1888
PARLAMENTI KARCOLATOK

A MAI ÜLÉS [nov. 6.]

Meglehetõs jó esztendõ volt az idén, bor, búza, mák termett jócskán, de a legnagyobb bõségben mégis a törvényjavaslatok termettek. A miniszterek úgyszólván versenyezve szórják õket a Ház asztalára.

Ma is alig várta Fabiny, míg a szegény megboldogult báró Kemény Gábort elsiratja Péchy »fába vésett szomorú szavakkal«, mindjárt benyújtott egy törvényjavaslatot, mely ezt az ártatlan címet viseli: »A bírósági hivatalnokok felelõsségérõl«.

Báró Fejérváry ellenben egy jelentést terjesztett be a Ludovika-akadémiáról és a közös hadsereg tisztképzõ intézeteiben lévõ magyar ifjakról.

- Szegény mártírok! - sóhajtott fel Polónyi, idegesen ütvén oldalára, oda képzelve azt a kardot, melyet nemrég Kaas Ivortól kapott azzal a felirattal: »A gyõztes a gyõzõnek«.

Ezzel be is végzõdött volna az ülés néhány perc alatt, ha Lukáts Gyula nincs, aki kifogásolta, hogy a Ház a pesti részvény-nyomdában nyomatja a naplót, holott a Pallas olcsóbban nyomná. Már pedig az olcsóságnak kellene lenni irányadónak.

- Úgy van, úgy - bólingatott a fejével Csávolszky.

Azonban Csávosy azzal felelt meg, hogy a részvénynyomda éppen tízezer forinttal dolgozik olcsóbban, mint a Pallas.

Mire aztán Lukáts Gyula csendes mormogásba bocsátkozott: hogy nem mindig az a jó, ami olcsóbb... Mert például a rácalmási kerületet is akárhány ember képviselné olcsóbban, de nem ilyen jól.

Végül a mentelmi bizottság, az ülésszak kezdetének komor elõhangjául, kiszolgáltatta a törvény szabad folyásának Bartha Miklóst és Ugron Gábort.

A HELYZET

(Csevegés)

Itt a tél a küszöbön, pokrócosan állnak már a fiákerosok lovai odakünn, az utolsó télikabát is elõkerült a zálogházakból, csak a lapok vannak még nyári mezben, s nyári koszton. Mert a t. Ház még nem ülésezik.

A nyári és a téli koszt között az a különbség, hogy télen azt mondja az újságíró:

- Mit kellene megírni?

Nyáron pedig azon tûnõdik:

- Mit kellene kigondolni?

Azaz dehogy tûnõdik; hiszen megvannak már az õs témák: egyet ütni a rendõrségen, belekötni az esztergomi érsekbe, vagy lehordani a megyei árvaszéket. Rászolgál mind a három.

Csináltuk is bõven mind a hármat, de a legnagyobb sikerrel ütöttük a prímást. Mert õeminen­ciája fogta magát és per mops visszaütött. Kevés híja, hogy nem sikerült udvaroncainak kimarni a »Pesti Hírlap«-ot az ottani kaszinóból.

Ami éppen olyan akció volt, mintha mi megharagudván a prímásra, a papi javak konfiskáció­jának terére lépve, amellett izgatnánk, hogy a prímás földbirtokaiból el kellene kobozni egy katasztrális holdat.

De a publikum most nehezen melegszik, akár a papok ellen, akár a papok mellett, mikor olyan nagy kérdés tartja ébren, mint a regále megváltása.

Ez a kormány utolsó ötlete, amellyel még tartani lehet a dzsentrit. Több már nem lesz. Pedig nagy leleményességet fejtett ki.

Az elsõ elmevillanat volt a honvéd lovak. Hogy mikor már a nemes urak lovait ellicitálja a bíróság - még mindig legyen mit fogni a bricska elé.

A másik mentõ szikra a kataszteri intézmény volt. Hogy mikor már a honvéd lónak sem tud enni adni a nemes ember, akkorra meg legyen terítve az állami asztal számára.

Omne trinum perfectum. A harmadik isteni sugallat a regále-megváltás. Az utolsó kenyér­morzsák, amiket a fiók alján talált meg Tisza Kálmán.

Eleinte nagyon ridegnek ígérkezett a beváltás. A dzsentri még haragudott is.

Hanem aztán lassankint kigömbölyödtek a predikátumos arcok. Tisza már az ankéton engedett valamit. Most már bizonyos, hogy a Házban is engedni fog valamit. S ha a Házban is enged, méltán jogot tarthat rá a fõrendiház, hogy ott is engedjen. Hiszen a méltóságos uraknak van a legtöbb regáléjok.

A regále-javaslat és a költségvetés letárgyalása után, mint politikai körökben biztosra veszik, Tisza leteszi a pénzügy tárcát, melyet olyan nagy tisztességgel, és nem minden virtus nélkül kezelt, s azt és a most már meggazdagított nemességet átadja Wekerlének:

- Én eleget adtam nekik. Próbáld meg tõlük visszaszedni!

Õ maga régi szerelméhez, a belügyi tárcához megy, s elsõ dolga lesz új lakatot csináltatni az íróasztala fiókjára, ahonnan annyi ellenzéki beszéd-anyag került ki a múlt esztendõben.

A politikai világ legnagyobb eseménye egyébiránt nem az, hogy Tisza leteszi a pénzügy­miniszteri tárcát tavaszkor, hanem hogy Krausz Lajost igazolták.

Kisült ugyan, hogy vesztegetett, hogy minden szavazatot pénzen vett, de azért igazolták.

Benne van a törvényben, hogy aki veszteget, nem lehet képviselõ, de mégis igazolták.

Letették a képviselõ-bírák a Ház színe elõtt az esküt, hogy a törvény szerint fognak eljárni, de mégis igazolták.

Igazolták pedig azzal az indokolással, hogy a korrumpált kerületet jutalmaznák, ha még egy választás lenne ott.

És ebben legalább van bizonyos következetesség.

Mert négy év elõtt a szentendrei kerületbõl is azért igazolták Krausz Lajost, hogy ne legyen megjutalmazva a korrumpált kerület.

És biztosra lehet venni, a jövõ országgyûlésen is azzal fogják igazolni Krauszt (ha még akad olyan bolond, aki kérvényez ellene), hogy azt a kerületet, ahol föllépett, ne jutalmazzák.

Tagadhatatlan, hogy nagy jutalmazása az a népnek, ahol Krausz föllép, de minek azt ilyen nyíltan kimondani, mert egyszer csak megéljük, hogy minden kerület versenyezni fog érte, mint Homeroszért a városok, s a központi végrehajtó bizottság általános választások idején úgy fogja odaadni jelöltül - mint valami nagydíjat.

A MAI ÜLÉS [nov. 13.]

Ma volt az elsõ »tíz órakor« kezdõdõ ülés. A Ház tagjai derekas számmal jöttek össze. Erdély itt van egészen, és a regáléra feni a fogát, a felsõ megyék hegyi lakói is beállítottak, mert már otthon tél közepe van. Az Urbanovszky csalóka nyaka az egész ülés alatt a »nem«-et jelezte. A Szitányi bonbonszelencéje megkezdte mûködését.

Kemény János, a fejedelem, örvendezve rázogatta a padból kilógó lábát, hogy »Pál urat mégis sikerült felhozni«. Wahrmann önérzetesen düllesztette ki mellét, mintha mondaná örömtõl ragyogó arca: »Ma Márton napja van, a király libamájat fog ma vacsorálni.«

Általában minden a régiben van. Az emberek mindössze egy vonalnyival lettek öregebbek. Tisza mintha még szikárabb lenne egy kicsit, Fabiny határozottan kövérebb, Beöthy Ákos torzonborzabb, Vadnay egyre szõkébb, Péchy Tamás halaványabb, Fenyvessy Ferenc szebb. Egyszóval minden jól megy. Szilágyi Dezsõ megszegi nyakát, mint egy megvadult bölény, aki »ketrecbe jutott«; Mocsáry is sokkal törõdöttebb, mint magyarember korában volt; Jókai megnövesztette a parókáját az idénre, Lukács Béla pedig Szerb Györggyel cserélt termetet.

De térjünk a napirendhez.

A karzaton egyetlen asszony sincs, tehát száraz téma van.

Az elõadói széken Hegedüs ül. A hírlapírói rekeszben Enyedi Lukács, tehát pénzügyi dolog van.

Igen, a konverzió-javaslat.

Most már hát azt is tudjuk, kik fognak beszélni. Minden pártnak megvannak a maga »pénzügyi lumenjei«. A nagy lumenek és a kis lumenek.

A nagy lumenek mennek be elõször a csatatûzbe. Ez az õsi szokás. Ezek költik ki a keretet számokból. Az apróbb lumenek aztán e keretben ugrálnak, vickándoznak tovább.

Természetes az, hogy Horánszky és Helfy beszélnek ilyenkor. Csak az a kérdés, hogy melyik beszél elõbb és melyik utóbb. Mert, aki elõbb beszél, az az eredeti. A másik kopizál.

Ma is így volt.

Hegedüs ösmertette a javaslatot, utána Horánszky állt fel s elõadta az õ keserû arcával, hogy a javaslatot nem fogadja el, mert az eredménye rébusz, s mert az állam tõketartozása még szaporodni fog általa.

Erre felállott Roszner Ervin, és rögtönözve ügyes beszédben cáfolta meg a Horánszky állításait.

Károlyi Gábor csodálkozva pislogott az új pénzügyi emberre:

- Ejnye, de furcsa báró!

Sal polgármester a karzatról atyailag bólingatott neki keskeny madárfejével.

Látván Helfy, hogy a Horánszky beszédje meg van cáfolva, elmondta még egyszer, hátha az õ elõadásában jobban venné ki magát.

Tisza nyomban megfelelt mind a kettõnek, kimutatva érveik gyöngeségét, s a konverzió szoliditását. Asbóth János pedig a »rébuszt« magyarázta meg neki.

Azután jöttek a »mellék lumenek«. Hoitsy Pál elõkerekedék rettentõ számaparátussal. Noha kimondta Helfy, hogy a javaslat oly homályos, hogy semmit sem lehet benne látni, Hoitsy meglátott mindent. Hoitsy a sötétséghez van szokva. Õ az éjszakába is belát a teleszkópon.

Orbán Balázs volt a végsõ szónok. Nagy haraggal bömbölt a javaslat ellen.

De hogy is ne keserednék el hazafias lelke, mikor Tisza a vasutakat odaadja kézi zálognak.

Boldog ember - jegyzé meg Vadnai Károly -, ez még sohase csapta be az óráját, mert akkor tudná mi az a kézi zálog.

Orbán is azt hajtotta egyre, hogy a javaslat homályos és az eredmény rébusz, ami pedig nagy meggondolatlanság õtõle. Mert ha kitudódnék egész világosan, mi a deficit, akkor neki is egy ugyanazon numerushoz kell tartania magát a falusi kortesbeszédjeiben. Azt pedig õ ki nem állja.

A MAI ÜLÉS [nov. 14.]

Egyhangúan és elálmosítón hatnak a pénzügyi beszédek a Ház laikus tagjaira, mint a lúgzó kád csöpögése. Az emberek annyira elszoktak nyáron át a beszédektõl, hogy már a második napot sem állják. Hamar megnépesül a folyosó, hol Beöthy Algernon családi gõggel figyelmezteti az érkezõket:

- A cousin beszél!

A cousin, Beöthy Ákos, a közjogi alapon álló ellenzék egyik legtanultabb embere. Nagy tüskés fejében, mely alig látszik ki a váll-lapockái közül, sok enciklopédikus ismeret kóvályog. Merészen állít, mélyen kalandozik, messze lát, de ferdén absztrahál a láttottakból.

Hangja hasonlít a harkályéhoz, elõadása nem nélkülözi az elevenebb színeket és fordulatokat, de azok ritkán szerencsések.

Sokáig hallgatva fárasztó. Lankadtság fogja el a Házat, és bizonyos zsibbadás az elméket.

Beszédje végefelé már csak Hagara Viktor figyel, a szónokok tüneményes türelmû meg­hallgatója. Homlokán egycsomóban gyûlnek a ráncok a figyelemtõl, szemei mohón falják fel a szónokok minden mozdulatát. Általában, Minervát nem a bagollyal, hanem Hagarával a lábainál kellene festeni.

A cousin után maga a »kapitány«, gróf Apponyi Albert szólalt fel. Mai rohama nem az úgynevezett nagyszabású beszédek közül való. A számok tömkelegébe bele nem ment, az egész tárgyat fel nem ölelte, mindössze néhány remarque-ot tett a javaslat ellen, de e megjegyzéseket is bizonyos kerekded formába öntötte, s olyan szónoki zsenialitással csoportosította, hogy szükségképpen hatást idézett elõ a pártjánál.

Most Wekerle nevét kiáltá a jegyzõ.

- Ah, a szép államtitkár beszélt tehát - fogják mondani holnap az asszonyok.

Igen, õ beszélt. És hogy beszélt! Mint egy rafinírozott öreg szónok, aki biztosan érzi magát a talajon, ahol áll, aki míg argumentumaival leütögeti az ellenfelek argumentumait, ráér mellesleg pajkosan évelõdni is velök. Egészen a Tisza-iskola.

Reflektál a Beöthy és Apponyi némely állításaira, s kimutatja tévedésüket, tagadja a Helfy számításainak helyességét, aki tegnap is ötmillió kamat-megtakarítást mondott.

- Négymilliót mondtam - szólt közbe Helfy.

- Elõször ötmilliót tetszett mondani - vágott vissza Wekerle. - De én nevettem, s erre a nevetésre rögtön egymilliót engedett.

Olyan nagy nevetés támadt a jobboldali padokban, hogy Helfy szívesen engedett volna még egy milliót, hogy ezt a derültséget kikerülje.

Wekerle beszédje után öt perc pihenõt engedett az elnök. A folyosón ezalatt még egyszer összegyûltek az ellenzék magtalan tagjai, Helfy, Beöthy, Orbán Balázs, és sopánkodtak, hogy a jövõ generációt hogy »eláztatja« Tisza. Szegény gyermekeink, hogy fogják kifizetni azt a tengernyi pénzt.

A szünet után még egyszer elõjöttek a »drága« színjáték személyei. Hegedüs elmondotta a magáét. Még egyszer hallatá mérges hangját Horánszky, Helfy is elbúcsúzott a saját számadataitól, majd Tisza állt fel és végigböngészett az ellenzéki állítások tarlóján, s ahol egy-egy kalászt talált, amelyik olyanformának látszott, mintha szem volna benne, azt kibontotta, szétfejtegette és kirázta.

Eleven és találó megjegyzéseivel összevissza csipkedte ellenfeleit úgy, hogy egyik elmés mondására Apponyi felförmedt:

- Nagy komolysági hiány!

Erre Tisza is átmelegedett, egyre mérgesebb, szúrósabb lett, s már-már arra a pontra hágott a vita, hogy bennünket (a karzatot) is érdekelni kezdett, mikor a miniszterelnök hirtelen leült, s az elnök berekeszté a tárgyalást.

- Akik elfogadják a javaslatot, álljanak fel.

Mint mikor darvak repülnek a levegõben, olyan suhogás támadt a mameluk tábor sokaságának felállásától.

- A többség elfogadja a javaslatot - mondá ki a határozatot az elnök.

- No, ez sikerült - szólt, nagy lélegzetet véve, Széll Ákos, mint akinek egy nehéz kõ esett le a szívérõl.

A T. HÁZBÓL [nov. 18.]

Fölvirradt végre a nagy nap. A regále-vita, amelyrõl megjósolta Molnár Viktor, hogy akkor még Szunyogh Szabolcs is itt lesz.

Annyira ugyan nem ment a dolog - de a Ház benépesült erõsen, a karzat pedig rogyásig megtelt. Új arcok tûntek fel minden párton. Odúikból elõjöttek a legrestebb képviselõk is.

A folyosó is tele volt zsibongással, zajjal. Szalay Imre azon panaszkodik, hogy a jachtja belefagyott a Balatonba, Pázmándy Dénest a Sarah Bernhardt adója keseríti, Nopcsa Elek arcát mély fájdalom önti el haloványra.

- Mi bajod? - kérdik részvéttel mindenfelé.

- Lever, barátom, az a szomorú haláleset.

- Miféle haláleset?

- Amit az elnök jelentett - feleli fájdalmasan. - A Miksa herceg halála.

Míg a Nopcsa esze az udvarnál jár, addig Károlyi Gábor gróf is udvari ceremóniákon töri a fejét, Helfyvel egy fülkében. Károlyi Székesfehérvár nevében egy albumban készül átnyújtani Kossuthnak a díszpolgári oklevelet.

- Hanem egy kis külsõség feszélyez - közli bizalmasan a »palatinussal« -, félek, megneheztel érte a kormányzó.

- Valami hiba van a külsején?

- Az van rajta: »Kossuth Lajosnak«, s név fölött ötágú korona.

- Igazad van, megneheztel az öregúr.

- Tehát odaírassam?

- Igen, igen, kapartasd ki.

- Mit kapartassak ki? - kérdi csodálkozva Károlyi.

- Mit akarsz odaíratni? - kérdi csodálkozva Helfy.

- Ejh, hát a Kossuth predikátumát.

- Úgy? Én a nemesi korona levakarását értettem.

Míg a két elvtárs végre megállapodik valamiben, azalatt bent Darányi Ignác referálja a javaslatot. Nem látszik rajta, hogy csak »kisegítõ színész« Láng helyett, aki beteg; pompásan tudja a szerepét, kimerítõn beszéli el a javaslatnak már eddig is viszontagságos történetét, kitárja velõsen indokait, kifesti, kidudorítja elõnyeit, egypár csillapító szócsöppet önt a városok sebére, s egy kis bepillantást enged a jövõbe is. Csinos kis kép. Ott a javaslat minden hibája jóra van már fordítva.

Két óráig tartó beszéd volt. De a Ház egy percig sem volt türelmetlen, mert mindenki azt gondolta magában: hátha a Lángé még tovább tartott volna, s ezzel is késõbben kaptuk volna meg a váltságot!

Utána Polónyi Géza állott fel, ki lassankint magához ragadja pártján a vezényletet. Hosszan, unalmasan bömbölt, elmondva, hogy e kortesjavaslat szerint Tisza lesz az országban a fõkorcsmáros.

- Törzsvendége leszek - mordult közbe Kõrösi Sándor.

A tanácsterem elnéptelenedett apródonkint. A büfében, a folyosón csoportok vitatkoztak hevesen. Maga a kormánypárt sem ért egyet. Olyan, mint az egy láncra fûzött kulcscsomag, melybõl azonban minden kulcs más-más zárba való. Külön éreznek a zárt városok, külön az erdélyiek. Külön a rendezett városok. Külön a községek, külön a regáletulajdonosok. És mindenik a maga lakatját nyitogatja.

De a legnagyobb vihart hordja méhében a 10-ik §, mely a hamis adóbevallásról szól.

Itt válnak el erõsen a nézetek. Egy fiatal párt, az »õszinte adófizetõk« azt vitatják, hogy a hazát nem szabad megcsalni. Aki megcsalja, bûnhõdjék. Szószóló Miklós Gyula.

Kemény János az õ jóízû humorával veti oda:

- Olyan háló lenne ez, fiaim, amelyik a legyet megfogja, de a dongót kiereszti.

Természetesen, mert a nagybirtokosok kibújnának. Az õ regálejövedelmüket a gazdatiszt vallotta be kisebbre. (Nagy imposztorok ezek a gazdatisztek.) Ahhoz azonban semmi közük. Azért õket kár nem érheti.

Még Wahrmann is az erényes bevallás részére érvel, és szidja az erdélyieket:

- Ti mindnyájan kisebbre vallottátok be a jövedelmeiteket. Nem bolond az állam, hogy többet fizessen. De mit is csinálnátok azzal a sok pénzzel?

- Azt csinálnánk vele - vág vissza elmésen Horváth Gyula -, hogy idejönnénk Budapestre és kisajátítanánk a bankárokat az õ jövedelmi bevallásuk szerint.

Erre elvörösödött Wahrmann egy kicsit, és visszakullogott inkább Polónyit hallgatni.

Az éppen a beszédje végére ért üres padok elõtt, s azt a határozati javaslatot nyújtotta be, hogy a javaslat vétessék le a napirendrõl.

Meghökkent ezen Apponyi Albert gróf, felállt, hogy õ ugyan beszélni akarna, de hátha a »belvárosi gyõzõ« most is gyõzni talál, s leveszik a javaslatot a napirendrõl: akkor az õ elmondandó beszédjét hogyan illeszti be könyvébe a jövendõ kor Kónyi Manója? Beszéd egy nem létezõ javaslatról! Nem, õ addig nem beszél, míg a javaslatra nem szavaznak, hogy levétessék-e vagy maradjon?

A szélsõbalon ülõ nemesek, a Jeszenszkyek, Beniczkyek, Szentkirályiak ijedten néztek az üres kormánypárti padokra.

- Isten ments most egy szavazástól.

Valamelyik ki is gurult nyomban és bekiáltá a folyosót:

- Apponyi beszél odabent.

Erre aztán betódult az egész Ház, s Tisza eligazítván a dolgot a Ház-szabályokból, hogy ilyen szavazás sose volt, s veszedelmes precedens lenne, Apponyi elmondta a beszédjét.

Kevés újat mondott, de szép formában. Elfogadta a javaslatot, de fenyegetõzött a részletes vitára.

Tisza fejezte be a napot, egy szelíd, biztató beszéddel, melyre a városi ábrázatok is kiderültek.

Neiszidler befagyott torka zajos »helyesekben« engedett ki, s Varasdy is édesdeden bólingatott a fejével.

A T. HÁZBÓL [nov. 20.]

I. Bánffy Béla

[nov. 20.]

Fekete zászló leng a homlokzaton. Vékonyra csavargatja a csípõs õszi szellõ.

- Ki halt meg?

- Gróf Bánffy Béla - felelgeti a kapus a kérdezõknek.

Tehát elment az öreg is. Nem látjuk többé az alelnöki székben, sem a tanácsteremben, hol hosszúkás, hamuszínû feje érdekesen kivált a sablon arcok között, sem a folyosón, ahol nadrágzsebeibe mélyesztett kezekkel járt fel s alá, meg-megállt valamely csoportnál, egy adomát mondott el, vagy a napi eseményekhez szólt hozzá. Mindég tett, mozgott, kapacitált, komplanált, tervelt. Helyesen mondá valaki, hogy olyan, mint az »ébresztõ óra«, amely szüntelenül jár, de vagy késõn ébreszt, vagy korán.

Gróf volt, de pertu volt Grecsákkal. Abból a régi jó, egyszerû matériából gyúrták, amelybõl a többi erdélyi fõurakat. Azokból való volt, akik nem lábatlankodnak ott, mikor az udvar a medvét kergeti. De ha egyszer a medve kergetné az udvart, akkor ott volnának...

A Tisza leghívebb gárdájához tartozott, aki annyira identifikálta magát a generálissal, hogy együtt búsult, együtt örült a dolgain. De inkább volt búsulásra alkotva. Az örömet rendesen átengedte Ivánka Imrének, Móricz Pálnak vagy Kemény Jánosnak. Ám ha valami felhõ tornyosult a Tisza csillaga elé, azt a »Carmen lugubre« sem bírta volna jobban kifejezni, mint az a végtelen savanyúság, mely sápadt, dudoros ajkait elönté, s az az ijedelem, mely apró szürke szemeiben megjegecesedett.

Az utolsó években elõkelõ állást foglalt el a pártban, annak minden praktikáiban részt vett, de nem szerette fitogtatni.

Ha az újságírók megszorongatták, hogy adjon felvilágosítást errõl vagy arról, sohasem vallott semmit.

- Hagyjanak nekem békét. Tisza hallgatni szeret, Önök fecsegni szeretnek. Õ többet tud, mint amennyit mond, Önök többet mondanak, mint amennyit tudnak. Mi hát egészen a kitalálásból élünk.

A fiatal képviselõket (akikkel igen ridegen bánnak a mostani öregek) atyailag szerette. Minden szesszióban volt egy kedvence, akit kényeztetett, becézgetett, s akibõl nagy embert jósolt. Azelõtt Szereday Aladár, az idén ifjabb gróf Andrássy Gyula volt a választottja. De a többiekhez is jó szívvel volt, s igazi magyaros õszinteséggel adott nekik tanácsokat.

Egyet nemrégen félrehítt, bizalmasan, barátságosan.

- Látod, te szellemes ember vagy, de ha boldogulni akarsz a parlamentben, nyomd el magadban, ha egy szúrós ötleted támad.

- Miért, Béla bácsi?

- Mert nem boldogulsz. Megharagusznak rád. Itt vagyok élõ példa. Énbelõlem azért nem lett miniszter, mert ha egy jó élc jutott eszembe, kikottyantottam.

- Ugyan, jutott is a te eszedbe valaha jó élc, Béla bácsi...

-- Itt van ni - kiáltott fel élénken. - Ez már mindjárt egy olyan, amit el kellett volna hallgatnod.

Becsületes, hótiszta ember volt, akit mindenki szeretett. Nagy tehetségekkel nem ruházta fel a természet, de azokat õ olyan ügyesen tudta egy rakáson tartani, hogy számbavehetõ erõ volt velök. Több erénye volt, mint hibája. S még a hibái is olyan igazi magyar hibák voltak, amik szinte tetszetõsebbek a némelyek erényeinél.

A Ház homlokzatáról leveszik a fekete zászlót holnapután. De a szívekben még soká azután megrezdül egy-egy fájó húr, ahol az õ nevét kiejtik. S a folyosókon, a Ház csöndes fülkéiben néptelen napokon el fog suhanni egy árnyék. Egy szellõ besivít az ablakon. Egy lehellet, egy sóhaj támad fenn a nagy ûrben, a nagy tanácsterem üvegburája alatt. S a merengõ elõtt a négyszáz ember zsibongásából elõ fog bontakozni egy hang, ismerõsnek tetszõ, de egy halotté...

S az én tollam, mikor e rovatba fogok írni, és keresem a színeket, ötleteket az embereimhez, s embereket az ötleteimhez, igen sokszor fog még rájárni az õ nevére, talán már le is írom a papírra, amikor eszembe jut, hogy õ már nincsen többé, alszik csöndesen, mélyen, tovább álmodva századokra, ezredévekre a Tisza Kálmán kormányzását.

II. A napirend

Az ülés délben kezdõdött, Unger Alajossal. Jóarcú ember, aki úgy néz ki, mintha Árpáddal jött volna be az országba, de olyan keserûen beszél, mintha Polónyival ki akarna belõle költözködni. Egyébiránt a községek embere.

Utána Vadnai Károly beszélt; Vadnai szellemes ember, okos fej, de az összes tehetségei abban az irányban fejlõdtek ki (az átolvasott millió magyar színdarab által), hogy gáncsoljon, malíciával és szarkazmussal. Ma a dicséretre adta magát. Hiszen megállta a helyét, sok helyes érvet hozott fel a javaslat mellett - de Hoitsy Pált azért mégsem bírta meggyõzni. Egy pompás aperçuje volt a Polónyi közbeszólására.

- Könnyû önöknek bravúrral beszélni, mert tudják, hogy abból úgysem lesz tény, amit mondanak és kívánnak.

- Halljuk, halljuk!

- A színész is azért tud meghalni bravúrral, mert tudja, hogy nemsokára fölkelhet és hazamehet vacsorálni.

Beszédjének másik része behorpadt kissé, de azért egész végig tetszett a mamelukoknak. Pedig már szerettek volna õk is hazamenni ebédelni. Vadnai egyébiránt városi ember. (Lásd a Sturm könyvét, 329. lap.)

Most Hoitsy Pál emelkedett fel. A legkedvesebb alakja a szélsõbalnak; szelíd, engedékeny künn a folyosón, mint egy bárány, bõsz és vérszomjas, mint Robespierre, ha megszólal. Néha hátrafordul, mintha várná, hogy a guillotine-t hozzák be az ajtón Szalay Imre és Papp Elek. Tán hallja is beszéd közben az emberirtó gép kerekeinek dübörgését.

Polemizál Vadnaival, és mentegeti a hamis adóbevallásokat. (Lásd a Nagy Iván könyvét: »Magyarország nemes családjai«.)

Felhozza a Sarah Bernhardt ölebecskéit. (E kedves állatok sikerrel idõztek Budapesten: ellenzéki cikkeket és regále-ügyi argumentumokat kölykeztek.)

Hát igen, hogy ilyen országban, ahol így bánnak az ártatlan ölebekkel, nem csoda, ha a nép titkolózik.

De az se csoda, hogy ez a beszéd nagyon tetszett a szélsõbalon.

A MAI ÜLÉS [nov. 22.]

Lassan gyülekeztek a képviselõk. Már a negyedik napon érezhetõ a lankadtság. Metzl Hugó, a verzátus eszû szász, úgyszólván üres Ház elõtt szólaltatta meg a királyföldet. (Nem kell neki a javaslat.) Utána Hertelendy Béla, szûz politikus, polemizált ügyesen az ellenzéki urakkal. A végén azonban abba a szõlõtulajdonosi óhajba lyukadt ki, hogy a borgyártás eltiltassék. Úgy látszik, ez fekszik a legjobban a lelkén.

A nap hõse Kaas Ivor volt. Hogy Kaas Ivor nagytehetségû író és publicista, az kétséget sem szenved. Színdús pompában ömlenek tollából ötletek és gondolatok. A szónok jóval mögötte marad az írónak, de így is jelentékeny sikert aratott. Hangja csekély, és nem a legkelleme­tesebbek közül való, de az õ egyénisége annyira rokonszenves, annyira nemes, hogy mindenütt szívesen hallgatják.

Ma egyébiránt nem csillogtatta nyelvezetét, talentumának sajátos ragyogó bugyborékait elnyomta magában, száraz és szakszerû akart lenni; a fõváros színeivel, annak lovagja gyanánt lépett a küzdhomokra. S valóságos bombát dobott a fõváros kormánypárti képviselõi közé, Budapestnek a kivételességet követelve.

- Mindent megadunk Budapestnek - kiáltá közbe Móricz Pál.

- Ha eddig mindent megadtak - folytatá Kaas Ivor -, az a reményem, hogy most is megadnak valamit.

Darányi Ignác a fejét rázta. Busbach idegesen fészkelõdött helyén. Országh felütötte nagy kevély fejét magasra, s szemüvege vészjóslón fénylett.

Kaas azután belement a részletek tömkelegébe. Kifejtette adatszerûen álláspontját, hogy Budapest zöme szegény, s kíméletre szorul.

Utána Darányi emelkedett fel, aki már négy napja fonnyad az elõadói székben - s fonnyadni fog még vagy két hétig, noha Láng Lajos már meggyógyult és megjelent a Házban, de az elõadóságot nem veszi át.

- Sose állottunk egymáshoz ilyen közel - mondá neki Apponyi Albert.

- Hogyhogy? - csodálkozék Láng.

- Mert most te is pápista színben vagy.

Darányi Ignác helyesen jegyzé meg Kaas ellenében, hogy a fõváros, melynek az ország annyit áldozott, szintén kötelezve van az országnak áldozatot hozni, ha az kívánja.

Ilyen értelemben beszélt Busbach Péter is.

- A fõváros nem hulla, hogy fölötte Kaas Antonius izgató beszédet tartson.

Majd lendülettel emlékezett meg roppant szellemi és anyagi gyarapodásáról, s kijelenté, hogy a fõváros megbírja a terhet, amit a javaslat reá rak.

- Helyes, helyes! - zúgtak fel a jobboldalon.

Busbach megelégedetten ült le helyére, mintha mindent jól végzett volna.

Pedig mindent rosszul végzett, mert a Házban ugyan tetszett a beszéd - de mit szól majd hozzá Gundel János?

A T. HÁZBÓL [nov. 23.]

Sokan letörültették magukat a fekete tábláról, mely régen volt olyan tele. Másrészt elfogytak a hosszú szónokok úgy, hogy ma nyolc képviselõ beszélte ki magát. Ha így megy, holnapra vége lesz az általános vitának.

Meg kell adni, hogy jó ideje nem volt ilyen csinos vita, mint a mostani. El nem sekélyesedett sehol. A tücsköt-bogarat összedaráló elemek úgy látszik háttérbe szorultak. Nagy orátorok nem teremnek, de nagy handabandázók sincsenek. Szépen simán folyik a tárgyalás, botrányos szcénák, idétlen megjegyzések és együgyûségek nélkül. Az arany középszerûség kellemetes. Gyenge és jobb beszédek összefonódva egy tisztességes nívót biztosítanak a Háznak. A szónokok elég tárgyilagosak, nem kalandoznak szerte. A parlamenti mûszavak között szinte elavult e felkiáltás: »A tárgyhoz!« A frázisok is meggyérültek. Érvekre igyekszik még tán Gosztonyi is. Igaz, hogy amikor a frázisok kigyomlálódtak, velük együtt pusztult a lendületes melegség. Az most már ritka holló.

De két nagy tehetség uralja az alsóházat. Tisza Kálmán és Apponyi Albert. (A harmadik, Szilágyi Dezsõ, ugaron van.) Apponyi Albert nagyobb Tiszánál, mint szónok, formában, nyelvezetben.

És mégis az a furcsa, hogy az egész Ház a Tisza modorában beszél. Ennek a hatása érzik jeleseken és apróbbakon.

Tisza Kálmán mint vitázó, gyorsaságban, színekben, ötletgazdagságban messze felülhaladja Apponyit. És a szónokok érvelésén mégis az Apponyi iskolája üti ki magát.

A minta el van cserélve.

A mai felszólalók többnyire a városokkal foglalkoztak pártolólag. Mindjárt az ülés elején két szent név. Szentkirályi Albert és Szentiványi Kálmán.

Egyet beszélt mind a kettõ, csak a beszédjük utolsó szavaiban csavarodtak el.

Az elsõ abban konkludált, hogy nem fogadja el a javaslatot, a másik, hogy elfogadja.

Mert noha egyformán éreznek, de az egyik beljebb ül egypár lépéssel a tanácsterem baloldalán.

Azután Liptay Pál beszélt gyér közönségnek. A Ház a folyosón volt, s a Horváth Gyula hatalmas cikkérõl folyt a diskurzus, mely a katonai javaslatoknál várható viharos vitáknak elõszele.

Horváth Gyula rohamos léptekkel foglalja el azt a pozíciót a magyar parlamentben, mely nagy tehetségét megilleti.

Az egész Háznak õ az osztatlan jelöltje az alelnöki székbe, miután Kemény János nem hajlandó elvállalni.

Horváth Gyula jól fog odailleni az elnöki székbe fiatalos fejének havával, szigorú szemöldö­keivel; találékony gyors megjegyzései valóságos ostora lesznek a nyegleségeknek.

Az is nagy elõnye, hogy az »európai hatalmasságok« közül csak Madame Adammal van jó lábon. (Alatta a többi »vogelfrei« lesz.)

Nemkülönben erõsen bíznak abban is, hogy gyakoriabbak lesznek az ötperces szünetek; mert szenvedélyes cigaretteszívó.

Ahogy lesz, úgy lesz - szívesen humorizálnék ennél a témánál, ha hirtelen híre nem kerekednék a folyosón, hogy Krajtsik Ferenc beszél odabent.

Mit, Krajtsik? De már ezt meghallgatjuk.

Krajtsik nem nagy ember, mert sokkal több, Krajtsik kedves ember. Valóságos gyöngy a tótok között. Roppant kellemes, ha ébren van. Igaz azonban, hogy ritkán van ébren.

Mindenki szereti. Mindenki berohant, hogy meghallgassa.

És csakugyan õ beszélt. Érvekkel, okosan polemizált Szalay Imrével és Hoitsy Pállal. Persze, persze, Krajtsikot bosszantja ez a két ember. Úgy van velök, mint a mesebeli katona az elveszíthetlen garasokkal. Váltig kiadogatja õket párbajdolgokban, mint a mentelmi bizottság elõadója, s váltig bent vannak és galyibát csinálnak.

Végigkönyököltem a karzaton hírlapíró kollégáim között, nagy édesdeden hallgatom Krajtsikot, mikor egyszer csak az elnöki asztal mellõl közbekiált egy ismerõs hang:

- Úgy van! Igaza van

Odanézek. Hát Krajtsik kiabál ott és bólingat fejével.

Ijedten szalasztom vissza szememet a szónokra: hát ott is Krajtsik beszél.

Mi volt ez? Káprázat-e vagy álom? Hiszen lehetetlen, hogy Krajtsik beszéljen amott, és a saját beszédjébe »helyeseket« kiáltson ugyanegy szempillanatban emitt.

Kísérteties borzongás fogta el a hátamat.

Talán tükröt tétetett valahova Péchy Tamás?

De sehol sem jöttem nyomára a tükörnek.

Aha! Most kezdem a dolgot érteni. Az a közbeszóló alkalmasint Mohai Sándor. Eszembe jutott, hogy olvastam volt valamikor errõl a frappáns hasonlatosságról.

Még egyszer megnéztem jól. Nem, nem; akármi legyek, ez a Krajtsik.

- Krajtsik képviselõ úr! - szóltam le a karzatról halkan.

Krajtsik megfordult.

- Mi tetszik? - kérdé.

- Azt hittem, ön beszél ott.

Gondolkozott kissé, aztán így szólt meggyõzõdéssel:

- Nem én beszélek.

Kevés vártatva hozzátette:

- De belõlem szól. Én is ezeket akartam elmondani.

Mohai kiváló beszéde után (mert konstatálva lett, hogy Mohai Sándor beszélt és nem Krajtsik) Helfy mondta el többé-kevésbé (inkább többé) szigorú kritikáját a javaslatról, mire a jegyzõ Visi Imre nevét kiáltá.

Visi Imre (mondjuk ki bátran) az utóbbi években a Házba bekerült nemzedék közt a legnagyobb tehetség. Úgyszólván a politikára született. Erõs jugementje van hozzá.

Áttekintése gyors, elméjének nagy egybefoglaló ereje van. Szerencsésen dedukál és absztrahál. Ahhoz járul rokonszenves külseje s kellemes, meleg hangja, mellyel tetszés szerint tud árnyalni.

Mai beszédje nagy sikert jelent. Magas elvi szempontból védte a javaslatot, új motívumokkal. Beszédjét sûrûn szakíták meg zajos tetszésnyilatkozatok a jobboldalon.

A képviselõk, még az ellenzékiek is, elcsodálkozva mondogatták egymásnak:

- Ez tud beszélni. Ebbõl erõs legény lesz.

Beszédje végén az ellenzékrõl többen próbálták közbeszólásokkal zavarni (amiben fõleg Polónyi a nagymester), de Visi nem hagyta magát.

A VITA VÉGE

(Áttekintés)

A regále-vita véget ért a hetedik napon. Tegnapra maradtak az apróbb szónokok, ide nem számítva az óriási griffmadarat, Szilágyi Dezsõt, aki idegen név alatt rejtõzött a fekete táblán, s tegnap váratlanul elõpattant.

Az apróbb szónokok gyakrabban ejtenek el egy-egy humorisztikus morzsát, mint a nagyobbak. Komlóssy azzal kezdte beszédét: »eltekintve minden emberi tekintettõl fogok szólani, t. Ház«. (De így is szólott.) Demkó Pál (aki a nagy aranyláncáról nevezetes) kijelentette, hogy »elfogadom a javaslatot úgyis mint országos képviselõ, úgyis mint városi képviselõ, úgyis mint rendezett tanácsú képviselõt«. Pap Samu behunyta szemeit, és úgy fújta el a dikcióját, nem törõdve a Ház figyelmetlenségével, mely a tenger csendes mormogásához hasonló.

Helfyt ma államtitkár úrnak nevezte az egyik szónok. (Ez még a jövõnél is messzebb lát.)

A legemlékezetesebb marad az egész vitából Steinacker tegnapi kirohanása.

Ezt a Steinackert úgy látszik azért fizeti a »hazafias érzésû« kereskedelmi kamara - hogy évenkint egy-egy jó témát adjon a miniszterelnöknek. Az ellenzéken legalább az a gyanú, hogy a nagyfejû szász felsõbb rendeletre beszél; kommenciójába lévén évenkint egy kisebb és egy nagyobb nemzetiségi felförmedés.

Tisza sohase bizonyította be olyan igazán, hogy mekkora nagy »Isten kegyelmébõl való« debatter, mint tegnap.

Az emberek azt hiszik, õ csinálja a Ház hangulatát.

Talán igaz is, õ csinálja. De viceverza, a Ház hangulatának nyomása alatt áll aztán maga is. Az viszi... ragadja föltétlenül.

Ha a Ház nyugodt, õ is az. Ha a Ház unatkozik, õ is bágyadt. Ha a Ház ingerült, õ is szúrós. Ha a Ház kedélyes, az õ szavai is derült színekbe öltözõdnek. Ha a Ház emelkedett hangulatban van, az õ lelke is feljebb szárnyal. Benne fotografírozódik le híven a Ház, aminõ abban a pillanatban.

Tegnap mérges volt a Ház, Steinacker szavai felbõszítették. Tisza is felingerült, s egy, a Ház lelkébõl nõtt beszéddel sújtott le Steinackerre, ki összezúzva, remegõ kezekkel csomagolta össze hírhedt viaszkosvásznát, melyben irományokat szokott a hóna alatt hordani.

Mint a vihar után rendesen, mély csend uralkodott ma.

Üresen feketéllett a jegyzõk »táblája«.

Ki volt már lõve minden golyó, minden puskapor. (Úgyhogy az utolsónak, Pap Samunak már nem is maradt.)

De Wekerle még erõvel verekedni akart.

Egy pompás beszédben szúrt, ütött jobbra, balra a holtak között.

Mire aztán Darányi még egyszer elkezdte kapacitálni a gyõzõket, hogy ne hagyják magukat (mikor már nem volt, aki megtámadja õket).

Azazhogy ott volt még Polónyi és Unger, akik elzengték a zárszót.

Felugrott Vadnai:

- Micsoda! Még mindig mernek ezek egzisztálni!

S miskolci pengéjû kardjával egyet-kettõt suhintott búcsúzóul Polónyi és Szalay Imre felé.

- Szavazzunk! Szavazzunk! - hangzott a tanácsterem minden tájékáról türelmetlenül.

Az ajtóban megjelent a Podmaniczky rokonszenves, kedves alakja.

Tisza ránézett a Ház órájára. Csak egy óra volt még.

- A pénzügyminiszteriumba menni már késõ volna, hazamenni még korán volna.

Intett a kezével, hogy beszélni akar.

Csönd támadt, és egy óráig tartó, érvekben tömör, polemikus fordulatokban gazdag beszédet mondott, az ebéd elõtti szellemi gimnasztika kedveért.

Mikor aztán kitelt a két óra, Péchy Tamás föltette a kérdést:

- Akik elfogadják a javaslatot, álljanak fel.

A többség felállt.

Tizennégy év óta minden vitának ez a vége; az örök refrén: »a többség felállt«.

A »HÁZ« [I.]

Ebben az országban az alkotmány a legnagyobb úr, melyet szeretettel becézgetünk gyermekkorunktól kezdve halálunkig, sõt néha meg is halunk érte, mert az alkotmány olyan plánta, amit sokszor kell vérrel öntözni. (»Még többet borral« - gondolják magukban a képviselõ urak, akiknek ez a cikksorozat szánva van.) Az alkotmány s annak fõ õre, a törvényhozó test, mint mondom, a legnagyobb potentát, s mégsem vitte annyira, hogy háza legyen.

A fõrendiek a Múzeumot veszik igénybe; annak a díszterme képezi most a »temetõ elõszobáját«; a népképviselõk, akiknek a nevük együttvéve »Ház«, ideiglenes épületben tanácskoznak, míg igazi állandó palotájuk fölépül a Dunaparton. (Hej, mikor lesz az még!)

De ha azt vesszük, hogy valamikor a rákosi gyep is elég jó volt, s hogy a tanácskozó Garák és Omodék egy-egy hordóra vagy leoldott nyeregszerszámra ültek rá, ha elfáradtak az állásban, ahhoz képest Kõrösi Sándor és Sprinczer János elég kényelmesen lógatják ki most a lábukat a zöld bõrrel bevont támlányos padból.

Aztán akármilyen szerény és szûk is a Sándor utcai Ház, elegen vágynak azért abba. A képviselõi állásnak a nimbusza teszi ezt; mert hogy a sovány napidíj volna a csalogató, alig hihetni. Olyan »öt forint« az, mint a régi bolondos alkimisták aranya: hogy aranyat csináltak virtus okáért a fûzfából, de minden arany három aranyba került.

A közönségben is nagy az érdeklõdés a képviselõház iránt. Üléses napokon már jóval tíz óra elõtt nagy csoport gyülekezik az épület elõtt, nekidûlve a Múzeum-kert vassorompóinak. Ott vannak a tipikus magyar alakok; a rajongó diák, aki lelkesedik a haza nagyjaiért, s szent áhítattal legelteti rajtok szemeit; a politikus csizmadia, aki minden héten megkívánja azt a lelki kosztot: »látni legalább egyszer Irányit«. A kíváncsi öreg anyóka is ott ácsorog, de õt csak a kapus fényes ruházata, országcímeres botja érdekli, nemkülönben ott áll a vidéki paraszt, aki a saját képviselõjét lesi egy nyaláb pörös írással kezében. A szemfüles takács a háború és béke fölvetett kérdéseit szeretné kigombolyítani a látottakból; meg kell annak »látszódni« a honatyák ábrázatán. Csak a csizmákat vivõ suszterinas elõtt nem lebeg semmi magasabb cél: azért álldogál õ, mert a többiek álldogálnak, vagy tán azért, hogy a »kundschaft« ezzel is késõbben kapja meg a sürgetett lábbelit.

Eleinte lassan szállingóznak a képviselõk. Nagy szenzációt csinál egy-egy jó magyar ruhás, pödört bajszú alak köztük. A néptömegben mozgás támad: »ki volt ez?« Az ismertebb arcoknál egy-egy önkéntelen »éljen« is kicsúszik a tömegbõl. Azután egyre népesebb lesz az országház környéke. Zsibongó élet gyûl össze körülötte. Fiákerek, magánfogatok robognak. A közel fekvõ utcák egyre sûrûbben öntik az érkezõ képviselõket. Némelyik fogatból torzonborz pater patriae helyett elegáns delnõk szállnak ki, a karzatra iparkodva.

Az épület középsõ bejárása úgy néz ki, mint esõs idõben a köpû szája; nagy szaporaságban befelé özönlik minden odavaló. Jönnek katonás sorban a rendõrök, akik »posztokon« állanak a Ház különbözõ helyiségeiben; vidéki deputációk frakkosan, fejér kesztyûsen; kék mándlis, ezüstgombos Haluska Jánosok. Megvillan egy-egy katonai egyenruha vagy püspöki talár. Mind elnyeli apródonkint a tágas lépcsõház, hol nappal is gáz ég, s egyenruhás szolgák sürögnek-forognak, leszedve a képviselõk kabátjait s nyomtatványokat nyújtogatva nekik.

Végre két fehér lovon megérkezik a »haza feje«, Tisza Kálmán. Az ácsorgó csoportokban hullámzás támad. A kapus fürgén szalad a kocsiajtót kinyitni.

A látványosság elérte tetõfokát. A politikus csizmadia, a Lavater-takács és a rajongó diák utánanéznek amíg láthatják, aztán szétszélednek a többiekkel.

A szolgák kiakasztják a táblát: »a karzatjegyek elfogytak«, s az utca apródonkint ismét visszanyeri hétköznapi formáját. Minden élet bent van a falak közt. Folyik az ülés. Péchy csengõje nem hallatszik ki.

Csak szórványosan jönnek még elkésett képviselõk, kik már gyakran hazamenõkkel találkoznak a kapuban.

- Ki beszél odabent?

- .........................

- Érdemes bemenni?

- ........................

Az utca csendes, már semmi sem mutatja, hogy ott bent törvényeket hoz a parlament, csak a lengõ nemzeti zászló a homlokzaton s a hosszú kocsisor az országház elõtt. Egyik-másiknak a bakján jóízûen hortyog a fiáker-kocsis.

Idekünn már nem lévén semmi dolgunk, menjünk fel a karzatra (hátha még nem fogyott el minden jegy). No lám, milyen tele van minden zig-zugja! Mennyi kedves fiatal asszonyka egy csoportban! Egy báli teremben sincs több.

S ott lent egy pénzügyi javaslatot tárgyalnak - lehetetlen, hogy az országos financiák érdekeljék õket annyira.

Nem akarok maliciózus lenni, de ez a hely, ahol a férfiak a magok szerencséjét meg­csinálhatják, nem éppen reménytelen a hölgyekre sem. Ki tudja, miféle tervek lappangnak e mosolygó, örökké izgõ-mozgó fejecskékben?

No de hagyjuk ennek a fejtegetését máskorra. Most mindenekelõtt ismerkedjünk meg a Ház nevezetességeivel.

A T. HÁZBÓL [nov. 28.]

Éppen már arról készültem írni, hogy a »folyosónak« vége van. A folyosó, az én domíniumom, amelybõl négy országgyûlésen át éltem, kiszáradt, mint a Fertõ tava.

Hiszen emberek most is járnak-kelnek a folyosón, de csak olyanok, mint a futóhomok, nem állnak meg, átszaladnak. Kivesztek azok a terebélyes fák, amik megkötötték a homokot.

Csernátony Lajos beteges, ritkán jön a Házba, még ritkábban ül ki a folyosóra, árt neki a füst. Az öreg Pulszky nem képviselõ, Szontagh Pál átkerült a nagyurak közé, Beöthy Algernon oda van ragasztva gumiarábikummal a jegyzõi székhez, Jókai a nyíló ajtók közt a csúztól fél, gróf Bánffy Béla meghalt, Helfynek elfogytak az anekdotái - egyszóval minden körülmény közbejátszott, hogy a folyosó megszûnjék »faktor« lenni. A derült triccs-traccs, a vidám barátkozás kiveszõben van.

Azelõtt itt dõltek el a dolgok. A tanácsterem olyan volt, mint a színpad, a folyosó olyan volt, mint az »öltözõ«. A szónokok, mielõtt ott bent beszéltek volna, rendesen tanácsot kértek a künn üldögélõ öregektõl a mondanivalójukra nézve. S azok, mint valami gardedámok, egy félrecsúszott máslit vagy egy ráncot szívesen igazítottak helyre a beszédben.

Az öreg Pulszky akárhányszor meginformálta az ellenzékit, hogy melyik fulánkkal döfi az le a kormányt a legbiztosabban, s utána megtömte a kormánypárti szónok elméjét is a riposztra.

Mindez ma nincs. A beszédekkel az ördög sem törõdik. Beszéljen mindenki, amit akar. A pártlapoknak három kifejezésük van. »Csinos beszéd«, »hatásos beszéd« és »nagyszabású beszéd«. Ebbõl a három formából valamelyikbe okvetlenül beleillik minden beszéd, s ezzel el van igazítva, hogy melyik dieten klasszisba soroztatik a szónok.

A folyosói barátkozás közömbösséggé változott, a kedélyesség melege helyett hideg légáramlat fújdogál. A régi folyosóból nem maradt meg egyéb, csak a füst. Hanem az aztán igazán megmaradt.

Éppen elsiratni akartam a régi folyosót, midõn egyszerre fölpezsdült ott a régi élet - egy pillanatra: a Steinacker-üggyel.

De tartsunk az eseményekben sorrendet.

A regale-javaslat volt napirenden. Tegnap egész nap az elsõ §-sal birkózott a Ház, meg-megújuló fiók-általános viták dühöngtek roppant terebélyességben.

A Ház ma megnépesült egészen, a karzaton az elõkelõ világ hölgyalakjai közül is többen megjelentek. Várják a 10-ik §-t. A rideg, száraz paragrafusok közt a tizedik a »divathõs«. Ennél száll elõször csatába a haza deli ifjúsága. A mameluktábor tespedõ katonáiból egy kis csoport tornajátékot rendez. Gróf Andrássy Gyula elsõ beszédje lesz ez, akit nagy tehetségnek tart a Ház. Az esemény elõrevetõdõ fénye csillog a Miklós Gyula szürkés szemeiben, a fürge gróf Teleki József nem találja helyét az izgatottságtól. Még Rezey Szilviusz is ennek a lassan megvirradó napnak a lefolyásán mereng, szétterpeszkedve a padban, könyökére lehajtott fejjel.

De mikor lesz az meg?

Ma csak a második § járja. Gyors egymásutánban következnek a szónokok. Érdekesek, érdektelenek vegyesen. A módosítványok s javaslatok labirintusát szinte lehetetlenség figyelemmel kísérni. Méla, altató zsongás-bongás tölti be a tanácstermet. A gukkerek elõkerülnek a fiókokból, s parlamenti bírálat alá kerül a karzat:

- Ki az ott abban a fekete kalapban? Ejnye, be szép asszony az a tengerzöld ruhájú.

- A zöldruhás? - mondja Hegedüs Sándor. - Az egy eleven kritika a beszédekre. (Hát nem elég jó vicc ez Hegedüstõl?)

A hölgyeknek egyébiránt jó napjuk van, mert Apponyi is beszél, és Szilágyi is. Csak Fenyvessy, a harmadik kedvenc, hallgatag. Sõt, hogy az arisztokrácia se unja el magát, Grecsák is felszólalt két ízben. Grecsák érzi, hogy Károlyi Pista érdekessé tette.

Már-már elálmosodott az elnök is, a mediumon ácsorgó képviselõk, elborítva a szóözöntõl, arról kezdtek nagy unalmukban csevegni, hogy ha még egyszer özönvíz lenne és Tisza egy bárkát csináltatna a rendelkezési alapból, vajon kiket venne be, meg lévén neki hagyva, hogy egy pártból csak egyet szabad megmenteni.

-- A szélsõbalból: Hoitsyt.

- Jó, legyen Hoitsy - hagyták helyben mindnyájan.

- Hát a kormánypártból?

- A kormánypártból bizonyosan Csernátonyt venné be.

- Valószínû.

- Dehát a habarékból?

Törték a fejüket sokáig, de tizenegy órától egész délután egyig nem bírtak megállapodni a megmentendõ habaréki emberben.

Ha ezalatt üt ki valahogy az özönvíz, bizony mind itt veszett volna az menthetetlenül.

De özönvíznek sem híre, sem hamva, ott künn nincs egy csepp felhõ sem - csak idebent borul a Péchy homloka.

Egy írást tesznek a katedrára.

Az öregúr felteszi a pápaszemét, s megolvassa legelõször is a neveket.

Apponyi, Justh Gyula, Dárday Sándor, Fenyvessy Ferenc, Horváth Gyula stb.

- Mi ez? Hogy kerülnek ezek az urak össze? Kormánypárt, szélbal, habarékpárt! Mit akarhatnak?

A betûk táncolni kezdenek elõtte. Míg egyszerre csak rávicsorog a zárt ülés szó.

Tizenöt képviselõ zárt ülést kér! Zárt ülés! Ritka dolog! Emberemlékezet óta nem volt.

Villámként híre fut a Házban, hogy zárt ülés lesz.

A képviselõk elhagyják helyeiket, csoportosan tódulnak ki a folyosókra.

- Mi történt? Milyen ügyben lesz a zárt ülés?

- A Steinacker-ügyben.

- Hogyhogy? Mit csinált megint a derék Steinacker?

- Semmit. Hanem a kereskedelmi kamara instrukciót adott egy képviselõnek.

- Bírálni merészelte a parlamentben mondott beszédét, s elnyomja õt véleményének nyilvánításában.

- Szegény kereskedelmi kamara, egyetlen egyszer fogott okos dologba, s azt is bolondul csinálta.

A folyosó régi fényében ragyogott. Harminc-negyven csoportban folyt a vita. Steinacker nevével telt meg a Ház minden zuga.

Maguk a szász képviselõk is elõcammogtak és izgatták a magyarokat:

- Nem kell a Házban megtûrni olyan embert, ki a véleményét eladta egy koncért egy társulatnak. A szászoknak nem kell ilyen ember.

- Ösmerlek, ravasz juhocskák - vágott közbe egy kormánypárti. - Nem kell Steinacker, mert már van jelöltetek a Steinacker helyére. Nem kell az énekesmester, ha a hangját elveszíti. Nem, csak hadd maradjon Steinacker képviselõnek, a kamara titkárságától kell megfosztani.

A legkülönösebb nézetek vetõdtek fel.

- A kamara igen ügyetlen volt. Micsoda gondolat az, eltiltani Steinackert a beszédtõl. Mártírt csinálni egy Rabagasból, aki ott üljön a Házban, hírhedt viaszkos vásznára könyökölve, hallgatag ajkairól egy föllebbenõ sóhajjal, melybõl minden szász azt olvassa: »Ha én szólhatnék.«

Ahány ember, az mind pattogott.

- Meg kell a kamarát tanítani, micsoda egy képviselõ!

- Állította volna fel a kérdést Steinacker elé így: vagy képviselõ marad az úr, vagy titkár?

- Nem a kamara a bûnös - vetette fel egy hang -, hanem az olyan képviselõ a hitvány, aki nem szégyenli meggyõzõdésének ilynemû elnyomatását.

- Úgy van. Most bántsuk a kamarát, mikor magyar érzés vezette? Nagyon zokon vehetné. Mert a német érzései sohasem ütöttek ki rosszul.

Így folyt pro és kontra érv érvre, a harag sziporkái egész lángokban lobogtak. Steinackert és a kamarát már négyelték, kerékbe törték, mikor elõjött a folyosóra a generális.

- Zárt ülést akartok? - kérdé flegmával. - Dehát mit fogunk azon a zárt ülésen határozni?

- Mit? Meg fogjuk védeni a szólásszabadságot.

- Igen, de miféle módon? Mondjátok meg nekem a formát. Hogy mit képzeltek ti ebben a dologban határozni?

- A parlament mindent tehet, csak a fiút nem változtathatja át leánnyá.

- Jó, jó. De mégis, mit fog hát tenni az a zárt ülés?

Erre azután minden ember elkezdett gondolkozni. Homályosan sok fejben kóválygott valami alaktalan gyurmája a holnapi zárt ülés határozatának, de azt eleven és akceptábilis alakba önteni senkisem bírta.

A tizenöt aláíró egyenkint vont vállat, egyenkint adta fel az eszmét. Végre a kezdeményezõ Apponyi is belátta, hogy egyöntetû, méltányos és célszerû határozatra nem lehetne jutni, s odajárult az elnökhöz:

- Add vissza, kérlek, a zárt ülésünket.

Így múlt el a zárt ülés, egy kis ízléses csemege a holnaputáni lapoknak.

És jobb, hogy így történt, mert a kamara így is okulhat a dolgokból. Steinacker viselni fogja mérges nyálú száján a lakatot. Kinek baj az? A Ház könnyen beletörõdik a gondolatba, hogy Steinackert nem hallja többé. Legfeljebb Tisza Kálmán lesz megakadva, hogy soha többé nem felelhet neki.

A T. HÁZBÓL [nov. 29.]

Péchy Tamás pont tízkor megnyitotta az ülést, s aztán így szólt:

- Steinacker levelet intézett hozzám, melyben mandátumáról lemond.

- Helyes! Helyes! - kiálták a Ház minden oldalán. (Ez a helyeslés volt az epitáfiuma.) - Az elsõ okos cselekedete - süvített közbe egy stentori hang. (Ez a közbeszólás volt a halotti prédikáció fölötte.)

Napirend elõtt Horvát Boldizsár emelkedett fel, aki hajdan azt szokta mondani »én Vazs megyei ember vagyok«, most pedig azt hajtja »én temezsvári polgár vagyok«. Tegnapelõtt a városok mellett tartott beszédet. Érveire némely észrevételeket tett a miniszterelnök. Az öregúr túlságosan érzékeny, s szeret a beszédeire visszatéregetni.

Tisza röviden felelt, hogy õ nem akarta kétségbevonni hazafiságát, mire aztán rendes folyását vette a történelem.

De Péchy Tamás (aki végre is megunja magát szerep nélkül) látta, hogy most meg lehetne ereszteni egy kis pohárköszöntõt.

S következõleg igazította el a kérdést:

- Horvát Boldizsár nem sértette meg a parlamenti illemet, mert én nem vettem észre, Tisza pedig nem vonta kétségbe a Horvát Boldizsár hazafiságát, mert én azt sem vettem észre.

A felek és a Ház megnyugodván abban, hogy amit az elnök észre nem vesz, az nem egzisztál, megindult a regále-vita.

A negyedik paragrafusnak az a bolond szerencséje támadt, hogy szó nélkül fogadták el.

Az ötödiken szélsõbali reparációk fogadtattak el.

Kedvet kapott erre Irányi, s elkezdett a 6. §-nál mesélni. - Hol volt, hol nem volt; de bizonyosan volt olyan ember is, aki azért nem használta a regáléját, hogy az iszákosság ne terjedjen. Az ilyen hadd kapja meg most a váltságot.

Egy kormánypárti közbeszólt:

- Az ilyen embereket Jókaira kell bízni.

- Temes megyében volt egy ilyen - bizonykodott Irányi.

- Meghalt már az azóta - kiáltott közbe Vargits.

A miniszterelnök most ez egyszer tehetett volna olyan koncessziót, ami az államnak egy garasába sem került volna, de ezt is megtagadta Irányinak, aki eszményi gondolkozású lévén, magához hasonló nemes alakokat képzel lappangani a nemesi kúriákon.

A mesebeli ember után jött a mesebeli város. Ez Szentes.

Szentes a legrokonszenvesebb város az országban. Egy ideál - hogy milyeneknek kellene lenni a városoknak. Népe hótiszta erkölcsi alapon áll, kicsiny intelligenciája eszményi magaslaton vezeti.

Gazdag város és kevés igényû. Nem kunyorál elõjogokat, de áldozatokat jó szívvel hoz.

Törs Kálmán védi ügyét, elmondva, hogy a város pénzért váltotta meg magát a földesúri hatóság alól, de kártalanítást nem kapott, az italmérési jogot is készpénzen szerezte. Törs Kálmán egy kivételes kárpótló módosítványt proponál.

De ellene van Szentes másik barátja, Horváth Gyula. Szentes sérelmét õ is elismeri, de azt másféleképpen kell megreparálni. Szentes többet érdemel, mint amennyit Törs kíván, de külön törvényt Szentesnek hozni nem lehet.

A vita ezentúl a városok érdekében dúlt. Ezek malmára beszél Visi, s nagy tûzzel Polónyi, aki a vita hevében »tisztelt polgártársaimnak« nevezi a Házat.

Nagy derültség támad mindenfelé.

- Kár nevetni. Én a negyvennyolcadiki törvények szellemében növekedtem.

Az idõ már egy óra felé járt, midõn a jegyzõ harsányan kiáltá a 7-ik §-nál:

- Gróf Andrássy Manó!

Ah! A Ház legnagyobb humoristája! Mindenki berohan a folyosóról. Mindenki odahúzódik a szélsõjobbra, s olyan gyûrû támad a jóltáplált gróf körül, mintha legalábbis Tisza beszélne.

Minden arcra kiül a kedélyesség, derültség csillog a szemekben, mosoly hasadozik az ajkakon.

S amint úgy elnézi az ember e nagy csoportban az arcokat, sok hasonlatosságot talál az állatvilággal. Apponyi gróf úgy néz ki, mint egy kõszáli sas, Szilágyi, mint egy bölény, Bausznern valóságos strucc, Csatár egy tökéletes hiéna, Pulszky Ágoston fiatal kecskegidó, Thurn-Taxis herceg merinói kos, Bokros Elek félénk õzike, György Endre medvebocs, Hagara Viktor hasonlít a bagolyhoz, Fluger Károly öreg kanárihoz.