1895
CIKKEK, TÁRCÁK

A LULU VENDÉGEI

A hercig kis Lulu (Meszlényi tisztelt képviselő úrról van szó) néha nagy demokrata (amikor eszébe jut, hogy Kossuthné Meszlényi leány volt), néha nagy arisztokrata (amikor eszébe jut Fejér megyei ősi fészke), néha nagy klerikális (amikor a püspök bácsijára gondol).

Egy ilyen püspök bácsijára való emlékezésekkel teljes idõszakban volt a Pulszky Ágoston zurányi követválasztása, minél fogva a hercig kis Lulu leutazott ellene korteskedni s a klerikális ellenjelölt zászlóit támogatni. Ama községben, ahol mûködési székhelyét felütötte, nem lévén vendéglõ, egy jómódú Kácser nevû paraszthoz szállt, kit leginkább ajánlottak neki, mint vendégszeretõ szíves embert.

A parasztgazda nyájasan fogadta a nagyságos képviselõ urat, még a helyét is megfújta, füstölt a kémény egész nap, gyilkos kések alatt sikongatott lúd, malac, csirke. A kis Lulunak minden ízlett, s egész jókedvûen járta a falut s kapacitálta a lelkeket Pulszky ellen, magát a gazdát is megpróbálta, de az ellenszegült:

- Mindenben parancsoljon a vendégem, amim van, csak a szavazatomat ne kívánja.

A gazda lutheránus volt, tehát Pulszkyra szavazott, és Pulszky mellett korteskedett. De a gazda magyar is volt, és éppen ezért nem tagadta meg gazdag vendégszeretetét az ellenfél kortesétõl, Meszlényitõl.

A gyõzelem után, ti. a Pulszky gyõzelme után, a hercig kis Lulu is fölszedte a sátorfáját s a gazdának megköszönvén a vendéglátást, egy tíz forintos bankót nyomott a markába, de Kácser uram indignálódva utasította vissza:

- No, csak az kellene, hogy a nagyságos úr fizessen. Van énnekem hála istennek elég pénzem. Majd bizony engedem magam csúfságba hozni. Teszi vissza mindjárt azt a bankót. Majd ha én elmegyek a nagyságos úrhoz Budapestre, ugye a nagyságos úr se vesz el tõlem pénzt?

- De nem ám - szólt Meszlényi, és visszatette a banknótát.

Ebben végzõdött a szívélyes búcsúzás. Azóta elmúlt egy-pár hónap, midõn a legközelebbi napokban csengettek a Meszlényi budapesti szállásán.

Meszlényi éppen otthon feküdt a díványán, és a Fejér megyei õsi fészkérõl gondolkozott (tehát arisztokrata volt), midõn a csengettyûhang után kíváncsian nézett a megnyíló ajtóra, amelyen belépett fölpakolt ládákkal és batyúkkal Kácser uram, a Pulszky kortese, kedves oldalbordájával, három felnõtt hajadon leányával és a fiú kölykökkel.

- No, kedves nagyságos uram itt vagyok. S olyan igaz, amint élek, hogy itt maradok három napig.

A kedves kis Lulu szerette volna a pokolba küldeni a reconnaisance vizitet, de eszébe jutván a Kossuth családba jutott Meszlényi leány, hirtelen felölté demokrata mosolyát, s elfogadta jó képpel a vendégeket, kiket három nap óta traktál és hurcol ide-oda, még a képviselõház karzatára is elhozta tegnapelõtt.

Természetesen a folyosókon mindennap száz meg száz ember kérdi Lulutól:

- Nos, hogy vannak megelégedve a vendégeid?

Lulu bosszúsan felel valamit, mert ilyenkor a püspök bácsijára gondol, ergo: mint klerikálist bántja, hogy lutheránus eretnekeket és Pulszky korteseit kell vendégelnie.

KÉT SZOBA

Két történelmi szoba. Ezekben játszódott le az utolsó kormányválság.

Ennek történetét részletezni nem a mi feladatunk, se kikutatni miért, hogyan, ki által bukott el a kormány.

Ezt magok a szereplõ államférfiak is inkább csak sejtik s a kulisszák mögül kiszivárgó hírekbõl kombinálják, mint a gyerekek szokták mutogatni az ujjaikon a szegény õzecske sorsát:

- Ez meglátta, ez meglõtte, ez megnyúzta, ez megsütötte, ez meg megette.

Akárhogyan volt is, az bizonyos, hogy e két szobában, melyeket képeink ábrázolnak, dõlt el a válság. Persze képeinken a válságból semmi se látszik. Ha megszólalhatnának azok a bútorok! De õk hallgatagok maradnak. S csacska fonográf nincsen köztük, mely összefogdosta volna az érdekes beszélgetéseket.

A két szoba közül az egyik a királyé. Ebbe hozatta fel az ünnepek alatt tanácsra a nagy országtartó urakat, az »ország eszeit«, mert a mi királyunk ugyancsak komolyan veszi az alkotmányt, a nemzet akaratát és a saját kötelességeit. Ha az elõdje (V. Ferdinánd) abban fakadt ki egy ízben »Hiszen uralkodni könnyû lenne, csak azok az aláírások ne volnának«, õ éppen megfordítva, az aláírásokat tartja könnyûknek, és az uralkodásnak alulról úgyszólván semmiségeknek látszó feladataival küszködik vasszorgalommal és puritán lelkiismeretességgel.

Ebben a szobában voltak a kihallgatások. Ide lépkedtek sorba a meghívottak, s feleltek a király által tett kérdésekre:

- Mit tart ön a fúzióról?

- Mi a véleménye a helyzetre nézve?

- Hogyan gondolja ön a megoldást?

A király állva fogadta a belépõt, s néhány lépésre eléje ment, de nem olyan közel, hogy kézfogásra kerülhetne a dolog. A magyar király nagyon nagy úr s bizonyos irányban ridegen fenntartja a királyi méltóságot. A belépõt kitanították az elõszobában, hol kell megállnia a király szobájában. Ott aztán megállt és fõhajtással várta a kérdéseket.

Õfelsége csak a legbizalmasabb minisztereit ülteti le, azokat is ritkán. Tisza Kálmán szokott volt ülve referálni kormányzása vége felé, s ez különös kegy volt. A feszesség azonban még mindig nagy maradt.

Otthonosan a királynál alattvaló nem lehet. Csak Deák Ferenccel történt meg, hogy a király audiencia közben megbíztatgatta:

- Gyújtson rá, kedves Deák.

A király németül szokott beszélni minisztereivel, amely nyelven jobban fejezi ki magát, s inkább megérti a néha eléggé komplikált elõterjesztéseket. Az efféle kihallgatások is németül folynak, ez alkalommal elõször ment a kihallgatás magyarul.

Az urak így egyenként járulva a felség elé nem öltöznek díszruhába, nem kuruc dolmányt, mentét, hanem csak frakkot öltenek. Néha a viszonyokhoz képest ketten, hárman is mennek egy s ugyanabban a frakkban. Így történt például a júniusi válságnál, midõn a miniszterelnöki palotában úgyszólván permanens volt a kormányférfiak tanácskozása, és a király majdnem minden félórában áthívatta a szomszédból hol Fejérváryt, hol Bánffyt, hol Wekerlét.

A meghívottak jöttek-mentek a király parancsára, de minthogy frakkja csak Wekerlének volt (a többiek mind messze laktak a városban), a boldog frakk igen sokszor megfordult napjában a rezidenciában különféle nagyurakon.

A király kérdez az így meghívott tanácsosoktól, de õ maga nem fejezi ki nézeteit.

Néha tesz egy-egy észrevételt, s aztán megint beszélni hagyja az illetõt, s ha valami megragadja a figyelmét abból, amit mond, ruganyos léptekkel siet íróasztalához és följegyzi. De mindezt állva, gyorsan.

Ha a kérdés kimerült, könnyed fõhajtással int, a sarkantyúját összeütve. Ez az audiencia végét jelenti.

Természetes, hogy e tanácskozások nagy része csupa forma. A királynak megvan már a maga terve, de meg akarja adni az eljárásnak az alkotmányos csínyját-bínját.

Az »ország eszeinek« örömet okoz, ha kibeszélhetik magokat e varázslatos szobában, a királynak pedig nem kerül semmibe.

S mekkora öröm ez!

A beteges báró Huszár Károly csak egyre azon fohászkodott a kihallgatás elõtt való napon:

- Istenem, istenem, csak elõ ne fogjon a köhögés a király jelenlétében.

Egy marék titkos tanácsos pedig egész órákig ostromolta a nagy pillanat elõtt Pápayt, hogy kivegye tõle mi hát a király szándéka, mert éppen azt szeretné neki tanácsolni.

*

A másik szoba a miniszterelnöki palotában van. Ebben folyt le a válság másik döntõ része.

Ez már kedélyes szoba. Itt szivaroznak, pertu beszélnek és disputálnak.

S e kóválygó kékes füstbõl bontakozik ki egy darab a történelemhez.

Itt folyt le a nyolcak tanácskozása, akiket a király jelöltje, Khuen-Héderváry hítt össze, hogy a fúzió megcsinálásának megnyerje.

Szegény jó horvát bán! Júniusban nem hitte, hogy a szabadelvû párt haragszik rá, és elvállalta a kabinetalakítást.

Most pedig nem akarta elhinni, hogy a szabadelvû párt szereti, és nem vállalta el a kabinetalakítást.

Különben volt, ahogy volt, kár firtatni. Ami volt, elmúlt, a király visszautazott Bécsbe, a bán elpályázott Zágrábba, Wekerle Dánoson fiatal csikókat nevel, Széll Kálmán a szimentáli tehenei mellett ábrándozik; az akkori eleven napokból nem maradt meg más a maga formájában, csak ez a két szoba.

Úgy értem, hogy a bútoraival egyetemben, mert e bútorok, e székek és szekrények állandóbbak, nem olyan törékenyek, mint a miniszterek.

...Pedig azokat csak egy bikfic asztalos csinálja, emezeket pedig egy király...

VACSORA A KÖLTŐNÉL

Jókai Mór február 19-én, múlt kedden töltötte be hetvenedik esztendejét, s erre a napra, mint õ mondá, »gyászvacsorát« adott. Ritka fehér asztal látott még Magyarországon ilyen illusztris társaságot. A nagy költõ íróbarátain kívül ott voltak a legnagyobb élõ államférfiaink is, Tisza Kálmán, Szilágyi Dezsõ, Csáky Albin gróf. Ott volt a mostani miniszterelnök, báró Bánffy Dezsõ és a kultuszminiszter Wlassics Gyula. Jókai rendes ebédlõje kicsiny lett volna a társaságnak, tehát a földszintre költöztek le a vacsorához, a Feszty e célra feldíszített híres mûtermébe, ahol a »Magyarok bejövetele« készült.

Kár, hogy nem volt sztenográfus, aki feljegyezte volna a sok tósztot. Mert sok tószt volt, habár minden ember érezte, hogy »borotvák közt« van; gúnyoros kritizáló közbeszólások, röpke nyilak csak úgy zúgtak a levegõben. Magyarország legnagyobb elméi legfrissebb és legmalíció­zusabb szellemei ültek itt egy rakáson.

Fejedelmi mulatság volt ez. A kappannál (aki az egyedüli parlamenti egyéniség a holt állatok között) Horváth Gyula kezdte meg a Jókai érdemeit magasztaló tósztokat, szép, lendületes pohárköszöntõvel, mire Jókai felelt, körülbelül ezeket mondva:

»Hetven évet éltem, de úgy rémlik elõttem, mintha kétszer éltem volna. Egyszer már volt hazám, azután nem volt egy darabig, vagy ha volt, nem az volt - most másodszor megint az a régebbi hazám van, amelyik szabad, boldog.

Egyszer már volt családom, de meghalt, egyedül maradtam. Most újabban megint van családom.

Mikor azokat a híres pontokat megcsináltuk azon a bizonyos március 15-én, Degré Alajos valahol a külföldön járt, és mire õ hazajött, minden kívánság meg volt már pengetve, kikiáltva. De néki mégis kellett volna még valami. Sokáig gondolkozott, míg végre kitalálta:

- Követelem a só árának leszállítását.

Ez akkor volt. Most félszázad múlva megint így van. Boldog vagyok, mert még egyszer megélhettem azt a napot, melyen a nemzetnek annyira betelt minden vágya, hogy az ellenzék már ismét nem tud egyebet kívánni, mint a só árának leszállítását.«

Jókai attikai sóval bõvelkedõ tósztja után sorba emelkedtek fel Wlassics miniszter, Beöthy Zsolt és Tisza Kálmán, leleményes módon aknázva ki a nap jelentõségének gazdag anyagát.

A szebbnél szebb beszédek után Szilágyit kívánta hallani az asztal, de Szilágyi nem akart felemelkedni, hanem amaz ötletgazdag csipkelõdéseibe kezdett, melyek legnagyobb fûszerei az ilyen lakomáknak.

Nem ért semmit. Az asztal beszédet követelt. Szilágyi erre még elevenebben kezdte marcangolni a szomszédait szarkazmussal, és oda se hederített a követelések zenebonájára, míg végre Mikszáth kiszorította belõle a tósztot, melynek elhallgatása örök kár lett volna.

- Te most minket ütsz, csipkedsz - mondta Mikszáth - s úgy teszed magadat, mintha ebben a gyönyörûségedet találnád; pedig te voltaképpen beszédet szeretnél tartani, de még nincsen meg az anyagod hozzá. Olyan vagy, mint az angol. Mi, közönséges emberek, mikor utazunk, költünk; az angol azért utazik a kontinensre, hogy gazdálkodjék, gyûjtsön. Te azért beszélsz most, hogy anyagot szerezz - az alatt, míg ránk utazol - egy szép tószthoz.

Úgy is lett; az elhangzott gyönyörû beszéd egyike volt Szilágyi apró remekeinek. Valóságos elbûvölõ hatást gyakorolt.

Gajári Ödön a háziasszonyt Jókai Rózát és a költõ unokáját éltette: (a kis karonülõt fehér bársonyköpenykéjében a vacsora alatt mutatták be a vendégeknek).

Természetesen még egy csomó köszöntõ volt, mind Jókaira, csupán Mikszáth Kálmán éltette a jelen levõ államférfiakat, azon a címen, hogy ami szépeket Jókai megálmodott Magyarországnak, azt õk segítették valósággá lenni.

»Jókai álmai beteljesedtek - folytatta Mikszáth - õ álmodta meg az Androméda csillagot is, s a csillagászok ennek folytán fixírozták és konstatálták, hogy csakugyan megvan az Androméda. De ez a csillag már ott volt az égbolton, mielõtt a csillagászok konstatálták is, s mielõtt Jókai odaálmodta. A csillagok öröktõl fogva ott voltak és ott lesznek. Mert azokat nem kell Bécsbõl kieszközölni. Hanem amit Jókai a hazának álmodott, annak a megvalósítása nem volt könnyû stb.«

Az öreg költõ csak hallgatta, hallgatta a sok szép beszédet, míg egyszerre megnedvesedett a szeme...

A beszédektõl-e? Ki tudja.

Néha kinyílt a mûterem nagy ajtaja, amint új pezsgõket hoztak az inasok, s behangzott egy percre a belsõ szobákból az öreg dada hangja, aki a kis Macát, az unokát altatta:

Aludj Maca, aludjál,
Mamácskáról álmodjál.

Jó éjfél után volt már, mikor az öreg Tisza a gyufatartóját kezdte keresni a mellényzsebében, s akkor egyszerre rábukkant az órájára.

Megnézte, és a parlamenti harcok rettenthetetlen bajnoka elsápadt:

- Szentisten! Mit mondok a feleségemnek?

No, erre aztán minden embernek eszébe jutott a felesége: Bánffynak, Rákosinak, Beöthynek, Wlassicsnak, és a szép társaság, mely talán sohase lesz többé ilyen formásan együtt, elbúcsúzott Jókaitól, aki már a hetvenegyedik esztendejébe is belekóstolt az éjfél utáni órákkal.

- A viszontlátásig, gyerekek - szólt az öreg - mához tíz esztendõre!

KÖNTÖSNÉ ASSZONYOM

Klotild kir. hercegasszony elbeszélése

József királyi hercegünk fenséges neje szereti elbeszélni bizalmas vendégei elõtt az alcsuthi fehér asztalnál, hol mint valami nemesi kúrián egy pántlikával megkötött egyszerû rézcsen­gettyû áll elõtte a cselédek behívására, a következõ, vele történt epizódot:

Néhány év elõtt valamelyik téli napon hosszabb sétáról jöttem vissza a gyerekeimmel. Mindjárt a falu végén egy jól öltözött asszony, valami csizmadiáné-féle csatlakozott hozzánk. Jó meleg, újdonatúj prémes bundát viselt, s a feje pamutból kötött capichonba volt beburkolva, úgy, hogy az arcából alig látszott ki egyéb, mint a hidegtõl pirosra mart orra és nyájas, barátságos szemei.

- Jaj lelkecskéim - szólt a leányaimhoz - nem fáznak meg maguk ezekben a vékony ujjasokban? No már nagy könnyelmûség a mamájuktól.

Valóban szigorú hideg volt, s a befagyott hó kellemesen csikorgott a talpaink alatt.

- Az ujjasok prémmel vannak bélelve - feleltem a leányaim helyett.

- Ostobaság! - fortyant fel az az asszony. - Fityfirity dolgok ezek... - Lássa asszonyság, ezt a bundát, ami rajtam van, ez a jó, ez az igazi. Az igaz, hogy drága volt, harmincöt forinton vette az uram, Köntös János uram Tatáról, talán ismeri is az asszonyság?

- Bizony nem ösmérem - mondám.

- No, azt csodálom. De elég az hozzá, hogy harmincöt forint volt. Hát ‘iszen mindenkinek nem lehet ilyen, mert sok pénz a harmincöt forint ebben az idõben, de már legalább egy-egy meleg kendõt köthetett volna az asszonyság a szegény leánykák dereka körül.

- Ne aggódjon, jó asszony - igyekeztem Köntösnét megnyugtatni - nem gondolnám, hogy olyan hamar megfáznánk, hiszen gyakran megtesszük ezt az utat, és már nem vagyunk messze otthonról.

- Hol laknak édes lelkem? Itt Alcsuthon?

- Itt.

- Messze van még a házuk?

- Közel van már.

- No, az szerencse - folytatá vidám szószaporasággal. Hanem ördög adtát, lépkedjenek hát sebesebben, mert nem fáznak úgy, ha sietnek; inkább én is sebesebben megyek. Hja, csak mégis a bunda a ruhakirály.

S barátságosan megsimogatta az új öltönyének meglehetõsen durva posztóját, miközben egyre beszélt, egyre zsörtölõdött, hogy ilyen vékonyan öltöztetem a leánykáimat.

- Bizony, bizony - fakadt ki kesernyésen - furcsa az úristen. Egy embernek gyereket ad, s nem adja meg a hozzávalót, másiknak nem ad gyereket, de megadja a módot. Volna csak nekem ilyen két leányom, még a cipõjüket is báránybõrrel béleltetném.

Eközben hazaértünk. A jó Köntösné nagyot nézett csak, mikor azt mondtuk a kastély elõtt, hogy most már itthon vagyunk.

- Csak nem ez a maguk háza? - kiáltá utánunk.

S még jobban elbámult, mikor a kapuban álló ezüstzsinóros vadász köszönt és beeresztett. Valami különös gyanú kezdett benne ébredezni, s ott maradt nagy fejcsóválások közt, fel s alá járva, mígnem egy szembejövõ paraszttól megkérdezte:

- Miféle família volt ez bácsi?

- Hát ez bizony a József fõherceg õfensége famíliája volt, asszonyság.

A szegény jó Köntösnén nagy röstelkedés mutatkozott (mi már ezt az ablakból néztük), gondolkodott, habozott. Nyilván azon törte a fejét, hogy valahogy helyre kellene hozni a kudarcot.

Végre elhatározta magát, és bátor léptekkel egyenesen a vadász felé tartott:

- No, már meg kell adni - mondá magát mélyen meghajtva a vadász elõtt -, hogy gyönyörû gyermekei vannak fenségednek.

BÁLINT CSÁSZÁR

(Képek a székely életbõl)

Voltaképpen Császár Bálintnak hívták az ország egyik legcsalafintább emberét, hanem az ismerõsök megfordították a nevét, mert olyan hatalmas volt, hogy ráillett a császár név, legyen hát Bálint császár.

Ha csakugyan fejedelmi embernek születik, egész Európát megzavarta volna agyafúrt ész­járásával, hálót szövögetõ elméjének finomságaival, s az emberi tulajdonok és gyöngeségekre épített filigrán plánumaival, de Bálint császár hála istennek csak egy székely város polgármestere volt.

Hanem ott aztán úr volt. Féken tartotta a gyeplõket, mint egy Napóleon. Nem szerették, de féltek tõle, imponált nekik. Kegyetlen is volt, zsarnok is volt, de persze csak a maga kis hatáskörében.

Ha az odavaló tyúkok naplót vezetnének, Heródes helyett írnák be évlapjaikra a Császár Bálint nevét. Mikor Tisza Kálmán meghált a városban, Bálint császár dobszó mellett hirdettette ki utcáról utcára elõtte való délután:

»Tudtára adatik mindenkinek, akiket illet, hogy szigorú büntetés terhe alatt a kakasait mindenki ölje meg este nyolc óráig.«

Az összes kakasok kiirtattak, hogy õexcellenciáját éjjeli álmában kakaskukorékolás meg ne zavarja.

És ebbõl következtetni lehet, tisztelt olvasó, a tyúktársadalom elkeseredésére. Milyen szomorú epocha volt ez nekik! Még Magdeburg ostrománál is minden asszony kivihetett magának egy férfit. De itt egyetlen kakas se maradt.

És még inkább lehet következtetni a Császár Bálint zsarnoki hajlamaira és hatalmára. Mi lett volna belõle, ha a polgármesteri pálca mellé kap egy guillotine-t is, s az egy szál kék atillás hajdú helyett egy jóravaló hadsereget?

De a »ha« csak »ha«. A valóság az, hogy õ így is erõs és hatalmas volt, mindenféle zsírral megkent kezei messze kiértek a város határából, s amennyi darab földet belát egy torony tetejérõl nagyító üvegen emberi szem, azon õ regnált valamely ügyes módon õ vezette, befolyásolta az embereket, akár akartak azok utána menni, akár nem.

Ma már azonban õ is csendes ember, alszik mozdulatlanul, némán, mélyen lent a földben, nagy hóbunda alatt.

*

Szép, piros arcú, gömbölyû emberke volt, ravasz, csillámló fekete szemekkel. Szinte fiatalnak látszott: a fehér szakáll és haj rajta, mint a rózsákra hullott hó. Olyan ravasz volt, hogy az ember majdnem azt hihette, Bálint császár fehérre festi bajuszát, haját és szakállát, hogy nagyobb tekintélyt mutasson.

Azokban az idõkben ismertem meg a fürge öregurat, mikor az a betegség rajtam is erõt vett, melyen minden kabátos magyar ember keresztül esik (még jó, aki bele nem patkol), a »mandátum-vágy«.

Az öreg Bálint, aki mint afféle mandátum-specialista volt ismeretes, akárcsak a jó doktor, legott felismerte rajtam a gyanús szimptómákat. S valahányszor Budapestre jött, mindig megbíztatott engem is:

- Nono, majd csak kinézek valamit önnek is.

Egy alkalommal, meglehetõs közel a választásokhoz, a Váci utcán találkoztunk. Az öreg messzirõl kiabált huhogó szapora hangján:

- Hóha, hahó! Álljon meg csak, édes uramöcsém!

Megálltam, az öregúr sebesen szedte apró, húsos lábait, de már jövet kiabálta nagy distanciáról, lihegve:

- Megvan már a hely, hogy a macska egye meg. Már ti. nem magát, hanem a helyet. Kutya egy hely, de meglesz benne. A macska egyen meg engem, ha meg nem lesz. (S kevélyen ütögette meg a mellét.)

Én csak mosolyogtam nagy szomorúan. Nem volt valami nagy bizalmam a macskában, hogy megeszi azokat, akik nekem kerületet ígérnek, s aztán nem adnak. De Bálint úr nem látszott ez egyszer tréfálni.

- Becsületemre mondom meglesz, csak ügyesen kell csinálni.

- És hol van az a hely? - kérdém.

Az öregúr egy híres kerületet nevezett meg ugyanazon megyében, ahol az õ városa volt. Valamikor egy nagy író képviselte.

Lehangolt a kerület neve.

- Az nehéz pozíció - mondám -, ahhoz sok pénz kellene, de én szegény vagyok.

- Szegény az ördög - pattan fel Bálint császár -, mert lelke nincs. De ön gazdag, mert egy ördöge van.

- Miféle ördögöm?

- Hát az én vagyok.

S olyan barátságosan s mégis olyan baljóslatún vigyorgott, mint egy valóságos ördög.

- Nono, fiatal barátom, ha én mondom... Amit egyszer én mondok. Egyen meg engem a macska, ha nem lesz igaz. Azért csak ezt a kerületet kell kérni a végrehajtó bizottságtól. S ha ijesztgetik, bátortalanítják, mindig csak azt kell mondani: »Nekem csak ez a kerület kell, a macska fél, de nem én; ott fogok föllépni«.

Úgy is lett. Minthogy nekem egyre ment a dolog, mert sehol se voltak különösebb összeköttetéseim, ezt a kerületet kértem el a párttól.

A pártban olyan közömbösen osztják oda a nehéz kerületeket, mintha egy-egy csillagot kérne el az ember tõlük a mennyboltról, hogy hát jól van, legyen a tied:

- De most láss hozzá, fráter, hogy ott valamiképp gyökeret verj!

Nehéz feladat! Gyökeret verni! De hova? A semmibe, a levegõbe. Hol kezdje az ember?

Végre is ott kezdtem, hogy írtam Bálint császárnak, mitévõ legyek, mire õ visszafelelt, hogy nemsokára egy nagy névnap lesz a vármegye nábobjánál, aki éppen a kerület kellõ közepén lakik, ott lesz minden valamirevaló választóm, hát menjek el oda a fõispánnal, hol is egy karikacsapásra megösmerkedhetem inkognitó az összes faktorokkal.

Nemsokára ismét Budapestre jött e levél után, s felkeresett a lakásomon, hogy apró útbaigazításokkal lásson el a kalandos útra.

- Csak egy szemöldök-hunyorítással se árulja el most, hogy a kerületben föl akar lépni. Az nem jó volna. A hallgatás arany. S végre is, ha fecsegni kell, hát ott vagyok én. Ön csak azért lesz ott, hogy mint afféle író közelrõl akarja látni a székely népet. A többit bízza énrám.

- Hát ön is ott lesz?

- Természetesen. De ön úgy tegyen, mintha engem nem is ismerne. Ha szóba hoznak ön elõtt, beszéljen rólam fumigatíve.

- Mit gondol? Azt már a világért sem teszem.

Bálint császár fölfortyant, ravasz szemei háromféle színt is játszottak.

- Csak tegye azt - mondá fensõséggel -, amit én megállapítok. Mert annak úgy kell történni. Tetszik érteni? Meg lesz a kerület, ne aggódjék. A plánum jó, instállom, s a plánum teszi a dolgot. Egyben nyugodt legyen, uramöcsém, hogyha egyszer a macska beledugja fejét a köcsögbe, hát akkor fel is nyalja a benne levõ tejfölt.

Bálint császárnak csak egyetlen állatja volt a hasonlataira - a macska. Örökre a macskát varcalta, nyúzta.

A következõ hetekben, mert már a parlament is vége felé járt, csakugyan elutaztam arra a nevezetes névnapra, messze a székely havasok közé.

Hó feküdt a mezõkön, mert tél közepe volt, a Nemere is fújt, mikor a fõispánnal az õ kocsiján megindultunk, amint õ is mondá, »a nábob« nevenapjára.

Három-négy apró falun kellett keresztül mennünk, szegényes házikók a székelyeké, de tiszták, a kopjas kapu a vendéget üdvözlõ feliratokkal ott van mindeniknél, ízléses tulipánokkal kifestve. A házak zsuppal vannak fedve - de kemencéik nincsenek. Bolond dolog is az, hogy már a füstöt is elfogják az okvetetlenkedõ városi emberek, s mindjárt a tûzhelynél fogják el, hogy az egy lyukon menjen ki, akár tetszik neki, akár nem. Hát már a füst se legyen szabad? Ejh, csak hadd járjon, terjengjen és illatozzék, amerre és ahol neki tetszik a házban; hiszen a végén is felkerül a padlásra és miután kijátszotta magát, kioson a padláslécekhez, meglapul zsupok között, megfestvén azokat szép barnára.

Valami tornyos, bástyás, ragyogó várkastélyra gondoltam, mikor végre így szólt a fõispán:

- Itt vagyunk a nábobnál.

Kicsinyke szerény kúria udvarán állott meg a négy párolgó ló, Magyarországon a szegényebb bocskoros nemesek laknak ilyenben. Az udvar tele volt kocsikkal, bricskákkal, hintókkal és bútorokkal. Almáriumok, ágyak, szekrények, bõrdívánok álltak künn a havon egymás mellé állítva.

- Itt valami költözködés van - mondám.

- Dehogy van - jegyzé meg a fõispán -, hanem kirakták az összes bútorokat, hogy a vendégek beférhessenek.

- Hát annyi van?

- Majd meglátod. A mi gazdánkat mindenki szereti. De ni, itt is van!

Valóban künn állt a gazda a faoszlopos tornác alsó lépcsõjén hajadon fõvel, nyájas arccal, melyen valami méltóságteljes komolyság ült a nemes szerénység mellett.

Ez hát a nábob! Ez a kedves arcú, deresfejû öregúr!

Megrázta a fõispán kezét, majd a bemutatás után engem fogott karon, és bevezetett olyan kordiális barátsággal, mintha örökké ismertük volna egymást.

A tornácból egy tágas szoba nyílt, mely tele volt szürkeposztós farkas-bundákkal. Egész a gerendáig értek a bundák. A mienket, mikor lehámozták rólunk, úgy kellett fölhajítani a garmada tetejére, mint ahogy a búzakévét szokás föladni az asztagra.

A »bundák szobája« után, melyben a bundák miatt csak egy kis átjáró maradt az ajtóhoz, egy másik nagy szobába léptünk, mely tele volt vendéggel, ember ember mellett szorongott. A képzelhetõ legtarkább társaság. Itt egy elegáns lakkcipõs alak, divatos ruhában, mellette egy másik, ósdi formájú kopott bekecsben. A sûrû tömegben csak nehezen lehetett mozogni, s a bemutatkozások is lassan mentek.

S milyen különös volt hallani magyarországi embernek a különféle rangokat egymás mellett.

Gróf Z. birtokos B-rõl.

Sándor Károly néptanító F-rõl.

R. községi jegyzõ.

B. alispán és így tovább. A jó székely atyafiak, primipilusok és pixedariusok, szépen megfértek együtt, örültek egymásnak, diskuráltak, disputáltak - és nem tartották szükségesnek egymást lenézni.

Maga a nábob, bár a természeténél fogva lassú és nehézkes, mégis erre az egy napra bizonyos fürgeséget erõszakolt magára, s úgy tudott járni-kelni e tolongásban, mint a karika, s sasszeme észrevette, ha valakinek gyufa kellett vagy szivar az agyarára.

- No, ne is vegyétek rossz néven - mondogatta -, hogy nem tudtok leülni. Ha a székeket behoznám, ti nem férnétek. Hát én pedig inkább benneteket akarlak itt látni, mint a székeket.

A szoba teljesen bútortalan volt, csak a mestergerendán voltak némi szerszámok. Az ingóságok kivándoroltak, csak a nagy kályha maradt odabent. Az az egy, ami nem teddide-teddoda jószág, hanem valóságos családtag. Tetejérõl finom birsalma illat szállott, terjengett barátságosan elvegyülve a pipafüst fojtó szagával.

Keresztül hatolva a sokaságon, kezet fogva a bemutatott alakokkal, egy-szer csak megláttam a szögletben Bálint császárt is. Karjait összefonva állt ott. Elsõ mozdulatom az volt önkéntelenül is, hogy feléje rohanjak, de egy tiltakozó mogorva szemintés megakadályozott abban. Homloka tele lett ráncokkal, a szeme véghetetlen hidegséget fejezett ki, mintha egyenest reám akarna kiáltani.

- Ember, ne közelíts hozzám!

A fõispán is sarkamban volt, s mint jó mentor megfogta a galléromat a kellõ pillanatban.

- Gyere, nyissunk be a harmadik szobába.

A harmadik és egyszersmind utolsó szobában öt-hat asztalnál ferblit játszottak. Összezsúfolva ültek a játékosok és gibicek, itt is alig lehetett mozdulni. A fõispán mégis befurakodott a szoba belsõ részeibe, s valamit beszélgetett a játékosokkal a legutolsó asztalnál, aztán megint végigviaskodta magát visszafelé hozzámig.

- Akarsz-e ferblizni?

- Nem éppen.

- De hát akkor mit csinálsz itt egész éjjel?

- Hát megvacsorálunk, aztán lefekszem.

- Lefekszel? Hol? (Nagy szemeket meresztett rám.) Hiszen láttad, hogy az ágyak odakünt vannak az udvaron.

- Hát a többiek se fekszenek le? - kérdém kétkedõleg pillantva végig néhány aggastyánon.

- Egész fõispánságom alatt elõ nem fordult efféle lefekvés névnapon.

- Terringettét, hát nincsen a házban több szoba? Valami alvó kamra?

- Télen nincs, de nyár volna, a szénapadláson lehetne aludni.

- No, a te nábobotoknál nincs valami nagy komfort. Kezdem is apródonkint nem érteni, hogy miben áll voltaképpen a nábobsága.

A fõispán apprehenzívus képet vágott.

- A székely ember, barátom, nem biggyeszti ki léha cifraságokban, amije van, egyszerûen lakik és él, még ha gazdag is.

- Hát csakugyan olyan gazdag? És miben van a vagyona?

- A földjeiben; mind príma földek.

- Sok földje van?

Õméltósága elgondolkozott egy kicsinyt, mintha az elméjében össze akarná szedegetni a réteket, erdõket és a szántóföldeket.

- Van annak talán kétszáz holdja is.

- Csak? - kiáltottam fel önkéntelenül.

A fõispán a tudásnak bizonyos fölényével ütött hátba.

- Ne beszélj olyan hangosan, és jegyezd meg magadnak, hogy a nagyságot mindig az arányok teszik. Ha csak három zsemlye volna a világon, és a tied lenne az egyik zsemlyének a féle, gazdagabb embernek tartanának a Rotschildnál. Igaz-e vagy nem?

- No, ez egyszer igaz.

- Akkor nyugodj bele, és gyere ferblizni. Látod, még csak hat óra, s a vacsora legfeljebb éjfélkor lesz. Az idõt el kell ölni. Már szorítottam is magunknak két helyet a legvégsõ asztalnál.

- Kik játszanak ott?

Rendre elmondta a játékosokat; nagy történelmi nevet viseltek valamennyien; három gróf volt és egy fejedelmi ivadék.

Ijedten hõköltem vissza. Hogy üljek le ezekkel kártyázni? Mindössze nehány tízes bankó volt a zsebemben.

- Nem, nem - dadogtam röstelkedve.

- Meg kell lenni. Hogy akarsz ismerkedni az emberekkel, ha nem azt csinálod, amit õk? Gyere, ha mondom.

Megfogta a galléromat, s vitt. A hideg verejték gyöngyözött homlokomon. Mi lesz velem, ha elvesztem a pénzemet és nem tudok fizetni? Megöl a szégyen. Szaladni akartam, sõt már a vallomásra is el voltam szánva, de késõn volt, mire zavaromban szóhoz jutottam volna, már akkor ott ültem a székben két mágnás között, már a kártya is ki volt osztva, és a szomszédom, az egyik gróf, nyájasan kérdezte:

- Megadod a vizit?

Megnéztem a kártyámat, két piros volt:

- Megadom - szóltam fojtott hangon - mennyi a vizi?

- Egy picula - felelték -, többnek nem szabad lenni.

Egy picula! Ó, be édesen hangzott most ez a szó: picula. Meg voltam mentve. Visszanyertem legott lélekjelenlétemet és biztonságomat, amelyre e napon oly szükségem volt. De mint a villám egyszerre végighasította agyvelõmet egy aggodalom. Hohó! ki tudja, mi Erdélyben a picula? Hisz ezek kupának nevezik a kancsót, méltóságosnak mondják a nemes embert, nagyságosnak a fõurat. Az ördög igazodik itt el. Hátha a tízforintos bankót nevezik piculának?

Félénken indítottam hát el szemeimet az asztal közepére, ahol csakugyan közönséges Lónyay-hatosok csillogtak nyájas, ismerõs fényben. Üdvözöllek, kedves kis piculácskák!

Nagy megkönnyebbülést éreztem, s áhítatteljesen áldottam magamban a régi fejedelmeket, akik szûken adományozták az uradalmakat a székely fõuraknak. Sõt el is szedegették néhanapján. De bölcsen cserélték - mert bizony nagy zavarba hoztak volna most engem õnagyságaik - ha nem így történik vala.

Tehát ferbliztünk. Gyorsan múlt az idõ. A fali óra kakukkja minduntalan elõjött elkiáltani, hogy egy órával megint közelebb értünk a képviselõ-választásokhoz.

Éjfél felé bejött a háziúr, és stentori hangon kihirdette:

- Az asztalokra és székekre szükség van, urak!

Abbahagyták a játékot, beseperték a pénzüket (valami keveset én is nyertem), felálltunk, mire aztán néhány perc alatt összetolták az üres asztalokat a két szobán keresztül, és vacsorához ültünk.

Azok a csodaszép, nyúlánk, szürke szemû székely leányok kezdték rendre hordani a nagy, egyszerû cseréptálakat.

A töltöttkáposztától és a ropogósra sült malactól kezdve, aki (mert megérdemli, hogy ne legyen: amely) még holtan is illedelmesen tartott a szájában egy sült almát, a kürtöskalácsig és levelen sültig ott volt a székely konyha minden dicsõsége. Némely hatalmas illatú étel után be-beszólongatták a szakácsnét, nemes János Péterné asszonyomat, aki be is jött pironkodva mindannyiszor (mint a színpadokra a nagy szereplõk), és felhajtott egy-egy pohár bort, mellyel a hálás góbék megkínálták, miközben a száját törülgetve eldadogta:

- Jobb is lehetne, instálom.

Azután megindultak a tósztok. A székely keveset beszél a lakomáknál, nyugodt, méltóságteljes és mogorva. Ha beszél felköszöntõkben, beszél pátosszal és meglehetõs virágosan. Egész disputák támadtak és zajlottak le lassú hömpölygéssel, kacskaringós szónoklatokban.

A vacsora eltartott éjfél után öt óráig.

Ekkor felállt a nábob és újra így szólt:

- Az asztalokra szükség van.

A vendégek felálltak, s az asztalokat és székeket visszahelyezték a régi helyükre. Restitution in integrum.

- Hát most mi lesz?

A fõispán vállat vont, mint egy igazi fatalista.

- Hát mi lenne? Megint leülünk ferblizni.

- De hát aztán?

- Mikor megjön az ideje, megjön vele a fölöstököm. Mit akarsz még tudni?

- Hogy a hazamenetelre mikor gondolsz?

- Ó, az még messze van, édes jó barátom. Odáig én nem gondolkozom elõre. Hanem annyit mondhatok tájékoztatásul, hogy a névnapok itt közönségesen három napig tartanak.

- Abba én belehalok - szepegtem a meggyõzõdés határozottságával.

- A halottakra nem kötelezõ. Aki hamarabb meghal, az hamarabb megy, mert ide el se férne egy ravatal, hanem az életben maradókra kötelezõ a három nap; a negyedik a bundaválogatás.

- Hát az mi? - pattantam fel ijedten.

- Ejh, csak nem képzeled, hogy mikor negyednap hazaindulsz, akkor a garmada bunda közül, amelyik mind egyforma posztóra, szõrre és szabásra, te egyszerre odaböksz a magadéra. Egy egész nap telik el a turkálásban, az ide-oda hánytorgatásban. Hidd meg, hogy nagy mulatság az. S igazi élvezet, ha az ember végre post tot discrimina rerum a jószágához jut - föltéve, hogy el nem cserélték és el nem vitték, másikat hagyva helyébe.

- No, az szép lenne... Az enyim haszonbérbe van véve a szabómtól. Minden napra egy forint árenda. Ha elviszi valaki, holtomig fizethetem.

A helyzet valóban aggasztó volt. Ez csak az elsõ éj, és máris el voltam bágyadva, meggótulva, szempilláim minduntalan leragadtak; Majmuna istenasszony sûrû öltésekkel kezdte összevarrogatni.

De a mandátum, a mandátum! Suttogta a nagyravágyás ördöge, és minduntalan kiszedte a férceket a szemembõl.

A kedves székely atyafiak elkezdtek velem kötõdni:

- Hát a palócok csak ilyen legények?

Egy kissé el is szégyeneltem magamat, mert a tósztokban csak az imént dicsekedtem vele, hogy a palócok még a székelyeknél is régebben laknak itt - ha igazak a krónikák.

- Bizony igazak lehetnek - felelte egy éltes úr -, mert látszik is, hogy régebben itt vagy már, mint münk, mert ehol ni, hamarabb kezdesz kidõlni.

Bálint császárral egyetlen szót sem váltottam volt még idáig, messze az asztal végén ült a vacsoránál, mint »kun kapitány«. A kun kapitány egy ad hoc tisztség, Csaba vezér utódai közt és abból áll, hogy a kun kapitány töltöget a szomszédjainak. Minden négy-öt vendég közt ül egy kun kapitány, akit a gazda nevezett ki ilyennek, többnyire a kisebb tekintélyû emberek közül. Hogyan? A hatalmas Bálint császár szolgálja fel a szomszédait. Lehetséges-e? Vagy talán a szemem káprázik. Az is feltûnt, hogy az elszámlálhatatlan felköszöntõk közül egyik se szólt a »székely Bismarck«-nak, ahogy a jelöltek szokták nevezni a követválasztást megelõzõ évben. (Persze a ciklusok elején csak »vén Császár«.) Ezen mellõztetés miatt meg is interpelláltam a szomszédomat:

- Mi az, hogy az öreg Császárt nem becsülik meg valami nagyon?

- Nemigen szeretik itt a megyében õkelmét. Nyikorgó talyigának senki se mondja »gyere hintó«.

- De ott bent a városban azt hallottam, nagy hatalom az öreg.

Az én bal szomszédom kedvetlenül sodorgatta, törülgette a tömött bajuszát.

- Hja no - szólt végre -, a róka is tiszttartó a maga lyukában.

A vacsora után, mielõtt újra a játékhoz ültünk volna, mégis sorát kerítette Bálint császár, hogy elsuhanva mellettem, a fülembe súgja:

- Nagyon jól mennek a dolgok, nagyon jól.

S hová késõbb mindinkább kezdtek érezhetõbbé lenni a machinációi. Egy fiatalember félrehúzott egy sarokba és arra kért, hogy pártfogoljam a miniszternél valami hivatal elnyerésében; menyasszonya van már két év óta, de nem bírja elvenni, mert a szerelemhez éléskamra is kell. (Már, hogy ezt a lány öregei mondották így.)

- De nekem nincs befolyásom a miniszterre.

- Majd lesz - felelte jelentõségteljes hunyorítással, mintha azt mondaná: »tudok már én mindent«.

Kártyázás közben pedig odajött a hátam mögé az öreg Derczey János, a kerület legszájasabb embere, megveregette a vállamat szeretettel, és valami hízelgõt, szépet akart mondani, amivel megbíztasson, de azért a tapintat határát át ne lépje még most, másik agyarára tolván át nyelvével a szivarját, így szólott jelentõségteljesen, de szörnyûséges nyugalommal:

- Éppen olyan formájú lapockád van, öcsém, mint a Jókaié.

Felkacagott erre a fõispán gibice, egy megyei aljegyzõ. (Azelõtt régebben ugyanis Jókai Mór volt a képviselõjük.)

- Csak tán nem lapocka szerint szemeli ki bátyám, a követeket?

Az öreg mogorván, szigorún tekintett le a szája eljárt ifjoncra.

- Vagy hogy igen, hékás. Csirke vagy te ahhoz!

Mindezekbõl láttam, hogy jelöltségem lanszírozva lett már. Szinte megfoghatatlannak tûnt fel, miképpen történhetett. A fõispán senkinek sem szólt, mindig együtt voltunk, Bálint császárt pedig nem szeretik, alig is állnak vele szóba a megyei urak, s mégis észrevettem a barátságos nyílt tekintetekbõl, hogy jól indul a dolog.

Hát biz az úgy indult meg, hogy Bálint császár mindjárt este, amint megérkeztünk, elpletykázta nagy suttogással azoknak, akikkel jobban barátkozott.

- Hm, a fõispán megint töri a fejét valamiben. Ravasz ember, rettentõ ravasz ember. Olyan fej az, mint a Griff konyhája Brassóban, mindig fõ benne ott valami. Vagy azt hiszitek, hogy hiába hozta ide azt a pesti embert.

- Hát miért hozta volna?

- Miért? Hát miért? Képviselõnek akarja varrni a nyakatokra.

A székely urak, akik hallgatták, összenéztek, hogy »ez bizony igaz lehet«.

- Hogy igaz-e? Tudom. Hogy kitõl tudom? Hátha éppen tudni akarjátok, megmondom nektek, hogy maga Tisza mondta nekem, mikor a múlt hónapban nála jártam.

A székely urak gyanúsan kezdtek erre méregetni engem úgy félszemmel, savanyún, de a székely Bismarck csak folytatta az õ leleplezéseit:

- No, de megmondtam Tiszának, hogy abból ugyan semmi se lesz, s ha nem fogadott szót, ám õ lássa. Itt ugyan nem lesz követ, azt én mondom. De uramfia, nem is nekünk való. Hiszen nem tud ez még magyarul sem. Ugyan hallgassák csak, hogyan ejti ki a szavakat.

Bizonyos ímmel-ámmal fogadták eleinte e közléseket, de azért terjedtek a vendégek közt, mint a futótûz, s az öreg Bálint bá’ az egyik csoporttól a másikhoz kacsázott, hogy ott is elmondja a maga nézetét, végezve imigyen:

- Nem lesz meg, ha mondom... ha egyszer én mondom... Macska legyek, ha engedem.

S ilyenkor hetykén a mellére ütött. Magam is többször láttam azon este, hogy a mellét egyre veregette az öreg - de ugyancsak el nem képzeltem volna, hogy milyen ravaszságban.

Természetes, hogy rögtön akadtak a kevély megyeiek közt, akiket bosszantott a Bálint császár prepotenciája:

- Nem engedi? De hátha megválasztjuk? - szólt egyik-másik gúnyolódva.

- No, azt szeretném én látni - pattant fel az öreg, mint egy mérges kakas.

De már erre feljebb hangon kezdte a másik is.

- Ejha! De nagy úr az úr. Hiszen önnek itt még voksa sincs. Csak azt szeretném tudni, hogy mi jogon akar itt rendelkezni?

Bálint császár a halántékáig vörösödött haragjában.

- Azon a jogon, mert én jobban tudom, milyen követ való ide, mint az urak.

- Ohó! Otthon parancsoljon, de nem itt. Nézze meg az ember. Hát én erre azt mondom önnek, uram, hogy én azért is õrá szavazok. Amit mondtam, mondtam.

Ha a diskurzus már túlságosan élénk lett, közbeléptek a csitítók.

- Pszt. Ne okoskodjanak. Ami nem járja, nem járja. Nézzék az urak, ide figyel, talán már meg is hallotta. (Ti. engem értettek.)

A higgadtabbak elkezdték szidni Bálint császárt, hogy illetlenül viseli magát. Ha már engem nem néz, legalább a házigazdára legyen tekintettel, akinek én most a vendége vagyok.

- Nem szégyenli magát, hogy folytonosan szapulja? Bizony még a fülébe jut.

De Bálint császár javíthatatlan volt. Verte a mellét, hogy õt nem lehet elnémítani:

- Én karakter vagyok - rikácsolta -, ami a szívemen, azt én ki is mondom.

Egész éjjel hallottam, átszûrõdve heves beszédeket a szomszéd szoba hangzavarából, s nekem úgy rémlett, mintha a nevemet is hallanám. De ki gondolt volna effélére? Azt hittem, képzelõdés az egész.

Bálint úr folyton folyvást dolgozott, agitált ellenem, s úgy fölpaprikázta az embereket, hogy mire megvirradt, már mindenki egy véleményen volt, mindenki hangoztatta:

- Meg fogjuk választani a pesti embert, punktum.

Volt olyan is, aki hozzátette:

- Ha kell, még a két lovam is eladom, és voksokat veszek az árán, de megmutatjuk, isten úgy segéljen, Bálint császárnak, hogy ez lesz a mi követünk és nem más.

Mikor kilenc óra tájban bejött a háziúr az õ sztereotíp kikiáltásával: »Kérem az asztalokat«, Bálint császár is beosont, s elejtvén valami gombot, a hátam mögött, amint lehajolt érte, hogy fölvegye, a következõ hadijelentést morogta:

- Gratulálok önnek. Egyhangú lészen a választása.

A reggeli után megint ferbli következett. Egyéb változatosság nem történt, csak a szivarok fogytak el. Egy lovas embert el kellett küldeni a szomszéd faluba, ahol állítólag kaphatók kurta szivarok az örménynél. (Zsidó nemigen tud megélni a székelyek közt, mert õk az élelmesebbek. Egyetlenegy volt a megyében, de azt nagy becsben tartották a ritkasága végett, az ott névnapozott velünk.)

Szivar nem lévén, a házigazda összekereste öreg pipáit, pipaszárakat hevenyészett, néhányat kölcsönzött is imitt-amott a faluban. Nagy delícia volt az úgy is. Még a mágnások se fintor­gatták az orrukat, amiért a pipaszár szotyagos.

Az ebédnél, mely körülbelül uzsonna tájára esett, megint megindultak a tósztok. A legtekin­télyesebb emberek emelkedtek fel, rám ürítve a poharukat, olyanforma célzásokat szõve be, hogyha az isten is úgy akarja, mint mink, ezen mi vendégünket szívünkhöz jobban is megragasztjuk. Valamiképpen a kanyarodó patak messzirõl jön az õ csörgedezõ vizével, de akár milyen messzirõl érkezik, amerre elfolyik sehol se mondják, hogy ehol jön ni a nógrádi vagy a zólyomi patak, hanem mindenütt azt mondják: »Ez a mi patakunk«. Engedje az úristen õ szent felsége, hogy itt a mi megyénkbõl váljék a kis patak nagy folyammá.

Szépen, szívhez szólón tudtak õk beszélni, van valami bibliai õserõ az õ különös észjárásukban; a Libanon cédrusainak illatával és Thibeza mézével.

A nagy éljenzésbe, az általános lelkesedésbe csak a Bálint császár egy-egy rakoncátlan gúnyos közbeszólása vegyült.

»Vagy ki tudja?« »No, majd meglássuk.« »Ember tervez, isten végez.«

Egyik szomszédjának fennhangon odaszólott:

- A macska is szereti a tejfölt, de ha mély köcsögben vagyon, hát akkor mégsem juthat hozzá, mert a feje be nem fér.

- Ez sértés! - kiáltottak a szomszédok. - Ez illetlenség!

Kevés híja, hogy rögtön ki nem dobták Bálint császárt, én vetettem magamat közbe, hogy szabad országban minden vélemény szabad legyen - s az a legjobb, amelyik szemtõl szembe nyilatkozik.

Hallottam is a megjegyzéseket köröskörül:

- A mi leendõ követünk nemes szívû ember. Kenyérre lehetne kenni, mint a vajat.

Az ebéd végén megszorította a kezemet a fõispán.

- Szerencsés ember vagy, bizonyosan burokban születtél. Megfoghatatlan, hogy mi tetszett meg nekik rajtad annyira.

Vállat vontam, »isten tudja«, pedig most már teljesen világos volt elõttem, hogy nem én vagyok itt a rokonszenves, hanem Bálint császár az antipatikus. S erre bazírozza a székely Bismarck a csatatervét, mely oly fényesen ütött be.

- Most már azt merem mondani - folytatá a fõispán -, hogy biztos a mandátumod, ha csak gróf J. föl nem lép. Õ még hideg, mint egy jéghegy, s valami rejtélyes aggasztó van az arcában, ha a jelöltségedre céloznak.

Valóban J. gróf tartózkodó volt irántam. De ez, megvallom, e percben nem is aggasztott. Alig tudok akkori érzésemrõl számot adni, de az bizonyos, oly állapotban voltam, kimerülve, elbágyadva, hogy immár becsesebbnek látszott elõttem egy órai alvás egy ötéves mandátumnál. Ha én egy órát alhatnám, istenem, de boldog volnék! Tízéves álmom lett valósággá, a mandátum e szinte biztos kilátásával, s most egy órai álomért odaadnám az egész valóságot.

Különféle terveket kezdtem kovácsolni, s abban állapodtam meg, hogy megszököm. Meglehet mindent kockáztatok ezzel, de mégis megszököm. Ha egy trón várna ébrenlétemre, mégis jobb szeretnék aludni egy szalmazsákon. Ah, az ember roppant gyenge, még ha képviselõjelölt is.

Míg újra összetolták a ferblizõ asztalokat, kimentem az udvarra, hogy a levegõ megmarjon, felfrissítsen, féltem az összerogyástól. A pitvarban Bálint császár enyelgett a szakácsnéval.

- Kedves cicám - mondá -, minden jó volt, minden fölséges volt, hanem egy kis túrós derelyét szeretnék estére. Van-e túrójuk?

- Van, instálom.

- Nagyon jól van. Hát meglesz? - S megveregette kedveskedõn a bal combját, persze a szoknyán keresztül.

- Meglesz, nemzetes uram.

Egy fiatal sugár leány éppen vitte ki az udvarra kiönteni egy csöbörben a piszkos vizet, melyben az edényeket öblögették.

Bálint császár jelentõségteljesen hunyorított felém.

- Csinos kis macska. Hm. Nem igaz?

Figyelmesebben megnéztem, csakugyan gyönyörû gyerek volt. Szép hosszúkás arca, halvány piros színû, mint a barackvirág, s a szemei, ezek a gazella szemek, olyan szelídek, ábrándosak, mint egy szenté.

- Hogy hínak, fiacskám?

Amint megszólítottam, elsõ dolga volt a kékvirágos szoknyáját görcsre ereszteni, mely fel volt gyûrve és hátul összekötve úgy, hogy az inge nagy darabon látszott ki alul. Durva volt az ing, de mégis bájos és ingerlõ. Csak miután leeresztette a szoknyáját, akkor felelt.

- Zsuzsinak.

Körülnéztem, hogy nem hallja-e valaki, amit mondok.

- Hallod-e, Zsuzsika, megtehetnél nekem egy szívességet.

- Kettõt is, instálom.

- Szavadon foglak, Zsuzsika. Éppen kettõt kérek.

A leány elmosolyodott.

- Bizony, már sajnálom, hogy nem hármat mondtam.

S annyi kellem, annyi természetesség volt a mozdulataiban, amelyekkel ez udvarias szavakat kísérte, hogy egy comtesse is megelégedhetett volna vele.

- Elég a kettõ is. De tudsz-e hallgatni?

- Meglehet - mondá dévajkodva -, de eddig nem próbáltam.

- Jaj, szívecském, ha te hallgatni nem tudsz, akkor minden elromlik.

- Ej, no - szólt, a fejét féloldalt hajlítva -, hát olyan romlós portéka?

- Biz az olyan. Egy fuvarost kellene fogadnod számomra a faluban, aki éjjel megvárjon itt átellenben a haranglábnál nagy titokban, és elvigyen Brassóba.

Zsuzsika ijedten csapta össze a kezeit:

- Jézus Mária, Szent József, még csak az kellene. Hiszen akkor engem mindjárt elcsapna az urunk a szolgálatból.

- Csak tán nem?

- Vagy igen. Ránk van parancsolva, hogyha valamelyik vendég szökni akar, azonnal jelentsük a tekintetes úrnak. Mi lenne, ha magunk szöktetnõk el?

- Hát nem teszed meg, Zsuzsika? - szóltam rimánkodó hangon. - Nagy jutalom ütné a markodat.

- Nem, nem - s még a keze mozdulatával is elhárította a tervet - nem tehetem. (A kezecskéit bûnbánóan összetette.) Bizony isten, nem tehetem, pedig tudom, hogy maga itt nagy úr lesz...

- Már hogy én leszek nagy úr.

- Hogy maga lesz. Megmondták nekem. Tudjuk mi, mirõl beszélnek az urak maguk közt, de mégse teszem, mert lássa... mert... mert...

Nagy zavarba jött, a kötényét a szájába vette és harapdálta.

- Mert nekem senkim sincs, nekem semmi se kell, hanem a Borbála, az megteszi... én azt gondolom, megteszi...

- Ki az a Borbála?

- Az is olyan cselédleány itt, mint én, de annak szeretõje van a katonaságnál, hát az megteszi. A Borbála nem fél az ördögtõl sem - mert annak szeretõje van.

- Hol van az a Borbála?

- Az a konyhában mákot tör. Hát nem hallja a mozsárkongást?

- Küldd ki, fiacskám! Légy oly jó.

- Nagyon szívesen.

- Hopp, megállj még. Ha már olyan makrancos vagy ebben, pedig nem illik ám egy ily szép leányhoz.

- Ilyet hétfõn kell mondani - szólt a leány könnyed pirulással -, hogy egész héten igaz legyen.

- De fiam, én nem várhatok hétfõig. Elég szép vagy te így hét közepén is. Azonban arra kérlek, azt tedd meg legalább, hogy kikeresed estig a bundák közül az enyémet, hidd meg, nem leszek háládatlan.

Zsuzsika tiltakozón rázta a fejét, a dús szõke varkocs kecsesen himbálózott a vállán jobbra-balra.

- Ó, hogyisne! Még mit ki nem gondol! Isten ments! Hisz rá se ösmernék a bundájára. De különben se tehetném, mert részes lennék a szökésében.

Ebben a percben lépett ki a pitvarból Bálint császár az udvarra, s felmarkolván egy marék friss havat, elkezdte vele dörzsölni az arcát. (Székely medicína a bágyadtság ellen.) Elég volt ránézni Bálintra, hogy egy kis együgyû furfang jusson eszembe.

- Jól van, jó, Zsuzsika. De hát legalább a szivartárcámat keresd elõ.

- No, azt már megteszem, de hol van?

- Bizony isten nem is tudom. Hiszen ha tudnám, akkor nem kellene, hogy keresd. Azazhogy... megállj csak. Az bizony a bundám zsebében lesz valahol.

- Majd megtalálom én - szólt a leány tettetett együgyûséggel. - Ha sorba tapogatom a bundákat.

A székely észjárást kell eltalálni, ha a székelyekkel boldogulni akar valaki. Ez a kis fruska is csak a kellõ formát várta. S olyan buta pofácskát vágott hozzá, hogy öröm volt ránézni.

- De a Borbálát el ne felejtsd.

- Azonnal küldöm.

Csakhamar kijött a Borbála. Szép szál leány, nyurga termetû, gödrökkel az arcán, élveteg vérpiros ajkakkal, fekete szemei fénylettek, villogtak, mint két szentjánosbogár. A nehéz, nagy bunkójú mozsártörõt a kezében himbálta könnyedén, mint valami légycsapót.

- Eszemadta hugom, te, amint látom, buzogánnyal jösz.

- A Zsuzsika küldött, instálom, hogy valamit parancsolni tetszik.

Elmondtam neki a kívánságomat. Csóválta a fejét meg a buzogányt. Egy darabig habozott.

- Nehéz dolog - mondá -, de én is nehéz dolgot fogok kérni a méltóságos úrtól. Tyúkért tyúkot, ökörért ökröt. Megteszi?

A szemembe nézett, mereven, fürkészve.

- Hogyne tenném meg. Megteszem.

- Egy levelet visz tõlem a királynak. Megteszi?

- Elviszem.

- És személyesen adja oda. És négyszemközt. Mert szégyenlõs a dolog, nem szeretném, hogy sokan tudják. Átadja?

- Odaadom, ha találkozom vele.

- Már hogyne találkozna, hiszen egy városban laknak.

- Ugyanazon egy városban.

- Hát akkor jól van. Minden rendben lesz. Megfogadom a fuvarost éjjelre, és egy kavicsot dobok az ablakra, ahol kártyáznak. Ez annyit fog jelenteni, hogy a kocsi a haranglábnál várja.

Kitanítottam a bundára nézve is, hogy azt a Zsuzsika, aki belsõ leány, elõkeresi, s akkor azt valahogy ügyesen a konyhába kell csempészni, és éjjel feltenni a kocsira.

- Meglesz, instálom.

Mint egy olyan ember, aki veszedelmes nagy terveket mozgat, némi izgatottsággal kerestem fel a ferblitársaságomat, ahol egy üres szék várt. S ez az izgatottság fenntartott, erõt adott, pillanatokra. A kemény fejû székely grófokon ellenben meg se látszott, hogy már a második éjszaka felé járnak. Vidorak, frissek voltak. Istenem, micsoda anyagból gyúrtad meg ezeket az embereket!

Egy óra se múlt el, már bejött Zsuzsika lábujjhegyen, és elémbe tette a bundában hagyott szivartárcámat.

Lázas öröm fogott el: tehát sikerült. A bunda megvan. A fele már elsült a tervnek. Csak még a másik fele lóg. Kinyitottam a tárcát, két britanika volt benne.