1892
PARLAMENTI KARCOLATOK

AZ UTOLSÓ ÜLÉS

Még egyszer összegyűltek kezet fogni, végbúcsút mondani. Még egyszer megtelt a terem, mint nagy parlamenti csaták idején. Megteltek a bíboros székek. Minden miniszter jelen van (Wekerle Sándort kivéve). Ott ült lenge fehér hajával Tisza Kálmán, ki az utolsó, általa válasz­tatott országgyûlést látta eltûnni a szárnyas ajtókban.

Sok-sok zsibongó fiatalember, kik csak egy kicsit mennek el. Sok-sok öregúr, ki itt élte le élete javát e teremben s többé sohase fog ide visszatérni.

Péchy Tamás még egyszer fölül az arany kopjára tûzött zöld mennyezet alá, kék kövekkel kirakott aranyos kardja megcsörren, a csöngettyû búsan csilingel a kezében.

Josipovics Géza feláll s felolvassa halk, tompa hangon a király üzenetét a feloszlatásra vonatkozólag.

Minden szó síri hangon csendül.

- Vége van! - sóhajt fel Kubinyi György. - Megint vagyunk csak tekintetes urak.

De Irányi még »nagyságos«. Még egyszer elfújja a nótáját. Valóságos rozsdás kulcs az öreg. Minden országgyûlést vele nyitunk, vele zárunk. Siratja pediglen az öregúr a kúriai bírásko­dásról szóló javaslatot, hogy nincs meg, s magas piedesztálról (mintha egy felhõn ülne a villámok között) kötelességévé teszi a kormánynak, hogy õrködjék a választások tisztasága fölött. Aztán egy ünnepélyes pózzal lekuporodik.

Mint a színházban a darab végén, még egyszer elõjönnek az ismeretes alakok. Persze, hogy Károlyi Gábor nélkül nem lehet ezt az országgyûlést befejezni. Valaha egy tigris jelképezte az ellenzéket. Ezen az országgyûlésen egy kappan. Károlyi Gábornak okvetlenül elõ kellett jönnie még egyszer.

A Kossuth-kép miatt haragszik, melyet a fõispán nem engedett Székesfehérvárott a városházán felfüggeszteni. Pedig kétszeresen becses a kép. Mert elõször õ ajándékozta és másodszor, mert a Kossuthé. Ezért interpellálja a belügyminisztert.

Szapáry Gyula röviden, ügyesen megy át a Kossuth-kérdésen másodszor is, s a Ház zajos helyesléssel veszi a választ tudomásul.

Most feláll az elnök. Máskor ülve szokott beszélni. Arany csatos mentéje áthajlik a bal vállára. Ünnepélyes elátyakozott hangon mondja el búcsúbeszédét, röviden összegezve az országgyûlés mûködését, hogy aztán toasztszerû jó kívánatokban csucsoródjék ki a beszéde. A Ház éljenez, Irányi fölemelkedik, megdicséri az elnököt, a tanácskozások részrehajlatlan vezetéséért (a szélsõbal éljenez) s kijelenti, hogy az ellenzék azt óhajtaná, hogy a jövõ országgyûlésen is Péchyt ültesse a többség az elnöki székbe.

- Más elnök lesz! - kiáltja egy ellenzéki hang.

- Más ellenzék lesz - feleli vissza egy kormánypárti hang.

Wahrmann is elröpíti az õ rendes szójátékát:

- Legyenek nyugodtan! Meg fogjuk bokros érdemeit jutalmazni.

De már erre az Irányi féle felszólalásra a többi ellenzéki vezérek is szükségesnek látták még egyszer megjelenni a dicsõséges deszkákon.

Apponyi Albert meleg szavakkal emlékszik meg az elnök rokonszenves alakjáról és kiváló tulajdonairól. Természetesen Ugron Gábor is. (Hadd bosszankodjék a kormánypárt.)

Több vezér nem lévén, már bevégzõdött volna az 1887-iki országgyûlés, ha Gajárinak eszébe nem jön, hogy hiszen az öregúr voltaképpen a miénk, valóságos tulajdonunk, mi választottuk, a mi klubbunkban whistezett, köztünk öregedett meg (pedig nagyon), nyilván minket szeretett, mert amazoknak fogta a pártját, egyszóval hozzánk tartozik hát õ is helyezett egy koszorút az elnök fejére, hanem annak a virágai közt a figyelmes szem egy picike szúrós gombostûhegyet is láthatott megcsillanni.

S ezzel lepergett az utolsó homokszem is. Az elnök reszketeg hangon mondá:

- A jelen országgyûlés utolsó ülését bezárom.

A HÁZ PÉNZTÁRÁNÁL

Azok, akik azt hiszik, hogy a Ház folyosói most üresek, elhagyottak, csalódnak. Naponta 40-50 »tekintetes úr« (értsd volt képviselõ) fordul ott meg éspedig úgy, hogy ott tartózkodása alatt valamennyi hogy is mondjuk? nem imádkozik.

Mindenki a Ház pénztárába siet, melynek ajtaja a folyosóra nyílik, s onnan mindannyiszor a következõ párbeszéd hallatszik ki:

- Lehetetlen! Hisz ez vérlázító! (Ez a volt képviselõ hangja.)

- De fájdalom, úgy van! (Ez a Ház pénztárnokának vigasztalan, síri hangja.)

- Ez botrány! Hát már ebben az országban mindent szabad? Hol van az elnök?

- Ez idõ szerint, fájdalom, sehol. Nincs elnök.

- No, már most mi az ördögöt csináljak?

- Szomorú, de nem adhatok útbaigazítást.

Más hangok is hallatszanak. Többnyire dühösek, néha rimánkodók:

- De uram, gondolja meg, hogy nekem ki kell váltanom a zászlóimat!

- Én meg egyszerûen megbukom... De hiszen van Nemezis!

Csatár is megjelenik, rengeteg bundával vállán, báránybõr süveggel fején, táskával kezében. Éppen útra készül a kerületbe. Õ is dühös:

- De ha mondom - kiáltja rekedten -, nem hoztam magammal pénzt, nem utazhatom a kerületembe...

A pénztárnok hamiskásan vág egyet a szemével:

- Nono, nagyságos úr... az a negyvennyolc forint, amivel a választásra szokott menni, bizonyosan a zsebében van!

- Még 48 garas sincs ott. Dohog az öreg és mogorván távozik, hogy visszamenjen Harasztiba alkotmányos költségért.

Haragtól villogó szemek, kipirult arcok mindenütt a folyosón, s e forradalmi hangulatban osztozik nemcsak az ellenzék, hanem (egy kis óvatos körültekintés után) a kormánypárt is.

Oka pedig ennek a t. házi utólagos lázongásnak az, hogy a belügyminisztérium még nem utalványozta ki a Ház pénztárának az 1891-92-i utolsó országgyûlési ciklus második felére januártól júniusig járó lakbért, amibõl minden képviselõre 400 forint jut. Így tehát az összeget melyre most égetõ szükség volna nem is fizetheti ki a Ház pénztárnoka.

A képviselõk természetesen sokféleképp értelmezik a belügyminiszter huzavonáját. Némelyek azt hiszik, hogy a miniszter meg akarja várni a választások eredményét, mert azoknak, kiket ujólag megválasztanak, tehát kiknek akkor megint kijárna erre a félévre a lakbér, nem hajlandó kétszer kifizetni az egyszer fölvett lakás árát.

Mások azt hiszik, hogy csak valami formaságon akadt meg a pénz kiutalványozása s pár nap múlva a Ház pénztára megint fluktuálni fog.

A harmadik felekezet pedig arra esküszik, hogy Szapáry ki fogja fizetni mindenkinek a lakbért, de csak a választások után, mert nem hajlandó az ellenzéki jelölteket ily módon részesíteni választási költségben.

A »TEKINTETES URAK« ÖRÖME

A feloszlatott képviselõház tagjait ma jobbára szanaszét az országban találja az az örömhír, hogy a belügyminisztérium mégis folyóvá tette az egész január havi napidíj összegeket s azonfelül az 1892. év elsõ felére járó lakbért is. Eszerint tehát kap minden képviselõ a január 31. napra (naponként 5 Ft 25 krajcárjával számítva) 162 Ft 75 kr. napidíjat és 400 Ft félévi lakbért, együtt 562 Ft 75 krt, ami elég szép honorárium egyetlen ülésért s nem megvetendõ subsidium a választási költségekre. Ez a dolog pedig valamivel sötétebb képet mutat, ha nem a képviselõk, hanem az adófizetõk vagyis az állampénztár szempontjából nézegetjük. A t. Háznak ugyanis 453 tagja van s ha ezt az 562 Ft 75 krt 453-szor vesszük, kiderül, hogy az ország a január 4-i rövid ülésért csak a képviselõkre 254.925.- Ft 75 krt költött el úgy, hogyha pl. ez az ülés december 31-ére helyeztetett volna át, ezen a pénzen éppen egy csinos kis palotát lehetett volna építeni valamelyik felsõbb iskola számára. Egyébként biztosak lehetünk benne, hogy emiatt nem fognak interpellálódni az ellenzéki képviselõ urak sem, sõt Csatár Zsigmond lesz az elsõ, aki siet fölvenni a »nép véres és verejtékes filléreit« a képviselõház kasszájából.

A KEZDET KEZDETE

(Az elsõ ülés)

Eddigelé a t. Házat csak a gróf Kreith szétküldött választási mappáin láttuk, jó darabon megvörösödve, a széleken Neumannal, Jellinekkel, Rosenberggel, amibõl az a hazafiatlan ötlete támadhat valamely antiszemita gondolkodású szittyának, hogy nem ártana az országot egy kicsit körülmetélni. Most végre itt hömpölyög a Ház a folyosókon, úgy amint lesz, összes alakjaival; sok régi jó ismerõs visszakerült (itt van például Prileszky Tádé), sok derék dalia elesett. De élnek utódaikban. Tömve van a folyosó minden zig-zuga, egész emberáradat torlódik az ajtóknál.

- Mind képviselõk ezek? - sóhajt fel elcsodálkozva az öreg Pulszky Ferenc.

- Nem mind, csak a fiatalabbja.

Amire rábólint gróf Tisza Lajos:

- Az apáikról ösmerek rá egyesekre.

Pont tízkor megszólaltak odabent a villanyos csengettyûk és megkezdõdött az 1892. országgyûlés.

Mozgalmas képet mutatott a tanácsterem, amint elhelyezkedtek a betóduló képviselõk, keresve neveiket, melyek friss nyomdafestékben ragyognak az üvegkockák alatt a padok tetején. Aztán bejöttek a miniszterek. Majd elõbicegett Péchy Tamás és leült a Baross háta mögé. Horváth Gyula a Horánszky hajdani vidékére került. Jókai Mikszáth mellé telepedett s vidáman mondá: »Mi oláhok üljünk együtt!«.

Mindenütt ült már valaki, még ott is, ahol üres hely volt, mert ott nyilván az icipici Pap Gézának kellett lennie, aki azonban nem látszott ki a padból, s kiben az õsidõk Kubája került vissza de Kuba bátyánkra már csak a korelnökök emlékeznek. Mindenütt ült már, mondom, valaki, csak az elnöki szék tátongott még üresen.

A miniszterelnök felállott, és elkezdte fölhajszolni a korelnököt. Egy országot egy öreg emberért! Soha még ilyen becsben nem voltak az öregeink.

- Tudtom szerint - mondá -, Csanády Sándor és Madarász a legidõsebbek.

- A függetlenségiek tovább élnek - hallatszott Károlyi Gábor gróf vékony cérnahangja.

Ez volt az elsõ közbeszólás az 1892. országgyûlésen.

De a csengettyûnek nem volt még gazdája. Ott fénylett a pulpituson árván, tehetetlenül.

- Aki köztük idõsebb - folytatta a miniszterelnök -, szíveskedjék az elnöki széket elfoglalni.

Megmozdult erre az öreg Csanády, megrángatván dókáját, majd nagy pátosszal kijelenté a helyérõl, hogy õ bizony egy tapodtat se mozdul; ne az országgyûlés menjen a királyhoz, hanem a király jöjjön az országgyûléshez; s még hagyján, ha az a fekete-sárga zászló nem volna. Nem megyek, ha mondom. Nem vállalom a dolgot.

A vén kuruc leült, miután ismét megrángatta a dókáját.

A miniszterelnök megint felkelt: Nézzünk más elnök után! Most Madarászon a sor.

Madarász apó megrázta õsz szakállát, mintha zúzmarát akarna belõle kirázni, s kevély léptekkel, hátraszegett fejjel lépkedett az emelvényre a mennyezet alá. De apró serétszerû szemeiben a ravaszság démonai vigyorogtak, mintha mondaná: »Fölmegyek, felmegyek, de nem lesz benne köszönet«.

Az ellenzék éljenben tört ki, s a korelnök, aki még ezelõtt két hónappal csak a Ház jegyzõje volt (hogy fölviszi némely embernek isten a dolgát), megnyitván az ülést, elõszólítá a korjegyzõket, mire hat képviselõnek öltözött udvari apród foglalta el az aranyszakállu Dárdai és az egykori Tibád helyeit. Úgy nézett ki velök az öreg papa, mint Jókai »Arany ember«-ében Fabula uram a csemetéivel. Egytõl-egyig szemenszedett csinos ifjak különben, kik közül gróf Csáky István olvasta fel a holnapi trónbeszédre vonatkozó átiratot, kellemes, csengõ hangon.

A miniszterelnök megelégedetten hallgatta. Egy nagy kõ esett le a szívérõl. A jobboldal is könnyebben lélegzett fel. Hála Istennek, mégis van már korelnök. Csakhogy ezen is átestünk.

Ám az öreg papa fejében furfangos terv fõtt ezalatt, mint mikor valami nyersanyag rotyog a fazékban, biztatón pislogott balról ülõ ügyfeleire: megálljatok csak, megálljatok, majd mindjárt megadom én a módját.

S amint elhangzott az átirat utolsó szava, felállt az öregúr, és kijelenté mennydörgõ, pattogó hangon, hogy õ igenis felmegy Budára, de csak azon föltétel alatt, ha a király trónja körül csakis magyar zászlósurak fognak szerepelni.

Szapáry nyugodtan emelkedett fel, pedig váratlanul jött a Madarász szeszélye, azt mondta röviden: »Minden úgy fog történni, mint azelõtt«.

Mire kivágta a mellét Madarász:

- Akkor hát nem megyek Budára, másnak adom át a korelnökséget.

Lett erre roppant éljenzúgás, hogy csak úgy rengett bele az épület. A jobboldal azonban Madarász eljárásában észrevette a rosszhiszemû malíciát, mellyel a miniszterelnököt az elõleges megállapodás ellenére zavarba akarta hozni, s ingerülten szakította meg több hang a szélsõbali kortes szpácset, melynek elmondására az elnöki széket felhasználni legalábbis illetlen volt.

A papa, mint aki jól végezte a maga dolgát, méltóságos lassú léptekkel ballagott ki a trónusról.

Szapáry pedig ismét felállt. Nosza, keressünk más elnököt!

Most már Királyi Pál volt a legidõsebb.

- Nincs itt! - kiáltott fel több nemzeti hang.

Kubinyi Gyuri összerezzent, s ijedten hajolt át Matuskához.

- Hogyha ez így megy, barátocskám, félni kezdek, hogy én hozzámig találja eljutni az öregség, s akkor lõttek nekem az asszonyoknál.

A miniszterelnök azonban Janicsáry Sándort nevezte meg!

Mire minden szem a Ház szélsõ jobboldalára pillantott, hol két hatalmas fölfelé kunkorodó bajusz közé függõlegesen elhelyezett férfias alak emelkedett fel, kissé kopasz, tatár fej, aminõket a trafik boltokon lát az ember lefestve.

Az aga! Az aga! suttogták a környéken. Mert a közszeretetben élõ Sándor bácsit ezen a törökös néven szólítják egymásközt.

Az aga megindult. A hazafiúi megrendíthetlen eltökélés megadta neki az erõt, hogy menni tudott. Rettenthetlenül közelgett a veszedelmes helyre. Csak szomorú arca mutatta, hogy örömestebb menne a vérpadra. Nem volna olyan bátortalan.

Egyet sóhajtott még a lépcsõkön, fölfelé menõben a szédítõ magaslatra. Ráncos homlokán az izzadtság gyöngyözött.

Az izmos, hatalmas alak meg-megállott habozva: Hátha talán visszafordulna. Hiába biztatta a háznagy: »Semmit se félj, aga! Katona dolog az, agácskám«.

Egy süldõ képviselõ naivul jegyezé meg:

- Egész Budáig ez se ér el!

Pedig szép diadalmas volt az útja, mert lelkes éljen rivalgás kísérte a jobboldalról, ahol fölötte megörültek a szerencsés fordulatnak, hogy mégis saját emberük lesz az elnök.

Fent volt már Janicsáry az emelvényen, és széttekintett innen a Ház összes vidékein, hol annyi idegen tarkállott, kivált a meghosszabbodott balmezõn, s szemei zöldes tûzkarikákat kezdtek látni a levegõben, amely csoda után (aminõhöz foghatót Bresztovácon sohase látott) egyszerre csak megindultak a teremben levõ összes padok és elkezdtek táncolni, forogni, sebesen. Ejh no, miféle bolond bál ez!

Az öregúr nézte, nézte s talán teljesen beleszédül, ha föl nem rázza egy malíciózus szójáték, mellyel a szélsõbal poétája, Meszlényi Lajos tartotta bevonulását az új epochába.

- A janicsárok végnapjai! - süvítette Meszlényi.

Nagy kacagás támadt. A kacagásra magához tért Janicsáry. Úgy tetszett neki e percben, mintha egyszerû baráti kompániában volna, s ez visszaadta lélekerejét.

Az elnöki teendõk iránt azonban, minthogy váratlanul érte a korelnöki kenyér, nem volt tájékozva. Nem tudta, mit kell tennie. A balvidék gúnyosan zsibongott, a miniszterelnök segíteni akart rajta, hogy a jövõ ülést tûzze ki, de az ellenzék kötekedni kezdett. »Ne avatkoz­zék bele a miniszterelnök - kiálták Károlyiék -, az a korelnök dolga«. A zaj nõttön-nõtt.

Janicsáry tanácstalanul imbolygott, fészkelõdött a helyén, egyre hátrább-hátrább tolva a bíboros elnöki széket, egészen a fal mellé.

- Csöngess! - figyelmeztették a körülállók.

Mire elkezdte idegesen keresni kezeivel a csöngettyût, míg végre valahogy magától beleakadt a bal kezébe.

Hanem meg is rázta aztán emberül, hogy csak úgy csengett-kongott s kitûzte a jövõ ülést halk, tompa, síró hangon hétfõre.

- Mi lesz akkor? - kiálták balról.

Janicsáry halványan, csodálkozva nézett a kérdezõkre. A csengettyû kiesett kezeibõl, s csö­röm­pölve hullott alá. Nagy bajsza megmozdult, s széles, hatalmas vállait jámborul vonogatva mormogá:

- A Jézus tudja!

*

Ez volt a mai ülés, vagyis inkább képviselõi értekezlet lefolyása. Ilyen volt a ház csecsemõ korának elsõ napján. Mulatságos és egy kicsit ügyetlen.

A MENTÉK KIÁLLÍTÁSA

A képviselõház karzatait ma korán okkupálták a hölgyek. Jól is jártak: láttak egy ülést díszmagyarban.

A képviselõk ugyanis a várpalotából egyenesen a Házba hajtattak bemutatni a mentét, s déli egy órakor a máskor egyszínû üléstermet a színek igazi pompájával öntötték el.

Már a folyosóra se lehetett ráismerni. Kard csörgött, kócsag libegett mindenfelé, emitt egy cigarettezõ Petur bán sétált egy monoklis Bocskai karján, amott egypár fiatal vitéz enyelgett egymással a Báthori Zsigmond kíséretébõl; legalább kissé kiélt arcuk arra vallott.

A terem a megnyitáskor káprázatos benyomást keltett.

Mindenütt bársonymentés alakok ültek a padokban. Mennyi szín ragyogott, mosolygott a napfényben, az égõ haragos vörös mellett a kacagó azúrkék, a sötéten komorodó fekete bársony mente mellett az aranyló sárga. Alig lehet ráismerni a Házra, s ha megcsörren egy kard emitt Rakovszky vagy amott Okolicsányi mellett, az ember önkéntelenül az ónodi gyûlésre képzeli magát, s szinte szorongva suttogja:

- Jaj, most mindjárt mennydörög majd Bercsényi szava: Vágjátok le õket!

Olyan szépen fest a terem ebben a magyar díszben, s oly méltóságosan viseli magát mindenki, hogy szinte odakiáltunk Bánffy Dezsõre (ki legutolsó padból nézi a Péchy örökét, melybe bele fog ülni.)

- Mentét nekik, kardot az oldalukra ez a legjobb szájkosár!

Vagy ha netalán kardra kerülne a dolog: a többséget nem lehetne megint »agyonbeszélni«.

A jobb oldal a »szebbik«. Ott van a legtöbb díszmagyar ruha, s a karzatról a legtüzesebb hazafi szemét is magához csábította. Most az egyszer tán az ellenzék se tagadta meg tõle, hogy »magyar párt«.

Ott ül gazdag aranyzsinórzású meggyszín mentében a halvány arcú Berzeviczy államtitkár, akin igen jól áll az õsi dísz; nagy mozgást kelt, mikor belép Károlyi István gróf fekete bársonyban, vagyont érõ gyémántos boglárokkal, ékszerekkel megterhelve. (Ezek tudnak csak szép, el nem mondott beszédet tartani!) A karzat hölgyei végleg rajta vesztenék a szemüket a gyémántos lovagon, ha egy talpig aranyságra vitéz karcsú alakja nem keltene újabb nagy szenzációt: Miklós Gyula ez, aki visszament egészen a honfoglaló õsökhöz és mente helyett sárga párducbõr omlott le a válláról.

A jövendõ elnök, Bánffy Dezsõ báró kék atillát, meggyszín bársony mentét viselt, míg a volt elnök, az öreg Péchy Tamás régi, kissé kopottas magyarjában jelent meg amiben annyiszor vezette a Házat. Rohonczy kék díszt viselt, Gyürky Ábrahám gróf õseredeti alakját meggyszínû mente burkolta, Asbóth János fényesen kitett magáért: a fehér atilla, bíborbársony mente jól mutattak, Baranyi Ödön színe a fekete, Pogányé a rikító kék, Ürményi pedig egy mentévé stilizált szûrben jelent meg, melyet azonmód szegfû, tulipán díszített.

Amoda túl, a szélsõbalon Ugron fekete díszmagyarban volt arany dísszel, kívüle Meszlényi Lajos, Csávolszky, Ónody, Visontay, Kállay Lipót, Chernel Gyula voltak díszmagyarok, több­nyire meggyszín mentében, csak az atilla változott. Katonaruha is szép számmal szerepel: lovas tábornoki egyenruha kettõ is rikít pirosan a jobboldalon: a Pongrácz és Csáky grófoké, míg a kisebb fajta tartalékos tiszt, lovas, gyalogos annyi volt, hogy bátran elvezethetnének pár ezredet. Csak a korjegyzõk közt négy huszártiszti atilla kéklett.

A miniszterek már az ülés elõtt levetették a díszruhát Apponyival és Tisza Kálmánnal együtt. Nagy sajnálatára a karzatnak, ahonnan több külföldi is nézte a lenn pompázó ritka parlamenti képet, köztük Waecker Gotter német diplomata, ki egy hölgytársasággal az idegenek karzatán foglalt helyet.

Mikor együtt voltak a képviselõk, megjelent az elnöki sátorban impozáns kuruc-kosztümben Janicsáry Sándor korelnök.

Az öregúrnak pompásan állt a magyar dísz, s egyszerre meghódított mindenkit, mikor aztán joviálisan elnézést kért öregségéért erre a »pár napra«, minden oldalról összeömlött a szívélyes, lelkes éljenzés.

Károlyi Gábor odafutott hozzá lelkendezve:

- Bátyám, szólj és téged választunk meg a Péchy utódjának!

- Hess kísértõ! mormogá az öreg. Két misét szolgáltatok, amint nem innen látlak benneteket.

Janicsáry különben ma már baj nélkül végezte az elnöki teendõket igaz, hogy úgy olvasta le a mondanivalókat jegyzetekbõl. Fészkelõdött is ezért Csanády. Közbeszólt:

- Én nem papirosról vezetném a Házat, ha a király levétetné azt a lobogót!

A szélsõbal nagyon megéljenezte Nánássy Ödön korjegyzõ elvtársát, aki a jegyzõkönyvet olyan tüzetesen és harsányan szavalta el, hogy a régi jegyzõk szinte sápadoztak az irigységtõl. (Hja, mikor olyan új az emberben a hang!)

Majd Pálffy-Daun gróf korjegyzõ olvasta föl a trónbeszédet, váratlanul jó magyar hangsúlyozással.

Egyéb tárgya nem volt az ülésnek, s a képviselõk a menték kiállítása után elszéledtek. Kimenet az utcán a tömeg megéljenezte Wekerlét, Barosst, Apponyit.

AZ ELNÖKVÁLASZTÁS

Délután négy óra körül Janicsáry Sándor letette a töviskoronát és leszállt az elnöki trónusból. (Dózsa György óta nem szenvedett annyit magyar ember trónon, mint õ.)

De mielõtt helyét átadta volna utódjának, még egypár felhõcske tornyosodott elnöksége egére. Az egyiket Károlyi Gábor támasztotta, aki ma korán kelt, mert eszébe jutott, hogy a korelnök napja már hanyatlóban van, és õ még egy megrovást sem fogott tõle. (Mit szólnak ehhez a ceglédiek!)

Bejött lihegve és már a folyosón tudakozódott futtában:

- Megvan-e még a korelnök?

Egy kormánypárti hang maliciózusan felel:

- Az megvan, de siess... mert már itt vannak nemcsak a janicsárok, hanem a Károlyi Gáborok végnapjai is!

Odabenn a gróf mindjárt belekötött Gyöngyössy teremtisztbe, aki a horvátok közt szavazólapokat osztott ki az elnökválasztásra.

- Hivatalosan osztogatják a voksokat, nem járja! rikácsolá.

Majd felfutott az elnöki emelvényre, s onnan kiabált le:

- Ne korteskedjenek hivatalosan!

Nagy zaj támad. A jobboldal zúg:

- Rendre! Utasítsa rendre az elnök Károlyit!

Az aga azonban hallgatott, gondolván, majd elintézi Károlyi a baját a teremtiszttel nélküle is. Aminthogy úgy is lett.

A másik vihar okozója Fenyvessy Ferenc volt, aki meg nagyon késõn kelt föl.

Nála volt az ötödik osztály jegyzõkönyve, mint elõadónál, s minthogy nem volt jelen, az osztály elnöke, Bokross Elek tette meg jelentését helyette az osztály határozatairól emléke­zetbõl.

Ebbõl nagy zenebona támadt. Polónyi, Ugron tiltakoznak, és száz hang förgetege szólítja az elnököt, hogy csináljon rendet.

Az aga azonban megint hallgatott, gondolván, majd elintézi Fenyvessy a baját a világgal nélküle is. Aminthogy úgy is lett.

Mert csakhamar megérkezett ragyogva, csillogva Fenyvessy, boldog mosollyal ajkán, hogy sikerült így megtréfálnia a Házat. A miniszterelnök oh gyönyör! már éppen az ülés fölfüggesz­tését indítványozta addigra, amíg megérkezik Fenyvessy. Oh be kár, hogy ily hamar meg­érkezett. Mily szép lett volna, ha Clio ezt jegyzi föl a napról:

»Magyarország törvényhozása kénytelen volt egy negyedóráig szünetelni, mert Fenyvessy Ferenc képviselõ kissé sokáig öltözködött«.

Így azonban Fenyvessy egyszerûen megoldotta a kérdést azzal, hogy felolvasta a jegyzõ­könyvet.

A harmadik örvény ott nyílt meg Janicsáry lábai elõtt, mikor a határozatot kellett kimondani. Az aga is Antoniusszal tart: »Én szónok nem vagyok«. Abba bizony belesült. Megakadt, törülgette izzadt homlokát, rázta fejét keservesen.

Madarász apóban, aki a házszabályokkal fegyverzetten, mint egy poroszló kíséri egyre az elnökutód szavait, fölébredt a lelkiismeret.

- Én vittem a bajba, illõ, hogy én húzzam ki belõle gondolta magában. Azután elkezdte nagy komolyan diktálni a mondandókat:

- Tagsági...

Az aga mohón kapott a segítségen. Rámondta:

- Tagsági...

- Jogukat...

- Jogukat ideiglenesen gyakorolandják ugrik át a veszedelmes árkon a korelnök, befejezve a kijelentést.

Ezután következett az elnök-választás, melyrõl az ellenzék azt hirdette, hogy ez lesz Szapáry Mohácsa.

A karzat szinte roskadásig tele volt kíváncsiakkal, mert az ellenzék azt hirdette, hogy Csaba királyfi eljõ seregével megsegíteni a jó Péchy Tamást... De lenn is zsúfolva volt minden pad, jobboldalon, baloldalon. A kormánypárti vidék sûrû fejerdõjét vizsga tekintettel kémlelték a baloldalról keresve-kutatva a malkontenseket.

A szavazás a már nem szokatlan tüntetések közt ment végbe. Éljeneznek, tapsolnak, Apponyinak a baloldal, Szapárynak, Tiszának, Podmaniczkynak a jobboldal. Csak éppen abban különbözött kissé a demonstráció, hogy a mamelukok éljene ma hangzatosabb, elnyúlóbb, kiadóbb volt.

Majd összeszámlálják a voksokat. Minden második ember a szavazatok számát jegyzi a helyén (maga a miniszterelnök megy elül a jó példával).

Bánffy Dezsõ báró mindjárt eleinte elõnyben van, s többsége folyton nõ. Csaba vezér serege pedig nem jõ. Eleinte egyideig még 10-20 közt váltakozik a többség, de aztán fölemelkedik diadalmas magasságig - 85 szótöbbségig.

Így hirdette ki az elnök a jobboldal viharos éljenzése közt.

Az elnök után megválasztották az alelnököket (Bokross, Andrássy Tivadar gróf), a jegyzõket (Esterházy Kálmán gróf, Széll, Schober, Molnár Antal, Josipovich, Szederkényi) és háznagyot Csávosy Béla személyében.

Janicsáry korelnöksége is véget ért, s az öregúr helyét olyan talpraesett búcsúbeszéd kíséretében hagyta el, hogy Homer istenei is a hasukat fogták tõle.

Nyomban utána fölvonult az elnöki emelvényre fényes díszmagyarban az új elnök s oly tartalmas, higgadt, de erényes hangú beszéd kíséretében vette át a méltóságot úgy, hogy a legturbulensebb elemek is elkomolyodtak tõle.

A T. HÁZBÓL [febr. 28.]

(A szélsõbali jegyzõ)

[febr. 28.]

Testvérharc dühöngött ma az ellenzéken, az igaz, hogy az egyik küzdõfél a 48-as párt csak a mostoha testvér szerepét játssza.

A nagy anyapárt, az Irányiéké, féltékenyen nézi a kis hajtást, az Ugron-pártot s amint lehet, agyonhallgatja és agyonnegligálja. De csak a külszín okáért, mert alapjában forr az epe benne.

Egészen tisztességes mulatság megfigyelni az öreg vuklis néni mérges intrikáit a fiatal húg ellen, aki ott szomszédságában kacér mosolyaival meglehetõs sikerrel hódít.

Máris összekacérkodta azt a létszámot, mellyel a választási harcba ment. Pedig hejh, sok jó vitéz maradt a csatatéren, többnyire a »testvérek« buzogánya alatt.

A vezér, Ugron Gábor helyzete sem mulatságos. Más marokszámra kapja a babért, neki levelenkint sem adják. Más pártvezér özönnel kapja az éljent és a tapsot amint az õ nevét kiáltja valami szavazásnál a jegyzõ, egyszerre elnémul a hegy, síri csönd támad, megfagy még a lehelet is az ajkakon. Nyolcvan pár szem néz utána mereven, megüvegesedetten, mintegy azt hirdetve neki a Poe órájával:

- Soha többé. Mindörökké.

Sohasem kap többé úgynevezett tapsvihart, mindörökké le kell mondania errõl a táplálékról, mely nélkül az Ugron-féle szónoki temparamentumok elsorvadnak.

Ámde hasztalan negligálják Irányiék Ugronékat, emezek sem estek a fejük lágyára. Ma is kirántották az öregek alul a gyékényt a jegyzõválasztásnál.

Az történt ugyanis, hogy a szabadelvû párt egy jegyzõi székkel többet engedett át az ellenzéknek. Eddig két ellenzéki jegyzõ volt, egy nemzeti párti és egy orthodox függetlenségi. Ezentúl lesz három. A többség rábízta az ellenzékre, egyezzenek ki egymás közt a harmadik jegyzõ fölött.

Az igazság úgy kívánta, hogy a 48-asok kapják a harmadik jegyzõt, kiknek még egy sem volt. A nemzeti párt készséggel át is testálta a maga részét a jegyzõbõl Ugronékra, de bezzeg nem az egy alapon álló szélsõbali testvérpárt. Irigyen, kapzsi módon el akarta ragadni a kis mostoha elsõ jóízû falatját születése óta. (Dupla napidíj járván a jegyzõséggel.)

De az nem hagyta magát. Oly ügyesen manõverezett, úgy behálózta a jobboldalt, baloldalt, hogy a mai szavazásnál harmadik ellenzéki jegyzõnek Lits Gyula 48-ast választották meg 201 szavazattal, Hentaller Lajos orthodox szélbali jelölt 75 szavazata ellen.

Emiatt nagy harag dúlt a »hegyen«. A hûtlen szövetségesek felé öklök emelkedtek:

- Ezt megkeserülitek! - sziszegték.

Károlyi Gábor azonnal kitörültette magát a »felirati vita intézõ bizottságából« és odakiáltotta a nemzetieknek:

- No, hát legyen Apponyi miniszter nélkülem, ha tud!

...Így tehát ez idõ szerint nincs kilátás kormányválságra. Szapáry szerencsésen megmenekül a bukástól annak révén, hogy az ellenzéknek megadta a harmadik jegyzõt.

Hogy mily hosszú életû lenne kabinetje, ha még egy dupla napidíjas falatot... azaz jegyzõséget adna az ellenzéknek, az már kiszámíthatlan.

A T. HÁZBÓL

[márc. 9.]

Egyik vidéki ismerõsömmel találkoztam, aki azt kérdezte tõlem, hogy hol vannak a legdrágább virágok (valami szép asszonynak akarta).

Már éppen Szelnárt vagy Seyderhelmet akartam mondani, amikor valami egészen más jutott eszembe:

- Jöjjön, majd elvezetem.

S vittem egyenesen a Sándor utca felé, hol fekete zászló szálldogál az országházon. A szegény Csáky Istvánt gyászolja. Bolond halál, mely a korjegyzõkön kezdi.

Fölvezettem az elõcsarnokba, szereztem neki egy karzatjegyet:

- Menjen föl! Itt a legdrágább virágokban gyönyörködhetik.

Valóban egész udvari kertészet volt. A fölirati javaslatok piroslottak, zöldültek gazdag virágpompában. Legelõször a szabadelvû párti virágcserép jött, melyet Bokross Elek öntözött meg tartalmas szép beszéddel.

A karzat és a tanácsterem tele volt. A legfiatalabb képviselõk mohó érdeklõdéssel szürcsölték az elsõ igazi ülés édességét. Ott volt a legnagyobbtól a legkicsinyebbig, az egész új nemzedék, Prileszky Tádétól kezdve le egész Pap Gézáig, akit azért küldtek föl a lojális svábok az ország rendei közé, hogy azt mondják, »legyen kivel játszaniok a király gyerekeinek«.

Bokross lehetõleg rövid volt, de csak Eötvösnek gazdálkodta meg a drága idõt, ki a szélsõbal javaslatát interpretálta. Nagy apparátussal jött. Felhúzta kurta fekete kabátját (ez a beszélõ köntöse) s magával hozta Perl öcsénket és a köhögés elleni porokat egy skatulyában. Csak éppen a beszédet nem hozta magával. Extemporizált. Egymásra halmozott szénát, levendulát, rozmaringot, szalmát, ledneket, napraforgót. Beszélt a világon mindenrõl, a Bokrossék javaslatáról, a valutáról, a fõrendiházról, a téli választásokról, úgymond, istentelen ötlet volt Szilágyi Dezsõtõl.

- Csupán családi tradíció jegyezte meg egy hang (talán a Thalyé). Hiszen Szilágyi Mihály is télen a duna jegén választatott.

Eötvös egyre terjengett, szélesedett, laposodott és a ragyogó varázs-gyûrûjét, a humorát is otthon hagyta, mely pedig mindig visszaszerzi neki a meglankadt figyelmet, a Házat elõvette az unalom, a képviselõk kiosontak a büfébe, a folyosóra, ahol Szilágyi Dezsõ tartotta szóval a fiatal képviselõket:

- Addig ne házasodjatok, míg az új családi jog el nem készül: az sok elõnyt nyújt nektek!

- Lesz-e benne próbaházasság? - pajzánkodik Tisza Kálmán.

A terem egyre üresebb lesz kivált a jobboldalon, csak a miniszterek állják a sarat, az Eötvös mögötti hallgató gárda is ásítozni kezd, de a beszéd csak nem akar összeborulni, hanem még mindig ágazik erre-arra, a végtelenbe.

Az óramutató a delet is elhaladta, a fejek lankadtan konyulnak le szerte, csak Bánffy éber fent, s héja szemekkel lesi az elsõ alkalmat, hogy rendreutasíthasson. De Eötvös arra se ad rést. Gondosan, óvatosan jár a parlamenti illem szélsõ barázdáin. Öreg róka, vigyáz.

A hajdani elnöki udvar ellenzéki bennfentesei, akik unalmas ülések alatt átjárogattak az öreg Péchy bácsihoz egy kis szóbeszédre és egy kis nyalánkságra is, mert Péchy ugyan ebédeket nem adott, de egy kis doboz cukorkát mindig tartogatott fent a kalitkában a kedvencei számára, ma ellátogattak Bánffyhoz is, követelve a tradicionális cukorból.

- Nem vagyok én cukrász - mondá Bánffy.

- De kérlek, azelõtt mindig volt. Ami úzus, az törvény.

- Mutassátok meg a házszabályokban, hogy én cukorkákkal tartozlak benneteket etetni.

Miután cukorkát nem kaptak az unatkozó szittyák, elkezdtek követelni öt percnyi szünetet.

Bánffy szívét meghatották a szívfacsaró »öt perc öt perc« kiáltások, megadta a szünetet, ketté szakítván Eötvös szónoklatát.

De Eötvös még két szónokra osztva is terhes, nyomasztó és hosszadalmas volt. Beszéde a félbeszakított ülés második részét is teljesen betöltötte.

Ha az így megy, félni lehet, hogy hosszú ideig huzódik a felirati vita. Pedig õfelsége már, képzelhetni, milyen türelmetlenül, epekedve várja, oda fent a budai várban, a t. Ház feleletét.

KÉT ÚJ KÉPVISELŐ

(A mai ülésbõl)

A mai ülésen kevés megírni való akad. Pár sorban végzünk vele. A karzat és a nézõtér megtelt a zsúfolásig. A jólelkû háznagy Csávosy, barátságos odújában lázas sürgés-forgás volt, egyre nyílott az ajtó: »Még egy jegyet, még két jegyet!«

Jegyeket adott is a háznagy, de helyeket már a vége felé nem adhatott. Igazi tolongás volt a karzaton. Gyönyörû hölgyközönség foglalta el a középet; a Zichy, Széchenyi grófnõk, a bájos gróf Károlyi Melinda, balról Rudnay Lenke és sokan. Olimpuszi látvány volt, kivált az ellenzéknek.

Nekik azért szebb, mert a ragyogó, üde nõi arcok közt dekorációnak, mint a hajdani padisahok sátraiban három levágott ellenséges fej díszelgett, egymás mellett ülvén ott Gajári Ödön, Dárdai Sándor és Almássy Géza.

A karzat természetesen nem Szacsvay Sándorért gyûlt úgy össze. Apponyi volt a mágnes. Apponyi, a divatba jött Apponyi. Õ ma is kielégítette tisztelõit. A ház Pattija teljesen hangjánál van. Több ízben lázas tetszésviharra ragadta hallgatóit.

De ez úgy volt már azelõtt is s így lesz még igen sokáig (talán nagyon is sokáig), még azután is. Százszor leírtuk már, miképpen beszél és mit beszél. De ha ez nekünk nem sikerült volna is, élt egy bizonyos Molière nevû ember, s az is leírta már Apponyit egy bizonyos darabban.

Apponyi természetesen nagyszabású volt, mert mikor nem nagyszabású Apponyi? A diadal is teljes. A nagy szónok megrázott mindenkit. Az ülés után meg volt rázva Kõrösi Sándor (akinek ez nagyon jól eshetett, mert csömörrõl panaszkodott az öregúr), meg volt rázva Krajtsik, meg vol rázva Beöthy Ákos, meg voltak rázva a gyorsírók, a teremtisztek, csak éppen az épület nem volt megrázva és szerencse, mert valószínûleg ki nem állna egy efféle megrázást, de a mamelukok kiállnak mindent.

Nem történt baja senkinek. Apponyi újra elõrehatolt gondviselésszerû nagy útján. Dacára azonban ezen elõrehatolásnak, az a távolság az õ és a Szapáry széke között nem lett kisebb. Ami elég különös.

De hagyjuk Apponyit. Ahelyett számoljunk be az új szónokokkal. Szacsvay Sándor Kézdi­vásár­hely érdemes képviselõje kezdte meg a vitát, mint idõkitöltõ elõfutárja Apponyinak, amíg a fõrangú társaság összegyûlik.

Az új csillag csak egyben hasonlít Tisza Kálmánhoz, hogy kék pápaszemet visel. Egyébiránt derék ember, székelyes körteformájú arccal. Bár nem bírt megmenekedni a közhelyektõl, mondott sok megszívelhetõt is, de olyan hangon, mint mikor a vajat köpülik; hivatkozott sûrûn Peel Róbertre, Pitt Vilmosra és sok más ilyen pogány nevû urakra, ami nagy szenzációt keltett az új szélbaliak közt, akik eddig nem is sejtették, hogy e híres egyének mind kézdivásárhelyi lakosok és a Szacsvay ismerõsei.

Beszélt a választási visszaélésekrõl, elmondta gúnyosan, hogy Jókait, Mikszáthot csak az oláhok által tudták megválasztatni. (A két skribler éppen jelen volt és szégyenkezve dugta fejét a pad alá.)

Szacsvay körülbelül negyven éves, igen jól táplált úriember. Még igen sokat fog beszélhetni, ha az isten egészséget ad neki, de nagy szónok nem lesz belõle.

Apponyi után Kovács József, a hajdúnánási képviselõ mutatta be magát, akivel a szép szakállak szaporodtak meg a Házban. Igaz, hogy már egy kicsit megcsipkedte a dér, de azért még mindig igen csinos szakáll.

Kovács József voltaképp budai ügyvéd, aki azonban inkább beválnék patikáriusnak, amivel nem akarom kisebbíteni Pantocseket. Azért mondom ezt, mert a patikák külsõ ajtajain Aeskulap lefestett alakja néz így ki, csakhogy amíg az Aeskulap botján egy kígyó van körültekerõzve, addig Kovács Józsefet egy gilisztával kellene ábrázolni, amivel szintén nem akarom kisebbíteni a gilisztákat csak a beszédjére akar lenni gyönge célzás, mely azonban nem oda ütött, ahová célzott, mert a horvátoknak és szászoknak szerzett véletlenül éljeneket és nem Kovács Józsefnek.

Hogy ez pech nem akarom eldisputálni. Egyszerûen referálom az eredményt.

A két bemutatott szélsõbali szónok vékony termést ígér. Egyébiránt majd meglátjuk a többit.

Addig ne konstatáljuk, hogy »ínség van«.

A MAI ÜLÉS

[márc. 11.]

Végre egy ingyen ülés! A nemzet szülõi nem kapnak mára napidíjakat, mert az ülést megelõzõleg felajánlották a szegény inséges tótoknak. Ucsu elégedetten dörzsölte kezeit, Krajtsik pedig nagy számadásokba merült, forgatván elméjében, hogy hány zsák krumplit lehet azon a pénzen venni.

Az ingyen ülésen Szalay Imre volt az elsõ szónok. Az idõk rombolólag suhantak el fölötte, eltörpítették. A löllei republikánus ma már úgy tûnik fel pártjában, mint egy kezes bárány. Valaha rúgott, harapott, rettegett veszedelmes volt. A miniszterek elsápadtak, mikor felállott. Az elnök le nem merte venni kezét a csöngettyûrõl, amíg beszélt.

Felülmúlták. Vége van.

Talán õ maga most is a régi még; õ nem lett puhább. De mit ér, ha a Ház idegei keményedtek meg.

Ma már a lapjaikat veszik elõ a képviselõk, ha Szalay beszél. Mert az szélcsendet jelent. Olvasnak. Gróf Pongrácz Károly lehajtja fejét és elábrándozik Rexa Pálról, Belicskai Béni a körmeit vagdalja, Jókai regényt komponál, Rakovszky Géza a fiókját rendezi; az elnök a magánleveleinek olvasásába merül; mert lehet hiszen Szalay Imre beszél. A jó, a szelíd, a tapintatos Szalay Imre. Rohonczy a látcsövét veszi elõ és a rendes szemléjét tartja a karzat felett. Ma is elég csinos a karzat. Szapáry Gyula fog beszélni. De ha a karzat értéke döntene, akkor már Szapáry mégis meg volna bukva, az Apponyi tegnapi karzatával szemben.

Szalay Imrét Ugron Gábor váltotta fel, kitanítva õfelségét a követendõ politikára nézve; csak kisded pártja helyeselt a különben csinos beszédben egyes helyeknél.

Déltájon felállt gróf Szapáry Gyula, s gyorsan benépesültek a padok. Az elnök aggodalmasan pillantott végig a nyüzsgõ, mozgó, elhelyezkedõ baltáboron, s élénk szemeiben, melyek váltig mosolyogni látszanak, megcsillant egy kis vészjósló fény.

No most! No most!

De a miniszterelnök elsõ szavainál mély, templomi csend terült el a Ház felett, úgyhogy a szóló hangja elhatott mindenüvé.

Szapáry beszéde polemikus volt, eleven és mindvégig érdekes, mindenkit meglepett vele. Ilyen sikerült beszédet Szapáry még sohasem mondott. Az érvek oly sokaságát hozta fel, olyan ügyesen és világosan csoportosítva, s oly elmeéllel kihasítva azokat a támadási anyagból, hogy a mai nappal elsõrendû debattere lett a parlamentnek; de ami Szapáryt igazi államférfivá teszi, az a diszkréció, mellyel gondolatait elõadja. Az a mûvészet, hogy valamit elmondva mit kell abból elhallgatni. Az a bizonyos mesteri színtelenség, mely jéghidegen, a tárgyilagosság puritán pongyolaságával, szürkén hömpölyög. Ha argumentumot hoz fel vagy tényekkel cáfol, egyszerûen odalöki anélkül, hogy azokat kihegyezné.

Érvei ostorok, amelyeknek a végét elnyesi, hogy ne csípjenek, de suhint velök.

Szapárynak egy nagy titka van; úgy tud cáfolni és támadni, hogy nem irritál, hanem csillapít. S ez mostan, éppen mostan, nagy adomány.

A párt mindinkább átmelegedett. A Horánszky arca lassan-lassan egy besavanyított uborkához kezdett hasonlítani, Károlyi Gábor megkísérlett egy-két közbeszólást, de halkan, szinte ildomosan; a zajongást azonban nem bírta föltámasztani.

Bánffy idegesen mozdult meg, de még a csöngettyûjéhez sem nyúlt, dacára, hogy arra figyelmeztették elnöksége elsõ napján:

- Két Bánffynk volt, mind a kettõt elpusztította a rák. A te rossz platentád nem a rák lesz, se a bika, se a skorpió, hanem egy kappan.

Szapáry hangja mintha a sikerrel izmosodott volna, hovatovább élénkebb lett, hajlékonyabb. Szilágyi helyeslõn bólingatott piros székén. Kõrösi lelkesedett, a mamelukok vidáman, pezsgõ életkedvvel néztek farkasszemet az ellentáborral. Tisza Kálmán kétszer-háromszor is közbeszólt: »No, ezt jól megmondta«, csak Apponyi ajka körül pajkoskodott még némi gunyorosság, ez a kis ördög, picinyke gnóm.

Mintha észrevette volna a szónok, mert éppen áttért Apponyira, a tegnapi beszédére, mely olyan hangon volt tartva, mintha a nemzeti párt gyõzött volna.

Apponyi a fejét rázza, s még gúnyosabban mosolyog.

- Pedig saját nevével ellátott kiáltványokon is alkalmam volt látni annak kinyilvánítását, hogy a hatalom az õ kezeibe megy immár át.

- Azt nem mondtam! - pattant fel Apponyi.

- Nem mondta - bizonyítja Hoitsy.

- Mutassa meg! - kiáltja egypár nemzeti hang.

Szapáry készen volt. Belenyúlt a fekete kabátja zsebébe s kivette a mai nap legmérgesebb lövegét egy Apponyi által kibocsátott ilyen értelmû német kiáltványt, melyet a zsibbasztó csöndben felolvasott.

De csak egy fél percig tartott e csönd, mert hatalmas hahota zuhogott fel utána a kormánypadokon.

Apponyi arca halovány lett. Ábrányi Kornélé pedig téglavörös. Istenem, milyen különbözõk az emberek, még az egy párton ülõk is!

Mindössze egy német levélke, egy kis papírlap, néhány fekete betûvel s egy diadalban úszó pártnak hogy elronthatja a kedvét! Lankadtan, hosszú orral ültek ott (Sághy Gyula legott levette a fekete selyemsapkáját is a fejérõl, olyan alázatos lett), többet aztán nem is bírtak magukhoz térni az ülés alatt, és amikor Szapáry valóságos éljenorkánban befejezte a beszédjét, még a köpcös Kolosváry István szónoklata se tudta õket felvidítani; pedig az általános derültséget keltett a Házban. Élénken ment ki a híre a folyosókra a büfébe és mindenüvé:

»Itt a sün! Megkerült a sün!«

A MAI ÜLÉS

[márc. 12.]

A mai ülés az aperuk, malíciák, frappáns ötletek, sziporkázó pikantériák ülése volt, s csendes, keleti színezetû parlamentünk, hol rendszerint nagy frázisok kongnak, mint a szobranyeban és a skupstinában, vagy nehézkes elméleti fejtegetések (ismert és kevésbé ismert tankönyvek után), mint Ausztriában, ma a francia kamara pezsgõ szellemét tükrözte. Könnyed, játszi modorban vívtak a szónokok, akár a Dumas képzeletbeli hetyke, virgonc testõrei.

Mert csupa párbajok voltak. Beöthy Ákos a miniszterelnökkel polemizált. Ügyes, elegáns vívó, aki a cselfogásokhoz is ért. Darányi Ignác Apponyira vetette magát, s pompás megjegyzéseivel sebet vágott magán a lovason is de a Rozinantenak (a pártnak) is jutott.

Darányi, akit tréfásan »excellenciásnak« címeznek a pártban (mert hiába, a parlamenté az iniciatíva, a fölség csak megerõsíti), a mai nappal se lett még excellenciás, de ami ennél sokkal többet ér, lett belõle excellens szónok.

Verve-vel, lendülettel beszélt, hol gúnyosan, hol szelíden; s bár a zaj többször kitört a balon, bár Károlyi Gábor is próbálkozott néhány kevésbé sikerült közbeszólással, maga az ellenzék is élvezettel hallgatta Darányit, aki azzal is megfenyegette Apponyiékat:

- Sokszor elparentáltak önök bennünket a »Pesti Napló«-ban, de ne nevessenek, mert akinek halálhírét költik, az nagyon soká él.

Mire közbevágott Meszlényi:

- Hosszú betegségnek mégis halál a vége.

A beszéd végeztével öt percnyi szünet következett. S ezzel Darányi Ignác is az »öt perces« szónokok közé emelkedett.

Öt perc! Ennyi a halhatatlanság.

Egy pille egy hónapig él, a tiszavirág egy napig, egy szép beszéd öt percig.

Öt perc múlva rohan a világ odább.

Nedeczky Jenõ áll fel. S az ember legott tisztába jön vele, hogy honnan vette a természet a formátumot a gólya megalkotásához.

Hosszú, vékony ember, magasra kinyújtott nyakkal s óriási lábakkal, melyek rögtön a nyaknál látszanak kezdõdni. De bár oly lába van, mint a tót mesék óriásainak, kik egy hegyrõl a másikra lépkedtek, Nedeczky mindamellett lassú járású ember lehet, mert még csak a Szapáry temesvári beszédjénél tart.

Az ülés legélvezetesebb része azonban mégis a Hegedüs Sándor beszéde volt, melyet esemény számba lehet venni.

Mikor felállt, a karzat hölgyei a zsebkendõket keresték elõ, mert hogy most mindjárt pityeregni fog kelleni. Szegény asszonyok azon jó hiszemben voltak, hogy a fölemelkedõ szónok bizo­nyosan az Árva megyei ínséget fogja vázolni a t. Ház elõtt. Gondolták is talán magukban: ejnye de jól kiválasztotta az a Szapáry!

De gondoltak legyen akármit, azt ugyan nem hihették, hogy az a fiatal, vékony ember verekedni akar.

Hát még azt miképp is találhatták volna el, hogy meg is fogja verni Apponyit!

Pedig megverte, oly ragyogó szín- és ötletgazdag szónoklattal, aminõt ritkán hallottunk a magyar képviselõházban. A gúny csillámlott, a humor pezsgett, szinte bugyborékolt benne.

A nagy fajtájú szónokok minden ingredienciája benne volt a beszédében. Ecsettel festett, elõadva, miképpen szokta Apponyi megcsinálni beszédeihez a hatást mesterséges eszközökkel. Valóságos Hogarth-i kép ugrott elénk.

Játszi elevenséggel hozta bele beszédjébe Apponyiék egy öntelt szerb proklamációját, melyet föl is olvasott.

Mikor ezekhez a szavakhoz jutott »Zsivió Kossuth«, fölzúgott a balon az éljen.

- Éljen - szólt Hegedüs gúnyosan tekintve a szélsõbalra -, de ez csak kis betûkkel van.

- Halljuk! Halljuk!

- Zsivió Apponyi! Ez már nagyobb betûkkel áll itt.

- Hát õ is éljen hallatszott néhány vontatott hang a szélrõl. Mert a szélbal elõszeretettel fedezi testével Apponyit egy idõ óta. A nemzeti párt hallgatag.

Majd a nemes pátosz érce rezgett végig azokon a szép szavakon, amikor beszédje végén Széchenyivel kezdé összehasonlítani Apponyit.

A miniszterelnöki szék örököse kedvetlenül rágcsálta fényes barna szakállát. De az szerencsére nem kopott, nem fogyott oly gyorsan, mint a diadalmámor, amibe beleringatták magukat mert akkor ma már teljesen szakálltalan lenne Apponyi.

Frenetikus tetszészaj tört ki, taps, éljenzés, mikor beszédét bevégezte. A miniszterek és képviselõk tolongtak széke körül, hogy kezet fogjanak vele. Jókai is, ki akkor jött a folyosóról, vidáman rohant feléje de oda nem érhetett, útközben megállították.

- Ej, ej Móric, mért nem zárod el jobban az íróasztalod fiókját?

Jókai ijedten kezdte keresgélni zsebében a kulcsait.

- Hiszen bezártam - mondá zavartan.

- Lehetetlen. Mert a Sándor kivette onnan a te holnapi beszédedet és azt mondta el.

S valóban abban van e kitûnõ beszéd találó méltatása; melyhez mi a magunk részérõl csak azt a megjegyzést fûzzük, hogy megfordítjuk Hegedüs úrnak ama hasonlatát, mely a milliomosról szól, Apponyi népszerûségére applikálva.

Valakirõl azt mondták, hogy milliomos, abban a hírben állt mindenfelé, de Wahrman, az óvatos Wahrman utána akart járni: s elkezdte fürkészni azoknál, akik milliomos voltát hirdették.

- Milliomos, milliomos, könnyû azt mondani, de hát lássuk azt a milliót, lássuk alaposan, hogy mije van.

- Hát van annak tán hatvanezer forintja is.

Ilyen millió az Apponyi népszerûsége.

De a Hegedüs talentumával megfordítva áll a dolog.

Azt hittük, hogy van vagy hatvanezer forintja, s kisült a mai ülésen, hogy milliomos.

A MAI ÜLÉS

[márc. 15.]

A mai ülés nagy eseménye a Tisza Kálmán beszéde. Ma két éve, hogy utoljára beszélt a nagy államférfi, amikor még ott állt a miniszteri székek félkörében, de már féllábbal az egyszerû képviselõi padok árnyékában. Azóta hallgatott. De az õ hallgatása is érdem volt.

Amíg miniszterelnök volt, megszerettette a nemzettel az állandóság gondolatát, pénzügy­miniszter korában a takarékosság erkölcseit oltotta a parlament vérébe, és most két esztendeig csinált nimbuszt egy harmadik, eddig népszerûtlen nagy erénynek: a hallgatásnak.

Ma végre kilépett a tartózkodásból, fölállott helyén, ott a harmadik pad szélén és szót emelt. Nagy mozgás futott át a termen, a karzaton... A mamelukok arca édesdeden kigömbölyödött, meg föllángolt, csak Prileszky Tádé rázta a fejét, mintha szemére hányná a pártnak:

- Ugyan gyerekek, hogy engedhettétek a generálist a harmadik padba, amíg nem voltam itt!

Bánffy Dezsõ, az elnök, megragadta a csengettyûit: mert ki tudja, nem kell-e ma megverekednie a »hoch«-hal? A szélsõbal eleinte csakugyan elkezdte a zajongást, de nem sok szerencsével. Mindössze Károlyi Gáborék kiáltottak közbe néhány éretlen megjegyzést, amit azonban könnyûszerrel elnyomott az elnök és az elsõ rendreutasítás után maga a gróf is kiment a folyosóra. »De aztán, ha közbeszólnak, ne õt utasítsák rendre.«

Ezután egyre ritkábban csilingelt a csengettyû, végre egészen levette róla kezét az elnök... Az egész Ház mély, osztatlan figyelemmel kísérte a beszédét, mely ragyogva emelkedett az eddig mondott beszédek fölé, mert benne egy nagy jellem aranya fénylett.

Igazi Tisza-beszéd volt, amilyenre rég éheznek a parlamenti gourmandok. Csak kevesebb volt benne (bár nem életlenebb) a polemikus gúny és dominált az a méltóság, mellyel az önérzetes államférfi múltját, alkotásait, igazát védelmezi s az a másik elem, melybõl a nagyszabásúk, maradandó becsû parlamenti beszédeket alkotják: a megdönthetlen igazságok.

Azok a szavak, melyekkel a közjogi alapot, a kiegyezést védelmezte, sokáig emlékezetesek maradnak és a mai rend barátainak örök fegyvereivé válnak.

Mégis legnemesebben ott csendült meg karaktere érce, mikor az ellenzék zajongására kijelen­tette, hogy nem vágyik a kormányelnöki székre.

- Savanyú a szõlõ! - szólt közbe a szélsõbali elméncség (valószínûleg a Polónyié).

- Higyjék el - felel Tisza -, aki annyi idõn át volt az ország kormányának tagja és feje, az 15 év után csak arra vágyódik, hogy hazafiúi kötelességét nyugodtan teljesítse.

A jobboldalt elragadja e szavak büszke melankóliája és viharosan éljenez. Ám az ellenzék másképp fogja föl azt. Gúnyosan szól át:

- Hogy örülnek, hogy nem akar többé kormányra jutni!

- Épp úgy, mint önök örülnének, ha vissza szeretnék menni, mert úgy talán megbontanánk a szabadelvû pártot felel finom, de szívig ható gúnnyal Tisza.

S így halad tovább Tisza azon az úton, melyen mindig járt: soha senkitõl emberi gyöngeségen nem kapatva. Az õ alakjára az idõ nem tudott ezekbõl a gyöngeségekbõl egy leheletnyi kormot ejteni.

Neki csekélységek ezek. Másnak óriások, melyekkel nem bírnak, neki semmiségek: mosolyog­va halad át rajtuk, mint a nyugodt lelkû tiszta római, aki õsz fürtjein az arany babérkoszorúval, egyenlõ komoly nyugalommal néz szemébe a népnek, mely diadalmenetben tolong körülötte és a népnek, mely számûzi.

A MAI ÜLÉS

[márc. 17.]

Rudnay Béla szûzbeszéddel kezdte kihúzni az idõt a déli órákig a nagy szónokok föllépési idejéig.

Rudnay Béla csinos ember, a beszédje is csinos volt. A bal arcán egy beforrt kardvágás van ami ezenfelül is érdekessé teszi.

Míg Rudnay beszélt (elég szembeötlõ figyelem mellett) s míg a késõn kelõ honatyák bégyûltek, addig Jókai künn a folyosón bolyongott; nem látott senkit, egyedül járt ott a szivarozgatók között, kezeit hátra téve, azazhogy nem egyedül volt, a múzsák ott táncoltak elõtte vidám, pajkos piruetteket. De persze mi meg azokat nem láttuk. Pedig sokért nem adta volna Nopcsa Elek.

Nagy, zsúfolt karzat verõdött össze, Júnók, Párkák, Gráciák. Egy egész Olimpusz. Óriási virágvázának látszott a középkarzat.

Apponyi megdöbbenve tekintett föl:

- Mi ez? Hiszen nem én beszélek ma?

Oh, csalfa, állhatatlan, kíváncsi asszonyok!

A kormánypárti Rudnay után egy zömök fekete emberke állott föl a nemzeti mezõn, név szerint Drakulits Pál, akinek az elõadása unalmas, de a logikája mulatságos. Õ maga eleven, mint egy kedves kis mókus. Gallyról gallyra ugyan nem ugrál, se gondolatról gondolatra, hanem a fölállított téziseibõl olyan távoli konzekvenciákra ugrik át, hogy egy fiók zergének is becsületére válnék. Beszédje nem annyira beszéd volt, mint inkább választási számlának kiegyenlítése. Megköszönte ékes szavakban a szélsõbal támogatását.

A Ház igen jól mulatott Drakulitscsal.

Most aztán behítta a villanyos csengettyû Jókait. Megteltek a padok egy perc alatt.

Új dolog jön. E csodálatos, megúnt és mégis vonzó porondon új dolog. A harcot itt gyakorta vívják fustélyokkal, marcona goromba katonák, vívják nyilakkal, finom sisakú lovagok, vívják galacsinokkal kenyérbélbõl (ez a legutálatosabb). Hajigálnak egymásra köveket, sarat. Végre itt jön egy szónok, aki virágszirmokkal fog dobálózni.

Jókai csakugyan szólott. (Illõ is volt: három nap óta ígérgetik már a wippek.) A politikára már ráúnt az öregúr; a klubban sem diskurál róla. (Nem ér rá az ember amiatt a kutya tarokk miatt.) Újságot otthon nem olvas, bent a tanácsteremben elábrándozik. Amint ül, üldögél, egyszerre csak begurít neki Csávosy egy kis aranyhintót, négy kétfejü sárkány van eléje fogva. Ráül, a négy sárkány ragadja prüszkölve, ismeretlen, még eddig föl nem fedezett világrészekbe; hol bûvös-bájos városok emelkednek, hol minden bizarr, csodálatos; üvegbõl vannak a fák, felhõbõl vannak az üvegek, arany körték nõnek az üvegfákon s mikor a szél elkezdi õket rázni, megcsendülnek csilingálnak (lehet azonban, hogy csak Bánffy rázza az ország kolompját) s messze valahol egy tündér tó partján egy fûrészmalom kelepel andalítón. (Lehet azonban, hogy csak Thaly Kálmán beszél.)

Egyszóval az öregúr (a nemzet legnagyobb élõ írója) se nem diskurál, se nem olvas, se nem hallgat politikát, hát nincsen is eléggé informálva; õ a napi politikáról csak annyit tud, amennyit Nedeczky Pista bácsi és másik hû partnere, Sváb Károly fõrendi bátyánk jónak lát tarokkozás közben elhullajtgatni azt is csak azért teszik, hogy zavarják a kiadásoknál, s õ is csak azért hallgatja, hogy mint ravasz fondorlatot ellenõrizze s abból némi tájékozást nyerjen arra nézve, melyik a rövid, melyik a hosszú, mert a hosszú tarokkokat olvassa, csak a rövid ér rá az effajta hívságos megjegyzésekre.