1874
MAGYAR NÉPLAP

VEZÉRCIKKEK ÉS POLITIKAI CIKKEK

1. sz., január 2.

HELYZETÜNK

Eddig mindenki észrevehette, hogy mostani politikai helyzetünk tarthatatlan. Olyanok vagyunk ez év [1873] végén, mint a rossz gazda, ki visszanézve kiadásaira és bevételeire, kétségbeesve látja: hogy nemcsak az erszénye üres, hanem a háztartása is olyan zilált, miszerint csak napról napra élhet meg egy ideig. Az országgyűlés, fájdalom, későn vette vagy akarta észrevenni e bajokat, miket az ínséges év még csak nevelt, s egy 21 tagból álló bizottságot választott, mely tanácskozni fog e bajok orvoslásán. Ezalatt a képviselőkből Ghichy Kálmán lépett ki, s midőn egyszerre fényes elégtételt nyújtott a 67-iki kiegyezésnek azáltal, hogy elfogadta azon elveket, amik ellen öt évig küzdött, egyúttal kijelentette, miszerint nincs megelégedve a mostani kormányrendszerrel, több reformot, célszerűbb intézkedéseket s takarékosabb államháztartást kíván. Minélfogva kilép ugyan a baloldalból, de a kormányt pártoló Deák-párthoz sem csatlakozik, hanem alkot egy önálló »középpártot«. Ez a múlt két hónap összes eseménye, mely még folyvást lázas izgalomban és kíváncsiságban tartja az embereket. Kétséges, sikerül-e Ghiczy terve, hogy ti. hozzája csatlakozván a balpárt mérsékeltebb s a Deák-párt szabadelvűbb emberei, egy nagy többséggel rendelkező középpárt vegye át a kormányt s határozzon az ország sorsa felett. Kétséges pedig azért, mert az emberek, bár óhajtanák is a jobbat, úgy vannak néha az eseményekkel, mint ahogy a mívelt társalgó előszabja az asztalfeletti regulákban, hogy az ember csak akkor nyúljon a leveséhez, mikor a szomszédja már enni kezd.

Csakhogy ha mindenki azt várja, míg a szomszédja kezdeményez valamit, akkor az lesz belőle az eredmény, miszerint senki sem kezd semmit, a leves elhűl s abban marad.

A MI BAJUNK

Kormányférfiaink, országos képviselőink, újságíróink közül utóbbi időben sokan találgatták, hogy tehát voltaképpen mi lehet a mi bajunk, mert az orvos se tud betegén addig segíteni, míg baját ki nem puhatolta. De hiába, hasztalanul tanakodtak, a szeg fejére egyik se tudott ütni, már aztán, hogy a szemük volt-e rossz, vagy a kalapácsuk ingott a nyelen, azt nem tudjuk; az azonban világos, hogy nem találták el, pedig oly közel feküdt hozzájuk bajaink kútforrása, hogy a félig vak is észrevehette volna.

Megválasztották tehát a 21-es (jóléti) bizottságot, melynek az lesz nagy feladata, hogy bajaink kútforrását kipuhatolja, s ha ez megtörtént, orvosolja.

Szép és valóban nagy feladat ez, s megoldásához nem hiányzik egyéb, mint a tisztánlátás.

A mi bajunk kútforrását ugyanis nem a rozsdában, nem a rossz termésben, nem is a pénzemberek hirtelen bekövetkezett bukásában kell keresnünk, hanem kissé mélyebben.

Országos pénzügyünk zilált helyzetének javítására is hiába emelnők föl a meglevő adókat, s hiába hoznánk be újakat, ha az adózókat nem képesítjük egyszersmind a fizetésre.

Íme, rájöttünk, hogy bajunk fő kútforrása nem egyéb, mint az, hogy az adófizetők nincsenek képesítve adójuk pontos befizetésére, mert kormányunk lehet, hogy minden egyebet megtett, de erről az egyről egészen megfeledkezett, valamint megfeledkezett képviselőházunk is, holott, ha ebben az irányban történik valami lendület, nem lettünk volna kénytelenek a drága kölcsönért országról országra házalni, mert az adók pontos befizetése megtöltötte volna állami pénztárainkat, s így nem kellene évről évre a romlást hozó országos hitelműveletekkel megbirkóznunk, hanem mennénk előre szépen, a haladás útján, s teremtenénk oly állapotokat, melyek az országot felvirágoztatják.

Hazánknak három fő jövedelmi forrása van: a búza, a bor és a dohány.

Ezek közül azonban az első ma már nem oly jelentékeny, mint régebben, mert Oroszország s Észak-Amerika hatalmas versenytársakká váltak a búzatermelésben, annyira, hogy nemcsak hanyatlott gabna-kivitelünk, de újabb időben a rossz termés, rozsda sat. miatt jelentékeny behozatalra szorulunk, tehát jövedelmi forrásaink eme ágára többé nem számíthatunk oly mérvben, mint azelőtt.

Hátra van még másik két jövedelmi forrásunk.

Ezekkel azonban nagyon ostobán bántunk el alkotmányos életünk hét évében: eltöröltük a dézsmát s behoztuk a dézsmaváltságot, s mit nyertünk vele? Kevesebbet, mint semmit, mert a szőlősgazda rosszabbul áll most, mint a dézsma korszakában, amennyiben akkor az igaz, dézsmát kellett adni borábúl, de csak akkor, ha termett, most pedig akár terem, akár nem, fizetnie kell a dézsmaváltságot, különben végrehajtás útján veszik meg rajta; ha azonban terem bora több, az igaz, mint akkor volt, midőn dézsmát adott, de mit csináljon vele, hogyan értékesítse, mikor nyakában ül a regálé, melyet törvényhozásunk elfeledett levenni válláról, pedig a dézsmaváltság törvénybe iktatásával egyszerre kellett volna a regálék megszüntetését is kimondani, mert amaz e nélkül csak írott malaszt, sőt rosszabb valamivel, mert fizetnünk is kell érte, akkor, midőn borunkat, ha sok termett, potom áron kell eladnunk az uraságnak vagy bérlőnek, mert külföldi vásárlókra nem számíthatunk; azok előtt hatalmas gát a kiviteli vám, s aki ezt őrzi, a finánc. Magunk pedig a regálé fönnállásánál fogva nem mérhetjük ki, s így egyetlen vevőnk: az uraság vagy a bérlő önkényileg szabja meg boraink árát.

Dohánytermelésünk boszorkánynyomása pedig az önkényuralomtól örökségképp ránk szállt monopólium, melyről képviselőházunk elvben kimondta ugyan, hogy káros, de törvényt azért annak megszüntetésére mégse hozott, mert akkor felbomlanék az egyensúly köztünk s Ausztria közt; pedig nem nagy megerőtetésbe kerülne honatyáinknak, hogy meggyőződést szerezzenek, miképp az egyensúly vagy a kormányzás egyöntetűsége miatt nagyon veszélyes dolog oly intézményeket fönntartanunk, melyek Ausztriában lehetnek ugyan jók és üdvösek, de nálunk károsak.

Pedig a dohánymonopólium éppen ily intézmény. Ausztriában hasznos, mert ott nem termelnek dohányt, tehát amellett, hogy az államnak jövedelmez, a közönségre nézve is jótétemény, mert gondoskodik dohányszükségletének beszerzéséről. Nálunk ellenben, hol a dohánytermelés egyik főága volt mindig mezei gazdálkodásunknak, káros a legnagyobb mérvben, s a mono­pólium behozatala csak oly kormánytól kerülhetett ki, mely tisztán az ország tönkrejuttatását tűzte ki célul maga elé; ezt pedig nem szeretnénk elmondani a mi kormányunkról, s mégis hétéves fönnállása óta nem gondolt komolyan annak megszüntetésére, s így akarva nem akarva a másik fél kedveért mezei gazdálkodásunk nyilvános megrontására működik, mert a monopólium fenntartása által megnehezíti, sőt majdnem lehetetlenné teszi a dohánytermelést, úgyannyira, hogy ebbeli saját szükségletünk nagy részét külföldről kell beszereznünk ahelyett, hogy mezei gazdálkodásunk eme nagy jelentékenységű tényezőjének előmozdítására töreked­nénk.

Jövedelemforrásaink tehát erőszakosan betömve lévén, hogyan kívánhassuk az adózótól adójának pontos befizetését, s hogyan várhassuk azt, hogy valamely rendkívüli eszközök alkalmazása, például 2-300 hivatalnok elbocsátása s földönfutóvá tétele által zilált pénzügyeink rendbe jőjenek?

Nem rendkívüli eszközök segélyére van nekünk szükségünk, hanem alapos, gyökeres orvoslatra, ezt pedig nem az ide-oda kapkodás által érhetjük el.

Ha tehát a 21-es bizottság csakugyan jóléti bizottság akar lenni, mutassa meg azzal, hogy első­sorban a regálék s a dohánymonopólium eltörlését hozza javaslatba, mert ha ez meg­történik, meg lesznek nyitva bedugult jövedelmi forrásaink, mezei gazdálkodásunk oly lendületet nyer, mely az azzal foglalkozókat nemcsak adójuk pontos befizetésére fogja képesíteni, hanem előmozdítandja hazai iparunkat s kereskedelmünket is.

Előre tehát a gyökeres orvoslás terén, s az áldás nem fog elmaradni.

2. sz., január 9.

BUDAPEST, JANUÁR 9

Aki most a hírlapokból akarna tudomást szerezni a hazai eseményekről, a pártok küzdelméről s keresne magának eszmekört, mely legjobban lenne összeilleszthető meggyőződésével, hát az találna a hírlapokban pártelfogultságból eredő ferde felfogást, gyanúsításokat, irigységet, dicsvágyat - de a helyzet őszinte áttekintését nem. Míg a vezérek a hírlapi csatározás finom hálózatával pók módjára még jobban igyekeznek beszőni a csomót, addig a nép fia bizonytalanságban várja sorsának eldőlését, s ember legyen, ha eltalálja, hogy melyik párthoz tartozik »ma«, s melyikhez viszi a »holnap«.

Pedig hát egyszerű az egész pártállás, csak őszintén kell elmondani.

A Deák-párt önérzetesen áll még mindig a régi 67-iki alapon: hét év története igazolta annak nagy horderejét: a Deák Ferenc által alkotott 67-iki egyezmény állami fennállásunk legerősebb oszlopa; csoda-e tehát, ha minden higgadt hazafi még erőteljesebben fogódzik bele, mint valaha.

A balpárt pedig se nem felejtett, se nem tanult semmit, még most is az ábrándoknak élvén »kancsal szemekkel, festett egekbe néz«; övé a »jövő« s a jelent csak arra nézi, hogy »kicsinyelje«.

E kettő között: ég és föld között függ, mint Mohamed koporsója a Ghiczy-párt: az égtől elvált, a föld nem akarja elfogadni.

Hogy ez a közviszonyokra kártékony helyzet hova fog kilyukadni, ez az, ami most foglalkoztatja az egyeseket úgy, mint az összes pártokat.

Pedig nem kellene nyomasztólag hatnia a közviszonyokra e helyzetnek egy percig sem, ha elfogultság nélkül bírálnák meg a pártok, hogy Ghiczy mit akar.

Ghiczy nem törekszik kormányra, neki a viszonyok megváltoztatása a fő célja; mert a mostani viszonyok között egyre megy, akár Szlávy, akár Tisza, akár ő tartja a kormányrudat.

A viszonyok megváltoztatása, azaz javítása a 67-iki, a Deák-párt által alkotott alapon - ez az ő programja röviden.

És ez követésre méltó program. Mert hogy a mostani állapotok nem jók, azt belátja pártkülönbség nélkül mindenki; rossz a közigazgatás, rossz karban áll pénzügyünk, vékony lábon áll hadseregünk, kereskedelmünk pang, s ez az örökös pártvajudás még azonfelül megköti a kormány kezeit, hogy célszerû hasznos törvények hozatala által gátját vesse anyagi és szellemi hanyatlásunknak. A legjobb, legüdvösebb intézkedéseket mintegy lopva kell keresztülcsempésznie, hogy a mindennek rossz oldalát keresõ párt-taktika kicsinyes, néha önzõ célokból nyakát ne szegje a jóakaratnak.

Kétséget nem szenved tehát, hogy ezen segíteni kell.

Ezt akarja Ghiczy és lehetetlen, hogy ne akarja minden magyar!

Most már nézzük, miként gondolja ezt elérni. Tud-e módot kivezetni nemzetét a hinárból, melybe talán önhibájából is, de különösen a körülmények által nyomatva esett.

Ghiczy tud erre módot, egy csalhatatlan eszközt kulcsul ama lakathoz, mely egy szebb jövõt zár el elõlünk. Ez az egyetlen eszköz az összetartás.

Ösmerjük el a 67-iki alapot és ne bolygassuk, hanem inkább ere támaszkodva, alkossunk egy nagy pártot, melynek menten minden érdektõl, a haza java legyen »mindennapi kenyere« (de nem hogy eleméssze, hanem hogy dolgozzék érte).

Mesterséges, nehezen összetákolt, hivatalokkal összeédesgetett többséggel csak rendezett államokban lehet meglehetõsen kormányozni: jól sehol. Nekünk egy nagy nemzeti többségre, egy középpártra van szükségünk, aminõt Ghiczy akar, melynek fedezete alatt nem lesz megkötve a kormány keze, hogy azt tegye, amit jónak és célszerûnek lát, nem lesz kénytelen szövetkezni, hogy saját fennállását biztosítsa nagy elvi áldozatok árán, mint eddig tette, önmagához nem méltó elemekkel, nem lesz kénytelen kímélni, mint eddig tette, senkit, hanem eltávolíthatván útjából mindazon anyagokat, amik akadályozzák haladásában - biztos kézzel nyitja meg nemzetünk elõtt azon tért, melyen az igazi demokrácia a - munka osztogat jólétet egyeseknek, s egyesek jóléte hatalmat az államoknak.

Tehát teremteni egy nagy, a mostani tiszta Deák-pártnál kétszer nagyobb, vagy legalább az úgynevezett Deák-párthoz hasonló többséget: ez acél a legelsõsorban. Azután következik a többi.

S dacára a nemes célnak, a férfias akaraterõnek, mellyel volt bátorsága szembeszállani a kezdeményezés és a feladat nehézségeivel, a Ghiczy-párt, mint említettem, még most is ott lebeg a nem mozduló két párt között, mint a Mohamed koporsója (Õ megmozdult a hegyhez, de a hegy nem akar hozzájõni): lebeg, dacára annak, hogy a jobboldal és Ghiczy között annyi különbség sincsen, amennyit újságba kiírni érdemes; lebeg, dacára annak, hogy a baloldal folyvást verdeste mellét, hogy õ így meg amúgy lelkesedik a reformokért, s kész áldozatra a közjólét érdekében, ha csakugyan áldozat tõle egyidõre zsebretenni a világverdesõ körmönfont szóvirágokat, melyeket hellyel-hellyel megereszt a 67-iki kiegyezés ellen, - melynek szilárdságát leginkább a jelen szomorú csapásokkal teljes év indokolta, s legjobban meg­pecsé­telte maga Ghiczy Kálmán, midõn elfogadta anyagi és szellemi haladásunk kiindulópontjának.

Ezen merev pártállás okairól a jövõ alkalommal.

ÁLLAMGAZDASÁG

Állam-kormányunk, mint nagybirtokos s az egész magyar korona területének tizenketted részét tevõ földbirtokok tulajdonosa, rossz példával megyen elõre a gazdálkodásban, mert mint egy közgazdasági szaklapban olvassuk, az összes állami földbirtokok tizenkét millió négyszáz­hatvanezer forint jövedelem mellett 9 747 000 forint kiadást okoztak s így a roppant földbir­tokok után a tiszta jövedelem csak 2 713 000 forint. Ha így menne a gazdálkodás az egész ország területén, a mintegy 10 millió mezei gazdasággal foglalkozó honpolgárnak körülbelül 23 és fél millió forintból kellene szükségleteit fedezni s adóját fizetni, azaz fejenkint mintegy 3-4, szóval három-négy forintból évenkint.

S miben keressük indokát ennek a furcsa gazdálkodásnak? Ugyancsak az említett lap szerint a hivatalnokok sokaságában.

Ez a semmittevésben gyönyörüket találók s az élõsdiek rendszere. Csekély kivétellel az összes államjavak bérbe advák, s az állam mégis egész seregét tartja a gazdasági hivatalnokoknak, akiknek minden dolguk abban áll, hogy a bérletekre felügyeljenek, s közbe-közbe a bérlõknél alkalmatlankodjanak. A bérlõk természetesen iparkodnak jó lábon állni a hivatalnokokkal, minek szomorú következménye, hogy dacára a tetemes elengedéseknek, a haszonbér-hátralékok meghaladják a 8 millió forintot.

Ily gazdálkodás mellett, ha a rendszert nem változtatják, mindinkább bele leszünk sodorva a tátongó örvénybe, melybõl aztán ki nem ránt semmiféle jóakarat, mert az örvény nem egyéb, mint az állambukás, s ami ezzel jár: az állam hitelének teljes tönkretétele.

Hasonlóan vagy még rosszabbul megy a gazdálkodás a bányákban, hol az 1872. évben a veszteség összege 848 000 forint. Az állami vasgyárak vesztesége pedig 786 111 ft., s ezek közül a diósgyõri vasgyár maga 1 millió 434 199 forintot nyel el az 1872. évben.

A pénzverésbõl se folyt be több jövedelem, mint 21 000 frt. A szénbányák vesztesége 96 562 ft. A sóbányákból pedig végül se nyereség, se veszteség.

Száraz, de mélyen elszomorító adatok ezek s méltán ajánlhatjuk a 21-es bizottság figyelmébe gyökeres orvoslás végett.

Az elmérgesült sebet, ha másképp nem gyógyul, ki szokták égetni.

3. sz., január 16.

A 21-ES BIZOTTSÁG

A nemzet tagadhatatlanul feszülten köti reményeit a 21 tagból álló, legnagyobb államférfiainkból alakult bizottsághoz, mely hivatva van megvizsgálni s rámutatni a sebre, mely anyagi úgy, mint szellemi életerõnket rohamosan süllyeszti egyre alább; rámutatni, hogy mi a baj, s mint lehet segíteni rajta.

Már eddig két ülést tartottak a mindkét ízben teljes számmal megjelent tagok; de az eredmény éppen semmi. A feladat sokkal óriásibbnak látszik., mintsem megoldásához hozzá mert volna egyszerre kezdeni valaki, hanem õsi szokás szerint kerülgetve a dolog velejét, mint a macska a forró kását, elõbb még arról folyt a vita, hogy határoztassék meg a módozat, miként és mily alapon fogjon a bizottság a nagyfontosságú kérdés tárgyalásához. Természetesen az lett a határozat, hogy az országgyûlés kebelébõl választott 21 tagú szûk bizottság válasszon megint a maga kebelébõl még egy szûkebb, 5 tagból (Sennyey, gr. Lónyai-, Kerkápoly-, Csengery Antal- és Széll Kálmánból) álló bizottságot, mely összehasonlítván az állam jövedelmét annak elkerülhetetlen kiadásaival, mutassa ki egyszer már kézzel foghatólag tisztán, hogy mink van, azaz inkább: mink nincs.

Nem vagyunk ugyan barátai a sok hókuszpókusznak és a nagy fenekkanyarításnak, mert az idõ drága és ki gyorsan segít, kétszeresen segít; mindamellett bizalommal nézünk a 21-es bizottság mûködése elé, mert már e két ülésben is volt alkalmunk tapasztalni, hogy a nagy horderejû célra ott összejött különbözõ párt-árnyalatok szegre akasztottak minden mellékes, önzõ pártérdeket, nemcsak tisztultabb politikai nézetekkel, hanem valódi meleg hazafisággal és lelkiismeretes komolysággal fogtak munkájukhoz, minek bizonyítására elég felhoznom, hogy még Sennyey és Zsedényi is a centralizációt tartják a baj egyik okának, és kiterjeszteni óhajtják minél szélesebbre az önkormányzatot, melyet az elmúlt hét év alatt õk igyekeztek leginkább megnyírbálni.

Egyébiránt addig is, míg a jóléti bizottság munkálkodásának eredménye elõttünk feküdnék - ami nem egyhamar lesz -, szabad legyen elmondani tisztelt olvasóimnak nézetemet e tárgyban.

A mi bajunk nem a 67-iki kiegyezés, nem a közigazgatási rendszer, sem nem a centralizáció, hanem az, hogy nincs annyi jövedelmünk, mint kiadásunk.

Ez pedig olyan nagy baj, hogy akármit határoz is a 21-es bizottság, mégiscsak kétféleképpen lehet rajta segíteni. Vagy úgy, hogy megkevesbítjük kiadásainkat, vagy úgy, hogy megnöveljük jövedelmeinket.

Véleményem szerint tehát a 21-ek teendõje az lenne, kimutatni: hol és mi módon takaríthatunk meg valamit: mert a másik eszköz a jövedelmek gyarapítása, amennyiben ez csak nagyobb adó behozatala által volna elérhetõ, szóba sem jöhet, miután az adó már most is olyan nagy, hogy fizetését a nép nem bírja.

Meg vagyok gyõzõdve azonban, hogy ezen is segít némileg a földadó szabályozásáról szóló, e napokban tárgyalás alá kerülõ törvényjavaslat: bár ez sem mondható egészen tökéletesnek, mindamellett legalább igazságosan felosztja az adót, leveszi azok válláról a terhet, akik hibás eljárás, hamis bemondás sat. miatt másokért fizettek - és mintegy két millió hold, eddig az adó alól kimaradt földterület jövedelmével szaporítja az állam egyenes jövedelmét.

4. sz., január 23.

BUDAPEST, JANUÁR 23.

A közigazgatás javításáról lévén szó, mindenki belátta, hogy a megyék önkormányzatát széles­bíteni kell; még a legmegyeellenesebb emberek is megegyeztek ez egyben, de annál inkább tértek el a módozatokra nézve, miként lenne ez kivihetõ úgy, hogy ezáltal a felelõs kormánnyal ne jöjjön surlódásba a megye.

És ettõl lehet is félni. Ha a mai állapotjában hagyjuk a megyéket, akkor semmi hasznukat sem vesszük; mert hogy a kormány akaratának végrehajtó közegei legyenek a megyék, arra egy kissé lassú közegek, választott tisztviselõikkel és szabályozó közgyûléseikkel; hogy pedig önmaguk igazgassák, az éppen olyan lehetetlen, mintha a megkötött kezû embertõl azt kívánnánk, hogy saját maga emelje a terhet.

Régi állapotjába sem állíthatjuk vissza a megyéket, mert azok olyan önálló hatáskörrel bírtak, hogy az egész országot nem lehetett tekintetni egyébnek, mint ötvenkét vármegye egyesülé­sének. Ilyen intézmény tehát valóságos botrány lenne az ország igazgatásáért is felelõs kor­mánnyal szemben.

Szerény véleményem szerint itt is legcélravezetõbb lenne a középút.

Kiszélesíteni az önkormányzati jogot, hadd izgassa magát a megye függetlenül, de ne hozhas­son statutumokat eljárási módjára vonatkozólag: eljárási módját határozza meg a miniszter, vagy az általa kinevezett közegek.

Legcélirányosabb lenne Csengery ebbeli nézeteit emelni érvényre, hogy a most egy ember (az alispán) kezében összpontosított hatalmat ki kell venni, s ehelyett átruházni egy felerészben választott, felerészben a kormány által kinevezett tagokból álló állandó kisebb testületre, melynek fõnöke a fõispán lenne.

Ezen intézmény nemcsak hogy gyökeresen átváltoztatná az egész megyei institúciót, hanem egyszersmind szerencsésen összeegyeztetné azt a felelõs kormány elveivel.

És még azon felül messze kiható, s mindenesetre csak jó következményei lehetnének. Mert azonkívül, hogy a megyei jogszolgáltatás a nehézkes és érdekeltséget a közügyek iránt alig tanúsító, mindenféle elemekbõl összealakult megyei közgyûlésektõl különválasztatnék - elérnénk egyúttal azt is, hogy a megye igazgatási hatalma szakértõ, arra képzett emberek kezében lenne.

Annál is inkább figyelmet érdemel Csengery javaslata, mert ennek behozatala esetén nem kellene megválnunk azon jogtól, hogy a megyei tisztviselõket magunk válasszuk; ami fájdalmas lenne már azon kegyeletnél fogva is, mellyel a régi megye ezen sarkalatos intézménye iránt viseltetünk.

6. sz., február 6.

BUDAPEST, FEBRUÁR 6.

A jelen hét történetét a keleti vasút adósságainak rendezésérõl szóló törvény képezte, mely elõtt háttérbe szorult minden, még a 21-e bizottság tárgyalásai is. A sajtó és a nagyközönség, maga az országgyûlés feszült izgalommal várta a javaslat eldõlését, mert a jelenlegi kormány sorsa függött tõle, mely kormány, minthogy nincs megbízható támasza, minthogy egész politikai pártéletünk konfuziózus, minthogy az egész országgyûlés mint a megoldott kéve széthulló kalászai apró, jelentéktelen pártcsoportokra van szétoszolva - hogy nem tud, nem tudhat az igényekhez megfelelõen kormányozni, az nagyon természetes. E nagy zûrzavarban járt híre, hogy új országgyûlés fog összehívatni, feloszlattatván e tehetetlenségében életerõs parlamentté kifejlõdni nem bíró, Bábel tornyát építõ alsóház. Míg végre Magyarország tekintélyének megfelelõleg intéztetett el a törvényjavaslat, midõn elfogadtatott. Igaz, hogy különösen most, mikor legszegényebbek vagyunk, rosszul esik 17 millió ftig jótállni valakiért; de ha felvesszük azt, hogy ezen összeg csak elõleg, mely a jövõben az ország javára bõven kamatozhat, s ha meggondoljuk, hogy ezen teher elvállalására kormányunknak - nem vitatom - lehet ügyetlen eljárása miatt, de erkölcsileg kötelezve vagyunk, s ha még hozzáadjuk azt, miszerint a fizetés megtagadása által - mint a szavát nem tartó hazug ember - az ország nemcsak belül, de határain kívül is minden hitelét eljátszotta volna, lehetetlen nem nyugodni bele, hogy ezen kérdés így és nem másképp lett elintézve.

Mindezekhez a javaslat megbukása esetén hozzájárult volna még azon zavar, mely a Szlávy-minisztérium lépésével érte volna az országot - mert gondolják meg azok az urak, kik a miniszterek bukását úgy veszik, mint valami látványos ingyen vígjátékot, hogy vannak pillanatok, mikor ez a játék nagyon veszélyes lehet, még ha másrészt elõnyösnek látszik is. Szlávy után lehet, hogy Ghiczy következik, de lehet, hogy - Sennyey; mert zilált állapotban azé szokott lenni a hatalom, ki legjobban áll a résen.

Óhajtottuk volna ugyan - még egyszer visszatérve a vasútügyre -, ha elfogadtatik Ghiczy indítványa, a dolog tisztázása ügyében, mennyiben kötelez minket a társulat és mennyiben tartozunk azt kirántani a sárból, ki hibázott, mért hibázott és miben hibázott? Mert ha nem 17 milliót, hanem 17 frtot veszít is valaki kártyázás közben, legalább azt szereti róla tudni, hogy ki osztotta s milyen kártyán veszett el?

Az bizony nagyon vastag lenézés a közvélemény irányában, s hasonlít a falusi bíró számadásához: »jöttünk-mentünk: száz forint, ittunk-ettünk: száz forint, összesen: háromszáz forint.«

8. sz., február 20.

BUDAPEST, FEBRUÁR 20.

A miniszterválságról keringõ hírek, melyek az olvasóközönséget napok óta foglalkoztatták, most kisebb mérvben terjesztetnek a hírlapok által. Úgy látszik, a dolog még nem érett meg egészen. A jobboldal, mely erkölcsileg majdnem tehetetlen, számszerint még mindig hatalmas, s így uralkodói elõjogáról lemondani sem nem tud, sem nem akar. A kormányférfiak, kik az országgyûlési többségnek képviselõi, legjobb akaratuk mellett sem hagyhatják oda a fényes, de kellemetlen miniszteri székeket mindaddig, míg a király bizalma mellettök szól. - Így tehát õfelsége Szt. Pétervárról való visszatéréseig ez ügy csendesen marad, hogy talán azután annál nagyobb hullámokat verjen. Másfelõl a miniszterválság azért is bizonytalan, minthogy a jobboldal egyes töredékei tömörülni iparkodnak a nagy testtel, hogy közös erõvel hassanak oda, miszerint a mostani miniszterek vagy megmaradjanak állásaikon, vagy a netán bekövet­kezõ válság alkalmával ismét a jobboldalból kerüljön ki a kormány. Ha ez sikerül, akkor természetesen meghiúsulnak azok törekvései, kik a koalíció párthívei, kik ti. az összes pártárnyalatok vezérférfiaiból (Sennyey-, Lónyai-,- Széll Kálmán-, Ghyczy és Tiszából) álló erõs többséggel rendelkezõ minisztérium által hiszik meggátolni az országgyûlés feloszla­tásának szükségességét.

Pénzügyi állapotunk kiszámíthatatlan bajokba döntötte az államot, s okvetlenül gyökeres reformokra van szükségünk, de éppen azért a mostani országgyûlést feloszlatni nem lehet, minthogy csak az segíthet a bajon, ki annak okait ismeri. [......]

9. sz.,

február 26.

A HÉT TÖRTÉNETE

A leendõ kormányról különféle hírek szárnyalnak a fõvárosban. A koalíciót már kevesebben emlegetik. Tisza miniszterségét pedig éppen lehetetlenségnek tartják, hanem ahelyett újra a Lónyay miniszterelnöksége kezd elõtérbe lépni. Állítólag tegnapelõtt mintegy 40-50 képviselõ küldöttségileg kérdést is intézett hozzá, nem lesz-e hajlandó elfogadni a miniszterelnökséget, mire Lónyay igennel felelt volna. Ez lehet igaz is, nem is. Vannak, kik még tovább mennek és Bittót veszik a hír szárnyára. Honnan kapták ezt a valóban semmi alappal sem bíró újdonságot, isten a megmondhatója. Andrássy telegrafírozta Oroszországból? Kötve hisszük.

Annyi áll, hogy a király és Andrássy megérkezését epedve és türelmetlenül várják mindenütt azon hitben, hogy õfelsége és minisztere már kész tervet és egy jól kikombinált kabinet lajstromát hozzák zsebökben; míg ellenben a király és Andrássy talán azon reménnyel jönnek haza, hogy itt már a pártforrongások megérlelték nemcsak az új honboldogító irány embereit, hanem maga az irány is már tisztázva van, csak el kell indulni a kimutatott nyomon.

Attól lehet tartani, hogy újra csatlakozunk: mert mint látszik, a következõ idõszak sem lesz egyéb, mint személyváltozás a miniszteri padokon. Nem vagyunk barátjai a koalíciónak, de a jelen esetben mégis alighanem ez az egyedüli eszköz, mellyel nagy többséggel rendelkezõ s üdvös reformok, javítások felé halandó minisztériumot lehetne összehozni.

Nem vagyunk barátjai a koalíciónak, azért, mert nem hisszük, hogy nálunk, ahol államférfiaink nem tudnak diplomaták lenni s túltenni magukat némi, a magyar emberrel veleszületett önfejûségen még az apróbb dolgokban is, sokáig fennállhasson különbözõ pártok férfiaiból alakult kormány, belsejében kiütõ surlódások nélkül, még úgy sem, ha a koalíciót az úgynevezett »vacsorapárt«¹ értelmében vesszük is, hogy ti. csak azon pártok férfiai léphetnek kormányra, kik a 67-iki kiegyezést elfogadták.

Miután a hét történetérõl írunk, meg kell említenünk, hogy nemcsak nekünk van bajunk, hanem másutt is. Angliában megbukott a Gladstone-kormány s helyébe Disraeli lépett (konzervatív), Ausztriában is kormányváltozást emlegetnek, s Hohenwart hír szerint már ki is szemelte magának az új minisztereket, a porosz országgyûlésen pedig sok bajt okoznak a Franciaországtól elvett két tartomány (Elszász és Lotharingia) francia érzelmû képviselõi, kik lépten-nyomon tiltakoznak Poroszországbai beolvasztásuk ellen, s ingerlik a higgadt, békés vérû burkus parlamentet ahol csak alkalom nyílik. (A 18-iki német birodalmi gyûlésen történt viharos jelenetet lásd a »Mulattató«-ban, mivel a Néplapból helyszûke miatt kiszorult.)

Legújabb hír, hogy õfelsége újra utazni fog, mihelyt az ügyeket itthon némileg rendbe hozza. Ezúttal az olasz királynak, Viktor Emánuelnek adja vissza látogatását Rómában: ami két okból nagyfontosságú esemény; elõször mert õfelsége úgy tûnik fel ezen útja által, mint az európai béke apostola, kinek az egész emberiség hálával tartozik, s mert úgy látszik, egyszerre kettévágja azon kétértelmû ingadozást, mellyel a birodalom az ultramontanizmus- és a nemzetközi új fordulatokkal szemben, a gyengék semmitmondó kézdörzsölgetésével ide-oda lavírozott.

10. sz., március 6.

BUDAPEST, MÁRCIUS 6.

A válság még mindig tart. Annyi bizonyos még eddig csak, hogy a miniszterek a ma Pestre érkezõ királynak beadják lemondásukat. De hogy kik fogják õket követni, azt még eddig nem tudja senki. A tömérdek párt és azok különféle irányzatai mellett emberi ésszel alig lehet valamit elõre kombinálni. A vacsorapárt (mintegy negyven ember) legtevékenyebben dolgozik a koalíció ellen, és Gorove, Horváth Boldizsár, de legkiváltképp Lónyai mellett, mit már csak azért is kárhoztatni kell, mert most, mikor egy szilárd, minden érdeket kielégítõ kormány létrehozatala által a haza megmentése forog szóban, egyes személyeket igyekezni ráerõszakolni a nemzetre, több önérdeket mint hazafiúságot tanúsít. Ez az elsõ eset, hogy elõleges korteskedés útján akarnak bizonyos személyeket a király bizalmába csempészni, ami a parlamentarizmusnak semmi esetre sem válik díszére.

A Deák-párt egy része, s mondhatjuk: jobb része, még mindig bízik a koalícióban, s némely orgánumai, mint a »Pesti Napló« és az »Ung. Corr.«, bizonyosnak tekintik azt, habár biz annak nem igen lehet jövõt jósolni, mert az ellenzéki padokon is sok helyrõl ellenszenveznek a koalícióval. A balközép vezére Tisza Kálmán sem hajlandó - állítólag - abba belépni, de legkevésbé hajlandó átengedni õt a párt.

Legfontosabb jelensége a hétnek a baloldal célba vett csatlakozása a 48-as párttal, kik Kossuth egyik újabb levele folytán megkezdték egymás között a tárgyalásokat s bizonyosnak hiszik a tömörülést, melyet egy tervbe vett, Pestre összehívandó országos népgyûlés még jobban meg fog szilárdítani.

Mi magunk is, kik nem tartozunk a baloldalhoz, ez egyszer tanulhatnánk a baloldaltól, s siethetnénk megragadni az alkalmat, felejteni némi csekélyebb véleménykülönbséget, személyes nagyravágyást, abbahagyni a politikai bravúrstikliket, önfejûséget, párt-legénykedést, és kezet nyújtani egymásnak, hogy az összefogott kezek egy erõs láncot képezzenek a haza teste körül.

Mert bizony nem tréfára való helyzetben vagyunk. Itt a példa, tanulhatunk belõle. Még fel sem száradt jól az a tinta, mellyel a 75 milliós kölcsönt aláírtuk, már megint egy új, hír szerint 16 millió ftos kölcsönrõl kell a kormánynak gondoskodnia, hogy ferde irányban haladó államgépezetünk fenn ne akadjon: annál is inkább, mert eddigi pénzkészletünk csak júniusig képes fedezni az állam napi kiadásait.

11. sz., március 13.

A HÉT TÖRTÉNETE

Õfelsége Budára érkezvén, 8-án Szlávy miniszterelnök beadta az összes minisztérium lemondását, melyet a király legmagasabb elhatározásával vonakodott eddig elfogadni, míg népe kívánalmait az új minisztérium alkotásával szemben meg nem hallgatja. S az történt, ami még soha eddig, hogy õfelsége magához híván 9-ére Sennyeyt az ókonzervatívok, Ghyczit a középpárt vezérét, Bittót a képviselõház elnökét, másnapra pedig Kerkápoly, Majláth Deák-párti államférfiakat és Tisza Kálmánt, a baloldal vezérét, hogy mindezek elmondván saját és pártjuk véleményét, külön audencián õfelségét ismertessék az ország bajával s az orvossággal, mellyel kigyógyítni reménylik.

Az uralkodó, ki mindnyájunk helyett gondolkozik és érez az ország sorsáról: még ezzel sem elégedett meg, hanem a beteg Deák Ferencet is meglátogatta, hogy az õ mindig bölcs véleményét most is meghallgassa - mielõtt határozna.

Hogy mirõl beszéltek, nem tudni, mert a felség egyedül, tanúk nélkül beszélt a haza bölcsével, s mondják, midõn elbúcsúzott tõle s kilépett az ajtón, meghatottság festekezett arcán.

Budapesten lázas nyugtalansággal néznek elébe a válság kifejlõdésének s mohó rohamossággal kapkodják a lapokat, melyek azonban semmi bizonyosról nem írhatnak, s így a »Magyar Néplap« sem. E percben, midõn e sorokat írjuk a koalíció majdnem bizonyosnak látszik, véleményünk szerint, s Tisza és Ghiczy minisztersége kérdésen felülinek. Sennyeit, mondják, szinte bevonni kívánják az új kabinetbe, mégpedig a pénzügyi tárcával. Miniszterelnöknek Szlávy maradna meg. Arról is van szó, hogy Tisza Kálmán csupán a belügyi tárcára kész vállalkozni s némelyek már azt is tudni vélik, hogy Ghyczy Kálmán vallás- és közoktatásügyi miniszter leend.

Mi biztos kútforrásból állítjuk, hogy ez mind csak tapogatózás s eddigelé a fentebb elmon­dottak is csak találgatás - de a legtöbb alappal bíró találgatás.

Egypár nap múlva meghozza rá a király elhatározása a feleletet: hogy jól találgattunk-e?

Addig is kívánjuk, hogy azok, kik közel állanak a trónhoz, tanácsosai a királynak s azon helyzet­ben vannak, hogy egy nemzet kívánatait tolmácsolják, jól gondolják meg, mi a köteles­ségök, midõn az egyikrõl beszélnek a másiknak, s jól gondolják meg, hogy ha pártfogultságból s önzésbõl megrövidítik az egyiket, vétkeznek a másik ellen is...

12. sz., március 20.

BUDAPEST, MÁRCIUS 20.

Az alább közlöttekbõl láthatja az olvasó az alkudozások menetét az ide-oda kapkodás szomorú eredménytelenségével. Tisza Kálmán olyan föltételeket szabott a miniszteri tárca elfogadá­sához, aminõket kellett szabnia, hogy pártja elõtt meg ne semmisítse magát, s amiket a Deák-pártnak nem lehetett elfogadni anélkül, hogy önmagát meg ne semmisítse önmaga elõtt. Tisza Kálmán mintegy felhatalmazást akart kapni megváltoztatására a jelenlegi alapnak, melytõl véleményünk szerint nemzetünk élete függ. E tárgyról elmélkedve fontos Lónyay grófnak Andrássyhoz intézett levele, melyben a 67-iki alap érintetlenségét felbolygatni leginkább azon okból rosszalja, nehogy a birodalom Lajtán-túli része is felbonthatónak kezdje azt tartani.

Egyébiránt ezek sokszor megvitatott dolgok már, s nem akarjuk vitatni: Tisza Kálmánnak-e vagy nekünk és Lónyay grófnak van-e igazunk az alapra nézve; ezúttal csak azt akarjuk konstatálni, hogy Tisza és Szlávy is helyesen cselekedett pártja szempontjából, midõn egyik sem mehetett túl azon a vonalon, melyen a pártelvek tilalomfája képez véghatárt.

Meghiúsulván a tágabb koalíció, Szlávy most egy szûkebb, a 67-iki kiegyezési alapon álló pártok vezéreibõl összeillesztendõ kormányt igyekezett létrehozni: de Ghiczy Kálmán szinte vonakodott miniszterséget elfogadni Tisza nélkül, s legkivált azon okból, mert állásának szilárdsága semminemû eszközökkel nem volna garantírozva azon irányban, melyet a szabadelvû reformok mezején kitûzött s mely irányban Magyarország hanyatló egzisztenciáját kiemelni reményli.

A miniszterelnök ezúttal a legutolsó eszközhöz folyamodott és Sennyey bárót kínálta meg miniszterséggel. Az is tagadó választ adott s annyira nem kívánt alkudozni e tárgyban, hogy a szerdán õt meglátogató miniszterelnököt betegség ürügye alatt magához sem bocsátotta.

Most tehát újra ott vagyunk, ahol voltunk. A méltán elkeseredett miniszterelnök újra benyúj­totta az összes minisztérium lemondását, s azt õfelsége most már el is fogadta. Õfelsége egyáltalában szép jelét adta alkotmányos érzelmének ezen zavaros kérdésben, mely ki tudja, miként fog végzõdni: nem vágott eléje fejedelmi szavával a dolgok menetének, hanem hagyta mûködni a közvéleményt, mely azonban nem érlelt meg semmit.

13. sz., március 27.

BUDAPEST, MÁRCIUS 27.

Amit már hinni sem mertünk, az történt meg, midõn Ghyczy Kálmán váratlanul elfogadta Bittó elnöklete alatt a pénzügyi tárcát. Nagy áldozat volt tõle, minõt kevés ember volna képes meghozni a nemzetnek. Ghyczy Kálmán elhagyta pártját, melynek vezére volt, belépett oly minisztériumba, melynek tagjai elv-ellenesei, és vállalt olyan tárcát, melynek vezetésében még eddig minden államférfi elkoptatta magát és népszerûségét, és elvállalta csupán azért, mert mint õ maga mondja: látta, hogy még olyan ember sem akadt a pénzügyre, aki azt olyan rosszul fogná vezetni, mint õ. Elfogadta, kivált midõn õfelsége egyenesen hazafiságára hivatkozott, de oly föltétellel, hogy amennyiben közte és nézetellenes minisztertársai között nézetkülönbség merülne fel némely más természetû ügyekben, elõre kijelenté úgy az uralkodónak, mint a nemzetnek, hogy csupán a pénzügyi dolgokért, nem pedig az összes minisztérium tetteiért vállal felelõsséget. Ebbõl világos, hogy Ghyczy azáltal, miszerint a kormányba lépett, elvei valósításáról nem mondott le, hanem belátván az idõk ránk nehezedõ súlyos balkezét, egy darabig szegre akasztotta a küzdelem szerepét, s vállát nekivetette a roskadozó állam­épületnek, hogy õ is támogassa; mert igaza van az új miniszterelnöknek, hogy elõbb teremtsünk pénzt, s akkor beszélhetünk csak jó politikáról.

Hogy sikerül-e Ghyczynek is jó pénzügyet teremtetni, az kérdés, mely ütközhetik lehetetlen­ségekbe is, de mely szerencsésen keresztül is vihetõ, mert Ghyczy kitûnõ kapacitás volt a pénzügyekben mindég, s rendületlen becsületessége, vasszorgalma, nemes iparkodása s ismert takarékossága mindenesetre olyan tulajdonok, melyek sok jót ígérnek; de ha nem sikerül is az óriási feladat, mely a nemzet harmadik újjáteremtése lenne, annyit bizonyosan elérünk, hogy Ghyczy legalább kitanulmányozza a hibákat, amik elkövettettek, felfedi, amint ígérte, õszinteséggel a nemzet elõtt minden fillérnek hovafordítását, szóval az egész helyzetet, nem fog eltitkolni sem jót, sem rosszat, mint azt elõdei tették: az pénzügyi politikája az igazság és õszinteség politikája lesz - melyet lehetetlen minden magyarnak nem üdvözölni tiszta szívvel s szerencsét nem kívánni Ghiczy Kálmán nemes törekvéseihez.

Még mi is, kik vezérünket vesztettük benne, csak örülhetünk az olyan veszteségnek, mely a hazának bõven kamatoz egyebütt.

14. sz., április 3.

RÖVID SZEMLE

A politikában a válság lezajlott vihara után beállott a szélcsend. A ház eloszlott a húsvéti ünnepekre, a miniszterek pedig hozzáfogtak az új munkához, s a kohóban zajtalanul tüzesítik most a törvényjavaslatokat, mikkel a regeneráció után a házat meglepni szándékoznak. Még a hírlapok is visszatértek az üres szalmacséplés unalmas medrébe, s legtöbbje még most is a válság emlékein kérõdzik. Legfontosabb esemény a 48-as párt beleolvadása a Mocsáry-féle közjogi ellenzékbe, de mely szinte nem sokat lendít, legalább egyelõre, az eseményeken. Nemsokára azonban beállnak az eseménydúsabb napok, ti. midõn a költségvetés megállapítása tekintetébõl összeül a delegáció. Óhajtandó volna, hogy ez alkalommal szigorúan megrostáljon a delegáció minden tételt, s hol csak lehet, takarítást eszközöljön, mert bizony szegény emberek vagyunk az idén.

A BÉKEBÍRÁKRÓL

A 21-es bizottság kebelébõl kiküldött 9-es albizottság bevégezte munkálatát, mely minden­esetre nagy horderejû, s igen sok helyen gondos szakavatottsággal jelöli ki ama intézményeket, miket célszerûsíteni, miket eltörülni, másokat viszont olcsóbbakká alakítani vagy helyettök újakat behozni lehetne.

De legfontosabb, amelyrõl ezúttal akarunk szólani, a törvényszékek kevesbítése és a békebírói intézmény behozatalának javaslatba tétele. Legfontosabb, mert az igazságszolgáltatás azon kapocs, mely az államot összetartja, s mely az állampolgár lételét, vagyonát biztosítja. Tehát legelsõsorban is erre kell, hogy figyelmünket fordítsuk. A békebírói intézmény, melyet a bizottság javasol, papíroson jól veszi ki magát, hanem az életben nem válik be; két okból.

Elõször mert ingyen nem is fogunk ügyes békebírákat kapni, annál kevésbé, mert néhol az országban egész környékeken alig van egy-két ember, aki akár gyakorlati, akár némi elméleti ügyességgel bírna, habár apróbb ügyeknek is olyatén elintézésében, minõt az igazság géniusza követel, s minõ elintézésben az állam, ki igazságszolgáltatási jogát bizonyos pontig a békebíró kezeibe tette le, megnyugodhatnék.

Azon odavetett vélemény, miszerint a békebíró úgyis csak apró-cseprõ (bagatelle) ügyekben intézkedhet, szerintem helytelen: mert a vagyoni állapot fokozataihoz képest az összeg nominális értéke változik. Azaz: a szegény embernek van legtöbb 20-30 ftos ügye, s ezeknek az képviseli vagyonuk jelentékeny részét, mely fölött a bizottság javaslata szerint az ahhoz nem értõ békebíró fogna dönteni.

Másodszor semmi sikerre nem vezethetõ azért, mert népünk természetében megvan az a rossz oldal, hogy bele nem nyugszik kötelességébe, s ha 15 fórum volna, rendesen 15 fórumon apellál­ná meg ügyét. Ezt a makacs ragaszkodást igaz vagy képzelt jussához nem szabad kifeled­ni a számításból; s ha aztán tekintetbe vesszük azt is, hogy a békebíró, mint ilyen, csak úgy és akkor ítélhet, ha a felek kimondandó ítéletébe elõre beleegyeznek, bátran következ­tetjük, hogy a békebíráskodás nem emelkedik nagyobb jelentõségre, mint az eddigi községi bíráskodás, és sem a pörök, s következésképp sem a királyi bírák célbavett apasztását nem eredményezné.

Sokkal életrevalóbb eszméje a bizottságnak az, hogy a közigazgatási járási tisztviselõk ruháztassanak fel bizonyos ügyekre nézve, minõk a tiszta követelések, a rendõri ügyek, de legkiváltképp a légiónyi becsületsértési pörökre nézve önálló hatáskörrel. Ez felényire apasztaná a bírák munkáját.

De ami véleményünk szerint a legkívánatosabb volna minden tekintetben, az: az ügymenet egyszerûsítése, illetve a mostani perrendtartás módosítása.

15. sz., április 10.

POLITIKAI SZEMLE

A politika mezeje megint üres. Ha az igazat meg kell vallani, egy hét óta semmi sem történt. Az ünnepeket mindenki, tehát még az államférfiak is arra használták, hogy pihenjenek, kivévén Ghiczyt, ki szorgalmasan dolgozik egy nagyobb munkálaton, mely az összeülendõ ország­gyûlés elõtt fel fogja tárni pénzügyi helyzetünket. Ziczy miniszter Fiumében, Trefort pedig az iskolák tanulmányozása céljából szinte a külföldön utazgat. De amennyiben a politikusok szája még sem lehet becsukva soha s valamirõl okvetlenül kell beszélniök, annyiban képezi a közbeszélgetés tárgyát leginkább a király válasza és Andrássy Gyula körjegyzéke a pápához, mely õszentsége királyunkhoz intézett levelére és a püspökökhöz menesztett enciklikára küldetett feleletül.

A lapok, jóllehet sem az egyiknek, sem a másiknak tartalmát nem ösmerik, hinni szeretnék, hogy õfelsége levele határozott hangon van írva; mi népiesen azt jelenti, hogy a király odamon­dogatott a pápának. Mi az ellenkezõt gondoljuk s azt hisszük, hogy ez egyszer király õfelsége kicserélte magát Andrássyval s õ simítja el diplomatikus, finom és ildomos levelével, amit Andrássynak körjegyzékében szükséges volt kellõ határozottsággal hangoztatnia, ha ugyan szükséges volt.

Mondják, hogy nemcsak õfelsége levele bír magánjelleggel, hanem Andrássy említett jegyzéké­nek tartalma sem jön napvilágra s a »Veres könyv«-ben²

Egyáltalán okunk van föltenni egyrészt Andrássy szabadelvûségérõl, másrészt tapintatos­ságá­ról, hogy ez ügyben is úgy járt el, hogy a kecske is jóllakjék, meg a káposzta is megmaradjon.

Nem vagyunk barátai sem az olyan politikának, mely a katolicizmust merõ divatos mániából, népszerûség-hajhászatból olyan kendõnek nézi, amibe beletörülheti a maga szennyét, de viszont nem vagyunk olyan katolicizmusnak sem barátai, mely gátló falat képez a szabad­elvûség útjában.

A külügyminiszternek nem az a kötelessége, amint sokan hiszik, hogy a szabadelvûséget ráerõszakolja az állampolgárokra; hanem csak hogy annak útját egyengesse az állampolgárok elõtt; sem pedig nem lehet feladata bármely egyház ügyeibe nyúlni, hogy azokat eltiporja egy más ügy kedveért, hanem hogy azokat annyira kiegyeztesse, hogy megférjenek egymás mellett.

De errõl elég ennyi, annál is inkább, mert ez úgyis az osztrák sógorék dolga, kiknek mindig kell valami bajuknak lenni: e tekintetben csak a spanyolok által múlatnak felül, kikrõl szomorú hírek érkeztek. Mivel már évek óta nem bírják önönmagukat fölfalni az irtó belharcokban, most megint neki készülnek harapni a sokszor eldobott savanyú körtének, a királyságnak. Serrano köztársasági elnök hír szerint alkudozásba lépett a bécsi és berlini udvarokkal, Alfonz infans (fõherceg) Izabella elûzött királyné fiának trónra emelése iránt. Izabella fia most 17 éves s Bécsben jár oskolába.

Figyelemre méltó még a kontinensen Rochefort (híres francia hírlapíró) menekülése szám­ûzetése helyérõl, honnan egy angol lobogót viselõ hajó szállítá el. Az angol kormány azonban tagadja, hogy a hajó angol lett volna, s erõsen bizonygatja, miszerint francia volt s az angol zászlót jogtalanul viselte. A francia kormány pedig nem akarja elhinni s emiatt komoly jegyzéket is menesztett Angliába azon stílben, hogy az angol kormány szántszándékosan szöktette el Rochefort-t, kitõl rossz lelkiismeretök úgy fél, mint az ördög a tömjénfüsttõl. Különben el lehet várni, hogy ebbõl a szellemi verekedésbõl nem lesz igazi hajbakapás, annak dacára sem, hogy az angol válaszjegyzéket drukkolva várják Mac-Mahonék. Hanem azért a nagy baj mégis megvan. Rochefort veszélyes ellenség bármely világrészben van is, ha szabad lábon van, a francia köztársaság mai alacsonylelkû intézõi számára.

16. sz., április 17.

A MEGYÉKRÕL

A húsvét utáni ülésszak kell hogy a munka és nem a meddõ viták kezdete legyen. Tömérdek a dolgozni való. Irtózatos azon mulasztások száma és minõsége, miket kormányférfiaink és az országgyûlés elkövettek. Egyik jól értesült helyi lap megbotránkozva írja le az ország pénzügyeinek helyzetét Kerkápoly alatt, amint az most kitûnt, miután Ghiczy pénzügyminiszter az azelõtti helyzetet is tanulmányozta, hogy az ezutáninak irányt adhasson. Sokszor úgy állt már az ország, hogy csak három napra fedezhette szükségeit. Ilyen helyzetben aztán Ker­kápolyi kénytelen volt mindenféleképp okoskodni, hogy az ország életét napról napra tengesse, s ezen okoskodásban annyira bebonyolította az ügyeket, hogy ember legyen, aki kimászik a zavarból. Lehet, hogy Ghiczy az az ember. De nemcsak Kerkápolyi után maradt ilyen rendetlenség, hanem Tisza Lajos után is. A mostani miniszter, Zichy olyan aktákra akadt, mik még 1870-ben lettek elintézve vagy szentesítve a király által, és még a mai napig is ott ette õket a por; mit még lesöpörgetni sem értek rá, de nem dologkerülésbõl, mert a minisztérium tisztviselõi, s ezt egyáltaljában el lehet az egész ország közigazgatási közegeirõl mondani, eleget dolgoztak és dolgoznak, csakhogy fájdalom a rendszer olyan rossz, hogy munkájoknak nemcsak hogy látszatja nincs, hanem teljességgel inkább rossz, mint jó hatása van elannyira, hogy némely esetekben bízvást el lehet mondani azt a tréfás közmondást, amit Angliában alkalmaznak a szorosan magokat az alkotmányhoz tartó királyokra: az alkotmányos király nem tesz semmi rosszat, mert semmit sem tesz.

Tehát a rendszer az, mely közigazgatásunkat s ezzel együtt az egész államgépezetet meg­zsibbasztja, az államgépezet küllõibe fogódzik s gátolja forgásában. A rendõri igazgatás botrá­nyos, az államutak iszonyú költekezések dacára is végképp rosszak, az adóbehajtás annyira lassú és bizonytalan, hogy az állam ezen kétségkívül fõjövedelmére számítani biztosan nem lehet, a népnevelés az önálló tanfelügyelõségek alatt nevetséges lábon áll, s még maga a törvénykezés is egyike a legutolsóknak Európában. Csak néhány nap óta is a sajtóvétségekre a lehetõ legnagyobb hatáskörrel felruházott esküdtszéki intézmény olyan két bakot lõtt, minõre csak Franciaországból emlékszünk, midõn másfél év elõtt egy orgyilkost felmentettek azon indokból, mert a meggyilkolt porosz születésû volt. E két botrányos ítélet az, mit a kassai és a pozsonyi esküdtszékek hoztak (az utóbbit a Nyitra megyei tisztikar Simonyi Iván szerkesztõ elleni ügyében).

A mai naptól fogva senki sem kételkedhet többé rajta, hogy a mi népünk nincs még megérve bizonyos más nemzeteknél nagy szolgálatot tevõ, de a mi mûveltségünket messze túlhaladó intézmények élvezésére. A fokonkénti, habár gyors haladásban is még senki sem kopott el, de az ugrásokban már nem egy embernek roppant meg a dereka. Haladjunk, ha lassan is, de biztosan, ez a mi elvünk, de ne ugráljunk divatból egyes elõrehaladott nagy nemzetek után; mert az átugrott térnek mélység a neve. Már Montesquieu régen megmondta, hogy: a bölcs politika nemzedékek mûve, kik mindennap egy lépést tesznek a célhoz, nem törekedve egy perc alatt egy ugrással érni oda.

Mainap már odajutottunk, hogy ezt belátjuk, és ez már magában is nagy nyereség, mert hisszük, hogy tettek fogják követni a belátást.

Az sem szenved kétséget, hogy ha új épületet akarunk vagy építeni vagy megszilárdítani, azt alulról kell kezdeni: s így az államháztartás célszerûsítésének elõmozdítója is legelsõ esetben csak a megye lehet.

Erre nézve kívánjuk olvasóinkat egyelõre a 9-es bizottság munkálatával és terveivel megismertetni.

Ezen terv szerint a megyei fõispánság megszûnik méltóság lenni, hanem sok képességet és nagy munkálkodást igénylõ hivatallá lesz. A fõispán a kormány által kinevezett feje lesz a megyének, ki többé nem lévén a felsõháznak tagja, a megye székhelyén lesz köteles lakni s vezetni a közigazgatást az állandó bizottság élén, melynek elnöke lesz. A 9-es bizottság terve szerint az állandó bizottmány helyét fogja pótolni a nehézkes közgyûlésnek apellatorium foruma lesz minden a megyénél felmerült ügynek. A tanfelügyelõség és az adóhivatal a megye fennhatósága alá helyeztetik s az adóbehajtás a községi közegek által a megye felelõsségére fog eszközöltetni. Az iskolaszéki ügyek is az állandó bizottmányhoz lesznek föllebbezendõk.

Hogy mint fogják ezt tudni összeegyeztetni egymással, arról a bizottság nem nyilatkozik részletesen. De reméljük, hogy erõs akarat s egy kis praktikus életnézet hatalmas munkatársa lesz az országgyûlésnek, mely sohasem tehetett nemzetének oly hasznos szolgálatokat, mint most tehetne, ha félretéve a pártgyûlölséget, miniszteri helyeslõ vagy haragos szemhunyorítást, baloldali ellentmondási viszketeget, csupán az ügyet tekintené, midõn az ügyrõl tanácskozik.

17. sz., április 24.

POLITIKAI SZEMLE

A lefolyt hét politikai medrében legtöbb vizet zavart a lapunk múlt számában is említett azon rendetlenség, melyet Kerkápolyi miniszter után találtak. Ez volt a hírlapok vezércikkeinek és a politizálási pletyka kedvenc, de szomorú tárgya. Már azon aggályos hír is keringett, hogy Ghyczy maga is lemondott a reményrõl, az ország pénzviszonyait jobb karba helyezni. S ezt leginkább konzervatív sennyeysták hirdették gúnyos és öntelt arccal. Ez azonban szerencsére nem igaz. Ghyczy nem vesztette el reményét a jövõre nézve, s nekünk sincs okunk elveszteni reményeinket Ghiczyre nézve. Mindenesetre nagy érdekeltséggel nézünk eléje mûködésének, s sokat helyezünk annak sikerüléséhez azon körülményre, milyen állást fog elfoglalni egy önálló magyar nemzeti bank létesítésének közóhajával szemben, mert csakugyan minden azt igazolta eddig, hogy önálló bank nélkül sohasem mehetünk semmire.

Az, hogy Ghyczy mindjárt kölcsönnel kezdi sivár pályáját, nem ok aggodalomra, mert hisz semmibõl csak az isten volt képes teremteni a világot - s embertõl emberfölöttit várni nem lehet.

Az országgyûlés a lefolyt napokban elfogadta a közjegyzõségrõl szóló javaslatot, melynek fõbb pontjait már régebben ismertettük. Ennek letárgyalása után az ügyvédséget fogják szabályozni, amire szintén nagy a szükség, mivel e kaszt egy idõ óta annyira elszaporodott, s annyit és sok olyat enged meg magának (tisztelet a kivételnek), ami éppen nem hivatásuk. A mai állapotában az ügyvédség úgy tûnik fel, mint a perlekedõ felek lenyúzásának furfangos mestersége, s aki ügyvéd kezére kerül, már elõre keresztet vet magára. A tárgyalásra kerülõ javaslat fõ irányelvei mindenekelõtt még jobban megnehezíteni az ügyvédek szaporodását azáltal, hogy több tanulmányt s kétévi gyakorlat helyett négy évit követel. Eszerint húsz teljes évig fog kelleni tanulni annak, ki ügyvédi pályára vetemedik. Másodszor meg lesz határozva, hogy egy törvényszék területén hány ügyvéd mûködhet, azon túl nem szabad többnek, mi által elérhetõ lesz, hogy amennyiben kevesebb lesz az ügyvéd, több lesz a pörük, minélfogva becsületes, egyenes úton is megélhetnek valamennyien, nem levén kénytelenek a szükség nyomása alatt szép hivatásukat ahelyett, hogy az emberek hasznára fordítanák, azok megkárosítására s kijátszására alkalmazni. Továbbá behozatik a törvényszéknél is a szóbeliség, mi által nemcsak sok idõt gazdálkodik meg az igazságszolgáltatás, hanem a pör is gyorsabban dõl el, és végül, ami szinte fontos és felette kívánatos, az ügyvédi díjakra tarifa állíttatik fel, nehogy a felek tájékozatlansága ki legyen téve, amint az napirenden van, lelkiismeretlen zsarolásoknak.

A delegáció is e héten jött össze, hogy a jövõ évi költségvetést megbírálja; õfelsége, ki már azóta vissza is utazott Bécsbe, kifejezte abbeli reményét, hogy az állam érdekében mindent megtesznek, amit a hazafiság és ésszerûség megkíván.

Az állam legnagyobb érdeke most a takarékosság. Ezt hangoztatjuk mi is és az egész ország.

De ez alatt sem mi, sem az ország nem értheti azt, hogy fösvénykedjünk a közügy és jöven­dõnk rovására, de értjük alatta azt az ésszerû takarékosságot, mely meg tudja különböztetni, mi szükséges és mi fölösleges, mely ott nem kíméli a nagy összeget, hol az válik hasznára, ha nem kíméli, de ahol kára nélkül nélkülözhet, ott még a garast is óvakodva adja ki.

18. sz., május 1.

POLITIKAI SZEMLE

Az országgyûlés bizottságai most egy felette fontos tárgyról, »a képviselõválasztási törvény kijavításáról« tanácskoznak, s maholnap az országgyûlésen is errõl lesz szó. Az alkotmányos államéletben a legnagyobb horderejû kérdések egyike kétségtelenül ez. Mert sok, majdnem minden attól függ, miként választja a nép azokat, kik a törvényhozásban képviselik. A magyarországi pártok között ez a kérdés olyan, mint a taplóba dobott égõ üszög, egyszerre meggyújtja a pártviták kanócát. El lehetünk készülve ismét zajos jelenetekre, miket csak ritkán a meggyõzõdés, gyakrabban a divatos népszerûséghajhászat idéz fel. Tökéletesen meg vagyunk róla gyõzõdve, hogy a legdemokratikusabb, legszebb elv az lenne, ha minden ember szavazhatna képviselõjére, s ezáltal minden parányi élõlénye az országnak részt vehetne a törvényhozásban. De vajon elérhetõ volna-e ez Magyarországon, hol mint tudva van, a kevés válogatott választók sem bizonyultak olyanoknak, kik meggyõzõdésük szerint, az igazság s becsület sugallatából teljesítenék szavazási polgári kiváltságukat. Aki a múlt idõk tapasztalatait meghányja s figyelembe veszi, az bizonyosan azt fogja mondani, hogy a választási alapnak nem szélesbítését, hanem szûkebbre szorítását kellene inkább eszközölni. Az azonban mindenesetre szükséges, hogy szorosan és világosabban, mint eddig volt, határozzák meg, ki a választó, nehogy az összeíró bizottságok ismét annyi igazságtalanságot kövessenek el a közügy rovására, mint eddig. A korteskedésnek is nem ártana végképp útját állani. Azt megnyugvással hallottuk, hogy a 48-iki törvény lesz az alap a választási törvény módosításában, illetve javításában, mert adja isten, hogy az igazán javítás legyen.

*

Mint a lapokból olvassuk, a miniszterek az utóbbi napokban gyakran megfordultak miniszter­társuknál, Ghyczy Kálmán pénzügyminiszternél, ki õket különösen azért hívta magához, hogy velök együtt az egyes tárcák budget-jét részletesen és tüzetesen áttanulmányozza, s magának azon különbözõ pénzügyi kérdések állásáról alapos tájékoztatást szeretten, melyek az egyes tárcákkal kapcsolatban állanak. Ismervén a pénzügyminiszter úr páratlan szorgalmát, azon reményünket fejezhetjük ki: hogy a legközelebbi idõben várható jelentése az ország pénz­ügyeinek állásáról minden tekintetben hiteles és alapos leend.