1889
CIKKEK, TÁRCÁK

EBÉD PÉCHY TAMÁSNÁL

(Eredeti tudósítás)

A kritikusok, e gonosz lelkek, szidják Jókait, hogy több a fantáziája, mint kellene, engemet pedig korholnak azért, mert a fantáziám kevesebb, mint kellene.

Ez incselkedések vagy arra valók, hogy nehéz gyanúval legyek Jókaira, aki előbb járván ott, hol a fantáziát osztogatják, az én részemet is elvette - vagy pedig arra valók, hogy bebizo­nyítsák a kritikusok ügyességét, akik egy kis igazságos osztozkodással két rossz íróból két jót tudnának csinálni.

De legyen így vagy úgy, az igazi író meghal, de meg nem adja magát a kritikusoknak. Én is hát inkább síkra szállok ellenök egy olyan történettel, mely a tiszta fantázián alapszik.

Leírom Péchy Tamás mai ebédjét, melyet a képviselõk számára adott az Angol Királynõnél (akivel szintén barátságos viszonyban állunk).

Az elnöki ebéd egyik legsarkalatosabb privilegiuma az elnököknek, és hathatós eszköz kezükben a három párt közt a jó viszonyt fenntartani. A néhai jó Szentiványi Károly majd minden hónapban adott egy dús ebédet, hova osztályok szerint, tehát pártkülönbség nélkül voltak a képviselõk hivatalosak. Utána Somssich Pál lett az elnök, õ azonban már nem adott ebédeket, »kicsiny egyelõre a lakásom« mondá. Jött Ghyczy. Ghyczynek már elég nagy volt a lakása, de õ meg már azért nem adott ebédeket, mert Somssich alatt kimentek a divatból. (Ki se nézte volna az ember Ghyczybõl, hogy annyira hódol a divatnak.)

Péchy Tamás azonban visszatért a parlamenti tradíciókhoz. Belátta, hogy a mostani elfajult, izgalmas modor mellett szüksége van az ebédekre. Lesz végre valami a kezében, ha például Károlyi Gábor vagy más megszilajodik a rendzavaró közbeszólásokkal. Milyen pompásan fog hangzani:

- Figyelmeztetem a t. képviselõ urat, ha még egyszer méltóztatik közbeszólni, a jövõ ebédre nem méltóztatik meghívót kapni.

A mai nagy ebéden mintegy százhúsz képviselõ vett részt, a Háznak harmadrésze. Maga az öregúr ült az asztalfõn (ez egyszer csöngettyû nélkül), s a miniszterek körülötte. Széchenyi gróf pompásan vette ki magát a nyakába kötött asztalkendõvel. Fejérváry kezében harciasan csörgött a kés és a villa. Tisza jóízûen fogyasztotta az ostendei osztrigákat, melyek az ebéd nyitányát képezték.

Különben a menü igen pompás és változatos volt. A Ház asztalánál többet ér az elnök asztala. Jöttek fényes sorban a legdelikátabb tárgyak.

Cromeski á la Reine
Filet de boeuf Duchesse demi glace
Faisans bordés
Chapons du Mans
Fondants á la Royale
Patisseries variées
Fruits assortis
Fromages

Hát még a borok! A szöszke chablis, a dióbarna Old-sherry, a fölséges zamatú Haut Sauternes, a gránát színû chateau Lafitte és a tüzes szikracsaló Pommery.

A patkó alakú asztalnál a miniszterelnökkel szemben ül Apponyi, közel hozzá a vén Madarász dohog, még itt is elégedetlenül: »többet érne ezeknél egy kis füstölt oldalas lencsében«. Asbóth János, aki a rózsaszín húsú lazaccal viaskodik, közben maliciózus megjegyzéseket tesz a mai új »tizenkét pontra«, amelyek után az következik, hogy: »esküszünk, rabok többé nem leszünk«. Föltéve, hogy ez a tizenkét pont is kivívatik, a következõ márciusi ifjúság megint talál tizenkét új pontot s megint elszavalja, hogy rabok többé nem leszünk. Így aztán idõvel elszedvén minden jogokat a koronától, visszaszerezve a pallosjogot az egyetemnek, a katonaságot alárendeljük Polónyinak, az egyes ezredeket fölosztják a jogászok egymás közt, még akkor is ott lesz-e vajon a refrén: »Esküszünk, hogy rabok többé nem leszünk.« (Ez az Asbóth mindég ilyeneken töri a fejét.)

Két gróf között ül Beöthy Ákos, valahol lent az asztal végén Aldzsi, a cousin, Kubinyi Györggyel »szellemeskedve«, Horváth Gyula pohara felborul s bíborpiros nedve a Szilágyi Dezsõ könyöke alá fut.

Kaas Ivor szidja a kormányt, a jobb mameluk szomszédjának:

- Hogy hagyhattátok elkótyavetyélni a szegény Trefort hagyatékát? Szégyen az országnak. Hát nem tudta valamiképpen rendezni a kormány?

Mire bizalmasan megsúgja a jobboldali mameluk:

- Légy nyugodt, a legjobb forrásból tudom, minden ki lesz fizetve.

Kaas Ivor mérgesen fordul most a balján ülõ mamelukhoz.

- Nem jó dolog ez... nem jó dolog. Eddig csak az élõ miniszterek pusztították az országot, most már a holt miniszterek is kezdik.

Mire a jobboldali mameluk visszavonja az elõbbi értesülélét: »Csak tréfáltam veled, Ivorkám.«

Az asztalfõn érdekes párbaj folyik. Behozták a csirkét. Tisza kiveszi a mellcsontjai közül a »sarkantyút« és odanyújtja Apponyinak:

- No, hát mérkõzzünk meg, ki tör le a nagyobb darabot?

De hirtelen feláll gróf Károlyi István:

Uram, uram, Grecsák Károly uram, szállok az Úrnak! A mi mélyen tisztelt házi gazdánk és elnökünk régen ígéri már a parlamentben az »erõsebb eszközöket«, amikhez nyúlni fog. Amit ígért, beváltotta. Íme, most elõttünk állnak üvegekbe szûrve, itt gyöngyöznek serlegeinkben.

Sokan a parlamentarizmus lejáratását látják a túlságos elevenségben. Én nem. Én az izgalmas vitákban a nemzeti élet erõs lüktetését érzem, s akkor leszek kétségbeesve a parlamentarizmus jövõje felett, ha egyszer a képviselõ urak aludni kezdenek a Házban. (Krajtsik közbekiált: Személyes kérdésben szót kérek! Nagy derültség.)

Sokkal jobb uraim, ha a Ház erõs és az elnök gyenge, mintha a Ház volna gyenge és az elnök erõs. Az isten éltesse Péchy Tamást!

Hatalmas »éljen« viharzott fel a gróf Károlyi István tapintatos toasztja után, mert végre is az öregurat az egész Ház szereti, haragudni lehet rá pillanatokig, de nem tisztelni, nem szeretni lehetetlen. Hiszen éppen azok a legkedvesebb tulajdonságai, amik izgalmas percekben ellene ingerlik a pártokat.

Most gróf Szapáry Gyula emelkedett fel, élénk színekkel ecsetelve a miniszterelnök nehéz helyzetét:

- Vegyük csak a tegnapi napot - mondá a többi közt a nemes gróf. - Tegnap eleget tett az Irány kívánságának, s hozzájárult a március 15-e megünnepléséhez, mire az ellenzék így szólt: »Hozzájárult, mert lefelé fél.«

Ha hozzá nem járult volna, akkor meg azt mondta volna az ellenzék: »Hozzá nem járult, mert fölfelé fél.«

Adja isten, hogy még sokáig féljen. (Hosszas, szûnni nem akaró éljenzés.)

A zaj és koccintások elmúltával Horánszky kért szót.

- Halljuk! Halljuk! - kiáltá Beöthy Ákos.

Az elnök gyanakodva vizsgálta az elõtte levõ sült kappant. Ez adott volna hangot?

- Tisztelt társaság! - kezdé Horánszky. - Én mindig megfordítva szoktam a dolgokat látni. Ez is megfordítva áll. Ha Tisza hozzá nem járul az Irányi módosításához, azt mondta volna a többség: »Van bátorsága lefelé.« De mert hozzájárult, most azt harsogják: »Van bátorsága fölfelé.« Akinek, uraim, az isten olyan hivatalt ad, az már ott találja készen a bátorságot.

Több efféle kedélyes kötekedés élénkíté a fölséges lakomát. A toasztok egész hosszú sora jött még. A pezsgõs palackok durrogtak, az élcek pattogtak (mert ott volt Meszlényi és Fenyvessy is), csak Gajári Ödön toasztja hatott némileg kellemetlenül.

E disszidens természetû fiatal honatya felszólította Tiszát, hogy rekonstruálja a kabinetjét. Beszédébõl ezeket jegyezte fel gyorsírónk:

Minden nagy államférfi után maradt egy halhatatlan röpkeszó. Deák azt mondta a kétszeri sorozást sürgetõ bécsi

miniszternek: »a magyar anyák csak egyszer szülnek egy évben«. (Károlyi Gábor közbeszól: Okosan teszik.) (Polónyi felkiált: Be fogjuk azt is szüntetni! Zajos derültség.)

Széchenyi István azt mondta: »Magyarország nem volt, hanem lesz.«

Tiszának pedig azt kell mondania: »Széchenyi volt, de nem lesz.« (Roppant mozgás. Zaj. Maradjon Széchenyi!) Leszámítva e kínos incidenst, a társaság a legjobb hangulatban oszlott szét. A Marchal szakácsai remekeltek. Egyetlen ember sem rontotta el a gyomrát.

A TEKINTETES KK ÉS RR ÍRÓJA

Még most a Csáky rendelete óta is nehéz az embernek bevallani az egész ország színe elõtt, leszámítván az aradi hölgyeket, ⁶⁷

hogy az apja német ember volt.

Nem tudom, de talán még a német apa is jobb, mint a semmilyen. Én pedig abban a hitben éltem sokáig, hogy magamtól termettem apa és anya nélkül. Míg végre, mint az érzelmes regényekben szokás, egymásra akadtunk.

Úgy jöttünk pedig össze, hogy valamelyik olvasóm beküldte postán az öreget, ócska vászon­kötésben, megrepítgetve, össze-vissza fülezve. Mihelyt belepillantottam, rám mosolygott, rövid mondataival, ritkítva szedett poénjaival, mintha mondaná: »Mein Sohn, mein Sohn!«

Nézem, forgatom (mert már ekkoráig mindenki eltalálhatta, hogy valami könyvrõl van szó), hát amint átfutok nehány lapot, önkéntelenül, tör ki belõlem a fiúi érzés.

- Teringette! Hiszen maga voltaképpen az én apám. De hol a pokolban volt ön elbújva annyi ideig?

- Hm, fiam - morogta az öreg könyv, elsárgult lapjain száz meg száz megnyálazott ujj nyomaival. - Valaha engem is mohón forgattak, én is divatban voltam. De látod, az emberek, akik itt jellemezve vannak, mind kihaltak, nekem is a homályba kellett vonulnom. A karcolatíró és alakjai olyanok, mint az olló; együtt a két ág csattog, nyír, vág, külön egyik sem. A te alakjaid is elpusztulnak, édes fiam, s akkor a te irkafirkád sem fog érni semmit. Makulatúra lesz belõle.

- Biz az meglehet. Hanem legalább mi becsüljük meg egymást. Gyere öreg, fölelevenítlek és bemutatlak. Hátha egy félszázad múlva, valamikor 1940-ben engem is megismertet valaki az akkori t. Házzal. Ne félj semmit azért, hogy német vagy. Ki tudja, nem lesz-e az én utódom is megint az. Aztán nem voltál te egészen bolond ember; erõs judícium, sok elevenség van benned; jól belátsz a vesékbe és nem nélkülözöd az attikai sót.

Hogy hítták az én öregemet, ki volt, mi volt, milyen társadalmi állással bírt, nem tudom; azokból az érdemes dietai követekbõl, akikrõl õ írt, s akik õt sokszor láthatták a harmincas évek végén és a negyvenesek elején a karzaton üldögélni, a mai országgyûlésen már egy sem ül. Csöndes kriptákban pihennek immár a pozsonyi országgyûlések nagy urai, akik egyidõben »fölséges diatának« szerették magukat titulálni, mit nevetségessé tett akkoriban a palatinusnak egy (valószínûleg csak ráfogott) bonmotja, midõn állítólag megállította kocsiját, látván szembe jönni a veszekedett pozsonyi sárban egy csomó követet: »Csak gyalog, gyalog méltóztatnak hazasétálni, fölségtek?« kérdezé gúnyos csípõsséggel.

Az általa »megkarcolt« karokból és rendekbõl Fejérváry Miklóson kívül, ki most Amerikában Davenportban lakik, már tán csak egy kar van életben, Pulszky Ferenc, - õ még megírhatná (és jól is tenné, ha megírná), ki volt a t. dieta írója; mert maga a könyv, melyet 1844-ben Lipcsében nyomtak s melynek »Neue Croquis aus Ungarn« a címe, névtelenül jelent meg. A »neue« szó mutatja, hogy már korábban is jöttek a szerzõtõl Croquis-k és hogy igen kapósak lehettek. Az meg az idõket jellemzi, hogy az effélékhez Lipcsében kellett keresni nyomdát. Jaj lett volna a skriblernek is, a nyomdának is, ha itthon mer a tekintetes urakkal kikezdeni.

Pedig milyen szelíd, kíméletes és objektív megjegyzések! Ma már ezekhez viszonyítva a szelíd Törs Kálmán is szúrós, harapós. Én pedig valóságos emberevõnek tartom magam.

De ha úgy tûnnek is fel e könyv némelykor enyelgõ portréi, mint egy temetõben az epitáfiu­mok, rég porladó emberek fölött; ha megcsiklandozza is orrodat a doh és a penészszag: mégis gyönyörködtetõ olvasni az ismeretlen író kritikáját a közélet ósdi katonáiról azon pályák kezdetén vagy közepén, amelyeknek végét mi most már tudjuk, de amelyeket neki el kellett találnia.

Somssich Pál somogyi követ még fiatalember, akirõl azt írja: »Nem republikánus, nem jakobinus, nem royalista, nem liberális és nem konzervatív, hanem valamennyibõl egy kevés, nagy egoizmussal.«

Lónyay Menyhértnek »szép jövõt« jósol, mert sok szorgalom és értelem van benne. Pitt már 21 éves korában volt miniszter, miért ne lehetne Mármaros követje, Lónyay Menyhért 22 évvel? Nem sokba veszi azonban Deák késõbbi kedvencét, a szabolcsi Bónis Samut: »Kevés mûvelt­sége, kevés ismerete van, de elég természetes esze és bõbeszédûsége, egy adag nyerseséggel vegyítve.«

Szinte megelevenül a dieta. Ott látjuk a fiatal nyalka piperkõcöt, Csernovics Pétert. (»Sardanapal, Nero, Don Juan, mind csak Kismiska hozzá képest.«) A nagy »kánkán táncost«, Semsey Bélát, az »elsõ magyar kvékert«, Bezerédy Istvánt. Ott ül Zsedényi Eduárd, úgy látszik, jó ruhában, mert semmi észrevételt nem tesz e tekintetben a mindent látó szerzõ. Ghyczy Kálmánból még elõ nem csillog, az õ szemeiben, a leendõ pártvezér és miniszter, de már nagy tekintélyben áll.

Az elnöki csöngettyût Szerenesy, a perszonális kezeli. Vaskos, marcona alak, de bizonyos kedélyességgel és jovialitással. Mérgesen látszik ott ülni, de csak ameddig meg nem szólal. Hangja most csendül, szelíd és finom. Kifejezési formája delikát, ellentétben a külsejével, dialektikája gondosabb mint a toalettje, kecses, vonzó, mint egy grizett.

De nehéz állása is van: »Szent Patrick a Szentháromságot egy háromlevelû lóherén magyarázta meg az írlandiaknak:

Szerencsy Istvánnak, midõn a kormány intencióiról beszél, sokszor ez a lóheréje sincsen meg.«

A dieta egyik notariusa Vukovics Sebõ: »Mielõtt követté választották, sokat várt a hír az õ zseniálitásától. Vukovics azóta is beszél, de a hír azóta hallgat.«

Pompásan jellemzi az akkori nagy embereket: »Klauzál egy Mirabeau, annak bûnei és bátorsága nélkül, és tegyük hozzá, a francia monarchia nélkül«. Hampdenhez hasonlítja a kemény karakterû Palóczyt »aki fél a vasúttól és gõzhajótól«. Szemere Bertalan nagy szerepét látnoki szemmel hirdeti, Beöthy Ödön, a magyar liberalizmus Dantonja »mint szónok cinikus és naiv, közönséges és magas, jó és rossz tulajdonai csodálatosan vegyülnek össze: megérdemel füttyöt és apoteózist, halhatatlansági koszorút vagy egy marék szénát, egy páholyt a bolondok házában vagy egy szobrot valamely nyilvános téren«. Szentkirályi Móric »egy római a köztársaság korából«. Kubinyi Ferenc, a nógrádi követ torz vonásai ráillenek egy-egy mai szélsõbalira: »Kubinyi egy anakronizmus a törvényhozó testben. Az õ mélysége üresség, értelme közhely, s mindkettõ beleömlik egy frázisóceánba. Az õ hamilkari gyûlölete a kormány ellen monoton színt ad minden beszédének. De Maistre megverte szolgáját, ha az Voltaire-t olvasta, Kubinyi üti a kormányt, valahányszor a megye korrupciójáról van szó.«

Könnyed kontúrokban festi az egyes megyéket is egy füst alatt, midõn követjeiket említi. »Nógrádban - úgymond még most is nagy felekezeti torzsalkodás van; mindenik azt kérdezi a másik felõl, lutheránus-e, vagy katolikus? « »Hontban a gentlemanok egyszerûen intézik el egymás közt becsületbeli ügyeiket: minduntalan pofozkodnak.« (Hontban már hát akkor is megvolt a mostani hercehurca!)

A mi öregünk virgonc, elmés néhol és lakonikus. Szabó Kálmánról csak annyit ír: »Klauzálnak mamelukja« (Micsoda? Hát már akkor is voltak mamelukok!) Az Esztergom megyei Kruplanitz Simont egy versezettel örökíti meg, melyet nyilván az akkori idõk Meszlényije faragott.

Ohne Geist und ohne Witz

Ist der Graner Kruplanitz.

Bár a követek táblájának tagjai közül ma egy sem ül a képviselõházban, de mégiscsak a nagy alakok, a Szemerék, Szentkirályiak, Palóczyak és Klauzálok vesztek ki, a Kruplanitzok élnek folytatásaikban. E mulatságos típusok kipusztíthatlanok.

Avagy rá nem ösmerünk némely akademikus képviselõnkben Zsoldos Ignácra? »Egy ‘könyvet írt a szolgabírói hivatalok használatára. Az Akadémia pályadíjjal tüntette ki e mûvét. Talán azért, mert egyetlen szolgabíró sem használhatta az országban? «

Hát Liptó vármegye Szentiványi Ödönje hány példányban van meg?

»Szentiványi Ödön ugyanis zseni - a biliárdban, zseni - a piquetben, zseni - a whistben, zseni - a tarokkban és egyéb semmi.«

Íme a mai stréberekbõl is egy példány:

Szegheõ Józsefról írja a szerzõ: »Az asztrológusok azt hiszik, hogy azon planéták, akik közel keringenek a naphoz, egykor az õ helyét foglalják el. Én ezt nem hiszem.«

Abafy Aristidest azzal vágja meg: »Vezeték- és keresztneve külön-külön történelmi, de együtt, úgy amint van, sohasem lesz történelmi.« (Gubó legyek, ha ez nem a mi Hannibal Józsefünk.)

Egy szó mint száz, a pozsonyi karcolatíró okos, jóízû ember volt, akinek megvoltak a maga stichblattjai (a sárosi Piller László, a szolnoki Szluha Imre) és a kedvencei, Deák, Szentkirályi, Klauzál (bár az elsõ nincs jelen az akkori dietán), de a nagy emberek mellett szerette a kicsinyeket is, (nem úgy, mint késõbb a maró tollú Kecskeméthy Aurél, aki, hogy Kaas Ivorral szóljunk, oroszlánokra vadászott és a szalonkákat nem vette észre). Az én németem, akárki volt is, szívbõl szerette a magyarokat, éles, átható tekintetével belátott a táblabírói gyomrokba, elnézõn, némelykor mosolyogva tekint el hibáik felett, van érzéke virtusaik iránt, nagy gourmand a parlamenti szócsaták élvezésében, melegíti az igazság s gyönyörködteti az esprit.

Biz isten, megérdemelte volna, hogy megélje a »Hoch«okat és a Károlyi Gábor közbeszólásait.

NEMZETISÉGI POLITIKA

(Aktuális kép)

Ide a vonal alá teszem, mert sok abban a tréfás elementum.

Hogy nemzetiségi politikát csinálhassunk kicsiben, ahhoz három dolog szükséges: elõször egy város vagy megye, ahol nem laknak magyarok (az van elég), egy tekintélyes nemes ember és egy bohemien. Ez is van elég. És végre szükséges egy negyedik dolog is: egy miniszter.

A miniszter fogja a tekintélyes embert és megteszi az illetõ nemzetiségi megyébe, vagy városba fõispánnak, a bohemienbõl pedig csinál lapszerkesztõt.

A nemzetiségi fõispán sajátszerû species. Egy se hal se hús ember, akinek valami pereputtya vérségi kötelékben van az illetõ nemzetiséggel, amelyet kormányozni hivatott. Vagy az anyja volt rác, vagy a felesége az, ha rác vidéken regnál. De ennek meg kell lenni. Mert a nemzetiségi fõispánnak olyan kinézésre van szüksége, hogy alulról rácnak tartsák, felülrõl pedig magyar­nak. E Janus-arccal csibukozik aztán a »szeretve tisztelt« fõispán mindaddig, míg életfonalát el nem metszik a párkák vagy Baross fõispánságának tartama alatt odairányul a politikája, hogy e Jánus-arcot megtarthassa; néha suttyomban magyar, nyíltan rác, máskor nyíltan magyar és suttyomban rác. Lavíroz és mosakszik. Magatartása óvatos, homloka redõs, jelentései vidámak és megnyugtatók. Ha meghal vagy elmegy ti. a »saját kérelmére« (mert egy fõispán meghalni is valószínûleg a saját kérelmére szokott), kétféle nekrológot kap: a rác lapokban mint nagy rác hazafit siratják, a magyarokban mint nagy magyar hazafit, az »állameszme rendíthetlen bajnokát«. Egy szóval a világ még holta után sincsen vele tisztában.

Annál átlátszóbb firma képzõdik a bohemienbõl.

Ez a fiatalúr legelõbb is kigondol egy lapcímet (nem is valami nehéz dolog), az újszülött címnek megszerzi dajkául a kormányt, azzal leutazik mûködési helyére, a nemzetiségi városba (maradjunk amellett, hogy az is egy rác város), ahol olyan mély csönd uralkodik, mint a »Budapesti Közlöny« szerint a Fiume melletti tengeren.

Ez a csönd vagy igazi, vagy mesterséges, valószínûleg igazi. De mindegy, akármilyen. A méltóságos fõispán úrnak az az elve: »Quieta non movere«. Nem mozdul tehát semmi. Az emberek esznek, pipáznak, dolgoznak és fizetik az adót: a két elõbbit szívesen teszik, a két utóbbit kedvetlenül. Ennyi már megragadt a magyar nemzeti géniuszból a rácokban is.

A fiatal szerkesztõ, a magyar ügy nagyra hivatott apostola, szétnéz az idegen városban, szer­kesztõi irodát fogad, beállítja a nagy fekete kalamárist, nyomdával szerzõdik, mire megkezdi mûködését, az úgynevezett »küzdelmet«.

A cél igen szép, igen hazafias s a szubvenció is elég kerek összegecske.

A Hírkürt rajta van, hogy megérdemelje. Megjelenik és harcol. Igenis harcol. Üt, vág elõre-hátra, balra (a »jobbra« nem nyomdahibából maradt ki). Szikrázik a toll, frecseg a tinta, maró mint a lúg, mert én istenem, hiszen a Hírkürtnek is meg kell érdemelnie a kenyeret. Akár van ellenség, akár nincs. Ha verekedni küldték, hát verekszik.

Egy nem magyar feliratú cégtábla elég ok, Kukovics kereskedõ ledorongoltatik, Knezics gyáros szerb nótát húzat a majálison - ki kell pécézni a hazaárulót! Bertics városi tanácsos hajadon leányzói a szerb színekbe öltözve sétáltak a promenádon. Nyaktiló a Berticseknek!

A »Hírkürt« minden száma párolog a haza levagdalt ellenségeitõl. (Mind kövér, ritkított betûkkel vannak levágva.) A szerkesztõ megelégedetten dörzsöli a kezeit vasárnap.

- Ez aztán szám!

S legott küldi keresztkötés alatt Bereziknek, a sajtóiroda fõnökének.

Kék ceruza keretek jelölik a figyelemreméltó helyeket, mintha mondanák:

- Látja méltóságos uram, hogy küzdök én!

És e hatalmas Toldy Miklós (kit azonban gyakran hívnak, vagy tán csak azelõtt híttak Stern Móricnak), néhol kettõs keretet is csinál a támadásnak, susogván ezzel virágnyelven:

»Bizony megérdemelném a szubvenció fölemelését.«

A jó Berezik Árpád vagy olvassa a támadásokat, vagy nem olvassa, de azt mindenesetre látja, a krikszkrakszok

hangosan kiáltják, hogy õ küzd... rémítõen küzd, tehát hasznos ember és helyén van ott.

Foly hát az ádáz harc s minél jobban vastagszanak a »Hírkürt« kötetei, annál több Kukovics és Bertics kerül a hurokra.

A jámbor Kukovicsok eddig ugyan nem gondoltak a politikára, nem feszelegtek se ide se oda, maradtak egyszerûen a rõfnél, hanem a »Hírkürt« »belebõszítette« õket. Csinált belõlük nagy szerb hazafiakat, magyarfalókat - s aki egyszer a magyarba belekóstol, annak megjön ahhoz az étvágya.

Nehány évi szerkesztõi mûködés éppen elegendõ, hogy az egykori csendes város lázas dühbe legyen, a folytonos ingerkedések megtermik az ódiumot. Immár a fõispáni jelentések se oly vígak és megnyugtatók, bevallják szép szavakban:

»A hangulat, fájdalom, ellenséges tünetekben nem szenved hiányt a magyar állameszme iránt.«

Mire a kormánykörökben beáll az aggodalmas töprengés:

- Mit kellene ott csinálni? Ejh, átidomítjuk a »Hírkürt«-öt napilappá.

MAMELUK ÉLET

(Most és hajdan)

- Mire készül az ellenzék?

Ezt kérdi egymástól ahol három ember összejön: lesz-e skandalum, lesz-e sok »Hoch« megint?

S mikor ezt apróra megbeszélték, kiszínezve gazdag fantáziával Polónyi jövendõ akcióit, megemlítvén, hogy »Horánszky arca nagyon zordon«, áttérnek a másik kérdésre:

- Hát a szegény mamelukok vajon hogy érzik magukat?

- A mamelukok? Jól. Köszönöm.

A mamelukoknak sohasem volt jobb dolguk.

Azaz mit beszélek... volt, de csak egyetlen egyszer. Sok viszontagságon mentek keresztül szegények, de voltak arany napjaik is. Persze régen, még a boszniai okkupáció idején, mikor a kormánynak csak hét többsége volt.

Hét többség! Milyen csodálatos ez! (Talán csak mese!)

Tüneményes korszak, érdemes róla megemlékezni, s mostani ésszel elképzelni, hogyan is lehetett.

A »Wippek« jegyzéket vittek a mamelukokról, s minden szavazás elõtt halálos verejtéket izzadtak félelmükben, hogy együtt van-e az egész nyáj. Egész elaboratumuk volt, hogy a mameluk a nap minden órájában hol található. Vigyáztak minden lépésére, mint a két szemük világára.

Maga a hét ember borzasztó hatalom volt, s mindenik mameluk a hét egyikének tarthatta magát.

Ha egy kormánypárti képviselõ álmosan, bágyadtan jött a folyosóra, három miniszter ugrott oda kérdezõsködni:

- Mi bajod? Rosszul érzed magad? Ne okoskodj! Hadd lám az üteredet.

A derék Krajtsik akkor volt virágjában dédelgetve, mert õ mindig álmosan jött fel.

Hátha még haragos arcot mutatott valaki. Erre lett csak riadalom. A kormány összesúgott a »piros szobában«.

A pénzügyminiszter: Nem vettétek észre, hogy Móricz Pál haragszik.

A közlekedési miniszter: Pál? Haragszik? Ki bántotta Pált?

A király oldala melletti miniszter (szemrehányóan): Talán ki nem neveztétek valakijét?

Igazságügyi miniszter: Mindenkije hivatalban van.

Honvédelmi miniszter: De hát akkor miért haragszik?

Kereskedelmi miniszter: Ne kutassuk miért, elég, hogy haragszik, menjünk hát, és kérleljük meg a jó öreget. Ilyen nagy urak voltak a mamelukok.

Ha valami jó szónok perorált bent a teremben, s a tetszészajba és viharos tapsokba egy-egy köhécselés belehangzott, a jobboldali padokról egyszerre odafordult a párt figyelme. Suttogó moraj hömpölygött végig:

- Ki köhögött?

A párt oszlopai elhalványodva gondoltak a szomorú eshetõségre:

- Hátha hatra találunk leolvadni.

A miniszterek fölkeltek piros székeikrõl, háta mögé hurcolkodván a köhögõnek:

- Hol fáztál meg, az isten szerelméért? Miért nem vigyázol az egészségedre? Eredj haza, de rögtön, feküdj le, és igyál egy kis marmancs herbateát.

Szép, meleg élet volt az, ha ilyen volt, pedig ilyenformának kellett lennie azokban a kritikus idõkben.

Persze nem tartott soká. A párt elkezdett nõni és gyarapodni. Minden országgyûlésre több-több mamelukot küldött fel az ország. Lassan-lassan a tanácsterem patkójának a balhajlását is elérte a Tisza-párt.

A hajdani »hét többség« csak mint rege élt a mamelukok ajkain, s mikor felemlegették az öregek néha-néha esténként a »fehér asztalnál«, még a szájukat is megnyalták utána: »Hej, mikor még mi csak heten voltunk.«

Nagyot változott a világ azóta. Nem olyan becses többé a mameluk.

A miniszterek alig is ismerik õket mindnyájukat. Az ördög se törõdik velük. Duzzoghat már Boros Bálint kedvére, senki sem kérdezi: »Mért haragszol, bátya?« Köhöghet Rácz Athanáz: senki se javasol neki medicinát. Emich Gusztáv odáig jutott a rezignációban: »Hej, ha legalább a klubszolgát mi magunk választanánk.«

A párt nagy, hatalmas, hû és tömör - egy igazi nagy erdõ, ahol senki sem ügyel az egyes fákra, hanem holdakra méri.

Nemcsak a miniszterek nem törõdnek többé egyes apró emberekkel, de a Wippek se tartják többé számon. Kivált mióta szegény Vizsolyi meghalt, kinek az volt az ambíciója, hogy mindig száz legyen a többség. A »Wippek« megelégednek kilencvennel is. Aki jön, szavaz, aki nem jön, maradjon otthon. Hadd legyen valami a »távollevõk« rovatában is. Telegramok nem men­nek többé a »mezei hadak« után. Nyugton csibukozhatnak falusi kastélyaikban a »bujkálók«. Sõt, a folyosó csendes zugaiban is szemügy nélkül veszhet el szavazáskor egy-egy tépelõdõ.

Nem ijed meg már senki, ha valamelyik mameluk megbetegszik. Sõt, a haláleset inkább a kellemes események közé sorozható.

Legalább ürül egy kis hely.

Az »egy kis helyre« sokan várnak már. S mikor a fekete zászló meglebben a palota homlokzatán, közömbös arccal kérdik: nem azt, hogy »ki halt meg«, hanem »hol lesz megint új választás? «

* * *

Ez volt a mamelukok helyzete, s te jámbor hazánkfia, ki soha be nem pillantottál a kulisszák mögé, s csupán az ellenzéki ecsetek után ösmered a mamelukot, aki hited szerint egy húsosfazék mellé telepedve éjjel-nappal azon töpreng, miféle új adókat lehet még behozni, lásd be most e rajz után, hogy a mameluk egy meglehetõs szürke lény, akinek se alulról, se felülrõl nem jut ki a tömjénfüstbõl, aki nem sütkérezik a hatalom fényénél, nem arat tapsokat. Ha mégis mameluk, bizonyosan a saját kedvébõl és meggyõzõdésébõl az.

Persze a régi verõfényes napok emlékén felsóhajt néha. De, hogy e verõfény visszatérjen, az immár lehetetlennek látszott. Csak mint kuriózumot emlegették fel néha tavaly:

- Vajon leszünk-e még valaha becsben?

- Nem. Soha többé.

Egy-egy disszidens támadt néha. Ilyenkor némi derû ült ki a mameluk homlokokra:

- Eggyel megint kevesebben vagyunk, hála istennek!

De mi az! Egy csöpp a tengerbõl! Még a nagy véderõ vita is csak két csöppet bírt fölszívni!

Már a reményrõl is lemondtak, mikor egyszerre négy hasadékon kezd derengeni a verõfény...

Tisza megcsinálta a nagy emberek kabinetjét.

Hatalmas államférfiak ülik a piros székeket, erõtõl duzzadó kezek fogják a gyeplõket, tele munkakedvvel, tele ambícióval.

Hogy egy ilyen kabinet sok jót csinálhat, ha a munkához hozzáfog, az valószínûnek látszott, de hogy mi jó származhat ebbõl a szegény mamelukokra, azt senki sem gyaníthatta.

Pedig megtörtént: a mamelukoknak virradni kezd.

Az új miniszterek közt természetszerûen beállott a vetélkedés, hogy ki lesz a »második«.

Ki lesz? Ez a kérdések kérdése, mely a legközelebbi ülésszakban eldõl. Baross imponáló ereje, Wekerle sikerei, Szilágyi nagy talentuma, Szapáry Gyula szerencsés pozíciója vívják-e ki Tisza kabinetjében a »második« helyet.

Az összes mamelukok természetesen a Tiszáé - de ez nem zárja ki, hogy mellékszereplésekre is ne vállalkozhassanak, amikor üres idejük van.

A »második« hely azé, akinek több ereje lesz a pártban. És e hatalmas kabinetben a második hely is nagy dolog. Visszafelé fordult tehát a világ. A miniszterek nyájas arccal jönnek megint a klubba - mint valaha régen azelõtt. Krajtsiktól ismét megkérdik:

- Egy kicsit sápadt vagy ma. Talán nem aludtad ki magad az éjjel.

Boros Bálintnak, ha egyet köhög, javasolják a marmancs-teát.

Nyájasak és szelídek, karonfogva sétálnak az apró emberekkel és igen gyakran megkérdik:

- Mi ebben a kérdésben a te véleményed?

És a mameluki arcok e harmattól kezdenek kigömbölyödni, mint az elszáradt plánták. Az egész szabadelvû klub csupa megelégedés, csupa mosoly, csupa derû.

Tetterõ pezseg a kormányban, életkedv a pártban; és legfeljebb kíváncsiságból töpreng rajta az unatkozó párttag, mikor már végigolvasta a klub bársonyos olvasójában az összes lapokat, átszólván ásítozva a szomszédjához:

- Mire készül vajon az ellenzék?

A TEKINTETES AKADÉMIÁBÓL

- Szily vagy Beöthy?

Ez a kérdés. Két olyan derék, tekintélyes, kedves ember áll szemben egymással, hogy nehéz napja lesz az Akadémiának a jövõ hétfõn.

Egy hajdani alispánválasztás sem verhetett volna nagyobb port - mint most a fõtitkáré.

Fölkerekedének az összes fegyverfogható elemek: jó öreg Salamon, a »vasszorgalmú«, ki a »Budapesti Közlöny« szerkesztése mellett még az egyetemi tanárkodásra is ráér. Pulszky, az öreg »csataló«, ki minden csatában ott terem. Ott volt a lírai kedélyû Zichy Antal, a mézszavú Szász Károly, a jámbor arcú Hunfalvy, a száraz, vézna Szarvas Gábor, a fakó Than, a klopstockképû Schvarcz Gyula és a többi helybeliek. Még a levelezõ tagok is berukkoltak. S ádáz harci tûz égett valamennyiben.

- Itt ma nagy ütközet lesz

Gyulai Pál fölpaprikázva ült az elnöki asztalnál, farkasszemet nézve a kis termetû Szabóval. Mindketten úgy tûnnek fel, mint elaggott apródjai az elnöklõ Eötvös Lorándnak, kinek rokonszenves barna arcára hat gyertya lángja vetette fényét.

A mennyezetrõl ragyogó csillárok világoltak a kopasz tudósok fejére, kik közül kirítt a Wlassics és a Hampel dús hajzata és az Acsády szép választéka.

Természetesen az elnök nyitotta meg az új ülésszakot egy olyan meglepetéssel, ami testvérek közt megért egyiknek-másiknak vagy tízezer forintot.

Bemutatta ugyanis Semsey Andor levelét, melyben az százezer forintot ajánl fel tudományos célokra.

Éljen-zaj tört ki a teremben, mely több ízben megújult, amint az elnök részletezte a tíz-tízezer forintos pályadíjat. Ünnepélyes hangulat ömlött el a tekintetes Akadémián.

Széchenyi István óta nem hangzott itt ilyen frappáns szó. Százezer forint! Tíz tudományos munkára! Királyi bõkezûség.

A fiatal elnök eltalálta az alkalomhoz méltó formát:

- Felállással fejezzük ki köszönetünket, t. Akadémia. (És õ maga is felállott.)

Az akadémikusok mind fölemelkedtek, s még egyszer fölhangzott a terem boltíveit megrázó éljen. Csak egyetlen alak maradt ülve, aki Schvarcz Gyula és egy újdonsült levelezõ tag közt ült; egy fakószínû kopasz ember, szelíd kék szemekkel, egyszerû közömbös arccal.

- Miért nem állt fel? - mordult rá szomszédja, az újdonsült levelezõ tag.

- Nem illik - felelte az szerényen.

- Hogyhogy, uram? - szólt emez ingerülten.

- Mert hát én vagyok az a Semsey.

Valóban õ volt, ott ült csendesen, összehúzódva, majdnem röstelkedve a tudomány lelkes barátja, kit e közömbös kor szült annak jeléül, hogy az igazi hazafiság még nem vesztette el termõerejét, csak ugaron van.

* * *

E megható, de mégis egyszerû jelenet után (mely valaha történelmivé lesz) Munkácsi Bernát vitt el bennünket a vogulok és osztjákok közé.

Munkácsi Bernátról nem tudom, nagy tudós-e, de hogy okos ember, állíthatom, mert terjedelmesen leírt útjában villámvonaton cipelt, átugorván imitt-amott tíz-húsz lapot; minthogy a százezer forint furkálta a tudósok fejét, és senki sem törõdött a vogulokkal.

Annyit azonban mégis megtudtunk az értekezésbõl, hogy az orosz cár igen tekintélyes úriember, s miután Munkácsi Bernátot erõsen a pártfogásába vette, az Ural vidéki hatóságok roppant reverenciával viseltettek iránta, és a voguloknak ekképpen parancsolgatott:

- Mondjátok el népmeséiteket a cár nevében!

A kis Gyulai büszkén nyújtogatta a nyakát kifelé fehér puha inggallérjából arra a tudatra, hogy a fehér cárnak is imponál a magyar Akadémia.

A tudományos kirándulás után jött a kedélyes kortesvilág. A mai ülés harmadik felvonása.

Az Akadémia zárt ülése volt ez.

A hölgyek és reporterek eltávoztak, s kezdõdött a választási erõpróba annyi rafineriával, hogy szinte megcsodálja az ember. A Szily-párt az inkompatibilitás kérdését vetette föl, ravaszul megkerülvén a kérdés személyi oldalát.

Szily ugyanis hajlandó elhagyni tanári székét, ha megválasztják; Beöthy ellenben bele van szeretve az egyetemi katedrába, melynek kiváló dísze, s nem szándékozik azt elhagyni.

Nosza fogja magát a Szily-párt, s megindítványoztatja a kiküldött bizottsággal, hogy a fõtitkári állás minden más hivatallal inkompatíbilis legyen, minélfogva az állás javadalma is háromezer forintra emeltessék.

A Beöthy-párt összesúgott: Zichy Antal halasztást kér az indítvány tárgyalására, mert hát nincsenek itt a vidéki tagok. A szegény jó vidéki tagok! Csakhogy valahára õket is szóba hozták! A Beöthy-párt gazdag fantáziával látja õket, amint a hívó szóra jönnek kopott kofferjaikkal a zónatarifával... s pár napi halasztást kér.

Mert rettenetes dolog volna, hogy a vidéki tagok joga meg legyen csorbítva. Mit szólnának ahhoz a becsületes vidékiek, e jámbor tudósok, kik csak akkor jönnek tapétára háborútlan idõkben, ha a fekete lobogó nevükben leng a palota homlokzatán.

A Szily-párt vezére nem engedi a halasztást. A kérdés egyszerû, mindenki megértheti, minek azt tanulmányozni. E mellett szól Pulszky Ferenc és Gyulai Pál is.

Szász Károly a higgadtság nyergére ülve tör lándzsát a halasztás mellett. Schvarcz Gyula vehemen­sen lép a sorompóba, Szász segítségére rohanva, de az ellenzék ingerülten zúgja: »Szavazzunk!«

Eötvös fölteszi a kérdést:

- Elhalasszuk-e az ügyet vagy nem?

- Titkos szavazást kérünk! - kiáltja Schvarcz Gyula.

A parlamenti viharokban és a 25. § megszavazásában megedzett Vadnai gúnyosan vág közbe:

- Még erre se mernek nyíltan szavazni?

Csakugyan titkos lett a szavazás. Tizennyolc igen döntötte el a dolgot, hogy most kívánja tárgyalni az Akadémia az indítványt.

- Ez a Beöthy-párt veresége!

Ettõl a perctõl mind nagyobb-nagyobb erõre kaptak Szilyék. Than igen ügyesen fejtette ki - a választási finesz taligáját tolva -, hogy az Akadémiának »egész ember« kell (ez volt a Szilyék fõérve), mire az inkompatibilitás és a háromezer forintnyi fõtitkári fizetés már egyhangúlag ment keresztül, de ami különös, mind a két pont dühös elkeseredett vita után, mely hol részletessé, hol általánossá vált - amint a filozófusok vagy történettudósok beszéltek.

Pulszky Károly meg is oktatta õket, hogy a »Házban« ez sorba szokott menni, mégpedig elõbb jön az általános vita, aztán a részletes.

De nem volt igaza, mert a tekintetes Akadémia nem tanulhat a tisztelt Háztól semmit, míg ellenben a tisztelt Ház megtanulhatja a tekintetes Akadémiától, hogy egy kis jó taktika mellett személyi dolgokat elviekkel lehet eldönteni.

Hát nem elég simaság ez ilyen kálvinista atmoszférában. Az ülés 5 órától 9-ig tartott, ami nagy dolog, ha meggondoljuk, hogy Thaly nincs is idehaza.

SEMSEY

Ma õt ünnepli az egész sajtó, ma õróla beszélnek mindenütt. Az alacsony füstös kávéházakban, sõt még tán a Nemzeti Kaszinóban is. Még ott is imponált a százezer forint.

A nagy gavallérok, kik húszezer forintot szoktak egy-egy kártyalapra tenni, s akik most kerültek vissza Tatáról, megrökönyödve dugják össze a fejeiket:

- Hogy lehet annyi pénzt kidobni!

És ha eddig talán ösmerték is, tudom, gúnyosan kérdezik most egymástól:

- És ki voltaképpen az a »jókedvû« adakozó? (Ha ugyan szabad olyan mondatot adnom a szájukra, amiben »r« nincs.) Meglehet, kérdezték azt egyebütt is sok helyen, mert Semsey már régen mecénás ugyan, de oly zajtalanul teszi, hogy csak a tudós világ tud felõle. De az aztán egész adomakört fûzött össze róla.

Nem is olyan rossz, ha »jókedvû adakozónak« mondjuk, ami ritkaság a magyarországi adakozók közt.

Mert a magyarországi adakozók kétfélék.

Olyanok, akik testálnak (mint Rökk) s ezek nehezen teszik azt jókedvvel.

És olyanok, akik gálaruhában, ünnepélyes éclat-val vágnak ki egy nagy összeget. Ez is inkább hiúság, mint jókedv. Természetesen nemes hiúság.

De Semseynek az a természete, hogy adjon, hogy megszabaduljon a pénztõl, mikor az sokra gyûlik. Nyugtalanul, gondolatokba mélyedve jár-kel ilyenkor. Helyét nem találja. Úgy van vele, mint az olyan ember, aki rászokott a köpölyözésre, hogy a fölösleges vérétõl megszabaduljon.

Fiatal korában meglehetõs szerény körülmények közt élt, míg végre roppant terjedelmû birtokot örökölt Balmazújváros vidékén, de annyi adóssággal, hogy alig volt megtartható.

Tanácskozott ügyvédekkel, s ezek kieszeltek egy »modus vivendi«-t, ha az új földesúr szigorú életet él, nem költ, csak a legszükségesebbekre, akkor bizonyos idõ múlva tiszta lesz a birtok.

- És mennyit szabad költenem?

- Évenkint tizenötezer forintot.

- Én csak ezerötszáz forintot szándékozom költeni.

Az ügyvédek persze mosolyogtak rajta; tudták már, mennyit érnek a fiatal dzsentri örökösök jószándékú fogadkozásai. Nem ismerték Semsey férfias karakterét, hogy amit egyszer elhatároz - az »vas«.

Semsey olyan élethez látott e naptól fogva, mely közel áll a nélkülözéshez. Egy kis szobában lakott, olcsó ruhában járt, olcsó vendéglõkben étkezett, legfeljebb könyvekre költött valamit. »Ezek a legolcsóbb társaság« - mondá. Évek múlva hozzátette még: »és a legkedvesebb társaság«.

Hajlama a természettudományi könyvekhez vonzotta. Ezekkel élt. Késõbb azután ezeknek.

Sok-sok év kellett még így is, míg végre tiszta lett a birtok. Õ maga észre sem vette, úgy elröpült az idõ, csak akkor hökkent meg, mikor a tiszttartója egy napon azt jelentette:

Elhoztam az elsõ negyvenezer forintot, ami már a nagyságod jövedelme erre az esztendõre.

Semsey megijedt ettõl a tengernyi összegtõl.

- Hát mit csináljak én ennyi pénzzel?

- Költse el nagyságod, mert esztendõre még több lesz.

- De ugyan mire költeném?

- Hagyja itt ezt a diákos szobát és vegyen ki egy emeletet.

- Én? Hogy én a kedves kis szobámat itt hagyjam? Soha!

- Járjon nagyságod a Nemzeti Kaszinóba. Ott majd megjön a jó idea, hogy mit lehet negyvenezer forinttal csinálni.

- Hogy én a könyveimet elhagyjam? Azt ugyan nem cselekszem.

Nem is hagyta el. Inkább még többet vett hozzájok. A szegény életmód második természetévé vált. Undorodott a fölösleges kiadásoktól. Megtartotta kopott kabátjait, olcsó vendéglõjét, régi barátjait - a könyveket. És szerzett hozzájuk újakat is. Gyorsan nõtt most a könyvtár, volt rá pénz elég. Sõt a pénz több volt a könyveknél. Minden természettudományi munkát megvett, ami megjelent a kontinensen. Folyton vette, hozatta az újdonságokat, de azért a negyvenezer forint mégse fogyott el. A könyvek ellenben egyszer csak elfogytak és Semseynek nem volt mit olvasnia többé, a pénz pedig nemhogy elfogyott volna, de egyre nõtt, kölykezett, s egészen kétségbe ejtette, hogy õneki most azt õriznie kell.

Vagy a pénz lenne kevesebb, vagy a megveendõ könyv lenne több.

Hanem, nini, hiszen ezen segíteni is lehetne.

Ha például õ is íratna néha egy jó könyvet, mindjárt több lenne a könyv, és kevesebb lenne a pénz. Azonfelül volna új olvasnivalója is.

Így fogta meg Herman Ottót, kit úgy becsül, mint a két szeme fényét, rásegítette, beleösztö­kélte a gyönyörû halászati könyv megírásába, most meg újabban a madarakról szóló munkába ugratta be.

De a pénz még mindig nõtt, nõtt, bolondul nõtt. Mert hiszen Herman Ottó is csak egy van, s az is csak egy könyvet írhat egyszerre. És az kevés, nagyon kevés.

Elhatározta, hogy új Herman Ottókat fog keresni, s így született meg fejében a nemes elhatározás: tíz könyvet íratni egyszerre, s tízezer forintot adni a könyvírók mindenikének.

A tekintetes Akadémia megörült a dolognak (tudom, szép álma volt Tóth Lõrincnek az éjjel), pedig a dolog, amilyen szépen kezdõdik, még kellemetlenül is végzõdhetik az Akadémiára nézve.

Elõször kisül, hogy ott tíz Herman Ottó nincs. Másodszor kisül, hogy Semsey ezzel a százezer forintos furfanggal (valóságos fehér holló a különféle jelzõjû furfangok közt), derekasan megkölteti az Akadémiát, kifogván közmondásos zsugoriságán.

Mert a tíz díjazott munka a legkisebb számítás szerint is legalább ezer ív lesz, s ezer ív kinyomatása, tisztességes díjazása legalább százezer forintot fog kirántani az Akadémia jól begombolt kabátjának belsõ zsebébõl. Lesz ott talán még sírás is.

De lesz, ami lesz, egy bizonyos, hogy Semsey a nevét tiszteltté tette minden idõkre. A tegnapi adomány minden magyar szívet átmelegített éppúgy, mint egykor a gróf Széchenyi Istváné. S egy reményt ébresztett a pesszimisták folyton növekvõ táborában.

Magyarországon ugyanis, bár kevesen, de eddig voltak olyan emberek, akik tudományos könyveket írtak (mert a piszkebokrok olyan vidéken is vadon megtermik a bogyóikat, ahol nem eszik a piszkelekvárt), de az olyanok kihaltak még Corvin Mátyás királyban, akik tudományos könyveket írattak.

Ha ez a csoda megtörtént Semseyben, nem lehetetlen, akadnak majd egykor olyanok is (ne tessék haragudni, ha valami nagyon bolondot mondok), akik a tudományos könyveket olvasni is fogják. Mert ahol már a piszkét ültetni kezdik, ott már nemsokára enni is fogják.

A FEHÉR ASZTALNÁL

Olyan tanyát, ahol a választók lakmároznak, eleget pingált már toll és ecset. Sok festékkel jár, mondhatom.

Lássunk most egyszer - az Ábrányi Lajos képén olyat, ahol a választottak vacsorálnak. A haza atyái ülnek ott sorban, többnyire mameluk képviselõk.

Ohó, hát hol vannak azok a híres húsos fazekak! Miféle szegénység ez? Az asztalon alig van valami innivaló, sõt még szék sem jut mindenik nagyságos úrnak. Hát ilyen nyomorban élnek idefent a képviselõ urak?

Nem volna jogosult a sajnálkozás. A képviselõ urak jól esznek-isznak, csak a piktor a hibás, aki irigyen abban a pillanatban állítja elibénk jól sikerült arcképekben, mikor már a konyaknál vannak, amit »schlaftrunk«-nak nevez Krajtsik Ferenc. Ilyenkor már ki-kiütögeti magát az ellenzéki szellem a kormánypárti elmék pórusain, s aki hallgatja õket, azt hinné: a mérges öreg Kont vacsorál ott harminc társával.

Persze másképp volt délelõtt a szavazásnál... No de hagyjuk ezt! Tartsunk szorosan a kép magyarázatához. A színhely a Szikszay rotunda szobája. A mameluk sokadalomból imitt-amott egy-egy ellenzéki arc is kibukkan mint búzakalász a rozs között, sõt egy-két nem-képviselõ is kellemesen enyhíti a szürke egyhangúságot. De a nem-képviselõk is elmaradhatlan járulékai a Háznak. Ott ül Lukács Béla mellett a szép szakállú Farkas László, a képviselõi párbajok doktora, s hallgatván a melegedõ vitákat, gyakorlott elmével méregeti, melyikbõl kerekedhetik duellum. Tibád háta mögül Náday Ferenc lesi ki magának az alkalmas embert, akit a Csíky legújabb darabjában a színpadra vigyen, mert így szól a Csíky-féle recept: »továbbá végy egy komikus képviselõt s utánozd három felvonáson át«. Bartók Lajos finom szatirikus arca is ott fehérlik s gunyoros mosollyal kísérve ömlik belõle a sok maró aperçu, míg ugyanoly szaporasággal gyûlik bele a »Bolond Istók« jövõ száma. Kiss Ignác nemes Pest vármegyét képviseli, a »volt« vármegyét, míg ellenben dr. Turóczy Kálmán a leendõ országgyûlést. Az új országházból a fundamentum és Turóczy Kálmán már készen vannak.

Valami fontos kérdés lehetett ma a Házban, mert nagy hullámokat vet a vacsorai diskurzus. Egy elbeszélõ nem bírja lebilincselni a társaságot, mint egyébkor; szanaszét beszélnek. Horváth Gyula Ábrányi Kornéllal csinálja a partikularizmust, báró Kemény Endre Tibádot tartja szóval. Csak úgy nyeli a báró kuriális stílusát az odahajló tanulékony Lõrinczi György, »a Krausz igazolója« és Münnich Aurél, az »aranyszájú«. Mert, ha õ nyitja ki a száját mint hadügyi elõadó, az mindig sok zsák aranyába kerül az országnak.

Még nincs késõn este, mert még nem álmos Krajtsik, kinek árnyéka mûvészien vetõdik a harmadik sorba... ha ugyan nem Mohai Sándor az. Azazhogy mégis késõn este lehet, ha Beöthy Algernon már fölcihelõdött az asztaltól. A Ház nagy juxmestere egy kissé megvedlett már. Még nemrég hajjal és szakállal ellátva láthatta a közönség, most íme se haj, se szakáll. Az egyik magától hullott ki, a másikat õ maga borotváltatja, dacolván az idõkkel - mert nagy logikátlanság az a természetben, hogy a haj hiánya a fejen öregít, az állon fiatalít.

A zöld asztal kultusza nagyon összefér a fehér asztaléval. Sõt kölcsönös hatással vannak egymásra a mi közéletünkben. Amit a fehér asztalnál összefecsegnek, azt sokszor tálalják fel a zöld asztalnál és viszont.

S kivált a vacsorák bírnak különösebb jelentõséggel. Hiszen valamikor komoly ellenzék viselte a »vacsora« pártnevezetet: a Lónyay-frakció. A franciák reggeliznek egymással, az angolok értekeznek, a németek sétálnak, a magyarok pedig vacsorálnak együtt.

Ha két képviselõ találkozik, s némi udvariasságot akarnak kifejezni, elmaradhatatlan a kérdés elváláskor:

- Hol vacsorálsz ma?

Ki hol lakik, hogy él, miképp él, az maradhat homályban, de hogy ki hol vacsorál, az örökös evidenciában van tartva. Vacsorálni szükséges a politikusnak, hogy ösmerje társai hangulatát, szükséges a strébernek, hogy nexusokat szerezzen. Akitõl a doktor eltiltja esténkint a fehér asztalt - az már maradjon el a zöld asztaltól is. A vacsoránál nyílik meg a magyar szív, itt szövõdnek a barátságok, s alakulnak a klikkek, melyek nem ritkán nagy befolyást ragadnak magukhoz. (Egy ilyen vacsoráló klikk, a »Sasok« uralják a fõvárost is.)

A legismertebb képviselõi tanyák a »Hungáriá«-ban, a »Vadászkürt«-ben, a »Szikszay«-ban és az »Angol királynõ«-ben székelnek. Ez utóbbi helyen vacsorálnak a nagyurak, az excellenciások, fent az emeleten, a Deák egykori asztalánál. Maga Tisza Kálmán is ide tér be nyár elején és végén, ha egy-két napig szalmaözvegy.

Különféle vonzerõk és tradíciók. A »Hungáriá«-ban a keddi vacsorán gyûlnek össze a fiatal kormánypártiak. (»Mamelukdedó«-nak is nevezik a kompániát.) Az anyaméh Láng Lajos. E köpûbõl rövid idõ óta egy miniszter (Wekerle), egy államtitkár (Láng Lajos) és számtalan fõispán került ki. A »Vadászkürt« Teleki Gézát adta. Csak a »Szikszay« volt meddõ s vegyes alkatelemeinél fogva csupán disszidenseket produkált, míg végre megerõltette magát, szülvén Tibád Antalt, az államtitkárok legnépszerûbbikét. Most már a Szikszaynak is megvan a termelõ rangja. Az is a Bektas kertje immár, ahonnan tulipánokat is lehet tépni.

Itt volna-e egyébként Fenyvessy Ferenc? Mennydörgõs csinos fiú, kivált így György Endre mellé állítva! Persze a jeunesse dorée e szögletéhez csatlakozik Takács Lajos, a nagy »adomázó«, kit (bankhivatalnoki minõségére célozva) azzal csipkednek, hogy »nappal zsidó, este dzsentri«.

Bezzeg mennyivel komolyabb a sor másik széle, melyet nemes, nemzetes és vitézlõ Grünwald Béla nyit meg nagy homlokával, mint ékes kezdõbetû. Folytatódik Pogányban, kinek ifjonti fejét hó köríti, fõtisztelendõ Firczák Gyula Beöthy Algernonhoz húzódik, pedig az dévajul ijesztgeti, hogy ennek a képnek, ha elkészül, az lesz a címe: »Indulás az Orpheumba«. Odébb Urányi Imrével néz barátságos farkasszemet Dárdai Sándor, a tisztelt Ház jeles pennája. Nini, Lukács Bélát is eleresztette ma Baross vacsorálni. Figyelemmel szívja magába a viták mézét, mérgét Torma Miklós; nem úgy Boros Bálint, a vén mameluk, aki a szózáport eleresztve a füle mellett, emészt, s egykedvûen mereng maga elé, mintha mondaná: »Mire való az a sok okoskodás! Úgyis az történik, amit a „generális” akar!«

Ekképpen vált halhatatlanná a Beles János pogácsa-arca is. Hajdani jó Vámos Béla szintén fölbukkan még egyszer a láthatáron. Visszajáró lélek. Kende Mihály egyetlen mondatából élõdik, melyet a legutóbbi részleges miniszterválság alatt hangoztatott: »Új talentumokat kérünk.« A göndörhajú Lázár Árpád egészen kihajlik a sorból. Kevesen kérdezik: »ki a pártvezére?« - sokan tudakolják: »ki a borbélya?« Pirospozsgás arca ragyog a megelégedéstõl. Egy ellenzékié tehát a legmamelukabb ábrázat az egész képen.

[AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1890-RE.] ELŐSZÓ

Egypár Teleki-tragédia hevert az asztalomon az Almanachba szánt rajzok és novellák mellett.

Egy este, ki hitte volna, beszélgetni kezdtek a kéziratok egymás közt, vagy hogy csak álmodtam én azt.

- Hol vagyunk? - szólalt meg egy sárga téka.

- A bírálónál - felelte egy másik tragédia.

- Új bíró, rossz bíró. De hogy jutott be ez az ember az Akadémiába?

A kéziratok elkezdtek kacagni. S olyan bántó, ízetlen az, mikor a komor, méltóságteljes tragédiák röhögnek.

- Hogyan jutott be? Hahaha! Nehéz beteg volt, azt hitték az akadémikusok: »No, ez ugyan nem fog már többé írni«, tehát beválasztották.

Sértõdve izegtem-mozogtam ágyamban, midõn közbevág szerény hangon egy novella:

- Jó estét, színdarab urak, jó estét!

- Szervusz, fráter! - szólt oda fumigatíve egy zöld vászonkötetû Teleki-darab. - Mit kerestek itt, jámbor teremtmények?

- Mi az idei Almanach novellái vagyunk.

- Úgy? - dünnyögte gõgösen az elõbbi. - Almanach - Papírkosár az, vagy könyv? Ami különben egyre megy.

- Ne olyan hetykén, színdarab urak! Mi mind a legjobb családokból származunk, köztünk van Jókai is.

- Kár dicsekednetek Jókaival, amice, mert Jókai, úgy van éppenséggel, mint az én elsõ felvonásomban szereplõ király, kinek azt jósolta az egyik bölcs: »Rossz sor vár reád, oh király, minden rokonod szemed láttára pusztul el«. Mire a király dühbe jött, leüttette a bölcs fejét, mondván: »Egy okosabb bölcset kérek.« Az okosabb bölcs ugyanazt jövendölte, de okosabb formában: »Szerencse vár reád, oh király, minden rokonod túléled.« Ez már bezzeg tetszett a királynak, de mi azért mégsem tudjuk, azért élte-e túl a rokonait, mert õ ugyan nagyon erõs, vagy azok voltak nagyon gyengék.

- Kuthy, Jósika rég a feledésbe merültek, s õ negyven év óta uralkodik a szíveken.

- Elég egészségtelen állapot. Nálatok azt is mondhatná Jókai: »Az idén semmit sem írok, az idén tehát nem lesznek új könyvek.«

- Eddig valóban így volt, de most új éra jön. Eddig egy fenyõ magaslott ki, de most többen vannak. Kisebb fák, de egy egész erdõ.

- Mi az mind Jókaihoz képest!

- Együttvéve mégis legalább egy másik Jókai. Az öreget nem bírtuk legyõzni, hát felosztottuk. - Tóth Bélában megvan színgazdag, ragyogó nyelve, Beniczkynében leleményes meseszövése, Muraiban vidámsága, Peteleiben gyöngédsége, Bársonyban leíró ereje.

Rikácsoló, epés hangon förmedt most fel egy barna kötésû tragédia, mely e jeligét viseli homlokán: »Gyõzni és meghalni.« (Ami a Teleki-pályamûveken gyakran éppen ilyen sorrendben esik meg.)

- Ugyan, ugyan, hogy nem restellsz fecsegni, csacsogni, mint valami szalonvígjáték, s pláne ilyen alacsony lényekkel. - Kikérjük ezt a hangot! - kiáltoztak ingerülten az Almanach kéziratai.

- Ha én novellagyûjtemény volnék, gúnyolódék a »Gyõzni és meghalni« jeligéjû darab, mostani jeligém helyett ezt íratnám fel a címlapra:

Non Argus cignus, non Magdalena Mathusal
Non Habakuk, Lazarus, Caseus ille bonus.⁶⁸

- Milyen ostoba élc ez!

A tragédiák vihogtak, a novellák türelmetlenül fészkelõdtek.

- Nem annyira élc ez - folytatá az elménckedõ tragédia -, mint inkább gyakorlati útmutatás. Mert mikor a magyar novellagyûjtemény végre a sajtostól a közönség kezébe jut, legalább rajta legyenek a jó sajt fõkellékei.

Nagy csapkodás, suhogás támadt erre; vagy egy ablak van kinyitva valahol és a széláramlat pajkoskodik a kéziratokkal, vagy pedig összeverekedtek.

- Piff, paff! - hangzik élénken. - Rúgd meg! Rúgd meg!

- Vigyázz! - sikolt vékonyka hangon egy rajzocska. - Hátha egy apának vagyunk a gyermekei.-

Zûrzavaros kiáltások keletkeznek:

- Ne hagyjuk magunkat!

- Ti, szemtelenek! Hát illik hozzátok ilyen neveletlenség? Hozzátok, akik jambusokban beszéltek?