni. Azután az interpellálókat keresik fel a kíváncsi szemek, a mai nap szerepvivõit. Ott ül szép simára fésült ezüst hajával Horvát Boldizsár Láng Lajos mellett, saját fészkelõdõ tábora közepett királyi méltósággal meredezik Irányi Dániel. Hû fegyverhordozójához, Pulszky Ágosthoz simulva barnállik Szilágyi Dezsõ míg ellenben Apponyi Albertet Lyka és Ábrányi környezik ragyogó arccal.

Fitymáló tekintettel mereng a népes Ház tarka képén Dobránszky Péter. »Csend, Csend!« - pisszeg Bossányi László, aki a többi embernél közelebb érzi magát a keleti politikához. Az egész Ház izgatott, feszült, türelmetlen. Az újságírói ketrecekben ember ember hátán tolong. A levegõ egyszerre fojtóvá válik, sûrû nehéz párák gomolyognak a teremben, amiket lila színre fest a beözönlõ napsugár. Egy ember rosszul lesz. »A kolera!« suttogják, de azért a helyét senki sem hagyja el. Az újságírók elõtt még a kolerának sincs respektusa.

A képviselõk nagy része az elnöki katedrához tódul. Egész küzdelem fejlõdik ki a helyekért, Helfy egy mamelukot túr ki a helyérõl, Krajtsik vizet hozat és megfecskendezi vele a szemeit, hogy ébren maradhasson. Az egész Ház éhes a válaszra, minden szemben a kíváncsiság ül. Csak a Ház legközepén, valahol az ötödik padban ül egy közömbös ember, Zeyk Károly és Kemény Endre közé temetve. Ez báró Kemény Gábor. Apró szemei révedezve járnak köröskörül a sok kíváncsi emberen s egy bágyadt mosoly önti el ajkszéleit, mintha mondaná: »Nekem, magamnak is van egy titkom.«

De csenget az elnök és feláll Tisza. Síri csend támad a teremben, a kis fehér lap suhogását, melyet a miniszterelnök fölemel, minden zugban meg lehet hallani. Apró szellõcske, mely a nyitott szelelõn besuhan, meglengeti.

Egy-két óra múlva Londonban is, Szentpéterváron is hallani fogják.

Halk, szerény hangon kezdett beszélni a generális. Persze, persze, mert hát ez az osztrák diplomácia hangja.

A mamelukok meglapulva hallgatták, fásult kedélytelenség ólmos súlya ráfeküdt a mellükre, míg Tisza általánosságban mentegetõzni kezdett, hogy nem felelhet minden egyes kérdésre, mert hát így-amúgy.

Nagyokat sóhajtott Ivánka Imre. Persze, persze. Lesütötte fejét Bulgáriai György Endre. Hja, hja! A szivartárcáját nyitogatta, csukogatta nagy szomorúan Bossányi László.

Hanem most Tisza egyszerre más sorokhoz ért a kiterjesztett fehér lapon.

Kezdõdött a virágos vidék. Mert hát azok az apró fekete betûk is tudnak átalakulni. Csiklandoznak, bosszantanak, lelkesítenek és csörömpölnek haragosan.

Legelõször visszautasította, hogy tudomásunk lett volna a Sándor fejedelem elleni merényletrõl és hogy azt helyeseltük volna.

Nini, nini! Egyszerre fölocsudott mindenki. S kitört a zajos helyeslés és végigmorajlott a teremben.

A második mondatban konstatálta, hogy az orosz kormánnyal semmi egyességünk nincs a Balkán-szigeten való befolyás gyakorlására nézve.

Erre aztán megint egy kõ esett le a képviselõk szívérõl. Egy percig tartott a helyeslõ zúgás utána.

Az ellenzék emberei bámészan nézték egymást: hogy hát mi ez?

Jött a harmadik mondat: s mi érdekünk a Balkán-államok függetlensége és hogy ott egyetlen állam se gyakorolhasson állandó befolyást.

A szemekben erre felcsillant az a bizonyos tûz, amit az önérzet gyújtogat meg. Ezek a gyertyák világítanak a legjobban a jövõ homályába.

De a megzavarodott ellenzék is megtalálta a maga kenyerét.

- Állandó, állandó! - kiálták. - Mit jelent az az »állandó«?

Tisza egyre önérzetesebben folytatta; a kis suhogó papírról egymásután peregtek le a mondatok.

Mondatok, melyek elhangzottak a levegõben és mindössze megrezgették egy darabig, azután elvegyültek a milliárd atomok közé semminek. És mégis e mondatok csodás panorámákat mutogattak. Egyik ezt látta, másik amazt látta. Nehéz ágyúszekerek dübörögtek az aratatlan mezõkön... A Tisza kezében levõ fehér lap nõtt-nõtt egy perc alatt s hadi sátor alakját mutogatta.

Dehogy, dehogy. Hiszen az csak egy fehér zászló. Annak látta egy másik.

Dehogy, dehogy. Hiszen ez csak egy fehér lepke... egy hamis pillangó. Így gondolta egy harmadik.

Végre a papír végére jutott a generális s leolvasta a legcsattanósabbat, hogy a Balkán-félszigeten senkinek sem engednek jogot arra, hogy egyoldalúlag beavatkozzék vagy protektorátust létesítsen.

Mindenki felütötte a fejét, megriadva, mert már ez mégis úgy hangzott, mintha a kardjára csapott volna Tisza Kálmán.

Hallani lehetett kevély, kihívó csörömpölését.

Mindenki ránézett, de bizony nem volt kard a Tisza oldalán, még csak a szavát sem emelte fel élesebbre, hangosabbra, éppen olyan csendesen diskurált a nagy ólomlábú óriás dolgában, mintha csak a filoxéra kiirtásáról volna szó a löllei szõlõhegyen.

Csalóka képzelõdés volt. Nem csörömpölt semmi. Nem látni itt se közel se távol más fegyvert, csak a Péchy Tamás kezében fehérlik egy kinyitott bicska acélpengéje.

Viharos tetszészaj hangzott fel, mikor leült és végighömpölygött hosszan, lelkesen a Házon, mint egy fergeteg.

A képviselõk nagy része a folyosóra tódult a roppant hatás nyomása alatt.

- Készíthetjük már a vasvellát, - mondá egy szélsõbaloldali.

- Vehetjük már a zabot - vélte Wahrmann.

- Adhatjuk már el a rentét - sopánkodott Wodianer.

Az újságírók egyszerre eltûntek, mintha a föld nyelte volna el õket, rohantak a távirdához.

Az egyik tûnõdve dünnyögte útközben az ismeretes monológot:

- Vajon egész Európának beszélt-e Tisza vagy csak az esti lapoknak?

Mindenki meg volt lepetve. »Istenem, de nagy ember ez a mi Tiszánk« - lihegte Szlávy Olivér és nagyokat fújt. Csak Pulszky Ferenc vette közönyösen a dolgot:

- Bolondság az egész, ha mondom. Próbálgatjuk, hogyha a mi bátorságunk megnõ, nem fogyatkozik-e az övék meg?

*

Tréfa ide, tréfa oda, ma nagy napunk volt.

Egy szerep volt csak az egész, de fényes szerep.

A Tisza válasza - akár azokat vesszük, akik ülve maradtak a tudomásul vételnél, akár azokat, akik felálltak - mindenkit nemcsak meglepett, de ki is elégített, kivévén a négy interpellálót.

Õket méltán bosszanthatta, bár be nem vallották. Mert õk másféle viszonválaszokra készültek el. Meg is látszott a beszédjeiken, hogy imitt-amott el kellett hagyni az átgondolt egészbõl egy-egy részt.

A miniszterelnök válaszát (amelynél önérzetesebbet a monarchiában sohase hallottunk) csak a szélsõ ellenzék nem vette tudomásul és még nehány képviselõ, akik nem annyira a muszkával akarnak kötekedni, hanem inkább - Kálnokyval.

A T. HÁZBÓL [okt. 10.]

A legnagyobb újság az, hogy tegnap este megérkezett Orbán Balázs és nyolc kész beszédet hozott, ellátván magát egész télre. Ma már el is mondta az egyiket a nyolcvanmilliós bankadósság tárgyalásánál.

Nyolcvanmillió, mi az? Sebesen keresztülugrottak rajta s kezdõdött a Jansky-ügy, ez a kedves nyári ismerõs.

Már eddigi lefolyása is milyen csodálatos volt.

Legelõbb bebonyolódott Jansky; utána bebonyolódott Tisza, és kimászott Jansky, azután belenyúlt õfelsége és Tisza mászott ki, végre õfelsége is kibonyolódott. Azt hitte volna ember, hogy már vége van, midõn ma ismét bebonyolódott Gajári Ödön és ki se mászott többé.

Ugyanis õ ült az elõadói széken (melybõl Golgotha lett egy óra múlva) és volt egy igen okos beszéde kigondolva. Csakhogy ilyenkor fölmérgesített emberek közé, jól mondta hajdan a dadogó Sükey: »nem ke-kell az o-ko-kos ember«.

...Bizony, jobb lett volna, ha a kész beszédjét odaajándékozza vala Orbán Balázsnak; hadd lett volna neki kilenc orációja.

A dolog egyébiránt úgy kezdõdött, hogy Polónyi Géza (úgy is neki és az üvegeseknek volt ebbõl a Jansky-ügybõl a legtöbb erkölcsi haszna) mindenekelõtt a királyi kéziratot kívánta felolvastatni.

De az most teljes lehetetlenség volt. Mert az egyik jegyzõ, Beöthy Algernon el volt rekedve, tehát az nem olvashatja fel, a másik jegyzõnek, Zaynak kappanhangja vagyon, az nem visszhangozhat királyi szavakat, a harmadik jegyzõ, Zsilinszky pedig valahol a lutheránus gyûlésen szerepel és elõ nem lehet keríteni.

Ezen alapos oknál fogva (mely azonban fel nem hozatott az ülésen) szavazás útján elmaradt a levél felolvasása, s a Ház kénytelen volt ab invisis disputálni a Jansky-ügyrõl és a királyi levélrõl.

A padok egészen megteltek, a karzatokon válogatott nõközönség foglalt helyet. Az öreg Pulszky két olasz parlamenti tagnak magyarázgatta fent a kakasülõn, hogy most odalenn nagy verekedés van a saját katonáinkkal. Az új Heves megyei fõispán is ott merengett, a szõke haját simogatva. Ha nincs ott a középen a szép Noémi az »Arany ember«-bõl, õ vonta volna magára a legélénkebb érdeklõdést.

A folyosó egészen néptelen, minden élet a tanácsterembe gyûlt. Az egyik katonai kérdés most foly a tapéton, de a másik is olyan friss, hogy még párolog.

Éppen most töri magát keresztül a padok labirintusán Gromon Dezsõ, a honvédelmi állam­titkár, míg Komjáthyhoz ér, hogy meggratulálja.

Az öreg Madarász izgatottan végzi körsétáját a padok mögött, Olay Lajos, aki már megszagolta a katonavért tegnapelõtt, dühösen mereszti harci vágytól égõ szemeit Gajárira.

Ni, éppen most kezd szólani Gajári, szelíd, higgadt hangon. Mély csönd támad, minden szavát vigyázzák. De csak egy percig tart a csönd.

Alighogy elkezdi a tényállást vázolni... »egy kötelesség teljesítése közben elvérzett tábornok sírjának megkoszorúzása...« fölharsog rettentõ zajjal az ellenzék.

- Hát kötelesség Budapestet bombáztatni? - kiáltja közbe Thaly gúnyosan.

- Történelemhamisító! - süvíté egy hang az elõadói szék felé.

- Szégyen, gyalázat! - tör ki a méltatlankodás vihara.

- Eláll, eláll! - dörgi száz torok egyszerre.

Gajári megrezzen. A kormánypárt hallgatagon ül sûrûn népesült mezõin. Tisza szaporán pislog. Az ellenzékiek a katedra elé rohannak. »Most már két Jansky van« - morogja egy vékony hang mohó örömmel.

Gajári mentegetõzni kezd, hogy nem úgy értette, de a percekig tartó zajban hangja elvész, ott áll fehéren, mint a fal, de mégis bizonyos férfias nyugalommal és daccal. Fehéren áll ott, de az ellenzéki szemek sárga-feketének látják már s minden aggályos kifejezésénél (kétségkívül nem is válogatta õ meg azokat jól, mert hát talán csak mégis magyarok vagyunk) ismételve zúg fel az agyarkodó visszatetszés ellene, s hangzik folyton az »eláll, eláll«, míg végre a száraz fejtegetõ résznél lecsillapszik az ellenzéki harag s csak a kézirat említésénél mennydörgik mindannyiszor:

- Hol van hát, hol van?

Utána Gyõrffy Gyula (katonatiszt) szólal fel; nagyon csinosan és nagyon óvatosan ostorozta a hagyományos szellemet, s indokolta a kisebbség különvéleményét, mely külön kívánja választani a közös hadsereget, eltávolítván a nekünk jutó részébõl az idegen tiszteket.

Az utolsó szónok a miniszterelnök volt, ki e végtelenül kényes ügyben is játszva tudott úgy beszélni, hogy a nyári támadó Tisza Kálmán nem jött ellenkezésbe az õszi békítõ Tisza Kálmánnal.

Annyira eltalálta a hangot, hogy a fölpaprikázott ellenzék egész végig csendesen és nyugodtan hallgatta, de a kézirat említésénél neki se engedték el a divatba jött közbeszólást, hogy »hol van«?

Amire Tisza így szólt:

- Hát megmondom, hol van.

- Halljuk! Halljuk!

- Legelõször is megvan a »Budapesti Közlöny«-ben.

- Hát még? - kiálták.

- Másodszor pedig megvan minden magyar ember szívében.

Nagy tetszés követte e szavakat a kormánypárton.

Ez volt az elsõ poétai frázis, amit Tiszától hallottam. - Szóvirág, melyet odatett a trónus lábaihoz.

...Hja, mire viszi az embert, ha prológokat jár hallgatni.

A T. HÁZBÓL [okt. 12.]

A mai ülés Münnich Auréllal kezdõdött és Polónyi Gézával végzõdött. Mint a dió két kemény héja közt, most is közbül volt az élvezhetõ mag.

Münnich Aurél beszédénél még kevesen és a Polónyiénál már kevesen voltak. Azért hát röviden napirendre térünk felettük.

Münnichen (aki különben elég logikus volt s több figyelemre méltó érvet hozott fel) nagyon meglátszott, hogy már volt udvari ebéden.

Polónyi pedig megint azt a benyomást tette, amit mindég - hogy: »istenem, istenem, de nagyon szereti ez az ember a hazát«.

Nagy tûzzel beszélt, zsírtól csepegõ hangja bömbölve hasogatta a levegõt úgy, hogy az ideges Péchy Tamás közbeszólt:

- Méltóztassék hidegebbnek lenni egy kicsit.

De Polónyi még csak melegebb lett ettõl s végigklavírozott a népszónoki iskola minden futamán, tanácsolt, bõszített, érzékenyített, fenyegetõdzött, siránkozott és jósolt. (Ebbõl a hat ingredienciából áll egy akkurátus szélsõbaloldali beszéd.)

Azt jósolta, hogy magyar születésû közös hadügyminiszter sohase lesz.

Amivel teljesen sikerült elbúsítania - Münnich Aurélt.

E két beszéd alatt eleven képet tárt a folyosó. Sok téma volt a megbeszélésre.

Odakünn az a fekete zászló... Megint egy áldozat. Egy ama sok közül, aki számozatlan fiákeren siet - a halál révébe.

Az egész szélsõbal párton megtetszik, hogy ma halottjuk van. De még aggodalmasabb arccal jár-kél a folyosón gróf Tisza Lajos s panaszolja a szegedi kolerát. Neki huszonöt halottja van ma.

Az öreg Pulszky figyelmezteti a képviselõket titokzatos hunyorgatásokkal:

- Guszti beszélni fog.

A folyosó vidékein véres párbajok készülõdnek. Hentaller megálmodta az éjjel a keletkezendõ konfliktusokat és már reggel beérkezett. Gyulai Pál is beállított egy kis eszmecserére. Nyilván a Jókai kassai beszédjét jött szidni.

Legott körülötte gyûlnek az írók: Vadnai, Ábrányi és Horváth Gyula, mely utóbbi nem gyõzi fogadni a bókokat a »Partikularizmus« miatt. Rossz jel, hogy Gyulai megdicsér egy könyvet.

(Nota bene, e sorok írójának nem illik sem megdicsérni, sem lerántani, noha az utóbbira volna kedvem, mert nekem ajánlván a könyvet, körülbelül olyanforma alakot faragott belõlem az olvasói elõtt, minõ egy Sugár úti házon az a vékony dongájú kõszobor a kapu alatt, melyet úgy helyezett oda görnyedezõnek az építõmester, mintha az tartaná a házat... De a ház olyan nagy és az ember olyan kicsiny, hogy senki sem hiszi, mintha az tartana valamit.

Ez a helyzet. Azonban...)

Ejnye, nem lehet folytatni, zeng a csengettyû odabent. Ez Apponyi Albertet jelenti. Egy név, amely egyszerre kisöpri a folyosót.

Majd hát máskor beszélek a »Partikularizmus«-ról. Most csak hadd beszéljen Apponyi.

Nagy figyelemmel hallgatta az egész Ház, hát még a karzat, mely csak úgy görnyedt a tömérdek asszonytól, leánytól. Ez az Apponyi mindig csinál egy-egy jó napot Odescalchy Gyulának. A herceg fent ült a kakasülõn és ragyogott az arca.

De ma Apponyinak is jó napja volt. Egyik legfényesebb szónoki diadalát aratta. Igazi nagy beszéd volt a mai. Olyan, aminõket az angol gyûjteményekben szokott olvasni az ember a mesterszónokoktól. Az igazság nemes hangján szólott oly mûvészettel, oly erõvel és átlátszó világossággal, hogy az egész Ház szemei kárlátó érdeklõdéssel csüggtek - Szilágyi Dezsõn.

Csernátony Lajos késõbb jött be a tanácsterembe éppen a monumentális beszéd végére, mikor Apponyi leült.

- Remekül beszélt! - mondja egy föllelkesült szomszédja.

- Tudom - felelte Csernátony meggyõzõdéssel.

- Honnan tudnád?

- Abból, hogy olyan elkényszeredve éljenezik a túloldalon.

Valóban alig hangzott egy-két éljen. Pedig most nem a pártember beszélt; egy sokkal magasabb, sokkal épebb hang volt ez, a hazaszeretet és az államférfiúi látástól megtisztulva. Bátran tapsolhatott volna az egész Ház.

Apponyi után Pulszky Ágoston beszélt, a kormánypárt álláspontjáról okosan és tapintatosan, majd Helfy Ignác bocsátkozott a királyi kézirat bírálgatásába és kisütötte Tisza Kálmánra, hogy »rossz stiliszta«.

Az idõ már két óra felé járt, mikor Tisza kezdett szólani. Éppen olyan eleven és végtelenül ügyes volt, mint a múlt ülésen.

De hisz errõl szinte fölösleges beszélni. Tiszát már jól ismeri a közönség, amióta olyan szépen méltatta tehetségeit Kemény Gábor a beszámoló beszédjében.

A T. HÁZBÓL [okt. 13.]

Ah, a kedves Kornél beszélt.

Szép leányok, igézõ menyecskék, akik õt kíváncsian szoktátok meghallgatni a Kisfaludy Társaságban, hol maradtatok el ma?

Fölpillantott egypárszor, de nem talált ott benneteket, alább ereszté öblös hangját és a miniszterelnökhöz kezdett beszélni. De az éppen egy vaskos fóliánsban lapozgatott elmerülve.

Fogta hát magát, no iszen majd idehallgat az mindjárt most, s elkezdett csevegni magáról a miniszterelnökrõl, akit nem buktathat meg semmi s aki megbuktathat mindent. De bizony az még mindig ott lapozgatott a nagy testes könyvben.

Annál jobban hallgatták a többiek. Mert a kedves Kornél nagyon szépen beszélt ma. Egy kicsit bõsz volt, de az is illett neki.

Színdús kifejezései, a társadalmi hanyatlás magvas rajza, és a helyzet találó képe, mely ízléssel szõtte át beszédét, pártkülönbség nélkül gyönyörködtette a Házat.

A maliciózus Wahrmann kiment a folyosóra kritizálni.

- Ez az Ábrányi beszéde valóságos dráma. Az elején szólt a közösügy elõtti idõkbõl, az volt az expozé, az ismerkedés, azután szólt a közösügyrõl, ez a házasság, majd rátért a katonákkal való konfliktusokra, azok a családi perpatvarok, célzásokat tett a bonyodalmak megszün­teté­sére, ez lenne az elválás. Kár, hogy az anyósról nem szólott. Az lenne az Albrecht fõherceg.

Alighogy elvégzé Apponyi »hû fegyverhordozója« a beszédét, felállott Horváth Gyula, a kormánypárt »puskaportartója«.

Ah, végre! Annyi ellenzéki után egy kormánypárti. Hanem ebben nincs köszönet.

Valóságos tréma uralkodik ilyenkor a Házban, mert sohasem lehet tudni, mikor robban fel a puskaportartó és a levegõbe röpít valamit.

Egypár igazságot Horváth Gyula mindig mond s egypár új gondolatot mindig vet a vitába. Az egyetlen ember a Tisza táborában, aki akciókra született.

Csakhogy nem ebbe a korba való õ. Vagy rosszabb korban kellett volna születnie, vagy egy jobban.

Egy jobb korban megszabadult volna homályos bénító tépelõdéseitõl, egy rosszabb korban határozottabb alakot nyernének ama küzdési törekvései, melyeket benne forrni látunk.

Minthogy azonban egy másik kort õfelsége se adományozhat neki - hát isten neki, vegyük be ebbe az emberöltõbe s szóljunk arról a különbségrõl néhány szót, ami közte és a párt többi jelentékenyebb férfia között van.

Egy rossz divat kezd megörökleni. A mi politikusaink azt hiszik, hogy a státustudomány abban van, minden egyes kérdésnél kikeresni a közvélemény ellenében egy külön álláspontot. Ezek a fertálypolitikusok hasonlítanak a fertálymágnásokhoz: akik, ha a nagyközönség hosszú kabátokat visel, rohannak a szabóhoz kurta kabátokat varratni, és ha kurta kabátokat visel a közönség, akkor õk egész a csizmasarkig eresztetik le a posztót.

Ezek a Tisza politikusai, de Tiszától semmit sem tanultak. Mert Tisza mindég a közvéle­ménybõl keresi ki azt az anvagot, ami jó, s ami a kormánykerekek forgását nem akadályozza.

Ebben áll ellentétben Horváth Gyula is pártja sok korifeusával. Ez teszi beszédjeit »ellen­zékiekké«, azok elõtt, akik elég ügyetlenek az igazságok kimondását ellenzéki privilégumnak tartani.

Ma azonban szelíd volt Horváth Gyula és kibékítõ.

Utána Thaly Kálmán beszélt abból a tenorból, amibõl az ülés elején a szõke Matkovich Tivadar (az utolsó szûzszónok) és Gulácsy Gyula pattogott.

Különben az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a szélsõbal is meglehetõs szelíden viseli magát a Jansky-ügyben. Ma Irányi szólt nagyon objektíve a maga szempontjából, tegnap pedig Helfy tanúsított mérsékletet.

Általában, mióta Helfy vezeti inkább a pártot, mint Mocsáry, sokat nyert, illetõleg sokat vesztett a harapósságából.

Hiába, okos ember volt Arany János, amikor azt írta a Helfy által a »Laterne« módjára szerkesztett »Magyar-Magyar« margójára:

Helfy Ignác csámpás
Sohasem lesz »Lámpás«.

Lámpás az igaz nem lett, de lett házi mécses, amelynek a világánál nem hadonázhat a párt olyan messzire, de rokonszenvesebb fényt von maga körül.

A T. HÁZBÓL [okt. 14.]

I. Hivatalos rész

[okt. 14.]

Vagy három hét elõtt azt írtam Enyedi Lukácsról: még csak az hiányzik neki, hogy Kossuth levelet írjon hozzá. Most már az sem hiányzik. Most már kész ember. Október 5-érõl ismét egy kéziratot intéz az öregúr a »palatinusá«-hoz, Helfyhez, ahol megkarcolja a legközelebbi viták szereplõit.

Dicséri a Horváth Gyula... akarom mondani a Horvát Boldizsár magas horizonját a külügyi politikáról.

Megszurkálja a kormányt, ekképpen szólván:

»Milyen könnyen átcsúszott a „bécsi rendeletek postája” vulgó magyar miniszterium, a vám­közösség rnegújításának nagy kérdésén. Még azon is! Pedig az már csakugyan kenyér kérdése.«

Enyedirõl így ír:

»Derék egy ember az, valóságos kincs az országnak, éppen korunkban, melyben a közgazdászati és társadalmi kérdések foglalják el a domináns pozíciót.

Tanultam beszédébõl, igazán tanultam, Je lui fais mea compliments.«

Minthogy Helfy sem akarja a hozzá intézett »kézirat«-ot a Ház elé terjeszteni - hát legalább itt legyen az meg.

Nem kétlem azonban, hogy az Enyedi szívében is benne van.

II. Nem hivatalos rész

A mai ülés is úgy nyílt meg, ahogy mindenik. Apródonkint gyûltek a követek, míg Beöthy Algernon a jegyzõkönyvet morzsolta le mohamedánusi dünnyögéssel, mintha a Szent Koránt olvasná. Természetesen egy lélek sem hallgatja húsz év óta a jegyzõkönyvet, csak Csanády Sándor, aki lesben áll ott s tágra nyitott szemekkel figyel.

De Beöthy meg akarta tréfálni ezt az egy lelket is. S amint a közösügyek tárgyalására kiküldendõ bizottságról szóló passzusra jutna a sor, közé szúrja egy kicsit hangosabban az »átkos« szót... ekképpen:

»- az átkos közösügyek tárgyalására kiküldendõ országos bizottság...«

Csanády nagyot csuklik és hátratántorodik megzavarodva: Mi ez? Nonono, mi ez? A füle csengett-e, vagy valóban hallotta?

De Beöthy a legkomolyabb arccal siklik tova a protokollum döcögõs sorain, csak úgy félpislogással gyönyörködve a tûnõdõ hazafi álmélkodásán.

Napirenden még mindig a Jansky-ügy van. A karzat immár kifáradt, üres ma, a szónokok azonban nem fáradtak ki, de már azok egy része is üres.

Egymás után léptek a sorompóba a jámbor tekintetû Veszter, a sima tapintatos Vadnai Károly, aki tekintélyes szónokká verte ki magát két év alatt és a köpcös, jól táplált Szemnecz Emil.

Veszter homályos volt, mint mindig, Vadnai okosan és szépen beszélt, felhozva az érem másik oldalát, s bizonyos nem tetszõ toasztok ellenében három másik toasztot sorolt föl, melyek hazafias melegséggel mondattak el, az egyik Erdélyben, a másik Budán, a harmadik - természetesen - Miskolcon.

Hátha még azt is elmondta volna, amit a folyosón beszélt valaki, hogy az az Albrecht fõherceg-féle toaszt, mely itthon annyira fájt, tulajdonképpen nem is volt összefüggésben a Jansky-üggyel. Mert õfensége el szokta azt mondani minden évben, levén õneki csupán két toasztja, az egyik hivatalos alkalmakra, (ez az a »mienk«) a másik pedig családi ünnepélyekre, keresztelõk és lakodalmakra.

Szemnecz Emil várakozáson felül csinosan szólott, de nem olvasván el e fent megírt soraimat (mert még akkor meg sem írtam) belekötött a »szarajevói felköszöntõ«-be, amire egyszerre haragosan megrándult a Péchy Tamás szemöldöke s megrezgette a csengettyût.

- Ne gyanúsítson a képviselõ úr oly fõherceget, aki minden ügyben, amely magyar, megtesz mindent, ami lehetséges.

Néma csönd támadt a teremben. Mindenki bámult az elnök ötletén, mellyel olyan hamar gombos spencerbe öltöztette a tiszteletreméltó fõherceget.

Egy-két helyeslés kicsúszott innen-onnan. Horváth Gyula izgatottan hagyta el helyét és átment ülni a terem túlsó oldalára. Falk Miksa szelíden nézett a szomszédjára, Jókaira, Jókai búsan nézett Hegedüsre, Hegedüs kétségbeesve nézett az elnökre.

A habarék pártról egy hang azt kiáltá lelkesen:

- Úgy van! Igaz!

Lipthay báró volt, Gáspár apó a »Kornevillei harangok«-ból.

Szemneczet Herman váltá fel (aki mérges és szellemes volt), Hermant meg a pirospozsgás Papp Elek.

A szónokok bizony nem nagy hallgatóságra virradtak. A figyelem egészen ellankadt már úgy, hogy Vadnai Károlyt kivéve talán egyik sem lehetett megelégedve a sikerével.

Hanem iszen arra való a víg Beöthy Algernon, hogy a csüggedõket megvigasztalja.

Mikor az egyik kijött, így szólt hozzá:

- Oh, be szép volt! Roppant hatást tett volna, ha ezelõtt egy hónappal mondod el.

Mikor a másik jött ki kedvetlenül, mézes szájjal állta útját:

- Gyönyörû beszéd volt, nagy hatást tett volna, ha vársz vele még egypár hétig.

Egy harmadiknak bánatát azzal altatta el:

- Hatalmas volt. Hidd meg, nagy hatást tett volna, ha hallgatták volna.

De amint elfogyott a hallgató, elfogy ott a szónok is. Papp Elek után senki sem akar többé következni. Az elnök kijelenti, hogy a vita be van zárva.

- Kár a témáért! - sóhajtják a szélsõbalon.

De mielõtt végképp kialudnék a haza világító mécses, még egyet lobban.

Fejérváry báró feláll s egy olyan katonás, de mégis eszes, találó rögtönzésekben gazdag beszédet csap, hogy a Ház elámul. Sûrûn tör ki a helyeslés és tetszészaj. Mikor pedig Polónyit gúnyosan aposztrofálja, percekig tartó hahota tör ki.

Hiába vágott aztán Polónyi vissza. Az »Schmarn«!

És ezzel most már az ülés véget ért volna egészen derült kedélyben, ha Szegednek nincs Herman Ottója, vagy ha Herman Ottója van, de nincs kolerája. Vagy ha Herman Ottó, aki e napokban Szegeden járt mármaroskodni, neki nem ront a kormánynak, hogy elmulasztotta a szükséges intézkedéseket Szegeden az ázsiai kolerára nézve, hogy a dezinficiáló szereket csak ötödnapra rendelték meg Pestrõl, hogy a csatornázás rossz és a rekonstrukció járványfészekké tette Szegedet.

A miniszterelnök rögtön felelt az interpellációra, melynek két passzusa e sorok írója elõtt is merõ kötekedésnek látszik.

Elõször az, hogy ne lettek volna fertõztelenítõ szerek, mert én a kolera kiütése napján, éppen a vörösporszag miatt menekültem el a városból haza - a saját koleránkhoz.

Másodszor az, hogy a rekonstrukció tette volna járványfészekké Szegedet: mikor a lakosság emelt helyeken, szellõs házakban azóta lakik.

Hanem kettõben meg Hermannak van igaza.

Az egyik az, hogy õ csakugyan volt Szegeden.

A másik az, hogy Szegeden csakugyan van kolera.

A HÉT TÖRTÉNETE [nov. 28.]

Apró-cseprõ eseményekkel van a lefolyt hét megtarkázva.

Talán nem is érdemes, hogy még egy pillantást vessünk rájuk. A delegáció a végét járja. A puskakérdés eldõlt. Természetesen a drágább gyõzött, a Mannliecher-fajta. (Majd meglássuk, ha gyõzni fog-e annak idején is.) Egyebekben is simán ment keresztül a delegációkban minden. Az ellenzéki hangokat (mert van vagy három hang ilyen is, az Andrássyéval pláne negyedfél) lehetõleg elnémították, megbágyasztották a kormánypárti intézõk szép, rábeszélõ szavakkal: ne kötekedjenek most, mikor a monarchia ilyen válságos helyzetben van, csak éppen most ne...

- Eszerint mikor beszéljünk? - kérdé az ellenzék egyharmad része, akiben be volt rekedve vagy kilenc kemény felszólalás.

- Beszéltetek volna tavaly.

- De tavaly is azt mondtátok, hogy a monarchia válságos helyzetben van.

- Nos, akkor beszéljetek esztendõre.

- De hisz esztendõre is válságos helyzetben lesz a monarchia.

- Hát ne beszéljetek sohasem. A beszéd úgyis az az egyetlen dolog, amit megtakaríthatunk.

Hanem valami figyelemreméltó mozzanat mégis történt, amiben sok humor van.

Hegedüs Sándort megjubilálták, különös érdeméül róván fel, hogy tíz év alatt, amióta a zárszámadások elõadói székén ül, éppen 1 342 067 503 osztrák forintot referált el.

...Biz ez méltó dolog, hogy az ember igyék rá egyet.

*

És ezzel egy idõre végeztünk a delegációval. A jövõ héten már mennek hazafelé, Smolka nagy bajusza nem lesz többé látható, Grünwald módosítványai megszûnnek, Kálnoky visszagom­bolkozik, Asbóth János becsomagolja a világ legszebb mellényeit útibõröndjébe, és az adósságcsinálás szép szerényen visszahúzódik az õ kies Sándor-utcai tartózkodási helyére.

Ma már meg is volt az elsõ ülés. Újra láthattuk a mi szelíd kedves otthonunkat, a t. Házat és annak nyájas fülkéit, pipafüstös folyosóit.

Az öreg Péchy Tamás úgy tûnt fel emelvényén, mintha valami háborúból tértünk volna meg a családi hajlék elé, ahol ott találjuk ülve az öregapót a boglyas kemence tetején. Körülötte a puskaporszagot nem élvezett hû fiak, Szathmáry György, Tibád Antal és Törs Kálmán sorakoznak ártatlan arcokkal.

Különben az ülés oly rövid volt, hogy a padok meg sem melegedhettek a pihent szájú hazafiak alatt, kikbõl roppant kevesen gyûltenek össze, tudván hogy semmi rendkívüli nem történhetik.

Nem is történt.

Fejérváry miniszter felállott s mindössze két papíraktát nyújtott át a Háznak. Az egyikben vért kért, a másikban pénzt. (Van az nekünk!)

Az egyik ugyanis a jövõ évi újoncjutalékról szól, a másik a Ludovika költségeinek megszaporítását célozza. Azután a pénzügyminiszter állott fel. De az már csak nem kér semmit!

De bizony az is kér - indemnityt.

Erre fogja magát az elnök. Õ is kér - azt mondja - engedelmet, hogy a képviselõk napidíjait kiutalványozhassa. (Hadd lássák az osztrák delegátusok, hogy még van pénz a fiókunkban.)

Ha már mindenki kér valamit, gondolja magában báró Andreánszky Gábor, engem sem a gólya költött, én is kérek. S interpelláció alakjában kéri a szenvedõ váltóképesség megszorítását. S eközben elmeséli, hogy egy zsidó jár a vidéken, képeket árul és a vevõktõl részletfizetésre váltószerû kötelezvényeket vesz. Hát van-e errõl a zsidóról az igazságügy-miniszter úrnak tudomása? Különben, úgymond, Kohnnak hívják az illetõt.

No, ha Kohnnak hívják, akkor nem lesz valami nagyon nehéz ráakadni.

A T. HÁZBÓL [dec. 3.]

Miután Tisza Lajos gróf bezárta a delegációkat (nem ugyanazokkal a szavakkal, amiket Wahrmann javasolt, hogy »Mindent megadtunk amivel tartoztunk - s mindennek tartozunk, amit megadtunk«) ma végre megtért kiki a saját kebelébe.

A Ház meglehetõsen benépesült. A régi habituék elfoglalták helyeiket a folyosói padokon. Éppen ott ültek valamennyien, ahol másfél hónap elõtt elhagytuk õket.

Megjöttek az õszi ködökre a téli politikusok (mert téli és nyári államférfiaink vannak) megjöttek azok is, akiket a »fekete asszony«-tól való félelem tartott eddig otthon Zalay István vezérlete alatt.

Sõt kisült, hogy »János fejedelem« (Kemény János báró) is csak a kolera miatt maradt otthon annyi ideig, s a hír, hogy egészséges, hogy a lapok híre alaptalan, mint derült sugár élénkíté a mai ülés szürkeségét.

»Nincs semmi baja az öregúrnak« - mondák örvendezve. Csak most tûnt ki, mennyire szeretik. (Hiába, mégiscsak ér az valamit, ha még valaki nem volt miniszter.)

Bent a teremben unalmas jelentéseket olvastak az elõadók. Künn türelmetlen deputációk és kérelmezõk leselkedének a miniszterekre. Egy csoport képviselõ azzal mulat, hogy az orcáikról találgatja: »vasút, dohány-engedély, patikajog«.

A jelentések után Porubszky Jenõ lép az elõadói székre. Jó hegyi levegõ csapja meg a fülüket.

A lélekharang megcsendül a Péchy kezében. Csend. Ave Mária! Négy szélsõbali képviselõt visznek most akasztani.

Az elsõ Szemnecz Emil, akinek az immunitását felfüggeszteni kérik a ceglédi eset miatt, ahol in no illo tempore ököllel fenyegetõzött és tojással dobált. Felfüggesztetik.

Azután Verhovay Gyula jön (de minthogy elég egy redakcióból egy ember) fel nem függesztetik.

Vadnay Andort nem adják ki, hanem inkább kiadják ahelyett a Herman-eset miatt még egyszer Szemnecz Emilt (annak már úgyis mindegy) és Gyõrffy Gyulát (az most úgyse veszi szívére, mert võlegény).

A rövid ülésnek nem is volt aztán más tárgya, csak még az Ábrányi Kornél interpellációja, ki merész ajakkal az operaügy szellõztetését kéri.

Kár. Mert olyan már ez a mi Operánk, mint az a Basiliscus nevû szent kígyó, amelyrõl gróf Haller emlékezik a »Hármas históriá«-ban.

Ugyanis olyan ijesztõ rút volt a Basiliscus kígyó, hogy amint egyszer egy tükröt vittek eléje s meglátta magát benne, önnönmagától pukkadt szét.

KÉPVISELŐI NAPIDÍJAK

A mi képviselõink napról-napra elégedetlenebbek kezdenek lenni az õs napidíjjal, az öt forinttal, mely csupán huszonöt krajcárral fiadzott meg 1848 óta, már ti. nem értem az elégedetlenek közé se Pallavicini Sándor grófot, se gróf Szapáry Gyulát vagy Kiss Pált és Lyka Dömét, hanem a szegényebb embereket, példának okáért Wahrmann Mórt, Andrássy Manót és a nagy lateiner osztályt: ott sokan vannak pusztán a napidíjakra utalva.

Bizony az öt forint vékony pénz már a mai világban. Föl is emelnék, szó sincs róla. Csakhogy egy nagy baj van. Azazhogy két nagy baj.

Az egyik az, hogy az országnak nincs pénze, a másik az, ha pénze lenne is, az egyik ország­gyûlés, úgy kívánja az illedelem, csak a másik, a jövõ országgyûlés tagjainak napidíját emel­hetné fel; az pedig kényes dolog, mert aztán a választók is ahhoz találnák magukat tartani.

Mindebbõl az látszik, hogy még a jelenlegi napidíjak mellett ki lehet tartani egypár évtizedig. Sõt ha az ember árlejtésre bocsátána, még olcsóbban is lehetne kapni törvényhozókat az egyes kerületekbe. (Igazi csoda, hogy még eddig ki nem találta valaki, miszerint bérbe kellene adni a parlamentet egy vállalkozónak, aki bizonyos összegért tartoznék beszállítani a kormánynak a jövõ ötéves ciklus számára, mondjuk, háromszáz mamelukot, hetven habarékot, és a többiben szélsõbaloldaliakat - már amint a megállapodás volna.)

Hogy a képviselõi állás napidíjak nélkül is mennyire csábító, mutatja Anglia, ahol a képviselõk roppant sokat költenek a mandátumra, noha semmi napidíjakat sem kapnak.

Hajdan ugyan ott is voltak mellékes akcidenciák. A múlt század végén például oly nagy volt a korrupció, hogy az egyes képviselõk szavazatát megfizették néha több ezer forinttal egyes szavazásoknál s ez olyan nyíltan ment, hogy a kormány külön pénztárt állított fel e célra. Sõt hogy mennyire elferdülhetnek a fogalmak a tisztességrõl, több eset mutatja, hogy az olyan képviselõk, akik el nem fogadták az efféle fizetést szavazatukért, megbélyegzõ kritika alá kerültek, mint összeférhetlen, különös modorú, inakceptábilis, komisz emberek.

A nagyobb államok közül Angliát kivéve, még csak Németországban szeretik ingyen a hazát annak atyái. (De ezek az urak nem is érdemelnek egy fagarast sem.)

A spanyol korteznek sincs fizetése (ezért csinálnak ott annyi zûrzavart), de az egyes német államok egyenkint többnyire megemberelik magukat. Poroszország 9 márka napidíjat fizet a képviselõinek.

Olaszországban nincs napidíj, de ingyen vasúti jegy és adókedvezményeik vannak. Ott beszélik azt a históriát, hogy a képviselõk egy része oly szegény, hogy örökké vasúton van. A képviselõ nem tart szállást Rómában, hanem mikor elvégezte a napi dolgát, beül egy kupéba este és ott alussza ki magát, reggelre ismét Rómában van. Egy szóval, a kupéban laknak. Elég szép élet az úgyis.

Belgiumban 160 forintot kapnak havonkint s az ülésszak rendesen nyolc holnapra terjed. Ez leginkább felel meg a mi viszonyainknak. Dániában hét és fél forint a napidíj, de az ülésszak igen rövid, csak mintegy 145 napot vesz igénybe. Portugáliában még a paireknoek is fizetésük van. Annyi, mint a képviselõknek, 670 forint.

Legjobban megy a dolguk a francia parlamenti tagoknak. Ezeknek a fizetésük 3560 forint s ezenkívül a gyarmatok küldöttei még külön útiköltséget is kapnak. (Ezért már érdemes szavazni.)

A svédek ellenben pedáns emberek: az ülésszak csak négy hónapra terjed és a fizetés 667 forint, de minden ülésért, melyen részt nem vesz a képviselõ, levonnak 6 forintot. (Bezzeg itt volna aztán passzió névsort olvastatni Csanády Sándor bátyánknak.)

Svájcban a nemzeti tanács tagjai öt forintot kapnak naponkint a szövetségi pénztárból, az államtanács tagjainak pedig a kantonok fizetnek 3 forintot naponkint, amennyit a mi horvát képviselõink kapnak.

Az Egyesült Államokban a képviselõk évi fizetése 2080 frt, s ezenkívül kilométerek szerint kiszámított útiköltséget húznak. Norvégia is generózus: hét forint napidíjjal jutalmazza a storting tagjait, de mit ér, ha a storting csak tizenkét hétig tart? Micsoda emberek lehetnek azok, hogy olyan rövid idõ alatt beszélik ki magokat!

Görögországban kétszáz forint a szenátor fizetése, a képviselõé száz forint. (Nincs is ott aztán arra eset, hogy a szenátor képviselõnek kívánkozzék, mint nálunk.)

Mindezek az adatok arra jók, látjuk belõlük legalább, hogy elég tisztességesen fizetjük képviselõinket a többi országokhoz aránylag s hogy még sok ideig szó sem lehet a képviselõi fizetések emelésérõl.

Majd adna nekünk Szapáry - aki tudom lesütve hordja a fejét azóta, hogy a bolgár küldöttség kivallotta, hogy hatmillió forint hever a pénztárukban.

A T. HÁZBÓL [dec. 15.]

Locspocs idõ lévén, felgyûrt nadrágokban gyülekeznek a képviselõk. Az a kellemes zsibongás tölti be a foyer-t, a folyosókat, mely csak a magyar parlamentben van. Szeretkezés, ölelkezés, a bizalmas tegezés meleg hangjai. Jancsi te, Muki te, Feri bácsi, Pali bácsi. Mintha egy família volna valamennyi.

Igaz, már elõreveti árnyékát a feloszlás processzusa. Ilyenkor a nyájas tegezésrõl elmélkedve könnyen eszébe jut az embernek az utolsó iktari Bethlen, aki liberális vezér létére is azzal zárta be a lejárt erdélyi dieta egyik utolsó értekezletét:

- Most már szétmegyünk, uraim, és mától fogva vége a konfidenciának.

A feloszlás processzusa a hazabeszélésben nyilvánult. Ez uralta a mai ülést. Nem kevesebbrõl volt szó, mint hogy a földadó leszállíttassék.

Papp Elek mohón kapott utána ennek az ötletnek. S utána még nehányan, akik magyar nadrágot viselnek. Madarász József, Csanády Sándor sõt még Izsák Dezsõ is.

Szinte csodálatos, hogy a programbeszédek e mézesmázos jeligéje még mindig árkánum a választók fölvillanyozására.

Húsz esztendeje hallják már egyes szavahihetõ hazafiaktól: »Én az adók leszállítására fogok törekedni.«

S annyi szent törekvés dacára az adók nemhogy leszálltak volna, hanem mindig emelkedtek.

...És mégis vannak még, akik hiszik, hogy vannak még, akik hisznek...

Az adóleszállítási vita elõtt, minthogy az ülés végére esett, még volt egy tetszetõs téma: Istóczy egyik mellékkirohanása a zsidók ellen. Ugyanis a tõzsdebíróság megszüntetésérõl szóló határozati javaslata volt napirenden.

De nagy vita ebbõl sem lett. Mert az Istóczy indokolására Fabiny felelt s neki olyan szerencsés hangja van, hogy szegényebb országban pesztonkának is jó volna, altató dallamosságával.

A többi antiszemiták elálmosodván, az oly mulatságos játszi témát anélkül, hogy istenigazában megszellõztették volna a keresztény lelkek hosszasabb mulattatása céljából, egyszerûen betették a szavazógépbe.

Míg a név szerinti szavazás nagy lassan lecsepegett, azalatt a folyosó még jobban megélénkült s vidám beszélgetésben nyúzták a közélet ez idõ szerint meglehetõsen sovány materiáját.

Gúnyolták Komjáthy Bélát:

- Hogy érzi magát a védenced? (Ti. Hay Bernát.)

A rossznyelvûek találgatták, hogy: »igaz, ki tudja hol fog a jövõre fellépni Szilágyi Dezsõ?« (S ezt azzal a gonosz szatirikus mosollyal kérdezték, mintha azt mondanák: »Aha, min megy el a pagát?«)

A jámbor lelkûek magasztalták Baross Gábort, aki egyszerre nagynak, fényesnek látszik, amióta nem vet rá árnyékot Kemény Gábor. A csúfolódók az öreg Madarásszal ingerkedtek, amiért kibukott a végrehajtó bizottságból. (Ez az elsõ öreg a szélsõbali vezérek közül, akit a fiatalok elevenen megettek.) A komolyabb státusférfiak összebújtak egy szögletben arról tanakodván: miben lehetne célszerû megtakarításokat csinálni a jövõ évre, de úgy, hogy a kormány se érezze meg és a nép is örüljön neki.

- Nekem van egy eszmém - szól egy ismeretes frondeur primipilus -, egy százezer forintos tétel.

- Melyik tárcánál?

- A kereskedelminél. Széchenyit kellene kibuktatni. A kormány meg nem érezné, a nép örülne neki és a választások olcsóbbak volnának százezer forinttal.

- Csodálatos ez a Tisza - jegyzé meg egy szenvedélyes kártyás -, azt már láttam a whistben, hogy valaki egy strohmannal játszik, de hogy valaki három-négy strohmannal játszik, azt még sohase láttam.

(Hohó! Ez a szabadszájúak csoportja... Fusson innen, akinek kedves a mandátuma!)

Igen igen, kerüljünk a túlsó folyosóra. No, ott ugyan csendes világ van, amióta Szontagh Pál szalmaözvegy. Az adomák örök forrása nem bugyog. Hanem iszen útban van már János fejedelem...

Ott csak Szathmáry Miklós kísérteties léptei kopognak most, ki ezerszer bejárja a sötét homályos keresztutat a háznagyi iroda ajtajától az elnöki iroda ajtajáig, mintha strázsálna, hogy valamit el ne vigyenek.

Arca ma a szokottnál mogorvább. Valami sajátos méla elkeseredettség borong rajta. Mindenkinek feltûnik, s nem gyanítja senki, hogy ez a humornak csalóka játéka.

- Mi baja, Miklós bácsi? - kérdezik részvéttel itt is, ott is.

- Búsulok, édes gyermekeim - feleli reszketõ, megtört hangon.

- Mi történt az istenért?

- Hát ezt a derék Schustert eltették Kassáról Vácra, és most már meg vagyok ijedve, hogy Kassára nem kapunk embert.

- Nem lehet az - vigasztalják azok, akik felülnek az öregúr aggodalmainak -, kerül oda ember, majd meglássa.

- Nem hiszem a mai világban - sóhajtja komoly meggyõzõdéssel az öregúr -, mert mindössze csak évi harmincezer forintocska.

Míg Szathmáry Miklós Schustert siratja, addig az elevenebb folyosón, hol vígan csörög Tibád nyakában az aranyláncán függõ cvikker, hol kevélyen mutogatja nagyra növesztett körmét Szalay Imre, bizonyos daccal viseli hosszú sörényét Herman Ottó - (mégis bölcs az isteni gondviselés, hogy úgy felosztja az emberek közt az ilyen ritkaságokat) -, mondom ott a vígabbik folyosón ezalatt a Ház közszeretetben álló »Imre bácsijá«-nak, az új besztercebányai püspöknek gratulálnak. Amihez mintegy gitárkíséretnek, szivarfüst felhõben ülve püspök és prímás, adomákat mesél az öreg Pulszky, kinek, amint öregszik, mindennap több-több adomája és kevesebb hallgatója van.