1891
PARLAMENTI KARCOLATOK

AZ ELSŐ ÜLÉS      

Az összesereglő honatyákon mindig ömlik el valami ünnepélyes hangulat, ha szétmennek, s ha visszatérnek. Az elmúlás és a megérkezés. »Friss szénaszag« érzik rajtuk, mondaná Scarron, ha tél nem volna. De a hónak nincs szaga - falun. (Mert itt annak is van.) Se nem fekszik olyan magas gúlákban a nagyságos urak portáin, mint itt. Legfeljebb, ha a trágyadombot lepi be. Vagy a rõzseboglyát, mely olyan szépen veszi ki magát most, mint egy halom mákos metélt erõsen megcukrozva.

De hagyjuk ott az úri portákat - ámbár még ezeknek képe nyüzsög az összegyûlt urak képzeletében - még a kazalok és kiemelkedõ tornyok helyét apródonként bepótolják fel- és lejárkáló miniszterek alakjaival. Egy-két friss kézszorítás a politika intézõivel, a fõvárosi élet az újságpapírokon örökösen hányt-vetett nevû matadorjaival, egyszerre messze elvarázsolja a falut.

A csordás kürtje nem szól többé. A befagyott kútgém, melyrõl hatalmas jégkoloncok csüg­gnek, nem csikorog. Ahelyett megcsendül ott benn a Péchy csengettyûje. Csin, gin! Csingin! Olyan ez, mint valami tündérbocskor. Tipp-topp! Itt vagyunk a t. Házban.

A kandallók barátságos meleget lehelnek. Vígan pattog a tûz, pajkosan ugrálnak, játszadoznak a szikrák. A folyosó tele van jó barátokkal, víg cimborákkal, partnerekkel. Kedélyesen cseng mindenfelé »Szervusz, Pista«, »Szervusz, János«.

S aki édes otthonodat mogorván, kedvetlenül hagytad el még tegnap, ma már átmelegedve az új talajon, kedélyesen dörzsölöd a kezeidet: »De jó, hogy már hazajöttem«.

A karácsony elõtt elhagyott képhez rögtön hozzászokol. Mint egy könyvhöz, amelynek olvasását az imént hagytad el.

Hiszen minden a régi, éppen úgy, mint volt.

Ni, amott ül Tisza Kálmán is, a szokott helyen s nagy titokban konferál valamirõl Széchenyi miniszterrel...

Ohó! Bolondos könyv, egy néhány nappal elõbbre találtál fordulni!

Azazhogy mégis Tisza Kálmán az, s valóban Széchenyi Pállal beszélget, akárhogy is dörzsölöm a szemeimet.

De ilyen bolond dolog se történt még, hogy az 1891. esztendõbõl valaki beleessen az 1887-be. (Hja, egy mamelukkal minden megeshet.)

Valóban Tisza ott ült, mint évekkel ezelõtt, és Széchenyi Pállal suttogott.

De az emberek, még ha karácsonyi kaláccsal vannak is jóllakva, rendszerint gyöngék. A régi miniszternél jobban érdekli õket az új miniszter.

S ma az is van.

Szögyényi László délceg magas alakja jelenik meg az elnök valamely monoton jelentése alatt a tanácsteremben, s fölharsan az »éljen« zaj.

Péchy csodálkozik:

»Miféle jót mondhattam?« Míg végre rájön a nyitjára.

Az ülés egyébiránt csak egypár percig tartott, míg megállapították a napirendet. Nincs rajta semmi leírnivaló. A »diligentia« - a mai határozat szerint - csak hétfõn kezdõdik.

A MAI ÜLÉS jan. 20.

Megejtetvén a választások (Varasdy Károly lett Roszner báró helyett a jegyzõ, s László Mihály jutott be a közoktatásügyi bizottságba) - kisdedóvási törvény került tárgyalásra.

Hagara hosszadalmas beszéde után (melybõl sokat okulhatott a XIX. század) gróf Csáky Albin fejtegette nagy tetszés közt a javaslat szempontjait. Beszédje most is csiszolt, szép és kerekded volt, mint mindig s egy-két bizsu is tündöklött benne.

Utána a szászok szabadultak bele a témába: bõszavú Zay és a derék Filtsch.

E szászok, kik a zwei Kinderwirtschaft hívei - mindenik hét gyerek árát beszélt - mégpedig a javaslat ellen. Persze bántotta õket a magyarosítás szempontja, amely felé a javaslat tendál. Különösen Filtsch József hányta-vetette magát, felszólítva a nemzetet, hogy hagyjon fel boldogtalan magyarosítási szándékaival.

Amire gúnyos hahota volt a felelet - azok részérõl, akik még el nem aludtak a szász beszédek alatt.

Közbül a szászoknak fõtisztelendõ Lesskó István úr mondott el egy kenetes hangú értekezést (amely igen alkalmas volna a szent László-társulatba felolvasásul) a kisdedápolásról, Czirer Ákos pedig Filtschnek válaszolt talpraesetten, elfogadván a javaslatot.

Egyéb baleset nem történt.

A MAI ÜLÉS febr. 13.

A kalendárium szerint most kezdõdik a böjt, de az ellenzékiek számára, úgy látszik, már elvégzõdött. Eddig koplaltak, éheztek, mert a kormány csupa olyan javaslattal lépett föl, melyet el kellett fogadni; ma végre mind a kettõ kapott egy kis kedvére való táplálékot.

A habarékpárt különben most amúgy is ihletett hangulatban van. Amióta elszakadt minden fonal és nincs számára út se jobbra, se balra, összeköttetésbe lépett az égiekkel. Hock János böjti prédikációja ez az aranyfonál, mely a pártot új szövetségeseivel összeköti, mely prédikációkon a párt testületileg szokott részt venni.

S az égiek jó szövetségesek. Íme a kakas még hármat se kukorékolt, s már meghallgattattak nagy inségükben. Megjött a várva-várt, elsõ ízes politikai falat számukra egy választási visszaélés képében.

A már csaknem megnémult szélsõbal is kapott kedvére való eledelt: egy közjogi kérdést.

Az ülés egyébként mozgalmas és változatos volt. Mindjárt az elején a bosnyák csapatoknak a magyar területre való behozataláról szóló törvényjavaslat került tárgyalásra.

*

Mennyivel jobb lett volna a magyar huszároknak, meg a magyar bakáknak, ha a boszniai okkupáció idején a jó bosnyákok is parlamentárisan fogják föl a dolgot. Mennyi jó magyar vért meg lehetett volna menteni, és mennyi kárba veszett erõ állt volna szolgálatára a numerusokban Keletinek, aki az ország népszámlálási adataival éppen ma állt elõ. Ha azok a bosnyákok olyan csöndes, méltóságos ellenzékiek lettek volna, mint amilyen ma a Házban a hullámzó hangú Irányi, a recsegve suttogó Helfy, vagy a mélységesen színtelen elõadású Czirer; akkor a boldogult Andrássy Gyula maga mehetett volna a katonabanda élén s talán még egy, Polónyi-iskolára valló, ártatlan abcúg sem hangzott volna felé Maglaj környékén sem.

De hát azok a bosnyákok egészen másképp gondolkoztak, mikor arról volt szó, hogy a magyar csapatokat Bosznia és Hercegovina területére bevigyék, mint a magyar képviselõház szélsõ emberei ma, midõn az volt a Ház napirendjén, hogy a bosnyák-hercegovinai csapattestek a magyar korona országai területére behozhatók legyenek-e?

A bosnyákok fölmásztak a hegyre, elõrántották a kováspuskákat és amint szikrát pattantott az acél, csak úgy szóródtak felénk a csúnya búgású golyóbisok. Ezzel mondták, hogy bizony mi nem eresztünk be ide. Irányiék egészen másképp cselekedtek. Igaz ugyan, hogy szintén régimódi fegyverekkel harcoltak a bevonulni akaró bosnyák csapattestek ellen, de mégiscsak - szóval. Az érvek kováspuskáját vették elõ, anélkül azonban, hogy szikrát adtak volna, amely gyújtani, lobbantani tudna.

Azok az analóg esetben forgatták a kardot, ezek pedig a nyelvet.

Hány millióval volnánk ma gazdagabbak, ha a boszniai okkupáció elõtt nem a bosnyák tömeg, hanem egy meglevõ, nagy többségû kormánnyal bíró bosnyák Házban ülõ honatya-szavazat döntötte volna el, amit ma a Ház oly hamar eldöntött, hogy az idegen csapattesteket beeresszék-e oda? Ha lett volna ennek a bosnyák Háznak egy jóságos Irányija, egy apró Helfyje, meg egy Czirerje, akik fölálltak volna, közjogi aggodalmukat elõadták volna és szép csöndesen leültek volna, nyugodtan tûrve, hogy a mamelukok - a bosnyák Csanády szerint »elvfeladással« - megszavazzák a bevonulási engedélyt.

Még Hadzsi Lojának is jobb lett volna, mert ebben az esetben hadsereg helyett legfõbb egy tüntetési körmenetet vezetett volna a bosnyák mamelukkormány ellen.

Bizony-bizony azóta nagyot fordult a világ. A »Ház« ma nagy többséggel, egyszerû felállással egyezett bele, hogy a bosnyák-hercegovinai csapatok bevonuljanak. És félõ, hogy ebben a nõk nagy része nem az ellenzékkel tart és a kokárdákat sem annyira a szélsõ uraknak, mint inkább a bosnyák tiszteknek adja az legelsõ cotillion alkalmával, ami meglehetõsen természetes is lesz, mert a szélsõk öregek és Szapáryékat táncoltatják, míg a bosnyák hadnagyok fiatalok és õvelük »foglalkoznak«.

Apponyi ebben a kérdésben a kormánnyal tartott, a javaslatot elfogadta és megszavazta. Hanem ez igen szörnyû dolog volt neki, éspedig azért, mert volt a zsebében egy interpelláció, amely a kormány ellen szólt és amellyel kárpótolhatta magát. Ne lett volna csak rezervában az az interpelláció, bizonyára nem lett volna az elsõ jelenetben olyan »kedélyes rokon«.

Szapáry Gyula gróf a beszédek végén hátratekintett, végigfutott a mögötte ülõ és Polónyi által bosnyákoknak nevezett gárdán, s elmondotta a saját véleményét; erre a generális Péchy Tamás »Habt acht«-ot kiáltott, s a bosnyák sereg megszavazta a javaslatot.

A karzati hölgyközönség pedig nyájas mosolyt röpített a gárda felé.

*

Ma a legnagyobb kiváncsisággal Baross Gábort várták a Házba.

Vajon mi hírt hoz Bécsbõl?

Igaz-e, amit a bécsi lapok fecsegnek, s csakugyan gyõztek-e a tarifa dolgában az osztrák doktorok, ritterek és baronok, akik Magyarországot csak úgy szeretik ebédre hívni, hogy Magyarország legyen - az étel.

Horváth Gyula sürgõsségi interpellációt jelentett be ebben az ügyben.

Barosst, mikor a Házba jött, egy kis baleset érte. Ugyanis, amint a folyosó szárnyas ajtajához ért, az épp akkor csapódott vissza és a minisztert megsebesítette.

A széttöredezõ üvegcserepek hosszan felhasították a miniszter kezét és nem kis szenzációt keltett, mikor az erõsen vérzõ sebével végigment a folyosón a miniszteri szobába, ahol dr. Pap Samu, a ház orvos-képviselõje bekötözte.

A seb nem nagy, de mikor a miniszter megjelent újólag a folyosón s a napfény végigtáncolt a fekete köteléken, melybe egész kézfeje be volt pólyálva, az emberek a fejüket rázták:

- Nini, a vasököl megsebesült!

Az a vasököl, amely ahova lesújtott, ugyancsak megnézték a nyomát. Horváth Gyula interpellációjára, mely azt a kérdést intézte a kormányhoz, mi igaz a hírlapoknak ama hírébõl, hogy a tarifa módosítás alá esik, a miniszter olyan választ adott, mely az egész Háznak imponált. A tarifaügyben folyó tárgyalásokról ugyan nem adott részletes felvilágosítást, de hangjának timbre-jébõl, beszédének szellemébõl élénken beszélt ama hírlapi közlemények legalább jó részben való cáfolata. Kijelentette, hogy bár a tarifa a konjunkturális politika tárgya, a kormány semmi tekintetben nem hátrált meg. A Ház Horváth Gyulával együtt egyhangúlag tudomásul vette a választ, bár az a széles fekete kötelék, mely Baross kezét borítja, folyton ott zizegett, mint egy nagy fekete bogár, a szemek elõtt:

De azért mégis megsebesült a vasember!

*

Hát bizony az ülés elején még bársonyos, lágy Apponyi még egyszer fölemelkedett egész hosszában és szólni kezdett az õ orgonahangján. A nóta, amivel elõállott, nem annyira orgonába, mint inkább hegedûbe való volt, mivel hogy a hegedû szokott sírni, panaszkodni. Azután meg választási dologról is szólván a nóta, még inkább hegedûbe valónak látszott, még pedig elsõ hegedûbe, mert a hegedûsnek kontrázott is Polónyi, Csanády, meg Lukáts Gyula, akik legjobban tudják, hogy milyen rémítõ veszedelem származhatik abból, ha az, ami Kisutca-Újhelyen történt, az általános választások idején is ismétlõdnék.

A tótok megyéjében, a bûbájos Trencsén megyében, ahol a rózsakrumpli is megterem, az történt meg, hogy egy képviselõjelölttõl, aki a szívhez akart szólni, a szolgabíró elvonta a szót, mert »már kész törvényhozási intézkedéseket is szóba hozott és kritizált«.

Hát ebben az ügyben nótázott az elsõ hegedûs, kérdezvén, hogy szándékozik-e úgy ebben, mint a következõ esetekben intézkedni a belügyminiszter és pedig olyan formán, hogy hasonló visszaélések meggátoltassanak.

A belügyminiszter könnyen vette az egész dolgot, gyorsan felugrott és mintha elszólta volna magát akkor, midõn kijelentette (amire égetõ szükség nemigen volt), hogy körülbelül helyesli a kisutca-újhelyi közigazgatási tisztviselõ eljárását, mert hát a törvényhozási intézkedések bírálata ott izgatást képezhetett.

Na hiszen, támadt erre zaj. Egész ellentmondási koncert, amelyben Polónyi kezelte a bõgõt, kísérve több szerencsés és szerencsétlen flótás hangzûrzavara által, amelybõl egy-egy vékony hang vált ki.

Apponyi két kézzel kapott az úgynevezett jó téma után és szinte mosolygott a kínálkozó élvezet miatt, készítve a jó falathoz a száját, majdnem összecsattogtatva a felsõ meg az alsó fogait. És beszélt a belügyminiszter felfogásához, olyan formát sejdítve, hogyha nekik nem lesz szabad a kormány kész intézkedéseit kritizálni, mibõl éljenek akkor õk meg? És amíg beszélt, mindegyre erõsebben hallatszott a kontrások játéka, amint jókedvvel, gyönyörködve, igazi élvezetbõl húzták. Csak Kaas Ivor volt néma és nézett Apponyira, akinek nemcsak jó étvágya, de rágnivalója is volt: nézett rá az éhesek merõ tekintetével és annyira hatalma alá került a képzelõdésnek, hogy mikor Apponyi jó falatokat rágott meg, azt hitte, hogy õ is eszik és szinte - nagyokat nyelt, amint megesik ez az agárral, ha a vacsoráló és õróla megfeledkezõ gazdáját nézi.

Hanem azért Apponyi nem élt vissza a helyzettel. Amibõl Polónyi kérdést csinált volna, amibõl Kaas Ivor két hétre való témát szorított volna ki, amibe Károlyi Gábor gróf (ha ott lett volna) tízszer belekiáltott volna, õ azt szinte kieresztette a kezébõl, mint egy ember, aki óriásnak tartja magát és csekély 50 fontos golyókkal nem tartja érdemesnek produkciókat csinálni.

Szapáry válaszát ugyan tudomásul vették, s ezután az ülés is mihamar véget ért, mindazonáltal még megmaradhatunk ennél a tárgynál és talán feleletet adhatunk arra a kérdésre, hogyha a belügyminiszter a jövõ általános választások alkalmával nem engedi meg a képviselõjelölteknek azt, hogy a törvényhozásnak már kész intézkedéseit kritizálják, milyen lesz hát, vagy hogyan fog lefolyni Apponyi képviselõjelölt programbeszéde? Tegyünk azonban ide egy tetszetõs címet.

Programbeszéd a jövő választások alkalmával

Apponyi Albert gróf: Kegyesen szeretett polgártársaim! Noha ma vasárnap és így munkaszünet van, ti mégis eljöttetek ide, hogy engem meghallgassatok és megtudjátok, hogy mi az én véleményem. Hát az én véleményem az, hogy az elmúlt öt év alatt a Ház nagy többsége több mint húsz sérelmes és közjogunkba ütközõ törvényt ho...

Rendõrkapitány (közbevág): Ha a gróf úr a képviselõház kész intézkedéseit kritizálja, megvonom a szót.

Apponyi Albert gróf: A kormány az oka annak, hogy a rosszul kigondolt, ügyetlenül végrehajtott regáleváltság...

Rendõrkapitány: Megtiltom, hogy lázítson.

Apponyi Albert gróf: Vegyük csak ama szégyenfoltot, amely a véderõtörvény által...

Rendõrkapitány: Hallgasson!

Apponyi Albert gróf: Kegyesen szeretett polgártársaim! Hát most már nem szólok a kormány intézkedéseirõl és nem mutatok a hibákra, amiket hibákra halmozott. Elhallgatom és azzal végzem beszédem, hogyha még oly üdvös, hazafias dolgot csinált volna is, mind lerontá azzal, amirõl most meggyõzõdtetek és ami abból áll, hogy elvonja a szólásszabadságot és immár a magyarnak még csak panaszkodnia sem szabad.

*

Ha pedig az ellenzékiek programbeszéde ilyen formán folyna le, abból a Szapáry-kormánynak semmi haszna sem lenne, mert a jó magyar tûr, sokat eltûr, de már azt megköveteli, hogy kipanaszkodhassa és kipolitizálja magát. És ha már ez sem lenne szabad, akkor a választás bizony az Apponyi párt javára ütne ki.

Dehogy akarhatja hát a belügyminiszter behozni a cenzúrát.

A MAI ÜLÉS febr. 14.

Mikor ma reggel Polónyi Géza azt olvasta a lapokból, hogy az Erzsébet-sétatér kopasz fáin gubbasztó verebekre gonosz éjszakák járnak, mivelhogy meg-megcsíp közülök egyet egy éles körmû bagoly: vajon sejtette-e, hogy a Ház csiripelõ verebei közül szintén hoppon kap egyet egy másik ragadozó? Nem. Õ nem sejtett semmit. Vígan billegett, kedélyesen csiripelt és pedig annyival is inkább, mert a »Neue Freie Presse« madáretetõt állított fel, amelyben a már-már éhezõ verebek számára mag található.

A Házban azt a szerepet, amit az Erzsébet-sétatéren a bagoly játszik, a phaedrusi mesékben jártasságot tanúsító Szilágyi Dezsõ mutatta be. A mentségére kell megjegyezni, hogy nem annyira vérengzési ösztönbõl, avagy azért, mert verébpecsenyére éhezett volna, hanem azért, mivelhogy a verebek mindegyre merészebbek kezdtek lenni, az odúja körül röpdöstek és mivelhogy egy kicsit rájuk akart ijeszteni. Igaz ugyan, hogy õ a kormány nagy ágyúja és hogy a verebekre ágyúval nem szokás lövöldöztetni, de hát mégis megtörtént. A verebekre azonban nem járt azért valami nagy veszély, mert a célbavett veréb elég ügyesen röpdösött, sõt a ragadozónak még adott is egy-egy verébcsípést.

Ez a bagoly-veréb-harc egyébként így adta elõ magát:

Szilágyi Dezsõ felelt a Polónyi interpellációjára, ami a kir. táblák decentralizációjára vonat­kozott. Igen röviden, tárgyilagosan és minden személyes él nélkül, amire Polónyi Géza meg­tette a maga megjegyzéseit. Érdekesen, ügyesen és annyit ígérõleg beszélt, hogy Károlyi Gábor már köszörülte a torkát, s hogy ennek dacára mégsem szólt közbe, annak az oka bizonyára nem volt más, mint ötlethiány, mert hát az akarat az megvolt benne. Szilágyi le akarván rombolni ama hatást, amit a nagy interpelláló elv-atyafiai között keltett, egy phaedrusi mesével állt elõ, amely ilyenformán hangzott:

Hol volt, hol nem volt, de volt valahol egy veréb, amely fölszállt a cserfára. Mikor azután késõbb a szél elkezdte lóbázni a cserfa lombjait, hát a veréb azt hitte, hogy az a cserfa az õ terhe alatt mozog.

Ezzel a mesével azért rukkolt elõ, mert Polónyi azt hiszi, hogy a kir. táblák decentralizálása azért történt olyan hamar meg, mivel õ interpellált.

Mikor a mese után kacagás hangzott föl, és nyilvánvaló lõn, hogy a ragadozónak már egy veréb majdnem áldozatul esett, a szélsõ ágakon röpködõ verebek egész raja billegett a megkarmolt felé és csiripelni kezdtek a fülébe egy ezópi mesét a felfuvalkodott békáról. Hogy ezzel adja vissza a tromfot.

Meg kell azonban vallani, hogy Polónyi elég jó ízléssel bírt és Szalay Imrének ezt a súgását nem fogadta el. Ahelyett ugyanis, hogy ezzel a mesével vágott volna vissza, egyszerûen azt kérdezte, hogyha már õ veréb, csak azt szeretné tudni, hogy Szilágyi micsoda? A cserfa-e, vagy pedig a szél. Mert ha csak szél, akkor neki nincs semmi tiltakozni valója.

A hatása persze ennek is megvolt, amint megvan mindennek a Házban, hacsak sejtik is, hogy mi akart lenni.

Mikor már mindenki azt hitte, hogy egy botnak csak két vége van, akkor Szilágyi sietett bebizonyítani, de bizony három van és mondott még egyet, azt ugyanis, hogy az õ mivolta fölött Polónyi egész bátran törheti a fejét és pedig annyival is inkább, mert Polónyi azzal már tisztában van, hogy - veréb.

Ezzel azután a bagoly-veréb-harc véget ért.

Ezt megelõzõleg Fejérváry válaszolt a Kaas Ivor meg a Meltzl interpellációjára a bõrnemûek szállítása ügyében. Mikor a honvédelmi miniszter a hámszerszám mulatságos variálása (szer­szám­hám, szerhámszám, szárszemhám) s egy jó hosszú oráció után leült, akkor következett Kaas Ivor. Kijelentette ugyan, hogy röviden beszél, de azért folyt, folyt a beszédes szájából a szó, amint folyik a vízár megakaszthatatlanul, egyformán, úgy, amint esik az õszi esõ egyhangúan, nap nap után, teremtve unalmat mindenütt, ahol csak borult az ég. Szinte várták már, hogy a Szilágyi mesélését az elnök adomázással elõzi meg s mint az egyszeri harangozó, odakiált neki, hogyha a beszédét bevégzi, hát zárja be az ajtót, mert a többi után már õ is odább áll. De õ csak beszélt, beszélt tovább. Olyan volt a helyzet, mint nyári estén a mezõ, mikor egy prücsök fáradhatatlanul, végtelen egyhangúan zengi az õ dalát és mikor szinte jólesik, ha a távoli mocsárból egy béka belevartyog. A békát itt Csatár személyesítette, s el kell ismerni, hogy még az õ hangja is jólesett abban a színtelen, egyhangú, unalmas világban.

Az ülés elején a katonai özvegyek, és árvák ellátásáról volt szó.

Irányi Dániel, Nagy István, Bolgár Ferenc s Fejérváry szólaltak fel és úgy tetszett, mintha együttesen akartak volna konkurrálni Kaas Ivorral. Ez utóbbi dicséretére legyen azonban mondva, hogy sikertelenül.

Ha pedig innen egy ugrást teszünk hátra, hát felemlíthetjük, hogy az ülés legvégén Polónyi interpellálta Barosst a tarifa-ügyben, érdekesen, lendületesen, tetszést aratva - no meg bizonyítva, hogy a Szilágyi Dezsõ saját külön fürge verebének nem esett komoly baja.

A MAI ÜLÉS febr. 18.

Bokrossnak, a konzuláris bíráskodás elõadójának mai beszéde olyan volt, mint egy bõven, de mégis bizonyos egyhangúsággal csörgedezõ hegyi patak, amely átlátszó, tiszta és zavaros bugyborékolást egyáltalában nem mutat. Hogy némi hasonlattal éljünk, a csörgedezõ hegyi patak partjai hosszában ott ültek kezükben hegyes horgokkal az immár csatáros zajra, közbeszólásokra teljesen készen álló apró ellenzékiek, vigyázó szemekkel lesve, hogy abban az egyre ömlõ és folyó patakban akad-e valami horogra való? A horgászoknak nem volt valami fényes napjuk, mert mindössze egy pisztráng akadt, de errõl is kisült, hogy nem igazi pisztráng, hanem csak pisztráng forma árnyék, amely a csillanásban adta elõ magát s amely tulajdonképpen egy bevallott nyelvbicsaklásból állott. Így történt, hogy az apró horgásznépség a terítetlen asztal körül ülõ éhes rokonság számára halpecsenyével nem rukkolhatott elõ.

Helfy, aki csak a szomszédságának beszél és furfangosan úgy intézi a dolgát, hogy minél kevesebben hallják, megint egyikét mondta el ama fényes beszédeknek, melyek olyanok, mint a hosszú lére eresztett becsináltak: étvágyat csinálnak a fûszeres, jól kisült pecsenyékhez, amelyek tartalmasabbak és jeles szakácsra vallanak.

Ezzel a fûszeres pecsenyével Apponyi Albert állt elõ. A magyaros ízû, francia szarvasgombával spékelt, bécsi garnírunggal ellátott pecsenyét egy udvarias szakács finomságával, kifogástalan terítéken nyújtotta át a javaslat elõterjesztõjének, Szilágyi Dezsõnek, aki azonban ezúttal nem harapott bele; noha étvágyát erõsen felcsigázták.

Apponyi beszéde gyújtott. Sõt nemcsak gyújtott, hanem világított is. A közjogi skrupulusok tömörebb formát kaptak, az árnyék hosszabb lett.

Szónoki tehetségének minden nemes tartalmát kiöntötte, muzsikája valamennyi húrját használta. Beszélt higgadtan, meggyõzõen, beszélt élénken, forrongva, a finomság az energiával, a szelíd csipkelõdés az erõs vágással váltakozott, sõt rendesen patetikus színgazdag beszédében egy jókedvû rigó is kezdett füttyöngetni: a humor.

Idézetei szikráztak; a bécsi hasontörvényjavaslat egyes felolvasott részeivel lángot lobbantott a diadalmaskodó gúny oltárán; míg a hazafias frázisok nemzetiszín pántlikájával a szélsõbalt annyira föllelkesítette, hogy Szilágyit »magyar Lustkandelnak« nevezte el, az öreg Csanády pedig »árulás«-t kiáltott feléje.

A Ház, egy nagyszabású beszéd hatásával arculatán, mély figyelemmel hallgatta Apponyit s a baloldalon az elismerés úgy tapsban, mint dörgõ éljenben sûrûn hangzott feléje. Mindenesetre tetszetõsebb lehetett, mint a nagy cséplõgép arcának folytonos mosolygós kifejezése, amely mosoly azonban egy-egy pontnál elhalványult, sõt el is maradt, s helyette csak a szempillák rezegtek erõsebben.

Félkettõre járt az idõ, mikor Apponyi befejezte beszédét és mikor általános volt az érdeklõdés, hogy mi módon gyûri most a miniszter maga alá az egész föllelkesült ellenzéket.

A föltálalt dolgok azonban Szilágyinak annyira megfeküdhették a gyomrát már elõre is, hogy a lakomában csak foghegyen vett részt s azzal, amit produkált, valami nagy sikert nem ért el. Lehet azonban, hogy most még az étvágyát trenírozza s ha eljön a nagy nap, mikor ez az étvágy teljes lesz, akkor megrág, megemészt minden ételt, sõt ráadásul még a szakácsokat, meg a felszolgálókat is.

Csakhogy azután baj ne essék, mert ilyen fûszeres, erõs, nehezen emészthetõ ebédre, mint amilyet ennek a törvényjavaslatnak a tárgyalása folyamán elébe tálalnak, õ még minisztersége óta nem volt hivatalos.

A T. HÁZBÓL febr. 19.

Egyik titkos tanácsosát egy közelebbi ebédnél megszólította a király:

- Nem tartanak az árvizektõl?

- Nem, mert nagyon nagy hó van.

- Hogyan? - szólt a király kissé megütõdve. - Hiszen éppen a nagy hó...

- A nagy hó lassan, veszélytelenül olvad, felséges uram, de a kis hónak gyorsan van vége és nagy vizeket csinál.

Denique a király is tanul az õ titkos tanácsosaitól és a tanácsosok is eltalálnak néha valamit. Mert íme, a parlamentben is legalább ezúttal kis hó csinál nagy vizeket. A konzuláris bíráskodásról szóló javaslat felett folyik a vita.

Az ellenzék újra elemében van. Sikerült nekik közösügyes bacillusokat fedezni föl a javaslatban. S erre rögtön helyreállt a »szentszövetség« Apponyiék és Polónyi közt.

Hogy ki azon történeti személyiség, aki elõször fedezte fel a javaslatban az új közösügyet, az örök titok marad, talán Linder György vagy talán Gulner Gyula, végre is mindegy, de annyi tény, hogy azt most mindenkinek látni kell, ha »éles szemûnek« akar tartatni.

Csodálatos komédia folyik. Az ellenzék teszi magát, hogy haragszik, Szilágyi teszi magát, hogy mosolyog. Pedig talán az ellenzék mosolyog és Szilágyi haragszik.

De a kép kívülrõl így fest. Kaas Ivor báró lázban van s körte alakú feje szüntelen mozog, mint az óra-inga. Ugron öklei úgy járnak ide-oda, mintha egy láthatatlan szita volna a kezében. Szendrey Gerzson prüszköl, Linder György röhejei pedig idegessé teszik a legflegmatikusabb nézõket.

Folyik az ádáz ostrom. Néha egy kartács szétpattan egy-egy közbeszólásban és reánk hull, egy feldobott üszök fényes tüzes ívet ír le a levegõben, de aztán elmúlik.

Hajh, a nagy erõk pihennek. Károlyi Gábor hallgatagon gubbaszt. A hazaszeretetnél is erõsebb nála az Eötvöshöz való ragaszkodás; aki ezúttal nem akar Polónyiékkal lutrizni.

- Ettem is, eszek is még minisztereket, Perl öcsém; hanem Szilágyihoz nem nyúlok, mert annak nagyon kemény húsa van.

Hoitsy sincs itt. A Szalayak csendesek. Kiss Albert azt mondja: »Ne menjen ki a magyar ember az országból«.

Egyszóval ez az egész harag nem igazi - s még liliputi kiadása se lehet a véderõ-vitának.

Kivált ma egész szelíden folyt az ülés. Péchynek még csak a csengettyûhöz sem kellett nyúlnia.

Õszbe csavarodó hajjal, bozontos szemöldökeivel a daliás Thaly kezdte meg az ütközetet. Öregszik a vitéz kuruc.

Elmesélvén nagy kordialiter, hogy miként járt vala híres Konstantinápoly városában, túl az óperenciákon s hogy miket tapasztalt jártában, keltében, a korvinák és az odaliszkok között, valaki közbeszólt jobbról:

- Hát piláfot evett-e?

Kár, hogy ezt beszédje folyamán föl nem derítette.

Mert így csak azt tudtuk meg, hogy Thaly inkább nyugodnék bele, ha igazhívõ kádi ítélne a gyaurok vitás ügyeiben és hogy szavazatát Polónyinak arra a javaslatára adja, amelyet az majd be fog nyújtani.

S így lõn filius ante patrem; egy voks egy nem létezõ javaslatra. Allah hosszabbítsa meg a jó Thaly Kálmán szakállának árnyékát, aki muzulmán szokás szerint, egy nem létezõ székre kuporodott le.

No, de jött Polónyi a székkel; bizony az csak nádfonatos s lábak, karfák gyengén enyvvel odaragasztva. (Majd összereccsen holnap Szilágyi alatt.)

Hosszan, élénken beszélt, a habarékpárt látható tetszése közt. Linder arcán valóságos tulipánok nyíltak. Beöthy Ákos vígan petyegette ujjait. A Bernáth Dezsõ nagy álmos szemei mereven szegzõdtek Szilágyira. A hatalmas alak ott ült székében, s ceruzájával egy újságon babrált; erõs Jupiter-feje csak néha mozdult meg nyugtalanul, mint mikor a bika egy legyet érez mászkálni a bordáin.

A jobb vidék lustán, fáradtan könyökölte meg a padokat, mint egy delelõ nyáj. Szenvtelen, közömbös arcok. Itt-ott egy ásítás tör fel az égnek. Némi hullámzás csak akkor fut végig a sorokon, ha túlról »derültség« zuhog fel, ha a víg Kemény Pál felugrik: »Hahaha! Hahaha! De okos ember, hihihi!« Akkor egyszerre kérdi egypár elkényszeredett hang a szomszédjától: »Nem tudod, mit mondott?«

Csanády boldogan böffög az ülés alatt, s valahányszor elhangzik a »közösügy« szó, az öreg szittya mindig megmordul csodálatos sokoldalú észrevételeivel: »El kell törülni«, »Süssék meg«, »Nemzetpusztító nadragulya« stb.

S e közbeszólásai még ingerültebbek lettek Beksics beszéde alatt, ki ma Polónyi után tárgyilagosan s magas nívóról fejtegette a kérdést.

Beksics nagy tehetségû publicista. Mint szónok azonban nem aratott nagy sikereket. Azt tartották róla, hogy sok téglája van, de házat nem tud építeni.

Ma bebizonyította, hogy tud. Gazdag tudását tömören átlátszó, világos elõadásban vitte a harcba a javaslat mellett.

Egy kis izgágát próbáltak csinálni az ellenzéki »clamantesek«, de nem sikerült. Beksics apródonkint lebilincselte õket, habár beszédének szerkezete nem volt vonzó; csupa önmagához intézett kérdésekben és azokra adandó válaszokból állván, mint a »kis káté«.

Beksics után (áttétetvén a vita holnapra) Baross válaszolt a tarifa-kérdésben Polónyinak (mert Polónyi körül forog már itt minden). Azután gróf Andrássy Manó állt fel interpellálni. A magyar vasember - aki azonban mindig piskótákkal tartja jól a Házat.

Andrássy Manó a Ház egyik legokosabb embere, de amellett originális is. Kifejezései mulattatók, õszinték és érdekesek. Valami sajátos zamatja van az észjárásának.

- Andrássy Manó interpellál! Mhu!

Ez egy olyan szó, hogy a legüresebb Ház is egy pillanat alatt megtelik. Dübörögve tódulnak be az emberek a nagy nemzeti méhkasba.

Engem a büfében ért a hír: Andrássy Manó interpellál.

Mire bementem, már vége volt. Már Csáky is megadta a választ.

- Mit mondott Andrássy? - kérdem.

- Nincs többé esztergomi érsek! - felelék.

- Igen, mert meghalt.

- De nem is lesz!

- Mit? Eltörülték volna?

Ránéztem a Fabiny, Busbach arcára, de azoknak homlokán nem találtam az eltörülést. - Fabiny közömbösen ült ott s szelíd hazafias tekintete szeretettel pihent egy alakon, aki az írói karzaton nyújtogatta lúdgége-formájú nyakát. Ez ama Sík Sándor ügyvéd, aki Szilágyiból híres embert csinált.

Nem, a Fabiny arcán nem volt a prímási szék eltörlésébõl semmi; ujjongna õ most! Kiss Albert »hurrah«-kat kiáltozna, Thaly kalamajkát táncolna, Apponyi orrlyukai pedig úgy mozognának, mint a hal kopoltyúi.

Végre kiderítettem a valóságot, hogy az utolsó esztergomi prímást csakugyan eltemették, mert az Andrássy interpellációjára megígérte Csáky gróf, hogy a leendõ prímás székhelye ezentúl Budapest lesz.

Talán erre céloz a Pesti Napló, írván: »Polónyinak ma szerencsés napja volt«.

A MAI ÜLÉS febr. 20.

Szilágyi elõtt beszélni szerencsétlenség (Hodossyt és Gyõrffy Gyulát érte ma ez a malõr), Szilágyi után beszélni ostobaság.

Szilágyi beszédjérõl referádát írni fölösleges szószaporítás. Mert senki sem az írót akarja olvasni, hogy mit mond Szilágyiról, hanem hogy mit mond maga Szilágyi.

Méltóztassanak tehát tisztelt olvasóim átugorni magára a beszédre, melyet voltaképpen Kaas Ivor provokált - mint ahogy a régi mitológiai világban a mennydörgést bûvös igék mormogá­sával idézték elõ a boszorkány-mesterek.

Kaas Ivor boszorkánysága abból áll, észrevette Gyõrffy Gyula beszéde alatt, hogy Szilágyi nincs bent a teremben, s élénk emlékezetében lévén a véderõ-vitából, hogy »a vádlott elõvezetendõ« - legott feláll s az ülést felfüggesztetni kéri, mert se a miniszter, se az államtitkár nincs jelen, vádlottak nélkül pedig nem lehet tárgyalni.

Nosza rohannak a galoppinek és kiássák Szilágyit valahonnan a miniszteri szobából, sõt Teleszkyt, a kis »fekete ember«-t is elõkerítik.

Szilágyi mérgesen toppan be.

- Mutassanak nekem olyan házszabályt, mely arra kötelezne, hogy mindig itt legyek?

- De a lovagiasság, a tisztesség! - kiáltja közbe az öreg Csanády, mire roppant zaj keletkezik jobbról-balról.

S miután már felállt a miniszter, e méltatlankodásból kiindulva szövi meg óriás beszédjét, mely harmadfél óráig tartott.

Mintha egy beszélõgépet nyomott volna meg Kaas Ivor, mely sehogy sem akar aztán megállni.

A »Polónyi huszárok« szervezkedtek eleinte, hogy zajongani fognak. Posztokat foglaltak el különbözõ helyeken. Ketten a »hegyen«, néhányan elszórva, ketten a széleken. Ez a keret. A többi magától támad. Így volt ez régen is.

De Szilágyival bajos boldogulni. Eleinte még csak ment valahogy a hangulatcsinálás, de minél tovább haladott beszédjében a lángeszû szónok, annál jobban kevesedtek a közbeszólások. A rettenetes kolosszus összenyomta õket, mint egy malomkõ. Elõször elölte bennük a zavargási kedvet, aztán az ellentmondási viszketeget, majd lebilincselte a figyelmüket, mikor már meg voltak fogva, megmarkolta a fejeiket és összerázta. Beszélt, beszélt és egyre beszélt. Egy ellenállhatatlan erõ ragadta az egész Házat. A háromszáz és néhány fejbõl elkezdett fájni vagy száz. Janicsáry Sándort a szédülés fogta el a tudománytól, Szalay Imre vértódulást kapott, Jókai kirohant, mert a pozitív tudomány tengernyi volta oly reakciót okozott fantasztikus lelkében, mint tüdõbetegnél a kochin. Wahrmann, akinek a feje tele van számokkal, elaludt; még a jogászokat is meglepte ennyi tudás: »Hisz ez nem egy ember, de három bibliotéka!« Csak Fabiny találta rendén valónak a Szilágyi beszédét: »Hm! egy miniszternek sokat kell tudni«.

Fárasztó volt e titáni beszéd, mint amilyen fárasztó egy rengeteg erdõség. Sehol egy tisztás, egy virágos rét; a Horvát Boldizsár csergedezõ patakjaiból bezzeg jó volna most egy, apró filigrán kis hidacskákkal; egyforma fák, hatalmas vaskos érvek mindenütt, a tudomány rettentõ szürkesége. Követni a szónok eszmemenetét, vele menni harmadfél óráig, amerre viszi a szörnyû labirintusba, melyben biztosan csak õ lépked, már ez is nagy feladat, hát még elmondani ezt a beszédet?

A végén úgy nézett ki már a Ház, részint meggyõzve, részint elálmélkodva, emitt lankadtan, túlnan összemorzsolva, mintha minden agyvelõ kiszáradt, kiperzselõdött volna és csak ez az egy uralkodnék valamennyi felett...

Szinte jólesett ez egyhangúságban egy-egy kis szcéna közbe, mint aminõt az ellenzék csinált »Helyre! Helyre!« kiáltásaival, melyek Miklós Gyulának szóltak, ki az ellenzéki padsor mellé állva, valamely szemrehányó megjegyzést tett az ottani viselkedésre. »Helyre! helyre!« ordítá ötven hang, de Miklós nem mozdult. Dacolt a baloldal haragjának fergetegével, míg aztán az elnök szavának mint egy kezes bárány egyszerre engedett egy meghajtással.

Mikor már agyon volt ütve az ellenzék úgy, hogy köhögni se mertek, szétnézett Szilágyi s látván, hogy nem mozdul többé semmi, hogy még Kun Miklós is susogva beszél a szom­szédjával, a Polónyi bajusza lelóg, s Csanády bácsi szemhéja leragadni készül - akkor elõvette végre az ollót és levágta a végtelen szópántlikát, beszegve azt piros rojtokkal: egy-két lendületes kifejezéssel csattantva el beszédét, hogy felvillanyozza saját pártját, mely hosszantartó tapsba és éljenzajba tört ki.

Hanem hát most jött a java.

Két nagy vívó most került még csak össze. Két finom kardpenge még csak most szikrázott.

Nem volna Szilágyi igazi Szilágyi, ha valakibe bele nem harapott volna - dacára, hogy ma csak tudományos téren mozgott (hagyván Polónyit és a többi szónokot máskorra).

Apponyit azonban nem várakoztatta.

Maró gúnnyal hozta fel, amit az a 67-es kiegyezésrõl mondott.

Apponyi fölugrott. Õ azt a pragmatika szankcióról mondta.

Szilágyi kicsatolta a miniszteri tárcáját, elõvette onnan a »Pesti Napló«-t, s ráolvasta a beszédjét.

Erre a megszorult Apponyi elkezdett kedélyeskedni, gunyolódni. Hajszálhasogatás az egész!

De a szöveg ellene bizonyított. Bár lehetséges, hogy nem úgy akarta mondani. Hja, magyarul kell gondolkozni és beszélni. Az öreg Brassai bácsi nem ülhet itt örökké, hogy a beszédeket magyarra fordítgassa.

Két ízben csaptak össze. Ha az egyik tábor ujjongott, tapsolt, zúgott, viharzott: mozgott a másik. De szíve mélyén mindenki örült, hogy két ilyen vívóban gyönyörködhetik.

A MAI ÜLÉS febr. 21.

- Nézd csak, Feri - mondja tegnap Paulay a Nádaynak -, itt van egy új szerep. Kell-e?

- Persze hogy kell.

- Csakhogy van ám benne bibi is, mert fura egy szerep az. Az illetõ igen sokat beszél és mégse mond semmit. Azoknál fogva, amiket a múltban tett, ellenszenves és mégis úgy kell megjátszani, hogy komikus hatást tegyen. Úgy kell feltûnnie, mint jámbor, nevetséges falusinak, de mégis ki kell érezni belõle, hogy tulajdonképpen vén róka. A karzatnak azt kell hinni, hogy magyar hazafi, aki búsul és kétségbe van esve; a földszintieknek, meg a páholybelieknek azonban látni kell a fején a csörgõ sipkát. Nem lehet ám egy ilyen szerepet csak úgy hasból játszani meg. Le kell ezt kopírozni az életbõl. Nos? Kell-e hát ez a szerep?

- Annál inkább.

...A képviselõház mai ülését Náday az írói karzatról hallgatta végig.

Mikor letelepedett, bizonyos izgatottsággal kérdezgette:

- Fog-e ma beszélni Csatár?

A haraszti nobilitás már ekkor ott ült a szokott helyén, a magasban. Hanem egyáltalában nem úgy viselte magát, mint máskor. Sem közbe nem kuruttyolt, sem a beszédekre nem figyelt, sem pedig nem villogtatta a bozontok közé ékelt szemeit.

Elõtte a padon egész kiállítás volt látható.

Egy kötet »Országgyûlési Napló«, két vaskos kötet »Nemzeti szavaló könyv«, egy füzet »Népdal gyûjtemény«, egy pezsgõs üvegnyi saját termelésû »mûkönny«, meg temérdek jegyzet.

Mindezek láttára kezdett valószínû lenni, hogy a »konzuláris bíráskodás« címû nézõjátéknak ma a legmulatságosabb jelenete fog lejátszódni.

Hát le is játszódott.

Miután azonban ennél fogva a mai ülés a végén csattant, hát itt is maradjon a végére a legcsattanósabb.

Az elsõ szónok, Hollaky Imre, olyan kötelességet teljesített, amelyet már évek óta vártunk s mindig reméltük, hogy elvégre is valaki meg fogja tenni. Köszönetet érdemel, hogy õ cselekedte.

Rehabilitálta az igen tisztelt Házat.

Eddig - éspedig éppen nem alaptalanul - az a nézet volt elterjedve, hogy a Házban lehetetlen olyan gyönge, vagy õsrégi ismert adomát elmondani, amely nevetést ne idézne elõ.

Hát Hollaky elmondott egy görény-anekdotát és a Ház - nem nevetett.

A képviselõk ezen hallgatag ítéletét mohón ragadta meg Beksics Gusztáv (mint aki a görényhistóriában magára célzatosságot látott) és azon célból szólalt föl személyes kérdésben (helyesebben a görény-kérdésben), hogy helyre üti a csorbát és amint Hollakyn is üt egyet: a mélyen elszomorodott Ház kedélyét is felvillanyozza.

Hogy pedig ez az utóbbi jobbra sikerüljön, hát a népszerûtlen állatvicc helyett virágviccel hozakodott elõ, melynek elmondásával (noha igen lekötelezõen viselte magát, hogy ezúttal röviden beszélt) még jobban rehabilitálta a Házat a már fentebb említett vád alól.

Mégiscsak szép az a nemes verseny.

A két beszéd után támadt mélabús hangulat közben igen jól esett az a nemes hévvel, élénk gesztikulációval elmondott pohárköszöntõ, amellyel Komjáthy Béla rukkolt elõ. A hallgatóság, mikor meghallotta, majdnem hogy kereste a terített asztalt, aminthogy kutatunk a veteményes kert után, ha káposztaillatot érzünk. Ugyanaz a hang, ugyanaz a hév, ugyanaz a pongyolaság és ugyanazok az ismert frázisok csengõbongó, hanglétrán föl- és leszaladgáló tömkelege, aminõt annyiszor hallottunk s amelynek a végén már szinte várjuk, hogy: »a szíves vendéglátó házigazdát, meg a szeretetreméltó kedves háziasszonyt az úristen az emberi élet legvégsõ határáig éltesse«.

Olyan teljes volt az illúzió is, hogy amint a Beöthy Ákos vezetése mellett a tetszészaj fölhangzott, szinte vártuk, hogy a prímás intésére és kezdésére az ismert tust húzza a fekete banda.

Kár volt zokon venni azt Szilágyinak, hogy a Komjáthy pohárköszöntõje nem az õ éltetésével ért véget, mert ha ezt zokon nem veszi és nem kezd ezzel a fürge, csípõs ugronistával apró csatározást: akkor nem lett volna alkalma Komjáthynak késõbb azt mondani, hogy »Szilágyi hajlandó elismerni, hogy van jó órás, jó csizmadia, de azt sohasem fogja elismerni, hogy kívüle is van okos ember«.

Nem kell azt hinni, hogy a Komjáthy pisztolyával már nem lehet találni.

Mikor a népszínház élelmes igazgatója kezdi látni, hogy a népszínmû sem kell, az operett sem kell, meg az énekes bohóság sem kell; mikor rájön, hogy Blaháné sem vonz, Hegyi sem hoz publikumot, akkor rendszerint valami látványossággal áll elõ, ami azután beüt.

Beöthy Ákos tanult valamit ettõl a direktortól és így monologizált:

- Ha már sem hosszú, sem rövid beszéd nem tetszik; ha már az adomákon sem nevetnek; ha már egy görény sem csiklandozza az orrokat: hát akkor mivel csináljak én hatást? Mivel? Hát látványossággal.

Így történt, hogy a beszéde elején (amelynek vége sehogysem akart lenni) fölmutatott egy színes rajzot, amely kétfejû sast ábrázolt. Ehhez pedig azt a magyarázatot fûzte, hogy olyan lesz az a pöcsét, amelyet a konzuli bíráskodás hozta ítéletre nyomnak.

Ez a látványosság annyira megtette a hatást, hogy Csanády honfi lelke menten elborult, Csatárban pedig föltámadt az irígység, hogy miért nem jutott ez az õ eszébe?

De hát sebaj. Csatárnak nincs oka búsulni, mert neki önnönmagán kívül semmi látványosságra nincs szüksége.

Az õszbe borult bozont eleinte unalmaskodott s már-már azt a hitet keltegette, hogy hiába van elõtte két kötet »Nemzeti szavaló könyv«. Hogy nem lesz az sem szavalás, sem éneklés, sem pedig sírás.

Volt minden.

Szedett virágot, ugrált virágágyról-virágágyra s kötött bokrétát. Szavalt Petõfitõl. Bukfencezett a be nem végzett körmondatok vizenyõsségében. Honfiúi aggodalmai közepette elmélázott. Megbicsakoltatta a nyelvét és emlegette a Reichsrathot, ahol tíz pengõt fizetnek minden képviselõnek egy napra.

És ott állt a végtelen derültség, a szûnni nem akaró taps rengetõ zajában, amint kiáll a függöny elé a színész és gyönyörködik a hatás okozta tombolásban, amelyet elõírás szerint játszott komédiájával idézett elõ.

...Náday elégedetten távozott.

Nem kell már amiatt a szerep miatt aggódni sem neki, sem Paulaynak.

Meg lesz az játszva, mint a parancsolat.

A MAI ÜLÉS febr. 22.

Ma már megszürkült a vita. Az érdeklõdés alább hagyott, s csak az ülés elején, a Horváth Lajos beszédében villant föl egy kis idõre, annál inkább, mert a veterán parlamenti férfiúval az igazságügy-miniszter is összemérte fegyverét.

Az ülés nagy részét Horánszky Nándor beszéde töltötte ki, aki másfél óránál tovább tartotta szóval a Házat, illetõleg pártját.

Horánszky beszédei nem tartoznak a parlamenti csemegék közé.

Ott áll a szónok a párt közepén, mozdulatlanul és feszesen. Ajkairól vég nélkül ömlenek korrekt mondatok, hosszú periodusok, melyek egyhangúan ereszkednek szét a légben. Mély csönd. Meg lehet hallani annak a papírnak lágy rezgését, melyet amoda túl, fenn a jobbközép legmagasán épp most bont szét egy mameluk. Szinte fülünket éri az az elegáns dialóg, melyet a karzaton folytat egy üde arcú fiatal hölgy és egy kikent-kifent külsejû képviselõ. Hallani vélünk minden morajt, minden suttogást, minden lélegzetet, mely a Házban zizeg, csak éppen egy hang siklik el hallatlanul mellettünk: a szónok szava.

Beszél, beszél. És amit mond, az mind okos és józanul elgondolt. Eleinte követjük is figyel­münkkel, talán egy negyed óráig, talán egy félóráig, vagy még tovább... de amint ez a monoton szóáradat vége-hossza nélkül csörög fülünk mellett, lassankint elveszítjük halló és eszmélõ képességünket. Csak töredezett szavakat kapunk ki a beszédbõl:

Ingredencia ... elsõ fok ... másod fok ... szupremácia ... Sziam ... Japán ... kritériumok ... közösség ... nem közösség.

Még egy darabig ütik-verik fülünk dobját az ingredenciák és szupremáciák, azután lassan elhalkul ez is, s csak úgy zúg-búg körülöttünk a beszéd, mint egypár vergõdõ lepkeszárny vagy a fonográf gyöngén összeolvadó hangzûrje.

Szemünk össze-vissza jár a padok fölött, melyeken mintha szürke köd ingadoznék. Ezen át látjuk Apponyi merev arcát, amint üvegesedõ szemekkel bámul a szónokra, meg a Kaas Ivor szomorúan lekonyult fejét. A szélsõbalon halk diskurzusok folynak, melyek közül egyes mondatok kihangzanak:

- Azért se megyünk az udvari fogadtatásra!

- Meg kell büntetni az udvart!

- Miért nem hívtak meg ebédre is!

A miniszterelnök az õ ringó járásával kisurran a terembõl. Utána dobogó léptek. Az igazságügy-miniszter is menekül. Josipovich, az udvarias horvát miniszter az egyedüli, aki benn marad, mert õ minden szónoklatot végighallgat. De egyszer csak, hogy, hogy nem, neki is hûlt helye van a piros széken.

A képviselõk csoszognak, ásítoznak, fölkelnek, majd ismét letelepednek valahol a pad szélén és elõrenyújtott nyakkal komoran bámulnak a szónokra. Az pedig egyre a régi mozdulatlanságban áll helyén. Se kéz, se hang, se arcizom nem lejt, nem mozdul. Néha megszólal az elnök csengettyûje, eleven hangja megszakítja a súlyos levegõt, mely ránk nehezedik. Ismét megfigyelünk nehány szavat:

Szuszceptabilitás ... paritás ... szuverénitás ... dualizmus ... közös ... nem közös...

Az unalom már-már elviselhetetlenné válik. Eszünkbe jut, hogy gyermekkorunkban a Dunába akartunk fulladni, s a végzetes pillanatban egyszerre átvillant lelkünkön egész életünk története: az elsõ csíny, a madárfészek, melyet kiraboltunk, a titokban elszítt szivar, s minden emlékünk. Csodálatos, Horánszky beszéde alatt néha éppúgy érezzük magunkat, mint mikor a víz összecsapott fejünk fölött. Átfut agyunkon az egész múlt, s csak a Csanády Sándor sarkantyúinak ritmikus pengése hoz vissza a jelenbe, mely most mintha erre a nyalka nótára menne ki: »Se a jászság, se a kunság, se a konzuli bíróság«.

Horánszky után Irányi Dániel és Veszter Imre szóltak, bebizonyítva, hogy az unalmasban is van fokozat.

A MAI ÜLÉS febr. 24.

A vén sas Csanády, aki halottaiból is visszatért, mint Gvadányi »Peleskei nótáriusa«, kezdte ma petyegtetni az igaz magyar hazafiságot.

Igazi õs szittya gondolkozás, de még az Attila elõtti korból.

Az öreg azonban már nem veszedelmes és igen megfogyatkozott az elokvenciában, mert két témája közül az egyik, a Tisza elleni acsarkodás immáron idejét múlta. Hanyatló elméje már csak a közösügyekbõl merít némi táplálékot.

Hej, nem a régi jó idõk ezek már! A nevetõ publikuma a Csatár részére állt, a lelkesedõ publikuma, ahogy õ nevezi, a »Géza uramöcsémé« lett.

De az az egy elégtétele mégis megvolt, hogy az utolsó szó az övé maradt, senki se merte többé utána a száját kinyitni. Csak az elnök, hogy a vitát bezárja.

És ezzel vége is a nevezetes ütközetnek, mely a konzuláris javaslatnál folyt, de csak úgy, mint ahogy a lipcsei csata részben egy malomnál vívatott; az ostrom a malom ellen volt irányozva, de nem a malom miatt; a malom egyszerû szürke kunyhó, nem ér száz forintot, akár ide kerül, akár oda kerül, de a megmérkõzés színhelyének elég alkalmas. Négyezer ember veszett el a malomért.

Hát a konzuláris javaslat is az a szürke malom volt, ahol a Ház két hõse, Szilágyi és Apponyi összemérték lándzsáikat.

A gyõzelem a Szilágyié lett, de egyetlen ember se veszett el a táborokból, sõt a mamelukság még egyszer meg is szaporodott eggyel (Udránszkyval).

Az ellenzékiek nyomott kedéllyel kezdték lerakni a fegyverüket: a dialektikát. A szelídebb lelkületûek rezignáltak, csak Polónyi vickándozott még és Komjáthy, csak keveseknek jutott eszébe, hogy hiszen még vannak szövetségesek.

Hiszen ott van a »Hecc«.

Hecc úr (ösmerjük a véderõvitából), bár mosdatlan, markos, vállas legény, aki képes a miniszteri székeket megrázni.

Aztán ott van még az »utca« is. Az ám, az utca! Az utolsó apellata forum.

Hát melyikhez nyúljanak?

Igen, de az utca néma, néptelen most, az utcát nem lehet megmozdítani, ha nem akarja. Hecc úr azonban örökké kéznél van.

Hecc úr tehát megjelent a Házban.

Nem merem állítani, hogy Hecc úr (mert származására nem elég arisztokrata) tagja volna a nemzeti kaszinónak, se hogy lehetnek ott összeköttetései, ha kebelbarátai nem is, de jóakarói bizonyosan, azt onnan lehet következtetni, mert a fõrendi karzat éppen azokkal az elõkelõ alakokkal telt meg, akiket a véderõvitánál láttunk utoljára, amikor Hecc úr utoljára szerepelt.

A látcsõ közelebb hozza a kíváncsi fitymáló arcokat; villognak a monoklik, Fluger Károly környékén finom rezedaillat veri be magát felülrõl a fülledt sûrû levegõbe.

Egy bozontos fej türelmetlenül hajlik alá.

- Aha, a kuvik!

Ha a kuvik jön, akkor mindig esik valami. A kuvik megérzi a fergeteg szagát. Beöthy Algernon a kezeit dörzsöli: »Ma viharos ülés lesz, gyerekek!«

De honnan lenne? A villámok nem potyognak elõ a tarisznyából. Azokhoz mindenek elõtt felhõk kellenek.

Edvin király törpéi nyugodtan ülnek amott, az önfeláldozó Codrus (Kaas Ivor) csendesen közömbösen dõl el a padban, s Bokross Elek gyönyörûen nyugodtan tartja az õ zárbeszédét. Érv ellen érvel, tíz fontos ellen ötven fontosat. Mibõl lehetne itt ma vihar?

Igaz. Még Apponyinak is van szólása. No, hát azt is meghallgatjuk.

Borzasztó hosszú beszéd, az emberi elme kifárad mire a végére ér - azazhogy nem is ér a végére, mert az elmék tulajdonosai apródonkint eltünedeznek; képviselõk és miniszterek elkíván­koznak, ki a folyosóra, ki a büfébe. A daliás Szögyény-Marich, ki ma másodszor, harmadszor ülte bársonyszékét, nyugtalanul, unatkozva fészkelõdik helyén. Majd feláll, eltávozik. Gondolja talán magában: »Mégis mulatságosabb a király oldala mellett miniszter­kedni, mint a Polónyi oldala mellett«, Bethlen András a temetési miniszter Zágrábba siet a Mihalovich ravatalához, Wekerle fiatalos gyomra lázadozik az Apponyi elokvenciájának terjedelme miatt, s villásreggelire megy a büfébe.

A folyosó is telik lassankint, Tisza künn ül, csak koronkint érkezik füleihez egy-egy hír a kijövõktõl.

- A korrupcióról beszélnek.

- Hm.

Új hírnök jõ, s lihegve szól:

- A kormányképességrõl beszél.

- Hja!

Egy óra múlva Széll Ákos jelenti:

- Egy anekdotát mondott.

Egyszerre fölébred mindenfelé a kíváncsiság:

- Mirõl?

- Egy festõrõl, akinél egy remete és egy remetelak lefestését rendelték meg, s õ csak a remetelakot festette le. »Hát a remete hol van?« kérdik. »Bent van a remetelakban« feleli. S ezen remete volna Szilágyi érvelése.

Harkányi Frigyes ismergetni kezdi:

- Hiszen ez az én tulajdon anekdotám!

- Úgy? Hát két instruktora is van Apponyinak: Csemegi a jogiakra, te meg az anekdotákra!

Apponyi ezalatt egyre beszél, maga az ellenzék is ímmel-ámmal figyel, helyenkint valóságos apátiába esik, csak néha lobban fel, ha Kaas Ivor vagy Beöthy Ákos fölkavarja. Kaas Ivor hátraszól:

- Lelkesedjetek! No, lelkesedjetek hát!

S erre megindul az éljenzés a háta mögül, mint szélben a szikra, átcsap a szélbalra, meggyúl tõle Szendrey Gerzson, Gerzson meggyújtja Lukáts Gyulát, Lukáts Gyulától lángot kapnak a Szalayak, majd az egész baltáj éljenzésbe tör ki s az üdvrivalgás onnan ismét visszatér megerõsödve, hogy aztán elaludjék.

Új fejtegetésbe fog a szónok. Kisvártatva megint hátraszól Kaas Ivor:

- Lelkesedjetek!

S újra kitör az éljenzés lavinaszerûen. Így megy ez véges-végig, hogy aztán a legutolján egész demonstrálássá dagadjon, percekig meg ne szûnjék. Mikor a szónok leül, festõi képbe bomlik fel az egész baloldal. Mindenki a szónokhoz rohan. A szélbal viseltes vezérei hódolatukat lerakják lábaihoz. A hetyke Ugron is odanyújtva vezéri kezét a nagy kollégának. Antiszemiták, ultramontánok, grófok és citoyenek mind, mind érinteni akarják, ha csak köntöse szegélyét is. A legapróbbak ezalatt éljeneznek, ordítanak, verik össze tenyereiket, Kaas Ivor pedig biztatja õket: »Lelkesedjetek, mordizom adta!«

E lelkesülés mámorában állt fel Szilágyi Dezsõ, hogy még néhány szót szóljon (mert az idõ már nem futja ki egy Szilágyi-féle beszédre).

- Éljen Apponyi! - ordítják orkánszerûen.

Szilágyi nyugalommal várja, míg a zaj lecsillapszik. Ajkain gúnyos mosoly incselkedik a Ház balrészével.

Szólni kezd: de erre megint elõfogja a két bali tábort a lelkesedés.

Szilágyi abbahagyja beszédét, bevárja, míg lehûlnek.

A lehûlés után szólni kezd.

Újólag lelkesedésbe jön a balpárt. Éljen Apponyi! Éljen! Éljen!

Szilágyi nem jut szóhoz.

- Ez már inzultus - kiáltja egy kormánypárti hang.

- Ki zavarja? - szól közbe Aesopus farkasának képében a vén sün.

Péchy Tamás rendreutasítja Csatárt. Csatár felugrik, s néma jelenetekben magyarázza a Háznak ártatlanságát. A Ház kacag.

Szilágyi újból szólni kezd. Nem engedik.

A kormánypárt léhán nézi a jelenetet. Csak néha hallatszik egy-egy erélyesebb »Halljuk halljuk!«

A mérgesebbek az elnöki emelvény felé szaladnak mindkét oldalról, s megindul köztük a feleselés:

- Ugye féltek, gyávák, az igaz szótul? (Ez a »Kindermeth« rendesen használni szokott a bohó politikai gyerekeknél: »Azért se félünk« - s beszélni hagyják a szónokot; most nem használt semmit.)

- Hát már megint botrányt akarnak?

- Azért se hallgatjuk meg Szilágyit.

- Azt próbálják tenni!

- Az elnök csináljon rendet! Rendre! Rendre!

A kedélyek egyre ingerültebbek, a gesztusok folyton harciasabbak, még az örökké mosolygó Wekerle is kijön a sodrából, s az elnökhöz fut haragosan. Szapáry Gyula fölemelkedik helyérõl és átmegy Szilágyihoz. Halk tanácskozásba merülnek. Az ellenzék padjain pedig még egyre futkározik az »éljen«.