1887
PARLAMENTI KARCOLATOK

A T. HÁZBÓL [jan. 16.]

Ki van adva a röpke jelszó, hogy »koplalunk«. E körül forog a politikusok és nemzetgazdák esze. A nagy koplalók közé, kik most olyan sûrû versenyre kelnek egymással, beáll Magyar­ország is.

Ezt zakatolja az államgépezet ezer meg ezer kenetlen kereke, ez pöfög az egykori húsos­fazekakból, ahol most lúgot fõznek... Ez a melódia csendül ki a szõnyegen levõ témából: »koplalunk, koplalunk«.

Nono, nem kell megijedni: Prileszky Tádé nem fog azért lesoványodni, se Wahrmann Mór; Szerb György embonpointje is hihetõleg megmarad. Nem lesz az olyan istentelen dolog.

Tegnap beszélte valaki egy társaságban, hogy a hírhedt Boulanger, a francia hadügyminiszter is takarékoskodni kezd, mégpedig a hadseregnél. (Azt tessék indítványozni nálunk valakinek.)

Ugyanis Boulanger most nemrég elrendelte, hogy a tábori macskák (mert ott ilyen hivatal is van a tábori egerek kiirtása céljából, akik sok kárt tesznek ruhában, munícióban) ezentúl két sou helyett csak egy sout kapjanak naponkint.

Hát itt is olyanforma koplalás lesz. Bizonyosan a néptanítókon fog kezdõdni. És ez sokkal praktikusabb, igazságosabb a Boulanger macskáinál. Mert a néptanítók már akkor is koplaltak, mikor még mindenki tejben-vajban úszott, mennyivel illõbb most koplalniok, mikor már elfogyott a vaj és tej.

És noha tudjuk, hogy nem kell valami nagyon szigorúan venni, mégis szívfacsaró dolog ezt éppen Hegedüs Sándortól hallani: »Koplalni fogunk.« (El is volt érzékenyedve az egész karzat.)

Hanem a földszinten az ellenzék gyakran szakítá félbe közbeszólásokkal a jeles szónokot, kinek alakja annyira hangulatkeltõ volt e szomorú témához. Különben mindent megtett, amit lehetett. Olyan ártatlan közömbös arcot vágott, midõn a deficit megszüntetésérõl beszélt, mintha csak a szerbtövis kiirtásáról volna szó.

Az ellenzékrõl két szónok jajgatott. Helfy a szélsõbal nevében nyújtott be határozati javaslatot, hogy a Ház ne fogadja el a költségvetést általánosságban sem. Horánszky még tovább ment, az õ határozati javaslata azonfelül a kormány pénzügyi politikájának helytelenítését is kívánja.

Mind a két ellenzéki szónok fõképp Szapáry ellen fordult. A »gróf«-okra rossz idõ jár. Helfy egy kicsit rekedt volt és túlságos sötét színeket használt a helyzet lefestésére. Meglehet, hogy ez összefügg a rekedtséggel. Mert egy náthás ember mindent komorabbnak lát.

Horánszky nem volt náthás, csak hosszadalmas; valahol megkapta az Orbán Balázs ismeretes számait a státus financiáinak állásáról (melyeket õ a kerületbeli falvakban szokott elmondani, számos variációkkal nyarankint, téli idõben pedig szétszedegeti és a lutriba rakja). E számok ugráltak, csattogtak és bugyborákoltak egy óra hosszat a beszédében.

Délután fél kettõre a miniszterelnök vette át a szót, s ügyes polemikus beszédben vagdalta Horánszkyt.

Ez a mai ülés históriája dióhéjban. Színtelen szürke volt. A karzat néptelenül tátongott. A képviselõi padok is csak felerészben teltek meg. Szapáry nem volt nagyon bús, az ellenzék se volt nagyon ideges, a mamelukok sem voltak nagyon kevélyek.

Képviselõi kevélység! Rossz világ kezd most arra járni. A ruhatárban három egy megyebeli képviselõ szedte magára, nagy sietséggel a felsõkabátokat déltájban:

- Micsoda, hát nem várjátok meg a Tisza beszédét?

- Lehetetlen - mondá az egyik.

- Hát hova mentek?

- Sietünk ki a vasúthoz - szólt a másik.

- Egy választó érkezik - magyarázta ki a harmadik.

Boldog isten, milyen világ ez! Valaha, mikor egy képviselõ érkezett, ezer választó ment elibe, most pedig, mikor egy választó érkezik, három képviselõbõl álló deputáció fogad a peronon.

És az ellenzék mégis szeretné elhitetni, hogy a nép el van hanyagolva.

A T. HÁZBÓL [jan. 18.]

A Ház maga jár elöl jó példával a gazdálkodásban: nem fûtteti a folyosókat. Rideg, kietlen világ van odakünn. A törött ablakokon besüvít a szél. A képviselõk télikabátokban sétálnak fel s alá, kivált amelyiknek »mikádó« kabátja van.

A rétorok különben is kellemetlenül érzik magukat. A flosculusokra rossz idõ jár. Ott bent a tanácsteremben az »egyszeregy« az úr, s ez rosszul esik a rétoroknak. Az egyszereggyel nem lehet vitatkozni.

Egyszeregy úr nem valami népszerû ember nálunk, nincs is neki semmi rendszeres állása, csak úgy az év elején veszi be magát ide, s akkor is szeretnek belõle csúfot ûzni. Eddig igen lenézett szerepe volt szegénynek, hanem most már kezdik »kegyelmes uram«-nak szólítgatni.

A vitát Herman Ottó, a Ház sárkánya indítá meg, aki tüzet okád és mindig meg szokott enni früstökre egy embert, ha jó étvágya van többet is, de egyet mindenesetre. Ma Keglevich István gróf lett föltálalva.

Különben sok igazat és szépet is mondott Herman, különösen a dzsentrire vonatkozólag: hogy abból kellett volna teremteni azt a középosztályt, amelyre szükség van. De ez még nem múlta idejét.

Herman szokás szerint ugrált ide-oda, hol itthon volt, hol a delegációban volt, hol a kontinensen és onnan recsegtette, hogy ma egész Európának reszketnie kell egy a trónon ülõ, de talán nem egészen józan ésszel bíró ember szeszélye elõtt...

Péchy Tamás kezében tiltakozólag kondult meg a harang...

De ‘iszen okos ember a mi elnökünk! Ha Herman nem nevezte is meg, õ mindjárt kitalálta, hogy ki az a nem egészen józan ésszel bíró úriember és sietett kijelenteni, hogy azt ne hántsa Herman, mert mi azzal békés viszonyban állunk.

Ezalatt ott künn a folyosón híre ment, hogy Prileszky Tádé szólal föl Herman után, és hogy nagyszabású beszédet fog mondani.

Az apróbb finánckapacitások összedugták a fejeiket... Hm, az ördög nem alszik! Hátha õ volna kiszemelve pénzügyérnek! Hátha ez lesz a programbeszéde. Hiszen semmi se lehetetlen többé.

Ehhez járult, hogy a pozsonyi képviselõk Szalay Ödön és Schnellszieder Károly roppant kevélyen sétálgattak a korridoron.

A hír tartotta magát néhány percig s a Tisza bennfentes emberei általános faggatásnak voltak kitéve. Míg végre az egyik jól értesült fõmameluk el nem oszlatta a ködöt.

- Nem Prileszky lesz - mondá -, egészen más valaki.

- És már csakugyan ki van szemelve?

- Igen, Tisza már kiszemelte.

- A parlamentbõl való?

- Nem.

- Ösmerem?

- Meglehet, hogy láttad már.

- Hát ki lesz?

- Ha titokban tartod, megmondom.

- Itt a kezem rá.

- Hát barátom - kezdé a szellemes fõmameluk -, ha valamikor jártál a Dorottya utcán, láthattál ott a Szenes kirakatában egy embert csupa spongyából összerakva. Láttad?

- Láttam.

- No hát az a spongya-ember lesz az új pénzügyminiszter.

Valóban Prileszky Tádé kezdett szólani Herman után nagy csendben.

Természetesen zsebredugta a kezeit, csak néha lóbázta meg velük a nagy aranyláncát, mert a gesztikulációra a vállait szokta használni. Soha olyan beszédes vállakat! Ki lehet azokkal minden érzelmet fejezni.

Az öreg körülbelül ilyenformán beszélt:

- Tisztelt Ház! Hát biz’ itt nagy a baj, s ilyen frázisokkal, mint a Hermané, nem lehet a pénzügyi bajokat orvosolni. Hanem majd elmondom én, mivel lehet. De jól ide hallgassanak. Beszélnek pénztári hiányról... no igen, de megvan helyette, teszem azt, az Európa-épület. Ha nincs pénz, van ház.

Egy hang a baloldalon:

- Hiszen azt úgy vettük, hogy csak negyven év alatt fizetjük ki...

- No, az is igaz - szólt megzavarodva Prileszky. - Hát rosszul mondtam, de nem tesz semmit.

- Sok kéz jár a zsebben - kiált közbe Szathmáry-Király László, aki ezen szûz közbeszólással nagy derültséget aratott.

- Ne tessék a komoly tanácskozásokból nevetséget csinálni - replikázott vissza Prileszky.

- Az ilyen felett kell nevetni - viszonozza az õsz Tiborc.

- A nép kívánja, hogy komolyan vegyük ezt a témát.

- Úgy van! Helyes! - kiáltják a mamelukok.

- Ha komolyan veszi az ember, meg kell bolondulnia - vág közbe Szathmáry-Király.

Úgy van! Helyes! - kiáltják az ellenzékiek.

Utoljára is az elnöknek kellett közbeszólni, hogy az ilyen dialógokat nem tûri meg. Mert szép a szellemes párbeszéd a színdarabban, de a »Napló«-ban nagyon rosszul veszi ki magát.

Most aztán hozzákezdhetett Prileszky a hazaszabadító beszédjéhez: mély figyelemmel hallgatta Neiszidler és Szalay Ödön. Ragyogott a szemük, fészkelõdtek, vakarództak s egyre sziszegtek elõre-hátra: »Pszt! Pszt! Halljuk! Halljuk!«

- Hát kérem szeretettel, megmondom én. Legelõször is a valutát kellene rendezni... persze, persze (s itt az orrára tette kezét a szónok), csakhogy az lehetetlen, hát attól magam is elállok. Az se volna bolondság, t. Ház, hogy a hadügyi kiadásokat szorítsuk meg, de lehet-e azt ilyen veszedelmes idõben? Nem lehet. Nos, hát mi a teendõ? No bizony. Külön fogyasztási területet csináljunk. Az lenne a jó dolog! Úgy ám, de azt a minisztérium nem akarja. A dohány­jövedelem is emelhetõ... Hja, de azt meg a választók nem akarják. A progresszív adókról szóljak?... Az se rossz. Hm, csakhogy azokat meg senki sem akarja. Még én sem.

- Mik azok a progresszív adók? - szólt közbe a tanulékony Olay Szilárd, amire Prileszky másodszor is megzavarodott.

Hanem azért mégis feltalálta magát, és ilyenformán végzé az õ jóízû bonhómiájával:

- Ezt sem lehet, azt sem lehet, belátom, hanem azért a pénzügyeket tisztességesen rendezni csak így lehet, akárki legyen is a miniszter. (Ezt több ízben hangsúlyozta az öreg, hogy értsék meg a gyöngébbek.)

Zajos derültség követte beszédjét, mely annyira a karcolatokba való, hogy egész terjedelmében kellett adnom.

Szalay és Neiszidler búsan kullogtak ki a folyosóra.

Az ülést fel kellett volna függeszteni öt percre, Prileszky beszédje oly jótékony hatást tett. Hiszen nem lehet itt komoly veszedelem, ha a zárszámadási bizottság elnöke még humorizál... A nem-szakemberek gúnyosan összemosolyogtak künn a csendes titoktartó fülkében.

Pedig nem lett volna az õ beszédjének semmi baja. A jövendõ kor történetírója tisztelettel lapozgatta volna végig, mint egy nagy elme lerakott útmutogató cölöpeit, ha egy félórával késõbb fel nem áll Szapáry Gyula gróf, aki egyikét sem választotta azon utaknak, amelyeket Prileszky Tádé kijelölt, hanem egy általa nem említett úton, a konverzióval akarja rendbe hozni a pénzügyeket.

Szapáry beszédjét és ügyesen kifejtett tervét a Ház feltûnõ rokonszenvvel hallgatta, s a többség néhányszor tört ki zajos helyeslésekben.

- Ejnye, ejnye - mondá Prileszky Tádé fejvakarva -, ezt az átkozott konverziót elfelejtettem beleszõni a beszédembe, a tisztességes rendezési módok közé.

A MAI ÜLÉS [jan. 19.]

Az a szokott kép tárult elénk ma is, amit már százszor leírtam. Népes ház... nyomott hangulat... tele karzat. Szapáry elõtt egy nagy rozsdavörös bõrtárca. Tisza elõtt egy borzas cilinderkalap és egy ív fehér papiros az õ öles, kusza betûivel. Az a papiros az õ arzenálisa. Arról szedegeti elõ a fegyvereket, amiket elkapkod az ellenfeleitõl.

Egyszerû, szürke, majdnem fakó kinézése van az egész Háznak. Csak Szitányi Bernáton látszik még a hajdani pompából valami: egy fekete bársonykabát. Egy tekintet a Ház mezõin, s úgy látszik, megszaporodtak a holdak a fejek tetején. A Ház elaggott. De egyebekben a régi. Éles Henrik még mindig nincs bent és eljutott ahhoz az idõponthoz, amikor már nem is akar bejönni, egész gyanútlanul járhat-kelhet a karzatokon és folyosókon. Már Lánczy Gyula sem elölget neki. Elég szép vívmány az! Plachy Tamás még mindig vidáman faragcsálja élesre fent bicsakjával a forgácsdarabokat. Boér és Rácz Athanáz olyan lelkesen éljenez, mintha már az Oroszországra kivetendõ hadisarc mennyiségérõl tanácskoznának odabent. (Ámbátor meglesz az is - gondolja Urbanovszky Ernõ.) Báró Kemény János és Szontagh éppen olyan szerelmesen bújnak össze, mint azelõtt, Pulszky még nagyobb lélegzeteket szed, mint régebben. Ivánka Zsigmond fent ül a karzaton, s látván, hogy az ellenzék milyen szép számmal van jelen, azon mereng, hogy: »most volna jó elõhozni a honti ügyet«.

Ezalatt csendes-illedelmes modorban folyik a büdzsé-vita.

Lipthay Pál kezdte meg... Ott vette fel a fonalat, ahol tegnap elhagyta Orbán Balázs (aki Horánszkytól kérte kölcsön a számokat, és még maga is toldott hozzájok).

Lipthay Pál a Ház legszerényebb embere, mert õ az egyetlen, aki nem beszél sem haza, sem az országnak. Lipthay Pál csak Vámosnak beszél, ilyenkor szemei megüvegesedve, gúnyosan, szúrón szegzõdnek Kecskemét másik követére: »Látod, Béla, én már megint beszélek.«

De Lipthay egyszersmind a legravaszabb és leghasznosabb tagja a szélsõbalnak: mert õ jól tudja, hogy az õ beszéde elõidézõje lészen a Vámos beszédének, s ezzel gyengíti a kormánypártot.

Lipthay után Török Zoltán lépett a sorompóba. Csinos, bátor beszédet mondott, de már azt nem kívánja tõle se a haza, se az emberiség, se Tisza, se Szapáry, hogy olyan nagyon meg legyen elégedve a pénzügyekkel. Mindegy, õ mégis megvan elégedve.

Lipthay Vámosnak beszélt, Török Tiszának.

Most felállott Beöthy Ákos és beszélt lefelé a csendes falvaknak, a ködmönöknek és báránybõr sapkáknak. Kitûzöm - úgymond - a vészjelt. (Pedig az nem a vészjel volt, hanem a kortestanyákon kidugta a hijun - a borókaágat.)

Utána Apponyi gróf következett és beszélt fölfelé. Legalább erre engednek következtetni a fogyasztási sorompóról mondott lágy szavai.

Nagy, majdnem másfél óráig tartó szép szónoklatban sok mindenfélét összehordott, védte Horánszkyt, támadta Tiszát, ráolvasott a régi beszédeibõl, egyszóval kimerítette az egész ellen­zéki kelléktárat... régi középbali kísértetek zörögtették csontos kezeiket..., volt egy kis menny­dörgés is..., megjelent a halál rémképe..., elõcsörtettek vádak alakjában rémletes fullánkjaikkal a kígyók és sárkányok... egyszóval volt minden, csak éppen a görögtûz hiányzott.

Ha minden volt, hát »éljen« is volt. Persze hogy volt. Hiszen e roppant tehetségû állam­férfiúnak egyedüli sikerei hosszú évtized óta azok az éljenek, melyek hol lelkesebben, hol vontatottabban végigzajlanak a Ház balszárnyain... Két másodpercig hömpölyögnek, meg-megújulnak, és aztán elhalnak az ajkakon nyomtalanul.

Annyira nyomtalanul, hogy minden új beszédénél újra kell kezdenie meghódítani azt a hideg embertömböt ott körülötte. Igazi sziszifuszi mulatság.

Apponyit Tisza sohasem hagyja diadalmasan hazamenni. Elég nagy malícia ez a miniszterelnöktõl. Egy kicsit jobban szerethetné az ellenségeit.

Ma is szokott könnyed csatározási modorában szórta szét az õ és a Beöthy Ákos állításainak egy részét, hol komolyan, hol tréfásan a taktika kezeügyében levõ összes fegyvereivel, egy fogpiszkálóval szúrt bele egy flosculusba s a szép szappanbuborék összeesett, majd egy kalapáccsal tört össze egy nagyító üveget, amit túlról mutogattak a választói szemek elé, ahol kellett, a buzogányát használta néhol csak ráfújt egy-egy argumentumra. Legtalálóbb ötlete volt, midõn az állam 1874 elõtti hitelérõl beszélt.

- Jobb hitelünk volt, mint ma - szólt közbe Hoitsy. Tisza hirtelen visszavágott:

- Nem bánnám, ha az én hitelem olyan volna, mint az államé ma, és nem sajnálnám, ha a közbeszólóé olyan volna, mint az államé akkor.

Falrengetõ derültség hangzott fel. A mamelukhadat felvillanyozta ez ötlet. Folytonos kitörõ helyeslésekkel kísérte azután a generális beszédét egész végéig, amikor percekig tartó éljen-zaj közt rekeszté be az ülést Péchy Tamás, ki a fáradtságtól rogyásig kimerülve állt fel azzal a sóhajtással:

- A mai nap elveszett. Senkit sem utasíthattam rendre. Pedig a mai nap mégse veszett el. Mert hát Beöthy Ákos kitûzte a vészjelt. És az is csak valami.

A T. HÁZBÓL [jan. 20.]

Az õsz hajhoz rosszul áll az antiszemitizmus. Az antiszemitizmushoz pedig a pénzügyi szakma áll rosszul. »Zsidó virtus az!« - a hazai közvélemény szerint.

Azért hát az egész Ház kitódult volna a folyosóra, mikor a jegyzõ a Szalay Károly nevét kiáltotta, de szerencsére nem tette, mert még be sem jött a folyosórul, csak az elnök gubbaszkodott benn a reggeli álmot dörzsölgetvén ki szemeibõl és nehány korán érkezõ öreg képviselõ, akik összebújva az éjjeli álmaikat magyarázták.

Szalay Károly okos ember és szerepet visz az antiszemita párton. Istóczyt »mester«-nek hívják, mert õ az alapító, Andreánszkyt vezérnek hagyják, mert báró, de a párt Démoszthenésze Szalay Károly.

Ma hosszan beszélt és elég szépen, kár, hogy ugrált, mint a mókus egyik faágról a másikra.

Utána Horváth Gyula következett, s erre egyszerre megteltek a padok.

Hogyne, mikor a Ház legrokonszenvesebb embere beszél.

Mindenki szereti, õ is mindenkit szeret, kivévén a saját körmondatait, amelyeket, mikor a legnagyobb szükségük volna rá, hûtlenül otthagy be nem fejezve, és új körmondatokkal bonyolódik viszonyba. De neki még ez is jól áll.

Horváth Gyula olyan, mint a föld, mely a sok mag miatt, ami benne van, nem képes meghozni a plántákat. Egyik a másikat öli el. Csak úgy bugyog belõle a sok eszme és gondolat, de az egyik sem domborodik ki, és nem borul össze teljes egésszé... Ha úgy odaadná a fele eszét valakinek, sokra vihetné a másik felével.

Különben mindig eredeti és bizonyos fokig excentrikus.

Mikor nincs Szapáry a tapéton, akkor Szapáryt vágja, mikor szabad a vásár és Szapáry ki van szolgáltatva a kritika mérgezett nyilainak, akkor szépen becsomagolja a tegzét és Tiszát védi.

A »beszédmérce« Becker Jánost mutatja Horváth Gyula után.

Igazán kedves folyosói név. Ilyenkor emelkednek az államjövedelmek, fogy a cigaretta és havanna a folyosón. Ámbár havannát most csak az erdélyi képviselõk szívnak, ahol »paktum« van. Rajként tódulnak ki a folyosóra. Tisza Csernátonnyal behúzódik egy szögletbe, ott suttognak, mint szerelmes pár. Szilágyi Dezsõ is gyakori vendég most a folyosón, malíciózus mosolyával és gúnyos megjegyzéseivel pótolja az öreg Pulszkyt, akit feltûnõen hallgataggá tettek a mézeshetek. Szatmáry Miklós mogorván jár-kél, mintha neki kellene kifizetnie a deficitet. Wahrmann holdvilágos (már ti. a szerecsenországi holdvilágot értem) képe kárörömben ragyog, ha valami jó beszédet hall a kormány ellen, mintha mondaná: »Úgy kell, úgy kell. Rám kellett volna bízni az egészet.«

A füst kékes felhõkben kavarog, a téli napfény csak nagy nehezen tudja átverni sugaraival. A levegõ egyre nyomottabb, nehezebb lesz, s a köhécselés egész zenei zsongásba csap át a folyosó vidékein, ahol tarkábbnál-tarkább alakok hullámzanak. Fabiny Polónyival szincerizál, Zalay István Hoitsyt keresi. Mert Zalayval már két esztendõ óta senki sem találkozott úgy, hogy ne keresné Hoitsyt. (Ugyan megtalálja-e valamikor?) A Trencsén megyei képviselõk feltûnõen szépen vannak öltözve, ami annak a bizonyítéka, hogy Kubiczát várják.

Mert semmi esemény (még a konverzió sikere sem) észlelhetõ oly biztosan, mint a Kubicza érkezése.

Már napokkal elõbb izgatottan jár Urbanovszky, új kesztyût húz a kezére Szitányi, és bizonyos várakozásteljes szemekkel mereng padjában, nincs semmi nyugtuk, kérdezik fûtõl-fától már napokkal elõbb a vasúti menetrendet, a tarokknál is nyughatatlanok, szórakozottak, s a kritikus pillanatokban tótul sóhajtanak fel. Mindez biztos jel arra, hogy Kubicza érkezni fog...

Hanem, nini... azóta már kibeszélhette magát Becker, menjünk be és hallgassuk meg a kisebbik Helfyt: Enyedit. Enyedit a számok tették naggyá, hát az kölcsönös méltányosság tõle, ha õ meg a számokat teszi naggyá. De teszi is. Ahol odanyomhat egypár milliót a kormány, ellen, hát nem sajnálja a nullákat. Telik. Van elég az Orbán Balázs tarisznyájában.

Különben nagy figyelemmel hallgatott beszédet és abban egy még nagyobb figyelemmel hallgatott adomát mondott el.

A beszéd jó volt az adoma rossz volt. Én jobb szerettem volna, ha az adoma lett volna jó és a beszéd rossz. De neki talán sokkal jobb így.

Hiába, legszerencsésebb mégis György Endre (nemcsak azért, mert még eddig nem volt jelölve a bolgár trónra), õ eltalálta az idõk követelményét. Két beszédet mondott el egyszerre, noha csak egyre volt feliratkozva (csodálatos, hogy ezt az elnök nem vette észre).

Az egyik beszéd polemikus mameluk beszéd és Horánszky ellen irányult.

A másik beszéd telivér ellenzéki volt, a konverzió terve és az államvasutak iránti elégedetlen­ségét fejezve ki.

De valamennyi között a legszebb szónoklat lett volna a Margittay Gyuláé, ha elmondhatta volna.

Csakhogy az óramutató, mint rendesen, ha õ akar beszélni, a két órához húzódott, mire, mint rendesen, másnapra kérte halasztani a beszédét.

Nagy malõrje van ebben, mert reggelre aztán rendesen elromlanak a beszédei.

A T. HÁZBÓL [jan. 21.]

A vita még mindig tart, de már lankadóban. Az ellenzék nem támadott nagy vehemenciával, a kormány diadalmasan állta ki az elsõ rohamokat.

Apponyi ugyan azt mondá valakinek a folyosón:

- A kormány úgy áll, hogy az embernek összedugott kézzel csak az ablakból kell néznie, mikor omlik össze...

(Igen, de azt nem mondta, hogy meddig kell az ablaknál állni.)

Az ostromló leventék közül a köpcös Margittay Gyula kezdé ma a rohamot a tegnapi beszédével. A beszéd nemhogy vesztett volna, mint tegnap írtam, hanem nyert, mert igazán alkalmas nyitánynak, míg a Ház reggel gyülekezik: ajtók nyílnak ki s be, a járás-kelés, szünetlen topogás és zsibongás annyira hat a látásra, a gyülekezõk zaja és krákogása annyira elfoglalja a figyelmet, hogy mintegy a várakozás lüktetése vesz erõt az érzékeken, és a beszédbõl nem hallatszik semmi.

Margittay Gyula arra született, hogy õ legyen a »szellemi janitor«, õ nyissa meg az üléseket.

Utána Ugron Ákos beszélt haza, Erdélybe. Szinte érezni lehetett a jó falusi levegõt. Mintha a Nemere fújdogált volna. Különben csinosan és eszesen szólott.

Ugron Ákos is azon nehány képviselõhöz tartozik, kiknek a Házban sajátos helyzetök van. Ilyen Szilágyi Dezsõ az »érdekes özvegy«, akirõl tudva van, hogy szeretne férjhez menni, de nem tudja, kihez; ilyen Pulszky Ferenc, a »circumspektus apa«, aki nem akar a fiainak csinálni konkurrenciát. (»Ha három úton járunk, gyerekek, könnyebben találjuk meg a szerencsét.«) És ilyen, azazhogy éppen ellentéte neki Ugron Ákos, a »jó testvér«, aki szeretne habaréki lenni, ha nem fájna a szíve elszakadni a bátyjától.

S e tekintetben specialitás, mert a habarékiak meg mind szeretnének nem lenni.

Most aztán pécskai Gaál Jenõ emelkedik fel. A habarékpárt »kisebbik financier«-je.

A Házat egy nyomasztó elõérzet kapja meg, s izgalmas nyugtalanságba esik. A képviselõk elhagyják helyeiket, s csak a nagy arctengert látni a középen és a vállak falzatát, de a zaj miatt alig hallani valamit.

A szónok beszélni kezd gyenge hangján. Egy sztentori bariton felkiált:

- Hol a kormány?

Mindenki odatekint a bíboros karszékekre, s valóban egy lélek sem ül azokon. Pécskai Gaál Jenõnek sikerült elûzni a kormányt.

A zaj nõttön-nõ: »Hol a kormány? Hol a kormány?« Ebben a végzetes pillanatban gurul be a terembe Kemény Gábor.

- Itt van ni egy! - Kiáltja egy gonosz mameluk. - Hadd üljön be!

De már ekkorra elõbiceg valahonnan az elnöki katedra mellõl Szapáry is, s bánatos megadással ereszkedik le helyére. Oh, a Háznak csodálatos érzéke van! Sajátos ösztön, mely egyszerre megkapja és megdermeszti. A Ház kiérezte, hogy pécskai Gaál Jenõ órák hosszáig fog beszélni. Lett erre sürgés-forgás: a polgári gyomrúak hazamentek ebédelni, megitták otthon a feketekávéjukat és mikor visszajöttek, még akkor is a nagy »pécskai« beszélt. Némelyek elmentek borotválkozni és mire visszatértek és Gaál Jenõ bevégezte a beszédét már megint ki volt serkedve a szakálluk.

A folyosói pezsgés elérte a zenitjét. Szontagh Pál köré nagy csoport gyûlt. Az öreg »kegyelmes úr« adomákat beszélt Kubiczáról, aki bizony megérdemli, hogy Urbanovszky és Szitányi olyan nagy becsben tartsa, amint leírtam, mert Kubicza annyira rendben tartja a vármegyéjét, hogy mikor egyszer egy ellenzéki jelölt odajött szerencsét próbálni valamelyik választókerületbe, azt mondták neki az összesereglett népek:

- Jó, jó. Megválasztjuk az urat, mert szépen beszél, de van-e a fõispántól passzusa?

A másik folyosón az öreg Pulszky oktatja az ifjabb mameluk nemzedéket:

- Ti nem vagytok igaziak. Az Apponyi beszédjeire mindnyájan betódultok, a Gaáléra mind­nyájan kitódultok, pedig a jó mameluknak éppen a jó ellenzéki beszédeket illenék meg nem hallgatnia, mert azok megmérgezhetik a lelkét.

Távolabb, a Ház t. gyufatartójának a tájékán éppen az ellenkezõ tanrendszer folyik: ott a »duzzogók« üldögélnek, s éppen ebben a pillanatban absztrahálják a következõ élettapasztalatot:

- Minél jobban gyengül az esze valakinek, annál jobban erõsödik pártjához való ragaszkodása.

Egy másik mamelukcsoport Széll Kálmánt és Wahrmannt szidja: miért nem állanak hát most ki a tudományukkal, miért hallgatnak?

Valakinek eszébe jut Krausz Lajos.

- Hát nini, Krausz Lajos! Mikor fog beszélni Krausz Lajos?

- Majd négy hónap múlva. Geld spricht.

Vidám csacsogás, nevetgélés tölti be a folyosó minden zegzugát. A terembeli sötéten gomolygó frázisokból semmi sem ülepedik a kedélyekre. A nyomasztó pénzügyi helyzet borúja nincs ott a homlokokon, a veszélyes külügyi helyzetbõl is csak a Hunyady László jelöltsége jut el e derült atmoszférába.

De bármennyire kedélyes nemzet vagyunk is, annyi kedélyesség még sincs bennem, hogy én a Gaál Jenõ egész beszédje alatt rajzolni gyõzzem a korridorok tarka, mozgalmas képét... Azért hát szakítson ki minden olvasóm két órát az életébõl (én is ki szakítok a magaméból), és ugorjunk át a következõ szónokra

- Pulszky Ágost! - olvasta a jegyzõ.

- Öt percnyi szünetet kérünk - kiáltá az ellenzék.

- Halljuk mindjárt! - kötõdött a kormánypárt.

- Meggondolási idõt kérünk, hogy meghallgassuk-e? - tombolt a szélbal.

Az elnök habozott. A zaj nõttön-nõtt. A villanyos csengõ rohamot vert.

Végre is gyõzött az ellenzék. Ez volt az elsõ sikere ebben a ciklusban. Megkapta az öt percnyi szünetet.

Öt perc után Pulszky Ágost szólt meg-megújuló zaj közt, igen szépen és igen okosan fejtegette, hogy õ nem kívánja a koplalási rendszert, mert a koplalás gyengítené a nemzet testét, hanem megadja annak a szükséges egészséges táplálékot, majd szónoki verve-vel, meggyõzõen szellõztette a fölösleges illúziókat.

Általában Pulszky Ágost hovatovább jobban megközelíti a hajdan hozzákötött várakozásokat, s immár túlszárnyalja a többi Pulszkyt.

Azazhogy még nem, mert az utolsó tromfjuk még kézben van.

A Pulszky-politika ugyanis az volt, a távollevõ ismeretlen Pulszkyakkal erõsíteni a jelenlevõ ismerõs Pulszkyakat.

Mikor még csak egyedül volt az öreg, így szokott volt szólni:

- Hm, majd akkor lássátok meg, ha egyszer a Guszti fiam be talál jönni a Házba.

A Guszti bejött, s noha bevált, mégis így szólott az öreg:

- Még ez semmi. Hanem, ha majd a Kari fiam betoppan.

Betoppant Károly is, de az öreg még mindig ígérgeti a hazának:

- Szót sem érdemel, majd a Gari fiam fogja megmutatni...

Pulszky Ágost beszédének legnagyobb hatása (bár a képviselõk közt is mindenki dicsérte azt) a karzatra volt. Mert ott ült az egész szemináriumi fiatalság, Komlóssyt jött meghallgatni, de midõn Komlóssy helyett egy szabadkõmûves következett, szép csendesen elpárologtak onnan.

Pedig sokat vesztettek.

Mert a Pulszky beszéde nern töltötte ki az egész ülést, még Komlóssy is szólhatott, s egyikét mondá a legmulatságosabb kormánypárti szónoklatoknak.

Szerinte minden bajnak a zsidók az okai. Eszerint a deficitnek is.

A kormány elõször érezte a vita alatt, hogy ártatlan.

A T. HÁZBÓL [jan. 22.]

Ha szabad az állatvilágból vennem a hasonlataimat (s miért ne volna szabad, ha Tisza megengedi?), akkor Gosztonyi hasonlított a kuvikhoz, aki vészjóslón huhogott félóra hosszáig.

A költségvetés különben az a téma, amikor mindenrõl szabad beszélni, Amerika fölfedezésérõl, a Mtesza feleségeirõl, az avarokról, sõt még magáról a költségvetésrõl is.

Fenyvessy is úgy ugrált ide-oda, és csörgött-csacsogott, mint egy szarka. Sok fényes dolgot összehordott innen-onnan. Citálta Whatelyt, a dublini érseket, aki azt tartja, hogy a közönségnek csak egy-két búzaszemet kell adni, a többi lehet szalma.

A Ház figyelni kezdett.

- Ohó, nézzük hát meg, benne lesz-e a két búzaszem a beszédében?

Fenyvessy egyre citált: citálta Jókait, akinek egy idõben még az a por sem kellett Boszniából, amit a talpaikon hoznak onnan a katonáink.

És citálta Pulszky Ágostot csipkedvén Bluntschlit (pedig a Bluntschli-citálással már megjárta egyszer Schvarcz Gyula).

Bluntschli ugyanis azt mondotta volna, hogy ki párton kívül áll, vagy önzéssel, vagy szellemi gyöngeséggel vádolható.

Pulszky Ágost, aki úgy néz ki, ha megharagszik, mint egy bõsz kecskegidó, erõteljesen visszavágott.

A Ház zajongott a páros viaskodás alatt. A »galandférgek« mozogtak és vickándoztak, a tigrisek pisszegtek és ingerült közbekiáltásokkal bosszantották Pulszkyt.

Ekkor csapott le a »Ház sárkánya«, Ugron Gábor, ezúttal egy állatszelídítõ képében.

Elõször a varázsigét mondta el, mely így hangzik:

»A régebbi költségvetéseket jellemezte a hipokrízis, a mostanit jellemzi a miniszterkrízis.«

E szójátékra ijedten kapta hátra fejét Wahrmann Mór, a nagy szójátékcsináló.

- Fogjatok meg - jajdult fel. - Ez az én gyáramból való!

E szójáték után kinyitá Ugron a vaskalitkát... szinte hallani lehetett, amint a kulcs nyikorgott a zárjában, és kezdé kieresztegetni csodálatos állatgyûjteményét.

Kivett egy szakajtó záptojást és így szólt a mamelukokhoz: »Olyanok vagytok, mint a záptojások.« (A hallgatók viharos tetszésbe törtek ki.)

Magok a záptojások meg sem moccantak, csendesen ültek a szakajtóikban. Csak Péchy mozgott, fészkelõdött, mint egy kotlóstyúk, a zsebkendõjét kereste.

Azután megforgatta a tojásokat, amiket kivett, s ott a Ház színe elõtt kelesztette ki belõlük a csirkéket. A kiscsirkék ott szaladgáltak, röpködtek a levegõben. (Nyilván azt a két búzaszemet keresték a Fenyvessy beszédébõl.)

Akkor egy csomó fenevadat eresztett ki Ugron Gábor.

- Olyanok vagytok, mint a vadállatok, akik csak addig szelídek, amíg etetik õket.

(A hallgatók megint viharos tetszésben törtek ki.)

De arra senki sem ügyelt, miként változhattak át a záptojások oly hirtelen vadállatokká?

A hatás nagy volt, de Ugronnak még több kellett. Kivett egy paprikaszínû dobozból egy galandférget.

- Olyanok vagytok - mondá -, mint a galandféreg, melynek a fejét kell leütni.

- Istenem, de szép - szólt közbe lelkesedéssel Olay Szilárd.

A kormány és pártja hüledezve bámult-ámult, mert most már igazán nem tudta, hogy mi õ.

Vállalta volna már akármelyiket, csak hogy egynél maradjon a szónok.

Általában lehangoló volt a nagytehetségû, fiatal pártvezér mai beszédje, mert éppen azt nélkülözte, amire iparkodott: a szellemet. Néhol briliáns ötletet pattantott el, de az elõadás volt esztergályozatlan. Másutt az ötlet volt ízléstelen.

Biz ez nagy csorba.

Hanem iszen ki lehet azt még köszörülni egy új beszéddel.

Lesz még deficites költségvetés máskor is.

Ma nem üdvözölték párthívei a beszéd után, mint máskor, csak Farkas Elek mondá állítólag könnybe váló szemekkel:

- Olyan éles voltál, Gáborkám, mint a walesi bárd.

Az ülés végén Szemnecz Emil és Petrich beszéltek, de már akkorra a záptojások többnyire hazagurultak.

A T. HÁZBÓL [jan. 25.]

Még mindig tart a beszélési vágy, pedig már elkezdõdött a hallgatásbeli csömör. A szónoki lista elfogyhatatlan.

A mezei hadak apródonkint gyûlni kezdenek a szavazásra, s olyan türelmetlenek már, mint a Mátyás hívei voltak a Duna jegén.

Ott benn néptelen padoknak beszél a sovány Matkovich Tivadar. Szinte hallani a csontjai zörgését. A koplalási politika ellen támad, mert úgy talál járni a nemzet, mint a cigány lova.

(Mióta Enyedi bevezette a cigányadomákat a Házba, azóta ez a genre is be van véve a Grünwald »berlini történetei« és az Ugron »arab regéi« közé.)

A bálok szezonja van, a fiatal képviselõk, akik máskor vígan zsibongnak, ma fáradtan szundi­kálnak a padokban. Az egyiket gyöngéden löki meg társa: Ébredj, Zimándy beszél. »Jó, jó - dadogja álmosan -, hozass még magadnak egy pezsgõt, szép maszk.«

A folyosókon csak az öregurak diskurálnak.

Valaki a Pulszky Ferenc szombati beszédjét kritizálja:

- Nem való a parlamentben mindenbõl tréfát ûzni.

- Ugyan, ugyan, ne legyetek olyanok, mint az öreg Bethlen, aki azt tartotta, hogy egy nagyúrnak mindig haragosnak kell lennie.

Általában nálunk azt hiszik, hogy a politikusnak száraznak és unalmasnak kell lennie. Primitív fölfogás. Valaki lehet ugyan okos és hasznos államférfiú, ha nélkülözi a szellemet, de mennyivel kiválóbb, ha ez a ritka arany veretû fegyver is a kezeügyében áll.

Persze van határa és módja, miképp és mikor lehet élénk színekkel átszõni a tanácskozások komoly menetét. A lapos cigányadomák bizony nem valók a parlamentbe, hanem a szellemes­ség hatalmas úr, az nemcsak beillik a parlamentbe, hanem fölötte is áll.

Ott bent pap beszél... Künn a folyosón egy mosolygóarcú fõpap sétálgat, s nyájasan mutogatja be magát a képviselõknek.

- Én Haynald vagyok, a kalocsai érsek.

Amire aztán minden ember restelkedve ejti ki a maga nevét és állapotját.

(Denique mégis igaza volt az öreg Bethlennek, hogy a nagyúr mindig haragos legyen.)

S mert Zimándy beszél odabent, minden papképviselõ otthagyja a tanácstermet (alkalmasint irigységbõl), s megtelik a folyosó csupa merõ papokkal. Úgy néz ki, mint egy csöndes kolostori ambitus.

Az ember képzelete elcsapong. A tanácsterembõl kiszûrõdõ zsongás mélán ringatódzik a levegõben, mint valami templomi zsolozsma messzirõl... Az elnök csöngettyûje kihangzik. Aha, a ministránsok! Minden elõsegíti az illúziót. A keresztfolyosó homályában néma árnyak suhannak... Talán ott imádkozik összetett kézzel Jókai Tiszáért. A szolgák tömjénnel füstölik a szivarfüstöt. A szárnyasajtón most tûnik el Falk Miksa, a minorita konfráter.

Baross Gábor, a másik konfráter szilárd léptekkel jön nagy télikabátjában a miniszteri szoba felé. Ma már csak arra jó a miniszterség, hogy az ember külön szobába teheti a télikabátját. (A kabát biztonságban van, de a miniszter nem.)

Lám, éppen most döngeti odabent Tisza Kálmánt a »Trefort kalapácsa«, ahogy Zimándyt elnevezték, még mielõtt kalapált volna. Prüszköl, köpköd és toporzékol, s mikor már jól kiveszekedte magát, összeteszi a kezeit rimánkodva:

- A nemzet gyászba borult géniusza nevében kérem a miniszterelnököt, hogy mondjon le.

Nagy hahota támad, de Tisza komoly marad, arcán, homlokán a habozás felhõi úsznak, gondolkodik, töpreng, hogy ne mondjon-e le a géniusz megbízottjának kedvéért, de szerencsére ez idegfeszítõ pillanatban feláll Busbach és egy ügyes orációval megtatarozza a miniszterelnök düledezõ önbizalmát.

Már-már azt lehetett volna hinni, Zimándyval vége van a mai ülés érdekességének, mikor Irányi Dániel kért szót a szokottnál is ünnepélyesebb arccal, s Vadnay Andor szombati támadására felelt, melyet az a függetlenségi párt ellen intézett.

A szélsõbal ingerült már szombat óta... az éles feleselések azóta még jobban elmérgesítették a kedélyeket.

Nagy hullámzás volt észlelhetõ a padokban, ahol együtt, egymás mellett ülnek antiszemiták, negyvennyolcasok.

- Mester, ma nagy vihar lesz - mondá Szalay Imre Istóczynak.

- A mandátumok elõrevetik az árnyékukat - búsongott a szelíd lelkû Kiss Albert.

Valóban, a torzsalkodás háta mögött kilátszik a mandátum lába. (Mert az antiszemitáknál lába van a mandátumnak, a habarékoknál gyomra.) Az antiszemiták jól tudják, hogy csak a szélsõbaltól hódíthatnak kerületeket. A függetlenségiek is érzik ezt.

A dolog tehát nagyon kritikus.

Valamikor az öreg Festeticcsel történt, hogy megvette egy gróf Starhembergnek a bécsi palotáját, aki mindent ott hagy ott, még a családi képeket is.

Az öreg gróf gondolkozott egy percig:

- Mi az ördögöt csináljak én ezekkel a képekkel? Eldobjam õket? Azt nem teszem, hanem, hogy valamire használhassam, hát festetek nekik bajuszt és hazavitetem Keszthelyre Festetics-õsöknek.

A függetlenségi párt egy része is abban a veszedelemben forog, hogy antiszemita bajuszt ereszt a nyárra.

Ezt meg Irányi érezte meg s lelkes nemes szavakkal különítette el pártját az antiszemitáktól.

Persze, hogy ez nem esett meg minden emóció nélkül. Az elvhû szélsõbaliak, a »régi hófe­hérek« tapsoltak és ujjongtak Irányinak, az antiszemiták nyugtalanul kiabáltak közbe. A fészkelõdõ tömb ott a szélsõbalon végtelenül mozgalmas képet nyújtott. Andreánszky ingerül­ten ugrott fel nehányszor, a kis Rácz Géza izgatottan verte kezével a padot, Istóczy zordonan tekintett végig a zajongó táboron. A Szalayak haragosan morogtak.

Irányi mind jobban belemelegedett, s amint vázolni kezdé, mit tett eddig a függetlenségi párt, annyira elérzékenyedett a saját nagy tetteiktõl, hogy tisztes arcán könnyek peregtek végig.

Mikor felemlíté, hogy ez a párt az egyenlõség és szabadság talapzatán áll, s arról nem a mandátumok kedvéért, de semmiért a világon le nem mond, kitört a tetszés bokronként a baloldalon.

- Éljen! - kiálta Justh Gyula lelkesen.

Andreánszkyt megbosszantotta az »éljen«, és ingerülten szólt oda Istóczynak:

- Írd fel ezt is.

Ez az »írd fel« aztán olyan szenzációt tett, mintha a dodonai jósda mondta volna. Hogy mi lehet az? Mért mondta õ azt? Fekete könyvet vezetnek-e, amelybe beírják a kompromittál­takat? Tõrrel fogják-e megbosszulni vagy pedig »ellenjelölttel«?

Irányi beszédje után, melynek elején valóságos »erkölcsnemesítõ unalom« lengte át a Házat, kitört a vihar, a tetszés és az ingerültség zûrzavaros, szaggatott kifakadásaival és meg se szûnt, hanem kihömpölygött a folyosóra, hol nagy arányokat öltve, izgatott jelenetekben és dialógu­sokban végzõdött.

Azalatt Láng Lajos mondta el szép és tartalmas beszédét szorosan a büdzséhez.

Nagy figyelemmel hallgatták, mert hisz a téma még új... (No, ne tessék nevetni tisztelt Ház), mert igazán új.

A T. HÁZBÓL [jan. 26.]

Ez már a kilencedik nap. Pál fordulása. Ma meg kellett végre fordulnia a vitának. Volt is egy vitézi elõjáték.

Amint az elnök tíz órakor megnyitá az ülést, egy idegen dalia, a jó bátor szerb Dimitrievics Mihály lépett a sorompóba, csúfolni kezdé az ország címerét - mint egykor a néhai Holubár -, s bajvívó öklével megfenyegetõzék zordonan. Csak egyetlen embert vett ki dicsérõ szavakkal: Mocsáry Lajost, aki röstelkedve húzta õsz fejét a váll-lapockái közé.

Az elnök a trónuson, mintha egy középkori király lenne, biztató szemekkel nézett szét a vitézlõ rendek kõzött, hogy ki méri össze lándzsáját az idegen vitézzel? A kürtök nem rivalgtak hívogatón, de a csengettyû bátorítva csilingelt.

Minden szem fürkészõn nézte, honnan robog be Toldi Miklós...

De Toldi nem jött, ehelyett elõlépett a síkra egy másik szerb levente, a jó, bátor Gyurkovics György. Császár-szakálla feketén fénylik, mint az ében, cvikkerje villog, a cipõje talpa vészjóslón csikorog, amíg beszél.

Egyet-kettõt döf fegyverével Dimitrievics Mihály ellen, és legyõzi. A Ház helyeslése fölzajlik utána.

Magyaroknak kevély, ritka látvány ez.

Most aztán verekedhetünk mi magunk, ha a szerbek legyõzték egymást.

Szilágyi Dezsõn van a sor, s Szilágyi ilyenformán beszél:

- Ti Ház! Ti parányok! Én ugyan tudnék mondani nagy beszédet, de nem mondok, mert nem akarok. Mondtak itt beszédeket mások, és nyújtottak be határozati javaslatokat, de én ezeknek egyikét se osztom... mert nem akarom osztani. Ám, hogy valamit mégis mondjak, hát azt mondom a baranyaiak iránti tekintetekbõl, hogy a költségvetést el nem fogadom... mert nem akarom elfogadni. (Helyeslés bal felõl.)

Szilágyi beszéde után, míg Barla és Veres beszéltek, a folyosó volt in floribus. Mert a költségvetési vita alatt kétféle szónok támadt. Az egyik genre az, amelyikre a »Nemzet« azt írja: »Beszédére reggeli lapunkban visszatérünk.« A másik fajta az, amelyikre sohase tér vissza a »Nemzet«. (Az utóbbiakból nem is lesz soha ez életben se miniszter, se államtitkár.)

Ma csupa »vissza nem térünk« szónokok beszéltek Szilágyi után, azért volt a folyosó in floribus.

A nagy szivarfüstben érdekes alakok mozognak. Egyik jön, másik megy. Folyton változik a folyosó képe. Itt lehetetlen unatkozni.

Gróf Hunyady László Tisza Kálmánnal sétálgat és élénken magyaráz neki valamit. Az ellenzékiek aggódni kezdenek.

- Ni, most szerzõdteti a leendõ »szerb knyáz« Tiszát Bulgáriába miniszterelnöknek. Húsz évre kötik meg a kontraktust.

Tisza Lajos gróf cercle-t tart az egyik üvegajtónál, s gúnyos, szellemes megjegyzéseivel (amikben igazi mester) csipkedi az egyes szónokokat.

Távolabb a nagy találgatók gyûltek össze. Forrnak az agy velõk, hogy »Mi lesz?«.

Nem a Csernátony cikksorozatát értem (mert a külpolitikai bonyodalommal nem sokat törõdnek, hiszen abból úgyse lehet valami nagyobb a háborúnál), hanem hogy mi lesz a pénzügyminiszteri székkel? Megy-e Szapáry? És ki jön helyette?

Hát amint ebben tanakodnának tanácstalanul, egyszerre kirohan a terembõl Beöthy Algernon és lihegve mondja:

- Megvan a pénzügyminiszter! Jertek be!

- Ki az a szerencsétlen?

- Eitner Sándor.

- Ki az az Eitner Sándor?

- Deáknak az utódja a szentgróti kerületbõl, azelõtt habaréki volt, most a »mienk«.

De már azt megnézzük! Mindenki berohant a terembe. A karzatok is egy varázsütésre megteltek kíváncsi fejekkel. Egy nagy holdvilágképû, bozontos hajú képviselõ beszélt jóízû, rokonszenves hangon, olyan nyugodt, természetes arccal, mintha csak a gyermekeivel diskurálna otthon a családi asztalnál.

Már akkor egészen bele volt melegedve az államháztartás rendezésébe és éppen azt magyarázta, hogy takarékoskodni kell mindenben. Kezdeni kell magán a Házon; aki el nem jön az ülésre, ne kapjon napidíjat.

Nagy zaj és hahota támadt erre.

- Eláll - kiálták innen is, onnan is.

Eitner mosolyogva bevárta, míg lecsillapodnak.

- Van továbbá sok hivatal, amit be lehetne szüntetni. (Nagy zaj.)

A miniszterek kíváncsian pillantanak fel. Orczy féloldalt hajlik, hogy jobban hallja.

- Például az õfelsége személye körüli minisztérium. Minek az? (Nagy derültség.)

- Hát még mi? - szólt közbe egy gunyoros hang.

- A fõispáni titkárok, kormánybiztosok és az illetékszabási hivatal.

Szinte a tetõzet reng a nagy hahotától, az elnök két kézzel rázza a csengettyût.

- Az Operaház rögtön bérbe adandó, a regálejog megváltandó. Ezek iránt benyújtom határozati javaslatomat.

Általános derû ömlött el a Házon, a téli napfény is pajkosan nevetett be a hármas ablakon.

Prileszky Tádé fejét a tenyerébe hajtva morogta:

- Mond valamit a tisztelt barátocskám.

Jókai átment gúnyolódni a habarékokhoz:

- Egyetlen pozitív talentum volt köztetek, az is általjött hozzánk.

A T. HÁZBÓL [febr. 1.]

A miniszterelnök megérkezett Bécsbõl (ahol egy darab idõre nyélbe ütötte a monarchia ügyeit), és ma megint itthon járt-kelt hû mamelukjai közt, teljesen megifjodva, mert most van õ tulajdonképpen elemében - szõnyegen lévén a költségvetés részletes tárgyalása -, amikor minden percben vagdalkozhatik. János szól, Tisza felel, Pál üt, Tisza paríroz, Péter rohamot intéz, Tisza visszaveri, és ez így megy egypár héten át; kibirkózhatja magát kedve szerint.

A portyázó csatározást a szélsõbal vitte. (A habarékpárt nincs itthon.)

Gulácsy Gyula király õfelségén szeretné kezdeni a megtakarításokat, az udvartartási költségek­nél. Sok mindenféle argumentumot elõhord, éppen csak azt az egyet felejti ki, hogy õ olcsób­ban vállalná a királyságot - pedig ez lett volna érvei közt a legnyomósabb.

Úgy oldalvást Ugron is segített neki, egy sereg sérelmet hozván fel az udvar körül, ami neki szemet szúrt. Szelíd gunyorral emelte ki Tisza a panaszok aprólékos voltát, s utalt arra, hogy háromszáz év óta nem volt olyan magyar királyunk, mint a mostani.

Jó, hogy körülbelül egész Ulászlóig ment vissza, akirõl azt írta haza a pápai követ: »Rex non habet calceos.«

(Még ma is szégyenkezünk érte.)

Szerencsére most változatlanul ment át a tétel, s õfelsége egzisztenciája újra biztosítva lett egy évre.

Jött az új országház (mert az szép ebben a részletes vitában, hogy az ember elõtt minduntalan új és új panoráma nyílik meg).

Nosza, az új országháznak is nekirohant Gulner, hogy hagyjuk abba az építését. Hadd csinálják meg az unokák!

(Nekem tetszett az argumentum, bementem vele a szerkesztõségbe és mondom a szerkesztõmnek, hogy hadd írják meg a mai ülésrõl a karcolatot az unokáim.

- Igen - szólt õ -, de holnapra kell.)

Madarász bátyánk szinte non aedificat. Emlékeztet a pozsonyi dieták egyik öreg követjére, aki a pesti Lánchíd építése ellen azzal argumentált:

- Minek az erre a rövid idõre?

(Õ ugyanis a 70 felé járt - s a többi emberrel éppen nem törõdött.)

Thaly Kálmán ugyan nem mondja, hogy nem épít: õ meszebb lát, neki víziói vannak és azt állítja, hogy a gótikus épület cifraságai nem jók, mert azok, mikor tavaszkor lehullnak, több képviselõt fognak agyonütni.

- Neveket kérünk! - kiáltá közbe egy humorista.

Éles Henrik szeme megcsillan a karzaton. Mennyi üresedés lesz majd akkor!

Herman sem akarja az építkezést, gondolván magában: »Én már ott úgysem ülök.«

Tisza Lajos gróf, aki igazi szeretettel csügg azon, amit csinál, síkra száll a rombolók ellen, s megvédelmezi a gótokat és a tételt.

Orbán is belerohan a csatatûzbe. Gulner se adja meg magát könnyen, s figyelmezteti a minisztert, hogy a cifra országház majd fenn fog állni, de pénzügyeink rendezve nem lesznek.

Biz az megeshetik. De még sokkal rosszabb is történhetnék, ha õrájuk hallgatna most a többség. Az tudniillik, hogy az új országház se épül fel, és pénzügyeink sem lesznek rendezve.

A padok néptelenül tátongtak, a karzat is üres volt. A múlt heti nagy szavazás után úgy nézett ki a Ház, mint egy kiirtott erdõ. Az egyes felszólalások is csak úgy ímmel-ámmal, vontatottan mentek. A jobboldalról mutatták a számokat, az innensõ oldalról hadonásztak a szivaccsal, de a szivacs olyan messze járt a számoktól, hogy nem törült le belõlük semmit.

Ekkor következtek a közösügyi kiadások, mire Irányi Dániel állott fel és egy igen óvatosan kicirkalmazott beszédben kérdezõsködött a külügyi helyzet iránt.

Tisza rögtön felelt. S most harmadszor esett meg, hogy Európa a magyar parlamentbõl tájékozza magát a helyzetrõl.

Már persze úgy, ahogy lehet, mert arra nézve, amit a nagyközönség szeretne megtudni, lesz-e háború vagy nem lesz, Tisza beszédje se árul el többet, mint a lõcsei kalendárium (aki nem lesz betegségben, az marad jó egészségben), hanem egypár fontos dolgot mégis megtudtunk.

Azt, hogy a helyzet és politikánk nem változott; azt, hogy Bismarck se változott. (Most is olyan ravasz ember, mint azelõtt.)

És azt, hogy nemsokára összehívják a delegációkat.

És azt, hogy a delegációk megint elemelnek vagy negyvenmillió forintot. (Orbán Balázs szerint négyezer milliárdot.)

De ez mégsem a háború. Ne tessék riadozni Béke kisasszony! Mosolyogjon hozzá szelíden. Hiszen egyelõre úgy áll, hogy ezen a pénzen csak egy olajágat vesznek a hajába. Ej, ej Béke kisasszony! Gyanús, hogy ily pazar toalettben jár.

A T. HÁZBÓL [febr. 2.]

Telt padok, zsúfolt karzat, izgatott hangulat a folyosón: ez a helyzet szignatúrája.

- Ma kövér nap van - mondják kézdörzsölve a botrányhajhászók.

Már tíz órára megtelnek a Ház helyiségei. Bezzeg nem kell ma katalógust olvastatni. Kárörvendõ arccal, türelmetlenül várják, míg Péchy beharangoz, és Gyõry Elek szóhoz juthat.

A mamelukok egy része duzzog, a másik része búsong.

Gondoltam magamban, hogy a duzzogóktól kell kérdezõsködni:

- Milyen a Keglevich-ügyben a hangulat?

- Hangulat? Van is nálunk hangulat - veti oda kurtán és keserûen a megszólított mameluk.

Ejh, akkor hát a búsongóknál kérdezõsködöm:

- Szegény Tisza - felelik ezek -, ezer baja, gondja van, külügyek, belügyek, kiegyezési ügyek - meg büdzsé, egy is elég volna kilenc embernek, aztán még a saját emberei is kellemetlenséget csinálnak neki.

Az elnök csengettyûje végre kondul, besereglik a tisztelt Ház, s felveszi morogva fenyegetõ külsejét a baltáj, míg a túlsó oldalon is zordon hallgatagság ólálkodik.

Végre felállt Gyõry. Temetõi csönd támadt. Minden szava szépen, világosan csendül, amint elbeszéli az Operaházban tegnap történt erõszakos esetet. A szélsõbalon meg-megindul a helyeslés zaja - bugyog a kifogyhatatlan olajoskorsókból közben goromba nedv is -, melyet most nem ellensúlyoz jobbról »zajos ellentmondás« vagy efféle. Sötét ott minden, csak gróf Andrássy Manó melltûje ragyog eleven színekben.

S ebben a rossz percben lép be a teremajtón Keglevich.

- Ki vele! Le az intendánssal! - kiáltja egypár hang, s vészjósló morgás kavarog nyomában.

De az intendáns Csák Máté-i léptekkel, büszkén halad helyéig. Mert nagy élvezet lehet az, nagy tömegekkel ingerkedni. (Hanem a XIX-ik században már csak kevés ember engedheti meg magának.) Végigmegy a termen, s leül a Tisza háta mögé.

(Istenem, milyen keskeny háta van ennek a mi »generálisunk«-nak, s mégis mennyi embernek tart árnyékot!)

Mikor Gyõry elvégzé beszédét, percekig tartó zaj támadt.

- El kell bocsátani - kiáltották.

- Meg kell az ügyet vizsgálni elõbb - szólt egy jobboldali hang.

- Nem az ügyet kell megvizsgáltatni - vágott közbe, gondolom Ugron Gábor -, hanem az intendánst!

Tisza rögtön felelt, s rövid, megnyugtató nyilatkozatában egy rántással elvonta e kellemetlen ügyet a felizgatott kedélyek pillanatnyi ingerültsége elõl. Eltette máskorra, mire majd kicsinnyé zsugorodik, aminõ tényleg.

Mert magában a dolog csakugyan nem lényeges. Ha Podmaniczky Frigyessel történt volna, megbocsátanak neki, mert szeretik. Egy kis modortalanságszámba menne.

De a szegény Keglevich homlokát nemigen csókolta meg a »népszerûség« múzsája, azért hát neki nem is lehet soha semmiben igaza.

Ebben keresztényi lélekkel megnyugodván, menjünk át egész nyugodtan a költségvetésre.

Vagy talán, nem bánom, még jobb lesz, ha fölvesszük a télikabátunkat, s itt hagyván vitát, karzatot és folyosót, elmegyünk ebédelni.

Igaz, hogy Olay Szilárd beszél... de végre is nemcsak szellemmel él az ember.

A T. HÁZBÓL [febr. 4.]

Nagy színielõadás volt...

A karzaton száz meg száz nõi fej mosolygott; a fõrendiek karzatán ott ültek a Monoklesek, vén rouék, színházi habituék, sûrûn, mint egy erdõ. Az a közönség volt jelen, amelyik a lóversenyeken. Hogy a csalódás teljes legyen, még Pálmai Ilka sem hiányzott.

A napirenden a cher Pista volt: az »Intendáns Pista«, akinek jó esze, de rossz természete van, aki tud olyan ülést inszcenírozni a Házban, hogy zsúfolt közönség van a karzatokon és földszinten, de az Operában nem tud olyan elõadást produkálni.

A földszint padjai is megteltek, a skriblerek ketrece a szorongásig népes. Ott künn a folyosón síri csönd ásít, és csak a Podmaniczky Frigyes kísérteties léptei kopognak.

De még egy kicsit várni kell az idegizgató jelenetekre. Margittay Gyula ugyan nyitányul megüti az alaphangot: miután meg van - úgymond - gyõzõdve, hogy felszólalása úgysem sokat változtat a belügyminiszteri általános költségvetésen, egyenesen áttér az Operára.

De biz az Operán se sokat változtat az õ felszólalása.

Lukáts Gyula a választási lajstromok körüli visszaélésekrõl tart mérges dikciót, pártja zajos helyeslése közt.

- Meg lehetsz elégedve a sikerrel - bókolnak neki a beszéd végeztével.

- Nem egészen - feleli búsongó hangon -, mert csak egyszer utasított rendre az elnök. Márpedig Szalontára legalább háromszor kell.

Orbán Balázs megint rátér a bácskai bakterek visszaéléseire.

- Mégiscsak lélekemelõ - jegyzi meg kedves gunyorosságával Tibád Antal -, hogy a bácskai bakterek dolga mindjárt elsõ fokban itt lészen elbírálva.

- Legalább ne panaszkodjatok ezentúl, hogy nincsen a parlamentnek hatásköre.

A miniszterelnök folyvást résen áll. Játszva veri vissza a Lukáts Gyula vádjait, felel Orbánnak, védelmébe véve nemcsak azokat, akik már megvannak, hanem azokat is, akik még nincsenek meg: a fõispáni szekretáriusokat, de a közönség már izgatott, a várakozás türelmetlensége nõttön-nõ, a karzatiak fészkelõdnek, a képviselõk közbebeszélnek s agyonköhécselik a beszé­deket. A levegõ fojtó és nyomott. A terem üvegfedelére átláthatatlan sûrû köd nehezedik. Még az elnöki csöngettyû is tompán kong...

Aha! Most egyszerre minden fej fölbillen, élénk suttogás szalad át a Ház vidékein, a látcsövek megmozdulnak, a monoklik csillogni kezdenek a Monoklesek szemein. A strucctollak vígan lengnek a nõi kalapokon és a köpenykék fekete gyöngyei összecsörögnek egy egész vonalon.

Komjáthy Béla állt föl. A nagy bárdú Botond éppen úgy nézhetett ki arcban. (Termetben inkább valami jámbor gvárdiánhoz hasonlít.)