1890
PARLAMENTI KARCOLATOK

A MAI ÜLÉSBŐL [jan. 14.]

Ha a mohácsi csata után hívja vala össze a Házat Péchy Tamás, sem lehetne jobban megtizedelve, mint most az influenza által. Csak az a kis különbség van, hogy akkor az öregek volnának itt és Gajáriék, Münnichék estek volna el. Most meg az öregek hullottak ki. Maga a vezér is náthában õrzi otthon a szobát.

- Krsz... pszt... - hangzik a folyosók minden zugából. A padokat csak gyéren népesítik be a képviselõk. Karzat abszolúte nincs.

A piros székek hasonlóan üresek, csak a hadak minisztere ül ott rendületlenül, katonásan, és Baross, akinek a költségvetését most tárgyalják - azt is az influenza iránti tekintetbõl. Mert, ha az orosz nátha nem uralkodnék, a Wekerle költségvetését tárgyalnák.

Az elsõ szónok Polónyi Géza (jobban is kezdõdhetnék az újesztendõ), utána Kaas Ivor kritizálja a kereskedelmi ügyeket (mind a ketten kesztyûben beszélnek.) De rájuk dõl Baross, s hatalmas rögtönzésben felel, az egész Házat megragadva tisztán ömlõ logikus elõadásával.

Nem hiányoztak vidám jelenetek és közbeszólások sem. Egy ilyen közbeszólási dialógot megunván Baross, türelmetlenül kérdi:

- Mehetek tovább?

- Mehett! - zúgja rá a vasúti mûszót vidám kórusban a szélsõbal.

Nem kisebb derültséget keltett, mikor beszéde végén kiesve egy percre önérzetes hangjából, kissé szelídebben folytatá:

- Addig t. Ház, míg a kereskedelmi tárca szerény kezemben van...

Mire két herkulesi karját hatalmasan rázta meg a levegõben.

A részleteknél Vadnai Károly beszélt igen szépen a textilipar mellett, Smialovszky Valér pedig a szûzbeszédét tartotta: a tótok elszegényedésén keseregve - ami könnyekig hatotta volna meg Matuska Pétert, ha ott lett volna. Így csak Krajtsik és Urbanovszky bólintgatott a derék fiatal szónoknak nagy szomorúan.

Künn a folyosón mélázgatva járt-kelt Podmaniczky Frigyes, panaszkodva a Radnótfáy-dologban.

- Tudtam barátom... tudtam, hogy sikkasztanak, azért nem néztem soha a könyveikbe.

S ez a rövidke mondás jobban jellemzi közéletünk e hótiszta, nemes alakját, mint akármi más. Az undort az iránt, ami nem tisztességes.

»Tudtam, azért nem néztem soha bele a könyvekbe.«

A T. HÁZBÓL [febr. 26.]

Csak fegyverszünet volt. Az appropriációnál újra megindult a kegyetlen hajsza az ország miniszterelnöke ellen. A hatalmas államférfiú, kit nálunknál nagyobb országok irigyeltek tõlünk, ki két kézzel paskolta földhöz ellenfeleit a nemes küzdelmekben, sodrából kihozva, a dicstelen fegyverek tompa csörömpölése közt, bizonytalanul, tétován néz szét azon a mezõn, melynek elsõ vitéze volt.

Mihez is kezdjen? Ment volt-e attól a mocsoktalan Bayard, hogy egy csizmadiainas utána ne hajítsa a papucsát? Nem volt-e lehetséges, hogy I. Napóleont összecsipkedjék a poloskák? S ha ez megtörténik, összes légiói menthetik-e meg vajon testét tõlük?

Mivel verekedjék Tisza? Mi ellen? A szótár ellen?

Mert mik azok a nehéz ágyúk, amikkel az »ostrom« folyik? A szótárból kiszedett összes rágalmazó és gyalázó kifejezések. Szavak, szavak és újra szavak.

Ha folynának a hazafiúi elkeseredés forrásából, még akkor is nemtelen lenne ez irtóhadjárat egy ember ellen, volna bár az e hazának oly ellensége, mint Haynau volt, s nem a legkülönb édes fia, kit másfél évtizeden át ismert el vezérének a nemzet.

De folynak egyszerû heccbõl, éretlenkedésbõl; csak hellyel-hellyel ravasz számításból; szinte kiérzik a hecceken az a durva szag, ami akkor áradhatott szét, midõn a krónika szerint Simonyi obester a francia trónusra verte ki pipájából a bagót. (Igaz, hisz ez a rüpõkség már akkor is virtus számba ment.)

Ám ha ezt a nemes õsz fõt így csúfolhatják meg ebben az országba, melyik fej maradhat még itt egészen fölemelten?

...................

Nem feladata e soroknak (melyek mindig tárgyilagosak akarnak lenni) Tisza maradásának egyengetése. Tisza esetleg bukása lehet veszteség erre az országra, lehet veszteség a libera­liz­musra (mert a Tisza elmenetével a liberalizmus is mindjárt az ajtókilincshez nyúl), az is könnyen megtörténhetik (sõt mernék is rá fogadni), hogy ezek az urak, akik most hocholnak, visszasírnák még Tisza Kálmánt, de mindegy, Tisza természetes úton bekövetkezhetõ távozását kiheverheti az ország, hanem egy ily erõszakos eltávolítást nem heverhetne ki a parlamentarizmus sohasem.

Ezt Tisza Kálmán nagyon jól tudja. Rendületlenül marad hát a helyén.

És valahányszor arról szólnak az ellenzéki bulletinek: »Ma megint viharos ülés volt! Tisza pocsékká van verve. Míg a vihar zúgott bent, õ fejet vesztve bujdosott a folyosón« - ez volta­képpen mindég annyit jelent: »Tisza állása ismét megszilárdult«. Mert se a korona, se a többség nem mondhatja ilyen idõkben, még ha kedve volna is hozzá: »A kisebbségnek igaza van, menj isten hírével!«

És ha csak Helfy mondja, nem veszedelmes a dolog; mintha a puskátlan vadász azzal akarná leteríteni a tigrist, hogy rákiált: »Te gonosz tigris, roskadj össze és halj meg«.

*

De térjünk át az ülés rövid leírására, melyet Orbán Balázs goromba beszéde nyitott meg.

Orbán sûrûn szüli a beszédeket, szapora, mint a házinyúl, míg az elefánt csak minden nyolc évben produkál egy kölyket. De ez nem akar célzás lenni Móricz Pálra, aki évek óta ma beszélt elõször.

Orbán beszédje éppen ötnegyed óráig tartott, amit azért tudunk olyan pontosan, mert már a folyóson is van óra, mely ilyenkor sokkal kellemesebb perceket mutat, mint a tanácsterem órája.

Orbán beszédje a szokott sablonra ment.

1. Fogvicsorgatás Tisza ellen.

2. Oldaldöfés szubvencionált újságíróknak.

3. Elnöki megrovás.

4. Adóemelés és államadósságok.

(A számadások kezelésében a milliókkal való bõkezû bánásmód.)

Minden beszédje ebbõl áll már tíz év óta, azzal a különbséggel, hogy néha két elnöki megrovás éri. S az ilyen beszédeket aztán a »Nagyszabású Beszédeim« címû kötetbe nyomatja le, míg az egy megrovású beszédeket egyszerûen a »Szónoklatok« garmadájába sorozza.

Szapáry Gyula okos és nemes beszédet mondott. Az a különös szerencse érte, hogy kétféle melegben beszélhetett.

Egy ideig az ellenzék helyeselte zajosan, noha semmi olyat nem mondott, ami örömet szerezhetne neki, késõbb aztán, amint Tiszáról kezdett szólani, egyszerre meghidegültek iránta balról, s a mameluk-táborból zúgott fel a rokonszenves »éljen«.

Most következett aztán a vihar, Ábrányi Kornél beszédje alatt, azon szavaknál, »hogy Tiszát semmi sem védi már, csak egy vékony hártya, az arcnak bõre«.

Az ellenzéken nagy tetszészaj tört ki. Nehány tenyér összeütõdött, éljenkiáltás hömpölygött át a padokon.

A mamelukok ocsódni kezdtek:

- Mit mondott? Mit éljeneznek?

Csak lassan értesült e nehezen mozgó test. A derék jó mamelukok egészen úgy vannak szoktatva, mint a Mátyás restjei, hogy a szájuk kitátása is nagy fáradságukba kerül. Ott ülnek, mint a karókra rakott lelketlen köcsögök, akik meg se mozdulnak a szélben, csak ha a karó is inog.

A kifejezés kíméletlenségét mégis megsokallták nehányan.

- Rendre! - kiálták az elnök felé.

A zaj nõttön-nõ. A nagy test galvanizálódni kezd. Kõrösi rémítõ hangja fölrázza a tetsz­halotta­kat is. Az elnök idegesen lógázza csengettyûjét. A túloldalról még folyton dagad, terebé­lyesedik a tetszés.

- Rendre! Rendre! - hangzik egyre fenyegetõbben eminnen.

Péchy Tamás beszélni kezd szaggatott félmondatokban.

- Vannak dolgok, t. Ház, amelyeket nem Magyarország legfõbb tanácskozási termében, de semmiféle tisztességes társaságban sem lehetne elmondani.

A szélsõbal fenegyerekei felugrálnak dühösen.

- Vonja vissza az elnök!

A mamelukokban föltámad a visszafeleselés démona. (Szegény ördög eleget aludott már.)

- Vonja vissza Ábrányi! - mennydörgik impozánsan.

A kétféle zaj összecsap, s rekedt, érthetetlen üvöltéssé olvad össze a fülledt, sûrû levegõben. Valóságos forradalom tör ki. A mediumon álló képviselõk ingerült gesztusai úgy tûnnek fel, hogy no most rögtön ökölre rohan össze a két haragvó tábor. Természetes arc már nincs is a teremben. A Ház kétféle színbe öltözött: dühös, vörös arcok és dühös, fehér, sápadt arcok. A szemek szikráznak. Az extázis erõt vesz az idegeken, mindenki mozog, kiált, rikoltoz; a csengettyû cseng, bong, sír, de nem lehet hallani, a karzat hölgyei megfélemülve bújnak össze, a folyósokról megriadva futnak be a képviselõk, a teremtisztek ijedtem nyargalnak ide-oda, még Krajtsik is fölébred, mérgesen dörmögve: »Ne bolondozzatok, gyerekek... éppen ilyenkor... mikor olyan szépet álmodtam!«

De az orkánszerû két kiáltás még folyton keresztezi egymást:

- Vonja vissza az elnök!

- Vonja vissza Ábrányi!

Az elnök olyan vörös lesz, mint a paprika, s indignációjában túlzúgja a vihart:

- Ha ebben a székben olyan elnök ülne, aki szavát visszavonná, az nem volna ide való.

Éljenzés kíséri az elnök szavait jobbról, szilaj követelõ tombolás balról.

- Vonja vissza!

- Mit? - pattan fel Péchy ünnepélyes pátosszal. - Összeroskadhat az égboltozat, de semmit sem vonok vissza!

- Pali! - kiáltja egy szélbali hang Hoitsy felé. - Vigyázz a csillagokra, mert nagy veszedelemben forognak.

Ugron felszökik könnyedén, villámmal terhesen, s noha még Ábrányi is áll szónoki pózban, hangjának érce átveri magát a pokoli zenebonán.

- T. Ház!

- Nem szólhat. Nincs joga szólni! (Ugron leül.)

Ábrányi a beszédet akarja folytatni.

Egyszerre száz torokból zúdul rá:

- Eláll! Üljön le! Itt ugyan nem beszél! Vonja vissza elõbb!

A zaj permanens a teremben; Ábrányi még egynéhányszor megpróbálja a szólást, de a mamelukok megkóstolták már a roham édességét, s Ábrányi nem juthat szóhoz többé, hiába kérleli õket az elnök, hogy »a képviselõ úrnak joga van szólani«.

- Az meglehet, de azért mégse fog beszélni.

Ábrányi ott áll diadalittasan a dicsõségtõl, az éljenektõl, de amellett elég hidegvérrel, türelmesen; a Ház minden ülõ embere beszél, kotyog, hadonász, mutogat, zsörtölõdik, az elnök a csengettyût rázza, a gyorsírók a körmeiket rágják, de a szónokot szóhoz nem engedik. Az ingerültség, mint lázas testen a pióca, szemlátomást nagyobbra hízik. Egyes hangok sürgetve kívánják:

- Föl kell függeszteni az ülést.

Egy-két kormánypárti képviselõ közbekiált:

- Föl kell oszlatni a parlamentet!

Amire méltatlankodva jajdul fel Károlyi Gábor.

- Persze, akkor mi közülünk csak Mudrony Soma jönne vissza s még legfeljebb Unger és Törs.

Végre jó szerencse, a Ház órája könyörül meg, véget szakítva az izgalmas, kínos jelenetnek, lassan-lassan odacammogván a kettes számhoz, mire Ábrányi rést kapva egy kevésbé zajos másodpercben, egyetlen rövid mondattal befejezi beszédét nagy éljenzés közt.

A Ház izgatott hangulatban tódul ki a folyósora, ahol Eötvös Károly titokzatos arccal tartja politikával a fiatalabb képviselõket útközben a kijárat felé.

- Ugye, csak pompás egy jelenet volt?

- Az ám. A mamelukok végre-valahára dühbe jöttek.

- Hát tudjátok-e, hogy voltaképpen honnan volt ez a jelenet inszcenírozva?

- Ugyan honnan?

- A Burgból, édes szógám.

- Ne beszélj, Károly bácsi!

- Egyenesen a királyi Burgból, ha mondom. (S jelentõségteljesen kacsintott apró szürke szemeivel.)

Vagy hitték a derék fiatal képviselõtársak a dolgot, vagy nem hitték, de ha talán hitték, gyönyörûen színezhette ki fantáziájuk, hogyan invitálja magához õfelsége reggelenkint Károlyi Gábort és Meszlényi Lajost, s fölöstököm közben kiosztja nekik a Tisza elleni közbeszólá­sokat.

*

Ez volt az ülés röviden vázolt lefolyása.

Este olvastam a lapokat, hogy Bolgár Ferenc és Szentiványi Árpád magyarázatra kérték fel az elnököt Ábrányi megbízásából, és Péchy Tamás ki is magyarázta a dolgot. Kiesett kezembõl a lap, s ijedten futottam ki az ajtón az égboltozatot megnézni.

Különös dolog. Ott állt a maga helyén mindenestül, a sok ezer csillag olyan vígan ragyogott rajta, mint tegnap.

EÖTVÖS

- A mai ülésbõl -

Hagyjuk a politikát. Behunyom a szemeimet, hogy ne lássam se a terem közepén azt a sokat megcsúfolt tisztes õsz fejet, se a kezeit mosó óvatos Pilátust a balvidéken, se a düledezõ parlamentarizmust, a szétesõ gerendákat, a farizeusok tömegét. Nem akarok egyebet látni, csak a nagykõrösi képviselõ alacsony, köpcös alakját, amint ott áll a szélsõbali második padsor közepén, és ajkairól jóízûen csörgedezik az igaz magyar szó, meg humor. Vagy De Maistreként én is kétfelé választom magamat: gondolkozó és élvezõ emberre. Azt hiszem, különben nagyon sokunkon esett meg ma Eötvös Károly beszéde alatt ez az elvi szétválás, s nem egyszer tört ki testi határainkon belül a házi perpatvar.

- Orbán Balázs-i nívó... - szól fitymálva gondolkozó felem.

Élvezõ felem vállát vonja.

- Én pompásnak találom. Démoszthenész tajtékpipával kezében. A nemzeti géniusz abaposztó mentében. És vice versa egy darab õseredeti magyar föld angol kertnek mûvelve. Szóval, érdekel minden formája, változása.

- De barátom - rimánkodik gondolkozó felem -, hogy tud ön gyönyörködni ezeken a frázisokon?

- Eh, mit, törõdöm is én az önök skrupulusaival. Ne tehénkedjék rám. Sõt legjobb lesz, ha minél elõbb elpárolog innen.

- Csönd az emeleten! - kiált a szív, a fül, valamennyi ideg, valamennyi szimpátia az észre, aki pisszeg.

- Ostoba csõcselék - mormog az ész alá, s szomorúan tekint Domahidy Pistára, aki ma az õ elveit fogja képviselni.

...És Eötvös beszél. Konok, zárkózottan gúnyos arcán mosoly szaladgál nagy alattomosan, apró szemei elevenen csillognak, hol egészen ártatlan kedélyességgel, hol pedig valami ármányos furfanggal, amit nem lehet leírni evvel a vaskos tollal erre a szürke papírra. Egyenesen áll helyén, mint a cövek, minden szónoki póz nélkül; pusztán csak arca fejezi ki a gerjedelmeket: a gyorsan összefutó ráncok szemei alatt, a szétsimuló vonások, a gúnyosa össze­húzódó ajk; nagy ritkán emelkedik föl keze vízszintes irányban (ha onnan túlról ellent­mondás kavarog át), egyszer-kétszer meglegyinti a levegõt, miközben kissé meghajtott széles homloka alatt, mit valami üvegburán át, szinte látni lehet, mint gyûl össze a maró rögtönzet. Ami azután lecsap, mint a villám. Vagy kisüt, mint a napsugár. Amilyen a dolog természete. Mindig úgy, ahogy legjobban használ neki.

Eötvös beszél. És ez az igaz, hamisítatlan magyar levegõben fürdõ beszéd megfogja lelkünket. Elandalodva hallgatjuk, s pajzán képek röpködnek elõttünk. A parlament, a zöld padok, az elnöki emelvény eltûnnek... nem szónoklatot, valami jól ismert zenét hallunk. Három cigány legény hegedül. Nyalka, vörös hajú, darázs derekú csaplárleány járkál kényesen, begyesen az ivóban. Csaplár uram dörmög a söntésben és csörömpöl az övegekkel. Az ajtófélre föl van róva a hitel, az államadósság. Hangozik csöndesen, méltóságosan léptek ütemes kopogása, sarkantyúk pengése, s ebbe a zenébe belecincog a cimbalom, cirpel a tücsök, rikolt a rigó, kelepel a gólya, susog a nádas, s szól valamennyi népies hangulatú motívum, ami odakünn a magyar beszéd, a magyar élet világában zsong.

Elröppen a kép... Borozgatnak öregurak... Valaki anekdotázik. A plébános tokája kigömbö­lyödik... Valaki a pipáját tömi, a dohányzacskóban szûz muskotály sárgállik. (Meg ne lássa Wekerle.) »Hogy is volt az azzal a tót spionnal Nagy-Sarlónál?« - kérdi egy hang. »Mondom Nagy István õrnagynak a 7-ik zászlóaljnál...« - kezd bele egy másik hang. Azután lassan átömlik a beszéd sora a politikára. »Dejszen megmondtam én már a Naláczi János választásakor, hogy ez a Tisza Kálmán...«

De, ni, hol vagyunk már megint? Hiszen ez a dieta. Ott ül a palatínus vagy az országbíró a fõhelyen, néha-néha megrázza a fejét, nyájasan mosolyog vastag szemöldei alatt, s odasúgja a közelében ülõ apátúrnak: »Advocatus furibundus«. A jurátusok kardjukat csörtetik és kézzel-lábbal biztosítják az oppozicionális szónokot rokonszenvükrõl. Az pedig beszél furfangosan, kardélre hányja az egész kormányt, hegyes szemeivel összeszurkálja a kancellárt, s viharos éljenek közt vágja ki:

- Mindaddig, amíg ily férfiú ül a miniszterelnöki széken, nevezzék akár Tisza Kálmánnak, akár Gajári Ödönnek, mindegy.

Úgy látszik, ismét a jelen parlamentébe kerültünk vissza. Az ördögbe, mégse. Hisz odafenn az elnöki székben Danton rettenetes feje sötétlik, Voltaire és Rousseau szobrai alatt. Félhomály uralkodik a nagyíves vaskos boltozat alatt, melyet fáklyák vérvöres lobogása derít föl. A teremben jakobinus sipkák förgetege szorong és ujjong a szónoknak, Maratnak vérszomjas, huhogó szavain. Demoulin Kamill gúnyos hangja áthasítja a fülledt levegõt:

- Nem lesz sok az a százezer fej, Marat polgártárs? Hátha elég lenne 99.999 belõle?

De ez a kép csak percekig tart. Eötvösbõl hamar elpárolog a forradalmi fluidum, egész táblabírói valója ellenkezik a revolucionárius hanggal. Megelégszik avval a fenyegetéssel, hogy darabokban tépjük össze azt a bizonyos fátyolt...

És ekképp ragadja ez az impresszionista szónok egyik hangulatból a másikba az embert könnye­dén ömlõ beszédével, mely átjárja igézõ magyarságával a kedély minden rétegét, minden zugát. Ellentmondásunk elolvad szavai alatt, mint a viasz, s azok az alakzatok nyomódnak bele helyébe, melyeket õ akart. Egyszerû könnyû, magyaros, szinte népies eszmemenetével könnyedén emelkedik föl, mint a tenger hulláma, a csillagokig, és nehézkedés nélkül száll alá a gyöngyös tengerfenékig. Oly egyszerû minden szava, s mégis oly gazdag, mert mindegyikben van valami meleg rész a hazai földbõl. Amíg halljuk, hatása alatt állunk, s amikor végképp elhangzik szava, úgy érezzük, mintha valahol ismerõs kaszapengés csendült volna el, mintha valami nóta szakadt volna meg mintha Pázmányt vagy Mikes Kelement csapták volna be elõttünk. Ezért volt Eötvös s marad mindig a Ház legmagyarosabb szónoka.

KÉPEK

(A lefolyt vitából)

I. A Ház feloszlatása

Ábrányi beszéde szülte a legingerültebb hangulatot, mely azután az egész héten lohadt.

Ugyane beszéd alatt nagyon megdöbbentette az ellenzéket egy-két jobboldali közbekiáltás:

- Föl kell a Házat oszlatni!

Ideges fészkelõdés támadt a balmezõn, mintha csípõs hideg fuvallat suhan el a vetések fölött. Az arcok megnyúltak, sok Bendegúz-bajusz lekonyult. Ijedtem adták szájról-szájra a baljóslatú hangokat.

»Hallottátok, hogy mit akarnak ezek? Föloszlatni a Házat. Hm, ennek fele sem tréfa. Ezek már tudnak valamit! No, ez szép mulatság lesz, ha megtörténik.«

Suttogás, sopánkodás morajlott végig a padokon. A pénzes emberek (akik nem kis költséggel jutottak a mandátumaikhoz) mérgesen nézegették a szegényebbeket: »Könnyû nektek lármázni, mert ki ingyen jutottatok be«, mire a szegényebbek még dühösebben méregették emezeket: »Könnyû nektek, mert ti megint bekerültök«.

Mindamellett általános volt az óhajtás:

- Tenni kellene ez ellen valamit!

- Teszek én! - vállalkozott Eötvös Károly.

- Ne beszélj, szógám! Mivel akadályozhatnád te meg?

- Fölszólalok holnap én megteszem a Ház föloszlatását ellenzéki programnak, s akkor legott nincsen semmi jövõje.

S úgy tett miként beszélt: másnap õ mesélte el szónoklatában, hogy meggyõzõdése szerint föl kell a Házat oszlatni.

II. A fölfordított észjárás

A harmadik nap a Beöthy Ákosé volt. Az ékes hangú szónok, kitõl megszoktunk néha nagyon szép és tartalmas beszédeket hallani, ezúttal sajátszerû volt.

Mindent megfordított. Meglehet, hogy ez csak valami új figura a szónoklat mezején, amit az angoloktól tanult.

Elmondta, hogy a véderõvita szép és tárgyilagos volt.

Hogy ment volt minden személyeskedéstõl.

Hogy magas nívón állott.

Hogy ebben az országban nincs szólásszabadság.

De már ezt teljes lehetetlen volt kiállni, ott hagytam a termet, hazamentem.

Otthon a kis fiam ugrott nyakamba, szavalva a gyermekkönyvbõl eltanult versikét:

Benéztem az ajtón
Bementem az ablakon
Szoba volt az asztalon
Székek ültek urakon.

A vers ismerõsen zúgott-csengett a fülemben; mintha már hallottam volna ma valami ilyesfélét.

De hol is, hol? Hopp, tudom már. A Beöthy Ákos beszédjében.

III. A waldecki forradalom

Kis politikusok, nagy politikusok egyként törik rajta a fejüket, mi lesz ebbõl a helyzetbõl a kibontakozás? Hogy kellene az ellenzékkel elbánni? A Házat kell-e föloszlatni, vagy pedig a házszabályokat változtatni meg? Parlamenti rendõrséget és börtönt szervezni, mint Angliában. Könnyebb pedig az örök mozdonyt föltalálni és megindítani, mint Károlyi Gáborék nyelvét megállítani. De azért az emberi elmék mégis fürkésznek örökösen. Nem jobb volna-e, ha a mamelukok egy kis vérszemet kapnának, ha a zajra zajjal felelnének, a gorombaságra gorombasággal. Háromszáz ember mégis több, mint száz ember.

Ezer meg ezer jó és hóbortos tanács hangzik e tárgyban a füstös folyosókon naponkint, nem egy ezekbõl a miniszterelnök elõtt, ki csendesen von vállat mindenkire, s hallgatagul megy odább, egész megadással viselve sorsát, kivált amióta Széchenyibõl bolond lett.

Még csak az van hátra, hogy az öreg Deákot hülyének tegyék meg.

- Már pedig mégis tenni kell valamit - véli aztán egy-egy ilyen visszautasított tanácsadó -, mert ez a helyzet nem maradhat így.

- Szeretném tudni, miért nem maradhatna? - kérdezi egy öreg politikus. - Hát mi baja van ennek a helyzetnek?

- Az, hogy valóságos parlamenti forradalom.

- Az igaz.

- No látod, hogy elismered. Hát mégis le kell vele számolni.

- Természetesen.

- És miképp?

- Hát olyanformán, mint a waldecki forradalommal.

- Hogy volt az?

- Nekem maga Waldeck herceg mesélte, György Viktor; elmondom úgy, amint hallottam:

(A herceg elbeszélése)

188*-ban forradalmat csináltak az én alattvalóim is. Sajátszerû kis forradalom volt, de éppen nem iszonyatos.

Nyolc órakor reggel gyülekezni kezdtek a forradalmárok a palotám elõtti térre és zajongtak déli tizenkét óráig. Az ördög tudja, mi mindenfélét kiabáltak össze-vissza.

Déli harangszókor hazamentek ebédelni, s két óráig síri csend uralkodott a palota körül.

Délután két órakor újra kezdték a lármát egész fél ötig, a sörözés idejéig. (Jó német ember a sörös poharát jobban szereti az alkotmánynál.)

Esti szürküléskor szállingóztak elõ harmadízben, s folyt a pokoli zsivaj, fenyegetõzõ kurjongatás, fülhasogató hangok reszelték a levegõt, s még a Marseillaise-re is rágyújtott egy-egy csoport. Ez volt a legborzasztóbb, mert átkozott hamisan énekeltek.

Mikor bekövetkezett a kapucsukások ideje, hirtelen szétszaladtak (mert a vérüket ígérték kiontani a szabadságért, de a kapupénz fizetésére nem vállalkoztak), s másnap kezdték újra.

Így tartott ez sokáig, nagyon sokáig. Anyám, Emma hercegnõ, aki akkor helyettem uralkodott, sokszor ideggörcsöket kapott, a miniszterünk sápadt arccal, ijedt szemekkel nyitott be hozzám nem egyszer.

- Hallja, herceg, odalent azt a tengerzúgást?

- Hallom.

- Mit tegyünk, uram?

Vállat vontam.

- Hát minek tennénk? Hiszen mindig magától múlik el. (Elõvettem az órámat.) Most fél négy van. Egy óra múlva elmegy a forradalom sörözni. Nekem egyáltalában nem kényelmetlen.

*

Eddig a herceg elbeszélése. Eszembe jut, valahányszor hallom tõletek az ellenzék egy-egy ingerült rohama után, hogy: »Istenem, istenem, mi lesz ebbõl?«

Hát az lesz, hogy délután kettõkor elmennek az elégedetlenek ebédelni: olyan forradalom miatt, melyet az öreg Péchy hí össze és oszlathat el, nyugodtan lehet aludni.

A MAI ÜLÉS [márc. 6.]

A Ház ma egy kõembert alkotott (alkalmasint tekerccsel a kezében), és egy leomlott kõpartot tárgyalt.

Képviselõk gyér számmal jöttek. Nagy szavazások után pihen a Ház, mint az anyaföld.

Az Andrássynak emelendõ szobrot csak a szélsõbal ellenezte, de szónokai által azt is illõ hangon. Míg a habarékpárt részérõl gyönyörû szavakkal jellemezte Andrássyt Beöthy Ákos. E jellemzés mindig becses anyag lesz ama történetíróknak, kik a terebesi kripta csendes lakóját tolluk hatalmával elõszólítják.

Majd Tisza állt fel, hogy nehány szóval ajánlja a javaslatot. Kaas Ivor rákiáltott:

- Mit akar? Szobrot?

Ebbõl némi ingerültség, fészkelõdés, izgalom támadt a két tábor között. Azontúl egészen szelíd volt az ülés lefolyása.

De persze ez a téma se múlhatott el Orbán Balázs nélkül. Azt mondja, éppen kétszáz olyan írót és államférfiút ösmer, akik Andrássy elõtt következnek szoboremelés dolgában. (Fenyvessy Ferenc szerényen lesütötte a szemeit, Ábrányi Emil fölemelte a fejét.) Orbán azonban mégse rossz ember, kétszázegyedik szobornak - úgymond - megszavazná az Andrássyét is.

Az elnök feltette most a kérdést, s az egész jobboldal és habarékpárt felállott, csak az Orbán szobraiból maradt ülve vagy húsz darab.

*

Következett a szegedi rakpart ügye, mint vádlók szerepeltek Melczer és Pap Elek. Melczer a szakember szürke köntösét öltötte fel és rosszallást indítványozott, Pap Elek pedig hihetõleg valami szegedi komájával beszélgetett a beomlásról a nyáron, vidám borozgatás közben. Pap Elek tehát többet tud a dologról, mint Melczer, de amit tud, rosszul tudja. Melczer nem tud semmit, de azt legalább jól tudja. A Pap Elek komája nagyon el lehetett keseredve, mert sok dolgot másképp lát, mint ahogy van, és sok körülményt összezavar. Pap Elek figyelmét hihetõleg a szegedi fúrások ragadták meg: gondolta magában: »Hop! Ez az én szakmám!«

Tisza Lajos hosszú beszédben védte eljárását, szándékosan kerülve minden koloritot (mellyel pedig senki sem tud nálánál jobban bánni), kihajigálva az eszébe ötlõ szóvirágokat és a szúrós töviseket, egyszerûen, ridegen csoportosította a tényeket, melyek minden vádat lehetetlenné tesznek. Ami magát a kõpartot illeti, az már eleve úgy volt építve, hogy a beomlás veszélye nem lehetett kizárva, mert a süppedékes talajban olyan mélyen kellett volna kezdeni az alapozást egy erõsebb kõparthoz, hogy ahhoz újabb és újabb milliók kellettek volna.

A Ház nagy figyelemmel hallgatta a tárgyilagos beszédet, sõt maga az ellenzék is, mely ma erõsen nélkülözte Herman Ottót, a szegedi panaszok mérges szószólóját.

Midõn Tisza gróf beszédjében említette, Almássy Géza közbekiáltott:

- Nincs itt! Meg van nyírva!

Csakugyan csodálatos volt, hogy Herman Ottó nincs jelen a Tisza Lajos fõvételénél. Hiszen ehhez a szertartáshoz az õ kése volt a legjobban kifenve.

- Meg van nyírva! - hangzott újra több és több szájból.

Lehetetlen az! Herman a sörénye nélkül!

Suttogás támadt a padokban. Az emberek kíváncsian kérdezték egymástól:

- Megnyiratkozott volna?

(S ez éppen olyan különösen hihetetlenül hangzott, mintha azt mondaná valaki, hogy Péchy Tamás kitért katolikusnak.)

- Dehogy nyiratkozott! Megnyírták erõszakkal!

- Kik? Hol?

A kõpart háttérbe szorult, s künn a folyóson az értesültek nagy csoportok elõtt kezdtek beszélni, miképpen történt.

A Herman Ottó lenyíratása

Hát úgy esett a dolog, hogy a jeles természettudós a madarak húzását ment megfigyelni a Balaton mellé.

Szereti a furcsa öltözeteket az efféle kirándulásokhoz. Van azon ilyenkor mindenféle. Fején angolos parafa kalap, a lábain egész derékig érõ csizmák, felsõ testét kurta ködmön fedi, a vállára akasztva ott lóg egy kobak, egy tarisznya pogácsával, sültekkel, egy messzelátó fekete zsinóron, egy csikóbõrös kulacs, egy kisebb kulacs konyakra, egy pléhdoboz láncon, jegyzetekre, a zsebbõl (hogy a nemzeti géniusznak is elég legyen téve) egy kosból való dohányzacskó sallangjai fityegnek ki. Már most képzeljétek el ebben a ruhában Herman Ottót.

Ekképp ment el madárnézõbe a Balaton-partra.

Ott a legsûrûbb gallyú fán csinált magának egy dúcot, s már hajnalban három órakor felült, s órák hosszáig, néha délig guggolt ott csöndesen figyelve, összehúzódva. A madarak jöttek-mentek, csipogtak, szálltak. Eszük ágában se volt, hogy valaki kémleli õket. De Hermannak sem volt eszeágában, hogy õt valaki kémleli.

Pediglen már akkor erõsen szemügyre vették a somogyi juhászok és kanászok, s keresztet vetegetve nézegettek a fára.

- Ugyan mi lehet?

- Úgy néz ki, mintha ember volna.

- Minden jó lélek dícséri az urat!

- Amondó vagyok, hogy nagy csapás éri a határunkat. Esztendõre nem hozza meg a föld a füvet. Ez nem jó lélek!

- Pedig olyan gúnya van rajta, mintha valami úr volna.

- Bolond kend, bátya. Az úr a diványon ül ilyenkor, nem a fa tetejében. A garabonciás diák az, ha mondom.

- Csakugyan az lesz. Mit csináljunk vele?

- Üssük agyon!

A juhászok, kanászok legott kerítettek vasvillákat, s egész rohamban csörtettek a fához. Közel mégse mertek menni, messzirõl kiabáltak Hermanra:

- Ki vagy? Ember-e, vagy lélek?

De az erdõ manója nem értette meg mit kiabálnak, ahelyett, hogy megmagyarázta volna mi járatban van, még õ förmedt rá a pásztorokra:

- Mit akarnak velem?

- Gyere le, majd megmondjuk!

Addig-addig csalogatták, hogy a jeles tudós végre lejött; hajrá, most... nekirohantak, rávetették magukat, s addig el nem eresztették a kezükbõl, míg a hosszú hajsörénye, az õ legnagyobb büszkesége, s lengõ rozsdaszín szakálla le nem hullott az olló éle alatt, mivelhogy a garabon­ciás diák haja becses jószág; némely birkabetegségnél nagy medicína, azonképpen a teheneknél, akik ha a tölgyüket egy ilyen hajjal megcsiklandozzák, jól tejelnek, sõt magának az embernek se árt ha ilyenféle hajzatot visel a mándli gombja körül tekerve, mert az képessé teszi, hogy minden birkózásnál leverje az ellenfelét.

*

Így mesélték el jó források a folyóson. Hogy szórul szóra így történt-e, nem vállalunk érte felelõsséget. De ha így történt, Herman igazán szerencsés férfiú, mert Európa összes kutatói közt õrá illik most már a legjobban, hogy haja a tudományért hullt el.

A történet a folyosóról csakhamar beszivárgott a tanácsterembe is, s mire Tisza Lajos bevégzé beszédét, a megelégedés érzete ömlött el a Házon, a jobboldal zajosan helyeselt, mosoly játszott a képviselõi arcokon.

Napsugár sütött be az üvegfedelen át, Szeged panorámája mintegy elõvarázsoltan lebegett a hallgatók elõtt, a képzelet délibábjában, tarka-barka színzavarban, tornyok, kupolák, a Halácsy fúrója, a Lechner Lajos cirkalomja, a szegedi mosónék, a Pap Lajos komája, a halomra dõlt rakpart - és a Herman Ottó lenyírt feje...

S ezzel vége is lett volna a dolognak, de persze ez a téma se múlhatott el Orbán Balázs nélkül.

Orbán feláll, s erre a Háznak legott vágya támad hazamenni.

- Holnap! - kiálták harsányan. - Holnap! Holnap!

A folytatás tehát holnapra maradt.

A FOLYOSÓRÓL

A Ház folyosója ma az izgalmak óráit élte. Ha az ember az arcokat nézte, a legkülönfélébb hangulatok fogták el. Egyszer úgy érezte magát, mintha valami vihartól dobált hajón lenne, ahol mindenki ingó, bizonytalan léptekkel jár; másszor mintha egy csatatéren lenne a krízis percében, amidõn a kedélyeken erõt vesz a láz, a kétely, a bizalom, a szorongás, az apátia. A szivarfüsttel összevegyül a rejtelmek köde. Csak egy arc ragyogott derültem és bizalomteljesen az általános elszontyolódás közepette, egy frakkos, fehér nyakkendõs fiatalemberé, aki most jött a vidékrõl. Kormánypárti lapot akar alapítani a pátriájában, s épp azért utazott a fõvárosba, hogy a hatalom pártfogását megnyerje. A folyóson megszólított egy vidékbeli kormánypárti képviselõt, fölkérve, mutassa be a miniszterelnöknek õt. A megszólított fájdalmasan mérte végig a jövevényt, és síri hangon kérdezte:

- Mikor kelt föl ma, kedves barátom?

- Most keltem föl egy félórája.

- E szerint még nem olvasott ma lapot?

- Nem én. A szállodából egyenest a Házba jöttem.

- No, éppen jókor. De egy kicsit mégis korán. A miniszterelnök most a királynál van audiencián, s csak egy óra múlva jõ a Házba. Addig menjen el egy kávéházba, olvasson el szórakozásul egy-két lapot, s aztán jöjjön vissza.

... Nem jött többé vissza.

A KÖZLEGÉNY

Tisza Kálmán a folyosón

Noha csupa érdektelen tárgyak voltak napirenden, amelyekhez máskor kötéllel kell fogni a határozatképes Házat, ma élet pezsgett a képviselõház minden zugában. A válság hírére feljöttek még a hazajáró lelkek is. Az ellenzék jókedve megcsappant három nap alatt egy kicsit, a szabadelvû párt levertsége ellenben engedett. Ámbár még mindig melankólikus a párt. Borongós, szürke õsz hangulata ez a tavaszi napfény üde sugarainál.

Tudom, hogy önök (nyájas olvasók), szeretnék hegyrõl-végrõl tudni, hogy mit gondol, mit érez ilyenkor a t. Ház.

A habarékiak ott ülnek az olvasóteremben, s olvassák a lapok válság-híreit olyan savanyú kedéllyel, mint ahogy egy testamentumot szoktak azok, akik abban semmit se örökölnek.

A szélsõbal a miniszteri szoba környékén táborozik, s a józanok kezdik már mondogatni: »Alighanem bolondot csináltunk, atyafiak«.

Dehát a mamelukhad hogy viselkedik? (Hm, persze ez a legérdekesebb.)

Csakhogy ez nehéz téma. Mert a mamelukok sokfélék. Mindegy, önök mindenáron errõl akarnak olvasni.

A mamelukok, legalább a válsággal szemben, négy kasztba sorozhatók.

Az elsõ kaszt áll a Tisza fanatikus híveibõl, kiket egyszerûen »Rónay Jánosok« gyûjtõnéven szokás megkülönböztetni. A Rónay Jánosok (s ezek vannak a legtöbben) úgy nézik a Tisza demisszióját, mint egy természetfölötti csodát, megdöbbenéssel, elképedve, mintha az Ararát-hegy omlott volna össze.

Az egyik búsan sóhajtott fel ma: »Ilyen nagy dolog tán még elõ se fordult a történelemben«.

A másik kasztba jönnek a Tisza személyes, régi barátjai, õsz fejû, förnyedt vállú alakok, akik a szívéhez közel álltak. Ezek lecsendesült kedéllyel teszik meg észrevételeiket: »Nos, hát el is kel a szegény Kálmánnak egy kis pihenés«.

Felfortyannak erre a fiatal mamelukok (a harmadik kaszt):

- Mit, pihenni? Csak nem akar Tisza pihenni? Hát ki vezet akkor bennünket?

Erre aztán szemrehányólag jön a negyedik kaszt (az okos politikusok).

- Hogy gondoltok olyat? A párt vezére csak Szapáry lehet.

S mázsás argumentumokat, angol parlamenti példákat öntögetnek a fiatal mamelukok gondolatvilágába. Nem csoda, ha nehezen szokják meg, hogy nem Tisza Kálmán lesz a vezér.

Legelõbb szokik el tõle maga Tisza Kálmán, s ma amint ott ült a folyóson, olyan vidáman, mint régen-régen ezelõtt, adomákat mesélve, s kedélyesen évelõdve barátjaival, azoknak, akik az õ vezérségét óhajtják, majdnem bosszankodva mondá:

- Hagyjátok el az efféle kívánságokat. Deák Deák volt, s még se sikerült ez a dolga.

- De kegyelmes uram...

- Egy szót se szóljatok többet. Sok mindenféle voltam. Ezek után már csak egy ambícióm van, megmutatni, hogy milyen közlegény tudok lenni.

Most már tehát egészen bizonyos, hogy a lapok azon elsõ híre, mintha Tisza Kálmán Deák Ferenc szerepét akarná vinni a pártban, teljesen légbõl kapott volt.

A »generális« egyszerû közlegénynek készül, odaülhet valahova Ivánka Imre mellé. »Így lesz az jó a zászló érdekében - szokta mondani -, csak hagyjátok rám.«

Lehet, hogy így lesz jó, s hû pártja, semmi kétség, most is meghajlik az õ akarata elõtt (azzal tiszteli meg a legjobban), szót fogad még egyszer a generálisának, be hagyja ülni a közlegények közé, de azért a szerény köpenyeg alatt, ha el lesznek is takarva, örökké látni fogja az õ aranyos vállrojtjait.

A KORMÁNYVÁLSÁG

- A mai nap hírei -

Minden a lecsöndesedés stádiumában van. A kabinet immár teljesen megalakultnak tekinthetõ, mindössze egy államtitkár helye üres, melyet a szabadelvû párt óhaja szerint, Tiszta Istvánnal kellene betölteni. Ez nagy megnyugvást keltene a pártban, melynek jól esnék kabinetben látni valakit a Tiszák közül. De Tisza István, ki már régebben meg volt kínálva az államtitkársággal egy más tárcánál, hír szerint nem volna hajlandó az új kabinetben állást vállalni. Tibád távozása általános sajnálkozást kelt, mert benne egy ki nem használt nagy erõ vonul vissza, ki amellett a demokratikus elem képviselõje.

A szabadelvû pártban eleinte némi fészkelõdési tünetek csakugyan mutatkoztak s volt egy idõ, midõn a legilletékesebb körökben is az a hit volt megerõsödve, hogy az új kabinet fennállása nem lesz kellõleg biztosítva e párttal, de ez azon idõkrõl datálódik, midõn a válság még el volt fedve a nyilvánosság elõl. Tisza demissziója kisebb rázkódást idézett elõ a pártban, mint aminõre számítottak, de az fõleg gróf Tisza Lajos és Csernátony Lajos érdeme, kik tekinté­lyükkel és a kapacitáció összes fegyvereivel igyekeztek a megoldott elemeket összehozni. E fészkelõdési tünetek azonban egyetlen alakjukban sem irányultak az új kabinet ellen, hanem részint Tisza vezérségének proklamálása mellett, részint pedig a párt hatalmának kiterjesz­tésére. A párt tizenöt évig tartó koplalás után éhes lett az uralkodásra. A legkomolyabb elemek azonban rögtön a kompakt tömörülést látták szükségesnek, úgy a fúzió megakadályozására, mint ami ezzel majdnem egyértelmû, a liberális zászló megmentésére. A mozgalom, melyet a fiatal képviselõk kezdtek nehányan, alig bír némi jelentõséggel, míg ellenben a Beniczky lakásán ma tartott konferencia éppen azt bizonyítja, hogy a szabadelvû párt hivatva van higgadtságával, mérsékletével s érzelmeinek a politikai követelmények alárendelésével, azon nagy és fontos szerepre, melyet elfoglal, mert egy párt életrevalósága nem mindig annak elevenségében van.

Az ellenzéki lapok szenzációs hírei a párt belsõ forrongásáról a nevetségességig túlzottak. A válság már egy hét óta tart, tehát a válságról beszélnek a szabadelvû párti képviselõk (hiszen csak nem beszélhetnek most az 1854-iki krími hadjáratról), sokféle ember, sok mindenfélét mesél, s ha e diskurzusokat, óhajokat politikai akciók gyanánt veszik a lapok, hát természetes, hogy akkor forrongás van. Immár a lázadók névsora is ki van nyomtatva a ciceró-betûs hasábokon.

A szenzációhajhászat nem kímél semmit; az udvari ebédek cercle-in a dialogok máskor valóságos altatószerek, most szintén mint izgatószerek kezeltetnek a lapok által. Tetszés szerint adják a király szájába a szenzációs megszólításokat és válaszokat.

De voltaképpen a dolog úgy áll, hogy az új kabinet minden rázkódtatás nélkül kezdhet feladatainak megoldásába. Tisza Kálmán, kinek megvan az a hibája, hogy tizenöt év alatt nem gondolt arra, hogy utódot neveljen, az utolsó idõkben a hazafi féltõ gondoskodásával készítette elõ az új helyzetet. Majdnem biztosra vehetõ, hogy a szabadelvû párt teljes egészében Szapáry mögé sorakozik, ki a parlament atmoszférájában nõtt fel, s a párt bizalmát, becsülését kivívta mint miniszter, szeretetét pedig midõn mint egyszerû párttag nemesen és lojálisan viselte magát Tiszával és a párttal szemben, nehéz napokban a véderõ-vita alatt.

A kormány bemutatása eleinte jövõ szombatra volt tervezve, de minthogy szombat éppen március 15-ére esik, az új miniszterium jobbnak látta elhalasztani a születési napját hétfõre. A Ház holnapi ülésén Tisza bejelenti a lemondását, tehát látni fogjuk a piros székben még egyszer utoljára (lehet, hogy nem is utoljára). Megemlítésre méltó, hogy a miniszteri székbe tizenöt év elõtt éppen március 3-án ült be legelõször, ugyancsak március 3-án volt a nézeteltérések konferenciája, a Tisza kormányzásának zárköve.

*

Egy más forrásból halljuk: a szabadelvû párt szabadelvû tagjainál nyomott hangulatot szült, hogy a fölség csupán a kabinet mágnás tagjaival tanácskozott a helyzetrõl, nevezetesen Szapáryval és Csákyval, míg ellenben Szilágyi, Baross és Wekerle tanácsát nem kérte ki, kiknek súlya pedig legalább is arányban áll a Csákyéval.

*

Bécsi politikai körökben hírlik, hogy Szapáry gróf, midõn a kabinet alakítására vállalkozott, egyszersmind kikérte õfelségétõl az engedélyt a Ház esetleges feloszlatására, mert alaposnak látszik az aggodalom, hogy a Ház jelenlegi ellenzéke részérõl a nyugodt tanácskozások elé gördített akadályok újólag folytattatnak. Másrészt a többségre vonatkozólag is a kabinet több tagja is úgy vélekedik, hogy valóban bensõ viszonya a kabinetnek csak oly többséggel fejlõdhetik, melyet õ maga hozott össze választások útján.

A T. HÁZBÓL [márc. 14]

Ünnepi hangulat rezgett a Ház sûrû, tömött soraiban (aminõk nem voltak évek óta), midõn a vezér belépett lengõ fehér hajával, egyszerûen, csendesen, s áthaladva a mediumon, beült bíborszékébe még egyszer, utoljára.

Zajos éljenzés viharzott fel jobbról, s mélységes, nyomott csend honolt túl. A Kaas Ivor hírhedt piros »kedvébõl«, csak a Csatár orrán fénylett egy centiméternyi.

Már együtt volt mindenki; a zsúfolt karzat, ember ember hátán, ezer mosolygó nõi arc: csinos ideges jószágok, kiket izgat, gyönyörködtet a látványosság, a nagy öregember utolsó útja.

Félkaréjban ott ülnek zordonan a miniszterek. Olyanok, mint a színpad hõsei, kik eltávoznak a színrõl, hogy az új jelenetben ismét elõjöjjenek. Baross Gábor komoran süti le érdekes szerecsenfejét, a Szilágyi arca ószínben játszik, Wekerle szemeiben kihamvadt a vidor fény, csak gróf Teleki Géza sugárzik a mosolytól. Még egyszer kinyitja, becsukja a fiókját, hogy nem felejtett-e el benne valamit, s aztán benne hagyja a piciny kulcsot.

Az elnök remegõ hangon nyitja meg az ülést. Búsan csilingel a viharûrzõ csengettyû, mint a lélekharang. A mamelukok szívét összeszorítja valami... A tavaszi napfény besüt a hármas ablakon, de fent az elnök feje felett zöld mezõben az országcímer, mintha árnyékkal volna bevonva.

Majd a sablonszerû bejelentések után feláll a »generális«, aki már holnap közkatona lesz. Egyszerû, barna kabát van rajta, nyugalom, megelégedés ül szelíd, hosszúkás arcán, mintha csak azt készülne jelenteni, hogy holnap lesz a Mária-Valéria királykisasszony lakodalma, ahová szívesen látják a tisztelt Házat egy kis délebédre, mintha valami jó, tetszetõs dolgot akarna mondani.

Templomi csönd áll be. Hallani lehet a Miksa Elek lélegzését, lent a karzaton a fotográfus gépének csettenését, amint a camera obscurára rácsapja a fedõt.

Beszélni kezd, a hangja nyugodt, messze hallatszó. Az egész terembe elhat a nagy csöndben.

Elmondja a kabinet tagjai közt beállott nézeteltéréseket, melyeknél fogva beadta a mai napon õfelségének lemondását.

- Éljen a király! - dördül közbe a lojális Polónyi. (Hej, tudom csuklik most fent Budán a király.)

Egypár szélbali hang utána kiáltja az éljent, de csakhamar csend lesz ismét, s Tisza bevégezheti szavait, kérve a Házat, hogy miután a kormány lemondott, függessze fel addig üléseit, míg a kegyelmes királyi leirat meghozza az új kormányt.

Hosszantartó, lelkes éljen reszkettette most meg a terem falait.

Tisza bágyadtan intett a kezével, mintha mondaná: »Minek az?«. A habarékpárt vezérei összenéztek: »Furcsa bukás ez«. Beöthy Ákos odahajolt a jobb határhoz, s azt kérdé a határszéli mameluktól:

- Hát már most mi lesz?

S önmaga nyomban meg is felelt:

- Megpróbáljátok Szapáryt szeretni.

Ezzel kellett volna befejezõdnie a mai ülésnek, de a sors úgy akarta, hogy a zöld asztal hatalmas vitéze még egyszer összemérje kardját az ellenféllel: had csattogjon, hadd szikrázzék még egyszer a nemes acél a régi csillanással, a régi éllel.

Az öreg Irányi állott fel, nem hozzá méltó és nem a helyzethez illendõ szavakkal, elkezdte a távozó nagy ember mûködését, múltját, pályáját mocskolni, ebben az ünnepélyes félórában, midõn még a balmezõn is minden jó hazafi lelkét nyomta egy bizonytalan érzés. Némelyeken meglátszott, némelyek be is vallották.

- Eláll - hangzott a felháborodás jobbról, s Irányi percekig nem jöhetett szóhoz. A méltatlan­kodás vörösre festé a jobboldaliak arcát:

- Undorító! - kiáltá egy-két hang. S valóban szánalmas volt az ellenzék nagy önteltségû Dánielje, aki rálicitált Polónyiékra, de ízetlenebbül, mert ezek a hatalmon álló államférfiút ostromolták, míg ez a hatalomtól visszalépõt - aminek nem lehet praktikus haszna, ami csak puszta lefetyelé. (Hja bizony, nem olcsó a szélbali vezérség sem.)

Zúgott, fészkelõdött, háborgott, mint a felkorbácsolt tenger a mameluktábor. Ötször-hatszor félbe kellett szakítania beszédét a nagy szenteskedõnek, kit a saját pártja is röstelkedve hallgatott.

Alighogy bevégzé, fölpattant ifjú tûzzel Tisza Kálmán a miniszterelnöki székbõl. Vissza se ült abba már többé.

- Mintha a régi balközépi vezért látnám - morogta Horváth Gyula, s szürke, lelkes szemei felcsillámlottak az édes emlékektõl.

Polónyi közbekiáltott:

- Mi címen szól?

- Míg a király föl nem ment, még miniszterelnök vagyok.

S hatalmas verve-vel felelt, ruganyos elmeéllel, fölemlítvén, ezelõtt tizenöt évvel is azzal fogadta Irányi, hogy nem bízik benne, most is azt fejezte ki. Õ is azt feleli hát, amit ezelõtt tizenöt évvel felelt, hogy ezt személyének egyéni megítélésére örvendetes tudomásul veszi.

Beadván a keserû labdacsot Irányiéknak, pártjának... vagy bocsánat - a többségnek - frenetikus tetszéskitörések között elhagyta székét és a termet...

Léptei nesztelenül hangzottak el a puha, tompa szõnyegen.

De azok, akik utána néztek a nagy történelmi alaknak, úgy érezték, mintha egy emberben megtestesített fényes korszak lépne ki a terembõl s tûnnék el a szûk, szárnyas ajtóban, s léptei alatt mintha dobbanna a föld...

A léptek elhangzottak... Elment... Nincs többé. A szolga feladja rá nagy szürke kabátját a miniszteri szobában.

Jó Clió, csinálj pontot, írd oda a »finis«-t, szórd be arany porzóddal, s verd ki a tintát tolladból.

Hohó, megállja csak! Hallod künn az utcán az »éljeneket!«... Tiszát üdvözli a tömeg. Gyen­gélled az éljen hangokat? Mire az ország végéig érnek, orkánná izmosodnak... Úgy nézem, öreg Clió, varrj még a tékához egypár ív tiszta papírt!

A T. HÁZBÓL [márc. 18.]

Már jóval tizenegy óra elõtt benépesedett a folyosó. Senki sem akart elmaradni a miniszterek bemutatójáról, kik a hagyományos díszmagyar helyett szalonkabátokban gyülekeztek a Házba.

- Ez az utca ellen van irányozva - mondák tréfásan némelyek (mert az utcán egész tömegek várták a panyókás, kardos celebritásokat).

- Ez a Szilágyi befolyás! - dörzsölték kezeiket a liberálisok.

Akármi volt, a miniszterek nem nyújtottak oly pompás ünnepélyes látványt, mint egyébkor; Péchy Tamás sem húzta hát fel atilláját, minélfogva egészen hétköznapi külseje volt a Háznak.

Pont tizenegykor megnyílt az ülés.

A miniszterek elfoglalták helyeiket. Mind a régiek, csak valamivel gondosabban öltözve. Az új ember, gróf Bethlen András, csinos, karcsú, leventeszerû alak, borotvált ovál arc, kéklõ szemekkel, középütt elválasztott, sima hajjal.

Az elnök a szokásos jelentésekkel kezdte, köztük a Szapáry Gyula lemondásával a mandátumáról.

- Hol választják meg szegényt? - humorizált Csernátony Lajos.

Aztán a »generális« helyérõl felállt Szapáry Gyula gróf. Mélységes csönd támadt.

- Halljuk! Halljuk!

De még ez nem program volt; csak a királyi leiratot nyújtotta át a teremtisztnek, ki azt legott vivé az elnöknek, aki már készen tartott maga elõtt egy nagy ollót, s remegõ kézzel metszé el a leirat összekapcsoló részeit. Persze az egész Ház kíváncsi volt, hogy ugyan kiket nevezett ki a király.

A feltört leiratot átnyújtá az elnök Dárdainak, aki megnézvén futólag a király aláírását és a nagy pecsétet, mely úgy néz ki, mint a derelye, s valódinak találván mind a kettõt, csengõ, átható hangon olvasta fel, hogy vitézlõ Tisza Kálmán fölmentetvén, helyébe a király tekintetes és nagyságos Szapáry Gyulát nevezi ki miniszterelnöknek.

Az egész Ház vitézlõ borosjenõi Tisza Kálmánt kezdte most keresni. Hol van, merre van? Alig lehetett ráakadni. Ott ült csöndesen, meghúzódva ifjabb Andrássy Gyula helyén, a Tibád Antal háta mögött, átbeszélgetve Falkhoz és Jókaihoz, homlokán nyugalom honolt, ajkai körül vidámság.

De most Szapáry kezd beszélni. Pszt! Pszt! Halljuk a programot!

Jó Szathmáry Miklós mérgesen csitítja a szomszédjait.

- Ne locsogjatok a hátam mögött!

- Eleget hallgattunk a régi érában, bátyám. Az új érában nem lehet már.

A miniszterelnök programja síri csöndben lett elmondva, csak a »helyesek« tarkították a rokonszenves, szép arcú államférfi kissé túl gyors elõadását.

A program rövid, tömör és változatos, mint egy szép kert, ahonnan mindenki tudott magának egy kedvenc virágot szakítani. (Még tán Schvarcz Gyula is tûzhet belõle a gomblyukába egy rezedaszálat.) Tetszett is az összes pártoknak, de a jobboldalon az a kijelentés aratta a legnagyobb hatást, hogy az irány a régi marad.

Az egyes pontoknál az ellenzék is helyeselt; Apponyi néhányszor bólingatott a fejével. Fenyvessy még egyszer annyiszor (az õ mehetnékje sokkal nagyobb), sõt a szélsõbali szájakból is ki-ki szaladt egy-egy fösvény: »Úgy van«. De a legnagyobb szerencséje mégis a hármas szövetségnek van, mert azt Szendrey Gerzson is jónak tartja.

Már-már derülten látszott elvonulni az új kormány feje fölött a mai nap, midõn hirtelenül elõbuggyant ebben a mézes órában az elsõ ürömcsöpp.

Szapáry férfias nyíltsággal jelentette ki, hogy a honossági törvény revízióját nem nyújtja be.

- Szégyen! - kiáltá közbe Helfy Ignác, aki nyilván röstelli, hogy Irányi a múlt pénteki beszédével elõnyben van.

- Szégyen! - ismétlék utána. S a szélsõvidék víg gyerekei megmozdultak. Károlyi Gábor, mint a megsózott halcsík elkezdett a fejével és a kezeivel kalimpálni. Polónyi gúnyosan vigyorgott, Hoitsy mélabúsan megcsóválta a fejét, mintha intene a miniszterelnöknek: »Oly fiatal, és már így beszél«.

A párt zajosan megéljenzé a miniszterelnököt. És ezzel be volt a hivatalába iktatva. A kibontott zászló a régi színekkel lengett.

Még csak az hiányzott, hogy az ellenzéki vezérek is beleüssék szegeiket a nyelébe.

Irányi Dániel felállt, s ha jelvényekkel lehetne ábrázolni e vezéreket, mint a mitológia alakjait, azt mondhatnók, hogy Irányi elõvonta rozsdás Alvinczijét és így szólt: »A háború nem szûnik meg közöttünk, de ma, kivételképp még nem lesz lövöldözés«.

Sokkal nehezebb volt Apponyi szerepe: õ elrejté fegyverét tógája alá, de sejtetni hagyta, hogy ott van, keze amelyben só és kenyér, a barátság jele kacérkodott, egyszer-kétszer kiszámítással odasiklott a fegyverhez, hogy csörömpöljön harciasan; fenyegetett és bíztatott, mosolygott, de mosolya fanyar volt, haragudott, de a haragja mosolygós volt.

Szapáry Gyula megfelelt neki igen talpraesetten.

Tisza fejbólongatva hallgatta helyérõl, de midõn így kezdé utolsó bekezdését: »Még csak egy nyilatkozatot kötelességem tenni t. Ház, és ez az...«, akkor a generális ijedtem rezzent össze:

- Mi ez? Hát már megint én kerültem vissza?

A pártnak is tetszett, mert ez a pongyola forma emlékeztette Tiszára, s mosolyogva figyelmeztették egymást a mamelukok.

- Nemcsak a Tisza irányát, de a stílusát is magáévá teszi az új kormány.

Majd Ugron Gábor pattant fel rohamra nagy tûzzel az állami adminisztráció ellen, egy huszáros fordulattal megkardlapozva a kormányt s pártot.

Szilágyi látván, hogy a csendes bemutatóból most mindjárt heves ütközet fejlõdik, egyet loccsantott roppant tudásából a harapózó tûzre, s legott lelohadt, békesség lett: s a Ház megelégedetten oszlott szét ebédelni. Különösen a mamelukok arca ragyogott a jókedvtõl.

- Hát benneteket ugyan mi nyugtatott meg? - kérdezgették gúnyosan a korridoron a közéjük vegyülõ ellenzékiek.

- Az Apponyi beszéde - felelék -, hogy ezentúl se hagyja el azokat a padokat.

A TÖBBSÉG

Sok fényes beszédet mondtak el, mióta az elsõ ötéves országgyûlés együtt ül. De minden flosculus, axioma, definíció közt legmaradandóbb lett a Hannibál József mondása, aki fölem­lítette, hogy »sok az eszkimó és kevés a fóka«. Hannibál, mint afféle hódító, ezt a mondást is annektálta ugyan, attól a bizonyos nógrádi fölbirtokostól, aki az »Ember tragédiájá«-t írta, de azért a siker az õ nevéhez tapad, s ma sûrû emlegetés sorába jött mondata, mivelhogy az eszkimók családjában szörnyû változás történt. Elment Tisza. S az óriási többség úgy áll ott, mint egy mozdulatlan nagy szfinksz. Boldog, boldogtalan töri rajta fejét, mit rejt magában, mi lesz vele.

Ha csak arról volna szó egyszerûen, hogy mit beszél ilyenkor Hagara Viktor? Ha csak azt kutatnánk, hogy mit hallgat el Darányi Ignác, könnyû lenne tréfával elütni a dolgot felületesen. Ha okát kellene adnunk, miért vág keserû, ijedt ábrázatokat László Mihály, rá lehetne fogni könnyen a Bismarck-válságra. Jókai kedélyének borúja se kitalálhatatlan titok: hogy éppen õt rendelték az istenek a Tisza megbuktatására, aki mindennap imádkozott érte. Kegyetlen gondolat volt az istenektõl! Vajon a »generális«, aki mindent jól elrendezett mielõtt elment volna, aki mindent átadott Szapárynak, átruházta-e õexcellenciájára a Jókai azutáni imádságait is?

De nem, a tréfa szemüvegét csúsztassuk fel Ghyczy módjára a homlokra, hagyjuk ezt a Scarron mézes nádjának, s nézzük komolyan a helyzetet, mint alakult át Tisza elmenetelével, s hogy helyezkedett el a többség.

Gróf Andrássy Gyuláról beszélik, hogy magyar miniszterelnöksége utolsó napjaiban nagyon megunta az aláírásokat. Ez is egy betegség, a névaláírási viszony.

Csináltatott hát a honvédelmi miniszterium számára egy aláíró gépet, s ezzel tetemesen megkönnyebbült a feladata.

A legvérmesebb mameluk-képzeletekben ez az eset villant fel a válság elsõ két napján:

- Hiszen Tisza is csak így tesz. Elunta az aláírásokat. Hát visszavonul a párt élére, csináltatván magának egy helyett nyolc aláíró gépet.

De a nagy ember visszavonulása csakhamar komolynak és õszintének domborodott ki. A mamelukokat, kik azt remélték, hogy Tiszával az élén csakhamar a párt vergõdik nagy hatalomra, hogy minden hatalom, mely tizenöt év alatt önként belepotyogott a »generális« kezeibe, apródonkint visszaszáll a pártra, mely most sûrûn fog szülni és felfalatozni kabineteket, már a harmadik, negyedik nap nagyon lehûtötték némely nyilatkozatok, melyek Tisza közvetlen környezetébõl származtak. Tisza gróf és Csernátony Lajos adták ki legelõször a jelszót: