1893
PARLAMENTI KARCOLATOK

A MAI ÜLÉS jan. 12.

Csendes, békességes ülés volt, a régi Tisza-időkre emlékeztető - mikor még savót reggelizett az ellenzék. A »Púrosz«-ok és »Brézel«-ék (így osztályozza Atzél Béla a szabadelvű pártot), künn melegedtek a folyosón a kandallók izzó parázsánál, mely egy sodronyhálón keresztül átfinomítva ereszti langyos leheletét a köszvényes lábakra és a fagyos honatyai tagokra.

S ha megmelegedtek a Púroszok, akiknek ajkaitól nem fogy el máskor a harcias jelszó: »Adjátok ki Kalkhaszt s mi megbékülünk.« (Kalkhaszt ez idő szerint Szilágyi Dezső képviseli), csendesen vegyülnek el a teremben aluszékony társaik közé s hallgatják a parlamenti reformról megindult eszmecserét.

Holló Lajos, Eötvös Károly és Bujanovich egy húron pendültek. S ez szelíd húr volt. Tiszta választásokat akarnak (Mezei Mór ingatta fejét. Ez volt az elsõ parlamenti akciója), nagyobb cenzust is akarnak. (Most már Neuman kezdett integetni helyeseket.) A fõrendiház reformját is akarják. Beksicsnek kiderült az arca s észrevévén, hogy az Apponyi helye üres, átment a túlsó pártra és elfoglalta az ellenzéki vezér székét. Milyen gondolatai támadtak itt a nagy publicistának és nagy vadásznak - azokat olvasni fogjuk a Nemzetben, de milyen gondolata támadhatott Wekerlének, mikor bejött és szétpillantván, meglátta Apponyit, aki ma a Beksics maszkját veszi fel? (Ha jól meggondoljuk, nem is olyan ritkán van ez.)

De nem errõl van most szó, hanem hogy mit akartak az ellenzékiek? Nos, sok mindent akartak még. A parlamenti tárgyalások gyorsaságát, a tanácskozás reformját. Föl lett vetve, hogy az ülések délután két órától hatig tartsanak. Nem új eszme ez; de a filoxéra közbelépése nélkül alig látszott keresztülvihetõnek. Ám ha csakugyan teljesen elpusztul a szõlõ nedve, akkor nem lenne a dolog veszélyes. És in ultima analysi, ha az igazság csakugyan a borban van, akkor mindenesetre elõnyösebb a délutáni tanácskozás.

Eötvös mellesleg megcsipkedte Asbóth Jánost is, aki megelégedetten, mint egy napfényben sütkérezõ krokodilus emésztette a népszerûtlenség kígyóit-békáit, amiket ráhajigáltak. Mert az Asbóth népszerûtlensége neki eledel és nem folyékony anyag, mint a Szilágyi népszerûtlensége, amiben az fürödni szokott. Asbóth nem fürdik. Asbóth csak emészt. Szilágyi ellenben fürdik, de nem emészt.

Pulszky Ágoston látván az Asbóth népszerûtlenségét, így szólt magában:

- Bah, már a népszerûtlenség sem ér semmit. Azt is tönkreteszik. Már arra is pályáznak. Tessék, már az Asbóth is benne van nyakig. Sikerült neki. No, ha így van, akkor énnekem ugyan nem kell.

És kivágott egy olyan beszédet, amire Holló is, Eötvös is, Bujanovics is azt az észrevételt tette:

- Nini, ez az én beszédemnek a folytatása. Éppen ezeket akartam én is elmondani, de kifelejtette.

Nagy »helyesek« potyogtak jobbról is, balról is. Madarász bólingatta fejét, mintha valami szomorúfûz lenne. Károlyi Gábor közbekiabált: »Halljuk! Halljuk!«. Ki-kitört a tetszészaj, majd beállott a síri csend.

Mindez annyira kihozta a sodrából Pulszky Ágostont, hogy elsápadt és akadozni kezdett. Valami szokatlan, idegenszerû volt ez rá nézve. Ez a levegõ, ez a csend, ezek a nyugodt arcok. Izgatottan súgta hátrafelé barátainak:

- Zavarogjatok, kérlek! - de azok nem értették el a szituációt, s Pulszky éppen csak hogy ki tudott gázolni a roppant figyelemben.

Pulszky tartalmas, magvas beszéde után Hieronymi miniszter vetett fel néhány szép eszmét a parlamenti reformra nézve, amelyeket nagy tetszéssel fogadott úgyszólván az egész Ház. Ma is bebizonyította Hieronymi, hogy igazi, tartalmas államférfi, aki egy élettapasztalaton át kiforrt és a judicium vésõjével átcsiszolt nézetekkel ült bele abba a tövises piros székbe - mely a legdülékenyebb a többi kilenc testvére között.

A MAI ÜLÉS jan. 15.

Zúzmarás szakállakkal és bajuszokkal, piros orrokkal és fülekkel gyûlnek reggelenkint a képviselõk - s ott ülnek, melegszenek egész két óráig délután. Nehéz eljönni, de hazamenni is nehéz. Ilyen kemény tél csak északon szokott lenni.

Tisza Kálmán szemben ül a folyosón lobogó, pattogó zsarátnokokkal, ritkán megy be a terembe, de azért pontosan van értesülve; mindig tudja, ki beszél és mit. A miniszterek nagy prémes bundákban szállingóznak, mintha Tobolszkból jönnének.

A jobboldal apródonkint érkezik - de az ellenzék serényebb. Az ostrom mégis lanyha. Ha kezdõdik is valami aprólékos roham, nyomban visszaveri Wekerle vagy Hieronymi. Szilágyi nemigen jár be: az ördög fürdõzzék ilyenkor.

Az államtitkárok is csak nagy néha kukkantanak be. Ritkaság belõlük kettõt látni. S ha mégis találkoznak néha ketten, jelentõségteljesen kacsintanak egymásra.

- Miért megy el Láng? - kérdezi Berzeviczytõl Teleszky.

Berzeviczy vállat von.

- Ezen tûnõdöl?

- Ezen. És te?

- Én meg azon, hogy mi mért maradunk?

Teleszky vállat von. S hallgatagon, csendesen surrannak odább.

Az arisztokrácia még alszik ilyenkor. Atzél Béla is csak délfelé mutatkozik, mire a jobboldal megszûnik kompakt lenni; délig mindig kompakt.

S amint lassan-lassan jönnek a különbözõ társadalmi rétegek a folyosóra, aszerint dominálnak a témák, délelõtt egyházpolitikai vita, délután vadászkalandok, két óra felé az ülés kritikája.

Legjobb két óra felé jönni, mert akkor meghalljuk, hogy Ernuszt Kelemen kezdte a vitát. Az utolsó Kelemen a XIX-ik században. Okos, derék ember a régi klasszikus világból; csinosan beszélt a hazafiságról.

Az is szóba kerül, hogy Prileszky Tádét majdnem elvesztettük.

- Lehetetlen! Mi történt vele?

- Egy szíp beszédet mondta - dicsekszenek a tótok. - De olyan szépet, hogy az ellenzék híni kezdte: »Jöjjön át ide!«

- És nem ment el?

- Nem bizony; mert a Taddusnak nemcsak eszméi vannak, hanem esze is nem hiányozza - õ adta csak egy cukros kitarcétlit az ellenzéknek, de nem hallgat a szirénhangokra és megmarad, ami volt, a jó öreg Taddusnak, azzzal a jelmondattal: »beszélni könnyû, mozdulni nehéz«.

Beszélik, de máris nehéz volt konstatálni (mikor e sorok írója a karzatra jutott), hogy a víg Kemény Pál is gesztikulált valamit Prileszky és Hieronymi között. Hieronymi beszéde teljesen elfeledtette a t. elõtte szólókat; tiszteletteljes csendben, néhol általános helyeslések közt cáfolta az ellenzék érveit, védvén két fiatal államtitkárát (akik közül az egyik még csak egynapos). Úgy tûnt fel, mint Nagy Kristóf a gyerekekkel karján. A fõispánokról sem sajnált egy-két jó szót elejteni, de Károlyi közbezördült:

- Diszkvalifikált emberek!

Az elnöki tribünön gróf Andrássy Tivadar ült, aki ma igen jól megállta a helyét, pedig a vita hovatovább egyre felhõsebbre tornyosodott. Kivált az ülés végén, az interpelláció-válaszoknál kezdett egy csöppet mérgesedni.

A múzeumi rendetlenségekrõl megadta Csáky a tárgyilagos választ Várady Károlynak (nem volt valami kellemes dolog, inkább mélyen elszomorító). Várady további vizsgálatot kíván és (de már ezt meg sem merem írni a Pesti Hírlap olvasóinak) hogy tiltsák el Pulszkynak a vezércikkírást.

A kormánypárti képviselõk körülvették Beksicset és szemrehányást tettek neki:

- Ez a te intrikád, Guszti! Te monopóliumot akarsz, Guszti!

A Ház tudomásul vette a Csáky válaszát; és egyelõre Pulszky még írhat! Jó lesz azonban sietni a prenumerálással a Pesti Hírlapra - mert nem lehetetlen, hogy azért Csáky mégis »tanulmá­nyozni fogja a kérdést« s egyszer csak mégis be találja nyújtani az egy paragrafusos javaslatot:

»Pulszky Ferencnek írni nem szabad.«

Különben Várady okos dolgokat is pengetett. Különösen találó volt az a megjegyzése, mellyel a múzeum által megvásárolt Vörös-féle gyûjteményben levõ Kossuth-iratokról szólva pirított rá a kormányra: hogy a Kossuth Lajostól származó leveleket azért vásárolta meg a múzeum, mert el akarta dugni a nemzet elõl...

Ezen botrányos kegyetlenség Kossuthtal szemben valóságos borzadályt gerjesztett. Az elmék megtermékenyültek s egyszerre szembeszökõ lett azon vérlázító mûködés, amit a múzeum évtizedek óta folytat. A Deák-ereklyéket is eldugta, sõt a nemzeti múlt összes emlékeit elvonja a nemzet millióinak sóvárgó tekintete elõl...

A Ház ingerült lett. Szerencse, hogy az öreg Pulszky nincs ma a karzaton. Kemény Pál szemeibe könnyek szöktek. Hogyne, hogyne! Mikor a Kossuth leveleit nem átallják a Nemzeti Múzeumba eldugni.

De Váradyval mégiscsak végzett Csáky - ám hátravolt még a feketeleves, Vajay, akire azt mondta Gajári:

- Olyan hangja van, mint Szigeti Imrének.

Ami azonban azért sem áll, mert Vajay képviselõ úrnak két hangja van. Vajay hasbeszélõ, s amint beszélt, úgy rémlett, mintha egy másik ember felelgetne neki valahonnan a mélybõl. Behunyt szemmel hallgatva, két ember látszik párbeszédet folytatni. Egyik se valami különösen okos ember a kettõ közül. Az egyik kérdez, a másik felel, mikor az egyik belekezd egy mondatba, a másik folytatja és olyan bolondságban hegyezi ki (definit in piscem), hogy az egész Ház derültségben tör ki.

E két ember közül az egyik a Polónyi táborához tartozik, a másik a Zichy Nándoréhoz - de Ugronnal is szimpatíroznak.

Vajay Szivákot és Ivánkovicsot üldözi, meg az elkeresztelési rendeletet. E háromról szól az interpellációja.

Csáky természetesen védelem alá veszi mind a hármat; mert helyükön vannak. Vajay dühbe jön:

- A miniszter olyanokat keres, akik seftelnek a hitelvekkel.

Óriási vihar támad: »Vonja vissza!« Andrássy megrázza a csengettyût.

- Rendreutasítom a szónokot!

A szónok ég felé fordítja a szemeit, mint egy mártír. S újra elkezd a miniszter ellen pattogni, hogy a Dessewffy püspök levelét, melyben az Ivánkovicsot ajánlotta, rosszul értelmezte, mert igaz, hogy a sorokban ajánlat volt (s ezt bánatos, lágy hangon fuvolázza I. Vajay), de a sorok közt kellett volna olvasni - teszi hozzá mély basszus hangon II. Vajay.

Nagy hahota támad. Az ember sokat tanul a Házban. Hogy a püspök leveleit miképpen kell olvasni. Hiába ez is egy stúdium.

De Vajaynak még nem elég ennyi »derültség«, azzal a kérelemmel fordul a Házhoz:

- Ne tekintsék kérem a katolikusokat páriáknak!

Mire ellenállhatatlan erõvel zúdul fel a kacaj, csak Polónyi és Ugron fészkelõdnek ingerülten:

- Csak a katolikusok nevessenek!

És nevetnek a katolikusok is, szinte a könnyeik is csurognak.

Régen volt ilyen mulatságos szombati nap a t. Házban. Szinte kár, hogy már leül Vajay, hogy vége az ülésnek és az összes nevetõ páriák, medvebõr és mindenféle bõrbundáikba takarózva, elszélednek a közeli hotelekbe ebédelni.

A MAI ÜLÉS jan. 17.

A belügyi költségvetés ezerféle dolga volt napirenden. E kifogyhatatlan korsóból mindenki azt ihatik, amit akar. Babó Emil a szegedi fõispánt marcangolta, akire most nagyon kijár a rúd (jele, hogy erõs ember).

Nagy derültséget keltett az a mondása, hogy még hagyján, hol arról panaszkodhatnak, hogy a fõispán soha sincsen a székhelyén, nekik éppen az a bajuk, hogy fõispánjuk mindig otthon van.

Babót Bessenyei Ferenc váltotta fel; jóízû nagy svádájú ember, aki elsõ tekintetre mindenkinek jó ismerõse, mert igen sokszor láttuk már vagy õt, vagy nagyon hasonlót hozzá, a trafik­boltokban lefestve csibukkal, bojtos vörös fezben, amint roppant füstfelhõket fúj a levegõbe.

Csak az arca török; beszédjébõl európai szellem lengett, de magyaros jó ízzel feleresztve. A természet után rajzolta a vidéki közigazgatást zolai megfigyeléssel - s ez tetszett is a Ház minden részén.

Egy kicsit kacér volt az ellenzékkel szemben (de nem lehet neki rossz néven venni, mert 36-os), azonban mégsem állhatta meg, hogy Madarász papával össze ne zördüljön; ennek azonban a papa az oka, aki öreg napjaira kezd házsártos és bõbeszédû lenni.

Azután Bartók Lajos mondott nagy figyelemmel hallgatott beszédet. Az ördög hitte volna, hogy a »Kárpáti dalok« költõje nemcsak a fülemiléket hallgatja, hanem a furmányos szekerek zörgését is, s észreveszi nemcsak a havasi gyopárt, hanem a rossz hidakat is. Igen ügyesen beszélt a belügyi kormányzat bajairól s igen találóan a felvidéki állapotokról.

Az a mondása, hogy a balközép-gárda mindig megadja magát, de sohasem hal meg, zajos derültséget keltett.

Utána Pázmándy hozakodott elõ az ismeretes nagyváradi asszonyháborúval. Ezzel az aprólékos dologgal, melyet már egyesek egész az undorig kihasználtak, elcsépeltek. A bohó, szeles Dini, aki ma egy lapban azzal rehabilitálta Floyuet-t, hogy õ mindenkor örömmel szorít vele kezet (ez bizonyára meghökkenti Franciaországot), olyan stílusban mesélte el Jekelfalussy mûködését, aki - úgymond - nyomást akart gyakorolni az elnöknõre, hogy a karzat hölgyei közt hullámzás, mozgás keletkezett.

Az ellenzék is zsibongani, fészkelõdni kezdett, de Hieronymi rögtön felkelt és beadta nekik a szokásos »antipirin«-t a fejfájás ellen. Legott lecsillapodtak.

Majd Apponyi Albert állott fel, de ma nem akart »nagyszabású beszéd«-et mondani és ez sikerült is neki, csak a közegészségügyre nézve mondott néhány helyes észrevételt s a fõispánokon ütött egyet. Ezek a Fine de siècle páriái. Valaha az omnibusz lovakra röpítették a gúny nyilait, ez volt az uralkodó divat, aztán a pékekre, azután a tanfelügyelõkre, most a fõispánokon van a sor.

Nagy vigasztalásukra szolgálhat õméltóságaiknak, hogy a nemzeti gúny is vándorló planéta, fut, kering lejjebb, feljebb és ki tudja, hol fog egyszer megállani?

»GYERE HAZA, ALBERT!«

(A képviselõházból)

Amióta nem él Szilágyi Bernát, aki mindig Tisza Kálmán után hordta a bonbonnièret s jó ismerõseit is sorba megkínálgatta cukorral, azóta csak szellemi bonbonok vannak a t. Házban. S az is vajmi kevés.

De azért amilyen, olyan, egy kis bonbon a legsoványabb napra is akad, hiszen a legszegényebb levesen is úszik néha egy-egy zsírkarika.

A mai ülés alig mutathat fel valami kiemelkedõ mozzanatot - Dickens szeme se látna e szürkeségben csillámló bolyt. A szokott szónokok, szokott beszédek a szokott témákról: egészségrõl, betegségrõl, a roncsoló toroklob és a fõispánok pusztításairól stb.

A tanácsteremben homályos volt, üveg fedelét, ahonnan a világosságot nyeri, nagy hótömeg borította el. Károlyi Gábor száját pedig, ahonnan a röppentyûk jönnek, valami bús melankólia tartotta lefogva.

A kedélyekre általában sajátos komorság nehezedett. Meglehet, azon tûnõdtek a képviselõ urak, hogy a Svéd- és Norvégországgal kötött szerzõdésen miért akar Lukács Béla változtatást?

Ez is valami Tisza-féle fifika lehet.

A nap szónokai közül a kisebbik Ugron beszélt, rendesen, csinosan, mert ma mindenki rendesen, csinosan beszélt, még Issekutz is, ami kétségkívül igen nagy szomorúságot fog okozni Dániel Mártonnak. De Dániel Márton kedvéért sem lehet a históriát meghamisítani.

Mondom, mindenki jól beszélt, s ez volt az ülés megölõ betûje. Mert amint nincs valami egyhangúbb látvány, mint nyolc-tíz rendesen öltözött, rendesen elválasztott hajú ember együtt, éppoly unalmas tíz úgynevezett »színvonalt megütõ« orátor egymásután.

Tehát a kisebbik Ugron beszélt. - Azazhogy beszélt ott a »nosztrasz«-ból Veres József, Terényi Lajos igen szépen, Vállyi Árpád igen hosszadalmasan, s ki tudja, még ki mindenki beszélt.

De nekünk csak az Ugron Ákos beszédje kell. Nem mintha ez jobb lett vagy rosszabb lett volna a többinél. Hasonló volt, okos volt, szép volt. Az emberek végre is nyolc osztályt járnak, néha egyetemet is, ugyanazon tankönyvekbõl, ugyanazon Sághy Gyuláktól tanulnak, tehát az eszük a végén többé-kevésbé egyformává lesz. Nincsen ebben semmi csodálatos.

De mégis az Ugron beszédjét érte a szerencse, hogy egy kis epizód fûzõdik hozzá; az is jelentéktelen, annyira csekély, hogy nem érdemes megírni se - csak mint adatot, hogy ez volt a mai bonbon (voltaképpen csak árpacukor), ezt szopogatták a folyosón. Ezt mondogatta el egymásnak kétszáz ember.

- Láttad Apponyit? Hogy visszafutott! Az egész Ház hogy nevetett!

Az ember azt hihetné, hogy nagy eset adta elõ magát. Szenzációs eset. Száz törvényhozó arcán ragyog a mosoly! Nem lehet az kicsi dolog, amit ezek a komoly urak olyan mohón adnak fülbõl-fülbe.

Mikor én a folyosóra értem, éppen zenitjén volt a vidámság. Tízen is kérdezték:

- Hallotta, mi történt?

- Bizony, nem hallottam.

De mégiscsak nagy nehezen lehetett kihámozni, hogy mi történt. A Házban a szemtanúk sem elég jó historikusok. De körülbelül az történt, hogy Apponyi az Ugron beszédje alatt fölkelt és megindult a miniszterelnöki ikerszék felé, ahol együtt ül Wekerle Hieronymival.

Míg Ugron perorált, a három úr nagy beszélgetést kezdett halkan, suttogva, úgy, hogy se Fenyvessy, se Pulszky nem hallhatott abból semmit.

Hovatovább mind melegebbnek látszott a beszélgetés. A Ház szemfüles tagjai figyelõállásba helyezkedtek. A kombináló homlokokra ráncok kezdtek gyülekezni.

- Valjon mirõl beszélhetnek?

A három fej egyre közelebb, közelebb ért egymáshoz; a gesztusok eleinte hevesek voltak. »Bizonyosan vitatkoznak.« Wekerle mosolyogni kezdett, Apponyi visszamosolygott rá. »Bizonyosan felültették egymást.«

Ilyenforma gondolatok kavarogtak az unatkozó táborok õrszemeinél, míg a három államférfi suttogott s míg Ugron Ákos szónokolt.

Ugron azonban eközben egy veszedelmes helyre ért beszédjében, ilyképpen szólva:

- Elérkezett az utolsó perc. Ajánlom a miniszterelnök úrnak a fúzió keresztülvitelét!

E szavak úgy vették ki magokat e percben, hogy szinte egyenesen a három beszélgetõ úrhoz vannak intézve. Mély csend lett. Mintha egy szem lenne az egész Ház s az feléjök szegzõdnék.

- Mi az? - rezzent fel Apponyi és idegesen felugrott.

Andreánszky önkénytelenül felkiáltott:

- Gyere haza, Albert!

Volt a hangjában valami epedõen lágy siránkozás.

Linder a kezeivel integetett neki, mint valami veszélyes helyre tévedt kis báránynak: bari, bari! Horánszky a szemöldje mozgatásával hítta, Beöthy izgatottan petyegette az ujjait.

S Apponyi ijedten, szemérmetesen, talán szorongva, mint a gyanús helyen járt szûz leány, szaporázott léptekkel szökellve, majdnem futott végig a Ház üres mezõjén haza a helyére.

Vidám derültség támadt szerteszéjjel a Ház minden vidékén, átragadva a karzatokra s gyorsan, mint a futóláng kilobbanva a folyosókra, ahol már csengõ nevetéssé dagadt.

S mindez csak azért, mert a Ház unatkozott.

És hogy az eltévedt kis Albert hazament.

Hát mi nevetnivaló van abban, hogy õ csak otthon érzi magát jól s hogy a pesztonkái ügyelnek rá?

Hála istennek, ezúttal nem érte semmi baj. De alapjában igazuk van, ha vigyáznak rá s ki nem eresztik otthonról. Mert még az idõ hûvös neki...

Ez volt a Ház folyosói mulatsága. S még talán ennyi se volt. Ki tudja, ehhez mit toldott. Mert olyan szemtanúkkal is beszéltem, akik azt mondták, hogy Apponyit ugyan látták háztûz­nézõben Wekerlénél, de Andreánszky nem mondta, hogy »Gyere haza, Albert!«. Mások ellen­ben hallották Andreánszky hívó szózatját, de Apponyit nem látták, kivel beszélt. Míg ellenben klasszikus tanúk találtatnak arra is, hogy mind igaz, Apponyi csakugyan Wekerléékkel susogott s Andreánszky hazahítta, de Ugron Ákos ma nem beszélt. Ebbõl láthatja az olvasó, milyen nehéz valamit híven leírni, amit az ember lát.

Egy azonban bizonyos, hogy akár hítták, akár nem hítták, Apponyi az ülés végén, mikor én bementem, otthon volt. De hogy nincsen-e már bent a zsebében a szabadelvû klub ajtókulcsa, nem csúsztatta-e a kezébe titkon Wekerle, azt nem merném eldönteni. Mert, ha egyszer Ugron Ákos valamit proponál, az elõl bajos kitérni.

AZ ELSŐ JELENSÉG

(A képviselõházból)

Bár a belügyminiszteri költségvetést tárgyalták s eljutottak már a fõispáni elõszobákba a szegény titkárokhoz, hogy azokon is harapjanak egyet (Mülek Lajos és Vállyi Árpád), sõt Fenyvessy Ferenc megkezdte a színházi vitát, igen ügyesen kritizálva az intendánst, amint ez már a parlament bölcsõ kora óta divatban van (de hol késik ilyenkor Nopcsa Elek?), mondom, bár voltak kellemes témák, a mai ülést mégis más dolog tartotta lázban.

Ah, milyen más egyébkor a színházi vita! Vannak pikáns részletei is, sok minden elõjön. A tisztelt szónokok felrántják a függönyt, sõt elmennek a kulisszák közé is. S ha már egyszer ott van az illetõ szónok, én istenem, hiszen õ is csak ember, biz annak eljár a szája, s még a táncosnõk lábikrái is szóba jönnek...

De ma egészen másféle lepelrõl van szó, nem a táncosnõk szoknyájáról.

Azt a leplet rántotta fel Ugronnak egy határozati javaslata, mely a szabadelvû párt eddigi bajait takarta el.

Mindjárt az ülés elején az Atzél Béla báró mandátumáról támadt vita. Atzél Béla már eddig is kétszer volt megválasztva Bodajkon. S Bodajk ezzel Tokaj hírnevére emelkedett, ahol mint a krónika megjegyzi e század legelejérõl, kétszer volt szüret egy esztendõben. Maga Atzél pedig ugyancsak megszolgálta a maga mandátumát, mint Jákob Ráhelt, vagy még jobban. De a VI-ik bíráló bizottságnak még ez se volt elég. A kegyetlen Darányi bejelentette ma a Házban, hogy az Atzél mandátuma ügyében a bizottság megint elrendelte a vizsgálatot. Tehát még egy választás vár Atzélra - ami igen kellemes lehet Bodajknak. Ritka szerencsés kerület.

S mindezen szerencséje a kerületnek onnan ered, mert Atzél neve nem volt benne valamely, a múlt évre érvényes választói lajstromban.

A jelentés után, mert az effajta jelentések voltaképpen csak formaságok, egész váratlanul felpattant Ugron, helytelenítvén a bizottság eljárását azon az alapon, mert a kérvényezéshez tíz választó aláírása szükséges, s az Atzél elleni kérvény beadói csak kilencen vannak; tizenketten voltak ugyanis, de háromnak idõközben az a gondolata támadt, hogy visszalép. Ez a három férfiú, kinek ilyen értékes gondolatai vannak, csinálta a mai vihart és aggodalmakat.

Nagy megrökönyödés és csodálkozás támadt a jobboldalon.

- Ohó! A bíráló bizottságok eljárását nem lehet felülbírálni! - szólt közbe egy hang.

- Bírák ezek, kik esküt tettek s cselekedetükért csak a lelkiismeretüknek felelõsek.

De az Ugron nézetének helyeslõi akadtak, komoly, okos emberek keltek a pártjára; Beöthy Ákos, Horváth Gyula, sõt még Apponyi Albert is. A vita egyre ingerültebb lett. A jobboldalról Darányi tett óvást a felülbírálat ellen, majd Perczel Dezsõ s Hieronymi szólottak okosan, aggodalmasan intve a kisebbséget egy ilyen precedens megalkotásától.

A közbeszólások ingerülten röpködtek, mint a golyóbisok:

- Hány elnök van itt? - kiáltá Horváth Gyula a közbeszólókra.

A Hieronymi beszédjébe belekiáltott egy hang:

- Ez a Ház dolga! Ebben csak a Ház tagjai beszélhetnek.

Az elnök is hiába próbálta meggátolni a vitát. Sõt ugyancsak hiába függesztette fel az ülést öt percre, az ingerültség le nem lohadt. A Ház atmoszférája mind izzóbb lett. Egyre több, több szónok vonatott be a vitába. Zichy Jenõ gróf, ki bár szintén az ellenzék mellett foglalt állást, inkább csillapítólag beszélt. Horváth Béla pedig mint a bíráló bizottság egyik tagja, védte annak álláspontját nagyon ügyesen.

Az ellenzék eközben név szerinti szavazás iránt nyújtotta be kívánságát. S most már a kérdés föltevése körül a szokott ravaszkodással indult meg egy fiók vita, melynek végén Atzél Béla lépett be a terembe. Zajos éljenzés zúdult fel a bal mezõkön. Atzél csodálatos gyorsan tudta megnyerni az ellenzék rokonszenvét, anélkül, hogy egyszer is szólott volna viszontagságteljes képviselõi pályája alatt.

Azután mégiscsak föltette a kérdést az elnök (alighanem hibásan), s megindult a szavazás a K betûnél.

Atzél kormánypárti barátai közül sokan kimentek a folyosóra, többen pedig a párt ellen szavaztak. Az eredmény tehát kétes volt mindvégig. Az elsõ szavazásnál egyenlõ számban állottak a szavazatok. Eközben azonban összegyûltek a késõn kelõ »Brézelék« - amint Atzél nevezi õket -, s kilenc szavazattal kimenekedett a VI-ik bizottság a helytelenítés alól. Ezzel véget ért a sajnálatos incidens; érdemileg nem történt semmi, Kabos vizsgálni megy, Bodajk választani fog - de azért sok jó ember homlokát hagyta redõsen, komoran a mai eset, mely csak kezdete valami daganatnak, amelyrõl nem tudjuk, mikor miben és miképp fog kifakadni.

A MAI ÜLÉS jan. 24.

Sok ember turkálta péntek óta a képviselõház naplóit s találtak is bennök egy szem magot. Hogy a mag nem sokat árt, bizonyítja az, hogy odaajándékozták gróf Zichy Jenõnek, aki meg­csinálta belõle, amit lehetett, felhozván az Atzél üggyel kapcsolatban a napirend elõtt az 1848-iki országgyûlés egyik olyan esetét, ahol a Ház megmásította a bíráló bizottság határozatát.

Hm, gondolta volna az ember, mégis igaza lehet az ellenzéknek.

De fölkelt Busbach Péter s levetkõztette a Zichy által elõadott esetet, lefaragta éleit, kiszedte az álfogait.

- Az akkor egyszerû megkeresés volt - mondá -, ez pedig egy bírói ítélet.

Az ellenzék izgatottan szakította félbe minden mondatnál.

- Ne csûrjön, ne csavarjon!

Közeledõ viharnak elõszele fújt, de azért a kormánypártra mégis megnyugtatólag hatott a Busbach beszéde.

- Mégis talán nekünk volt igazunk!

Azután Szilágyi emelkedett fel.

Nagy, nyomasztó csönd fogadta, csak Hoitsy mordult közbe:

- A kisebb csavaró után majd jön a nagyobb csavaró!

Szilágyi higgadtan, majdnem szelíden bontotta ki az egész kérdést azzal a vaslogikával, mellyel csodákat lehetne mûvelni, ha máshoz került volna.

Az egész fürdõkádban egy szem gyûrût sem vetett a víz, csak a jobboldalon bugyborékoltak hegyes, nyúlánk, sovány »helyesek«.

Mert végre is tetszett a jobboldalnak:

- Hiszen most már bizonyos, hogy igazunk volt.

Majd felugrott Ugron, s mintha rohamot vezetne, kezét, fejét szilajon rázva bizonyította be a házszabályokból, hogy mégse volt igaza a kormánypártnak. Hiszen csak tudta volna õ már múlt pénteken a házszabályokat, bizony nem eresztette volna el vizsgálatra Kabost ebben a cudar téli idõben...

- Hátha mégse volt igazunk? - tûnõdtek a jobboldalon erre a beszédre újólag.

S ez így ment volna ki tudja meddig, mert a Ház naplói olyan varázslatos tarisznya, amelyben mindenre lehet találni esetet, s ezen esetek is olyan csodálatosak, hogy mindent lehet velök bizonyítani. Meg kell ebbe bolondulni. Hát még a házszabályok? Az Alkorán szövevénye, rejtélyes homályos köde mind játszva interpretálható, de a házszabályokhoz fogható útvesztõt még Vasvári Kovách se tudna csinálni.

Szerencsére az elnök közbeszólt, hogy miután határozatot úgyse lehet hozni - talán át kellene térni a napirendre.

Az, hogy az elnök olyan pompásan és olyan hamar eltalálta, mi a teendõ, annyira meglepõ volt az ellenzékre, hogy zavarukban csak akkor juthattak volna szóhoz - mikor már a Ház a napirend mezején ballagott.

Fenyvessy a színészetrõl beszélt. Bartók magvasan, ügyesen polemizált vele. Talpraesett megjegyzéseirõl, melyeket ma és szombaton kifejtett, látszik, hogy komoly figyelemmel kíséri a színházi viszonyokat.

A belügyminiszter olyan furcsán nézett rá egyszer-kétszer - mintha a jövõkor intendánsát ismergetné benne.

De ez csak azért van, mert Nopcsa még mindig nincs jelen. A színháznak tétele is azért tart olyan hosszadalmasan, nem tud elmúlni, mert Nopcsa nincs itt. Nopcsa bizonyosan azt mondaná: »Szavazzatok meg mindent és gyerünk tovább - mert ez a legokosabb.«

Az ülés végét Kovács József és a kolera foglalta el. A belügyminiszter részletesen nyilatkozott a teendõkrõl, s megnyugtató intézkedéseket ígért. A káposztásmegyeri vizet hozza ide a kolera ellen már júniusban. Többet is ér az Gerlóczynál!

A kormánypadokon megjelent Wekerle is, felismerhetõ jeleivel a betegségnek, halaványan, bágyadtan; a pártok lanyhán, csendesen viselték magukat. A parázs a hamu alatt van.

A JÖVŐ ORSZÁGGYŰLÉS

Örök ambíciója volt a megboldogult Vizsolyinak, a szabadelvû párt elnökének: »Ha én egyszer megérhetném, hogy száz pluszban legyünk.«

Nem érte meg a száz többséget; egyetlenegyszer volt kilencvenkilenc - õ lett volna a századik, ha aznap nem haldoklik odahaza.

A roppant többség, mely Bosznia óta hétbõl nõtt meg ennyire, elõször csak ellomhult, azután közömbös, érzéketlen lett. A véderõi vihar alatt a karzaton képzelte magát; azt hitte, hogy õ csak nézõ - pedig az egyik harcoló fél volt. Nézõ volt azután még sokáig a Szapáry-rezsim alatt, míg végre most lazulni, repedezni kezd magától.

Vajon igazán magától-e? Vagy közbejöttek más körülmények? Az egyházjogi reformok, a nagyobb önállóság utáni vágy... vagy a párt felszabadulása a Tisza-uralom alól. Az ördögbe is, egy képzelt jármot éppoly élvezet lerázni, mint egy igazit.

Nem az én dolgom az okokat fürkészni. De nekem úgy rémlik, hogy kár volt szegény öreg Vizsolyinak százra óhajtani a többséget, mert a hosszú nád magától is eltörik...

Annyi bizonyos, hogy látom hajladozását, hallom a recsegését hol a klubban, hol itt a Házban.

Mert nota bene (el is felejtettem mondani), én most, mikor ezekrõl filozofálok, a Ház folyosóján ülök, körös-körül »Púrosz«-ok nyüzsögnek, a gyorsan népszerûvé lett Atzél Béla báró ezüst szivarszelencéjét a kezében tartva, vidáman tart közöttük cerclet.

- Quid est in policitis?

In policitis a zsandárok sárga-fekete kardbotja van. Thaly és Hoitsy erõsen tépdeli. Ernuszt Kelemen éljeneket arat róla, de künn a folyosó Mezeit várja haza a halál torkából: »No, az ugyan mohón élvezi ki a mandátum gyönyöreit.«

Helfy és Sághy beszéde alatt nagy a füst a folyosón, sokan jönnek ki szincerizálni. Künn erõsen havaz; a házfedelekrõl a csillámló fehérség kedves, szemvakító ellentétet képez az óriási füstfátyollal, mely a folyosón mindent szürkébe von, csak a kandalló zsarátnokai pattognak, szikráznak mérgesen, vöröses tiszta fényben.

Egy-egy behavazott cipõjû alak tipegve-topogva, fázósan érkezik, s beszélgetést kezd imitt-amott, amelynek mindig az a refrénje:

- Végre is mi lesz hát velünk?

Mi lesz? Ez a titokzatos kérdés, mely napok óta lóg a fejek felett. Senki sem tudja, de mindenki keresi a megoldást.

- Szétmegy a párt - mondja az egyik.

- Fúzió lesz - véli a másik.

- De hát aztán? - feleli a harmadik, s itt megáll a kombinálgatás. Egy olyan szituáció, amelynek senki sem tud folytatást találni.

- Új kormány jön.

- De hát aztán?

Persze az »aztán« a nehéz. Az új kormány csak könnyû volna.

- Az új kormány új választásokat csinál.

Új választásokat?

No iszen, az lesz még csak a cifra. A pattogó tûzbe elmerengve, a füstfelhõk fantáziát hizlaló szürkeségében, szinte önkéntelen ezen gondolkozik el az ember. Kipp-kopp, kipp-kopp, alakok, ismerõs képviselõk lépegetnek el melletted, a szárnyas ajtók egyre nyílnak ki és be, de ez a gondolat el nem ereszt, oda sem ügyelsz, hanem a fölvett fonalon elédbe rajzolódik az új Ház, amit, ha ez a kormány megbukik, a következõ fog összehozni.

Az elnöki széken, ahol most Bánffy ül az õ tigris mosolyával, egy potrohos alak terpeszkedik nagy aranylánccal a nyakában. A kezén öreg gyémántos gyûrû szórja tüzét a pártok felé. A Ház elnöke el-elbóbiskol a beszédek alatt. Nem csoda. Öreg már. Tizenöt esztendõ óta apátkanonok.

Nagy néha, mikor valami protestáns kezd el beszélni, fölkelti Molnár Antal, mire megriad az öregúr lassú dörmögéssel:

- Apage satanas!

A jobboldalon, le egész a Tisza Kálmán mostani helyéig (csakhogy Tisza már nincs itt, meg­bukott Nagyváradon Vajay ellenében), csupa szakálltalan, bajusztalan honatyák ülnek. (Milyen kár, hogy Wekerle ezt nem láthatja.) A képviselõ urak egynémelyike elõtt olvasó van, s unalmas szónoklatok alatt egykedvûen morzsolgatják.

Éppen sárga-fekete kardbojt-vita van, a karzaton csupa szakácsnék ülnek, bodros, keményített fõkötõkben távolabb néhány apáca. Csak a középen, az idegenek karzatán, látszik egy-két ismeretes fõúri dáma.

A Beöthy Ákos mostani helyérõl fölemelkedik Tisza Lajos, a szegedi követ (az egyetlen protestáns, aki katolikusokat képvisel) s kijelenti, hogy a sárga-fekete színek voltaképpen nem az õfelsége színei. (Nagy nyugtalanság a jobboldalon.)

Zichy Nándor a miniszterelnöki székérõl odaszól a háta mögött ülõ Hegyinek:

- Felelj neki, Tóni!

Hegyi népszerû szónok. Az egész folyosó betódul. Csak Apponyi üldögél künn nagy búsan, egyre azon tûnõdve »Hová csatlakozzam?« Az írói karzaton lázasan percegnek a tollak, csak egy erõs, hatalmas kövér alak nem jegyez: Szilágyi Dezsõ - hanem ehelyett évõdik az öreg Pulszkyval.

A szónok hevesen, tüzesen beszél, zúg a tetszésvihar, homlokáról csepeg az izzadság, mire átmelegedve int a teremõrnek egy pohár vízért.

Egy öreg emberke fekete atillában hozza a vizet, de útközben elejti remegõ kezeibõl, a víz kiömlik a padlóra s a pohár száz darabra törik össze.

Thaly felkiált: »Ez rossz ómen!«

A miniszterelnök bosszúsan fordul a háznagyhoz, Hockhoz:

- Minek tesztek ide szolgálatra ilyen ügyetlen vén szamarakat?

- Ez egy kiszolgált sekrestyés, kegyelmes uram. Pártolni kellett.

- Az már más - mormogja a miniszterelnök.

A Ház órája délutánt mutat, pedig az ülés még csak most kezdõdött. A délelõtti ülésezést beszüntették, mert a miniszterelnök és a házelnök, valamint a képviselõk misére járnak délelõtt. A Ház elhunyt jelesebb tagjait is maga az elnök temeti el, ami némi kordiális viszonyt létesít az elnök és a képviselõk közt.

Az elnök igazán kedves ember; ma is megígérte Fenyvessy Ferencnek, kinek cicerós betûkkel hozza hímenhírét a Magyar Újság (a kormánypárt hivatalos lapja), hogy õ maga fogja összeesketni.

De ebben a pillanatban morózus, mert az ellenzékiek éppen most nyújtották be hozzá a szükséges aláírást a név szerinti szavazásra.

Nosza, hol van Göndöcs? Mert most Göndöcs a wip...

Gömbölyû alakjával sebesen gurul a folyosón, összetartani a pártot.

- Ne menjetek el, amici per amorem dei!

Máskor mosolygós szitakötõ szemei aggályosan kémlelik a horizontot. A tipegõ szolgákat (csupa kiszolgált egyházfi) hadias szigorral utasítja:

- Hozzanak egy kis tömjént! Borzasztó fülledt a levegõ.

*

A csengettyûk riadozva hívogatják be a folyosói híveket.

Az ajtó felpattan, valaki kiszól:

- Wekerle beszél!

Összerezzenek. Fölpillantok s elcsodálkozom.

Hisz ez a Perczel Béni. A mi hajdani wippünk. Azazhogy... Hiszen még mi vagyunk.

- Igen, igen, gyertek be, mindjárt szavazás lesz.

...Pedig szinte sajnálom, hogy felzavartak, hogy nem szõhettem egy kicsit odább azt a szeszélyes torzképet, amibe a fantáziámmal belekezdtem.

A TÓTOK

(A mai ülésbõl)

Hát az is csak nagy baj, mikor a krumpli megbetegszi magát, vagy mikor az anyaföld (nasa matyer) megharagudja és nem terem zabot, de az sem jó, mikor a szegin állatok tüdejibe belemegy a tüdõgyulladás, és azok a boldogtalan marhácskák elkezdenek köhögni és sínylõdni, mint a hektikus ember. Borzasztó aztat elnézni.

De hat arra való a magas diéta, hogy ne engedje. Abba töri övé fejet az excellenciás Wekerle és a Bethlen Ondrej gróf, hogy ne hagyják a jószágot tönkremenni. A tótra még rá lehet mondani, hogy nem ember, az hadd menjen meghalni Amerikába, ha itten meg nem élheti, de az ökörnek itt élni, halni kell. Hát éljen egiszsigben.

Folyt is ma a tanácskozás az országházban a ragadós tüdõlob elleni javaslatról.

Gyönyörûség volt elnézni a tisztelt Házat. Az Alföld hiányozta magát belõle, Erdély se nem volt ott, csak a felvidékiek. De annak mind olyan szomorú képe volt. Igazán sírva lehetne fakadni.

Segítsél engem, kérlek múzsa, hogy legyek képes megénekelni tótok mai viselkedését, diadalmaskodását.

Elõször az általános vita folyt, aztán a részletes folyt - a Garam vize sem folyja oly szípen, csendesen, ahogy ez folyt.

A magyarok is belebeszéltek, ki jó tanáccsal, akinek pedig az nem volt, mint például Vajaynak, csak szíp szóval, még az az okos Gaal Jeno is beszelte a Neuman szájával... Vajay védte öreg marhákat, a nagyságos pan Bottlik az összes marhabetegségeknek beszüntetését kívánta. Talan gondolja, hogy rendeleti úton is nem volna nem lehetséges. A gróf Karolyi Sándor nem nagyon vigasztalta bennünket, hogy azt mondja, nem sokat fogja érni a dolog. Mindenki beszílt, mindenki járta kedviben a tótoknak, csak a kis harangocska nem, amelyik a Dezso Banffynak van a keziben; az nem akarta tótul beszilni. Nem akarta csingilingit mondani.

Csenget vele Banffy, csak nem szólja.

- Zatraceni! - dörmögte a nagymiltóságú báró - cso je to? Harangocska nem adja hangot.

Fordulja ijedten a mi nyitrai Schoberunkhoz, a jegyzõhöz:

- Én megsiketültem, baratocskám.

Mondja neki a mi Schoberunk:

- Ne fílj kegyelmes uram. Nye bojsza! Nem te siketültél meg, hanem a harang repedt meg keserviben. A szegény állatocskák sorsa miatt.

Úgy volt. A harang repedt meg.

- Ez rossz jel - dörmögte pán Krajtsik. - Szmrty, szmrty! (Marháknak nagy halála líszen.)

Nosza, hamar hoztak egy másik csengettyit. A Regele úr szaladta érte. Az aztán csendesen, szípen sírdogalta az egész ülés alatt. De szüksíg se nem volt rá, mert senki se nem van ellenünk. Lárma se volt, mély csöndesség volt, mint a temetéseknél.

Csak egyszer került ütközetre, mikor a pan Lajosko (a Bornemissza nagyságos úr) azt indítványozta, hogy a lebunkózott marháknak a halotti költségeit az állam fizesse. Úgy temettessenek el, mint a nevezetes emberek: ország pénzébõl.

Az elõadó és a kormány némi módosítással akarta ezt, de a tótok felkiáltottak:

- Szavazzunk!

Ott ültek szanaszét a Ház szélein, a Házban is a széleket szeretik, mint az országban.

Az elnök kírdést föltette:

- Azok a képviselõk, akik a Bornemisszától a módosítást elfogadják, felméltóztatni álljanak.

Felállt az egísz ellenzék. Naši kamarati. Felállt az Albertko Apponyi - oh de derék szál ember, mintha csak itt nõtte volna a Krivá alatt, oh de szép tót megvolna, ha tót anya szüli.

Felállt az Atzél Béla. As sem rossz ember mi tõlünk.

Hát egyszerre csak, mint mikor kukorica suhog, feláll a pan Ucsu is.

Igen az Ucsu, aki még mióta a világon van, soha fel nem állott miniszteri akaratnak a szeme közé. Bizonyosan az Ucsu valamelyik ükapja vezette a fehír lovat is pan Árpádnak. De Ucsu mégis felállott és rázta azt a nagy fejér fejét fenyegetõn, mintha mondaná:

- Zaplaty krajina, zaplaty. (Fizess ország, fizess!)

Erre a csodálatos látványra megtürölgette a szemeit a Gyuri Kubinyi, a Valer Smialovszky és az osviceni pan gróf Pongrácz. Azután összenéztek. A szemeik azt telegrafíroztak:

- Vigyis!

Felforrt bennük is a jó vér és felálltak õk is. Ha már Ucsu is feláll, maradhat-e még ülve felvidéki követ?

Kormány megrezzent. Jéghideg futotta végig minisztereknek övék hátán, kezin, lábán, agyvelejin attól a gondolattól, hogy az Ucsu van helyezve ellentétben kormánnyal. Hát ezírt rázza az a rossz vénember tizenkét év óta folytonosan a fejét? Most látjuk már, mi gomolygott eddig benne.

- No, ez rossz jel - gondolta magában a Wekerle. - Az, hogy az elnöknek harangja megrepedt, az se jó, de hogy az Ucsu megtántorodott, azt már sohase nem lehetett volna elhinni. Az Ucsu erõsebb volt a harangnál, és õ is elrepedt. Jaj nekünk!

Amint ott állottak a tót követek kevélyen, mint az erdei fenyõk, hát csak egyszerre elkezdi magát háborogni a Tisza Istvánnak a lelkiismerete.

Krajtsik szeme élesen fürkészte. Odalopózott a háta mögé mint Mefisztó és súgta neki:

- Te is vagy a mienk, Pista?

Tisza István lesütötte a szemét; habozott, tûnõdött tanácstalanul, míg egyszer csak megpillantotta a Csernátonyt.

Ravaszok ezek a Tiszák! Mindjárt találta magának vigasztalást.

A Csernátony pedig egy cseppet se nem törõdne a témával; gondolt talán magában: »Engem nem a beteg marhák választottak, hát semmi közöm hozzájuk.«

De dictum-factum nem lehet a dolgot csak úgy toldani. Annyian álltak fel, hogy immár azt kiabálta a Kubinyi:

- Vagyunk többség!

Amely szóra megindulának a jegyzõk összeolvasni a szavazókat, s úgy tanáltatott, hogy a tótok hattal voltak többen.

Szvatopluk óta ez volt az elsõ diadaluk; de ezt ma senki se nem irigyelte tõlük, mert betegek szegényeknek az állatjaik. Ökröcske, tinócska mind köhög, bõg, fuldokol odahaza, míg itten az elnök búsan kihirdeti, hogy az ország költségén fogják õket agyonverni.

Sírjál, sírassál õket kis harangocska az elnök keziben.

A VITA VÉGE

Ma végre beütött az elsõ tavaszi nap (persze csak amolyan XII-ik rangosztályú tavasz), a Sándor utcán patakok folytak a felolvadt hótömegekbõl, a Meszlényi gomblyukában megjelent az elsõ ibolyaszál.

A Ház folytatta a fizetésfelemelést és unatkozott. Közben megszavazta a maga februári fizetését és azután megint unatkozott.

Hévizy János a professzorokat vette pártfogásába (aminthogy igazuk is van). Remete Géza pedig, akit az egész ország ösmer a Borsszem Jankóbul, mivelhogy kikölcsönözte az arcát Titán Lacinak, szidta a kormányt, de elfogadta a javaslatot.

A Ház pedig egyre unatkozott. A púroszok bágyadtan ültek a nagy Atzél-vacsora után. Kubinyi Györgynek le-leragadtak a szemhéjai, csak néha riadt fel idegesen kérdezõsködve:

- Nem láttátok a miénk Smialovszkyt?

Bessenyei önalkotta klapanciákat dúdolgatott.

Hej, huj, galambdúc
Tegnap beszélt Issekutz!

Általában a hangulat jobb, szelídebb, mint volt. Hiszen ezek a púroszok voltaképpen jó gyerekek. Nem ártanak azok a légynek sem. Mindössze vacsorálnak; de ne tessék hinni, hogy emberhúst. Csak a rágalomnak van olyan bolond szeme, mint az elefánté. Az elefántokról azt mesélik, hogy a szemkarikáik olyan alkotásúak, amik hatszor akkorának mutatják nekik a tár­gyakat. A Brézelék szemei is ilyenek. Ezzel a szemükkel nézik a minisztereket s meghódolnak elõttük, ezzel nézik a púroszokat és félnek tõlük. Ah, a Brézelék szemkarikái valóban csodálatosan vannak alkotva.

De mindez nem tartozik az ülés leírásához. Az ülés leírásához az tartozik, hogy mindössze negyven ember emelte bent a tisztviselõk fizetését. A többiek otthon aludtak puha ágyukban. A padok üresen vicsorgatták a fogukat Bánffyra.

Bánffy pedig elkezdett mérgelõdni, morogni:

- Mégis rettenetes, hogy csak ennyien vannak itt.

Mikor azonban Remete beszélt, amint hallgatja, hallgatja, hát egyszerre csak megint elfutja arcát a mérgelõdés.

- Mégis rettenetes, ilyeneket beszélni ennyi ember elõtt.

Hirtelen összerezzent, rajta kapta magát, hogy ellentétbe jött az egyik gondolata a másikkal és elpirult. Az imént kevésnek gondolta a negyven embert, most meg már a Remete beszédéhez soknak. Ej, ej, elnök úr, tessék az elméjét fegyelmezni!...

Félénken tekintett körül, hogy nem olvasta-e le az arcáról a gondolatait valaki? De se Horváth Gyula nem volt jelen, sem Horánszky, akik pedig a törzs olvasóközönségét képezik.

E pillanatban leült Remete. Az emberek szíve megkönnyebbült és megjavult. Megint a Lesseps sorsán kezdtek sajnálkozni. Remete alatt a Lesseps balsorsa elmosódott; senki sem törõdött a tisztviselõkkel sem. Ah, az emberek igazán rosszak. Azon se tûnõdött talán egyik sem, hogy »lejön-e hát mégis a király ebédeket adni?« Még az a rébusz se furkálta a fejeket, hogy mi könnyebb: »a fõispánoknak kiirtani a kolerát, vagy kiirtani a belügyminiszternek a fõispánokat?« mert valamit mégiscsak tenni kell. Ne, nem! Mindenki gondolata Remete körül járt. »Oh, bárcsak bevégezné már.« Hja, az emberek nagyon önzõk.

És Remete bevégezte, s ki merne Remete után beszélni, bevégzõdött hát a vita is. Az elnök bezárta végre ezen pall mall szószátyárkodást, mely napok óta tartott. Sokan beszéltek a javaslathoz, akik nem is olvasták azt, és viszont e beszédeket is sokan nem olvasták át, de polemizáltak ellenök. De ez már mindegy, a harcot meg kell vívni, hogy tessék-lássék odahaza, és hogy a kardok, vértek meg ne rozsdásodjanak. Ám nagy eredmények is majdnem voltak; kevés híja, hogy a Ház nem volt kénytelen elõvezettetni az eltûnt idõt - Issekutz számára.

Azonfelül voltak pozitív eredmények is. Szilágyi megverte Polónyit, Polónyi elutazott Szegedre, Eötvös megtette Perl öcsémet nagyságos úrnak, Miklós Gyula megint megnõtt egy fejjel (különben eddig is a legtehetségesebb fiatal politikusok közé tartozott), s végül ma a vita legvégén, de ez már inkább sajnálatos, még vér is folyt; mégpedig dr. Demjanovics Emil és a Komjáthy-pisztolyok nélkül.

Csávossy Béla háznagyot sebesítette meg a homlokán egy magától csapódó ajtó, vérbe borítva arcát.

A vita bezárása után Wekerle tartott pompás beszédet, kiemelve a javaslat intencióit, meg­legyintve a rangkórságot és a bürokrácia túlzásait. Beszédje szinte elandalító hatást gyakorolt. Mind, mind nagyobb szónokká lesz ez a Wekerle, kit merész röpülésében mindnyájunk csodálkozása kísér. Csak egy kis kedvezõ idõ kellene, hogy lángesze kibontakozzék egészben... Ah, ti az Ikarosz regéjét mormogjátok. Nem, nem! Igazi szárnyak ezek.

A jobboldal zajos tetszésben tört ki percenkint, az az ígérete pedig, hogy az életet olcsóbbá fogja tenni, az ellenzéknek is megtetszett s hirtelen szétfutott a karzatra az asszonyok közé, ki a folyosóra is, ahol megyei fõispánok jártak-keltek nagy csoportokban. Délután már bizo­nyosan tudják a szakácsnék is, a mészárosok, szatócsok és mindenki. A pékek kegyeletesen nézegetik zsemlyéik alakját (azokra volnának jók azok az elefántféle szemkarikák), a borbélyok rezes tányérai kétkedve csörömpölik: a borotválás olcsóbb lesz ezentúl. Megígérte a miniszterelnök... Megígérte, megígérte. A trafikosok fejcsóválva mondogatják: »Hm, a szivar ára is lemenne? De mit szól majd ahhoz a pénzügyminiszter?«

A miniszterelnök ígérete száll, száll sebesen mindenfelé, ahol szegény emberek laknak, a magán­lakásokba, a kofák sátraiba, a bürókba, a házmesteri odúkba, a szénkereskedésekbe, a gyógytárakba, a napszámos tanyákra, a fémbeváltó hivatalokba...

És ott - ott talán per associationem idearum - eszébe jut valakinek, hogy mindenekelõtt nem volna rossz ad normam fémbeváltó - egy ígéreteket beváltó hivatal kreálása.

A MAI ÜLÉS febr. 17.

Milyen csalódásokból áll az élet!

Mikor Szapáry behozta a Házba a sok fiatal mágnást, a szalonok fürge cotillon rendezõit, mindenki azt jósolta:

- No, ez bizony jó lesz. A kis grófok megkomolyodnak, beleszoknak az alkotmányba.

Hát jó is lett - csakhogy nem a grófok komolyodtak meg, olvadtak be politikusoknak, hanem a politikusok kénytelenek õmiattuk farsangolni. Míg az öreg mágnások a fõrendiházban tanácskoztak, dolgoztak, addig a fiatal mágnások kedvéért három napra becsukta termeit a Ház, míg az utolsó farsang tart.

Ma végre hamvazószerda után újra fölvette a tanácskozások folyamát Bokross elnöklete alatt. Bánffy valahol Kolozsvárott farsangol.

Csendes, zajtalan ülés volt, mert az általános vitából már csak a szónokok nagyja maradt meg, a hivatalos zárszónokok, s ezek illedelmes, okos emberek, akik ritkán mondanak eredeti dolgot.

Nem is történt semmi figyelemreméltó incidens, se kint, se bent, ha csak azt nem vesszük, hogy a szolgák új libériát kaptak, s minthogy polgári minisztérium van és demokrata program, még egyszer annyi ezüst paszománttal kacskaringózva, mint azelõtt. A kapus hatalmas prémes bundájával, gyönyörû ezüstös kalpagjával úgy néz ki, mint II. Endre királyunk, amint a Szentföldre indul.

A mamelukok, mint az emésztõ krokodilusok, mikor a víz partján sütkéreznek, végigülték a folyosó padjait és nagy lelki nyugalommal várták a szavazást. Csak a szélbalon volt izgatottság és hullámzás. Sokan vették körül Polónyit és sokan irigyelték. Mégis hallatlan szerencséje van - mondták. Mily könnyen sikerült egy katonai afférra szert tennie! Más ember hét évig utazhat keresztül-kasul hasztalan. Õ egyetlenegyszer mozdul el Szegedre, s íme onnan se jön üres kézzel.

Némelyek izgatottan várták az affér kimenetelérõl szóló táviratot.

De a várakozást csakhamar háttérbe szorította egy még nagyobb várakozás.

A zárszónokok közül Eötvösre került volna a sor - körülnéznek, de Eötvös nincs jelen.

Kérdezik Károlyi Gábort:

- Hol a vezérünk?

Károlyi Gábor vállat von:

- Nem tudom.

Keresik a karzaton Perl öcsémet, hadd adjon felvilágosítást, de Perl sincs jelen.

A párt hüledez: »Mi lesz velünk?«

Üzennek telefonon Eötvös irodájába.

- Hol van a principális?

S felelik onnan:

- A Házban beszédet tart.

Tart bizony az ördögöt. Nincs annak itt se híre, se hamva.

Szerencsére jó, puhaszívû ember Bokross, kirántotta szégyenébõl a szélsõbalt, mely záróbeszéd nélkül bocsáttatik vala máskülönben az urnához, Horánszky Nándort szólítván elõbb a szólásra.

Horánszky Nándor aztán beszélt is hosszan, vontatottan, folytonosan az ajtókra pillantgatva, hogy jön-e már Eötvös; de Eötvös csak nem jött, egyre nem jött; Meszlényi kocsin indult érte, hogy megkeresse, élve, halva a Házba hozza.

Átkozottul kezdett fogyni a Horánszky beszéd anyagja, akadozott, nagy kitérõket tartott, de Eötvös még mindig nem jött meg.

Végre a legutolsó percben betört lihegve, kísérve Meszlényi által, aki diadalmas arccal eresztette elõre, mintha egy bengáliai tigrist hajtana maga elõtt.

Eötvös azután el is mondta beszédét, egypár humoros színt is vegyítve bele s azzal kiosont a terem­bõl egy oldalajtón, s a néptelenebb jobboldali folyosón elmenekült a városba. Vagy látják még, vagy nem látják már a szélsõbaliak tavaszig. Finálénak Wekerle egy briliáns beszédet vágott ki, mely elbûvölte a Házat s kedvet szerzett Szilágyinak is egy kis enyelgésre Horánszkyval.

Mikor aztán ennek is vége lett, az elnök föltette a kérdést, hogy akik elfogadják a javaslatot méltóztassanak felállni.

Felállt természetesen az egész párt. Púroszok és Brézelék, katolikusok és protestánsok. Felállt mindenki, még Hieronymi Károly is, aki ma lett hivatalosan képviselõ.

A CÍMEK

Valami sajátos ösztön húzta be ma a Házba Éles Henriket. Már tíz órakor ott ült a folyosón. Érezte, hogy valami vonzó fog történni.

Ugyancsak korán jött ma be Urbanovszky is, fekete kabátba öltözve s egy levelet szorongatva a kezében, nyitott be az elnökhöz.

- Jó reggelt, Ucsukám, mit hoztál? - fogadta Bánffy Dezsõ.

- Nem vagyok én Ucsukám, hanem vagyok egy hírnök, egy üzenethozó, vagyok a Noé galambja.

- Galambnak elég fehér vagy, de a zöld ágat nem látom a szájadban. (A szájában egy virginia csutka volt.)

- Aranyágat hoztam nektek, egy mandátumot. A Popper báró lemondását a képviselõségrõl.

Nosza, egyszerre népszerû ember lett Urbanovszky. Húszan is körülvették. »Édes aranyos Ucsukám, hát mért mond le? Ejnye de okos ember? Mik a motívumai? No, ez érdekes és örvendetes.« Denique nem szükséges éppen meghalnia valakinek, hogy hasznos legyen.

A »kimaradottak« délfelé gyûlni kezdtek a Popper-esetre, mert addig kiszivárgott a városba, de Ucsuék így szóltak zordonan:

- Ott csak egy nagy renoméjú tót jöhet ki.

Ezalatt bent a tanácsteremben nagy dolgokat mozgatott Helfy, határozati javaslatot nyújtva be, hogy a kormány törülje el a titulusokat.

A Ház grófjai, bárói és kamarásai nagy szemeket meresztettek Helfyre, s egyszerre eszükbe jutott némelyiknek Arany János széljegyzete, melyet Helfynek egyik újságán, a »Magyar Magyar«-on találtak:

»Helfy Ignác csámpás
Sohase lesz Lámpás«

De mindenesetre az akar lenni. Szelíd szemei vérbe borultak, s hangja fölvette a Robespierre allûrjeit:

Szilágyi Wekerléhez hajolt:

- Mit szól kend ahhoz?

- Majd mindjárt elmondom.

S valóban, Wekerle helyeselte a címkórság elleni törekvéseket s megígérte, hogy ez irányban is kiterjeszti idõvel mûködését. (Lásd a múlt vasárnapi számunkban az ígéretbeváltó hivatal kreálásáról szóló karcolatunkat.)

Erre aztán egész ostrom indult meg a nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos és tekintetes címek ellen, Szalay Imre volt a legmohóbb címtörõ. Madarász is elõszedte a hajdani debreceni országgyûlés hangját, fagyos volt és fennhéjázó. S mégis sok derültséget aratott.

A simulékonyabb képviselõk már ezalatt is használni kezdték az új helyzetet s megrohantak egy-egy minisztert vagy államtitkárt a folyosón:

- Mikor nevezed már ki polgártárs azt a szép polgártársnét, akit ajánlottam?

Tiszának is megvitték a hírt a folyosóra, hogy vége lesz immár a »kegyelmes« címnek.

- Jobb is szeretném - felelte -, ha ifjú úrnak szólítanának.

Csak a nagy demokrata Beksics csóválta a fejét:

- Nem jó lesz ebbõl. Új merénylet a demokrácia ellen. Mert mi készül? Eltörlik a címeket, de a Károlyi István nagy uraságát nem vehetik el vele, hanem a mi kis uraságunkat veszik el.

Így szólt és hazament errõl a tárgyról brosürt írni.

A cím és a professzor vita, valamint a szavazás föltevése (mert nagy labirintusba jutott ebben a szegény elnök) kitöltötte majdnem az egész ülést, míg végre megtörténtek a szavazások a következõ eredménnyel.

A »rangosztály« (a professzorok sérelme) eltemettetett s helyébe a díjosztály jön.

A címek ellenben egyelõre maradnak, mert a jobboldalról a Helfy határozati javaslatára csak Pap Samu és Boncza Miklós õnagyságaik szavaztak.