1894
CIKKEK, TÁRCÁK

JÓKAI ÖTLETEI ÉS LELEMÉNYE

Egyszer volt Budapesten egy világra szóló jubileum...

Igen, egyszer volt. Elõször és utoljára. Író többé Magyarországon nem nõhet ekkorára. Jókai volt az utolsó példány. Be lehet fordítani a címereket.

Nagy tehetségek bizonyára születhetnek ezután is, esetleg még nagyobbak is, de ilyen csodálatos nagyra már nem nõhetnek többé, mint ahogy a virágcserép szûk földjébe beültetett kaktusz nem növekedhetik nagy fává. Kicsike talaj jut már csak az íróknak; a költés mester­sége, amelytõl elfordult a közérdeklõdés ezer irányba. De Jókai maga nõtt egy végtelen sivatag közepén. Voltak idõk, amikor minden szem rajta függött. Amikor az érdeklõdés minden nedvét maga Jókai szítta fel, a dicsõség emlõit, amelyeken most már annyi ember táplálkozik, maga szopta hát persze, hogy roppant naggyá nõtt.

S még így se lett volna azzá, ami, ha nincs a hagyományos sógor-koma, aki naggyá teszi. Csakhogy ez a sógor Tallérossy Zebulon uram volt, a koma pedig Kakas Márton. Sõt valljuk meg az igazat, Prottman bácsi is segített a dologban.

De ezentúl csak mesélgetniök lehet az íróknak és az nem elég. Jókai népszerûségére szerencsésen játszottak közbe a viszonyok s talentumának gazdag forrásai. Pompás humora s roppant leleményessége. Néha egy-egy le nem nyomatott ötlete is bejárta az országot, s ez népszerûsítette leginkább. Egy kis találó szerkesztõi üzenet az »Üstökös«-ben tovább keringett az olvasók figyelme elõtt, mint a legköltõibb szépségektõl duzzadó elbeszélés.

Õ maga nagyobb társaságokban álmodozó, mindig hallgatag ember volt, majdnem ügyetlen egy kissé, de jó ismerõsök elõtt gazdagon bugyogott a kedélye.

Egyszer a Révai-féle könyvkereskedésben találtam õt, amint egy íróasztalnál ült, tollal a kezében.

- Mit csinálsz, Móric bácsi?

- Pénzt felelte kurtán.

- Taníts meg engem is, Móric bácsi.

- No, azt ugyan ne tanuld meg tõlem s mutatta hamiskás mosollyal, hogy váltókat ír alá, úgy csinálja a pénzt.

Egy másik alkalomkor azt újságolta valaki a képviselõházi folyosón, hogy gróf Zichy Jenõ egy szobrot ajándékozott a városnak, a Huszár Adolf utolsó mûvét, s dicsérte Zichy Jenõt.

A nagy dicséretekbe nem állhattam, hogy közbe ne szóljak:

- No, ugyan nagy dolog is. Aránylag éppen olyan, mintha én egy britannika szivart adtam volna a városnak. Nem igaz, Móric bácsi?

- Olyan fiacskám szólt Jókai elgondolkozva, de hát adtál-e már te valamikor a városnak egy britannika szivart?

Ez aztán mázsás argumentum volt. Úgy elsompolyodtam én onnan, mintha ágyúból lõttek volna ki.

Érdekes világot vet arra, hogy Jókai milyen könnyen szokott dolgozni s szinte bepillantást enged leleményes fejébe a következõ eset:

A »Regény-világ« címû folyóirat indult meg körülbelül tíz év elõtt képekkel. Az elsõ számban természetesen Jókaival rukkolt ki, a »Poklokon keresztül« címû regény kezdõdött benne.

Jókai Mórban is, bár a legtermékenyebb író a földtekén, megvan az a bohém-vér, hogy szereti a körömégés szagát. Hogy akkor szeret írni, mikor már a körmére ég a dolog. Azért is kezdi meg mind a »Pesti Hírlap«-ban, mind a »Nemzet«-ben a regényeket két-háromszáz sor kész anyaggal, hogy mintegy rákényszerítse magát a munkára. Így lett a »Poklokon keresztül« címû regénnyel is, hogy nem írta meg, csak az utolsó napokban. De az illusztráció hozzá már elõbb kellett, tehát magához hívatta a piktort, minthogy a szöveg még nem volt készen, élõszóval magyarázta meg neki, mit kell rajzolnia.

- Rajzoljon le egy középkori várurat, aki a szent földre indul, amint búcsúzik a nejétõl és a házbeliektõl.

Ez volt a téma. A piktor le is rajzolta becsülettel, elvitte a kiadónak, a kiadó elküldte a kész képet Bécsbe Angererhez, a cinkográfiába.

Eközben Jókai is, sürgõs lévén már a szöveg, elhozta a regény elsõ fejezetét, melyben az van kedvesen elõadva, hogy a várúrnak a felesége magtalan volt, amiért aztán a derék zászlósúr megindult zarándokútra Jeruzsálembe a szent sírhoz, hogy ott könyörögjön magának gyermeket, s érzékeny búcsút vett az õ jámbor hitvesétõl.

A szöveget kiszedték, a kép kliséjét beigazították és lehúzták a kefelenyomatot.

De mekkora lett a megrökönyödés, az ijedelem, amint egyszerre ott látnak a képen, a búcsúzó úrasszony mindkét karján egy-egy mosolygó buksi gyereket, odakapaszkodva, mint amelyik termõfáról két piros alma csüng le.

A kiadó a haját tépte:

- Elvesztünk! hörgé. Oh, az a szamár piktor! Oh, az a piktor! Jaj, már most mit csináljunk!

- Más képet kell vágatni tanácsoltam.

- Az lehetetlen. Holnap meg kell a lapnak jelennie.

- Ki kell a képet dobni!

- No, az meg éppen nem lehet, illusztrált folyóirat van a közönségnek ígérve.

E percben ért oda Jókai. Fogadják zordon arccal:

- Nagy baj van, borzasztó baj van.

- Ugyan mi? kérdi jó kedvvel.

Elmondják neki, hogy a kép és a szöveg közt egy áthidalhatatlan ellentmondás van. Már most lõttek az egész vállalatnak.

Az öregúr átnézi a szöveget, megnézi aztán a képet és õ is elkezd hümmögni, bosszankodni:

- Hm, persze, persze. Ez már hiba, nagy hiba. Én vagyok az oka, nem a piktor. Engem szidjanak, ne a piktort. Elfelejtettem neki mondani, hogy miért megy a lovag a szent földre. Csak azt mondtam, hogy búcsúzik. Ej, ej, kutyaadta! De nem tesz semmit... nem tesz semmit.

A kiadók még apprehenzívusabb arcot vágtak:

- Hogyan, nem tesz semmit? Hisz ez valóságos szerencsétlenség. A képviselõ úr nagyon is könnyen veszi a mi bajunkat. Azt hiszem, bele kell bolondulnom. Ilyen malõr, ilyen malõr!

- Csigavér - szólott Jókai -, egy-két tollvonás s minden helyre van hozva.

A kiadó hitetlenül rázta a fejét, mire Jókai kezébe vette az õ csodálatos kalamusát és e három sort írta be a szöveg közé, amely mai napig is bent van:

»Pedig a várúrnõ olyan végtelenül szerette a gyermekeket, hogy összeszedte a béresek, gazdatisztek porontyait s reggeltõl estig játszott velük, becézgette és a karjain hordozta õket.«

Ez volt a csoda hatás. Akkor egyetlen egyszer láttam kiadót, aki boldognak vallotta magát, dacára Solon mondásának, hogy halála elõtt senki sem boldog.

JÓKAI MINT KÉPVISELŐ

Még csak évek elõtt is gyakran lehetett látni a nagy írót a folyosó valamely csendes részében sétálni, hátratett s keresztbe font kezekkel. A hátul keresztbe tett kezek a fejtörést jelezték nála. Ez azt jelentette, hogy beszédre készül. Csodálatos regényeinek meséit is ilyen hátrarakott kezekkel gondolta ki.

Jókai mindig egyformán öltözött. Egy sötét, hátul is gombos Ferenc József kabát van rajta, sötét barna nadrág, tarka nyakkendõ egy karneol kutyafej tûvel. Másforma ruhát soha senki se látott rajta, kivéve, ha frakkban vagy díszmagyarban van; õ maga sokat változott, a feje pedig éppenséggel változik most is (hol kopaszon látjuk, hol dús hajjal), szakálla megderesedett, bajusza vesztett a hetykeségébõl, de azért még mindig ruganyos, nyulánk, szinte deli alak, hanem most már évek hosszú során át nem teszi keresztbe hátul a kezeit, azaz nem tart beszédeket.

Úgy tetszik mégis asszony a politika. S mire megöregszik az ember, kiokosodik belõle is, hacsak nem olyan szerelmes valaki, mint Tisza Kálmán. Hajdan nemcsak igen gyakran beszélt, kivált a balközépi idõkben, hanem a »Hon«-ban, mint vezércikkíró s az »Üstökös«-ben fölséges humorú Tallérossy Zebulonjával részt vett az aktuális politikai szóharcokban is, most hova-tovább mindinkább elhallgatott. Az »Üstökös«-sel elenyészett a jó öreg Zebulon, aki a maga tót ravaszságával sokszor megmondta az igazat, a »Hon«-nal pedig végképp eltûnt a politizáló Jókai teljesen visszatért a múzsákhoz. A Házba eljár ugyan, de beszédet nem tart többé, a tárgyalás menete nem érdekli, korrektúrákat csinál a padban, vagy ábrándozva tarka-barka meséket szõ az ellenzéki szónokok beszéde alatt, s mikor látja, hogy pártja (az a bizonyos erdõ) feláll, õ is fölemelkedik velök gépiesen, s igen sokszor utólag kérdi a szomszédjait:

- Mirõl is van szó, kérlek?

Néha kimegy a folyosóra (bár nem lévén szivaros, nem igen kívánja a folyosót) s éppen csak annyit tud a politikai eseményekbõl, melyek a kedélyeket momentán foglalkoztatják, amennyit az ottani trécselésekbõl elméjében összefogdos.

A közönségben rendkívül szeretik hangoztatni mint egy röpke ragadós szót: »Jókai rossz politikus«. Azazhogy Jókai ma már nem is politikus. Annyira nem az, hogy a lapok politikai rovatát is csak elvétve olvassa el. Az apró cselszövények, személyi súrlódások, klubbeli fondorlatok éppenséggel nem érdeklik. Úgy él õ a politikában, mint egy igazi grand-seigneur, aki cseppet se törõdik a háztartással, semmi gondja rá, hogy a szakácsok mit fõznek, õ bizony bele nem tekint a konyhába és a fazékba, hanem csak a tálalásnál van, s legfeljebb akkor vág némely ételhez savanyú arcot, de az asztaltársak kedvéért õ is megeszi.

Jókai tehát már nem jár keresztbe tett kezekkel többé a folyosókon; köznapi dolgokról beszélget, leginkább a szõlõmûvelésrõl (a legbüszkébb a svábhegyi boraira), fölkeresi a karzaton valamelyik munkatársát, akinek a regényfolytatást adja át (melyet otthon az ülés elõtt megírt), azután a fiatalabb kollégákkal évelõdik, akiknek azonban már csak egy kis részét ösmeri. Egy-egy ötletke, egy aperu, egy bonmot mindig van a táskájában. Szeretetre méltó, kedves, nyájas, nyílt, barátságos, egyszerû, szerény. Õ az egyetlen ember, akinek nincsen egyetlen személyes ellensége sem. De hol is szerezte volna?

Arról éppen semmi tudomással se látszik bírni, hogy õ Magyarország egyik legnagyobb élõ embere, éppoly félénk tisztelettel emelkedik fel egy-egy miniszter elõtt, aki kezet jõ hozzá fogni, mint egy kéthónapos mameluk; a világért se tudna ülve maradni, ha egy a folyosón átmenõ miniszter útközben megszólítja. Ez a felsõbbség iránti tisztelete sok tréfás megjegyzés forrásául szolgál némelykor.

- Ha én neked volnék, Móric bácsi - kötõdnek vele -, mind a nyolc miniszternek meg kellene minden reggel kérdeznie tõlem: hogy érzem magam, mit álmodtam?

- Mit érnék vele? felel. Hogy nyolcszor kelljen elbeszélni az álmaimat reggelenkint? Egyszer is sok, amíg leírom. Mert én minden éjjel tovább álmodom a munkában levõ regényeimet. Nem szoktam én hiába aludni, mint ti.

A parlamentben ma már semmi szerepet se akar vinni. A bizottságok közül egyikben sem vesz részt, csak a delegációkba jár még. Ha valamely csoportnál, ahol beszélgetni megállt, aktuális politikai kérdést feszegetnek, vagy kulisszatitkokat suttognak, szent ijedelemmel fut odébb: »Apage satanas!«

Boldog, ha az ülésekrõl a végük elõtt szökhet el, s ilyenkor ravasz körültekintéssel oson ki, megfigyelve egy olyan szerencsés pillanatot, amikor a Perczel Béni héja-tekintete másfelé van fordulva.

De a wippnek csodálatos látást adott az isteni végzés. Van annak tán szeme a feje búbján is. Igen gyakran észreveszi a menekülõt:

- Ne méltóztassék, bátyám, elmenni, mert szavazás lesz.

Amire sóhajtva fordul meg a nagy író s mintha a gondviselés hallatná a maga szavát, néma megadással várja be a gyûlés végét.

- No, hála istennek sóhajtja, mikor aztán csakugyan véget ér a dolog s egy konfortáblin siet haza a »gyerekekhez«.

JÓKAI MÓROK

Mikor ezelõtt harminc évvel szegény édesanyám megengedte, hogy olvassam el a »Török világ Magyarországon« címû regényt, már a tizedik sornál letettem elmosolyodva, mint az olyan ember, aki hamar észreveszi, hogy rászedték.

- Ugyan eredj, mama! Hiszen ilyet magam is tudok írni.

- Hát csak írj ilyet, édes fiam!

Olyan egyszerû, mesterkéletlen volt a nyelv, annyira természetes az észjárás, mintha a magamé lett volna. Hát hogyne tudnék én olyat írni!

S azóta egyre próbálgattam. Harminc év óta ezt csinálom szakadatlan, mint az õsmesékben, mikor az anyai szó igézete megfog valakit s ott hagyja egy lehetetlen munkánál: »Hát csak írj ilyet!«

S most harminc év múlva, ha újra elém vetõdik az a tíz-húsz sor, csüggedten sóhajtok fel:

- Jaj, így én sohasem fogok tudni írni!

És bár annyi idõ kellett, míg erre rájöttem, most a harmincadik esztendõben megint egy ilyen könnyelmû mondásba kevertem magamat.

Éppen errõl a felolvasásról tárgyaltunk, s én könnyedén odavetettem:

- Szívesen írok Jókairól, hiszen úgy ösmerem, mint a tenyeremet.

Ha akkor valami jó szellem a fülembe súgja: »De hát tudnál-e te a saját tenyeredrõl egy felolvasást tartani?« bizonyosan kétszer is meggondoltam volna, de így egyszerûen nekivágva, leírtam Jókai életébõl nehány epizódot, elmondtam némely ötletét, belekevertem a megfigyeléseimet s felolvastam otthon a családom elõtt, mint mikor az új ruhát felpróbálják, hogy jó lesz-e?

Hát egyszer csak közbeszól a tízesztendõs fiam, letévén a Jókai egyik mesés könyvét, amelyben lapozgatott.

- Ezeket már én mind hallottam.

- Kitõl, te buksi?

- Zsuzsi szakácsné beszélte.

Behívattam a Zsuzsi szakácsnét, az a gyanúm volt, hogy a kéziratomat olvasta.

- Honnan tud maga annyit Jókairól?

A Zsuzsi vállat vont.

- Hát csak tud az ember egyet-mást, felelte. Jaj lelkem uram, úgy nézzen meg engem, hogy ezelõtt egy bankárnál voltam házvezetõnõ s annak a leánya, mintha barátnõje volnék, mindent elmondott, mindenre megtanított.

- És a kisasszony kitõl tudta?

- A kisasszonynak volt egy huszárkapitány udvarlója, aki bolondulásig szerette Jókai urat.

- Hát a huszárkapitány hol szedte fel az én dolgaimat?

- Hja, annak meg az édesanyja egy hercegasszonynak volt a felolvasónõje, s ott mindig a Jókai könyveit olvasták.

No, most aztán, ha még firtatni akarom, szaladhattam volna a hercegasszony után de hiába. A Jókai híre nem kezdõdik és nem végzõdik sehol. A Jókai-kultusz befutja az országot, terjeng, elterpeszkedik, mint a szederinda. Mindenki ösmeri, mint a saját tenyerét. Mintha bengáli fény világítaná meg az alakját és abban õt mindenki látja, senki jól nem látja.

Bizonyosan én sem látom jól (hiszen én is el vagyok varázsolva, mint a többiek) s még bizonyosabb az, hogy semmi újat sem tudok róla mondani.

Hát mit tegyek? Lerajzoljam õt magát, alakját, arcát, szelíd kék szemeit, lágy, mélabús hangját? De hiszen öt perc múlva e helyen fog ülni, látni és hallani fogjuk õt!

Elmondjam, miképpen ír? Én istenem, hát van-e valaki, aki ne tudná! Talán az esztétika faparipájára ülve fejtegessem, hogyan kell az ihlet szilaj csikóját lovagolni? Vagy pedig nagy képpel tanácsokat eresszek szélnek, hogyan kellett volna dolgoznia? Nevetséges! Mondta-e már valaki az erdõnek: »Csitt, erdõ, ne úgy zúgj, ahogy zúgsz, hanem így!« Volt-e már olyan ostoba léhûtõ, aki rákiáltott a patakra: »Megállj; ne kanyarogj olyan szeszélyesen s ne csacsogj ezen a hangon!«

Erdeink zúgása, folyamaink hömpölygése hallik Jókai nyelvében. Virágok a mezõt éppenúgy tarkítják, mint az õ költészetét színes gondolatok.

Mintha nem is ember írta volna e könyveket, hanem úgy nõnének a földbõl maguktól, mint a vadszegfû vagy a marmancs. Mintha, amit az emberek összeálmodtak, millió ember millió éjszakán, az anyaföld azt mind beszíná s aztán csak elkezdenének ezekbõl az álmokból csodálatos, édes történetek fakadni, és minden ember ráösmerne a magáéra: »Ej nini, hiszen ez már járt valamikor a fejemben!«

*

Ah, igazán, én sem mondhatok semmi olyat Jókairól, ami már az önök fejében ne járt volna. És ennek talán én is oka vagyok, de önök is, mert önök a Jókai generációja.

Ez a baj. Engem kell mindenekelõtt segíteni. Legyenek tehát kérem elkészülve valami rettene­tesre. A legrendkívülibb eszközökhöz kell folyamodnom. El fogom önöket szakítani Jókaitól. Az írók e hatalmát hasztalan is lenne kétségbe vonni. A fantáziának is olyan engedelmes szelleme van, mint az Aladin lámpájáé. Ha hívom megjelenik, amit parancsolok megteszi.

...Hát én íme azt parancsolom neki, hogy helyezze át önöket mindnyájukat e percben a XXII-ik századba velem együtt, Jókait ellenben egyelõre hagyja itt (az majd magától is oda talál).

Tehát a XXII-ik században vagyunk és én egy akkori akademikus koponyáját elkölcsönözve felolvasom nagyérdekû irodalom-történeti nyomozásaimat e díszes körben:

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Önök jól tudják, hogy õseink milyen hitvány papírra nyomták a könyveket és a lapokat, úgyhogy a XIX-ik és XX-ik században nyomtatott könyveink és folyóirataink mind elenyésztek, ti. az eredeti példányokban, ami miatt igen sok zavar keletkezett bizonyos tények megállapításánál.

Egyike a leghomályosabb dolgoknak a XIX-ik századból az úgynevezett Jókai-mítosz.

Ki volt, mi volt ezen Jókai, ez a ködös, eldönthetetlen kérdés. Az általános feljegyzések szerint Jókai Mór a nagy magyar király Ferenc József idejében élt. Igen sok adat van erre, de az adatok igen furcsák s éppen nem bizonyítják, hogy ezen Jókai írta volna a reánk maradt mintegy háromszáz kötetre terjedõ csodás mûveket. Lehet-e egy embernek ennyit írni? Merõ lehetetlenség.

Ha írta, két-három ember írhatta. De itt viszont az a kérdés tolakodik fel, miként írhatott két ember ilyen egyforma lélekkel, egyzamatú humorral, azonos fantáziával és hanggal. Ámbár nem hozhat-e két körtefa ugyanolyan ízû gyümölcsöt?

De akárhogy áll is a dolog, bizonyos, hogy nem egy ember írta e mûveket. Az akkori hiányos és felületes világban még az Akadémián is megesett, hogy kiadott egy értekezést, melyben a két angol Pitt egy Pittnek volt elõállítva. Meglehet, hogy ez akkor szokás lehetett, s így csinálhattak két vagy több Jókaiból egy Jókait. A mi õseink pazarok voltak, mi ma öt Jókaival dicsekednénk, ha egy volna.

Már a XXI-ik század irodalomtörténészei is gyanakodni kezdettek, hogy vajon egy ember írhatta-e a tömérdek munkát, nyomozták, kutatták és rostálták a régi följegyzéseket. Találtak is különféle Jókai Mórokat. Egyet, aki Komáromban született 1825-ben, de az semmi esetre se lehetett az, akit 1892-ben Oravicán választottak meg képviselõnek; vagy ha az volt, semmi esetre sem írhatta e mûveket. Találtak egy másik Jókai Mórt, akirõl egy akkori tekintélyes folyóirat a »Budapesti Szemle« azt írja, hogy rossz regényeket ír, de ez megint nem az lehetett, akinek mûveire százezer forintnyi honorárium gyûlt össze 1898-ban. Egyébiránt ez a százezer forint csak egy hóbortos mese, mert adatok vannak ebbõl a korból, hogy a magyarok könyviszonyban szenvedtek.

Találtak végre egy Jókai Mórt, aki 1848-ban revolúciót csinált, de lehet ez azonos azzal a Jókai Mórral, aki a trónörökössel könyvet szerkesztett? Egy régi írónk, Zsarátnok Pál a »Borcsinálásról« írt könyvében szintén említ egy Jókai Mórt, ugyancsak a XIX-ik század második felérõl, aki úttörõ volt a filoxera irtásában a svábhegyi szõlõjében. No, hogy az a gyöngédlelkû költõ valamikor ölt volna, ha csak filoxerarovart is, azt föltenni éppen nem lehet.

Brontov, a híres orosz természettudós irataiban hasonlóképpen egy Jókai Mór fordul elõ, aki elsõnek fedezte fel az Androméda csillagot s végre nemrégiben Genuában találtak fel egy öreg képet, ahol egy kártyakompánia van lefestve s hozzá egy fakó lajstromot, amelybõl megállapítható, hogy az egyik szenvedélyes játékos egy Jókai Mór.

Mindezen Jókai Mórok általános zûrzavart idéztek elõ a Jókai-mítoszban, míg végre nekem sikerült rábukkannom egy értékes megjegyzésre, mely végre közelebbi világításba hozza a sokat vitatott kérdést. Egy kétszáz éves pampfletszerû könyvben a következõ passzust találtam: »Jókainak két feje volt, nyári feje és téli feje.«

Ohó! kiáltám örömittasan. Ez sokat megfejt, ha nem is mindent, Jókait tehát már abban a korban is, amikor állítólag élt, két fejjel képzelték az emberek, minthogy egy fejjel nem bírta volna azt a sok gyönyörû történetet kigondolni.

De mi következik ebbõl? Bizonyára nem az, hogy két feje volt, mert kétfejû emberek sohase voltak. Hanem inkább az következik, hogy az egész Jókai egy képzelt alak, éppen mint õseinknél a sárkány, vagy a griff. Jókai Mórok természetesen lehettek talán egy egész falura valók, de Jókai, az igazi Jókai, akit e mûvek alkotójának tarthatnánk, bátran ki merem mondani, sohasem élt egy személyben, mint ahogy nem élt Seherezádé szultána.

Hogy miképp keletkezhettek hát e tündérkönyvek, az egy más kérdés, de kívül esvén értekezésem szûk körén, annak kiderítését ezen nagybecsû adatok alapján bízom többi tagtársamra.

...S most ismét jelenj meg szellem, vedd le kérlek a nyakamról a XXII-ik századbeli akadémikus koponyáját és tégy vissza a tisztelt közönséggel együtt oda, ahonnan elhoztál.

Bocsánatot kérek e tréfáért; méltóztassanak elhinni, nem az akadémikusokat akartam kigúnyolni, hogy azok még kétszáz év múlva is milyen alaposak lesznek, nem, csak arra akartam rámutatni, hogy milyen csodás pályával állunk szemben Jókainál.

Magam is sokszor eltûnõdtem azon:

- Mikor írja ezt a tömérdek könyvet?

S mire megfejtettem (mert a nap huszonnégy órájából kitelik a magyarázat), akkor elõáll a másik talány:

- Mikor tapasztalhatta azt a sok mindent, amit leírt?

Hiszen a szíve az mindig ott van vele, a kimeríthetlen nagy kincstár, de a szeme? Hányszor ír le olyat, amit látnia, megfigyelnie kellett. Hát mikor látta, hol látta? Emberek közé se jár, nincs ideje. S mégis látta. Hogy van ez? Ki tudja? A pávának száz nagy szeme van a tollán s csak két apró szeme a fején.

A páva tollán a szemeket mindnyájan látjuk, de õ nem lát velük. A Jókai tollán a szemeket senki sem látja, de õ lát velük.

AZ EMBERI KOR LEGVÉGSŐ HATÁRAI

A demográfiai kongresszus nem múlt el minden eredmény nélkül. Sok doktor volt együtt, de emiatt senkinek se lett halála. Sõt egy rettenetes gyilkos felmentetett az ölés gyanúja alól. Ez a Koch-féle bacilus. Kisült róla, hogy nem olyan fekete, mint aminõre festik, s talán nem is éppen õ okozta a kolerát. Legalább mindenesetre vannak bûntársai.

Sok mindenfélérõl értekeztek már a tudós urak, csak az én kedvenc tárgyamat hagyták figyelmen kívül, az emberi élet véghatárát.

Pedig amióta Tisza meghosszabbította az országgyûlési ciklusokat, azóta fölverte lelkemet a reménység, hogy talán az emberi életet is meg lehetne okkal móddal hosszabbítani. Legalább arra mutat minden jel. Egyetlen élõlény sincs a természetben, amelyik legalább kétszeresét nem élné meg annak az idõnek, ameddig növekszik. Ez a minimum. A hattyú megéli a százszorosát is a növekedési idejének, a hollónak is elég ideje van körülnézni ezen az árnyékvilágon, csak az ember nõ húsz esztendeig és meghal hatvan-hetven éves korában, tehát csak háromszor annyi ideig él, mint ameddig nõ.

Bizonyos e szerint, hogy az ember meg van rövidítve, mert a természet bizonyos rendszerrel dolgozik s hihetõleg kiadta neki, ami az övé, s ha mégis elkallódott valamennyi (merem mon­dani több mint fele) az életidejébõl, azt az orvosnak kellene megkeresni, hogy hol kallódott el.

Nemigen kell hozzá valami nagy találékonyság. Én magam is tudom. A másik hatvan-nyolcvan esztendõ odakünn marad a konyhában. Az életrend és az emberi táplálék rövidíti meg a kiszabott életidõt.

Mindenre fordult már gond, csak erre a legfontosabb kérdésre nem. S míg a középkorban egyes svihákok vagy ábrándozók az életelixírt kutatták, senkinek sem jutott eszébe az emberi természetet tanulmányozni s elvetni az alkalmatlan táplálékot, melyeket merészen, minden ellenõrzés, kombináció nélkül találtak fel ezredévek óta a fõzéssel foglalkozó öregasszonyok és szakácsok.

Majdnem évenként merül fel s divatba jön egypár új étel és mártás. Ki találta fel? Az isten tudja. Talán egy ambiciózus kukta vagy egy hóbortos fejû asszony? Bánja is azt valaki. Az étel megvan, fõzik, eszik, hódít, de hogy nem kártékony-e, ahhoz éppenséggel nem szól senki. Szóval semmit sem fecsérel könnyebben az ember, mint a saját életidejét.

S hogy ez így van, nem puszta föltevés; harminckét tanú van rá: a harminckét fog.

Ezek a becsületes csontból készült szerszámok bizonyára úgy vannak adva az embernek, mint a többi tagok, mint az orr, fül stb., hogy kitartsanak, ameddig õ. Lehetetlen, hogy a teremtés ne hozta volna tartósságukat összhangzásba a többi testrészekkel s íme mégis egyenként mondják fel a szolgálatot. Mire az ember eléri az ötven évet, a harminckét harapó szolgájából csak egy-kettõ marad.

Az egész dienerschaft innen-onnan az »ördögé«, egy része magától hull ki, széttöredezik, a többitõl pedig, mint alkalmatlantól erõszakosan válik meg az ember.

A forró levesek és a jéghideg italok megteszik a hatást. De ha valamikor úgy cseppen, hogy a tudomány átcsap a koszt reformálására (az lesz ám csak a nehéz reform, nem az egyházjogi) ki tudja, milyen csodák történnek az emberrel, s mennyire kitágul az életkor legvégsõ határa, melyet eddig csak a lakomák tósztjai feszegettek.

Ámbátor a legenda szerint az ember életkora már eddigelé is erõszakolt: némelyek azt tartják, hogy már úgyis több, mint kellene.

S él egy rege a nép közt (melyet sohasem olvastam még nyomtatásban), mely azt a keveset is sokallja, ami van.

Mert azt mondják úgy volt az, hogy mikor az isten az embert leküldte a paradicsomból a földre, egy nagy kihallgatás alkalmával egyszersmind megszabta neki az életkort.

Ezen audencia alkalmával így szólt volna:

- Menj le a földre, téged teszlek urává, használd szabadon. (A földadóról szó sem volt.) Élj pedig negyvenöt esztendeig.

Az ember fölszisszent, elkeseredett. Negyvenöt esztendõ! Õneki, aki a halhatatlanságra volt predesztinálva. Potom negyvenöt esztendõ!

Már éppen ellenvetést készült tenni, mikor az Úr egy kézintéssel elhallgattatá, s egy elõtérben álló állatot intett elé.

- Lépj közelebb!

A szamár elõlépett mert természetes, hogy a szamár volt. A szamár már akkor is elõtérben állott.

- Téged rendellek az ember szolgájává mondá az Úr. Te is élj negyvenöt esztendeig. A szamár elégületlenül mozgatta a füleit. Sok! sok! dünnyögte elkeseredéssel. Negyvenöt esztendeig cipeljem hátamon a zsákokat s rágjam a kórót. Oh, istenem, istenem!

De az Úr õt sem engedte panaszhoz jutni; elbocsátá magától, a majmot szólítván harmadiknak.

A kapzsi ember azonban észrevette a szamár szamárságát, s hasznot akarván abból húzni, hozzálépett:

- Ne búsulj, te csacsi. Bizony kár azért lehorgasztanod a fejedet. Ha megígéred, hogy jól szolgálsz és nem követelsz ezért valami finom kosztot, inkább átvállalom az éveid felét.

A szamár hálásan nézett rá a szelíd szemeivel.

- Áll az alku - szólt aztán érzékenyen -, látom, hogy jó és nemes vagy. Csináljuk meg a kontraktust!

A kontraktust meg is kötötték, s még ma is látni a szamáron az elsõ ember keze keresztvonását. A szamártól kapott az ember huszonkét egész és egy fél esztendõt. Most már hatvanhét esztendeje volt az embernek.

De a kapzsiság még most se volt kielégítve s újra oda furakodott a mi legöregebb õsapánk õkelme az Úr közelébe, hol immár a majom évei lettek megszabva.

- Az ember az én képemre van teremtve, te az emberére. Azért alkottalak, majom fiam, hogy az ember, akié az uralkodás, sohasem bizakodhassék el nagyon; eszébe juttasd, hogy te a rokona vagy. Ezért kell rútnak, nevetségesnek lenned s mégis hasonlítanod hozzá, a remekhez, a méltóságoshoz, s ezért kell õt utánoznod egész életedben, mely hasonlóan negyvenöt évre fog terjedni.

A majom savanyú pofát vágott:

- Oh, uram! Az nagyon sok! Ne kívánj tõlem annyit! Negyvenöt évig ugráljak künn a fákon. Nem, nem!

- Hallgass! mondá az Úr. Amit kimondtam, ki van mondva.

Amint a majom elkullogott, az ember õt is megállította:

Hallod-e, maki koma, a te éveid felét is átvállalom, ha meg bírunk alkudni.

- Mit kívánsz?

- Ígérd meg, hogy sohase fogsz két lábon járni; hadd maradjon ez az én egyedüli privilégiumom a tollatlan állatok közt.

A majom habozott egy darabig, de aztán ráállt, hogy a kezeit lábaknak fogja használni s jár négykézláb, csak vállalja el az ember az évei felét, amivel az ember évei most már kilencvenre szaporodtak.

Az Úr a varjút szólította ezután maga elé. A szürke ruhás madár vígan röpült le egy paradicsomi fáról.

- Terád hosszú, nagyon hosszú élet vár.

- Kár! - mondá a varjú.

Amint meghallotta félfüllel az élelmes ember, hogy itt nagyon sok esztendõrõl lehet szó, rögtön abbahagyta beszélgetését a majommal és a varjú háta mögé settenkedett, integetvén szemöldökeivel a varjúnak, hogy csak fogadja el a nagy életkort, majd elcsinálják egymás közt a többit. De az Úr észrevette a ravaszkodást s ujjaival fenyegette meg a haszonlesõt:

- Ádám, te trafikálsz az állatokkal! Takarodj rögtön a földre; többet itt ne lássalak.

Két lángpallosú angyal egyszerre ott toppant, s Ádámot eltaszigálta onnan.

- Kár, kár! hajtotta egyre a varjú.

S valóban kár is, mert ha az isten ki nem kergeti vala Ádámot ezen következményeiben nagy fontosságú audienciáról, az ember itt könnyen összeharácsolhatott volna magának egypár száz esztendõt vagy talán ezeret is.

Így csak kilencvenig vitte s az is szerencsétlen állatoktól van elcsalva, ami meglátszik egész a mai napig. Az istent nem lehet megcsalni. Az élet az igazi, kellemes élet, emberhez méltó, csak mintegy negyven évig tart; azután a szamár évei jönnek; viseli az ember a terheket, az igát, dolgozik, fárad, töri magát, mint a szamár; végre a hetvenes évek végén valóságos majommá válik, a majomtól átvállalt évekkel.

ELŐSZÓ AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA
AZ 1895-ÖS ÉVRE C. KÖTETHEZ

Kedves feleségem, Klára!

Itt küldöm neked ezt a könyvecskét, magam nem mehetvén most haza, hogy öleljelek kedvesem, mert a naplóbírálás már megkezdõdött és itt van a nyakamon.

Ez a könyvecske, fiam, az Almanach, ahol évrõl-évre egy tucat legjobb elbeszélõ van egy fedél alatt. (A fedélrõl jut eszembe, hogy szállást még mindig nem kaptam, az ördög vinné el ezt a millenáris kiállítást.)

Csinos, érdemes könyv ez, Klárika. Mulattató és mégsem sikamlós, bátran odaadhatod a leánykák kezébe, ⁷⁷ mert ravasz emberek a kiadók s minden évben beinvitálnak az írói csoport közé egy kisasszonyt vagy egy asszonyt (többnyire Beniczky-Bajza Lenkét), hogy az urak illendõ dolgokról mesélgessenek.

Miképp kerül levelem e könyv élére, fogod kérdeni, édes Klárám, mert te mindenre kíváncsi vagy. Éppen ezt akarom elõrebocsátani.

I. Sajátszerű előzmények

Talán hallottál már valamit Mikszáthról? Ez az, akit Bessenyei Feri tett híressé azzal, hogy kitûnõen elutánozza. Hiszen emlékezhetsz, nálunk is elprodukálta húsvétkor.

Mikszáth egyébiránt meglehetõsen népszerû író a magyarok közt, ami onnan látszik, hogy az oláhok megválasztották képviselõnek. Eddig õ írta az elõszavakat az Almanachba, de az idén rávette kiadóit, hogy engem szólítsanak fel: »A közönség úgyis azt hiszi - mondá -, hogy a Katánghy dolgait én írom s viszont, hogy az én dolgaimat õ írja, önöknek tehát egyre megy.«

A Singer-Wolfnerek beleegyeztek, s szerencsétlenségemre éppen akkor jöttem fel. Annak különben te vagy az oka, fiam, Klára. A te eszméd volt, hogy már az ülések megkezdése elõtt mutatkozzam a klubban, te nógattál, te ösztökéltél:

- Eredj fel, Menyus. A szerencse is csak asszony, habár istenasszony; szereti, ha utána járnak. Ide ugyan nem jön magától, de ha a kezeügyébe esel, ki tudja... Ott van Lukács Béla, az most államtitkárt keres. Hátha beléd botlik, ha meglát.

Hát eljöttem. Pedig mennyi foglyot és fácánt lõhettem volna azóta. Te kegyetlen vagy irántam, Klárika s csupán azért, mert méltóságos asszony akarsz lenni. Valóságosan elüldöztél otthonról a gúnyos nyelveddel.

- Te vagy az egyetlen kormánypárti képviselõ - mondád -, aki még nem volt a belügyi államtitkárságra kombinációban.

Hiszen igaz, én voltam az egyetlen, akivel nem tárgyaltak, de mi szükség ezt neked szememre hányni? Azt hiszed, nem fáj ez nekem? Azt hiszed ugye, hogyha államtitkár leszek, akkor rögtön találok szállást, az ördög feltol a poklából egy alkalmas palotát egy szempillanat alatt?

Eljöttem, de Lukács Béla helyett a Singer-Wolfnerek vetettek rám szemet. Ötször vagy hatszor volt nálam Wolfner, hogy vállaljam el az elõszót. Megtagadtam. Hogy jutok én ahhoz politikus létemre, hogy novellákhoz írjak elõszavakat? Nem és ezerszer nem.

- De miért? faggatott Wolfner.

- Egyszerûen, mert nem értek hozzá. Sohasem foglalkoztam esztétikával. Ide pedig mégis az volna szükséges. Nem, nem hagyjon fel ezzel a lehetetlen gondolattal!

Wolfner gúnyosan nevetett.

- Ön még nem ösmer engem, képviselõ úr. Mózes vizet fakasztott a sziklából, én kéziratot tudok fakasztani Mózesból. Én önre vetettem hurkot, tehát ön fogja megírni, ebben nyugodt lehet. Bocsássa meg, de meg kell lenni. Az Almanach nem jelenhet meg elõszó nélkül, beláthatja. Mikszáth sem írhatja az elõszót, mert õ már a tavalyi elõszóban kimondta, hogy kifogyott a témákból. A publikumot nem teheti bolonddá azzal, hogy mégsem fogyott ki. Önnek kell õt kisegítenie, punktum.

- Hasztalan, uram, minden rábeszélés.

Fenyegetõleg emelte fel ujjait.

- Figyelmeztetem, képviselõ úr, hogy eszközök vannak a kezemben a makacskodó írók ellen.

- Kíváncsi vagyok, miképp kényszeríthetne.

- Meg fogja látni szólott vészjósló hangon, s rámcsapva az ajtót, eltávozott.

Néhány nap múlva Wekerle tartotta expozéját, az egész Ház bent volt a tanácsteremben, dõzsölt fülével a meggazdálkodott milliókban, én egyedül ültem a folyosón Szilágyit várva, akinél Pali öcsémet akartam beprotezsálni a megürült közjegyzõségbe. Künn ültem, mondom, egyedül, meglehetõsen kedvetlenül, midõn egyszerre felém jön Lukács Béla. Szívem nagyot dobbant. A miniszter vállamra tette kezét és így szólt: »Jó színben vagy, Menyhért«, aztán hozzá­tette mosolyogva: »van-e már szállásod?« Válaszolni akartam valamit, de lassú, keleties lépteivel elcammogott. Utána néztem, mint egy eltûnõ reménynek. Mintha az egész világegyetem üres lett volna, mikor eltûnt. Úgy tetszett nekem, hogy most már egész földünk egy kiégett planéta. Végre egy ismeretlen hang rezzentett fel.

- Ön Katánghy?

Egy feketeruhás úr állott elõttem, akit soha életemben nem láttam. Halovány arca volt és a haja lecsüngött a halántékára.

- Én vagyok feleltem vontatottan. Mi tetszik?

- Az elõszóért jöttem sóhajtott csendesen.

- Miféle elõszóért?

- Az Almanachba.

- Ah, önt a Singer-Wolfner cég küldte? Mondhatom, elég lett volna az ízetlenkedésbõl ennyi is. Hiszen kijelentettem, hogy nem írom meg.

Az idegen arcán fájdalmas, vonagló mosoly jelent meg.

- Ah, uram - szólt mélabúsan -, ön engem kétségbeejt.

- Önt? Hát ki ön?

- Nézzen a szemem közé és meg fog ösmerni.

Kíváncsian irányítottam tekintetemet a szemeire. Vajon ki lehet? Bizonyosan valami rég elfeledett ismerõs, talán tanulótárs. Ah, de micsoda szemek azok! Egyszerre valami különös, félelmetes érzés nyûgözött le, amint mereven rám szegezte delejes fényû szemgolyóit. Tekintete a farkaséból és az õzébõl volt összetéve.

Egyszerre lehajolt, homlokomat kezével érintvén, parancsoló hangon susogta:

- Aludjék!

S én ellenállhatatlanu behúnytam szemeimet. Roppant bágyadtság fogott el. Úgy éreztem, mintha Majmuna tündér elõsuhogna a miniszteri szoba környékérõl s arany varrótûvel öltéseket csinálna a szempillámon és odatüzdelné az arcbõrömhöz. Még küzdöttem az álom ellen, még hallani véltem féleszméletben, hogy Perczel Béni kijön s rámkiált: »Gyere be, Menyus, helyeselni« aztán semmirõl, de semmirõl nem tudok többet.

Amint én ösmerlek, Klára, azt fogod mondani magadban, hogy bizonyosan egész éjjel tarokkoz­tam valahol, azért aludtam el a folyosón, de hidd meg szívem, nem földi okok kényszere volt. Úgy kellett lennie, hogy Singer-Wolfnerék elhozták a verseci kútfúrót, dr. Neukomot és azzal altattak el. Becsületemre mondom, azt cselekedték.

Hogy mit tett ezután velem a kútfúró, azt nem tudom, de sejtem, valami ilyesfélét szuggerált:

- Mihelyt felébred, írja meg ön az Almanachba az elõszót.

Igen, ezt kellett szuggerálnia, mert mihelyt felébredtem e hipnotikus álomból (a kútfúrónak már hûlt helye volt), valami sajátszerû láz fogott el, valami nyugtalanító, izgató törekvés, egy szüntelenül bizsergõ vágy, amit képviselõkorom óta még nem tapasztaltam s ez a kötelességérzet volt, hogy az elõszót meg kell írnom. Kell, kell, minden áron kell.

Nem tudtam egyébre gondolni. Ez zsongott a fejemben, ez foglalkoztatta elmém összes rugóit, kergetett, sarkantyúzott.

S amint vége volt az ülésnek s özönlöttek ki a képviselõk, Beöthy Aldzsi a kezeit dörzsölgetve, hetykén kiabálta: »Ötvennégy milliónk van, gyerekek«, miközben vígan csörgette zsebeiben a nikkel filléreket, nekem csak az járt az eszemben, hogy ötvennégy milliónk van ugyan, de témám nincs az elõszóhoz. Ebben a percben odaadtam volna mind az ötvennégy milliót egy jó témáért. Hadd járt volna jövõ esztendõre az egész hadsereg mezítláb.

Jött Szilágyi dübörögve, mint a sárkány, szinte porzott az út elõtte s lángot lehelt a száján messzirõl:

- Azt hallom, fráter - és megfogta a fülemet -, hogy te rám akarnád sózni valami pereputtyodat közjegyzõnek, hogy azért vársz. No, beszélj hát pupák, ha mersz.

Dehogy mertem, dehogy, különben sem gondoltam már én Palira, csak mindig az elõszóra.

- Oh, nem azért kerestelek, kegyelmes uram, - motyogtam zavartan -, hanem meg akarlak kérni, hogy miután univerzális okos ember létedre bizonyosan foglalkoztál az esztétikával is, mondj nekem egy jó témát, amirõl az íróknak írnék valami tanácsfélét.

Az igazságügy-miniszter rám nézett gyanakodva és eleresztette a fülemet, aztán gyöngéden mondá el a nézetét.

- Mamlasz vagy te ahhoz. Különben én sem foglalkozom az effélével. De mégis, ha kodifikálnom kellene az esztétikát, egyetlen egy paragrafusból állna a törvényem.

- Hogy szólna az?

- Szamárságot írni nem szabad.

Elmenekülvén Szilágyitól, a szemközt jövõ Eötvös Károlyt kezdtem interjúvolni.

- Mit gondolsz, Károlykám, mi ér többet az irodalmi mesterségnél: a rátermettség vagy a tanulmány?

Eötvös Károly nagy, széles arcán mosolygás ömlött el. Szokása szerint megrengette elõbb jól táplált felsõtestét a csípõin, mint egy atyamester, amikor valami fontosat akar mondani a céhbelieknek:

- Azt gondolom, Menyus, hogy te igen ügyes ember vagy. Karcsú is vagy, hajlékony is vagy, tanulékony is vagy és ha édes apádurad kis gyerek korod óta arra taníttatott volna, hogy egereket fogdoss, hát ma már talán futtában is elfognád az egeret valahogy, de egy kéthetes macska minden elõtanulmány nélkül is ügyesebben fogná el, mint te.

Valamivel okosabb ettõl se lettem s egész nap törtem fejemet a megírandó témákon, de csak sehogyse akart a szentlélek megszállni. Megszólítottam a klubban Jókait:

- Kedves urambátyám, mondd meg nekem, miképp kell írni, mi annak a receptje?

- Megmondanám, ha tudnám felelte Jókai. Írni tudok, de hogy miért írok, azt nem tudom.

Tanácskoztam minden jó emberemmel; de mit részletezzem én mindezeket elõtted? Ti asszonyésszel nem is sejtitek, hogy mi államférfiak milyen egyoldalúak vagyunk és hogy az az egy oldal is milyen oldal de jobb, hogy nem sejtitek. Képzeld csak, nem volt mód, hogy e nagy emberekbõl ki tudtam volna vasalni egyéb ideát, mint azt, hogy Wekerlétõl kérjek tanácsot: »Mit fordulsz a lábakhoz, mikor a fejjel beszélhetsz?«

Én csakugyan ahhoz a csoporthoz furakodtam, mely a miniszterelnököt szüntelenül környezi a klubban. Szakasztott az õ itt, fiacskám, ami nálunk a kerti lámpánk. A muslincák egész raja röpködi körül. Csak az a különbség, hogy a mi kertünkben a világító lámpa mindig ugyanaz, de a muslincák mindig mások, itt pedig a lámpa változó és a muslincák ugyanazok. Tiszát is ezek röpködték körül hajdanában. Szapáryt is, és így fognak körülröpködni egyszer talán (jó órában legyen mondva) engemet is.

Klára te nevetsz most ezen a gondolaton. Nem vagyok együgyû, kitalálom, hogy te most nevetsz, de nem nevetnél, ha tudnád, hogy kormányozni milyen könnyû, s ha láttad volna, milyen elõzékenyen fogadott Wekerle. Az az ember ösztönszerûleg sejti, hogy mi lakik bennem.

- Ah - szólt õ bámulatosan tündöklõ mosolyával, mihelyt észrevett -, ugye engem keresel?

- Igen...

Láthatólag megörült, mintha végtelenül boldoggá tenném, hogy õt keresem, mintha sohase érte volna az a szerencse, hogy valaki keresse. Karját karomba fûzte barátságosan.

Szolgálatodra állok... Beszélj, öreg, mit akarsz?

- Egy széptani értekezést kellene írnom, kegyelmes uram.

Szavamba vágott.

- Parancsolod talán, hogy én írjam meg helyetted?

Igazán látszott rajta, hogy édes örömmel ígéri meg.

- Nem, nem, magamnak kell megírnom, én csak a tanácsodat, illetve a véleményedet szeretném.

S elmondtam híven az esetet, el nem hallgatva elaltatásomat.

Kacagott édesdeden, úgy kacagott, mint egy gyermek.

- No, ez ugyan bolond állapot, Menyhért. Sajnálom, hogy nem adhatok benne tanácsot. Mert engem csak a komoly ügyek vezetésével bízott meg õfelsége. A bohókás ügyeket Beöthy Aldzsi viszi. Eredj, beszéld meg vele.

Minthogy éppen ott állt az én tisztelt öreg bátyám és barátom, akivel együtt szoktunk a misére járni (hiszen már írtam neked tavaly róla), elpanaszoltam neki a dolgaimat.

Nagy figyelemmel hallgatott végig ez a bölcs aggastyán s a következõket mondta:

- Semmi egyszerûbb, édes fiam, a te esetednél. Keresd a kútfúrót, aki elaltatott és altasd el magadat még egyszer. Ha egy-egy médium képes volt a tût feltalálni ezer lim-lom közül, ha bele tudott nézni a rothadó tüdõbe, ha meg tudta keresni alva ismeretlen betegségekre az orvosságot s azt megnevezni a maga nevén, bizonyára te is ki fogod húzni a neked alkalmas esztétikai témát, az emberiség tudásának nagy petrencéjébõl.

II. A másodszori elaltatás

Természetesnek fogod találni, kedves Klára, hogy ezt a tanácsot megfogadtam s másnap reggel siettem a Singer és Wolfner-féle könyvkereskedésbe, ahol szerencsére ott ült a boltban a tegnapi rejtélyes idegen.

Megmondtam, hogy immár megírom az elõszót, sõt ez a legélénkebb vágyam a világon, de az alkalmas témát kellene elõbb megkeresnem, hát altasson el és kutattassa fel velem.

- Semmi sem könnyebb ennél szólt a rejtélyes egyéniség s egy perc múlva úgy aludtam, mint a bunda.

A jelenlévõk a tudomány okulására, elfojtott lélekzettel figyeltek, papírra jegyezvén minden szót, amely váltatott. E jegyzék következõleg hangzik:

Hipnotizõr: Menjen ön a Sándor utcába.

Katánghy: Megyek.

Hipnotizõr: Ott van már?

Katánghy: Ott.

Hipnotizõr: Melyik tájon van?

Katánghy: Túl az országházon, egy kétemeletes épületnél, hol lakáscédula van kiragasztva a kapun. (Oh, Klára, én hipnotikus álmomban is a te kívánságodra gondoltam.)

Hipnotizõr: A mennykõbe is, ne keressen most lakást. Forduljon jobbra, ott találja a Gyulai Pál házát.

Katánghy: Elõtte állok.

Hipnotizõr: Nagyon jól van; menjen be a kapun és nyisson be egyenest a Gyulai Pál dolgozószobájába.

Katánghy: Benyitottam.

Hipnotizõr: Kit lát ott?

Katánghy: Pap Géza képviselõtársamat megöregedve.

Hipnotizõr: Nagyon helyes, maga Gyulai Pál az. Nézzen bele a koponyájába; ott kell a témának lennie, látja már?

Katánghy: Nem.

Hipnotizõr: Hát mit lát benne?

Katánghy: Három strófát látok embrióban a »Romhányi«-ból.

Hipnotizõr: (félre): Szapriszti! Gazdagabb ér, mint hittem volna. (Fennhangon.) Vigyázzon! Ön a rosszabbik fiókba nézett. Nézzen bele a koponya másik részébe, ahol az esztétikát tartja.

Katánghy: Nézem már.

Hipnotizõr: Nos, lát valamit?

Katánghy: Ugyan! Hisz ön egy antikvariatusba küldött engem. Avult nézetek és teóriák. Nem használhatom õket.

Hipnotizõr: Ej, ej, ne legyen türelmetlen! Tartoztunk egy fölösleges úttal az ördögnek, ennyi az egész. Térjen ön rögtön vissza és a Singer-Wolfner kereskedésben kutasson a könyvek között.

Katánghy (kisvártatva bágyadtan): Visszajöttem, itt vagyok.

Hipnotizõr: Nos, fogjon a kutatáshoz.

Katánghy (szünet múlva): Hopp, itt van! Megtaláltam!

Hipnotizõr: Hol van?

Katánghy: A legfelsõ polcon, balról számítva a hetedik könyv. Annak a harmincnegyedik lapján van a témám.

Hipnotizõr: Eszerint, uram, fölébredhet.

III. Az Előszó témája

Ah, Klári, milyen boldogság volt az alvás. De mit beszélek alvásról. Nem alvás volt az, hanem egy tökéletesített élet. A lélek elválik a testtõl s szállástalanul jár-kel a teendõi után. A voltaképpeni élet tehát semmi más, mint a léleknek a rendes szállásán való tartózkodása.

Fáradtan, kimerülve ébredtem fel. Hideg verejték göngyözött homlokomon. Elsõ szavam az volt:

- Hamar ide azt a könyvet.

Egy kereskedõsegéd rögtön ugrott, felmászott a bolti létrán s lelkendezve hozta le a legfelsõ polcról a hetedik könyvet.

Mohón, mély megilletõdéssel néztünk a kis füzetre, mely lilaszínû papírtáblába volt bekötve. Ez hát a tudás forrása.

De milyen kellemetlen volt meglepetésem, midõn megpillantottam a címét:

            »KIS KÁTÉ«
            Az elemi iskolák számára

            Írta
            KLAAR FÜLÖP

Ezer ördög, hát még e titokzatos szellemek is velem akarnak packázni? Hát még ezek ellen se véd meg engem a képviselõi immunitás?

Úgy vágtam mérgemben a kátét a pulpitushoz, hogy magától nyílott ki nagy sustorgással a 34-ik lapra.

A kiadók vihogtak, de a hipnotizõr fölvette a földrõl nagy komolyan és visszanyomta a markomba.

- Nézze meg legalább azt a 34-ik lapot.

Odapillantottam, hát éppen a tízparancsolat volt rajta.

- Ejh, mit csináljak én a tízparancsolattal?

S ezzel restelkedve hagytam el a boltot, hogy hazamenjek, s amint forgatom útközben elmémben a negyedik parancsolatot, mely legelõbb ötlött volt a szemembe a füzetbõl, »tiszteld a te atyádat, hogy hosszú életû légy a földön«, különös gondolatok leptek meg.

Furcsa mondtam magamban az az egész indokolás igen furcsa. Elég lett volna odatenni »Tiszteljed atyádat és anyádat«, punktum. Mire való volt utána ragasztani az indoklást? Mikor végre is ez az indokolás se nem szükséges, se nem igaz. Hány embert ösmertem, aki nem tisztelte a szülõit és mégis hosszú kort ért.

Soha nekem máskor nem jutott volna eszembe megkritizálni a tízparancsolat valamely cikkelyét, pedig ezerszer és ezerszer citáltam és forgattam már. De most csak egyre sugdosta valami démon az istentelen gondolatokat.

- Ohó - kiálték fel -, milyen tökéletlen az egész. Mennyivel okosabb lett volna, ha Mózes például az ötödik parancsolat, a »ne ölj« után teszi az indokolást. »Ne ölj hogy hosszú életû légy a földön.« Természetesen, mert aki öl, azt felakasztják.

Bizonyos diadalmas öröm fogott el.

- Menyus, Menyus szólogattam magamat fennszóval (a járó-kelõk mosolyogva nézegettek utánam). Kutya gyerek vagy, Menyus, kemény koponyád van, Menyus, hogy a kereszténység alaptörvényét úgy össze tudtad marcangolni. Mit szólnának a professzoraid, akik mindig azt hajtogatták, hogy rossz diák vagy, ha most belátnának a te hatalmas agyvelõdbe.

Huh, hogy fogja ezt irigyelni tõlem Szilágyi, ha megtudja! Mi az, a Zichy Nándor beszédjét összetörni, vagy az Apponyijét, de tessék a tízparancsolatot szétzúzni.

Arcom égett, szemeim csillogtak, futni és kiáltani lett volna kedvem az emberek után: »Hová siettek, megálljatok, rossz a tízparancsolat.«

De egy-egy percben elfogott a kétely is. Megálltam az utcán, tûnõdve. Hátha csalódtam? Hátha csak rosszul értelmeztem? Mert nem lehet az, ha rossz lenne, hogy senki sem vette volna még eddig észre. Hiszen voltak már a világon nálamnál okosabb emberek is.

Aztán megint elfogott a kétely: de hátha mégsem voltak?

Hopp! Egyszerre a homlokomra ütöttem. Világosság gyúlt ki a fejemben.

Az irodalom szempontjából kezdtem latolgatni azt a negyedik parancsolatot: tiszteljed atyádat, hogy hosszú életû légy a földön.

Hátha ezt úgy kell értelmezni, hogy az író-ember a saját irodalmi atyáit tisztelje, a saját nemzeti elõdeinek a csapásán haladjon, hogy Kemény Zsigmondot, Vas Gerebent szívja föl a lelkébe, ha nem akar elmúló mûveket alkotni?

Igen, igen, így már van értelme a megjegyzésnek: »hogy hosszú életû légy e földön.«

Biz isten, úgy néz ki ez a negyedik parancsolat, mint egy esztétikai szabály s milyen szépen, milyen szabatosan van kifejezve.

Ez a gyanú annyira megkapott, hogy izgatottan húztam ki zsebembõl a kis kátét, még egyszer megnézni a negyedik parancsolatot. Szinte kezdtem hinni, hogy nem így szól, hogy csak esztétikai témát keresgélõ elmém hamisította így át. S íme, szemembe ötlik az elsõ parancsolat: »Ne legyenek tenéked idegen isteneid«.

Ez már csak kétségtelen. Ez már csakugyan az íróknak szól. Ne imádjátok az idegeneket, se Zolát, se Dosztojevszkijt, se Dickenst, se Tolsztojt. Tiszteld a saját atyádat!

Az elsõ parancsolat félremagyarázhatatlanul megerõsített abban, hogy jól értelmeztem a negyediket.

»Szent isten!« - kiáltottam fel megdöbbenve -, hiszen a szegény Mózes voltaképpen esztétikus volt. Ez fájt egy kicsit, de viszont megvigasztalt a tudat, hogy a tízparancsolat mégis remek és tökéletes; azonfelül minden benne van a világon, még az esztétika alapelvei is.

Lihegve nyargaltam át az egyes parancsolatokon.

Ne ölj! Hát persze. Ez a rémregények írói ellen szól, akik az összes szereplõ személyzetet leölik az utolsó kötetben, de maguk életben maradnak. Ne paráználkodjál! Igen derék; már a Sinai hegyen is elítélték a frivol irodalmat. Ne lopj! Úgy tetszik, megemlékezett Mózes a mi akadémikusainkról is.

Oh, Klára, milyen boldog voltam, hogy végre megtaláltam a széptani témát az Almanach részére. S milyen nagyszerû, milyen meglepõ téma! Gondold csak el, mint fognak csodálkozni az írók, ha egész röviden odacsapom nekik:

»Uraim, ha valamire akarják vinni a maguk szakmájában, ne hallgassanak senkire, hanem tartsák magukat egyenesen a tízparancsolathoz. Ezt én mondom önöknek.«

Katánghy Menyhért,

orsz. képviselõ, a Naplóbíráló bizottság tagja.

Ui. Elõérzetem van, hogy miután a témát szerencsésen megtaláltam (lévén csak az elsõ találás nehéz), most már szállást is találok.

Még arról is tudósítalak, ámbár kényes ügy, de elõtted nincs titkom, drága lelkem, hogy örömömben pertu lettem a hipnotizõrrel. Derék ember; hasznomra lehet egyben-másban s ha valaha kezeügyébe kaphatná Lukács Bélát, õt meghipnotizálva, könnyen szuggerálhatná neki, hogy kit válasszon maga mellé államtitkárnak. De errõl aztán egy szót se asszony, még az édesanyád elõtt sem, mert az is szeret fecsegni.

K. M.

A KIRÁLY CSERESZNYEFA-SZEKRÉNYE

»Mikor a cár atyácska valamit megkíván, mindnyájunk zsebében megcsördülnek a garasok.« Ezt az orosz közmondást nem lehet ugyan átvinni a mi országunkra, hanem azért nekünk is szerencsénk, hogy az uralkodónk alapjában nagyon takarékos ember.

Bár a hadseregtõl nem sajnálja a pénzt, hû embereinek, katonatisztjeinek sokszor fizeti ki adósságait, néha nagy összegeket, mégis takarékos, kivált a saját személyi kiadásaira nézve. E tekintetben rendesen följegyzi a kiadásait s ha egyik évben többet költött, mint az elõbbiekben, megkezdi a szükségeseket is megvonni magától. Azt szokta mondogatni: »Legalább én magam ne legyek népeimnek terhére.«

Számadásait egy cseresznyefa-szekrényben tartja, amely dolgozószobájában áll. Történelmileg is nevezetes lesz ez a szekrény, mert ebbe jutnak azok az akták, amelyeket nem akar elintézni. A király nem mondja meg a miniszterek fölterjesztéseire (ahol magas kitüntetésre vagy rendjelre ajánlanak a királynak nem tetszõ személyeket), hogy nem akarom, s ebben nagy gyöngédség van az illetõ személyek iránt, hanem az elõterjesztések a cseresznyefa-szekrénybe jutnak s a hangzatos mûszó erre az eljárásra (bizonyosan a Pápay fabrikátuma), hogy »eltûnt a király asztaláról«. A beavatottak már tudják ezt, és nem nyújtanak be helyette új aktát és nem keresik a régit sehol. Tudják, hogy a cseresznyefa-szekrénybe tûnt el (sok ambíció temetõje ez a rózsaszín bútordarab) s onnan sohasem kerül vissza többé.

De nemcsak a rendjelekrõl és kitüntetésekrõl szóló felterjesztéseket éri ez a sors (mert ezekben rigorózusabb a király, mint miniszterei), de nagyobb fajta dologgal is megtörténhetik. S nemrég nagy aggodalom mutatkozott, hogy az egyházpolitikai javaslatok is a cseresznyefa-szekrénybe jutottak.