1888
PARLAMENTI KARCOLATOK

A »PERTU« SZÓNOKLATOK

Hexameterbe volna méltó szedni, mamelukok tegnapi felvonulását Budára.

Mind összegyûltek a piros terembe, a hívek leghívebbjei, meghallani: ha béke lesz-e vagy háború?

A gõzsiklónál, ahol leszálltak fogataikról, hogy vasúton mehessenek fel az Olimpuszra (a rezidenciába), éppen egy szélsõbali honatya jött le.

- Hova mentek? - kérdé.

- Tiszához - mondá örömragyogó arccal Kõrösi Sándor.

- Ti boldogok vagytok - viszonzá a szélsõbali -, tinektek mégis jut valami szerep néha-néha, de nekünk nincs kit még csak meggratulálni sem.

S valóban fekete hálátlanság panaszkodni a szabadelvû pártnak, hogy Tisza hatalmas egyénisége mindent lenyom, hogy immár az egyes tekintélyes embereknek nem akad semmi tennivalójuk.

Hát nem szép az, ha valaki annyira viszi, mint Bánffy Béla, hogy õ tarthatja az ünnepi beszédet Tiszának, s hozzá intézve csendül meg a generális ajkán a válasz, melyet a villamos drót zúgva visz szerte a világ minden részébe?

Bismarck íróasztalán már ott van a feketekávé idejére: az orosz cárén uzsonna táján. S ha e nagy világmozgató hatalmasságok elmélyednek benne, meghányják, meglatolják, finom szószövetében a láthatatlan színeket keresik elméjük nagyítóüvegével, nem kell-e eszükbe jutni, hogy hiszen ez csak válasz volt a Bánffy beszédére...

Félkaréjban álltak a képviselõk.

- Ez a tizenharmadik újév! - mondá Hegedüs Sándor.

- Szerencsés szám! - jegyzé meg Krajtsik.

- Én már tizenhatodszor vagyok itt - szólt Urbanovszky Ernõ ideges fejrázással.

Ekkor lépett ki Tisza a belsõ termekbõl, minisztertársaitól kísérve, s megharsant az éljen.

A miniszterelnök fekete szalonkabátot viselt, fehér haja kuszáltan lengett fején, s egy tiszte­letre­méltó megtört aggastyán kinézését kölcsönzé az erõteljes, szívós, nagy államférfiúnak. A fürge Trefort valóságos ifjoncnak látszik mellette. Barosst is erõsen megkopaszította a tárca.

Az »éljenzés« után elkezdé beszédjét Bánffy, mely ízlésesen ütött el az eddigi tartalmatlan újévi beszédektõl. A képviselõkben általánosan nagy rombolást tett a derék, becsületes Szilveszter. Az átvirrasztott éj bágyadtsága halaványakra festé a honatyai arcokat. De mikor mindenki álmos, akkor Krajtsik van ébren, s élénken kiabálta:

- Helyes, helyes!

Mire közbezúdított Fluger Károly is:

- Úgy fan! Úgy fan!

Bánffy beszéde után lassú hangon mondá el nevezetes beszédjét, melytõl se Urbanovszky, se Hanzély László nem lett okosabb a külügyi helyzetet illetõleg, de melynek könnyed, átlátszó és mégis mindent eltakaró szerkezete a legügyesebb diplomatának is becsületére válnék.

Egy beszéd, amelybõl minden mameluk azt magyarázta ki, amit szíve mélyébõl óhajtott.

- Béke lesz - susogta Neuman Ármin.

- Hm - szólt Ivánka Imre (s õ eltalálta).

- Szegény Koburg Ferdi - sajnálkozott Baranyi Ödön.

- Háború lesz - krákogta Luppa Péter hófehér kesztyûjét lehúzogatva bütykös nagy ujjairól. (Illett neki rettenetesen.)

S amint Tisza közeledett a beszédje befejezéséhez, mind általánosabbá vált a kesztyûhúzogatás.

Mert hát most jön a mamelukok jutalmazása. A »hazaárulás« díja.

Tisza odamegy a csoportokhoz, s minden hívével kezet szorít.

*

Szép ez a patriarkális szokás. A bizalmas meleg »pertu« újév napján.

Valaha a Deák-párti idõk est-alkonyában Molnár Ferenc zalai követ átcsapott a Deák-zászló alól a konzervatívokhoz.

A barátjai roppant elcsodálkoztak ezen, mert Molnárt nagyon szerette az öreg Deák, s õ is rendületlen híve volt.

- Ej, ej, mit cselekedtél? - pirongatták.

- Hát átmentem.

- De miért.

- Csak úgy - felelte vállvonogatva Molnár.

- Igazán semmi okod se volt?

- Annyi sem, mint a körmöm feketéje, hanem gondoltam magamban, az »öregúr« már úgyis beteg, úgyse bánja, hát átmegyek.

- No de minden indok nélkül.

- Az volt az egyetlen motor, ha éppen tudni akarjátok, hogy már egyszer kedvemre pertu legyek ezzel a rettentõ gõgös Sennyeivel.

A jó naiv Molnárról jut eszébe az embernek, hogy ez az a nap, amikor kedvére lehet pertu a mameluk a nagyokkal. Még szónoklatban is »pertu« lehet. Hát nem ér az meg valamit!

Egész dobzódás a szónoklatokban!

A Szent György téri palotától megindult a mameluki kocsisor (megszaporodva a miniszteri fogatokkal) Péchy Tamás Múzeum körúti lakásán hódolni a népszuverenitás kedvenc elvének.

Most Falk Miksa volt a szónok, akinek nem könnyû minden újesztendõre valami újat kigondolni. De itt már szó sem volt se a háborúról, se a békérõl. A Ház elnöke tudvalevõleg békés lábon áll valamennyi potentáttal.

Miniszterek, képviselõk oly nagy számmal jelentek meg, hogy egy szobába be sem fértek. A fele az innensõ szobában rekedt, s nem hallotta a Falk beszédjét és nem látta az elnök elérzékenyedését, hanem zsibongott és vidám élceket faragott.

Ez egyszer könnyû volt zavarogni. Péchynek nem volt keze ügyében a csengettyûje.

Most még Vizsolyi következett volna. Hanem Vizsolyival megjárta Horváth Gyula.

Mikor már a beszédje ki volt gondolva, be volt tanulva, fogta magát Vizsolyi, és elmenekült elõle haza, Tolna megyébe.

Hanem Horváth Gyulával megjárta Vizsolyi.

Horváth kinyomtatta a beszédjét a »Nemzet«-be, és utána küldte Tolnába. S így lett adós Vizsolyi a pártnak egy nagy »válasz oráció«-val.

NAGYPOLITIKA A T. HÁZBAN

Ma kegyetlen, vérszomjas jelenetek színhelye volt a Ház.

Mindjárt az ülés elején deposszedálták Doda Trajánt, aki nem nyújtá be megbízólevelét. A Ház kimondta, hogy a mandátum megszûnt. Punktum.

Aztán kiadták Ugron Gábort és Bokros Eleket, egy kormánypártit és egy ellenzékit.

A többinek megkegyelmeztek; vita csak Szabó Lajosnál támadt, aki a legkapósabb ember. (Neki vannak a legtöbb kérõi.) Polónyi abban adta az okost: hogy aki nincs igazolva, az még nincs bevéve, tehát nem is lehet kiadni, mert úgyis künn van.

De egy csomó irigy ember (aki már megsokallta a Polónyi parlamenti sikereit) nekigyürekezett, és kiforgatta álláspontjából a derék hazafit: mivelhogy az immunitás egy ikergyerek a mandátummal, egy percben születik vele.

Így menekült meg Szabó Lajos; azzal, hogy Polónyi akarta kiadni.

A Ház teljesen le volt hangolva; okvetlenül kellett neki valami örömet okozni.

Elõállt hát Beksics, hogy a kormánynak sikerült Uruguay állammal megkötni a közönséges bûntettesek kiadatása tárgyában a szerzõdést.

- Istenem, milyen hosszú keze van annak a Tiszának! - dörmögte Rácz Athanáz, elmerengve távoli világrészek csodálatos népfajai és országa felett.

A nemes Uruguay állam teljesen meg lehet elégedve a mai nappal. A szerzõdést változatlanul, egyhangúlag fogadta el a parlament. Péchy boldogan mosolygott: »Íme, megint egy jó barát.«

Ezzel be is végzõdött volna az ülés, ha nincs ott Helfy, aki meginterpellálta a miniszterelnököt az orosz hadikészülõdések tárgyában. A kíváncsiság nagy motor. A miniszterelnök elmondta ugyan újév napján, amennyit elmondhatott, de azóta megint járt Bécsben. Ki kell hát megint vallatni.

Tisza nem volt bent a teremben, és csak Hanzély László jegyzett lázasan. E derék honatya csodálatos gondot fordít a közügyekre. Mindig figyel, mindig jegyez, ha valami szót meg nem hallott valamely beszédbõl (például a Szendrey Gerzsonéból) mohón kérdezi a szomszédoktól:

- Mi volt az? Mit mondott?

Ha aztán kielégítik kíváncsiságát, a megelégedés jupiteri nyugalmával követi elméjével tovább a szónokokat.

Úgy tesz, mintha mindenre neki kellene megfelelnie, mintha az õ vállain nyugodnék az államépület, melyet minden kiejtett szó meglóbáz s vagy fájdalmat, vagy enyhülést okoz neki.

- Mit jegyez? Miért jegyez? - törik fejüket a szomszédjai már hónapok óta.

Úgy lesz az talán, hogy képzeletben mindent õ végez a kormány helyett. Magam is észrevettem, hogy amelyik napon Tisza nagy beszédet tart, Hanzély akkor izzadt homlokkal, teljesen kimerülve hanyatlik hátra támlányára.

Hát mondom, Helfy beszédje alatt csak Hanzély László jegyezett. Éppen a végére jött be a miniszterelnök, s hozták eleibe rögtön az interpelláció szövegét.

Amíg pislogva betûzgette a Helfy gömbölyû betûit, melyek egyenes glédában sorakoztak, mint mozgósított hadcsapatok, azalatt felállt idõsb Perczel Miklós, szép daliás öregúr, nemes oval fejjel, melyet az öregség fehér hava fed be.

Nagy csöndben hallgatták. Szép okos szemei, tisztes alakja, kellemes magatartása rokon­szen­vessé teszik a szemnek, s a szem még a fület is megcsalja. Amikor hogy. Mert néha meg a fül csalja meg a szemet.

Hanem mindjárt az interpelláció szövegében volt valami, ami nem annyira a kormánynak, mint inkább a vezetõidegeknek szólt:

»Szándékozik-e a kormány olyan külpolitikát kezdeni, mely Oroszország békezavaró politikájának véget vessen?«

Erre kitört a derültség a Ház minden tájékán.

- Nem idõsb Perczel ez - kiáltá egy hang a pulpitus felõl -, nagyon is fiatal.

Valóban minél tovább beszélt, annál fiatalabbnak látszott az idõs Perczel. Õsz haja, mintha eltûnnék a frázisok ködében; termete kiegyenesedett, szeme villogott. A pécsi kaszinóban érezte magát, ahol nem latolgatják a szavakat, s vármegyei ésszel kiböffentik az igaz keblû hazafiak, ami a nyelvük hegyére jön.

Prüszkölt, toporzékolt az öregúr, megüzente a háborút a muszkának (egy kis híja, hogy egyszeriben meg nem is verte), döfött, szúrt, vágott mindenfelé, mintha a negyvennyolcadiki fringiája volna kezében.

Tisza behúzódott a bársonyszékbe, s kedvetlenül hallgatta, amint aztán a nagy golyóbisokat kezdte dobálni, epithetonok képében. Gondolta magában a generális:

- Ej, hol volt az eszem, hogy fölmentettem a fõispáni állásától! A megye békéjét az igaz, megmentettem, de most megcsinálja ahelyett az európai háborút.

Cvikkerjét hol fölvette, hol levette, s minden ilyen levétel- és fölvételnél lepogonyított a nagy orosz birodalomban, ahol kedvére dúlt, egy-egy kasztot.

A jószívû Péchy csak hagyta, engedte, hanem mikor aztán nekiment az orosz klérusnak és összebutázta, mégis meglóbázta a haza ércnyelvét.

Most hát minek is bántja azokat a becsületes orosz pópákat, akik a légynek sem ártanak, csak vutkit isznak, és amikor nem tántorognak, hát jó lábon állnak velünk. Az orosz papok közt is vannak barátok. Márpedig a barátokat nem hagyja Péchy Tamás.

Ez a csengetés és megrovás lecsillapította a tüzes aggastyánt, s kezdett a beszéde, mint a káposztapalánta, egy kerek egészbe összeborulni.

- Teendõnk - végzé - annak nyílt kimondásában áll: »Russiam esse restringendam.«

Hanzély László ijedten kapta el fejét. A sztenografusok izgatottan álltak meg õrülten szaladgáló ceruzáikkal, hogy leírják-e ezt a vakmerõ szót? - Péchy elhalványodott.

Innnen-onnan elfojtott kacaj sziszegése hangzott.

- Nem is Perczel ez, hanem Csanády! - kiáltá az elõbbi hang a pulpitus felõl, s ezzel a bírálattal véget ért a mai politika.

A T. HÁZBÓL [jan. 17.]

- No, ezek az államférfiak ugyancsak felültetik a szegény karzatot - sóhajtottam fel az ülés végén, szétnézve a népes karzat figyelõ tömegein -, hiszen ezeket a beszédeket már mind hallottuk tavaly, harmadéve és negyedéve. Csak éppen a számokat igazítják be a tavalyi szövegbe.

Hanem ha a karzatot félre lehet vezetni, én ugyan nem hagyom magam. Én is a tavalyi karcolatot nyomatom le a tavalyi beszédekrõl. Ez pedig (lenyomatva a »Pesti Hírlap« 1887. január 16-i számából) így hangzik szóról szóra:

»Az ellenzékrõl két szónok jajgatott. Helfy a szélsõbal nevében nyújtott be határozati javaslatot, hogy a Ház ne fogadja el a költségvetést általánosságban sem, Horánszky lehetet­lennek mondta a kibontakozást és illúziónak a kormány terveit.

Helfy egy kicsit rekedt volt, és túlságosan sötét színeket használt a helyzet festésére. Meglehet, hogy ez összefügg a rekedtséggel. Mert egy náthás ember mindent komorabbnak lát.

Horánszky nem volt náthás, csak hosszadalmas: valahol megkapta az Orbán Balázs számait a státus financiáinak állásáról. (Melyeket õ a kerületbeli falvakban szokott elmondani nyarankint, téli idõben pedig szétszedegeti és a lutriba rakja.) E számok ugráltak, csattogtak és bugyborékoltak egy óra hosszat a beszédében.

Délután fél kettõre Tisza Kálmán vette át a szót, s ügyes polemikus beszédben vagdalta Horánszkyt.

Ez a mai ülés históriája dióhéjban...

Sõt még a maié is - azzal a különbséggel, hogy az idén már nem Helfy volt rekedt, hanem Horánszky, és hogy az idén nem Horánszkyt vagdalta Tisza, hanem Helfyt. (De esztendõre már megint Helfy lesz rekedt, és Horánszkyt fogja vagdalni Tisza.)

Igazán vigasztaló tudat az, hogy vannak képviselõházi ülések, amelyek visszatérnek - persze csak úgy, mint a halottak, kísérteni.

S még szebb, hogy egy-egy beszéd ennyire örök lehet, mégpedig az esztétika ama követel­ménye nélkül is, hogy »ami igaz, az örök«.

Amennyiben mégis elütõ volt az ülés - azt én is ideillesztem utólagosan.

Hegedüs reményteljesebb képet festett, s önérzetesebb hangot használt, mint tavaly. A siránkozó »koplalunk« helyett a biztató »talpra állunk« csengett ki szavaiból. Hanem a talpat, amelyre állunk, nem mutatta meg a közönségnek. (Mert amin most állunk, az még eddig csak a Tisza talpa.)

Tisza mai beszéde nagyobb hatást tett a tavalyinál. A szabadelvûségrõl szóló része átmelegítette pártját, s frenetikus tetszésre ragadta.

Mindössze egy új beszéd volt, a Miklós Gyuláé, de annak nem Miklós Gyula az oka, mert õ tavaly is beszélt volna, ha tagja a Háznak, sem a beszéd nem oka, mert a beszéd lehetne húszéves is, úgy a hangjánál, mint a parlamenti szónoklat tavaszára emlékeztetõ virágainál fogva.

De e virágok jól veszik ki magukat a »szûz« beszédekben. Nem szabad kigúnyolni. A fiatalsághoz jól illenek azok.

Miklós Gyula pedig még fiatal. S jutott neki mind a három ingredienciából, ami a parlamenti szerepléshez kell. Van bátorsága, tehetsége és tudása. Az elsõbõl persze több, mint az utolsóból.

Igaz ugyan, hogy a flosculusokra éppen ennél a témánál rossz idõ jár. Most az »egyszeregy« az úr a tanácsteremben.

Egyszeregy úr nem valami népszerû nálunk, nincs is neki rendszeres állása, csak úgy az év elején veszi be magát ide.

Így múlt el a büdzse-vitából unalmasan a sablonos rész. Holnap már kezdõdnek az eredeti beszédek, a mulatságosabbak, szónokok, akik egy adott ötletre beugranak, új emberek, akik odaállnak a parlamenti mérték alá, jön Apponyi (de elõbb bevárja, míg a számszerû adatokat elõkaparják mások), talán Szilágyi is beleszól, Hanzély Lászlóról megtudjuk, mit jegyezett, és lehetetlen, hogy Szendrey Gerzsonnak is ne legyenek eszméi.

De ne bizakodjanak el a kicsinyek közt a nagyok, mert mondjuk ki a lesújtó igazságot, ma már több vonzerõvel bír a Házban egy bolond beszéd, mint egy okos beszéd.

S az emberek elég szûk elméjûek ezt arra magyarázni, hogy a parlament süllyed.

Ellenkezõleg. A parlamenti nívó emelkedése ez.

Hajdan az okos beszédek voltak ritkák, s azokat hallgatta a Ház nagy élvezettel.

Most már a bolond beszédek a ritkák, s azok képeznek eseményt. Hiába, az emberiség idegeit mindig a »ritka dolgok« csiklandozzák.

A T. HÁZBÓL [jan. 18.]

Nehéz a beszédek hatását megfigyelni.

Vége van a »mérték«-nek. A folyosót rosszul fûtik, a szél beszûrt a törött ablakokon, kietlen, rideg künn az atmoszféra, minélfogva a képviselõ urak, akár tetszik nekik a beszéd, akár nem, ott bent hallgatják gubbaszkodva.

Nézzünk hát szét a teremben. Ez az egyetlen hely, ahonnan meríteni lehet önök számára olvasnivalót holnapra.

A szem hirtelen összekeresheti az érdekes alakokat. Tisza ott ül a maga helyén, csendesen olvasgatva valami iratot, Apponyi Albert a ceruzájával dobol a padon, Irányi Dániel méltóságteljesen kinyújtott nyakkal a többiek feje fölött mereng el. Jól jellemezte valaki, hogy mikor a derék államférfiú reggel felébred, és a tükörbe néz, nyilván ekképp üdvözli önmagát: »Jó reggelt, tisztelt képviselõ úr!«

A Ház patkójának belsõ szélein, miként az Olimpuszon különbözõ berkekben, mind föllelhetõk a Ház istenei. Ott van Beöthy Ákos is, nem messze Apponyitól. Arca tündöklik az örömtõl, s vígan petyeget ujjaival. Boldogsága teljes lehet. Mert jobbról, balról, elöl, hátul egy-egy gróf ül mellette.

Egy félpillantással odább az õsz Perczel Miklós nemes feje fehérlik. Az ember el sem hinné, hogy még itthon van az öregúr.

De hát hiába, mások az idõk! 1848-ban Perczel Mór egy harcias beszédet mondott a rácok ellen. Mikor elvégezte, Kossuth hozzálépett, és így szólt:

- Eredj hát, verd meg õket!

Perczel Mór elment, és megverte a rácokat.

Most Perczel Miklós éppen olyan beszédet mondott az oroszok ellen, s Tisza nem ragadta meg a kellõ pillanatot, hogy így szólt volna:

- Eredj hát, verd meg õket!

Ennélfogva Perczel itthon maradt, s a muszka bántatlanul gyülekezik a galíciai határra.

Marstól nem messze a Vulkán nagy feje feketedik izmos vállai között. Nini, hiszen a Szilágyi Dezsõ! Démoni mosoly ül az arcán. Õ maga pedig ül a centrumban, a legmegrögzöttebb mamelukok között.

Istenem, hogy forog... nono, nem õ - hanem a világ!

Pedig meg merem jósolni, ezen a helyen sem marad sokáig.

Nono, nem azért..., hanem csak abból az egyszerû okból, mert ide le nem lehet látni a hölgykarzatról.

Nos, utazzunk-e még tovább a tisztelt Ház patkója körül? Átugorjunk inkább a Tisza Lajos vidékére? Vagy a karzat hölgyeit gukkerezzük? Fájdalom, azokat nem lehet megcsipkedni, mint a képviselõket. Ámbár a Ház régi szavazó materiájából a karzaton is találunk õspéldányokat. Mert ott ül Mocsáry Lajos és Ivánka Zsigmond egy csomó erdélyi fõispán közt.

Erdélyi fõispánok! Mit jelenthet, hogy oly csapatosan vannak! Csak nem azért jöttek talán, hogy élõben hallják az Orbán Balázs beszédét, aki ma kezdte beszédeinek ciklusából a »hetedik kötet«-et.

Vagy azt kívánják önök, tisztelt olvasók, hogy a Ház patkójának a külsõ széleit is járjuk be?

Huh! Ne menjünk arra! Éppen most hömpölygött be egy sikátoros ajtón az öreg Csatár Zsigmond, s szépen meghúzódott az utolsó padban. A vén sün szétnéz apró szemeivel, nagy szõrös kezével görcsösen megkapaszkodik a pad hátába, s hosszú, mély lélegzeteket szed be a soká nélkülözött levegõbõl.

A téli napfény éppen most lopja be magát felülrõl a hármas ablakon, s nevetve táncol az ország címerén. A reszketõ fényözön címert és más elõtte levõ tárgyakat szeszélyesen összeolvaszt, hogy a Péchy hosszúkás feje úgy látszik, mintha a címerhez tartoznék, trófea gyanánt.

Ejh, ne fészkelõdjünk, hallgassuk inkább a beszédeket.

Meltzl Oszkár, szász szónok beszél, elég ügyesen és okosan. Szûz szónok, de egy szász sohase szûz. Olyan rafinírozott óvatossággal sorolja elõ a szász gravámeneket, hogy némelyeket tévútra visz, s törzsökös kálvinista emberek is meg-megbólintják nyakas fejeiket helyeslõleg.

A mi tegnapi szûz szónokunk olyan volt, mint egy fiatal pacsirta, aki gondtalanul, meg­elégedetten fütyörész a magasban; a mai szász szûz szónok olyan volt, mint egy vén holló, aki kerülõ utakon, óvatosan csap le, nesztelen szárnnyal.

Meltzl a mérsékelt szász párthoz tartozik. Nem tudni, mekkora kiterjedésû az a »mérsékelt­ség«, de a szász deszkákon csakis két alak volt kivehetõ, akik Meltzlhöz látszottak tartozni. Az egyik fekete kabátban volt a háta mögött, a másik szürkében, a többi szászok duzzogó arcot csináltak (de meglehet, csupa cirkumspektusságból).

A fiatal szónoknak vékony, savanyú képe van (szinte rászületett a panaszkodásra), szépen, folyékonyan ecsetelte a szászok politikai törekvéseit, jelenüket, múltjukat, Hollósy Mátyás idejébõl.

De nem ez az »y« betû volt az egyedüli fölösleges a Meltzl Oszkár beszédjében; sok minden egyéb.

A szürke kabát meg a fekete kabát felváltva kiabálták:

- Úgy fan! Úgy fan!

Tisza folytonosan jegyezett, mígnem egyszerre meghökkenve állt meg a ceruza a kezében.

A szónok ajkairól ez a vád hangzott:

- A kormány az oka, hogy nem szaporodik a szász faj.

A kormány! Ohó! A kormány! A miniszterek egymásra néztek vádoló szemekkel. Bedekovics szemérmetesen sütötte le a fejét.

Fabiny Teofil megbotránkozva nézett a szászra, mintha mondaná:

- Még mit kívánnak tõlünk?

Kemény Gábor, a volt miniszter, bánatosan morogta:

- Persze, persze.

A szürke és a fekete kabát egyszerre kiáltá:

- Úgy fan! Úgy fan!

Ezen epizód után csakhamar bevégzé beszédét a szász, mire megkezdõdött az Orbán Balázs mennydörgése (amelyrõl már fentebb volt szó). Utolsó szónoknak maradt Jellinek Artúr (de Kaposvár).

Beszélt ugyan, de nem volt kinek, mert Orbán már elõbb szétszalasztotta a tisztelt Házat, karzatostól - a karcolatíróval együtt.

A T. HÁZBÓL [jan. 20.]

Az a mondat függött ma fekete táblán a parlamenti épület bejáratánál, melyet az operaház szeretne állandó feliratnak: »Jegyek már nem kaphatók«.

Nemcsak a földszint népesült be soha nem látott képviselõkkel, a karzaton valóságos helyszûke volt. Hátha még a krinolinos szoknyák világa el nem múlt volna.

A szoknyákról jut eszembe, hogy ezek is két válfajban voltak képviselve. A középen tömérdek hölgy ült, volt dolga a fiatal grófok és öreg nemesek gukkereinek. (Mert leginkább e két elembõl áll a Ház.) A karzat baloldali részét ellenben klerikusok raja lepte el.

Kit jöttek ezek meghallgatni? Talán Apponyit? Nézzük meg az okát a jegyzõi táblán.

A fekete tábla ilyenforma vízállást mutat:

Beöthy Ákos
Schvarcz Gyula
Komlóssy Ferenc...

Aha, Komlóssy! Ne is menjünk tovább. Megvan a nemes hittanuló ifjúság érdeklõdésének nyitja. Jó minta, jó irány! Csak ezen az úton tessék haladni.

A klerikusokat most hát már tudjuk, miért gyülekeztek össze, de hogy a hölgyek miért jöttek nagy számmal, ez olyan titok, ami ebben a leírásban nem fog kisülni.

Mert Beöthy Ákos nem nagyon csinos ember. A hangja sem mondható egészen szépnek. Kíváncsi emberek rég törik a fejüket, hogy mi kedvezõbb: hallani õt, és nem látni, vagy pedig látni, és nem hallani?

Persze a kormány pénzügyi politikáját kritizálta. Éles volt, mint a borotva és tüzes volt, mint a hajfodorító vas. Fodorította pedig a Horánszkytól már hallott kritikai anyagot. Egy szónak is száz a vége, Beöthy Ákos nagyon okos ember, és ha annyi szellem volna benne, mint Algernonban, s ha Beöthy Algernonnak annyi tudása lenne, mint Ákosnak, mind a kettõ kiváló államférfi volna.

Így azonban nem a Beöthy Ákos beszédje lett a nap eseménye, hanem a Tisza Kálmáné, ki nagy hatással, pártjának zajos tetszésnyilatkozatai között felelt Beöthynek, nemkülönben Meltzl fülein keresztül a szászoknak.

A »generális« talán egyszer sem volt tizenhárom év óta oly lednületes, mint ma, szellemének ruganyossága, amint hirtelen vissza-visszavágott a sûrû közbeszólásokra, bámulatos erõvel nyilatkozott; csak a hangja lett összefolyóbb, halkabb egy idõ óta.

Mert hiába, a miniszter is kissé ember; s ha jól össze tudja is tartani párthíveit, a fogai mégis elhagyogatják apródonkint. Ezek nem soká bírják a mamelukságot.

Fogai ritkulása gyengíté meg hangja erejét. De azért mégsem rakat új fogakat: ne legyen a szájában semmi hamis.

Amíg Tisza beszél, temetõi csönd van a folyosókon. De bezzeg megnépesülnek, mihelyt abbahagyja, s a percekig tartó éljenzaj, mely a beszéd nyomában fölviharzik a teremben, vásári zsongássá csillapodik a folyosón.

A folyosó csemegéje most a »Szabó-ügy«. Mindenki a bíráló bizottságot bírálja. A habarékpárt meg van ijedve, hogy hátha mégis ki találják adni a mandátumot Sághynak.

- Ez lenne aztán az érdekes eset - véli egy jogász híráben álló képviselõ. - Olyan jegyzõkönyvet találna rendben a bíráló bizottság, amelyik nem is létezik.

- S egy olyan mandátumot adna Sághynak, amelyik kizárja a peticionálás veszedelmét.

- Kezdenek átcsapni ezek a mi bíráló bizottságaink a humorba - sopánkodik egy öregúr.

- A Szomjasé olyan, mint a Mannlicher-puska, amibe sehogy sem tudják beigazítani a golyót.

- A Vargitsé pedig olyan, mint a Komjáthy pisztolyai. Aki ez elé kerül, annak nem történik semmi baja.

Ezalatt bent a teremben Schvarcz Gyula beszélt a demokráciáról. Csinos beszéd volt, s nagy hatást tett. De nem a Házra (mely nem sokat törõdik a demokráciával), hanem a klerikusokra, kik a Komlóssy fölléptét várták.

- Apage, Satanas!

Csakhamar szétszéledeztek kedvetlenül, s bennök a szegény jó Komlóssy összes hallgatóságát elvesztette.

AZ ÖTÖDIK NAP

(A t. Házból)

Az ülés elején egy kis vitézi tornajáték volt Meszlényi Lajos és Schvarcz Gyula között, amelynek címe, ha valaki vígjátéknak kidolgozná, ez lehetne: »A tudós és a clown«.

Aztán... brr... valami végtelenül kísérteties következett.

Felállott Éles Henrik.

A padok néptelenül tátongtak. A zöld függönyös ajtókon át sajátságos túlvilági szag tódult be a terembe. Az elnök megüvegesedett szemekkel mereven nézett a végtelen semmibe. A bent maradt képviselõk hátát hideg borzongatás hasította át, hûs temetõi szellõ lengett végig a különben fülledt levegõjû teremben.

Kipp-kopp! Kipp-kopp! - hangzott a falból, Josipovich Géza önkéntelenül keresztet vetett magára. Ivankovics, a szegedi képviselõ, egy kört rajzolt maga körül.

A karzaton megjelent egy fehér asszony.

Valami láthatatlan erõ lefogott mindent. Éles beszélt, a szája mozgott, de a hangja zavarosan összefolyt. Csodálatos dermedés szállta meg az érzõ idegeket. Igézet volt ez. Mély szenderbe esett minden élõ, aki el nem futott a folyosóra. Szerencsére majd mindenki kiment. Valami ösztönszerû elõérzet tuszkolta a képviselõket kifelé.

Éles Henrik beszélni kezdett.

A gyorsírói ceruzák lázasan percegtek a fehér papírlapokon. Egyszerre megálltak azok is. A gyorsírók kezébõl kiesett a ceruza, õk is elszunnyadtak.

Idegbántó rémséges csend állott be; csak a szónok állt ott haloványan, és petyegtette a mondókáját hol az egyik, hol a másik oldal felé fordulva, s hevesen gesztikulálva az ürességnek; neki úgy látszott, hogy egy népes gyülekezet hallgatja.

Homlokán hideg verejték gyöngyözött.

Hol-hol kizökkent beszédjébõl, mintha valami közbeszólásra felelne, majd ingerülten megbotránkozva, majd egy-egy fölényt kifejezõ jéghideg mosollyal.

Egyszer valami suhogás támadt a levegõben.

Káprázat-e ez? Egy fehér lepedõ látszott úszni fent a terem boltozata alatt.

Máskor misztikus zörej keletkezett. Csontok zörögnek ilyenformán. Doh és retekszag áradt a szõnyeg fölvert porából.

Ez a varázslat így tartott több mint egy félóráig.

Egyszerre kipp-kopp melódiaszerû zsongás lágyan, egyre elhalóbban rezgett, mint ezer elpattant húr, mire felocsúdtak elnök, jegyzõk, képviselõk és sztenográfusok.

- Huh! Átaludtam valamit - riadt fel ijedten az elnök.

A fölébredt jegyzõk egymásra néztek.

- Mi volt ez?

A sztenográfusok hirtelen utánakaptak a félbehagyott irataiknak: »No, mi lesz most, elmulasztottuk az Éles beszédét leírni.«

De amint odanéznek, látják, hogy az egész beszéd oda van teremtve, az elsõ mondattól az urolsóig: Éles Henrik pedig már nyugodtan ül a maga helyén.

- Mi volt ez? - kérdik õk is csodálkozva.

Míg végre megfejtette Vadnay Andor (aki már egszer volt a túlvilágon).

- Hát az volt - mondá -, hogy Éles a holt választóinak beszélt.

Úgy kellett annak történnie... Õk jöttek el. Õket látta a padokban. Nekik beszélt, az õ közbeszólásaikra felelgetett. S az a zörgés sem lehetett egyéb, mint hogy a csontkezeiket verték össze tapsra. A sztenografiát is a láthatatlan szellemkezek végezték.

Nini, még itt is maradt egyik a kísértetekbõl és most õ beszél. Csakhogy nem lepedõben van, hanem magyar nadrágban. Ejnye, de jóízû jász alak!

Hanem amint tovább hallgatja az ember a »holt lelket«, egyszerre szétfoszlik a kísérteti nimbusza.

Nem, nem - csak egy eleven szélbali beszélhet így.

És csakugyan kisült, hogy nem az Éles Henrik egyik holt választója, hanem báró Jeszenszky Sándor volt a következõ szónok.

***

Ami azonban ezután következik, az már nem tréfa.

Két hatalmas beszéd hirtelen elõkelõ nívóra emelte a vitát.

E két beszédbõl csak az egyik esemény, a Láng Lajosé, ki a mai felszólalásával a Ház legelsõ szónokai közé emelkedett.

Dacára, hogy egy óráig vette igénybe a Házat, mindvégig lekötötte hallgatóságát, mely gyakran tört ki zúgó helyeslésekben.

Láng beszéde azért esemény az Apponyiéval szemben is, mert Láng beszéde nagyobb volt, mint eddigi beszédei, míg ellenben az Apponyié csak olyan volt, mint az eddigiek. (Hanem persze az a »csak« - magasan van.)

Nemcsak a kormányra fér rá a takarékosság, hanem ráférne a sajtóra is, mely pazarul bánik az epithetonokkal.

Gyakran olvassuk egy közönséges disszertációról: »X. vagy Y. nagyszabású beszédet tartott.« Ha valaki egy csomó számot vegyít lapos elõadásba: akkor az mindjárt »kiváló szakbeszéd«-et mond. Az országgyûlési rovatvezetõk tolla alatt gyorsan és könnyedén születnek a Pittek. A sajtó vetélkedve népesíti be velök a parlamentet. Nem baj az, mert e Pittek a végén mégiscsak Fenyvessy Ferencek maradnak.

Hanem baj az, hogy ilyenkor aztán nincs egyetlen epitheton sem, amellyel a Láng és Apponyi beszédeit méltányolni lehetne.

Láng nem annyira a büdzsét védelmezte, mint inkább a Horánszky kritikáját kritizálta, találóan, mégis finoman, a parlamenti simaság mûvészi kecsességével. Hangja nem gazdag színben, és nem tölti be az egész termet, de midõn beszédje utolsó részében az antiliberalizmus ellen fordult, megcsillant hangjában is a szónoki hév és melegség. A Ház zajosan megéljenezte.

Apponyi! Mit mondjak róla, akinek nagy sikereit százszor leírtam már?

Azt mondom: örülök neki. Szeretem, hogy egy ilyen nagy emberünk van. Hiszen az ellenzék is a mienk. S mi lenne abból az õ ragyogó talentuma nélkül! Maradjon õ mindig ott!

Gyönyörködve hallgatom beszédeit. A mai is szép volt, igen szép volt.

De némelyeket bátran elhagyhatott volna. Péládul a miniszteri penziókat, a fõispáni titkárokat s több effélét.

Hagyjon valami témát az apróbb legénykéknek is.

Mert ezek aztán tárgy hiányában arról lesznek a jövõ héten kénytelenek szónokolni, hogy mért fogyaszt a kormány annyi sok spanyolviaszkot?

A MAI ÜLÉS [jan. 22.]

A vita immár a hatodik napon dúl.

Sok beszéd merült el a feledésbe, köztük jó is, rossz is.

Az idõ, mint a folyam, magával ragadja nemcsak a szemetet, de a virágot is.

Némelyik azonban akár virág, akár szalmaszál, megakad valami kihajló ágban, s míg a nagy gerendát továbbhömpölygetik a tarajos habok, a kis szalmaszál ott úszkál untalan.

Asbóth és Schvarcz Gyula maradtak meg a hét elejérõl. S alig van ülés, hogy ne õket ütnék. Sõt a Schvarcz Gyula beszéde olyan anyagból volt, hogy körös-körül megfestette a vizeket.

Utána majd minden szónok cseveg arról a szépséges kisasszonyról, akinek a neve Demokrácia, s akinek ez idõ szerint csak Schvarcz Gyula udvarol itt minálunk és Beksics. (Horvát Boldizsár nem jár az ülésekre.)

Elõttünk, magyarok elõtt teljesen ismeretlen a kis fruska, mi csak az anyjával voltunk bensõ viszonyban, a Liberalizmussal.

Hanem már ez a szerelem is jócskán kihûlt. Madame kijött a divatból teljesen.

De hogy még ér valamit, a mostani vita mutatja.

Majd minden szónok, még Apponyi is azt vallotta szemérmesen, hogy szereti. Az ellenkezõt nem meri mondani senki.

Pedig mi, kik a vesékbe látunk, jól tudjuk, hogy a tisztelt szónokok kivétel nélkül egyebüvé kokettíroznak.

De ne beszéljünk komoly dolgokról (mert még státusférfiú hírébe találnánk keveredni), egyszerûen konstatáljuk, hogy a mai ülés is Schvarcz Gyulával kezdõdött, ki az Apponyi tegnapi beszédére felelt személyes kérdésben, utána Horváth Gyula a Ház legrokonszenvesebb szónoka vette át a szót.

Horváth Gyula azokhoz a kivételes egyénekhez tartozik, akik nem lesznek politikusokká tanulmány és tapasztalás által, hanem akik azzá születtek a lángelmének bizonyos fényével; de a sors megtagadta tõle az átlátszó kifejezési képességet, amit pedig megadott mindenféle bolond embernek, akinek nincs mit kifejeznie.

Zavarosan beszél; küzd a nyelvvel és a formával. Gondolatai olyanok, mint a hutákban a szállításra elõkészített üvegek, amik szalmába vannak begöngyölgetve úgy, hogy szinte nehéz õket kihámozni.

Eötvös Károly eljött az írói karzathoz, s velünk elbeszélgetve hallgatta Horváth Gyulát.

- Ez egy 1861-bõl való beszéd - mondá a beszédje elején.

Késõbb a büdzsérõl szólott, majd áttért Meltzl Oszkárra, s nagy figyelem mellett felelt meg a szászoknak, leckézve, biztatva és békítve õket.

Azután áttért a liberalizmusra, s a legeszményibb felfogás magaslatáról vetett fel néhány nemes gondolatot.

- Ez egy 1966-ból való beszéd - mondá a kritizáló Eötvös Károly.

S teljesen igaza volt. Maga a szónok politikai egyénisége is egy csodálatos összetétele a múltnak és a jövõnek. Részben ilyenek voltak a mi õseink, s ilyenek lesznek részben a maradékaink.

- Kár, hogy ez a Horváth Gyula nem tanult - jegyzé meg valaki a karzaton - legalábbis annyit, mint Chorin vagy Apáthy. Micsoda államférfi lenne abból most!

- Nem úgy van az, szógám - veté oda Eötvös. - Bizonyos dolgokat sohasem lehet megtanulni. Vegyük például Fenyvessy Ferit. Már csak elég ügyes ember, ugye? És ha gyerekkorától elkezdi vala gyakorolni az egérfogás titkait, hát bizonyosan viszi valamire ebben is, de egy született macska gyakorlatlanul is sokkal hamarabb fogná el az egeret nálánál.

Ebben aztán megnyugodott az egész karzat, s én megörültem rajta, hogy a Horváth Gyula feletti kritikát egy szélsõbali ember végezte el helyettem.

A beszéd hatása a folyosón is különösen nyilatkozott.

A liberálisok így szóltak:

- Gyula a mi emberünk.

Az arisztokraták összemosolyogtak:

- Brávó! Jól odamondogatott Gyula a demokratáknak.

- Gyula az ellenzékhez szít - dicsekedtek az ellenzékiek.

- Gyula ma nagyon határozottan beszélt - vélekedének a kormánypártiak.

Horváth Gyula és a Wekerle igazán pompás beszéde közé (mely a mai nap kimagasló pontja volt) a szerencsétlen Pázmándy ékelõdött be; támadta meglehetõs ízetlenül Schvarcz Gyulát és Asbóth Jánost mint apostolokat, akik elhagyták pártjukat.

Beszélt, kalimpált kézzel-lábbal, míg végre egy kormánypárti hang megszólalt:

- Nini! Hiszen ön is a habarékpárton volt azelõtt!

Ez a kilõtt golyó talált.

Nem Pázmándyt találta (mert azt elég volt a golyónak, tekintettel sovány voltára, egyszer megcselekedni), de találta a pártot.

A helyeslést kiáltó hazafiak a háta mögött gúnyos mosolygásra fanyalodtak, s kelletlen morgással fejcsóválva kísérték a politikai erkölcsök bírájának ádáz kirohanását. Pedig úgy volt az ezelõtt is; szegénylegénybõl lett a pandúr; bûnösök üldözõje.

A T. HÁZBÓL [jan. 28.]

I. Egy kis unalmas szemle

[jan. 28.]

Valamelyik nap, egy minisztert keresve, benyit a tanácsterembe Podmaniczky Frigyes, évek óta elõször, bedugja fejét és hirtelen visszarántja fölszisszenve:

- Rettenetes ez a sok beszéd. Teljes lehetetlenség kiállni.

Pedig az volt tíz év óta az elsõ szónoklati mondat, amit hallott. (Mert a parlamentet õ »csinálja«, de maga nem kér belõle.)

Ha Podmaniczky Frigyes így kiálthatott fel, mit mondjunk mi, szegény halandók, akik tíz-húsz beszédet állunk ki mindennap?

Kivált zsibbasztók ama hosszú beszédek az általános vitákban, melyek monotonná teszik a tanácskozást. A részletes tárgyalás hagyján; itt több a változatosság. Tíz-húsz apró szónok jobban elszórakoztat, mint két nagy szónok. Tíz-húsz szónok közt sok a változatosság. Némelyiknek a beszédje érdekes, másiknak az egyénisége mulattató.

A mostani részletes vita azonban nem jól ütött be. Nincsenek szûzbeszédeink. Pedig az országgyûlések elején ez volna a fõ ínyenc cikk. Az új képviselõk tartózkodók; vagy nagyon szemérmesek, vagy nagyon számítók, vagy pedig... (de már a harmadik »vagy«-ot mégis elengedem nekik). Szûzbeszéd! Igenis, minél több szûzbeszéd kellene. (Mert örökké Pázmándy Dénest hallgatni, mégis kipróbálja az emberi türelmet.)

Gondolom, Bluntschli mondta vagy Schvarcz Gyula, de meglehet az is, hogy Beöthy Algernon mondta:

- Költségvetési vita szûzbeszédek nélkül éppen olyan, mint egy farsang bakfisok nélkül.

S a szûzek nemigen állnak a sorompók elé. Vagy gyönge az idei termés, vagy pedig még véka alatt van.

Igaz, hogy Miklós Gyula már beszélt (de csak azért, hogy a szegény »generális«-nak egy kis reklámot csináljon), és az is igaz, hogy jó szónok lesz belõle, ha majd elhullatja a »virágait«.

Azt sem lehet tagadni, hogy a habarékpárt erõs hadügyi embert liferált Bolgárban, de azt mi teljesen paralizáltuk Pongráczcal. (Annyi most már, mintha egyik se volna.)

Igazi feltûnést azonban az újak közül csak Holló tett.

- Fehér holló! - mondá rá találóan Tisza István (aki mellesleg legyen mondva, a Házba jár kigondolni azokat a szép beszédeket, amiket aztán egyebütt mond el).

Tehát a szélsõbal produkálta az elsõ kiváló talentumot. Nagyon jól van. Az isteni gondviselés ebben is bölcs: kieszeli, hol van a legnagyobb szükség.

Egyébiránt az egész költségvetési vitában kevés volt a fényes siker. Mindössze Láng Lajos és Wekerle ült diadalt s bizonyos fokig Krajtsik Ferenc, akinek nevét a név szerinti szavazás alkalmával elsõnek húzta ki az elnök. (Ez a momentum volt a Krajtsik fénykora.)

II. A mai ülés

Ezen általános bevezetés után áttérhetek a mai ülésre. Szûz szónok ugyan ma sem volt - csak szûz elnök.

Az is valami.

A galambfehér hajú, tisztes gróf Csáky László kormányozta a csöngettyût.

Péchy távol volt. Micsoda kedvezõ alkalom ez! Ma egész kényelmesen meg lehetne csinálni az európai háborút, mert nem ül itt az öregúr, aki nem hagyja a potentátokat.

A miniszterelnök sincs helyén; a fõrendieknél van elfoglalva: elnököt vitt nekik. (De csak tán nem a mi Péchy Tamásunkat vitte el?) Egészen szabad a vásár.

De mégsem esik semmi baj. Mozdulatlan pihen az elnöki csöngettyû. Az egyes szónokok sûrûn váltogatják egymást, de csak színházi háborút visznek. Aki valaha életében udvarolt egy-egy balerinának, az most mind szakember.

Fenyvessy Ferenc, a habarékpárt »fenegyereke« Vadnai Károlyt paskolja és Jellineket; az elsõt, mert Keglevichet csipkedte meg utólagosan, az utóbbit, mert a múltkor gróf Szapáry Gyulának nem hagyott békét. Egyszóval, az eszményi gentlemant játssza Fenyvessy. Illik neki, a kis gonosznak.

Szapáry egykedvûen hallgatja a Tisza mögötti padban, és eltûnõdik rajta, a terem üvegablakjain merengve:

- Valjon mi az ártalmasabb? Az-e hogy Jellinek szidott? Az-e, hogy Fenyvessy védelmez?

Aztán a Nemzeti Színháznak fordul a haragos honatya. (Aha, hát nem ott van alkalmazva a kicsike?) Kígyót-békát rászór a színházra, s még azt is felhozza gravámennek, hogy olyan színészek vannak ott alkalmazva, akik magyarul sem tudnak, hanem a hamisítatlan palóc nyelvet viszik a deszkákra.

(- Hallgasson! - kiáltám közbe dühösen, de az istentelen sztenográfusok úgy írták be a Naplóba, hogy »halljuk«.)

Erre aztán, minthogy már a Kerepesi úton volt a t. képviselõ úr, bebotorkált a Népszínházba is, és azt agyba-fõbe dicsérte. (Nini, hát ott van alkalmazva a kicsike!)

Sok fiatalkori emlék elevenült fel e beszédek alatt az Andrássy Manó gróf szívében. Hiszen õ se volt mindig vasember. Valaha az õ szíve is vajból volt. Elõhozakodott hát õ is a régiekkel, hogy volt, mint volt azelõtt. (Hej, valaha még a balettet is szebben táncolták!) Meleg és okos szavakkal védte az arisztokráciát, amely régebben sokat tett a mûvészetért.

Míg Andrássy beszélt, elõkerült a folyosóról Vadnai Károly, mire megindultak a »személyes kérdés«-ben való felszólalások. A legszellemesebb volt a Horváth Gyula ötlete, aki az öreg Püthagoraszt tette nevetségessé: mert az öreg Püthagorasz valahányszor egy igazságot fölfedezett, mindig száz ökröt áldoztak fel. Hát, hogy minek mindig valakit bemártani, ha egy igazság kimondatik?

(Igaz, igaz, csakhogy a népnek jólesik néha az ökörsütés. A derék görögök is szerették a húst.)

A színházi tételek megszavaztatván, a lelencügyre került a sor; de míg a kedves kis lelencekrõl csevegett Orbán Balázs, azalatt a Ház tagjai szép csendesen elfogyatkozának.

Midõn újra bejöttek a folyosóról, egy másik »tisztelt Ház«-at találtak ott már, más miniszter büdzséje folyt s más elnök (gróf Bánffy) ült fenn a katedrában.

De ahhoz már nekem semmi közöm. Egy karcolatra elég egy elnök.

A MAI ÜLÉS [jan. 31.]

Péchy Tamás beteg, a két gróf alelnök fölváltva vezeti a tanácskozásokat.

A múlt alkalommal megírtuk a Csáky gróf elnöklete alatti részt, most a Bánffy gróf uralkodását festjük meg.

Csendesen, egy kicsit savanykás hangulatban ül ott a nemes gróf; szellemes, erõsen élezett arcán visszatükrözõdik a vita minden fázisa. Apró penészszín szemei villogva keresik fel a Ház különbözõ tájékain a »clamantes«-eket. A csöngettyû még nagy mulatságot szerez neki. Meg-meglóbázza erõteljesen, ha nincs is rá szükség. Éber és gyors. S csodálatos ösztöne van; ha valamely szélsõbali valami nagyon erõs dolgokat akar mondani, elõre megérzi, s leharangozza, mint faluhelyen a tornyosuló felhõket.

S noha még kevés ideje elnököl, máris reformokat hozott be. Nevezetesen az elnöki bronz­óráról levétette a tokot, minélfogva a kis ketyegõ jószág most a szélsõbal felé irányítva, úgy néz ki hátulról, mint egy pokolgép, amellyel talán lõni is lehet. Mellette feketedik az »ország gukker«-e, amelybe ma a rövidlátó Kõrösi Sándor (egy igazságügyi bizottsági jelentést írva alá) hiába mártogatta a kalamusát, az sehogy sem akart tintát fogni.

Tisza megint nincs jelen, tehát megint nincs politika. Gyorsan, viharok nélkül folyik le a közlekedésügyi miniszter büdzséje. Baross népszerû miniszter, még az ellenzék is respektussal s bizonyos elõszeretettel van iránta. Lukács Bélát sem azért hagyták meg életben gyermek­korában az oláhok, hogy meglett korában a szittya magyarok verjék agyon.

Nem, õket nem bántja senki. Márpedig semmi sem unalmasabb a világon, mint egy szeretett minisztérium. Nincs is bent több harminc embernél. Azok is csendesen szundikálnak. Szitányi Bernát cukkedlit rágcsál, Urbanovszky feje erõtlenül csügg alá, csak az Asbóth szemén csillog élénken a monokli és a Perczel Miklós mutatóujján egy drágaköves pecsétgyûrû.

Két-három ellenzéki szónok küszködik az unalommal, de azok sem támadók, hanem kérõk.

Kiss Albert mérsékelt árú vasúti jegyeket kér a professzoroknak és tanítóknak, Orbán Balázs jobb utakért esedezik, Szederkényi Nándor a teherszállításokat óhajtja gyorsabban, valamennyi mérsékelt hangon szónokol, majdnem olyan stílusban, mint Hannibál, aki parlamenti beszé­dekben per »õnagyméltósága« titulálja a minisztereket. (Bizony lélekemelõ az, ha valaki így megbecsüli a felsõséget.)

Egyszerre megváltozik a panoráma. Az utolsó tétel is lecsepeg. Darányi Ignác összecsomagolja az aktáit, s felváltja Gajári Ödön - ami a kérvényeket jelenti.

Kérvények? Mi az? Már hétfõn kezdik a szombati menüt tálalni?

Fészkelõdik Eötvös Károly, mint a felszerszámozott harci paripa, s nézi, hogy ott van-e »Perl öcsém« a karzaton, akihez így szólt reggel fölkeléskor:

- Perl öcsém, igazítson el minden irodai dolgot délig. Aztán jöjjön fel a karzatra, ma megint minisztereket ölök.

Most azonban szerencsére nem az összes minisztérium volt elõirányozva megevésre, hanem csak Fabiny Teofil.

Eötvösrõl levén szó, könnyû kitalálni, hogy a somogyi ügy volt szõnyegen. Mert Eötvös a régi prókátorokból való, akik egy ügybõl akartak egész életükben megélni.

Somogy mindig sok bajt csinált, Kupától kezdve le egész Szalay Károlyig. De ilyen tengeri kígyója még nem volt, mint a híres somogyi levél, melyrõl az a hír volt elterjedve a folyosókon, hogy a szélsõbali szónokok egyike eredetiben fogja felmutatni.

Eötvös ezúttal gyöngébb volt a szokottnál, s azon vádakért kért elégtételt, melyekkel a somogyi függetlenségi pártot illette a fõispáni levél.

- De hogy van az a levél? - hangzott a kormánypártról. - Mutassák hát!

- Az is megtörténhetik - felelte egy érdes hang átellenben.

Eötvös egy darabig hánykolódott, vagdalt jobbra-balra, de aztán szétnézett, s látván, hogy sem átmelegíteni, sem megharagítani nem tud senkit, és hogy üresek a karzatok és a képviselõi padok, egy hirtelen fordulattal odacsapta beszéde végére a punktumot, mintha mondaná:

- Az ördög komédiázik itt tíz-húsz embernek!

Fabiny Teofil a paragrafusok milliárdjaiból összeállított zsardinettóval mutatta ki (vagy legalább elhitette a Házzal, hogy kimutatta), miszerint a kaposvári kérvényezõket sem a belügy­minisztertõl, sem a Háztól meg nem illeti elégtétel.

- Semmi az - mondá Eötvös Károly egykedvûen a folyosón. - Most majd a huszonnégy szennai választó próbál szerencsét!

- Persze egyenkint? - kérdé valaki.

AZ »IDEGEN«

A múlt hét egyik délelõttjén a Házba gyülekezõ esernyõs alakok között egy alacsony, rokonszenves, közepett borotvált arcú úr is belépett a fõajtón a korridorra, és azt csinálta, amit a többiektõl látott. A ruhatárban leakasztották a képviselõk kabátjukat. Õ is úgy cselekedett. Azután valamelyik tekintélyes alak után menve, a jobb oldali folyosóról belépett egy zöldfüggönyös ajtón át a tanácsterembe.

Éppen a kormánypárton találta magát, szépen, szerényen meghúzódott egy hátulsó padban.

A pad üres volt, de különbözõ ismeretlen nevek jelezték, hogy minden hely valakié. Izgatottan ült mindenütt; minden egyes alaknak a közeledése megrezzentette; hátha éppen ez az ember az, akinek a helyén ül? Tovább is menne, idébb is jönne, de hátha éppen akkor ülne rá a közeledõ helyére? Tûkön volt. Szeme nyugtalanul révedezett ide-oda, hogy honnan jöhet a veszély. Az a tömérdek zöld lyuk elöl, hátul, oldalvást, amelyen ki s bejárnak az emberek, zavarba hozta.

Vizsolyi, kinek gondos szeme szelíd szeretettel csügg a mameluki nyájon, mindjárt feltûnõnek találta az ismeretlen alakot.

- Ki az? - kérdé a szomszédoktól.

Mindenik odanézett, és vállat vont. Senki sem ösmerte.

- Meg kell a wippektõl kérdezni.

A wippek se tudták.

- Semmi kétség, idegen ember tévedt be a tanácsterembe!

Súgás-búgás támadt, mindig több és több érdeklõdõ közt. Az idegen észrevette, hogy róla van szó, a fürkészõ tekintetek, a hátraforduló alakok megfagyasztották benne a vért.

- Mit akarnak? - tûnõdék.

- Ki lehet ez? - tanakodának ezek. - Hátha talán Szunyogh Szabolcs?

Akadt azonban valaki, aki már látta Szunyogh Szabolcsot, s hit alatt vallotta, hogy nem az.

A kíváncsi fürkészõk gyûrûzete egyre szûkült az idegen körül, õ is egyre izgatottabb lett.

Egy adott pillanatban felugrott, és a padsor-patkó mögötti sikátoron menekült folytonosan balra tartva, míg végre egy helyen, ahol egy nagyobb csomó embert talált ülve, szépen meglapult azoknak a háta mögött. Ez a hely éppen a habarékpárton volt.

Ez okozta vesztét. A vizsga tekintetek el nem tévesztették.

- Ni, ott van, ott van! Átment a habarékhoz.

- No, most már biztos, hogy nem jó járatban levõ ember.

- Nosza, hamar a teremõröket! Csinálni kell valamit. Hamar, hamar!

- Ugyan minek siessünk! Hadd legyenek a szegény habarékok többen egy percig.

Egy teremtisztet lehívattak a karzatról, s nyomban megindult a tanácskozás, hogy egy idegen tévedt a Házba (veszélyben van a parlamentarizmus), miképp kellene azt most eltávolítani, de úgy, hogy feltûnés ne legyen.

- Én úgy eltávolítom, hogy õ maga se veszi észre.

- Akkor ön a mi emberünk.

Mielõtt ezek történtek volna, hõsünk, ki most biztos menhelyre vélt jutni, elfordítá szemeit a tanácsteremrõl, és a karzatot vizsgálgatta. Ott legalább nem lát ellenséges arcokat. Hanem szebbnél szebb asszonyok mosolyognak lefelé.

Különösen egy tûnt fel neki, egy szikár barna, elõkelõ tartással, villámló szemekkel. Az, mintha egyenesen õrá mosolyogna. Hõsünk visszamosolygott.

Teringette, ez jó fogás lenne. S mi több, a hölgyecske egyedül ül. Csak a háta mögött áll egy fekete atillás ember.

Szemeit le nem vette róla. Egyszer azonban vége lett ennek a látványnak is, a hölgyecske is, a fekete atillás ember is hirtelen eltûnt a karzatról.

De nini, álom-e vagy valóság, egyszer csak elõtte terem a fekete atillás ember (mert az volt a teremtiszt, akit lehívattak), és a fülébe súgja:

- Méltóztassék kijönni!

Hõsünk szíve nagyot dobbant.

- Minek? - kérdé halkan.

- Hívatja valaki.

(Aha! No, ugyan hamar lángot fogott.)

- Megyek, megyek.

Kiment a folyosóra és szétnézett.

- Hol van? - suttogá.

- Kicsoda? - kérdé a teremtiszt.

- Az a valaki.

- Bocsánat, de az én vagyok.

- Mit akar?

- Bocsánat, hogy is kezdjem csak, melyik ajtón jött ön be a terembe?

- Melyiken? Hát tudom is én.

- És azt tudja-e kérem, hogy a tanácsteremben csak a képviselõk lehetnek jelen?

- Természetesen.

- De azt tudja-e ön, hogy a tanácsteremben volt?

- Tudom. De mit akar ön e kérdésekkel? Nem értem.

- El akarom vezetni a karzatra...

- Aha! De hiszen nincsen már ott.

- Kicsoda?

- Ha nem tudja, kicsoda, hát akkor minek akar odavinni?

A teremtiszt mind jobban zavarba jött, az én hõsöm sem tudta mire vélni a terembiztos észjárását.

- Azért, mert a nem képviselõknek ott a helye.

- De hisz én képviselõ vagyok.

A terembiztos meghökkent.

- Lehetetlen! Mi a becses neve?

- Én Sprinczer János vagyok.

A terembiztos elnevette magát.

- Ugyan, ne tréfáljon kérem! Nincsen ilyen nevû képviselõ.

- Szavamra mondom.

A terembiztos beszaladt a terembe a hírrel, hogy az idegen úr képviselõnek állítja magát, és hogy Sprinczer Jánosnak hívják.

- Sprinczer János! Sprinczer János! Ilyen János nincs a Házban. Hamar, hol egy képviselõi katalógus?!

Képviselõi katalógus nem volt hirtelen kéznél. Be van valahol csukva az elnök fiókjában.

Mármost, hogy kellene segíteni a dolgon?

Holla! Meg kell nézni, künn a ruhatárban a képviselõi szögeket az »S« betûben, ha közte van a Sprinczer Jánosé, hát akkor csakugyan képviselõ Sprinczer János.

Megnézték; közte volt. A szög teljesen igazolta Sprinczer Jánost. Diadallal tért hát vissza a nagy üldözött, és most már bántatlanul üldögél a jobboldalon, annak bizonyságául, hogy a sok mameluk közt egy olyan mamelukunk is volt, akirõl nem tudtuk, hogy van. Hiába, gazdagok vagyunk.

Sprinczer Jánost hosszú betegsége akadályozta a feljövetelben. Ezért volt egészen idegen, s ezért lett híressé egy nap alatt.

Más embernek legalább öt-hat beszédet kell elmondani, hogy emlegessék. Õt, e kis félreértés óta, melyet részint híven, részint dévajul kiszínezve mesélnek el a folyosón, a legnagyobb érdeklõdés környezi.

Napok óta senki sem kérdezi, hogy »lesz-e háború?« »Vissza nem tér-e már Széchenyi Pál?« Mindenki azon nyargal: »Melyik az a Sprinczer János?«

Meglehet, a gonoszabbik kiszínezést választottam, de a párt java minden elõtt. Legyen elrettentõ példa, hogy akik nem járnak az ülésekre, mi minden érheti azokat.

A SZŰZ SZÓNOKOK

Bevezetés

Semmi sem nehezebb, mint a Házban arra a reputációra szert tenni, hogy valaki okos ember. Azaz van valami nehezebb is: ezt a renomét elveszteni.

Ha valakirõl elhíresztelik, hogy okos, hát az aztán okos marad örökké. Se víz, se tûz, se rossz beszédek, se bolond cselekedetek soha róla azt le nem mossák.

De ha valakinek az a híre jár, hogy semmit sem tud, végigeheti magát az egész bibliotékán, mégis »naturalista« marad.

A »nagy öregember« (Gladstone) fölemlegette nehányszor, ha frenetikus tetszészaj zúgott fel egy-egy hatásos mondata után:

- Hiszen mondtam én ezt ezelõtt húsz évvel, de az akkori képviselõ urak elaludtak rajta.

Gladstone-t kiásták; az õ közepes mondatai följavultak idõvel arany szavakká - de a magyarok nehézkesebbek az angoloknál.

Grünwald Béla például írt egy cikket, gondolom a katonai oskoláskönyvekrõl. Jön rá szemben egy ismerõse:

- Gratulálok. Olvastam a cikkedet. Osztom a nézetedet. Én is az állami kinevezés mellett vagyok.

Máskor egy esztétikai tanulmányt közölt a »Budapesti Szemlé«-ben a »humor«-ról. Jön rá szembe egy ismerõse:

- Olvastam a cikkedet. Oh de jó! Alaposan meggyõztél. Itt csak a centralizáció segíthet.

Persze, úgy az egyik, mint a másik dolgozatban egyetlen szó sem volt ezekrõl, s Grünwald maga panaszkodott azután:

- Ha az oroszlánokról vagy a denevérekrõl írnék egy természettudományi rajzot, arra is azt mondanák, hogy szépen ki van benne fejtve az »államosítási« teóriám.

És ezért nagy feladat ebben a lusta észjárású országban a »szüzek«-rõl írni.