1893
CIKKEK, TÁRCÁK

VADNAI KÁROLY

Vadnai Károly jubileumára könnyû találni témát az íróknak. Hiszen mindnyájunkon rajta van a keze nyoma.

Õ mindnyájunkat látott felnõni (az õ nyesegetései közt), látott megöregedni (miközben õ fiatalodott), látott eltûnni más pályákra, mialatt õ folyton helyén maradt.

Nem lehet, nem tudom elképzelni, hogy õ valamikor ne legyen.

S mikor most összesereglünk körülötte, mint egy család - én azt, hogy a Fõvárosi Lapok szerkesztését leteszi, nem tartom elég oknak a jubileumra, az csak egy közbejött mozzanat, ami alul õ sem kivétel. Mert tudom, a tollát le nem teszi. Az egész dolog hát voltaképpen csak annyit jelenthet, hogy koccintsunk vele egyet az õ egészségére útközben.

Ti. mi többiek vagyunk útközben.

MINISZTEREK RAVASZSÁGA

A képviselõház folyosóin és a képviselõi fehér asztaloknál mozgalom indult meg az információk beszüntetése tárgyában; hogy képviselõk ne járhassanak informálni a bíráknál. Azt is pengetik (de ezek már nagyon is vakmerõ, urak), hogy az ügyvédi praxis inkompatibilisnek mondassék ki a képviselõi állással. Egy ívet is próbáltak körözni. De hát ez még mind kicsi fejsze ahhoz a nagy fához! Könnyebb a papoktól elvenni a javaikat, mint az ügyvédek szájából a kalácsot. Vannak, kik az egyetemi tanárokra fenekednek, mások ellenben a bankok igazgató tanácsosait szeretnék kizárni.

Annyi bizonyos, hogy rossz vért szül a Ház tagjai közt az a látszat, hogy a parlamenti tekintély vagyonszerzésre használtatik. S ez a látszat csakugyan megvan néha-néha.

Miként a koleráról írta egy jeles angol író, hogy az inkább használ az embereknek, mint árt, mert borzalmas hírére rögtön hozzáfognak a legfõbb egészségügyi szabályhoz, a tisztoga­táshoz, azonképp a Panama is meghozta a maga jó hatását - figyelmesekké tévén az embereket, a tisztaságra.

Persze messze van még ennek az ideje. A fehér asztaloktól a Ház asztaláig hosszú út vezet. Addig körül lehet sétálni egypárszor a világot.

S addig csak egy pajzs van a képviselõi »beleártás« elfajzásai ellen: a miniszterek ellenállása és ravaszsága.

Hja, az egy külön tudomány. Kevés miniszter érti, de némelyik egész grce-szal kezeli. Wekerle ígér, de nem liferál. A képviselõk nemritkán bonyolódnak kellemetlen helyzetekbe emiatt, de Wekerlére mégse neheztelnek meg. Van-e olyan seb, amit õ édesded mosolyával be ne hegesszen?

Szilágyi olyan, mint a macska. Ne tessék szörnyülködni, tisztelt mameluk urak, a macskát a hajdankoriak az istenekhez hasonlították, mert szereti a hízelgést, cirógatást, de õ maga csak karmol. Tehát Szilágyi, ha jókedvû, nem teljesíti, ha rosszkedvû, nem teljesíti és egyszersmind összeszidja. Szilágyi ezzel a két skálával dolgozik. Báró Fejérváry katonás ember, vagy igent mond, vagy nemet, de amit mondott, arra a takarékpénztár is adhat. Csáky gróf óvatos, azért nem is lett »pertu« a képviselõkkel. Bethlennek az a fortélya van, hogyha valakit erdészgyakornoknak ajánl az ember és kidicséri, õ kapni látszik az alkalmon, fellelkesül az ajánlott páratlan tulajdonságain, s így szól:

- Köszönöm, hogy fölfedezted ezt az embert. Éppen ilyent keresek. Ohó! Ezzel nekem nagy tervem van. Isten ments, hogy azt erre az igénytelen helyre dugjuk.

S erre szépen hagyod magad lebeszélni, azon hitben, hogy a védenced jövõjét megalapítottad.

Lukács Béla, akinek a minisztériumában legtöbb a fóka (de, én istenem, milyen sovány fókácskák), szeretetreméltó flegmájával nem tesz soha semmi ellenvetést (minek arra szót vesztegetni?), hanem egyszerûen kihúz egy ceruzát és átnyújtja a protezsáló képviselõnek:

- Írd fel az illetõ nevét egy papirosra!

S ezzel bekerül a védenc a kabát belsõ zsebébe, sok-sok hasonló cédula közé. E néma zsebbõl rajzanak ki aztán azok a kedves, csacska postamesternõk, mogorva távirdatisztek, kedélyes vasúti hivatalnokok, de sok ott is marad örökre. Ez a nevezetes zseb a bölcsõ, de egyszersmind koporsó.

Ám ez mintegy generalizálva van. Az egyes esetek azonban különbözõk; a miniszterek furfangja, amit szelíden dialektikának is lehetne nevezni, kitanulmányozhatatlan.

Egyszer képviselõ koromban (mintegy másfél év elõtt) egy kerületembeli írnokot protezsáltam az igazságügy-minisztériumban.

Az államtitkár nyájasan fogadott.

- Hogy hívják az írnokot?

- Bokor Jánosnak.

- Mit akarsz belõle?

- Telekkönyvvezetõt, vagy legalább segédtelekkönyvvezetõt.

- Helyesen, és mióta írnok?

- Nekem azt írják, hogy tizenöt éve.

- Hm - szólt az államtitkár -, hát nézessük meg.

Beszólította a titkárját, s meghagyta, hogy keressék meg, mióta írnokoskodik Bokor János a kerületembeli járásbíróságnál?

Kisvártatva visszajött a titkár:

- Hét éve.

- Csak? - kiáltott fel az államtitkár vidáman. - No, az kellene még! Tíz-tizenkét éves írnokaink is vannak. Nem lehet, kedves barátom, még korán volna. Hadd várjon még egy kicsit ezen Bokor János.

Megírtam tehát a kerületembe, hogy Bokor János nem lehet kinevezve, mivel még csak hét éve írnok. Az pedig kölyök idõ ebben az állásban.

Nosza, jött vissza a válasz, hogy igaz, csak hét éve írnok ott helyben, de azelõtt is írnok volt kilenc évig a trsztenai járásbíróságnál, ide csak át lett helyezve.

De míg én a levelet megírtam, arra megjött a válasz, mire azt vagy tízszer megsürgették, s én végre az államtitkárhoz kerültem vele ismét, újra elmúlt vagy félesztendõ.

Az államtitkár nyájasan fogadott.

- Mit parancsolsz?

- Egy írnokot szeretnék segédtelekkönyvvezetõnek.

- Helyesen! Hogy hívják?

- Bokor Jánosnak.

- Tudom, tudom, emlékszem; hiszen úgy találtuk, hogy kevés ideje szolgál még.

- Éppen ez volt a tévedés, méltóságos uram. Nézesd meg jobban, s megtalálod a trsztenai járásbíróságnál. Ott is kilenc esztendeig volt már írnok. Összesen kis híja a tizenhat esztendõnek.

Az államtitkár összecsapta a kezeit:

- Lehetetlen, barátom, lehetetlen. Tizenhat éve van szolgálatban, s nem mozdították elõ. Jele, hogy alkalmatlan. Tehát én se tehetem. Hova gondolsz, édes barátom? Mit akarsz te egy megpenészedett tizenhat éves írnokkal? Igazán borzasztók vagytok!

Magam is beláttam, hogy borzasztók vagyunk, de azt is, hogy a bürokrácia észjárása is borzasztó. Lemondtam szegény Bokor Jánosomról. Végre is egy írnok kis pont a világon, hadd maradjon örökké kis pontnak. A kerületre nézve irreleváns.

Hogy a múlt választáson kisebbségben maradtam, annak nem a szegény Bokor János az oka, hanem egy másik eset.

Egyik fõtisztviselõ (a Majzik Károly) lett fölfüggesztve bizonyos manipulációk miatt, kinek óriási rokonsága van a kerületemben. Halomra jöttek hozzám a táviratok, levelek a legbefolyásosabb választóimtól:

»Mindent kövessen el nagyságod, hogy ártatlansága kiderüljön.«

Visszasürgönyöztem: »Mindent el fogok követni.«

El is követtem mindent. Háromszor voltam Budán, órákig lestem a minisztert a klubban, a folyosón s összes ékesszólásomat elõvettem Majzik mellett. Õexcellenciája biztosított:

- Mindent el fogok követni.

Oh, hányszor hallottam ezt a mondatot a miniszteri ajkakról! Ha annyi forintom volna!

- Csak arra kérlek, kegyelmes uram, eleve értesíts az eredményrõl, hogy én sürgönyözhessem haza elõször.

- Mindenesetre.

A Majzik-esetnek az a nagy bibéje volt, hogy a megye képviselõi közül némelyek ellene dolgoztak, de én mégis reménykedtem.

S valóban egy nap, midõn megkérdeztem a minisztertõl, hogy van-e már valami eredmény, hanyagul mondá:

- Éppen tegnap intéztem el.

- S hogyan? - kérdém fojtott hangon.

A miniszter megszorongatta a kezeimet és jóakaratúlag mosolygott.

- Nos, fölmentetett.

- Hála Istennek - lihegtem örvendezve, s rögtön megfogalmaztam a telegramot. »A Majzik-ügyben a miniszter kedvezõ határozatot hozott. Nagy fáradságomba került, de gyõztünk.«

Egész este jöttek a köszönõtáviratok. Maga Majzik »élete megmentõjé«-nek nevezett. Otthon a kerületben nagy bankettet csináltak a kiderült ártatlanság tiszteletére - óriási ivással, lelkes tósztokkal. A fele az én egészségemre szólt.

Csak másnap hûlt el bennem a vér, mikor egész hitelesen meghallottam a Házban, hogy Majzikot elcsapták a hivatalából; kétségbeesve rohanok a miniszterhez:

- Kegyelmes uram, mit cselekedtél a Majzikkal?

A miniszter csodálkozva nézett rám:

- Hiszen már mondtam tegnap.

- Dehogy. Azt mondtad, hogy fölmentetett.

- Nos, igen - felelt õexcellenciája -, a hivatalából.

Majzikkal nekem is végem volt. Nevetségessé váltam a kerületemben.

A »jól informált ember«-nek csúfolnak.

Kikoptam, kimaradtam a Házból. Nyugodtan járogatok a klubba, s élvezettel nézem a minisztereket, kikhez nincs semmi mondanivalóm. Tessék elhinni, hogy ez is nagy élvezet.

AZ ORSZÁGOS NŐKÉPZŐ EGYESÜLET JUBILEUMA

Talán éppen ezen a napon, ebben az órában, huszonöt évvel ezelõtt elõkelõ magyar hölgyek gyûltek össze, hogy egy nõképzõ egyletet alakítsanak. Még akkor nem voltak felsõbb leány­iskolák s csak a Veres Pálné fejében járt az a gondolat, hogy a nõket se ártana esetleg valamely megfelelõ életpályára elõkészíteni. Hozzá csatlakozott Veres Pálné szívós agitálásához, buzdításához gr. Teleki Sándorné. Ugyanaz a két hölgy vezérkedett az elsõ ülésen, aki most elnököl a jubileum díszülésén. Ugyanezek az arcvonások, melyek szelíden és mégis méltósággal tekintenek le a tanácskozó terem faláról - csakhogy fiatalabban. Huszonöt év sietett tova azóta! Ah, milyen boldog ez a két úrnõ, hogy nincs oka azt kívánnia (amiért annyi asszony sóhajt), hogy bárcsak megállott volna az idõ! Mert oly hasznosan folyt le a huszonöt év, oly fényes eredményekkel, hogy ötven év munkájának is beillik. Kerek huszonöt esztendõt gazdálkodtak meg maguknak.

Bizony pedig a kezdet nem volt könnyû. Az alkotmány mézesheteit éltük 1867-ben, mikor Veres Pálné megindította a mozgalmat; mindenki a koronázásra gondolt. Szükségesebbnek látszottak most a szabók és varrónõk, akik a ragyogó selyemköntösöket megvarrják, mintsem a nevelõnõk, akik belõlrõl fényesítsék ki leányaink lelkét, szellemét. Lassan, nehezen is döcögött a dolog s bizony egy hajszálon múlt, hogy el nem aludt. De ez erõs egy hajszál volt: a Veres Pálné vasakaratából sodorva.

A közöny mellett meg kellett birkózni egy csomó ósdi nézettel. A jobbmódú nemesség és fõurak még nem is olyan régen elégnek tartották, ha a kisasszony jól cseveg németül, franciául és el tudja zongorázni a német zenedarabokat. A nemzeti motívumok iránt nem volt érzékük, pedig észrevehették volna II. József alatt a törekvést a magyar elõkelõbb leányok germanizálására. Ez a foganttyú a nemzet szívéhez. Ezekkel a rózsás ujjakkal el lehet majd vezetni az egész nemzetet - a koporsójába. A lateiner osztály elégnek tartotta, ha a leányai írni, varrni és fõzni tudnak. A kurtább nemességnél pedig õsi szólás volt: »a leánynak csak annyi esze legyen, hogyha az esõ esik, tudja, hogy az eresz alá kell menni«. De a nemzetnek magának sokszor annyi esze se volt, valóságosan be kellett taszigálni az eresz alá, nem egyszer-kétszer. Ennél a kérdésnél éppúgy, mint igen sok másnál.

Veres Pálné nem csüggedt, s az elsõ évben összetoborzott huszonkét hölgy százra növekedett egy esztendõ alatt, s március 28-án, most huszonöt éve, végre megalakulhatott a nõképzõ egylet.

De milyen szerény eszközökkel, mennyi viszontagsággal kellett megküzdenie, míg végre ma saját palotájában (a Zöldfa utcában) ünnepelheti meg huszonöt éves fennállása ünnepét, egy hasznosan töltött múlt nimbuszával övezve.

A veres téglaszín palota több, mint csupán egy szép ház, egyszersmind monumentuma a magyar nõk áldozatkészségének. Mindjárt a kapuban ott a fehér márványtábla, melyen az alapítónõk aranybetûs nevei díszlenek. Már szinte tele van, de még a »margó«-ra, úgy gondolom, elférne egy-két név.

Érdekes itt végignézni a sürgés-forgást valamely nõegyleti ülés alatt. Akkor megelevenül az egész ház. Suhognak a selyemszoknyák, szép fehérhajú matrónák, délceg, sugár asszonyok lépkednek fölfelé a lépcsõkön, komoly, ünnepélyes arccal, mintha országgyûlésbe mennének.

Lépjünk be a terembe, s íme kitárul egy szokatlan kép. A hosszú zöld asztalt csupa hölgyek ülik körül, csak úgy csörög rajtuk a sok gyöngy s ha mozdulnak, ha helyeselnek vagy ellentmondásra rázzák a fejüket, csillognak-villognak ékszereik s lengnek a strucctollak kalapjaikon.

Az asztalfõn a két elnök ül: Veres Pálné és gróf Teleki Sándorné. Elõttük a csöngettyû, de erre csak ritkán van szükség (talán kétszer sem volt használva egy negyedszázad alatt), mert ha megvannak is talán itt a Károlyi Gábor és Vajay-féle természetek, de mennyire finomított alakban! Ah, ez az illedelem! Szép, szép a kis palota is, de ha ezt az illedelmet megvehetné a kormány az országgyûlés számára, milliomokat adna érte. Nincs itt »zaj« soha. A »Rendre«, »Helyre«, »Ohó«, »Eláll« szavakat nem ismerik. (Lehetne ez mamelukképzõ intézet is.) Mindössze szelíd zsongás vehetõ észre. Ez itt a »vihar«. Ha valamit morog egy-egy éltes matróna. Ez itt a »mennydörgés«. Az általános tetszést vagy nem tetszést csak a szemekbõl lehet kiolvasni. Azokból a többnyire szép szemekbõl.

De jaj is volna a lázongónak. Akire egyszer Teleki grófné ránéz haragosan fekete villámló szemeivel, hiába akart tigris lenni, csak mindjárt visszaváltozik az báránynak.

A zöld asztalnál csak a választmányi tagok ülnek és még a jegyzõ, az egyetlen szakállas és bajuszos lény a választmány ülésein; de ezt is gyakran helyettesíti egy-egy csinos asszonyka, aki dallamos hangon csevegi el a jelentéseket (hej ha egyszer ki lehetne cserélni Molnár Antalért!).

Évi nagygyûlés alkalmával hallgatóság is van; egypár öregúr, nevelésügyi barát, tanár és egypár hû férj, aki a feleség nyilvános szereplését jött figyelemmel kísérni. (Milyen gondatlanok ezek a férjek, nem hogy fõznének ezalatt odahaza.) A terem elõhajójában egy kosár virágbimbó; serdülõ deli leánykák. Ez az országgyûlési ifjúság, az iskola növendékei. Nagy áhítattal hallgatják az öregeket - bocsánat - az elõrehaladottabb korúakat.

Istenem, hogy fut az idõ! Mire a »Vasárnapi Újság« új huszonöt év múlva az ötvenéves jubileumra ugyanezeket a képeket újra közli, már akkor ezek a kedves ici-pici bakfisek fognak ott ülni a zöld asztalnál ugyanolyan nagy strucctollas kalapokkal, ugyanolyan komoly arccal, mint most a t. választmányi tagok. Csak aztán olyan lelkesedéssel is üljenek ott!

De mit beszélek én arról, hogy ugyanezeket a képeket közli a »Vasárnapi Újság« új huszonöt év múlva! Hiszen már akkorra kétségkívül négy-öt palotája is lesz a nõképzõ egyesületnek a magyar birodalmi székvárosban.

Ezekbõl a képekbõl csak kettõ marad meg: az a két kép, mely ma még az élõ eredetiekre tekint alá a terem falairól s melyeknek érdekességét minden huszonöt év megneveli, bevonja a kegyelet aranyos csillámú zománcával. Sok, sok rajok fognak kimenni innen e terembõl az országba, magyar anyák leányai és magyar leányok anyái emberöltõkön át, s a tündéri tanuló korból ez a két arc mindig meg fog elevenedni az emlékekben, a tisztelet és tekintély hangulatos fényével beragyogva.

Érdemes élni a közügyeknek.

A POLITIKAI SZAGOK

(Húsvéti elmélkedés)

Egy igen kiváló politikusunktól, aki még ma is él, azt kérdeztem évtizedek elõtt:

- Mikor látta, bátyám, Deák Ferencet?

Azért kérdeztem, mert ez volt a kedvenc témája. Ha hazakerült, örökké ezzel dicsekedett: »Itt voltunk, ott voltunk az öregúrral, ezt vagy azt mondta.« Arca lángolt, szeme ragyogott ilyenkor.

Most kedvetlenül biggyesztette el ajkait, s hanyagul veté oda:

- Nem járok az öreghez többé.

- Ugyan? Hát mi történt közöttük?

- Nagyon kellemetlen szagú a lába.

Sok-sok év elmúlt ezután, magam is képviselõ lettem, az a politikus pedig kimaradt a választásoknál, mert a kormány igen lanyhán vette a dolgát. Fájt neki ez a kimaradás, s bár fõrendiházi tag lett, mégis sokat tûnõdött a kormány »hálátlanságán« s egyszer tõlem is megkérdé nagy bizalmasan:

- Hát te mit gondolsz, nem hallottál valamit, miért ejtettek el engem?

- Egyszerû az egész - feleltem, visszaemlékezve egykori szavaira -, mert immár a te lábadnak is kellemetlen szaga van.

Valóban ez a politika. A legillatosabb lábak is egyszerre csak kezdenek rossz szagúak lenni. A hívei elmaradoznak az egykor ünnepelt ember mellõl, mert valami kellemetlen szag van rajta. S boldog, aki ezt legelõször érzi meg. Milyen orr, milyen fölséges orr! - mondják. Ah, az a csodálatos, megbecsülhetetlen szimat! Észrevenni valakin a friss rezedaillatot, aki eddig nem illatozott és észrevenni a másikon, hogy a lábából rossz szagok párolognak ki - a lábából, amelynek nyomain tömegek jártak eddig.

A politikát két dolog teszi: a szag és a szagolás. Aki se nem szagos, se szagolni nem tud, az menjen innen a pokolba - mert minden ezen alapszik.

Persze a szagok is különfélék, az orrok is - és csakis ezért komplikált mesterség a politika. E nélkül nagyon is egyszerû lenne. Például valaki igen jószagú lehet itthon, de a bécsi Burgban igen kellemetlen szaga van és vica versa. Ösmertem embereket, akik a rozmaringtól elundorodtak, s viszont olyanokat, akik úgy szürcsölték orrukkal, mint az ambróziát.

S mekkora variáció a szagok közt! Milyen bizonytalanság, hogy melyik kerekedik fel kedvenc szagnak! Az élelmes orosz illatszerész úgy találta ki a mai napok legbódítóbb parfümjét, hogy egy egészséges nõ levetett ingén a szûzies test ott ragadt illatát tanulmányozta s elkészíté... Hiszen Hungáriát is szép asszonynak festik, csakhogy nem szokta az ingét levetni.

A mi politikusaink bizonytalanul fürkészik a szagok divatosságát és jövõjét. Különösen a vezetõknek van szükségük, hogy valami különös jó illat terjengjen rajtuk; árnyékaik nem vágynak egyéni szagra, õk megelégszenek, ha a nagyobbak érintkezése érzik rajtok. A pirítós kenyérnek nincsen szaga, de ha a fokhagyma hozzáér, akkor fokhagyma szaga van. Szerények õk! Ha akácillatot lehel a vezér, jámbor mamelukja nem akar jázminillatot, boldog a fakéreg szagával. Ha azonban a vezér kellemetlen szagú lett, a hû mameluk elóldalog fölséges szimatjával és egy perc alatt elveszíti elõbbi szagát, más szagú világító testekhez dörzsölõdvén.

Oh, ti õszinte virágok és fák, milyen unalmas lehet nektek, kik kénytelenek vagytok egy egész életen át egyetlen, ugyanazon illattal megérni, s az orgonavirág sohase szagolhat úgy, mint a rózsa, s a rózsa se veheti fel a levendula illatát, még ha megpukkadna is a vágytól - igaz ellenben, hogy a dohos hordó szagával sem sújthatják az istenek.

Egészen más az ember. Tetszés szerint csereberélhet szagokat. De persze, némelyek meg akarata nélkül érik utól. S ezektõl nehéz megmenekedni. De mégsem lehetetlen. Az esetek csodálatosak. Hogy milyen balzsammal, vagy arkánummal kell bedörzsölni egy népszerûtlen testet, hogy az újra kellemes legyen, mélységes titok. Lehetséges, magától illan el a rossz szag, mint a kámfor, de honnan támad akkor a jó illat? Az is magától? Vagy a rossz szagból? Erre nincs felelet. A szag átcserélési processzus legtöbbször kifürkészhetetlen. Még akkor is, ha elõttünk folyik le.

Lám, Eötvös Károly újra népszerû lett. Ki hitte volna? Megviselõdött, megfoszlott, összezsugorodott, mint a radírgumi, amellyel már sok foltot kiszedtek. Már csak a Károlyi Gábor tekintélye tartotta. A vajdadolmány ezüstgombjai egymásután szakadoztak le. Az utolsó gombnál megrázkódott és megint népszerû lett.

De ez nem csoda. Tudjuk, láttuk mi okból? Egy beszéd által.

De miért lett népszerû gr. Szapáry Gyula? Hogy esett ez meg? Mert tény, hogy õ maga megint rokonszenves. Tett azóta valamit? Nem. Elment és eljött. Félévi távollét után megjelent a két utolsó ülésen a Házban, a íme, csodálkozva tapasztalhatta, hogy valami pompás illat van rajta. Hogy mi az oka, nem értette. Talán, hogy csak a Házban jelent meg, a klubban nem? Vagy talán, hogy Wekerle lett azóta rossz szagú?

Amint végigimbolygott a folyosókon, amerre ment, hódolón álltak fel elõtte volt párthívei, akiknek most eszébe jutott, hogy õ választatta meg õket. Körüle tolongtak örömzsivajjal ellenfelei, hogy kezet fogjanak vele. A Ház összes orrait kellemes csiklandozás tartotta izgalomban. »Férfiasan esett el«, mondták. S ez annyit jelent parlamenti nyelven: »Ügyesen kelt fel.«

Még Horváth Gyula is eléje toppant:

- Látod, amíg nem volt igazad, a pártod mindég veled ment; egyetlen egyszer volt igazad és a pártod mindjárt cserbenhagyott.

Oh, együgyû közvélemény! Vén szamár, akinek a bölcsességfoga ki nem nõ soha! Egy gyermek, nincs emlékezõtehetsége csak szeszélyei. Vagy ha van is emlékezõtehetsége, olyan mint egy asszonyé, csak arra emlékszik, amire akar. Ezért hiszi mindig, hogy igaza van.

De ebben az õ igazságában hiányzik a logika minden ingredienciája. Emberek, tárgyak, ruhák egyforma megítélés alá jutnak. A krinolin csúf, utálatos volt, de diadallal fog visszatérni; a pillangós fõkötõ gyönyörû volt, de talán sohase látjuk többé. Így van ez a világ eleje óta és így is lesz.

Ki bírná levezetni logice, miért lett a Szilágyi Dezsõ lábának kellemetlen szaga, s éppen akkor, midõn az a láb gyõzelmi ütemre lépkedett? Az csak nem vehetõ indoknak, hogy Szilágyinak rossz modora van. Hiszen népszerû korában is rossz modora volt. Úgy kaptuk õt mindjárt, mint mészárszékben a húst, a csontjaival együtt.

A púroszok úgyszólván ellen alakultak. - »Adjátok ki nekünk Kalchast!« ez volt a jelszó, a béke ára.

Kalchast nem lehet kiadni... Mit mondana rólunk a világ, ha harci gyõzelem után a legjobb katonát adnók ki? Hanem ha ti magatok döfitek le, mi szelíden és mosolyogva mossuk meg a kezeinket. Vizünk is van, lavórunk is van, törülközõkendõnk is van...

Szilágyira borzalmas sors várt. Mint láva hömpölygött a hír, hogy a költségvetésnél le fogják szavazni.

- Nagy harc lesz, szörnyû harc lesz - jósolták mindenfelé. - A fegyverek ropogni fognak, s küzdeni fog és elesik.

S mit tett ez ellen Szilágyi? Semmit. - Érezte, hogy vége van, mint az emberevõk közé került misszionárius, tudta, hogy meg fogják sütni - csak a tálra volt kíváncsi, amiben fölszervírozzák. Erõnek erejével parlamentáris tálat akart. S a költségvetés éppen olyan.

Nyugodtan jött fel a vesztõhelyre a költségvetés napján.

S íme, csodák csodája... Lándzsáikat, vítõreiket behajigálták az emberek a szögletekbe, s a költségvetés lefolyt röviden, csendesen, egy zajos éljenben bevégzõdve.

Szilágyi bámult, a Ház is bámult. Mosolyogva vette nagy bõrtáskáját hóna alá, s e táskából is, amerre ment, finom rezedaszag szállongott s ringatózott a napfényes levegõben.

Hogy történt ez, mi volt benne a rugó? Talán megijesztette valaki a Házat, hogy Szilágyi után Darányi lesz a miniszter? Talán felültette valaki a Házat, hogy Szilágyi összeveszett Tiszáékkal? Talán...

Ejh, ezerszer is nem! Szeszély, szeszély és mindig csak szeszély. Szilágyi ismét jó szagú lett, punktum. Eötvös, Szapáry nemkülönben. Ne keressétek miért, ne keressétek hogyan, s ne fûzzetek a dologhoz okoskodást.

Hiszen azt magam is megtehetném, mondván: Íme, mégis mily bölcs a maga hóbortjaiban a parlamentarizmus. Gyorsan, pazarul koptatja az embereket - amíg újakat talál, de amikor aztán megszorul, takarékos lesz szegény feje és az egész ócskákból csinál magának újakat.

A WEKERLE ORVOSA

Levél Schmittely Józsefhez, a Pesti Hírlap segédszerkesztõjéhez)

Kedves barátom!

Tegnap a szerkesztõségben elbeszéltem a »Wekerle és környezete« címû tárca anyagát; ön, látom, meg is íratta, de a szórakozott író (talán szerelmes) a legfontosabbat bennfelejtette a kalamárisában.

Pedig azt el nem engedhetem, mert se Anton, aki zálogba adta a dolgot, se Gyula, a kis Sándorka személye körüli miniszter, bár elég originális alakok, nem nyújtanak a Wekerle vonzó egyéniségéhez semmi kidomborító színt. Nem úgy azonban Spitzer úr, a pilisi doktor - akit egy kis irodalmi mártással igen jóízûvé lehet tenni.

Maga Wekerle beszélte el nekem az esetet, amit például a Murai pajkos tolla igen jól használhatna.

Mikor Wekerle a tél elején beteg volt, sorba tanácskozott az idevaló professzor-doktorokkal, akik szokás szerint megvizsgálták, összedisputáltak a vizsgálat eredménye felett, azután abban állapodtak meg:

- A kegyelmes úr meggyógyul két hét alatt, ha mindenben engedelmeskedik rendeleteinknek.

A miniszterelnök, aki a legfõbb hatalom mézesheteit élvezte ekkor, meghökkent, hogy most neki kell engedelmeskednie. Hát ezért lett õ miniszterelnök? De elnyomta kedvetlenségét, sóhajtott egyet és így szólt szigorú hangon:

- Jól van, uraim, engedelmeskedem, hanem biztosíthatnak-e róla teljesen és határozottan, hogy két hét alatt meggyógyulok? Igen vagy nem?

A tudós professzorok összenéztek. Ki tudja mi lakik ebben a hatalmas emberben? Hm, ez még vasra is verethet bennünket. S elkezdtek hámozni-hímezni:

- Hja, az orvos is csak ember, kegyelmes uram, a legfeljebb hozzávetõleg szólhat a bajokhoz. A siker mindég az isten kezében van.

A beteg miniszterelnök idegesen mozdult meg:

- Akkor hát köszönöm az urak érdeklõdését. Engedelmeskedjem is s mégsem biztos a fel­gyógyulás? Akkor hát inkább keresek magamnak olyan doktort, aki nekem engedelmeskedik. Ez sokkal elõnyösebb rám nézve, mert amellett is éppen csakúgy nem biztos a felgyógyulás.

Így került Wekerléhez Spitzer úr, a pilisi doktor, akinek meg lett mondva:

- Ön ezentúl az én doktorom, ön gyógyít engem, de a saját intencióim szerint.

Spitzer úr csodálkozó szemeket meresztett:

- Ez egy kicsit furcsa lesz, kegyelmes uram - ellenveté félénken és tiszteletteljesen.

Wekerle türelmetlenül vágott közbe:

- Az mindegy. Ön gyógyít s egyszersmind ön engedelmeskedik. Így akarom, punktum.

Így lett Spitzer úr a Wekerle kedvenc háziorvosa. Fel is gyógyult a miniszterelnök két hét alatt az akkori bajából, s az csak megerõsíté zsarnoki metódusában.

Azóta gyakoriak az ilyen jelenetek beteg és orvosa közt:

- Ma rosszul érzem magamat, doktor.

- Mi baja, kegyelmes uram?

- Nem tudom, de ön írjon fel antifebrint.

Máskor szalicilport kér, néhány nap múlva nux vomicát.

Az orvos ijedten csapja össze a kezeit:

- De hiszen ez nem jó lesz, excellenciádnak nincs gyomorbaja.

A miniszterelnök a lábával toppant.

- Egy szót se doktor. Nekem nux vomica kell. Érzem.

Az orvos a fejét csóválja s dörmögve írja meg a receptet. Végre is - vigasztalja magát a pilisi Aeskulap - a kegyelmes úr furcsa páciens, sok mindenfélét bevesz, de legalább egészséges, mint a makk.

BEVEZETŐ A RIMASZOMBATI FELOLVASÁSHOZ

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Mielõtt hozzáfognék a felolvasásomhoz, minthogy most semmit sem szokás indoklás nélkül csinálni ami indokolatlan, még törvényjavaslatokat sem, bocsánatot kell kérni, hogy az én hangommal felolvasni merek.

De hát nincs-e rá mentségem? Az, hogy Magyarországon minden ember elõszeretettel fog olyanhoz, amihez nem ért. Nemzeti szokás ez már.

Éppen az ebédnél mentegetõztem ma magántársaságban, hogyha Vámbéry sánta lábbal lehetett nagy utazó, akkor már semmi sem lehetetlen.

S végre a legfõbb mentségem, hogy otthon érzem magamat, szinte családi körben, ahol többet merek, mint kellene ebben a szívemnek édes városban, melynek minden háza, minden fája átverte magát az élet több benyomásain, s tisztán és vonzón élt szívemben. A nyargaló esztendõk semmit sem koptattak rajta.

Meglátom az akkori arcokat. Azaz hol vannak már azok? Csak itt az emlékezetemben. Valójában künn alusznak, mélyen, csendesen a fagyott kövek szomorú városában, a szép híres szombati temetõben, ahol a halálfejû lepkéktõl úgy megborzongtunk gyermekkoromban. Jaj, valami halottnak a lelke!

Ha most azok a lepkék mind kiszállnának... akik akkor élõ emberek voltak itt... jártak-keltek, zsörtölõdtek közöttünk. A derék, gömbölyû háziasszonyom, a híres fõztû Dobos néni, még tán most is meglátszik rajtam a kosztja; a hatalmas Perecz bácsi, a szûrszabó, aki pompás meséket tudott mondani. Ezekkel kóstoltam elõször bele az irodalomba. Talán õ tett engem íróvá - és az egészen mindegy. A Helikon végre is csak egy hegy s éppen olyan virtus nyikorgó talyigán érni fel odáig, mint üveges hintóban. Nos, a Perecz meséi ugyancsak talyiga voltak.

De ha íróvá tett Perecz bácsi, annál inkább lebeszélt e helyrõl Juhász bácsi:

»Nem lehet ezzel a névvel, édes öcsém«, akkoriban Tündefi és Verényi-féle nevekkel volt benépesülve az irodalmi mezõ.

Micsoda változás harminc év alatt! A kedves tanáraimból csak kettõ van, a kis házacska, ahol laktam, eltûnt a nagy világegyetembõl. Ma jártam arra, kerestem. Fû terem ott s burján. A füvek rám bámultak közömbösen, ismeretlenül, mintha mondanák: »Nem téged vártunk, de egy kis esõt.«

Ha a ház sincsen meg, hol lehet akkor a kis íróasztal, amely az egyik szögletében állt, amelyen így szólottam sokszor:

»Rugódj meg asztalkám, s vigy el engem oda, ahová akarom.«

És a kis asztalka, mint a mesebeli sovány csikó a gazdáját, megrázkódott és elvitt ahová vágytam.

Sõt nemcsak elvitt, hanem harminc esztendõ múlva vissza is hozott arra a helyre, ahonnan elindultam. Mert bizony annak a kis íróasztalnak köszönhetem, hogy most megint itt lehetek.

Itt vagyok, s csak imitt-amott villan meg egy-egy ismerõs arc e teremben; egy-egy régi pajtás, de azoknak az arcát is milyen furára pingálta át azóta az idõ, ez a szorgalmas, bolondos piktor. De hát hol vannak a többi pajtások? S hol vannak azok a szép szõke, barna leányok, akiket az akkori nagy diákok nézegettek?

Azazhogy itt vannak... ugyan olyanok, de mégse azok!

Szemem elõtt szétfolynak a képek. Száz meg száz emlék tódul a fejembe, s szinte elfelejtem, hogy voltaképp e bevezetésben csak a hangomat akartam mentegetni.

Méltóztassék elhinni; már többször is mondtam, magam is jobb szerettem volna az Apponyi hangját hozni magammal kölcsön erre az alkalomra, de mi maradt volna akkor az ellenzéknek?

Egyszerû kénytelenségbõl tehát a magam hangjával olvasom el a Hány óra? címû rajzomat.

MIKSZÁTH JEGYZETEI UTÁN

I. József főherceg és Elek Gusztáv

Köztudomású dolog, hogy Elek Gusztáv Magyarországon a legkitûnõbb lövõ, akit »tallérlövõ«-nek is hívnak, minekutána egyszer, meg kétségtelenül többször is, a földobott tallérokat egymásután lõtte át a pisztolya golyójával, anélkül, hogy csak egyszer is hibázott volna.

Hát ezzel a tallérlövõ Elek Gusztávval történt meg egyszer, hogy nagyúri társaságban vadászott, mégpedig nyulakra. Hogy, hogy nem, elég az hozzá, hogy egy fölhajszolt nyúl került elébe, jó közel s vidáman futott tovább, mert Elek Gusztáv, noha rá is duplázott, nem találta.

József fõherceg, ki ott állott a közelben, nevetve jegyezte meg:

- Jól járt szegény ugrifüles, hogy nem visel tallért a nyakán.

II. A gróf és a titkár

Egy Teleki grófnak volt egy titkárja, akit úgy hívtak, hogy Gyárfás. Ez a Gyárfás igen okos, képzett ember volt s valamivel többet tudott a gazdájánál, aki a közéletben szerepet játszott és szpícselt.

Hogy pedig ez a Gyárfás többet tudott, mint a gazdája, azt az is bizonyítja, hogy a gróf által elmondott beszédeket õ készítette. Sõt még ennél is többet tett: súgott neki.

Egyszer Gyárfás valamit az orrába vett, elkezdett konyítani a grófra, s megfogadta, hogy megbosszulja magát.

Ilyen elõzmények után történt, hogy Teleki gr., midõn nagyobb szabású beszédet tartott, hirtelen elakadt és elkezdett pislogni Gyárfás felé, hogy súgjon, de hiába. Gyárfás meg se mukkant.

Végsõ kétségbeesésében a gróf halkan odaszólt hozzá:

- Hogy van, Gyárfás?

Amire a mellette ülõ titkár fölállt, meghajtotta magát és alázatosan válaszolta:

- Köszönöm, méltóságos uram, jól!

III. Pákh Albert színdarabja

Pákh Albert abban állapodott meg Salamon Ferenccel, hogy mutyiban írnak egy színdarabot. A mesét meg is csinálták, a jelenetezésben megegyeztek és Pákh hozzáfogott az elsõ felvonás elsõ jelenetéhez, amely a hõs és a hõsnõ párbeszédével kezdõdött.

Hozzáfogott és írta a párbeszédet. Egy napig, egy hétig, két hónapig, egy egész esztendeig.

Salamon Ferenc pedig várta, mikor kerül már õrá sor.

Így történt azután, hogy egy év elteltével rászólt Pákhra.

- Mi lesz már azzal a színdarabbal?

- Hja, barátom - felelt Pákh Albert - nagy baj van.

A hõs és hõsnõ olyan jóízûen diskurálnak, hogy nincs szívem õket egymástól elválasztani.

...Persze, hogy nem lett a darabból semmi.

AZ ALELNÖKSÉG

Nagy, magas, erõs ember volt Bokross, arányos testtel, domború, tiszta homlokkal, mely fölött már ritkult a haj. Hosszúkás, hideg, szinte vértelen arcát barna kerekbe nyírott szakáll körözte; kékes szemeiben értelem és bizonyos fokú szelídség honolt. Olyan ártatlan tekintete volt, mint egy õzikéé. De ez az ártatlan tekintet, inkább csak látszott annak. Bokross ama hagyományos erdélyi politikusok közé tartozott, akik ötven gramm ravaszságból állanak - s a másik ötven grammot egyéb kívánatos és kiváló tulajdonok képezik.

Szerencse kísérte életében; egyszerû ügyvédi állásból emelkedett magasra, a parlament alelnöki székébe, s csak egy hajszál híja volt, hogy nem az elnökibe.

Hogy mi volt ez a végzetes hajszál? Ugyanaz-e, amelyen most felesett és alábukott? Vagy talán csak azért nem lett elnökké, mert harmadéve, mint a szabadelvû párt szónoka az újévi beszédbe belesült s most már kicsinynek látszott a nagy piedesztálra.

Annyi bizonyos, hogy a szerencse útján ez volt az elsõ kõ, mely elébe tévedt. Csak egy kis kavics, de mégis az volt az elsõ.

Ez a felsülés volt-e oka, vagy más fontosabb körülmény, nem tudjuk. De tény, hogy az új országgyûlésen az irányadó körök, miután már két évig nevelték Bokrosst az elnökségbe, új elnököt kezdtek keresni. Próbálták Radó Kálmánt, de e jeles államférfiú nem vállalta; próbálták Tisza grófot, az hallani sem akart róla, míg végre megtalálták Bánffy Dezsõt.

Bokross tekintélyére ártalmasan hatott ez a mellõzés, a képviselõi körökben suttogni kezdtek egyet-mást, felelevenítve régi dolgokat. Õ érezte ezt, lehangolt lett, s azóta láthatólag rossz kedvvel vett részt a pártélet porondján, ahol oly otthonos volt azelõtt s hol nagy tehetséggel, hideg boncoló ítéleténél fogva kiváló szerepet vitt - bár befolyását nem mindig az igaz ügy mérlegére vetette. - Az úgynevezett »vakondok-politika« iskolájához tartozott s az elvekért való küzdelem iránt nem nagy érzéket tanúsított.

Ezután háttal fordult hozzá a szerencse. Mindenféle kellemetlenségek érték. Ellenségei megmaradtak, barátokat szerezni többé nem tudott. A lefelé guruló ember benyomását kezdte tenni. Azután jött a Montbach-ügy; ennek hátterében nehány agilis, erõs ellenfele állt, kik túlzott harcot indítottak meg. Ekkor történt ellene a bûnügyi följelentés.

S itt kezdõdik az õ nagy hibája, mely végzetessé lett.

Ha Bokross mindjárt e bûnügyi följelentéskor leteszi alelnöki méltóságát, talán nincs ma elõttünk ez a megdöbbentõen szomorú történet, hogy egy liften kell a másvilágra mennie.

Minden a maga útján folyt volna le, a láthatár eltisztul vala csendesen, s a kellemetlen nyomo­kon kívül, úgy lehet, semmi rombolás nem történik.

Mert végre is Bokross Elek múltjában nem voltak bûnök, csak legfeljebb hibák és inkorrektségek. Ezt a véget õ nem érdemelte.

Hanem a végzet az volt, hogy nem mondott le az elnökségrõl. Az a hideg, okos, számító ember nem gondolta el, nem számította ki, hogy mi fejlõdhetik ebbõl? Megfoghatatlan, hogy még õ sem ösmerte a világot.

A világ berzenkedni kezdett. Mit, nem mond le az elnökségrõl? Ez nem járja! Mint a Ház alelnöke hurcoltatja magát a vizsgálóbíró elé. Ez már sok! Ezt már nem lehet eltûrni. Ha ártatlan, ha nem ártatlan, mondjon le. Ha ártatlan, még inkább. Elég erkölcsi testület ahhoz a Ház, hogy annak idején megadja neki a szatiszfakciót.

Ezek a nézetek ütötték fel magukat Bokross legtartósabb várában, a szabadelvû pártban is, mindig élénkebben, erõsebben, úgy, hogy végre a minisztertanácsban is megbeszélés tárgya lett Bokrossnak eltávolítása az alelnöki székbõl.

Dübörögve közeledett a Nemezis.

Az erõs, ruganyos férfiú, mikor errõl értesült e napokban, egyszerre látott összeomlani mindent, mindent.

Érezte, hogy ez a vég. Ha így kell megválnia az alelnökségtõl, szégyenletesen, megmaradhat-e többi díszes állásain a bankoknál és egyebütt, ahonnan kenyerét szerezte?

A felelet bizonyára csak az lehetett, hogy »nem«.

Az alelnökség, mit õ erõs vértnek hitt, a megölõje lett - mert megtartotta akkor is, mikor oly nehéz lett a vállán, hogy nem bírt vele.

Nem, nem; neki sohasem kellett volna magasabbra mennie, mint amennyi szellemi és erkölcsi ereje volt s le kellett volna ráznia minden terhet, mihelyt õ gyenge lett ahhoz. A stréberség katasztrófája ez az eset. Tanulság mindenkire.

Tegnapelõtt többeknek panaszkodott képviselõtársai közül, hogy állásáról lemondatják. Keserûen beszélt, de higgadtságát, okoskodó elméjét, még e panaszok közé is magával hozta.

- Majd megindokolom én lemondásomat - így szólt -, szépen fogom megindokolni.

A kaszinóból is mozgalomnak híre érkezett, hogy kitörlik a tagok közül.

Minden jött, minden ellene tört.

Menekülnie kellett. De hová?

Íme megadta rá a szomorú feleletet, de higgadtságát, okoskodó elméjét még e felelethez is magával vitte...

KI LESZ A MOSONI FŐISPÁN?

Az »Angol királynõ«-ben lakott az öreg Deák, s azóta az Angol királynõ a nagyfejû politikusok fészke, kik még most is ott üldögélnek annál az asztalnál, ahol az öregúr prezideált. Egyebet nem is tartottak meg Deákból, mint ezt az asztalt.

Ott üldögélnek és unatkoznak a hetvenes évek óta: nem éppen azok az emberek, azok kihaltak, de az mindegy, éppen olyanok. A szabadelvû pártból mindég fejlõdnek alakok, a »Deák-asztal«-hoz valók.

A Deák-asztal a mozdulatlanság szimbóluma. A szegény asztal most is azon a helyen áll, ahol Deák halála napján. S a törzstagok most is úgy ásítanak kilenc óra után, mint hetvenötben vagy nyolcvanötben.

Itt sohase történik semmi, itt senki se tud soha semmit. Mert a párt korifeusai ülnek itt, akik igen vigyáznak a szavaikra, a politika ama begombolt óvatos alakjai, akik a hallgatás kiaszott emlõin nõttek naggyá. - Az ördög hinné, hogy ezekben az emlõkben tej is van.

Susogva, halkan beszélgetnek. A horvát miniszter ugyanabból a piros virágos csészébõl szürcsöli a feketéjét, amelybõl Bedekovics és annak elõdei. Báró Podmaniczky Frigyesnek még külön tányérjai is vannak, de nem valami tarka mintázatúak, egyszerû fehérek. Csernátony minden áldott este elmondja, mit ettek, mit csináltak a madarai egész nap. Ma tizenöt éve is ugyanerrõl beszélt ebben az órában azon a helyen. E madarak szinte hozzátartoznak a Deák-asztal agglegényeinek családjához. A horvát minisztereknek a három társország, Horvát-Szlavon és Dalmátország sorsa mellett még e madarak sorsa is úgyszólván a reszortjukhoz tartozik. Azelõtt Bedekovics kérdezte esténkint: »Mit csinálnak, Lajos, a madaraid?« Most Josipovich kérdezi.

Egyebekben semmit se változott a Deák-asztal.

Néha egy-egy régi adomát mondanak el, nagyon régit, amely már nem árt senkinek, amelyben semmi célzás nincs. A Bourbonok korából valót. Udvari titkok is szellõztetnek, olyasformák, hogy mit mondott egyszer Kaunitz Mária Teréziának - de hogy fölségsértés ne legyen, hozzáteszik: ha ugyan mondta.

Napi események nem tárgyaltatnak, ezekben nem volna tapintatos dolog véleményt mondani - mert az prejudikálhatna a kormánynak és az nem helyes, legfeljebb köztudomású tények jönnek néha szóba. Ha teszem azt, Bánffy Béla meghal - itten is fölemlegetik, hogy »meghalt a szegény Béla« de arra az eshetõségre gondolva, hogy hátha tetszhalott is lehet, nyomban hozzáteszik - »ha ugyan meghalt«.

Mert e komoly higgadt szájakból sohase hallasz egyebet, csak tényeket és örökkön-örökké tényeket - jó nagy sokára, mikor már ezek a tények is érettek.

- Ma elrontottam a gyomromat - panaszkodik egy-egy excellenciás úr - az orvosom állítása szerint.

S valóban tiszteletreméltó a levegõ ez asztal körül. Ez alakok, akikben nincsen semmi elhamarkodás, semmi izgalom, semmi vér. Néha egy-egy kanál vagy kés meg is csörren... Ez itt a zaj. S az öreg óra ketyeg a falon, tiktak s megy lomhán, nesztelen. Ez itt a haladás.

Néha egypár fiatal képviselõ is odavetõdik, ezekbõl lesz a succrescentia. Ez nagy esemény. A Deák-asztalnál roppant elevenség, hangos beszélgetés, sõt vita is van. Az öregek hallgatnak és mosolyognak, mintha mondanák:

- Juventus, ventus. Mi az ördögnek disputáltok? Hát ér az valamit, ha valakinek igaza van?

Képzelhetni ily viszonyok mellett (melyeket túlságosan szélesen festett e sorok szerény írója, az elmondandó jelentéktelen tréfához mérve) mekkora csodálkozás volt, midõn a napokban egy idegen úr lépett az asztalhoz, bemutatta magát, valami nevet mormogván, amit senki sem értett, és leült egy üresen maradt székre.

Mindenki odanézett s azután mindenki iparkodott oda nem nézni.

Az ismeretlen úr csak azt tudván, hogy képviselõk között van, a jobbra esõ szomszédjához, egy miniszterhez fordult s kérdé tõle:

- Nem tudja képviselõ úr, ki lesz a Moson megyei fõispán?

Hallatlan! Az egész asztal összerezzent. Itt harminc esztendõ óta sohasem volt arról szó, hogy mi lesz, csak arról, hogy mi volt.

A miniszter fanyarul - mondá:

- Bizony, nem szolgálhatok vele.

Az idegen úr egy bifszteket rendelt idõközben és a balsó szomszédjához fordult:

- Az újságok valami Daunt, valami fiatal grófocskát emlegetnek. Ki az kérem?

- Az én vagyok - felelte Daun Pálffy Vilmos gróf. - De én nem leszek.

- Úgy? - szólt az idegen úr és kezdte magát kényelmetlenül érezni. Nem is szólt többet egy szót sem egész este, gondolatokba merülve ült; csak mikor aztán felkelt az egész társaság, akkor útközben a lépcsõkön szólított meg egy egyszerû rokonszenves alakot.

- Mit gondol ön - kérdé - ád a belügyminiszter arra valamit a fõispáni kinevezéseknél, hogy valaki húsz-huszonöt évet töltött a közigazgatás élén, mint alispán?

- Nem, semmit - felelte a szürke alak.

Az idegen úrnak megnyúlt a képe.

- Az elég baj, az elég baj nekem. Tessék elhinni...

- Kihez is van szerencsém?

- Én Tóth Imre, a Moson megyei alispán vagyok. És nekem kihez van szerencsém?

- Azt már, ezek után el nem árulhatom. (Az olvasónak azonban szabad gyanítani, hogy ez talán a belügyminiszter lehetett.)

De a mosoni alispán nem gyanított semmit, hanem ment, ahol szállva volt, a Hungária felé, hogy holnap újra kezdje a politikai körökben a fürkészõ kérdezõsködést.

Amint ment, a vestibule-ben találkozott Prileszky Tádéval.

Köszönt neki s ajkán lebegett már a kérdés: »Ki lesz a mosoni fõispán?«, de csak mégse kérdezte. Pedig Prileszky megmondta volna, a saját mellére ütve.

- Hát ki lenne? Én.

S ha elhitte volna, másnap nyugodtan hazamehet, s megkíméli magát a fölösleges fáradságtól és izgalomtól. Mert nem tréfa, uraim, egész nap kérdezõsködni s hallani különféle neveket, de ezek között egyszer sem a magáét.

Nem tudom, igaz-e ez a történet, de beszélik. Beszélik, de nem a »tények asztalá«-nál, ott sohasem szólnak semmit, csak egy-egy politikai adomát a Bourbonok korából.

Meglehet, nem is igaz a dolog, talán nem is létezik Tóth Imre nevû alispán, s ha létezik, talán esze ágában sincs fõispánná lennie. Talán pletyka, léha fecsegés az egész?

De mert beszélik az emberek, hát mi is elbeszéltük. Csakis ezért, nem másért. Mert igazán semmi bizonyosat nem tudunk sem errõl a szcénáról, sem arról a titokról, hogy ki lesz a mosoni fõispán.

MIKSZÁTH-ASZTAL

(Levél a szerkesztõség tagjaihoz)

Kedves barátim! Nem tudom melyitek írta a »Pesti Hírlap« tegnapi számába azt a néhány kísérõ szót a Szabó Endre hozzám írt költeményéhez, melyet a Vasárnapi Újságból vettetek ki, de akármelyitek írta, sok bajt és kellemetlenséget csinált, azt hagyván sejtetni, hogy egy Mikszáth-Társaság floreszkál valahol a városban.

Mindenekelõtt tapintatlanság volt azért is, mert ráijeszteni Szily Kálmánra ilyenkor, midõn éppen harcban áll Neményi Ambrussal, kegyetlen dolog. De ez semmi. Végre is hadd reszkessen az Akadémia, legalább mégis csinál valamit: reszket.

Ezért nem szólnék - de boldog isten, micsoda helyzetben vagyok én azóta a klubban? A wippek éber szemmel néznek rám, mint olyan emberre szokás, aki titkos társaságokat alapít. Mert minden emberi hajlamok közül ez elõttük a legveszedelmesebb. A belügyminiszter egészen más szempontból fenyegetett meg: »Három nap alatt mutassátok be az alapszabályaitokat, mert különben...«

Egy képviselõtársam, aki négy banknál és három különféle társaságnál igazgató vagy felügyelõ, alázatos nyájassággal kérdé: »Nem szúrhatnál be engem is abba az új Társaságba? Apropó, mennyi tantièmet fizetnek?«

Ami engem illet, én az újdonság megjelenése óta gyakran holt írónak képzelem magamat - akinek nevére már Társaságot csináltak. Órákig eltûnõdöm, hogy élek-e én még, vagy a halál után vagyok? Vannak jelek erre is, arra is. Nem bírom tehát eldönteni. De minthogy akkor se szerettem dolgozni, amikor bizonyosan éltem, miért dolgozzam most, mikor úgy lehet, az örök pihenésre vagyok már kiküldve?

De talán mégis élek, mert két-három levelet kapok napjában. Könyvelõ, pénztárnok ajánlkozik az új Mikszáth-Társasághoz. (Hm, egy pénztárnok csakugyan ránk férne.)

Az is a lét mellett bizonyít, hogy még mindig tarokkozom, s Jókai váltig csipked (és kontráz) játék közben:

- Hát neked már külön Társaság kell? Hát már neked nem elég az Akadémia? Pedig látod olyan derék intézmény az. És annyira szükséges. Szükséges mondom, hogy ebben az országban, ahol egy díjnokságra kétszázan is pályáznak, mégis legyen egy olyan pozíció, amire senki sem vágyik.

És még a gáncsot, a csipkedést, a félreértéseket mind eltûrném, de a megnövekedett tekintélyemet lehetetlen elviselni. Nem vagyok én a tekintélyre alkotva.

Érzem, mert éreznem kell, hogy itt a sok országnagy és excellenciás úr nevérõl egyetlen Társaság sincs elnevezve. Rettentõ kevélység fut a fejembe. Micsoda? Hiszen ezek mind csak apró emberek hozzám képest! Hát van Wekerle-Társaság, vagy Tisza Kálmán-Társaság a világon? Csak az egy Zichy Jenõ gróf versenyezhetne velem, ha itt volna, mert »Zichy Jenõ hadastyán-egylet« van. S végtelen öröm fog el, hogy Zichy Jenõ nincs már itt. Egyedül állok, egyedül, s határtalan felfuvalkodottságomban önérzetesen, fölemelt fejjel lépdelek végig a klub termein, társtalanul, mint a Vajda János üstököse, senkit sem tartván érdemesnek megszólítani. Mit beszéljek én magamnál kisebb emberekkel? Hát nem beszélek, hanem csak járok, ásítozok, fújok és unatkozom.

Nem, ezt nem bírom ki tovább, ezt az unalmat, azt a nagyságot - vegyétek le rólam az átkot, helyet adván e démentinek, ösmerjétek be, hogy a Mikszáth-Társaság csak az illetõ újdonság írónak a fejében létezik. Rossz elképzelni, hogy a lapok többi közleményei is csak ennyire igazak!

A dolog úgy áll, kedves barátim, hogy csakugyan van egy »Mikszáth-asztal« az »István fõherceg« szállodában, de nem Mikszáth-Társaság. A pincérek és a különféle borfiúk így neveznek egy szögletasztalt, ahol hétköznapokon mi ketten szoktunk vacsorálni az én t. képviselõtársammal, Pongrácz tábornokkal. Hívhatnák ugyan gróf Pongrácz-asztalnak is, de õk demokraták, s Mikszáth-asztalnak hívják. Tõlük senki e jogot el nem veszi.

S valóban dukál is, hogy Mikszáth-asztalnak hívassék, mert minden hónapnak egy napján (ezt a napot Murai Károly tûzi ki) gróf Pongrácz számûzetik, s az asztalt kilenc legkedvesebb pajtásom foglalja el az írói világból.

Ezek közt van Endrõdi Sándor, a jeles poéta, a Ház Naplójának szerkesztõje. Õ viseltetik irántam a legtöbb respektussal, mert tudja, hogy Katánghy Menyhért szigorú naplóbíráló. Bezzeg összetipor minden földi rangot és tekintélyt Szabó Endre s a végén mindig ezzel búcsúzik el tõlünk, hatalmas disputáit mintegy befejezve: »Szamarak vagytok, nem lehet veletek beszélni.« (S ilyenkor mindig összerezzen bennem az akadémiai tag.) Itt ül a szelíd lelkû Sebõk, nógatja vizavi az olasz borok nagy protektora Murai Károly: »Ne aludj, Sebõk, ne aludj.« Fönségesen terpeszkedik el Sebõk mellett Magyarország és társországainak pesztonkája, a hatalmas vállú Pósa, akin lázas kevélységgel pihenteti szemeit Wolfner. (Ez az egyetlen terület, ahol Singer nélkül jelenik meg.)

Kavarog a füst, de nem a tömjén. Sõt Kenedi Géza, mint publicista, egyenesen lenéz bennünket, belletristákat s szõke bajuszát sodorgatva Wolfnernek fejti ki esõpotyogáshoz hasonló csendes hangon filozófiai nézeteit.

Beh messze járt a valóságtól az az újdonság író, aki úgy adta elõ, mintha ez a kompánia az én udvaromat képezné. Hiszen én nem bánnám, de nem úgy van. Úgy látszik, nem ösmeritek Enyedi Lukácsot, aki, ha én azt mondom, hogy ma hétfõ van, számokkal bizonyítja be, hogy kedd van, s a többieket valamennyit. Dehogy hallgatnak azok engem. Pláne még pietással? Nem hallgatnak azok sehogy. Némelykor egész este nem juthatok szóhoz, s örülök, ha szerényen meghúzódhatom a szelíd lelkû Nagy Miklós oldalánál (aki nem bánt, mert kéziratot akar tõlem), s ha egy kicsit hízelkedhetem László Mihálynak, akinek jeles gimnáziuma van, ahová máris nyomkodom a helyeket apai ravaszsággal a két fiacskámnak. Általában amennyire itt név imponálhat, akkor egyedül a László Mihályé imponál - mert kétszer lehet a neve napját tartani.

Ilyen ez a kompánia. Nincs semmi célja, semmi más törvénye - csak egyetlen nyárspolgárias paragrafusa: »Szeretni tartozunk egymást.« És ez ellen a paragrafus ellen soha egyik se vétett, egyre történik tehát az a csoda, hogy itt tíz embert lehet látni, aki mind elmondhatja magáról: »Nekem kilenc jó barátom van.«

Ha néha elgondolkozom ezen, szinte elérzékenyülök, hogy mi milyen gazdag emberek vagyunk ott egy rakáson.

De elég arra a hírre helyreigazításul ennyi, ti pedig, kedves barátim, a »Pesti Hírlap«-ban, tegyetek le arról a csúnya szokásról, mely most kezd divatba jönni, hogy minden lap megtesz az ország nyakára a maga munkatársai közül egy legnagyobb írót - s emellett minden eszközzel üti a reklámot. Levén vagy huszonöt lap, van tehát vagy huszonöt legnagyobb élõ író.

Azaz huszonhat, mert másodiknak aztán minden lap beveszi a maga legnagyobb írója mellé Jókait (mint a ferbliben a sántát). Az ország csak úgy turkálhat a nagy írók közt.

Hagyjátok el, ha mondom, ezt a rossz szokást, vagy ha nem lehet abbahagyni, mert a többi lap is úgy tesz, válasszatok meg mást erre a nagyságra (hiszen elvállalja azt valaki), nekem nem kell; megtanultam én azt, hogy a fa, akármilyen magas dombra ültetik is át, csak éppen akkora árnyékot vethet, amekkora lombja van.

AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA. 1894. ELŐSZÓ

Egy barátunknál töltöttük a napot (én és két írótársam) a budai hegyek közt. Ebéd elõtt egyet barangoltunk a villája környékén. Alattunk feküdt az óriási város meglapult házfedeleivel, mintha aludnék, s a fölszálló párák a lélegzete volnának.

A várost látva, eszünkbe jutott élete is, idegei, gondolatai, pletykái, napi kérdései. Milyen lesz a Jókai jubileum? Elfogadja-e a fõrendiház az egyházjogi reformokat?

Valaki közbeszólt: »Meglehet, mert a varjúról azt tanultam, hogy szorultságból megeszi a cseresznyét és szilvát is, de voltaképpen mással él.«

Ugráltunk tárgyról-tárgyra, mint a szöcskék a fûben. Lesz-e az idén bor? Terem-e sok könyv? Egy gallyon kakukkot vettünk észre. De kár, hogy el van ilyenkor némulva, különben megszólítanók: »Te, kis kakukk, mondd el, meddig él Wekerle?«

Majd az Akadémia plagizátoraira fordult a szóbeszéd. Ez is jó téma, szidtuk õket.

Friss, erdei illat lengette meg a mozdulatlan, lomha levegõt, mely ráfeküdt a leperzselt füvekre, mik közt hangyatábor mászott stratégiai rendben egy közeli odvas fatönkhöz - hogy ott tojásokat raboljanak a veres hangyák a fekete hangyáktól. Micsoda vakmerõ fickók ezek a veres hangyák! Teringette, milyen ügyesen másznak be a hasadékokon s egy perc alatt lehányván vagy elûzvén a fekete hangyákat, vitték, re bene gesta, hosszú hadisorban a tojásaikat hazafelé...

Elnéztük érdeklõdve. Ni, hát ezek a becsületes hangyák is, hogy elszedik a mások tojásait... Ne bántsátok, fiúk, a plagizátorokat!

E pillanatban a gyalogúton, az erdõ felõl egy gyönyörû asszonyka jött szembe.

Feledhetetlen sugár alak volt, tojásdad arccal, fényes fekete hajjal, élveteg ajkak körül kacér mosoly, a jobb kezében leeresztett napernyõt vitt, a balban pedig negédesen himbált egy õszi kökörcsint. Összerezzentem.

- Mi bajod? - kérdék egyszerre a barátaim. - Elsápadtál.

- Az az átkozott kökörcsin. Jaj, csak ne láttam volna. Most már el van rontva az egész napom.

- Miért haragszol annyira a kökörcsinre?

- Mert valamiképpen a Bourbonok jelvénye a liliom, annyira jelvénye Singer-Wolfnernek az õszi kökörcsin. Adott szavam kötelez évrõl-évre, hogy mire az elsõ õszi kökörcsin kiereszti a virágját, beliferálom nekik az elõszót az Almanachhoz. Az elsõ kökörcsin íme kinyílt, mire hazamegyek, már nálam lesz Wolfner. Olyan pontos õ, mint a halál. S bizonyosan külön tart egy kereskedõsegédet a réteken, aki a kökörcsin nyílását lesi. Ti nem ösmeritek Wolfnert!