1889
PARLAMENTI KARCOLATOK

A MAI ÜLÉS [febr. 15. ]

Mintha egy érdekfeszítõ könyvet becsap az ember és ki nem nyitja két hétig.

Hol is hagytuk csak el?

Igen, emlékszem már, mikor katonai kordon volt vonva a Sándor utcán, mikor emlékezetes sétáját tette Péchy Tamás. A szélbal dühös üvöltései fülembe csengnek. Ott künn a tömeg hullámzott, zajgott ingerülten. Valaki azt indítványozta az egyik miniszternek a folyosón:

- Nehány lövés, kegyelmes uram, s beáll a csend.

A miniszter a fejét rázta.

Pedig igaza volt az illetõnek. Nem is kellett nehány lövés. Elég volt egy. Az is messze Meyerlingben dördült el, s beállt a csönd. Hallgatag lett az utca, a kaszinó és prímási aula. Felsõ és alsó régiók. A vörös posztót elfedte a fekete posztó.

De ma megint kinyitottuk a félbeszakított könyvet. A Ház elõtt az utcán nemzetiszín karszalagos detektívek jelezték, mint a könyvekben a fülek, hogy hol hagytuk el a kedélyderítõ olvasmányt. Egy mérges fejezetnél. A detektívek kezében vesszõk voltak, rakoncátlan suhancok ellen való fegyver, s ez a semmibevevése a tüntetõknek volt a legjobb csillapítószer. Gyéren mutatkoztak az utcán, s akik ott õgyelegtek, azokba is befagyott a múltkori virtus. Vékonyan és inkább csak úgy a suba alatt abcúgoltak.

Bent a Házban a régi nótát kezdte az ellenzék. Mindjárt a Péchy jelentésénél, mely a fölségnél tett részvétlátogatásról szólt, kezdõdtek az idétlen ingerkedõ közbeszólások: »Hát ön sírt-e?« Majd fölállt Ugron Gábor, s az õ bõsz hangján, s paprikás szavaival dörgött a kormány ellen, mely a király gyászával korteskedik; érté ezalatt a király tegnapi válaszának befejezõ sorait.

Az elnök tiltakozólag rázta a csöngettyûjét:

- Ne tessék a király személyét a vitába vonni. Kivált ily szomorú eset után.

- Ez is szomorú eset - csattant közbe egy banális hang.

Ugron folytatta az õ útját, egyre izzóbban, merészebben, mint a viaszkkal ragasztott szárnyú Ikarus. A kormánypártról tömött »eláll« kiáltások vegyültek bele szavaiba, a habarékpárton nyugtalan fészkelõdés volt észrevehetõ, Apponyi lesütötte a fejét mogorván, csak a Károlyi Gábor szeme csillámlott élénken és Ábrányi Emilé, kit trón hajolni nem lát.

Ugron után, kit másodízben is rendreutasított az elnök, Tisza Kálmán jelenté ki rövid, eleven beszédben, hogy õfelségének az ilynemû válaszaira a kormány nem folyik be.

- Megszoktuk már önnek nem hinni! - kottyant bele Polónyi.

A jobboldalról nagy méltatlankodó zaj támadt, s egyre több-több ember kezdett ébredezni, élénk helyeslés, tetszésmoraj, váltakozva lelkes éljenzés szakította meg a generális mondatait.

A szabadelvû párt mint a mesebeli koldus megrázkódott, s kezdte eldobni apródonkint fásultsá­gának jelvényeit, elõször az õsz parókáját, az elaggottság álarcát tépte le, aztán a mankóit hányta el, kinyújtotta a lábát, levette szemeirõl a hamis hályogot, felgyûrte nagy kezét, mely már kiaszottnak látszott, s mutatta hatalmas izmait. Mikor Szederkényi arról kezdett historizálni, hogy vegyék le a javaslatot a napirendrõl, míg az ostromállapot el nem múlik, fergetegszerû zaj támadt.

- Eláll! Napirendre! Hogy lehet ilyeneket beszélni?

Pázmándy felugrott ingerülten, s valamit beszélni próbált a mindent elnyelõ roppant lármában.

- Eret kell rajta vágni! - Ordítá egy maliciózus mameluk.

Szederkényi halványan állt ott, néha egy percig se bírva beszédjébõl a következõ szót kinyögni, s mindenik szavánál megújult a folyton növekvõ ingerültség tomboló szilajsággal.

Ekkor lépett be a terembe a nagy közbeszóló Hoitsy. Szétnézett, észlelte egy kis ideig a jelenetet és sóbálvánnyá meredve állt meg a mediumon.

- Hát mi történt itt? A Ház ugyanaz, ami volt. A javaslat is ugyanaz. A miniszterelnök is ugyanaz. De a párt, amelyik a háta mögött ül, az egy egészen másik párt. És hol van a múltkori szélsõbal? Hát odaát van az is! Csakhogy ott Almássy Sándort Almásy Gézának hívják. (Ni, milyen vörös a dühtõl.) Polónyi bömbölõ hangja a Körösi Sándor torkából ömlik, s Ugron ingerült gesztusait Szlávy Olivér csinálja. Csak éppen Károlyi Gábornak nincsen párja.

Minthogy a jobboldal zajong most, a balvidék merül el morogva hallgatagságba. Szederkényi végre is rimánkodásra fogja a dolgot az elnöknél, hogy csináljon csendet. Az elnök csakugyan elkezdi rázni a csengettyûjét, de hasztalan. A mamelukoknak tetszik a mulatság, hogy most õk a »vásott gyerekek« s a zaj, toporzékolás nemhogy szûnnék, hanem átragad a legkomolyabb elemekre is; még Ucsu is a padot veri a tenyerével.

Már-már Szederkényiben rekedne a beszéd talán örökre, ha híre nem fut, hogy a szélsõbal név szerinti szavazást fog kérni kötekedésbõl, s a mai nap megint munka nélkül telik le - inkább kihallgatták hát Szederkényit, s gyorsan, felállással dõljön el, hogy a javaslatot folytatni fogják.

Apponyiék is a szélsõballal álltak fel a javaslat levételére. Gúnyos taps hangzott fel a kormánypadokról. Sokan a fejeiket csóválták Apponyi felé, mintha mondanák: »Hát ön is, ön is? «

Erre aztán megindult a részletes tárgyalás, de már egészen parlamentáris modorban, ingerültség, zaj, közbeszólások nélkül, szelíden, csendesen.

Az elnöki csengettyû, tudom, csodálkozott, hogy nem nyúlnak hozzá. Péchy megelégedetten húnyta le szempilláit, s álmodozva könyökölt trónján, a béke áldásait élvezve, miközben édesdeden merengett el magában:

- Istenem, de mégis nagyon erõs ember vagyok én.

A T. HÁZBÓL [febr. 20. ]

Vagy öt napja nem írtam már karcolatot. (Egy másik kollégám vette fel azt az öreg pennát, melyet a parlament üléseinek leírásában elkoptattam.)

- Csinálja õ - mondám -, mert nekem nem hivatásom. Nem szerzõdtem én harctéri tudósítónak.

Azalatt egy kis dolgom is akadt; a házmesteremet, Klopka Vincét kellett kiszabadítani Török Jánostól, akit, mint tüntetõt, befogtak a múlt napokban.

Közbevetettem a kormánypárti befolyásomat, s kieresztették a vén fickót.

Mikor kilépett a börtönbõl s megpillantott, egy önkéntelen »abcúg« szaladt ki a szájából.

- No, szépen vagyunk, öreg! Hát maga miért jutott be?

- Haragszom Tiszára! - mondá zordonan.

- De miért haragszik?

- A 25. § miatt - szólt az ökleit megrázva.

- Az önkéntesség miatt? De hiszen maga magtalan, öreg. Nincsenek gyermekei.

- A nyelv miatt haragszom.

De hisz maga egy szót sem tud magyarul.

A vén morva habozott egy percig, mialatt vadul forgatta vérbe borult szemeit.

- Mindegy... mégis haragszom.

No, az már más. Megnyugodtam benne. Klopka Vencel haragszik. Klopka Vencelnek minden mindegy, õ azért mégis haragszik. Derék jó Klopka, hát csak gyere haza és haragudj tovább.

Hanem mikor aztán azt láttam a laptudósításokból, hogy az egész Ház tele van Klopka Vence­lekkel, s hogy a Házbeli Klopka Vencelek gyárilag készítik az utcabeli Klopka Venceleket - mégiscsak elgondolkoztam, hogy nem érdemes ezt a komédiát, ami a Házban folyik, csatának nevezni. Visszamegyek én oda, s újra tréfálok felette.

Hát nem is valami olyan vérlázító dolog az, ami ottan folyik. Nem igazi csaták ezek. Nyíl pattan, golyó hull, de senki sem hal bele, hiszen csak egy sebesült van örökre: »a Ház méltósága«.

Kavarog a két tábor, elkeseredetten, izgalommal. Az ellenzék sokféle fegyverrel dolgozik; dobbal, síppal, sárral. Csak ritkán rengeti meg a Tisza páncélját komoly buzogányütés.

A híres 14. §-t tárgyalják, melynek a régi szövegét állította helyre Tisza. (Ejh, be sok jó ellenzéki beszédet tett vele semmivé!)

Azt hinné az ember, hogy ez a § most már »éljen«-nel megy körösztül. De a Klopka Vencelek kiszámíthatlanok.

Az ellenzékiek csak vérszemet kaptak:

- Ha a 14-ben engedett, engedni fog a 25-ben is.

A kormánypárti vakondokok sincsenek megelégedve a fejleményekkel.

- Az a baj - mondják -, hogy a generális Tisza Lajosra hallgatott, mikor Horváth Gyulára kellett volna hallgatnia; mikor meg aztán Tisza Lajosra kellett volna hallgatnia, Horváth Gyulára hallgatott.

Persze mindenik azt szeretné, hogy õrá hallgasson, akkor is, ha Tisza Lajosra, akkor is, ha Horváth Gyulára akar hallgatni.

Ennélfogva éppen olyan izgatottsággal folyik a 14. § az új szöveggel, mintha még meglenne a régi szövege. Sõt még azonfelül gúnyanyagot találnak az oratorok a szövegcserében.

A terem padjai népesek, a karzat zsúfolásig tömve van. Harcias hangulat lengi át a hármas tábort. A kedélyek irritációja meglátszik az arcokon és a gesztusok hevességén.

Az indulatosság magasra veti fel hullámait, néha összecsapnak a Ház felett, s e habok tarajos hátán egy fonnyadt bokréta úszik: a parlamenti illem.

Egy gyenge elnök tartja a kormányt; keze puha, erõtlen, elméje lassú, judíciuma gyermeteg, szíve jó, szeme homályos; kínos vergõdéssel evickél ki egy-egy forgatagból, de néha éppen beleevez.

...Hiszen ha az a csengettyû olyan volna, mint a Dagobert királyé (ez az egyetlen monarcha, akit a szélbal is respektál, tõle kölcsönözgetvén anekdotákat), melyet csak meg kellett rázni, s kiugrott belõle egy szellem, aki azt mondta: »Most ezt tedd, most ezt mondd, fölséges uram!«

De a szegény elnöki csengettyûnek csak egy gyámoltalan picike nyelve van, mely mint a lutheránus harangé, vékonyan ketyegi: »se ide, se oda - se ide, se oda.«

A lutheránusokról jut eszembe, hogy a mai ülést a szászok kezdték. Filtsch József és a »nagy sebesült«, Zay Adolf akik persze mind különb magyar emberek Tiszánál, s védték az alkotmányt, hogy még a nyakuk is beleizzadt.

Az ellenzék éljenezte õket, õk pedig, mikor leültek, hamiskásan hunyorítgattak egymásra. Közbül Orbán Balázs beszélt, aki sokban hasonlít Démoszthenészhez, de persze abból az idõbõl, mikor még kavics volt a nyelve alatt.

Majd Tisza István állott fel, egy okos, átgondolt beszéddel - mire megindult a színielõadás odaát. Károlyi elõvette a kellékes kosarát, s a tegnap betanult népies közmondásokat vette elõ »tojás tanítja a tyúkot«, »rugdalózik a ló, mikor abrakot érez« stb. (amik mint valami nagy elme szikrái, ritkított betûkkel fognak megjelenni a »Pesti Napló«-ban). Lukáts Gyula szellemi nemzetiszín pántlikákat eregetett a szájából. Justh Gyula rázta a pléhet (a színpadi mennydörgést), Polónyi ellenben méltóságteljesen csak néha csapott egyet a nagy dobra: »drum, brum«, mikor már látta, hogy (ügyvédi stílusban szólva) lármafolytonossági hiány mutatkozik. Meszlényi Lajos a cintányérral dolgozott. Sõt, ma hozzájuk csatlakozott Gulácsy Gyula is. Ha netalán ezekkel a fegyverekkel csakugyan sikerülne megbuktatni Tiszát, hadd jusson be õ is a történelembe. Hoitsy, a közbeszólások atyja pedig nagy megelégedetten nézte az õ csemetéit, s csak néha bólintott a fejével: »derék gyerekek vagytok«.

Míg a miniszterölõk különféle kiáltásokkal köszörülték az elméjüket, addig az ellenzéknek a parlamentarizmust tisztelõ része mesterkélt triccs-traccsba ereszkedett; igazi tengermorgás volt, mint mikor a bálban szünóra van, s millió gardedám nyelve cseveg, csacsog.

A jobboldal nem gyõzte kiáltozni: »Halljuk, halljuk!« Csend! Alszik az elnök? Csendet! Csendet!

A pártot hatalmasan tudta átmelegíteni a fiatal szónok. Egy ideig fázékony és közömbös volt. A nagy test mindig lomha.

Zajos helyeslésekben tört ki, mikor Tisza István azt fejtegette, hogy miért nem lehetett a 14. § szövegét régebben megváltoztatni.

Meszlényi közbevágott:

- Andrássy Gyula csinálta az engedményt, nem a kormány. (Fenyvessy Ferenc, aki bennfentes az udvari titkokban, jóváhagyólag bólintott a fejével.)

Tisza István alatt fölvillanyozódott, föléledt a párt, csak éppen Körösi Sándort nyomta el a buzgóság a fülledt, ernyesztõ légben, s bekeverõzvén szenderébe a szélsõbali akciók, odaálmodta magát a jó öreg a debreceni nagy piacra, ahol a túloldali hangok tarka zûrzavarba öntõdve, ama bizonyos sátrak alól jövének.

Mire Körösi fölébredt, már akkor illedelmes csend volt a Házban. Apponyi Albert beszélt. Apponyi mindig elementáris erõvel hat. Ma pedig a »Pesti Napló« szerint »úgy lõtt Tisza ellen, mint Carver«. A golyót ugyan nem látta senki, de a füst az csakugyan nagy volt, és ott kóválygott szédítve és újra átláthatlan felhõvé tömörödve.

Tisza rögtön felelt neki, persze nagy zaj közt, a Hoitsy és Károlyi sztereotíp sürgetései mellett, hogy »mondjon le«. Mai beszéde is dialóggá lett. Óriási lárma, tombolás tört ki majd minden mondatánál. Minél jobban kért csöndet az elnök, annál több lármát fejtettek ki az ellenzékiek. Rimánkodó szavai elmosódtak. Egy-egy üvöltés tarkította meg néha az idegbántó közbeszólásokat: »Éljen Apponyi«.

Hanem erre aztán felforrt a méreg a kormánypártban, s mikor nyomban a kormányelnök után Apponyi emelkedett fel személyes kérdésben szólani, felviharzott lelkesen az »éljen Tisza«. A jobbpárt egy része kivonult. A bennmaradtak pedig a jobb ajtó mögött zajongtak, nem engedvén Apponyit szóhoz jutni:

- Nem hallgatjuk! Majd holnap!

Percekig állt ott a bántó termetû ellenzéki vezér, félszegen, nem tudva, mit csináljon nagy kezeivel, hajladozó derekával, mozgékony arcizmaival, ziháló orrlyukaival a szokatlan helyzetben... hogy õt, az elkényeztetett szónokot, akinek beszédjei után, mikor feláll, a frázisfukar Tisza is õsidõktõl fogva egy szóbokrétát nyújt át (»az elõttem hangzott ékessé

gekkel gazdag beszéd« s több effélét) most nem akarják meghallgatni.

Beöthy Ákos kétségbeesetten próbálkozott az õ vékony »halljuk«-jaival, amelyekkel mellényeket nagyon jól lehetne varrni, de szózivatart elállítani nehéz.

A szélsõbaliak lázas dühvel ugráltak ki a mediumra.

- No, jól van - hörgék -, de a miniszterelnök sem fog többé szólani. Megmutatjuk.

Már most úgy volt, hogy Tiszát nem fogjuk többé hallani az életben, örökös szilenciumra lévén ítélve a szólásszabadság bajnokai által, ha az elnök észre nem veszi a zajongó mamelukokat. Egyszerre dühre lobbant.

Micsoda, hát még ti is lármázni mertek? Örüljetek, hogy éltek! És legott elkezdett izgatottan keresgélni a fiókjában. Alkalmasint azt a skatulyát kereste, amelyben ama sokat emlegetett, de soha senki által nem látott »szigorúbb eszközöket« tartogatja.

Mérgesen rárivallt a mieinkre:

- Méltóztassanak kihallgatni a szónokot, ha mondom.

Mire a jólelkû mamelukok megadták magukat jámborul, eképpen gondolkozván:

- Szegény elnök. Úgyse engedelmeskedik neki senki. Hiszen a mienk. Hát legalább mi engedelmeskedjünk.

A MAI ÜLÉS [febr. 21. ]

A vita nem volt ment az izgalmaktól. Noha bizonyos fokig megcsappant a szenvedélyesség, úgyhogy ma már valami vita nélkül fogadtatott el: ti. a napidíjak, a Ház februári költségvetése.

A közbeszólók késõbb sem mûködtek oly vehemensen, de olyan incidens ma is elõfordult, amelynek jó lett volna elmaradnia. Az elnök egyébiránt ma bal lábbal kelt fel, minélfogva a jobb lábára állt, s erélyesen csapott szét a rakoncátlankodó elemek közt. A gyeplõt folyton megfeszülve tartotta a kezében, nem olyan lazán, mint egyébkor.

A karzat és az ülésterem zsúfolva volt; a kormánypárt tömött sorokban barnállott, pedig már közeleg a zátony, a 25. §, amelynek küszöbén az ellenzéki jósok szerint, meggyérül a mameluk­had; csodás betegségek keletkeznek, epidemia, mely ahelyett, hogy respektálná az immunitást, éppen a képviselõket fogja meglepni: ez is, az is elmarad betegség ürügye alatt.

Eddig azonban még elég friss egészségben van a párt. Egyetlen ember jelentette magát betegnek: Éles Henrik. Éppen az, aki legkevésbé tarthat a választóktól - mert jobbadán holtakat szavaztatott le magára. Már pedig a holtak nem igen apprehendálnak a 25. §-ra.

De még elõbb a 14. §-nak kell lemúlnia a napirendrõl, míg rákerülhetne a sor a 25-ikre, ama szerencsétlen országos vádlottra, kinek nélkülöznie kell az igazságos bírákat.

Kaas Ivor a legtürelmetlenebb, õ már be nem várhatta. Pedig jelzi a fekete tábla, mint valami érkezõ szörnyeteget vagy híres énekesnõt, »már jön«, »már közeledik«. Kaas Ivor már ma meglebbentette a nyelvi kérdést, felhozva a derék bosnyákokat, akik zengzetes anyanyelvükön tehetik le a tiszti vizsgát. Elmondta, hogy õ egy morva vasas német ezredben szolgált, mint egy idegen származású katonatiszt fia, s mégis megtanult magyarul. (Még pedig milyen lendületesen, szépen.)

Azután Hegedüs Sándor állt fel, egy hosszú polemikus beszédet csempészve be az ellenzéki fülekbe.

Végtelen ravaszsággal és ügyességgel simogatta meg a hajukat, hogy közben imitt-amott meghúzogathassa, hízelkedett a gyengéiknek, hogy egyet csíphessen rajtok. Õ volt az egyetlen, aki a vita alatt egész erõvel síkra kelt a kormánypárti szempont mellett, s a közvéleményt informálta arról a »másik meggyõzõdésrõl« is. Soha még Hegedüs olyan sikert nem aratott, mint ma. Percekig éljenezte a jobboldal a folyton eleven, fordulatokban gazdag, s elmélkedésektõl tarka beszéd után.

De az ellenzéknek is jó napja volt. Térdig gázolt a szóvirágokban. Horvát Boldizsár mondott az ülés végén hatásos beszédet a parlamentarizmusról, kihegyezve azt a Tisza-rezsim ellen.

SZILÁGYI DEZSŐ BESZÉL

Szilágyi Dezsõ beszélt. A nagy Dezsõ, akit sokan bámulnak, de kevesen szeretnek. Egy »fénylõ csillag«, mint egy lap nevezte, aki azonban nem tud eligazodni az égitestek közt, hogy a mennybolt melyik tájékán helyezkedjék el. Hol a Göncöl szekere elõtt bukkan föl, hol mögötte (de sohasem rajta).

Az anyatermészet is beszélésre alkotta.

Egy nagy elméjû ember, akinek az a célja: beszélni, és azután megint beszélni, majd újra meg újra beszélni, agya mozog, mint a perpetuum mobile, s õrli gondolatokká a benyomásokat, ha másokkal beszél, hallgatja azokat, egy-egy megjegyzést, megfigyelést megragad:

- Ez jó lesz egy beszédbe.

Minden, amit lát, ami a nagy mindenségben eléje tárul, csak annyiban létezik, ha egy beszédhez anyagul szolgál. Az utcák koldusa, lapcikk, a szaladó fiáker, ácsorgó hordár, rikító plakát az utcasarkon, garázdálkodó rendõr, sétáló gavallér, a kardcsörtetõ katonatiszt, mind csak úgy érdekli, ha észlelõdés útján valami olyan morzsát lehet róla lekaparni, ami az épülõfélben levõ beszédjébe behelyezhetõ valahova vagy a fundamentumba, vagy a vértelekbe, vagy a padlásra, vagy a pillérek közé.

Mindig épít, lázzal emésztõ szenvedéllyel, hangya szorgalommal.

Elõbb az anyagot gyûjti össze. Az oszlopokat, a gerendákat, a köveket.

Olvas egész éjszakákon át. Nagy államférfiak, hatalmas gondolkodó elmék emlõit szopja, jegyzeteket csinál, s mikor elalszik, odaálmodja magát a parlamentbe, s zajos, izgató tapsok között tart fellegverõ szpícseket.

Reggel kel, behozzák reggelijét, elolvassa a lapokat. Van-e bennök valami anyag?

Aztán kimegy, magányos sétára a Dunapartra, hallgatva a nagy folyam csendes morgását: hátha az is súgna neki valami gondolatot.

Megáll. Egy ötlet jutott eszébe. Hopp! Ebbõl egy fordulat lesz az elmondandó beszédbe! Megcsinálja hozzá a gesztust...

Gyakran lehet õt látni így gesztikulálva, egyedül. Dehogy egyedül - az összes anyagával.

Magával hordja, s az egyre gyûl. Itt is, ott is hall valamit. A kaszinó elejtett triccs-traccsából, a vendéglõi társaságok disputáiból értékes megfigyeléseket gyúr össze. A régi alkimisták a fûzfából is tudtak aranyat csinálni: Szilágyi Dezsõ egy tökfilkó gondolataiból is le tud szûrni egy figyelemre méltó igazságot. Nagy nyomozótehetsége gyorsan vájkál a sok limlom közt, s egyszerre kikapja abból, aminek õhasznát veheti.

Mikor aztán össze van hordva az anyag, hozzáfog a beszéd megépítéséhez. Napokig vajúdik ezen.

Bemegy a Házba, felíratja magát a táblára.

Most már híre fut, hogy beszélni fog. A jegyzõi tábla kilocsogja, s õ sem tart titkot többé.

De hasztalan is lenne. Elárulja minden. Arca sötétebb, ónszínû lesz, mintha egy felleg vonná be, a szemei csillognak, a halántékaira dagadt, kék erek ülnek ki. Mintha az egész koponyát feszítené bent az a beszéd, amellyel terhes.

Dezsõ hát beszélni fog. Közli bizalmas embereivel, hírek szivárognak ki az egyes részletekrõl. Csak egyet nem lehet tudni elõre. Ellene beszél-e a javaslatnak vagy mellette?

E bizonytalanság mint egy vércse ott kóvályog a pártok felett, borzalmasan.

Ha kérdezik, démoni titokzatos mosollyal feleli, szemöldjeit felhúzva:

- Ezt még nem tudom.

Ott ül a középen, az ülések alatt, hallgatja a szónokokat, gúnyosan nevetve egyes mondatoknál. Nagy szemei kerekre nyitva, rejtett villámokat látszanak kisugárzani, hatalmas tenyerét fumigálva forgatja, mintha mondaná:

- Beszélj csak, beszélj. Majd én mondom meg az igazit.

S építi tovább emeletrõl emeletre, kacskaringós cirádákkal, vaskos arányokban, az orációt. Nagy bõrkötésû könyvek, vén bachantokkal jár a hóna alatt, az embereket kerüli, szemei alatt kék patkók jelennek meg, álmatlan éjek barázdái. S minél több barázda, annál hosszabb beszéd.

S íme, mikor már mindenki várja s óriás karzatok zarándokolnak be napokon át - egyszerre csak letûnik a név a fekete tábláról:

- Szilágyi nem fog beszélni.

A parlamenti alakok összedugott fejekkel súgnak-búgnak: »Mi történt? Szilágyi letörültette magát.« Mesék, legendák keletkeznek: Ez az oka, az az oka!

A szó mesterét valóban habozás fogja el, meglepi egy gyermeteg érzés, bizonyos félelem, mint az asszonyt a szülés elõtt. Látni rajta a tépelõdést, hogy mintegy a gombjain találgatja: »Beszéljek, ne beszéljek?«

- Beszélni fogok -- határozza el -, de ezt, meg azt kihagyom a beszédbõl. E helyett az argumentum helyett másikat teszek. Ezt meg azt a pontot így hegyezem ki, a beszéd közepébõl kilökök egy csomót, a farkát megtoldom, az elejét összevonom.

S most következik a lélekroncsoló feladat. A Szilágyi jellemzõ férfias arca igazi fájdalmat lehel. Egy apagyilkos minden kínját átérzi, mikor szerette gyermekibõl egy csomót feláldoz. Minden gondolatán, argumentumán nagy szeretettel csügg. Atyai lelke folyton az eltaszított szellemi kölykökkel veszõdik, s gyakran visszavesz, megkegyelmez egynek-egynek, hogy újra elhajítsa.

E rettentõ helyzetben találja a végzetes perc, midõn a jegyzõ elkiáltja: »Szilágyi Dezsõ«, s beáll a fenséges csönd, minden koszorúnál erõsebb hódolat az orátoroknak.

Szilágyi felkel, szíve megdobban, s megindul belõle az eszmetábor lassan, méltóságteljesen hömpölyögve, mintha egy nehéz gályán jönne.

Elõbb az orra látszik, aztán a bordák villannak ki, majd mintha egy hullám visszahajtaná, újra elkanyarodik hátrafelé, nagyot farol most s egy lökéssel sebesen siklik kijjebb, de még a zászló most se tûnik ki: ellenzéki-e vagy a kormánypárt lobogója? Szél lengeti, csavargatja messze a távolban a rúdja körül, éles szemek kíváncsian találgatják, kinek a színe lesz? Melyik parton köt ki?

S felhangzik közbe mindkét pártról a »hurrá«. Mind a két párt népe reménykedik.

És biz az igen sokszor megesik, hogy csak akkor sül ki, midõn a szónok az utolsó mondatot kiejti: »Elfogadom vagy nem fogadom el a javaslatot.«

Akár így, akár úgy, a bámulat ittasító zajgása morajlik át a Házon, mikor végre kifáradva leül.

Csodálatos látvány az neki. Álmatagul néz szét, hogy áll-e még a világ?

A száz meg száz fej nagy gombolyagba mozog az ajtó felé. »Öt perc!« hangzik viharosan. Kusza kiáltások verõdnek füleihez: »Nagyszerû volt! Pompás volt! Ez oszt a szónok!«

Igen, igen a világ áll még. A nyomasztó levegõbõl tele tüdõvel szív be annyit, amennyit lehet. Homlokát megtörli kendõjével, s újra szétnéz.

Ott ül az öreg Péchy Tamás, mint egyébkor, ott a csengettyû, ott mosolyog az ország címere a háta mögött, a hármas fedélablakon besüt a nap. Valaki odaszól Krajtsiknak: »Gyerünk ebédelni, Mohai fiam.«

Szilágyi összerázkódik. Hát csakugyan áll még a világ, dacára annak, hogy megtörtént. Megtörtént a dolog. Elmondta. Kiadta, ami benne volt. S a föld nem esett ki a küllõibõl, a természet össze nem morzsolódott, a miniszteri padok vidáman piroslanak, s Krajtsik ebédelni készül. Rettenetes ez.

Fojtó keserûség fogja el:

- Hát érdemes ebben az országban beszélni?

Kimegy a folyosóra, hol tömjénfüst veszi körül. Mindenki el van ragadtatva. A varázslat bilincseiben nyög az egész Ház. Üdvözlik, magasztalják, de ez neki nem elég: mert semmi sem tört össze; minden áll és él.

Átszalad a folyosón, a gyorsiroda felé, s bekukkant az olvasóterembe, hol lapot olvasnak néhányan.

Mintha egy kést szúrnának a szívébe.

- E nyomorultak olvasnak. Most! Mikor én beszéltem!

Sietõ léptekkel, világgyûlölettel rohan az irodába, s ott megint más ember õ. Itt a magzat pólyákban úgy, ahogy meg van alkotva. Ezt most meg kell a világ számára fésülni, hogy tetszetõs legyen, hogy hódítson. Széles, olajbarna arcán a szeretet meleg lehe ömlik el. Szemeibõl életkedv, lázas érdeklõdés sugárzik. Mohón szalad át az egész beszéden. Egyszerre összeszorítja a szívét egy sajgó fájdalom. Valamit kihagyott. Majd hamar utána felváltja a bosszúság érzése: valami olyat mondott, amit jobb lett volna elhallgatni.

Mikor elvégezte a korrektúrát, a szükséges körülmetéléseket, lehorgasztott fõvel, kedvetlenül megy el. Hiába állítják meg újra a folyosón a gratulánsok, hiába harsogja minden ember: »Nagy voltál Dezsõ, kolosszális voltál«, bánatosan rázza a fejét, és mint az ûzött vad, eltávozik a Házból.

Be sem jön napokig. Nincsen megelégedve. Dörmög. A barátjaihoz hozzá nem szól, kerüli õket. Többet el sem olvassa a lapokban a beszédét. Dühös rá. Lankasztó zsibbadtság nehezedik tagjaira. Egész napokon át zúgnak fejében azok a beszédrészek, amiket elmondott, s amiket nem kellett volna, s mint kísértetek jelennek meg álmatlan éjjelen elõtte azok a passzusok, amiket kihajigált, s amik kétségtelenül monumentálissá tették volna a beszédét. Emberalakot öltenek ez argumentumok és megjegyzések, s óriás kalapácsokkal verik a mellét: »Miért nem mondtál el engem?«

De ez is csak napokig tart, míg a bánkódás ködén keresztül a politikai élet lüktetésének új benyomásai keresztül nem verik magukat, le nem tiporják, el nem temetik a régieket.

Az izzó fejben megfogamzik egy másik beszéd. Megy, jár-kel, olvas, szemlélõdik s hordja össze ismét az új anyagot egy új beszédhez.

S ez így megy örökkön-örökké, hosszú esztendõk óta és így fog menni mindig; a lángelmék soha sarkallni nem szûnõ ösztöne ûzi, hajtja, hogy beszéljen, megint beszéljen és azután is beszéljen, soha nem szabadulva az édes kíntól, mely fogva tartja s mely alkalmasint soha el sem ereszti azok közé, akiknek osztályrészük tenni és mindig csak tenni valamit.

Így képzelem én Szilágyit, akibõl egész életében nem lesz egyéb, csak Magyarország legnagyobb szónoka... Hát iszen az is valami.

A MAI ÜLÉS [febr. 24. ]

Tegnap majd megbuktatta a javaslatot az elnök, aki tévedésbõl a katonai testalkat magasságát egy méterrel többre mondta ki a határozatban. Szerencsére hirtelen kijavította nyelvbotlását, mert nagy baj támad vala. Õfelsége nem kapott volna tíz esztendeig egy katonát sem; olyan magas fickók nem teremnek sem a rónákon, sem a hegyekben. A hadsereg feloszlott volna apródonkint. S ha kiüt ezalatt a háború, Polónyinak kellett volna elvernie határainkról a muszkát, élén a tüntetõknek.

A háborgó szélbali folyam már tegnap visszaereszkedett a régi medrébe; szélcsend volt, csak egy-egy elevenebb hal evickélt virgoncabban néha, apró buborékokat csapva fel a farkával. Még a kedélyeskedés is megjött, mikor Pulszky Ágoston felállott, Kaas Ivor kiszaladt Fenyvessy Ferencet keresni: »Hol van, merre van? Jöjjön hamar közbekiáltozni«. De Fenyvessy nem volt sehol, ennélfogva csendben hallgatták Pulszkyt. Ez már csak elég jele a teljesen helyreállt békének.

Ma aztán valóságos nyugalom honolt. A zajt csak az öregurak koronkinti köhögése okozta. A vita a Görgey Béla módosítása körül forgott, mely azt célozza, hogy az újoncjutalék arányában képeztessenek tisztekké a fiatalok a monarchia két államának apródiskoláiban.

Tetszett a módosítás kivált az ellenzéken, hol zajos helyeseket kiáltottak Görgeynek (Görgeyök hát már van, még csak Kossuthjok hiányzik). Prónay Dezsõ és Apponyi Albert szólottak mellette jó érvekkel. Fejérváry meg is ígérte, hogy mindent el fog követni a jövõben, de a mostani javaslat szövegébe nem kívánja bevenni.

Itt egy kicsit élénkebben lüktetett a vita, de minden animozitás nélkül. Károlyi Gábor és Fenyvessy mindössze egyszer szólottak közbe - hogy ki ne jöjjenek a gyakorlatból. De a szélsõbal egészében egyszer se morajlott, minden erejüket a 25. §-ra gyûjtik.

- Elhatároztuk - fenyegetõznek -, hogy március tizenötödikéig kihúzzuk a vitát, hogy akkor legyen a szavazás; a nagy nemzeti ünnepre essék a nagy nemzeti megalázás.

- No, már pedig mégsem akkor lesz a szavazás - kötekednek a kormánypártiak.

- Hogyhogy?

- Mert tizenötödikén aztán mi húzzuk ki még egész napig.

Déli harangszókor bezárták a vitát, a név szerinti szavazás döntött a Görgey módosítványa felett.

A mamelukok »nem«-mel szavaztak s 58 többséggel került ki az eredeti szöveg az urnából.

A MAI ÜLÉS [febr. 27.]

Azt hallottam, valamelyik elmés mameluk kiírta a tüntetések idején az utcai ablakára: »Ezen ablak beverendõ.«

Hát íme, mi is eljutottunk a beverendõ ablakunkhoz. A híres 25. § van szõnyegen, melynek idõsebb testvére a 14. § olyan szerencsés metamorfózison ment keresztül.

Nagy Ház gyûlt össze. A karzaton gyönyörû asszonyok várták a heves harc kezdõdését, hogy mozdul meg lassan a három tábor és hogy rohan össze.

Ma azonban csak a nyitány volt, de hatvan szónok neve jelzi a fekete táblán, hogy a vízözön óta nem volt még ilyen szóözön.

Münnich elõadó kezdte meg a vitát. A jó Münnich, aki úgy járt, mint hajdanában Thurzó püspök, hogy egy egész évig tartván a lakodalma, még ugyanott a menyegzõi népnek bemutathatta az újszülött fiát. Münnichhel is sok történt azóta, apa lett a vita közepén, s a vita végén, ha jól csinálja az ellenzék, már akkorára nõhet a gyerek, hogy eljár a Ház elé abcúgolni. Münnich azért volt ma ügyes, mert: nem arról beszélt, ami a javaslatban van, hanem arról, ami az egyetemi ifjúság kérvényében nincs. Ti, a nyelvi sérelemrõl nincs benne egy szó se.

Kedvetlen mozgás keletkezett az ellenzéki tájakon s száz szemrehányó tekintet villogott Polónyi felé, mintha kérdenék: »micsoda renonsz az?«

Most aztán nagy csönd támadt. Mindenki tudta, mi következik, jönnek az ajándékkal meghalmozott szekerek, s ki fognak rakodni az elégedetlenek lábainál.

Gajári volt az elsõ; hozta a határozati javaslatot, egy pompás beszéd kíséretében. Elsõ részében egy kis tömjént gyújtott s mirhát szórt eleibök. Úgy formailag, mint tartalmában egyike volt a legsikerültebb beszédeknek e vita alatt. Gajári Ödön nyugodt szónok, világos tiszta ész, tömören, néhol lendülettel tud szólani, s ami a legfõbb és a legritkább tulajdonság, teljesen uralkodik az anyag fölött, melybõl beszédét gyúrja.

A jobboldal zajosan helyeselt, kivált a középen, ahol melegebb a hangulat. Mert e nagy hatalmas párt is ki van téve a természeti törvényeknek. A Tisza háta mögött, Deák széke körül ülnek a lelkes elemek, a »bõszek«, kiknek »halljukjai« és »helyesei« a szív mélyébõl fakadnak, kik dühbe jönnek az ellenzéki ingerkedésekre s vérvörösre kikelt arcokkal, kidagadt szemek­kel, lüktetõ halántékokkal süvítik vissza a kölcsönt. Lent a jobb ajtó körül is hû népek tanyáznak, tûzbe, vízbe, szótusába belerohanni készek, csakhogy ezeket már biztatni kell, ezeknek már azt kell mondani:

- Ne hagyjuk a mieinket! Hiszen azokat sem a gólya költötte.

Ám följebb a hegyen mindinkább közömbösebbek az emberek; ásítva nézik a viharokat, rideg, szenvtelen arccal merengnek a semmiségbe. Csöndes, aludttejvérû mamelukok ezek, akik miatt bizvást dirib-darabra össze lehetne törni a miniszteri székeket, csak másnap mondogatnák sajnálkozva:

- Kár, nagy kár!... Hiszen ha hallottuk volna a recsegésüket.

De a leghidegebbek ott ülnek a határszéleken, hol a kormánypárt szabálytalan geográfiai alakzatokban szögellik be az ellenzékbe, hol Ziskay, Fröhlich és Görgey Béla székel s onnan, mint egy vékony hegylánc, behúzódik a mameluki vonal Ivánkovics Jánosig, éppen a szélsõbal hátához.

Az ellenzékkel való gyakori érintkezés, a különbözõ éghajlat és az ellenzéki levegõ, amit közelrõl szívnak, mintegy átváltoztatta a határszéli lakókat. Ezek ritkán zajongnak velünk. Annyira messze esnek, hogy el is feledik egy pillanatra, hová tartoznak. (Szerencsére a szavazáskor mindég eszükbe jut.) Aztán a szomszédság iránti figyelem is lassankint átalakította õket, szelíd erkölcsökhöz szoktatta; a »granicsárok« nem csak dühbe nem jönnek, de jóízûeket nevetnek az ellenzéki közbeszólásokra. Vérük soha föl nem kavarog, szemük haragra meg nem csillan, szájuk »helyesre« meg nem mozdul.

E geográfiai fekvést végre is ösmernie kell az olvasónak, hogy megértse, mikor viharokat rajzolok, mikor mamelukok haragját festem s felháborodásukat vagy aluszékonyságukat egy-egy vonással vetem papírra.

Hát mondom, fölzúgott a zajos helyeslés a Gajári beszéde után, a felolvasott határozati javaslatra bólingattak a fejeikkel ifjak és vének a jobboldalon, de a szélsõbal gúnyosan kiáltá:

Hoch! Dreimal Hoch!

(Íme, mégis hallunk már egyszer valami egészen újat.) Sokan kezet sietnek szorítani a szónokkal. Elnök kijelenti, hogy a határozati javaslatot holnapra kinyomatja.

Nagy zaj az ellenzéken, gúnyos felkiáltások:

- Nem érdemes kinyomatni!

Most Fejérváry Géza állott fel s szokatlan csönd támadt.

Mondjunk már egyszer valamit Fejérváryról. A kiegyezkedés idejében történt, az öreg Pulszky egy szép deli katonatiszttel találkozott a bécsi Burgban, aki megszólította:

- Ön, nemde Pulszky?

- És ön?

- Én rokona vagyok: báró Fejérváry Géza.

Kissé beszélgettek együtt, Pulszkyt meglepte a fiatal tiszt egészséges, logikus észjárása s egy hirtelen ötlettõl megkapatva kérdé:

- Tudsz magyarul?

- Nem.

- No, hát tanulj meg, mert ha megtanulsz, belõled magyar miniszter lesz.

Fejérváry hitetlenül mosolygott az öregúr jóslatának. És igaza volt.

Mert Pulszkynak ez a jóslata se teljesedett be, mert Fejérváry nem tanult meg magyarul, és mégis magyar miniszter lett.

Elsõ felszólalásai alkalmával még Matuska Péter is azt mondta: »Derík, okozs ember, de nem bírja a nyelvet.«

A vasszorgalmú, szívós katona azonban legyõzte rövid idõ alatt a leghatalmasabb ellenséget, a grammatikát, s ma már úgy vagdalkozik az ellenzékkel, mintha a zöld asztalnál nõtt volna fel; észjárása friss, ötletei gazdagon bugyognak, s annyi õserõ és humor van benne, hogy sokszor élvezettel lehet hallgatni.

Ott ül a szélsõbal közvetlen szomszédságában (alig egy rõfnyire Thalytól), ahonnan minden remarque-t, minden közbeszólást meghall, még azokat a maliciózus megjegyzéseket is, melyek a hangos gondolkodás elejtett morzsái. Persze arzenikum morzsák. S a miniszter nem képes lenyelni közülök egyet sem. Üt, vág, paríroz folytonosan, s néha egészen elmegy a kitûzött témájától.

Ma is elfogadván a Gajári határozati javaslatát, apró rohamok és bosszantások visszaverésében ügyeskedett. Közbe zajosan potyogtak a »Hoch«-ok a »magyar párton«.

Fejérváry után Csáky állt föl.

- Hoch! Hoch! Hoch! - zúgott percekig.

De Csáky nem törõdött vele. Fagyasztó hidegséggel bontotta ki a kosarat, melyben az õ engedményei voltak az ifjúság számára.

- Hát csak ennyi? - Zajgott az ellenzék, mely telhetetlenségében azt szerette volna hallani Csákytól, hogy a kiszolgált önkéntes már ott találja bornyújában a diplomát.

Csáky beszéde után öt percnyi szünetet adott az elnök: s a mindenféle szépítõszerekkel kimeszelt 25. § voltaképpeni tárgyalása most kezdõdött.

Az elsõ harcos a habaréki faköpenyegbõl bújt elõ: Bolgár Ferenc s kissé terebélyesen és homályosan érvelt a határozati javaslat ellen, amelyet nem fogad el.

Kevesen és figyelmetlenül hallgatták. Nem is csoda az, ha tudja az ember, hogy még ötvenkilenc beszéd van mögötte.

A MÁSODIK NAP

Mikor gróf Tisza Lajos még fiatal volt, egy szép lovat neveltek alája: a »Gúnárt«; az vitte volna a háborúba, amelyikre akkor fiatal nagyurak titokban készültek. Gondolom, Türrnek kellett volna hozni hozzá a puskát... Abból a háborúból hála istennek semmi sem lett, s Tisza Lajos rá nem ülhetett a Gúnárra.

Azóta sok év múlt el, Tisza Lajos belevetette magát a közélet hullámaiba, küzdött, fáradott, hol gáncsot aratott, hol elismerést, de az édes, kínos szomjúságot a népszerûség után sohasem érezte, pedig neki is eszébe juthatott volna kényes pillanatokban: »Van nekem egy Gúnár nevû lovam, de sok bolond éljent kapnék, ha én arra most felülnék.«

A Gúnár persze öreg lett azóta, az is lehet, hogy már nincs is meg, vagy valami szárazmalmot hajt, ha megvan, de az mindegy, azért, ha a szükség kívánná, nehéz nagy napokban, én mindig úgy képzelem Tisza Lajost, egyszer csak felkiáltana zordonan:

- No, de most már vezessétek elõ azt a Gúnárt.

És a Gúnár elõkerülne ; vagy az, vagy egy másik.

Hogy látjuk-e valamikor Tisza grófot a Gúnáron vagy nem, az az eseményektõl függ, melyek a haza sorsába szövõdnek (bár ne látnók soha) - annyi tény, hogy most nem a Gúnáron ül, s népszerûtlen ember az ellenzék elõtt.

Ma õ volt az elsõ szónok, mintegy alkalmas megmérni, mekkora nagy még az idegesség a túlsó táborban.

De csodálatos dolog, nyugodtan hallgatták meg. Igaz, hogy tárgyilagosan beszélt, mintha csillapítószereket adna be a láz ellen. Valóságos antifebrint. Okos, világos, tömör és õszinte elõadása van; hangja kellemes s sajátságos magyaros zamatú, de a tartása túl büszke, s ezért nem alkalmas elragadni tömegeket. Pedig Tisza grófnak sok van meg abból, ami a nagy szónokoknak szükséges. Szellemes, de ezt cum grano salis használja, szubtilis, könnyed, gyorsan találja meg a jellemzõt, a nyelvet õ kezeli a legszebben a Ház szónokai közül, s annyi ízléssel tud abba finomságokat vegyíteni, mint egy angol diplomata. De az úgynevezett »nagyszabású beszédekre« nem törekszik. Anyagát nem nyújtja ki terjedelmével imponáló szónoklatra, csak annyit mond, amennyi mondanivalója van.

A kormánypárton zajos tetszést aratott a mai beszéd; némely érvelése, mint az: »ha Magyarország maga bírná kiállítani évenként a 103 ezer újoncot, önmagától oldódnék meg a magyar hadsereg kérdése« zúzó erõvel hatott az ellenzékre is, mely nyugtalanul mozdult meg egy-egy ilyen nyomatékos lövegre. Nem kevésbé imponált az a világosan odavetett kép, mely Magyarország mostani külbefolyását állítja szembe azon kis államokéval, akik önálló hadsereget tartanak.

Az ellenzék csak a végén zsibongott idétlen felkapott »Hoch«-jával.

Egyébként nyugodt volt a Ház képe egész az ülés végéig. Teljesen beállt a normális állapot. A lezajlott viharokból semmi sem maradt, csak az izgatottan várakozó karzat. Mára már a gróf Károlyi szája is befagyott.

Tisza Lajost Irányi Dániel váltotta fel. Törvényben kívánja kimondatni a magyar nyelvûséget. Mert az országgyûlések hivatva vannak befolyást gyakorolni a felségjogokra is.

A szélsõbal e tisztes, nemes alakja (aki most rosszul érezheti magát népe között) szépen, pátosszal beszélt, de önkéntelenül eszébe juttatta a hallgatónak: hogy a tüntetések napján nyilván az öregúr is láthatta valahonnan lobogni a budai vár ablakán azt a bizonyos fehér kendõt...

Utána megint kormánypárti szónok állt fel. Gróf Teleki József. Nyugtalan élénk tempera­mentum, teste minden porcikájával beszélt. Beszédje szûz volt bár, de érett. Rokonszenves arca és csengõ-bongó hangja van. Amellett egy csöpp lámpaláz sem látszott rajta. Higgadtan, tárgyilagosan érvelt, mint akármelyik öreg szónok. Néhol kihasadt elõadásából a melegség és a retori zománc is. Az egész Ház biztató csöndben, nagy figyelemmel hallgatta, pártja pedig nem egyszer adott tetszésének zajos kifejezést.

Egyszóval ma kormánypárti nap volt. (Rossz nap, mert nincs kit csipkedni.) Azért szorítkoztam egyszerû rezümére, melynek végén fölemlítem Beöthy Ákost, a habarékpárt rangban második nagy szónokát, ki a Szilágyi Dezsõ által fölvert útiportól belepve, szintén közjogi portyázásokra indul (õ igazán a Gúnár hátán), s hosszú, tagadhatatlanul érdekes fejtegetések után, pártja hatalmas éljenei közt szállt le egy módosításnál; hogy a magyar önkénteseknek szabadságában álljon az elméleti tiszti vizsgát magyarul is letenni.

NEGYEDIK NAP

Az elsõ szónok Jónás Ödön volt. A Ház legsoványabb mamelukja, aki a húsosfazekak mellett is csak ennyire vitte. Olyan sovány, mint egy igazi tudós, de olyan praktikus és óvatos, mint egy igazi filiszter. Ügyes, józan beszédet tartott ellenzéki szószban. Aggodalmakról beszélt, de azokat legott lenyomta, mint az öndoktor, aki a saját hátából önmaga dömöcköli ki a csömört.

Fejérváry báró nyomban utána iramlott, s Thaly összecsavarodó hajcsigáktól körülvett ráncos, alacsony homloka kiderült, mert Fejérváryt senki sem élvezi annyira, mint Thaly és Thalyt senki annyira, mint Fejérváry. Ez a két ember úgy illik össze, mint a borotva és a köszörûkõ. Mikor Fejérváry beszél, akkor Thaly a köszörûkõ, ha Thaly beszél, akkor Fejérváry az. A Ház csak azon veszi észre néha magát, hogy eleresztve a vita kantárját, együtt diskurálnak több-kevésbé elmés dialógokban.

Az ellenzék ma gyér számmal jelent meg, tehát nem voltak »jelenetek«. Úgy látszik, vidéki tüntetõknek mentek szét az igaz hazafiak. Vagy az is meglehet, hogy csak bizonyos kalendáriumi napokon fejtenek ki politikai erõt, mint a II. Rákóczi Ferenc õfelsége seregei, akik a kassai naptárhoz igazodtak, s ha meglátták ott a »C. V.« betût, ami azt jelentette, »Curutz Vincit« megütközének, míg ellenben - ahogy azt Thaly leírja - az »S. S.« betûknél (Superat Soldat) csöndesen húzódtak meg az erdõségekben.

Ma ilyen szélcsöndes nap volt megint. A Ház korifeusai künn õgyelegtek a folyosón. Az öreg Pulszky Ferenc átjött a Múzeumból és adomázott. Maga a miniszterelnök is ott üldögélt egy sarokban, s vígan, jókedvûen beszélt el régi emlékeket, csak a ki- s bejáróktól értesülve egy-egy mozzanatról az ülésterembõl.

A folyosó valóban élénk képet nyújtott; egypár fõispán ott járt-kelt képviselõiktõl környezve a büfé tájékán, köztük az »Alföld Kubiczája«, Hertelendy is; Károlyi Gábor gondterhelten sétált a könyvesszekrények magányos keresztútján, feje fõtt, mint egy Edisoné: hogy mit kellene kitalálni. Valaki a »kri-krit« ajánlotta neki. (Az csakugyan nem rossz gondolat.)

Benn a büfében ellenzéki jogászférfiak Horvát Boldizsárt dicsérgették:

- Ha a derék öreg még nehány évig megmarad miniszternek, az elejtett zsebkendõt sem lehetett volna fölemelni a földrõl két ügyvéd és egy bíró közbenjötte nélkül.

Fejérváry után báró Prónay Dezsõ állott fel. A szélsõbali Herbert, aki nem egy pozíciót, hanem kétmillió lutheránus lelket örökölt az apjától. Haviár Dani szeme örömében úszott, Veres József arca a gyönyörtõl ragyogott, Ivánka Imre marcona vonásai kisimultak, Péchy Tamás ájtatosan függeszté szemeit a szólóra. »Csönd, csönd«, kiáltá Hoitsy, mint az elölfutó fejedelmi herold, aki az utat tisztítja. Az öreg Pulszky egy csodálatos ösztöntõl vezéreltetve, mint a Bethlehembe utazó három királyok, bekukkant a karzatra. »Halljuk, halljuk«, rivalgták Gyõry és a Justhok. »Pszt!« - szisszent közbe Beniczky Árpád és Matuska Péter. »Helyre, helyre!« - zajongott Kubinyi György: »Hallgassátok õtet, kérlek alássan.«

Prónay Dezsõ incifinci vézna ember, nagy fekete hajerdõvel, halovány sápadt arcából csak két fekete szeme világít, mint két mécs. Politikai egyéniségnek rokonszenves. Elvek embere. Vékony nyaka dacos nyak. Sokat tanult, sokat tud, de ma nem volt szerencsés napja. Némely megállható argumentum mellett mondott egypár elcsavart naivságot is, kivált ahol a bírói vizsgát párhuzamba hozta a tiszti vizsgával, a fölségjogok fejtegetésénél.

Utána Kazy János, ismét kormánypárti szónok következik. Kazy arról nevezetes, hogy neki van a Házban a legszebb lába: (Nem érdektelen megjegyzés ez most, mikor a Házban nagyobb szerepet kezdenek játszani a lábak, mint a fejek.) Kazy Jánosnak tehát gyönyörû keskeny lába van, következésképp igen szép cipõi is, és soha senkinek sem jutott eszébe, aki Kazy Jánossal megismerkedett, azt kérdezni, hogy »min dolgozik«, hanem hogy »hol dolgoztat?« Azt sem tudakolják: »honnan jön és hova megy?« Úgy néz ki, mint aki a kaszinóból jön és megint mindjárt a kaszinóba fog menni.

Mai beszédjével azonban megmutatta, hogy van iránya, tudja, hova megy és mit akar. Ügyes, okos; higgadtan szólott, erõs liberális és demokratikus színezettel. Az ellenzék is rokonszenves figyelemmel hallgatta, pártja pedig sûrûn fakadt ki tetszésnyilatkozatokra.

Az idõ már egy óra felé járt, mindõn Thaly vette át a szót, s majdnem egy óra hosszáig csevegett mindenfélérõl. Mint a csóka, aki szereti a fényeset, összehordott mindenféle tarka­barka­ságot, öreg közmondást, ócska adomát, élményeket, kalandokat, elavult epigrammokat és epitáfiumokat, saját és a mások ötleteit (ezek az utóbbiak voltak a jobbak), s amíg beszélt, szeretõ szemekkel sandított Fejérváryra: ha vajon jól mulat-e õexcellenciája?

Némelykor maga is elmosolyodott, vastag bajusza alól, majd fesztelen melankóliával turkált kezével bozontos haja között, máskor haragosan rázta meg magát, egy-egy dühös slágvortnál s az óraláncára aggatott Rákóczi-garasok és tallérok vészjóslón csörögtek közbe.

De hát azért senkinek sem esett semmi baja. Sem Fejérvárynak, sem a 25. paragrafusnak, sem õneki magának.

AZ ÖTÖDIK NAP

Kiss Albert beszéde nyitotta meg a vitát. A tiszteletes úr különösen a Csáky-rendeletet ostorozta erõs szavakkal, felizgatva elõbb a kedélyeket, aztán minden mondatával rõzsét rakva a tûzre.

A beszéd vége felé lépett a terembe Tisza Kálmán.

- Itt van a mumus! - kiáltott fel Károlyi Gábor.

- Hoch! Hoch! - zúgtak az ellenzéki félkörön percekig. De Tisza föl sem vette. Mérséklet illeti az erõt és nyugalom. Csöndes flegmával ereszkedett be székébe.

E gyerekes jelenettel, azt lehetett hinni, jóllakott mára a kri-kri párt, de nem úgy történt, a felszólaló Csáky minisztert minduntalan ingerkedõ közbeszólásokkal szakították félbe.

- Menjen ön Csaszlauba! Ön rossz hazafi.

De Csáky sem maradt adós.

- Én nem tartom - úgy mond - rossz hazafinak, aki a javaslatot meg nem szavazza.

- No, még az kellene - zúgta az elégedetlenek kara. Majd Thaly egy történelmi reminiszcenciájára azt vágta vissza, hogy ha gróf Csáky Mihály, aki Rákóczit bujdosásába kísérte, ma élne, bizonyosan a kormánypárton ülne. S ezzel szétnézett a jobboldalon, mintha helyet keresne neki, ahova leüljön. Éppen volt egy üres hely Móricz Pál mellett.

Roppant zaj támadt erre. Micsoda! Még a Rákóczi holt generálisaiból is eleven mamelukokat szeretnének ezek csinálni! Thaly felugrott. Meglehet, hogy személyes ügyben akart szót kérni. A kuruc generálisokkal õ diszponál. Hagyjanak azoknak békét.

- Megfordul sírjában! - zúgta Fenyvessy Ferenc.

A zaj nõttön nõtt. »Ohó! Hoch!« vegyültek tarkán a felkiáltások. Alig lehetett lecsöndesíteni. Az elnöki csöngettyû hiába kongott-bongott. Csak éppen egyetlen egy szónak van az a varázsa, hogy mind a két táborban vihar közepette beáll a mélységes csönd. Ez egy név: a Horváth Gyuláé.

A kormánypárton nem akarják elfelejteni, hogy az övék volt, a baloldalon váltig reménykednek, hogy az övék lesz. Felhangzott hát mind a két felõl rokonszenvesen, élénken »halljuk, halljuk«. S látszott a két párton, hogy úgy vannak, mint Aranynál a szomszédok: mindenik abban a hitben van, hogy neki fütyül a fülemile.

De csakhamar kiábrándult az ellenzék. Horváth Gyula mintegy igazolván eddigi eljárását, érdekesen fejtette ki a saját álláspontját, mely most már összevág a szabadelvûpárttal e §-ra nézve is. Eddig még csak nyugodtan és rokonszenvvel hallgatta az ellenzék, de midõn aztán Horváth Gyula beszédje másik részében az ellenzéknek a parlament méltóságát aláásó modora ellen fordult, férfiasan, erõteljesen; ideges fészkelõdés támadt a bal padokon. Minden pillanatban zaj keletkezett. Szúrós, csípõs észrevételek röpködtek. Majd Eötvös kotyogott bele, majd Kovács Albert, majd Horánszky. Még a jámbor Linder György is közbeszólt.

Egyszerre csak azon vette észre magát a Ház, hogy mindenki beszél - még Horváth Gyula is.

Csöndet kérünk! - kiáltozá a kormánypárt. - Csináljon rendet az elnök!

Az elnök, aki már megszokta a szónokoknál a zavarókat mint rendszeres járulékot, felriadt merengéseibõl.

- Hol? Mi? Ki?

Aztán csodálkozva nézett szét a terem vidékein. Majd a fejét csóválta, mintha mondaná:

»Hát nem elég csönd ez Horváth Gyulának? A miniszterelnöknek ilyen se szokott lenni.«

S ezzel újra álmodozásba merült.

- Elnök! Elnök! - hangzott fel ismét ingerülten a jobboldalról.

Az öregúr szemrehányólag nézett a figyelmeztetõkre, szinte rá volt írva a homlokára:

- Hiszen csak fel nem akaszthatom õket.

- Rendre Csatárt! - ordítá vagy tíz mameluk hang. Az elnök arca kigömbölyödött.

- Csatárt? Az öreg Csatárt? Ez már más.

Kapott Csatáron. Ez jó falat. Ezért senki se haragszik meg. Kipróbálhatom rajta a szigorúságomat. Ezen megmutathatom micsoda erõ lakik bennem. Ezt az embert egyenesen az ég küldte számomra.

S hatalmas szigorú hangon rivallt rá Csatárra.

- Kérem Csatár Zsigmond képviselõ urat...

A vén sün, aki most is ott ült szokott helyén a hegyen, hû fegyvernöke, a szarkaképû Szendrey Gerzson mellett, saját nevét hallva, felugrott, mint a sebzett vad.

- Hát nekem nincs jogom szólani?

- Ne vágjon közbe az elnöknek!

- Rendre Csatárt!

Csatár dühbe jön, s egy elõtte heverõ vöröskötésû könyvvel kezdi a padot verni.

- Miért bánnak éppen velem így?

- Ki vele! - mennydörgi száz és száz hang.

Az elnöki csöngettyû sikongat, a mamelukok az emelvény elé csörtetnek:

- A 204-ik paragrafust a nyakába!

Végre szóhoz jut az elnök, s rideg, szigorú hangon feddi meg

- Ha még egyet szól, a 204. §-t fogom alkalmazni.

Az öreg Csatár erre ijedten kuporodik le a padba, nagy, szõrös tenyerét a szájára tapasztva.

Horváth Gyula megint folytathatja a beszédét. De csak egy percig. Idébb, a szélbali völgyben ingerült zsongás-zúgás kél ismét.

Csatár méltatlankodva ugrik fel, s egyik tenyerét még mindig a száján tartva, a másik kezével az üres padban futkosva, mutogat a zajongókra.

Az egész Ház nagy hahotában tör ki.

Hangja a tenyér alól tompán huhog, mint a bagolyüvöltés. Csak a közelülõk vehetik ki.

- Õket is! Õket is! Ne csak engem!

Még a karzat is kacag. A gyorsírók kezeibõl kiesik a ceruza. Maga a félbeszakított szónok is mosolyog, kiben pedig még ott forr egy csomó keserû igazság. A miniszterelnök a cilinderjét teszi arca elé, hogy jóízû nevetését ne lássák.

És Csatár még egyre ott futkosott a betapasztott szájával, integetett, hadonászott a levegõben. Mint a háromcsõrû kacsa ugráló polgármesterét, úgyszólván lehetetlenség volt megállítani.

A komolyságot alig lehetett többet fenntartani, s Horváth is gyorsan bevégzé beszédét, mely a szabadelvû pártra nagy átmelegítõ hatást tett. De az ellenzékrõl a »Hoch«-ok sem maradtak el. Horváth Gyulának úgyis elég jutott ki az »éljenzésbõl«, mióta nincs a mamelukokkal egy són és egy kenyeren: most szinte jól esett belekóstolnia az õ kenyerükbe is.

Utána Polónyi pattant fel, ki az obstrukció vádat akarta visszautasítani a párt nevében.

De amint azt a szót kiejté, hogy személyes kérdésben a »párt nevében« akar szólani, szenvedélyes kiáltások törtek ki jobbról:

- Nem szólhat! Nincs joga! Ön a pártvezér?

- T. Ház! - kiáltozza Polónyi, makacsul folytatni kívánván szavait.

- Eláll! Nem lehet! Üljön le!

- A házszabályok szerint nincs joga szólani - dönti el az elnök -, mert a képviselõ úr nem volt személyesen megnevezve.

- Az esetre kérek szót, ha a Ház megengedi.

- Jó, felteszem a kérdést. Kérem, azon képviselõ urakat, akik megengedik, álljanak fel.

A szélsõbal és a mérsékelt ellenzék felállnak.

- Többség! - kiáltják magukról õk maguk.

- Most azon képviselõk méltóztassanak felállni, kik nem kívánják, hogy Polónyi képviselõ úr szóljon.

Suhogva emelkedik föl a híres kormánypárti erdõ.

- Kisebbség! - kiáltják az ellenzékiek a jobboldaliakról.

Az elnök szétnéz a csillagvizsgáló tornyából, s a következõ salamoni ítéletet hozza:

- Minthogy a többség kétes, méltóztassék tehát a szónokot meghallgatni.

Éljen-rivalgásban tör ki az ellenzék, a kormánypártiak ellenben ingerülten tódulnak ki a terembõl a folyosókra, elkeseredett kifakadásokkal az elnök ellen.

A T. HÁZBÓL

(Hatodik nap)

Ami az újságban a laptöltelék, a Fenyvessy Ferenc kabátjaiban a vatta, az reggelenként az elsõ szónok. Egy szerencsétlen áldozat az elsõ szónok, aki hivatva van kitölteni az idõt, míg a Ház összegyûlik. E páriák odadobják magukat a figyelmetlenség örvényébe. Néha kénytelenségbõl, máskor a zászló kedvéért, hogy a következõ nagy szónok jó idõben beszélhessen.

Az elsõ szónok tíz-húsz ember elõtt kezd beszélni. Lassan szállingóznak a többiek, s keresztül-kasul átlépegetve a Ház mezõin, beülnek helyeikre, kikrákogják a csípõs reggeli levegõt, aztán csattogva nyitogatják ki a fiókjaikat, elõszedve azokból a gukkert, a ceruzát, a tollkést, a bajuszkefét, elõkeresik zsebeikbõl a postán átvett leveleket, lapokat, nagy sustorgással kibontják, átfutják, megvizsgálják a nõi karzatot, odatipegnek a jegyzõi pulpitushoz, hogy mi a menü: kik a legközelebbi szónokok, útközben megkérdik egy a mediumon álló elõbb érkezet­tõl: »Lesz-e ma valami szcena?« aztán megint visszamennek a helyükre, belemerülnek a lap­olvasásba s mikor végre egész odáig eljutottak, hogy felelõs szerkesztõ: Visi Imre, kidörzsölik szemeikbõl az álmosságot, s a tegnapi napról, melynek története kóvályog a fejükben, nagy ásítozva áteszmélnek a mai napra, végighordják tekintetüket a termen, s oldalba bökik a szomszédjukat: »Ki az, aki beszél?«