1895
PARLAMENTI KARCOLATOK

A MINISZTÉRIUM BEMUTATÓJA

Kóválygó felhők után még megcsillan arany fényével egy kis szürkület. Mély, üde lélegzetet veszünk és kidörzsöljük a szemeinket. »Ah, milyen gonoszat álmodtunk!«

Vagy igaz lett volna mindaz? És ez volna a múló álom? Nem, nem igaz! Még ott ül a hatalmas öreg szabadelvû párt, elterpeszkedve a Ház paderdejének szinte három részén. Óriás karzat néz le a nyugtalanul hullámzó földszinti tömegre, melynek egyes érdekes alakjait egymásnak mutogatják a karzatbeliek.

Az óramutató nagy lomhán eléri a tízet. Az egyetlen megmaradt alelnök (az elnökökben nagy pusztítást vitt véghez a király) Andrássy Tivadar gróf belép, amire nagyot lélegzik Janicsáry Sándor »az öreg admirális«, kit azzal ijesztgetnek napok óta, hogyha Andrássy valahogy nem találna eljönni, õneki kell vezetni mint volt korelnöknek a zivatarosnak ígérkezõ ülést.

A folyosókról egyre ömlenek be a képviselõk. Tisza Kálmán is belép, tömör, önkéntelenül elõtörõ éljenzés hasad föl a tisztes fehér fej láttára.

Hochok felelnek rá túlról. A betanított papagályok memóriájából kimorzsolódik a régi rikácsolás.

Szerencsés Tisza Kálmán, kinek dicsõségét szüntelen megöntözik, felfrissítik az ellenfelei haragos kiáltásaikkal, hogy minduntalan figyelmeztessék pártfeleit: Itt jön a legnagyobb emberetek, a legerõsebb bástyátok. Hoch! Hoch!

Hanem ‘iszen nagy emberünk van nekünk elég most. A kormány még nincs is bent, s mégis úgy látszik, mintha senki sem hiányoznék már a Házból.

Jön Wekerle. Nini, egy cseppet sincs leverve. Csodálatos! Vidám mosolygás játszik friss arcán, üde szemeiben. Egy tekintetet vet a még üres miniszteri székekre, s aztán leül a szélsõ jobb oldalra, a második padközbe Rakovszky Géza helyén. Elõtte Csáky foglal helyet a Nicolits Fedor környékén.

Azelõtt a középre vetették magokat nagy elõszeretettel a lelépett kormányférfiak. Miért? Isten tudja. Egy egész kolónia tenyészik ott nagy emberekbõl és volt miniszterekbõl, ami nem mindegy. Lehet, hogy Széll Kálmán volt az õs anyaméh, s utána oda telepednek a többiek. Lehet, hogy Falk a vonzerõ, lehet, hogy Jókai, aki szintén azon a környéken üldögél, és nézi nagy flegmával, amint jönnek-mennek a kormányok, mint a hajók a folyamokon. Ott könyökölgetett Horvát Boldizsár, ott ábrándozik emlékein Fabiny. Mintha az lenne a tapasztalatok országának a túlsó partja. Még maga Tisza is azt a helyet választotta.

S íme a lelépett kabinet új szigetet alapít a szélsõjobbon. Összebújnak egy nagy csomóban valami ösztönszerû összetartozandósággal. Szilágyi az elsõ padköz elsõ padjába a Mikszáth helyére ereszkedik, Csáky Albin ott ül a szomszédságban beljebb, bízvást átbeszélgethet hozzá, és ha hatalmas kezeit mérgesen hátra csapja, a mögötte ülõ Hieronymi írásaiban okoz kárt, ki most se szokhatott le róla, hogy írásokat ne hozzon magával. Lukács Béla is csak egy padgerezddel ül feljebb kollégáitól, és igen vidáman hallgatja az elnök apró-cseprõ bejelentéseit Zelenyákról, az elsõrõl és több effélérõl. Igen, az ülés már megnyílt, a képviselõk már javában elhelyezkedtek a padokban, minden hely el van foglalva, csak még a piros székek tátongnak.

A fiatal, szelíd arcú elnök még egyre a fölszaporodott jelentéseket végzi, midõn egyszerre megnyílik a szárnyas ajtó, ideges hullámzás támad a zsúfolt Házban, s Csávossy háznagy bevezeti az új kormányt.

Bánffy alakja föltûnik. Zajos éljenzés harsan föl. A baloldalról nevetés hangzik, de az éljenektõl elnyomva, siketül, tompán, mintha valahonnan a föld alól jönne valami bagolyhuhogás.

Bánffy nyomában jönnek a többi miniszterek, kis kivétellel új alakok, de valamennyien a mieink, a parlamentbõl vett emberek.

Nincs semmi ünnepélyes, semmi látványos a bevonulásban. Hiába jöttetek a karzatokra, szépasszonyok! Nem fogtok látni semmit. A Wekerle-kormány elsõ reformja elölte a mentét, a kócsagos kalpagot és a megcsörrenõ fringiákat. Most már csak kilenc egyszerû úriember lép be, semmi sem mutatja rajtuk a minisztereket. Még a gänsemarsch is elmaradt, hogy ünnepélyes sorban, feszesen jönnének, mint a ludak. Bejönnek, ahogy lehet, és iparkodnak a helyeikre, ahogy tudnak. A kilenc fekete kabát nem mutat semmit. Nem jönnek asbóthi léptekkel, sem Lendvay testtartással, mint a régi kormányok. Én istenem, minden parádé megszûnt, és higgyék meg tisztelt hölgyeim, sokkal többet ér négy bálrendezõt látni, mint kilenc minisztert.

Ah, belül talán, belülrõl megvan a mente, a fringia és minden paszománt, de az nem látszik, s önök azt észre nem veszik. Ott megy Bánffy elöl szerényen, szinte meghajolva, agyagszín bajuszának nincs ma semmi öklelõ jellege, csak a növekvõ homloka fénylik kísértetiesen. Csendesen, szinte búsan ereszkedik le a Wekerle székébe, s egy pillanatra úgy látszik, mintha valaki egy új kabátot venne magára, mely lerí róla. A párt tekintete rokonszenvesen pihen rajta.

Mellette Lukács László ül még szerényebben, mintha bocsánatot kérne barnás, szelíd szemeivel a Háztól: »Ne haragudjanak rám, hogy itt ülök. Szívesebben ülnék én egyebütt.« Azután jönnek a többiek: a szikár Perczel, hosszúkás vékony arcán nemes nyugalommal. Egy szék most kimarad. Az a Jósika báró helye. A legszebb arisztokratikus fizonómia Budapesten, úgy lehet Bécsben is az lesz. Szegény Fejérváry, azt hitték róla, hogy soha meg nem bukhat. S most mégis vége lett: most már nem õ a legszebb miniszter.

Bánffy jól válogatta meg minisztereit. A Ház legrokonszenvesebb tagjaihoz nyúlt a határozott jellemek és a független gondolkozók bátorságával: nem válogatott a nagy tömlõk között, mint ahogy szokás, mert minden parlamentben vannak nagy tömlõk és kis tömlõk, a kis tömlõkben néha van tartalom és sok tartalom, a nagy tömlõkben néha nincs semmi tartalom, csak a szem megvesztegetésére valók, mert nagy tömlõk, de azért mindig a nagy tömlõk közül válogatnak. A nagy tömlõk pedig lesznek a kis tömlõkbõl, de hosszú, hosszú ideig önfölfúvás útján.

Bánffyt nem érheti kicsinyes vaskalaposság vádja. Úgy tett, mint egy ember, akinek biztos szeme van és helyes ítélete. A sovány kakasnál többre becsüli a kövér csirkét. (Higgyék meg uraim, hogy ez egy nagyon-nagyon kedvezõ jel a mi miniszterelnökünk egyéni tulajdonaira nézve.) Tisza Kálmán-i vonás volt tõle, hogy egyikét a legfiatalabb képviselõknek emelte a kultuszminiszteri székbe. A magyaros, kerek arcú, göndör hajú Wlassics az. Hatalmas tehetség, ki hamarabb lett miniszterré, mint híressé (nem ért rá híressé lenni), de a miniszterség csak egy véletlen játéka, a hír, dicsõség azonban elmaradhatlan osztályrésze: ezt ezzel ki nem kerülte, csak nem hagyta elöl menni, mint ahogy a nagy emelkedésnél szokás, hanem hátra maradt, mint egy szükségtelen málha.

Wlassics mellett csendesen, nyugodtan ül Dániel Ernõ (könnyû neki, mert az õ költségvetése meg van szavazva), a Ház egyik kedvelt, szeretett alakja. Kissé hegyesbe végzõdõ arca, komoly, hideg, szinte márványszerû, de apró fekete szemeiben élet ég. Õ lett a Lukács Béla utóda és a Baross unokája.

Hát a Szilágyi széke? Oh, boldog szék, mely annyit recsegtél a hatalmas csontok alatt, most nem nehezedik már rád olyan teher, most egy szubtilis alak ül rajtad. Egy kedves, mosolygó, piros arcú úr, kinek fehér szakálla olyan, mint az õszi rózsákra esett hó. Ez Erdély Sándor, Szilágyi nagy tehetségû munkatársa. Nagy csizmát húzott föl - de minden jel odamutat, hogy tudni fog benne tovább lépegetni azon a kijelölt úton.

De már sokáig is idõztem az új miniszterek fölsorolásánál, kik pedig régi jó ismerõsei az olvasóknak, csak ezeken a padokon újak. Andrássy már rég bevégezte azóta a bejelentéseket, s Bánffy Dezsõ föláll mély csöndben, s átnyújtja a király pecsétes levelét. A teremtiszt viszi, az ország ollóját elõveszi Andrássy, lenyírja gondosan a nagy, tenyérnyi kétfejû sasos pecsétet (jó, hogy gyenge a Madarász szeme, és nem lát odáig), mindez egy pillanat, átnyújtja Molnár Antalnak.

Mindenki Molnárra tekint. Molnár most a pillanat embere. Persze. Voltaképpen az õ kezében van most az ország sorsa, azt olvashat ki a levélbõl, amit akar.

De Molnár becsületes pártember és nem »kedvelt hívünket«, Khuent olvassa ki, hanem losonci Bánffy Dezsõt, mire megint támad lelkes éljenzés a jobboldalon.

Mindenki éljenez, csak egyetlen hang veszi észre:

- Hát a »tekintetes és nagyságos« hol maradt?

Valóban az eddig szokásos »tekintetes és nagyságos« címzés elmaradt a kéziratból és okosan tette, hogy elmaradt. Nem reklamáljuk. Jól esõ újítás ez is.

Azután az egyes miniszterek kinevezésérõl szóló kézirat olvastatott föl, s minden miniszter megkapván a maga éljeneit, következett a nap eseménye, a Bánffy programja.

A miniszterelnök csendes hangon, megnyerõ egyszerûséggel adta elõ a kormány programját, mely ízléses, szinte túlságos szerénységgel ölelte föl az elõzõ kormány törekvéseit, tömött, igénytelen formában, a fennhéjázás és a hatásvadászat minden cafrangjaitól meggyomlálva.

Az ellenzék hullámzó, nyugtalan volt. Izgatottan mozdult meg olykor-olykor, de Andrássy, aki ma igen ügyes volt, le-lecsillapította a csengettyûjével és a szavaival, s az ellenzék már csak abban kötözködött, hogy a miniszterelnök a közös program némely kifejezéseit, hogy azokat híven reprodukálja, meg-megnézi az elõtte heverõ kéziratból.

- Ne tessék olvasni - ízetlenkedtek minduntalan a szélsõbal közbeszólói.

A jobboldal azonban pontról pontra helyeselte a kifejtett programot.

Bánffy után Justh Gyula emelkedett föl, egy igen ellenséges indulatú beszéddel, amely ha üdvözlõ beszéd, nemigen mondható sikerültnek. Harapós volt az utána következõ Apponyi is, aki megtalálván Bánffy programbeszédjében egy kis csontot (mindig efféle csontocskát keres ki), azt hömpölygette, kopogtatta, játszott vele, rágódott rajta, fenyegetõzött általa és vicsorgatta a fogait, a harapási tehetségét. Ez a kis csontocska volt, hogy Bánffy nem a korona és a nemzet közötti bizalmat említette ápolandónak, hanem a korona és a törvényhozás két háza köztit.

Majd Szapáry kelt sorompóba, fejtegette, hogy a szabadelvû párt nem akcióképes többé, gúnyolódva említette föl a szászokat: s nem helyeselte, hogy ilyen kis csoportok vannak.

- Hát az ön kis csoportja? - kiálta valaki a szélsõbalról.

Azután Darányi Ignác tett igen érdekes leleplezéseket a Khuen-Héderváry-féle szereplésrõl, az elterjedt mindenféle kulisszahírekkel szemben.

Az ellenzék nagy lármával, sok félbeszakítással bosszantotta Darányit, a szabadelvûpártnak ezt a hasznos emberét, aki mindig hátul van, ahol osztogatnak, de mindig elöl, ahol valamit tenni kell. E leleplezések egész más világításba helyezték a szabadelvû párt eljárását - melyrõl hamis képet festettek, s e színezéshez sok festékes tégely járult, amiket Darányi kifordított.

A gõz nagy volt a teremben, a hangulat nyomott volt. Darányi beszéde alatt az ellenzéket szokatlan, alig megmagyarázható ingerültség fogta el. Magán a jobboldalon is melankólikus tünetek kezdtek kiütõdni. Az ellenzéki vezérek levelibéka-jóslásai, szorongó érzésekkel töltötték meg a szíveket.

A kétkedés démona végigsimította jéghideg kezét amaz érzékeny halántékokon, melyekkel a mameluk-fejek szoktak beboltozva lenni, s szájról szájra szállt lopva, suttogva az aggodalmas kérdés:

- Ki fog most ezekkel hadakozni?

Andrássy szólalt meg és azt mondta:

- Öt percre fölfüggesztem az ülést.

*

Öt perc. Igen öt perc. Öt percig ki lehet színi egy cigarettát. De hát öt percnyi haladék mit ér? Függesztette volna föl az ülést legalább öt hétre. Az öt perc elmúlik, de hát aztán?... Aztán, aztán? Megint csak ott leszünk, ahol voltunk.

Az öt perc valóban elmúlt, hamar elillant, az ajtók újra megnyíltak, a képviselõk újra betódultak, s az elnök csendes hangon mondta:

- Báró Bánffy Dezsõ miniszterelnök kíván szólani.

A meglepetés fölszisszenése hangzott. Az új vezér! Belemegy az ütközetbe! Ilyen hamar. Mindjárt az elsõ napon. Rögtönösen, öt perc múlva, úgy, ahogy a kipróbált, száz parlamenti csatát vívott debatterek szoktak.

No, ez derék!

Mélységes síri csend következett, minõ a temetõkön van. A szívek hangosan dobogtak. Mintha egy újonc rohanna halálos csatába. Ex abrupto beszélni, az ellenzék összes farkasai ellen, az elsõ nap lámpalázával.

Hiszen a program csak hagyján, azt meg lehetett tanulni, írásba tenni, elolvasni, ahol megakad, de rögtönözve, egyszeri hallás után, visszaverni vén parlamenti alakok rohamát.

Bánffy megszólalt. De nini, mennyivel izmosabb, csengõbb most a hangja!

Az elsõ vágás az egész ellenzéknek szólt. Hollah, ez ügyes volt. Az egész jobboldal meg­mozdult, mintha kétszáz ember oldalba lökné egymást: »nini, hiszen ez jól van mondva«.

A második vágás Apponyit érte. A »jövõ« és a »jelen« szembeállítása.

Mindenki föllélegzett, és kitört a tetszészaj elementáris erõvel.

- Úgy van! Helyes!

A mamelukok szemei fölcsillantak:

- Hiszen tud ez beszélni!

Hieronymi álmélkodva riadt föl:

- Denique, beszédet nem szabad elõre megcsinálni.

És Bánffy csak folytatta olyan ügyesen, elevenen és annyi elmeéllel s mégis tapintattal, inkább csillapítva, mint ismételve, hogy lassan-lassan kezdett átmelegedni az egész párt, amelybe visszaszállott a lélek és az önbizalom, s nem egy ember mondta a csodálkozástól kipirulva:

- Ki hitte volna, hogy ilyen debatter.

*

Folytassam-e még tovább? Az ellenzéki képviselõk még Bánffy után is beszéltek, és sokat beszéltek, de már senki sem törõdött velük, senki sem félt a frázisoktól, elröpültek az aggodalmak, mindenki érezte, hogy van már vezér, aki a mai rohamot diadalmasan visszaverte, s férfiasan meg fogja állani az elõre bejelentett csatákban.

Akik odapillantottak a miniszterelnöki székre, ahol immár nyugodtan, fesztelenül, szinte hidegen ült az új vezér, szinte úgy rémlett nekik, mintha onnan nõtt volna ki.

ÚJ ELNÖK ÉS NEM ÚJ TÉMA

(Néhány megjegyzés a Ház mai ülésérõl)

A sárga kis gyerekkoporsót, amelybõl születnek a Ház tisztviselõi, kitették a Ház asztalára; melléje a jegyzõ fölolvasta a képviselõk neveit. A képviselõk odajárultak a gyerekkoporsó alakú urnához, s átadták cédulájukat Regelének, ki azt bizonyos grâce-szal tudja becsúsztatni a koporsócska belsejébe.

Mondanom se kell, hogy az elnökét választotta a Ház. A balról érkezõ cédulákon a Justh Gyula neve volt kiírva, a jobboldaliakén Szilágyi Dezsõ.

Lassan folydogált a választás, minden elevenség nélkül, csak a levegõ romlott folytonosan. De minthogy az embereknek szükségképpen meg kell lenniök mindig botránkozva (mert ez jól esik nekik), nagy megbotránkozás támadt, hogy gróf Szapáry Gyula, az aranygyapjas-rend vitéze, aki a közjogi alap védelmére elsõ volt kész a maga külön zászlaját begöngyölgetni, Justh Gyulára szavazott.

Ez nem annyira Szapáry Gyulát jellemzi, mint inkább a szavazás titkos voltát.

Megolvastatván a beadott szavazatok, az elnök, Andrássy Tivadar kihirdette, hogy Szilágyi Rezsõ választatott meg, mire szûnni nem akaró éljen morajlott föl.

Justh Gyula kapta majdnem az összes ellenzéki szavazatokat, kettõnek kivételével: ez a kettõ Pantocsek Rezsõ és Péchy Tamás közt oszlott meg, az aritmetika természeténél fogva egyenlõ arányban.

Egyéb baj nem történt.

- Habemus Papam! - kiáltá Fenyvessy, s többedmagával rohant Szilágyiért, hogy vegye át a jogart. De Szilágyi még nem jöhetett, nem volt még átöltözve. Nem tréfa dolog az, azokat a szûk csizmákat fölhúzni.

Míg õexcellenciája a csizmákat húzza a füleiknél fogva, addig ráér még a tisztelt Ház megválasztani Berzeviczy Albertet is alelnöknek, s addig mi is ráérünk elmélkedni azon a furcsaságon, hogy éppen az ország legnagyobb szónokát, legerõsebb birkózóját teszik bele az elnöki székbe, mintegy reciprocitásból, hogy akit annyi esztendõn mindenki figyelemmel hallgatott, most az hallgasson figyelemmel mindenkit. Mintha Kinizsi Pált ültetnék föl csaták idején a muníciós szekérre, õ vigyázzon az eleségre, nehogy megromoljék.

De hát arra való Perczel Béni, hogy visszagörbítse okosra, amit a sors bolondot csinál és azzal vigasztalja meg a mamelukokat:

- Hiszen le fog õ szállni néha a katedráról és lent terem, ha baj lesz, váratlan, hirtelen, mint Csaba vezér, hogy szétüssön az ellenség között.

De pszt! Az ajtóban egy magyar vitéz sziluettje jelenik meg. A piszkos lila színû gõzön át alig lehet kivenni. Ez õ... Csakugyan. Szilágyi az. Ott áll az ajtónál, a jelenésére várva. Van az efféle bevonulásban valami színészies, amitõl õ undorodik. Bosszúsan rángatja fekete bársony mentéjét, majd két kézre fogva fringiáját, türelmetlenül ütögeti vele az ajtófélfát.

Míg végre int belülrõl a háznagy, hogy az alelnök választásának kihirdetése is megtörtént.

- Jöhetsz már, kegyelmes uram!

Szilágyi belép, s falrengetõ éljenzés mellett halad föl az emelvény lépcsõin, kardja tompán csörömpöl a színes szõnyeghez ütõdve. Andrássy fölkel nagyot lélegezve, és átadja helyét. Az éljenek még egyre zúgnak. Az új elnök ott áll egy kissé haloványan, mozdulatlanul, mint egy ércszobor, csak panyókára vett felöltõje igyekszik lejjebb csúszni. Várja, míg az éljenek elhalnak.

Sokáig kell várnia. Minden szem õt nézi. Ezer tekintet tapad rá a zsúfolt karzatokról, mindenfelõl. S e magaslatban, honnan oly furcsa lehet az odalenn nyüzsgõ világ, mintha az õ vasfeje is szédülni kezdene, egy hajszállal már megint haloványabb, hogy meg kell fogóznia a pulpitusban.

Nagy tenyerét szinte öntudatlanul ereszti le, s az a csengettyûre vágódik. Huh, micsoda nagyszerû prognosztikon ez, mint mikor a fiúcsecsemõ a bojtos pipa után kap, s a szülõk örömmel kiáltanak föl:

- Íme a rátermettség!

A hideg érc egyszerre lehûti forró tenyerét. Nem, nem, az éljeneket nem lehet lecsengetni, még ha saját éljenei is, tehát csak áll, egyre ott áll, míg az egész Ház ül, hogy azután mindig ülve maradjon, még akkor is, ha az egész Ház állani fog.

Végre csend támad, s elmondja szófukar és mégis gyönyörû beköszöntõjét, lelkes helyeslések közt, melyek mint a mennydörgés átszaladnak a boltozat azon részérõl, ahol kezdõdtek, a túlsóra.

Elhallgatná a Ház akármeddig, de egy hirtelen fordulattal, mintha egy díszvirágbokorból egy munkás-ásót húzna ki valaki, arra csavarodik »no most pedig fogjunk a dologhoz, napirenden van a kormány bemutatása«.

Valóban még mindig a kormány mutatja be magát. Pedig már elmúlt három napja, holnap lesz a negyedik. De sebaj. Jó jel az.

Ennek a kormánynak három hét kellett a megszületésére, más kormánynak egy nap is elég, négy nap kell a bemutatására, más kormánynak egy óra is sok: ha minden ilyen arányban fog menni, legalábbis húsz esztendõ lesz szükséges megbuktatására.

De ezt nyilván nem hiszi gróf Bethlen Gábor, ki a kormány programját bírálta. Utána Meltzl Oszkár fejtegette a szászok aspirációit, amire ismét kitûnõen felelt meg Bánffy miniszterelnök. De ‘iszen olyan debatter lesz abból, mint a pinty. Szájtátva hallgatták az ellenzéken, s Apponyiék arcán komor redõket szántott minden szava. Horánszky savanykásan merengett el a nyugodtan beszélõ miniszterelnökön.

- Ezt az embert kicserélték.

Azután Herman tartott érdekes beszédet.

Szilágyi még mindeddig semmit se csinált - pedig mindenki õrá volt kíváncsi. Hej, csak jönne már valami jelenet.

A jegyzõk a szokásos módon diskurzust próbáltak vele kezdeni:

- Hogy lesz, mint lesz, kegyelmes uram? Péchy cukedlit tartott egy pikszisben, s azzal kínálgatott. Bánffy férfiasabb volt, nála jó tubákot lehetett kapni. Hát tõled vajon mit várhatunk?

- Egy-egy barackot a fejetekre!

Herman csak egyre beszélt és jól beszélt, a jobboldalról is helyeseltek, de egyszer csak valami megjegyzést tett gróf Szécsen Antalra.

Szilágyi lecsapott mint héja, és megleckéztette Szécsen miatt. A Ház zajosan helyeselt.

- Hm - mondta egy vén mameluk -, nem vetek neki egy esztendõt, és Szilágyi arcképe ott lesz valahol fölakasztva a király dolgozószobájában, ha nem is az ágya fölött.

Azután volt beszéd, meg beszéd. Sierbán személyes kérdésben állott fel, de másról akart beszélni, így Szilágyi leültette. Mindez olyan simán, szépszerével ment, hogy öröm volt elnézni. A mogorva Olayra, ki valamibe közbeszólt, egy mérges tekintetet vetett, mire az elsompo­lyodott, mint egy leforrázott kos. Asbóth beszéde alatt lehunyta szemeit, s elnöki ábrázata a hipnotikus elaltatás tüneteit mutatta, ami olyan zavarba hozta Asbóthot, hogy orátori ruganyosságát teljesen elvesztette. Ugron beszédje alatt valamely gyermekes kíváncsiság lopózott szemeibe, egész lényébe, s olyan naiv csodálkozással látszott csüggni a szónokon, mintha csak azt várná, hogy mikor gyullad meg, és miként fog elégni, most, mindjárt a szemünk láttára.

Pedig ugyancsak mérges volt ma Ugron. Sistergett, rakétázott - s valóban voltak beszédjében nem közönséges szépségek is, de az egészben mégis hasonlított ama pisztolyokhoz, melyekkel a társaságban szokás ijesztgetni. Minden úgy nézett ki, ami csõ, kakas rajta, hogy az valódi csõ és valódi kakas, hogy egy fegyver, amely lõni fog, és talán le is durrantja Bánffyt, míg a végén kisült, hogy csak egy szivarvágó.

Ilyenforma pisztolyalakú szivarvágók kaphatók Kertész Tódornál, Szervita tér, áruk 45 krajcár.

SZILÁGYI-LÁZ [I.]

Van egy öreg mese, s annak száz meg száz variánsa, de az alapeszme mindég egy. A király leütteti fejét a legjobb vitézének, valaki odajön (ez a valaki az alábbi történetben ezúttal a nemzet), megkeni gyógyfûvel a nyakát, visszaragasztja rá a fejét, s a vitéz fölugrik: »hopp, de furcsát álmodtam«, s még erõsebb lesz, mint volt. Nemsokára rájön a király, hogy hibát tett, mivel hitt az ármánynak, de meg szüksége is van a nagy bajvívóra, siratja, siratja, s hogy ím kitudódik az életben léte, elejébe megyen, viruló örömmel, aranypatkós lovon, színezüst nyeregen...

Így folyik, folydogál a nemzeti mese. Mindég is mese volt. Beszélték, beszélték sok száz esztendeig, de igazra soha sem bírták átbeszélni.

Most végre úgy néz ki, mintha igazán meg akarna történni. Döfjetek kérlek oldalba, hogy nem‑e álmodom ezeket?

De nem, csakugyan Szilágyi Dezsõ ül ott abban az elnöki székben, ahova a nemzet emelte, s úgy emelte oda, hogy a vesztõhelyrõl mind a két kezével fölvette, s úgy emelte oda, hogy komolyan fölötte álljon.

Hogy ez lehetséges, igazán senki se hitte volna, még maga Szilágyi sem. Hiszen akit a király eldob, az olyan mint a dinnyehéj, azt senki sem veszi föl, az már csak úgy szerepelhet, hogy esetleg megbotlik, elcsúszik rajta valaki.

Nem, ezt Szilágyi sem hitte volna el. Mikor a bukása közelgett sötéten mondá egyszer:

- Ejh, mit bánom én, visszamegyek mint a bölény a rengetegbe, ahonnan jöttem, ahol legalább szabadon ordíthatok.

No, ezt ugyan el nem találta. Visszament a rengetegbe az igaz, de nem bölénynek, aki szabadon ordít, hanem erdésznek, aki a bölényeket, rókákat, ordító farkasokat ijesztgeti, néha közéjük is lõ.

Ma kétségkívül Magyarországnak õ a legérdekesebb és legnépszerûbb embere. Az egész nemzet bizonyos kevélységgel nézi õt.

Még csak a mese utólja van hátra. A miniszteri széken félig se volt akkora erkölcsi hatalma, tekintélye mint most. Ma nem történhetik fontosabb dolog, hogy ne az legyen az elsõ kérdés:

- Mit szól ehhez Szilágyi?

Az új elnök már az elsõ percben beletalálta magát abba a székbe, melyet az õ emléke fog bearanyozni. A tacitusi beszédet, mellyel beköszöntött, márványba kellene vésni örök idõkre e szék fölé. Elsõ rendreutasításai valóságos remek dolgok, melyek részben elbájolták a Házat, részben ismeretlen félelmekkel töltötték el. A biztonság, mellyel a Ház fölött uralkodik, oly rendkívüli, hogy szinte megdöbbentõ. Mintha a gondviselés ülne ott az emelvényen Molnár Antal és Bartók között a maga borzalmas rejtélyességével. De az ülések vége felé mégis fölismerhetõ rajta a kimerültség. A titán unatkozik. Ásít. Szemkarikái megnagyobbodnak, vastag ajka fitymálólag csüng le. A bölény nem szokta meg az iskolamester szerepét.

A gyenge beszédek alatt démoni gúnyosság terpeszkedik el az ajk szegletei körül, az erõsebb ellenzéki beszédek alatt idegesen kapkod a kezével, mintha jegyezni akarná ellenök támadó gondolatait. Egy ösztönszerû, akaratlan mozdulat mutatja. De a csöngettyû nem plajbász.

A Ház ülései csöndesek, unalmasok, úgyszólván színtelenek. Sablon beszédek, sablon emberek a porondon. Nincs igazi csata, és elõszele sem fújdogál. Tehát nem készül obstrukció. Szürke kritika és rikító dicséretek váltogatják föl egymást. S a posványos béke nemcsak azért van, mert Apponyi délre utazott, s mert Bánffy Bécsben van, hanem kivált azért, mert Szilágyi ül a magasban, s rettentõ szemöldökei uralkodnak. Ah, a verebek nem egészen bolondok, hogy a macska szájába repüljenek.

Valóban az ülések oly szárazak, poshadtak, a vita olyan semmitmondó; hogy a közvélemény nem azt kérdezi: ki beszélt ma a Házban? Hanem azt kérdezi:

- Hogy elnökölt ma Szilágyi?

Jól elnökölt-e? Nem, nem azt akarják tudni, hanem, hogy kit taposott le. - Mert azt szeretnék róla, hogy mint a sárkány, két embert reggelizzen föl naponkint.

Mindenki Szilágyit tudakolja, mindenki róla beszél, e csodálatos ember pályája olyan, mint a tenger útja, apály, dagály váltogatják egymást nagy sûrûségben. Wekerle alakja halványodik. Miért? Az isten tudja. Khuen el van felejtve, mintha öt lábnyi föld volna fölötte. Szilágyi egyre növekszik. Miért? Hát azt is az isten tudja. Mert amióta olyan nagyon növekszik, azóta nem csinál nagy dolgokat. Csak növekszik, egyre növekszik Az embereket elfogja a Szilágyi-láz. Delírium Szilágyiensis. Õnélküle semmit se tudnak képzelni a jelenben és azután a jövõben sem, sõt vannak enthuziazmussal megtöltött alakok, akik visszaviszik Szilágyit a múltba is, mert már nem elég nekik, hogy csak a jelent és a jövõt adják neki.

Hja persze. Egészen másképp volnánk most, ha Szilágyi applikálva lett volna a II. Endre udvarában. Akkor nem történik az a bûn. Szilágyi ráreccsentett volna Petur bánra, hogy »ne szamárkodj, öreg«, és az öreg megijed, s Gertrudis nem hal meg, még új fiakat szülhetett volna, akiknek a maradékai ma is élhetnének...

I. Ulászló sem szegte volna meg a töröknek adott esküt, ha Szilágyi tanácsát kérheti ki akkor, és elmarad Várna stb.

Egyszóval Szilágyi in floribus. Akik valaha ellene agyarkodtak, azok most mind dicsérik, és a jóslás tehetségét kezdik magukban érezni:

- Majd meglássátok, hogy még egyszer õ lesz a miniszterelnök.

De az még nem jelent semmit, ha a mameluk dicsér és jósol (hisz ez a mestersége), hanem az aztán a csodálatos, ha a mameluk aggódik valakinek az egészségéért. Ez valami szokatlan és megdöbbentõ.

- Nem betegszik-e meg a sok ülésben? - hajtogatják gondterhelt arccal. - Nem kap-e szegény aranyeret?

Boldog isten, hát törõdött valaki Péchy Tamással vagy Ghyczyvel, hogy nem kapnak-e aranyeret? Volt errõl szó valaha?

Mindegy, ha volt, ha nem volt. Most szó van e kettõrõl, hogy e széken szerzi meg Szilágyi az egyik verzió szerint a miniszterelnökséget, a másik szerint az aranyeret. Az is meglehet, hogy mind a kettõt.

Annyi bizonyos, hogy ami a miniszterelnökséget illeti, eddig legalább mindig arra dolgozott Szilágyi, hogy meg ne szerezze, most nem tudom, de az aranyérre nézve merem állítani, hogy nem vágyik rá.

S éppen ezért korán reggel kél, hat óra táján megreggelizik, kiszíjja ósdi cigarette-jét (mert csak olyan cigarette az, amin szopóka van), elolvassa a lapoknak õrá nem vonatkozó részét (mert amint a nevét találja valahol, dühösen fordít a másik lapra), aztán megy a vívómesterhez.

A nagy orátor, aki most már némán kénytelen nézni a parlamenti csatákat, két óra hosszat viaskodik az ülés elõtt a vívóteremben, s azután kifáradva, teljesen kimerülten, megizzadva, hogy csurom csap, kilenc óra után megy a Házba. Ott már várják a tisztviselõi és a szállingózó jegyzõk, amint fújva, lihegve, vad tekintettel beront, és valóságos fúriával nekiesik a mai ülésre aktuális iratoknak.

Egy perc alatt átnézi, de mindig állva, mire egyszerre kiderül ábrázata, s gunyoros kedélye szarkasztikus morzsáival kezdi környezetét mulattatni. A csinált anekdotákat nem szereti, leginkább az a szokása, hogy beleköt valakibe, csipkedi, bosszantja, ingerkedik vele, folyton a legszélsõbb határon. Még egy vonal, és Molnár Antal meg volna sértve. De Szilágyi úgy tud járni az õ nagy, vaskos csizmáiban, hogy sohase lépi át ezt a vonalat.

Egy fél óráig szeretetreméltó, szinte kedves. Az apróbb tisztviselõket melegen kérdezi ki a bajaikról, azokkal nem kötekszik (a gyöngékkel mindig gyöngédebb), azután olyan jóízûen eltanácskozik velök holmi apróságokról, mintha a világ legfontosabb dolgai volnának, hogy hova kellene tenni a Bánffy arcképét? Melyik hely volna legjobb a falon?

A legjobbat azonban hiába tanácsolják neki, mert Szilágyi önzõ lélek, azt bizonyosan a maga képének tartogatja.

A fél óra sietve eltelik, odakünn már csoszognak a Madarász apró léptei. Aztán mindig növekszik a csoszogás. Szilágyi kiveszi óráját, s arca egyszerre ünnepélyessé, rideggé változik. Hóna alá csapja a paksamétákat, s megindul dübörögve, mint egy tehervonat, utána imbolyogva lépeget Perczel Béni, és a kimaradhatlan Molnár.

Mikor az elnöki székbe végre beleülhet, már akkor annyira kifárasztotta magát hajnal óta szándékosan a vívással, járással és az állással, immár valóságos gyönyörérzet fogja el, hogy ülhet. Ami másnak fáradságot okoz, õt az fölfrissíti. Szinte látszik az arcán, hogy végtelenül élvez: elméje friss és éles, mint a borotva, szeme villogva kémleli a tájékot, hogy valami kifogásolni valót találjon.

A Ház azonban csendes, mint a pihenõ kenderáztató. S a sütkérezõ békák egy mérges tekintetére cuppogva ugrálnak vissza...

Egy-egy álmodozó képviselõ odanéz néha-néha. Úgy ül ott gõgösen, hatalmasan, mint egy indus isten.

Az ember azt hinné, hogy egy millió katonája áll sort valahol odakünn. Pedig nincs egyebe a világon, csak egy kis könyvecske az elterpeszkedett könyöke alatt, a házszabályok, s abban millió katona helyett legfeljebb egy millió betû, s az is bolondul összerakva.

SZILÁGYI-LÁZ [II.]

Tegnapi ily címû tárcánkból egy egész kikezdés kimaradt, amit most sajnos, csak mint hibaigazítást pótolhatunk, azon helyrõl, hol szerzõ arról szól, hogy Szilágyinak nemcsak a jelent és jövõt adják, hanem a múltba is beleillesztik. A kimaradt kikezdés így hangzik:  

»Az aradi, ónodi országgyûléseken semmi sem lett volna a koncolásokból, ha ott Szilágyi elnököl vala, s rárivall az urakra kemény hangon:

Méltóztassanak azonnal hüvelyükbe dugni a kardjaikat!

A hétéves háború is sokat veszt alakjából, ha õ elnököl Pozsonyban, mikor Mária Terézia odajött a kis II. Józseffel, mert Szilágyi imígy szólt volna

- Gyermeket ide behozni nem szabad!

A vitam et sangvinem talán el sem hangzik ott ez esetre.«

Nagy kár, hogy e kimaradt részletek megcsonkították a különben is rendkívül érdekes tárcacikket.

AZ ÚJ MINISZTEREK

Bevezetés

Nem szabad csodálkozni az új minisztereken. Az olvasó (talán minden olvasó) volt már egyszer-másszor egy jól berendezett konyhában, amelyikben éppen fõztek, és gyakran láthatta, hogy a nagy fazekak, vaskos kondérok eltolva álltak a padkán, és a tálasban vagy füleiknél fogva fölakasztva lógtak a falakon, és a kisebb fazekak, bögrék voltak a tûzhelyen, és azokban fõtt a napi szükségletre való étel.

És nem csapták össze a kezeiket (ti. nem a fazekak, hanem önök), és nem kiáltottak föl:

- Óh, ez valami csodálatos, természetellenes!

Hát igen, nincs abban semmi különös, hogy Wekerle ott ül Bobula János mellett a szélsõjobbon, és hogy ott vegyül el a többi közönséges koponya között a Csáky gróf rövidre nyírt tojásdad feje is. Könyökére dõlve ábrándozik Széll Kálmán, bizonyos csömörrel a hatalom iránt. S minthogy rövidlátó, az izgõ-mozgó alakoktól körülvéve, magát képzeletben kedves szimentali állatjai közé ringatja...

Vagy milyen szeszélyes kézlegyintése a sorsnak, mely Szilágyit fellökte az elnöki katedrára! Az se utolsó dolog, hogy az öreg Tisza nap-nap után künn a folyosón szivarozgat, s adoma-beszéléssel és hallgatással tölti az idõt Fehér Miklóssal, gróf Nákóval - éppen olyan, mintha Hunyadi János tollat fosztana, és az ütközetben viaskodnának mások.

De hát ez azért mégse szokatlan és nem rendkívüli, volt már így sokszor, és lesz még így sokszor.

A rend talán nem az volna, elismerem. De ahol örök mozgás van, ott nem lehet örök rend. A politikai élet egy óriás folyam, mely föltartóztathatlanul siet a maga medrében, és a nagy követ éppúgy eltemeti az iszapjába, mint a kicsinyt, megfordítja, ha neki úgy tetszik, kilöki a partra, vagy tán ki se löki, hanem egy kisebbet sodor a tetejébe, és csak siet, siet...

Bánja is a folyam, hogy most már a nagy kõ van alul és a kicsiny fölül, megyen, siet tovább.

Bizonyára tehát nem a Bánffy hibája, hogy az események nem másképp jöttek.

Õelõtte, hogy a tisztelt olvasó teljes megelégedését kiérdemelje a kabinet megalakításában, minden kritikát elhallgattatván, csak két megoldás lehetõsége állott.

Vagy bevárni, míg a magyar anyák nagyobb minisztereket szülnek; de ez nagyon lassan megy.

Vagy kivitetni, úgy ahogy Héderváry Kont vagy Hunyadi László idejében volt divatban, az összes hatalomtól visszamaradt nagy embereinket a Szent György terére és, hogy a szimmetriát ne rontsák, leüttetni a fejeiket - persze ma már ez is nehezen kivihetõ dolog.

Egyiket se tehette, s következésképp kénytelen volt kisebb embereket ültetni a piros bársony­zsöllyékbe, mint aminõk a kopott zöld bõrszékeken ülnek elvegyülve - s ez sérti az önök szemérzékét tisztelt közönség. Igaz-e, hogy eltaláltam?

Én mindamellett azt tanácslom, méltóztassanak belenyugodni, hogy a mai kormány ilyen, annál is inkább, mert ha nem nyugodnak is bele, ilyen marad.

Végre is az egész differencia igen kicsi lenne a két álláspont között. Ti. az a két álláspont van, hogy úgy is lehet: miszerint az ember elõbb lesz államférfi, és azután miniszter, vagy pedig lehet úgy is, hogy elõbb lesz miniszter, és azután államférfi. Nemigen érdemes ezen a különbségen fönnakadni.

És mielõtt áttérnék az új miniszterek egyenkénti bemutatására (rövid vázlatrajzokban), még csak azt jegyzem meg, hogy amit a nagy emberek elrontottak, azt a kisebbek sokszor helyrehozták.

Ámbár hiszen jogunk sincs voltaképpen a Bánffy új minisztereit elõre kicsinyekké tenni. Ki tudja, hogy igazán kicsinyek-e? Nem kicsinek tetszett-e Baross Gábor, mikor Tisza államtitkárul tette Kemény Gáborhoz? Pedig ugyancsak kicsihez tette. Gondolta-e valaki, hogy egy nemzeti vezéralak rejlik gróf Csáky Albinban, midõn elõször ült le arra a székre, amelyet most Wlassics nyom, és amely most Wlassicsot nyomja?

»Nagy minisztérium.« »Kis minisztérium.« »Törpe kabinet.« »Erõs kabinet.« Jóslások ezek néha és divatok. Gyakran csak üres epithetonok, amiket az emberek eltanultak egymástól és szüntelenül hangoztatják, rikácsolják éppen úgy, mint a Mátyás-madarak és papagályok. A nimbusz, a patina, mely befogja a rég szereplõ alakokat, csalódásba ejti és megvesztegeti az ítélõ tehetséget, de éppen úgy vezetheti félre a patina-hiány is.

Példa rá a »nagy minisztérium«, az elsõ, a hatvanhetediki. Még most is ott lógnak az arcképeik a nemesi kúriák vizitszobáiban. Huszonhat év harasztja befödte az alakjaikat teljesen. S mi huszonöt év a nemzeti élet folyamában? Öt perc, vagy mondjuk a Szilágyi kedvéért tíz perc. S e tíz perc alatt kisült ez ünnepélyes díszalakokról, akik, mint lázsiás tallérok szerepeltek a közkeletben, hogy csak közönséges rézgarasok voltak. Csak az egy Andrássy tündöklik ki színarany voltában, minden idõkön keresztül.

Születtek fáklyafénynél, és úgy is éltek, de a fáklyákkal együtt kialudtak, elmúltak.

S hogy az érem másik oldalára is rámutassak, mennyit gúnyoltuk, kicsinyeltük a Tisza minisztereit. Hányszor mondtuk a miniszteri padsorokra célozva:

- Itt ül Tisza a nyolc írnokával!

És mégis a Tisza írnokaiból három óriás maradt ránk: Baross, Wekerle, Csáky. Szilágyit nem is említve, ki már ellenzéki képviselõ korában mameluk-szemmel (kicsinyítõ üvegen) nézve is nagy volt.

Gondold meg ezt tisztelt olvasó, aki e cikkeket átfutod, és aki jártodban-keltedben megszoktad, hogy áhítattal iszod meg a lõrét, ha híres vignetta van a palackján, s fitymálódva biggyeszted el ajkad a jó borra, ha még nem került az étlapra a reklámmal fölvert »grand vin«-ek közé.

Gondold meg ezt, és ne ítélkezzél elõre a Bánffy-kabinet fölött. Várj, kérlek, egy kicsit.

És hogy addig se únd magadat, engedd meg, hogy a kabinet új embereit sorra bemutassam - nem amilyenek lesznek, hanem amilyenek most.

Kezdem pedig a holnapi számban Lukács Lászlóval.

AZ ÚJ MINISZTEREK

Lukács László pénzügyminiszter

Hogy mit csináltak azon a lucskos januári napon a miniszterek, amikor a kinevezési legfõbb kéziratot megkapták, és hogy általában mit érez ilyenkor egy miniszter, arról éppenséggel nincs fogalmam, de egyet bizonyosnak tartok, hogy ezen a nevezetes napon egyik is, másik is benyitott egy-egy papírkereskedésbe, és vizitkártyákat nyomatott. Mert az embernek jólesik, nemcsak érezni, mi õ, de látni is, mégpedig nyomtatott betûkkel azokon a négyszögletes kicsiny papírlapokon. Valami sajátságos varázs van abban.

Ezen okoskodásból indulva ki, joggal föltehetem, hogy Lukács László is benyitott ilyen kereskedésbe, ahol azt kérdezték tõle:

- Mit parancsol?

- Névjegyekre volna szükségem.

S leírván nevét és állását, meghatározta a látogatójegyek alakját.

- S mennyit parancsol, kegyelmes uram? Elég lesz száz?

A miniszter némán bólintott fejével, de magában azt mondta:

- Talán ötven is elég lenne!

És ebben a morgásban azonfelül, hogy híven kifejezte az akkori közhangulatot, benne van az õ két legmarkánsabb tulajdonsága: a takarékosság és a pesszimizmus.

Két kardinális kellék egy jó pénzügyminiszternek.

Hogy lett Lukács László pénzügyminiszter? Az isten tudja. Nincs ennek meghatározható receptje. Miniszterré lesz az ember váratlanul, sokszor hihetetlen okoknál fogva, és csak némelykor természetesen.

Ámbátor a Lukácsok éppoly szerencsések, mint a Szmrecsányiak. Ezzel a két névvel jó születni. Lukácsok mindig voltak a boldogító tüzeknél, és lesznek. Lukács György államtitkár volt. Késõbb Lukács Béla lett kereskedelmi miniszter.

Egy Lukácsnak csak az ujját kell kinyújtani valami után.

Lukács László azonban nem nyújtotta ki az ujját. Nem azon az úton ment õ, amely a piros székekhez visz, mert Lukács László csak tanulta, csak tanulta a pénzügyi szakmát, csak egyre tanulta, és egyéb semmit se csinált.

Ott ült a Házban valahol a szélsõjobbon. Olyan igénytelenül, semmitmondón, mint azok a mezei szavazatok, amelyeket a Wipp telegramja ránt be a padokba idõrõl idõre. Nem volt a gomblyukában piros szegfû, hanem valami rejtelmes zordonság gomolygott a homlokán. Sivár életúntság ömlött el egész lényén, mintha örökre azt mondaná: »Hát van nekem itt valami dolgom?«

Szikár, törékeny, vézna alak, lagymatag testtartással, a nyaka mintha félrehajolna egy kicsit, bizonyos fájdalmas vonás õgyeleg az ajkakon, ami a beteges embert mutatta. Azon alakok közé tartozott, aki sokáig marad idegen. Négyszer-ötször is megkérdezi az ember, ki ez? És újra elfelejti.

- Aranybányái vannak - mondák.

- Hol?

- Erdélyben.

És ezzel vége volt. Ej no, hát így néz ki egy aranybánya tulajdonos? (Az ember azt szerette volna, hogy úgy nézzen ki, mint Beöthy Aldzsi.) Azt senki se gondolta, hogy abban a növekedõ homlokú fejben nekünk is lehet aranybányánk. Bolondság is lett volna arra gondolni. Nem a fantáziájuk miatt választjuk ide az embereket.

Csak a legközelebbi szomszédjai ismerték, de azokkal se igen beszélt. Némán, csendesen húzó­dott meg a padban, s meggörbült háttal, fejét könyökére támasztva, hallgatta a szónokokat.

Sajátságos embernek látszott, akit semmi sem érdekel a világon, még azok a beszédek se, amiket hallgat; olajbarna arcán sohase mutatkozik se tetszés, se nem tetszés. Az egész Ház ordít, lázban van. Lukács behúzza fejét a vállapockái közé, s még csendesebben ül. Szája meg sem mozdul mosolygásra, ha valami ötlet elcsattan, bár az egész Házat rengõ hahota mozgatja; diószín szemeiben, melyek le vannak mindig sütve, nem csillan föl a lendület tüze az úgynevezett »lelkes momentumoknál«; olyan õ, mint egy kõember

De vajon igazán olyan-e? Ej, ki figyelné. Hiszen csak egy szürke ember, aminõk százával jönnek a parlamentbe, nekik a parlament csak indóház, keresztülmennek rajta, és eltûnnek nyomtalanul, a vonat innen elviszi õket valamely állomásra, vagy ismét haza, ahonnan jöttek. Ki törõdnék Lukács Lászlóval? Ki találgatná, hogy a kõember belsejében tûz lehet belül, s hogy a hideg szenvtelen arc alatt kacag õ a szíve mélyén. És hogy talán éppen akkor kacag, mikor a többiek lelkesednek.

Gondolkozik-e vajon? És mirõl gondolkozik? Ajka örökre be van csukva. Órákig ül mereven, mozdulatlanul, és soha sincs semmi észrevétele a szomszédokhoz. Szükségét nem érzi, hogy megszólaljon, és talán nem is szólna soha, ha nem kérdeznék.

Ha valamely ismerõs megy el mellette, és jó napot mond üdvözletül, rettentõ szófukarságában arra se szól semmit, csak a szempilláin vehetõ észre egy mozdulat, a szemekben rezeg egy hálás hunyorítás, s ebben a hunyorításban valami rejtett melegség. Ez a »fogadj isten«.

Mint a zárszámadási bizottság elõadója, s más egyébkor is okos, higgadt érvekkel tele tömött szép beszédeket tartott, de ezek nemigen hatottak, mert a hangja színtelen, majdnem tompa, s beszédei (Neményi írta egy cikkében) olyanok, mint egy pisztoly, amely nem durran, de talál.

Igen, a beszédek okosak voltak. Izmos talentumra és ismeretekre mutatók, de ha mégis azt mondta volna valaki: »Ez a szikár, igénytelen emberke nemsokára Magyarország pénzügy­minisztere lesz«, ti derék, tapintatos emberek, akik elõre meg tudjátok szagolni, kibõl lesz és kibõl nem lesz miniszter, nagyot nevettetek volna a jóslaton.

- Óh, óh a ruha se úgy áll rajta, hogy ez valaha miniszter lehessen!

De hisz errõl senki sem beszélt, senki nem jósolta, s még az is, aki közelebbrõl ismerte Lukács Lászlót, csak annyit tudott róla mondani: »Egy igen szerény jó ember«.

A Tisza sasszeme kellett, hogy fölfedezze. Tisza volt az elsõ miniszterelnök ebben az ország­ban, aki el tudott képzelni egy minisztert úgy is, hogy ne legyen a lábán lakkcipõ, és hogy ne álljon mindig pózban.

Mikor pénzügyminiszter lett, megkínálta tanácsossággal. Lukács Lászlóban meghûlt a vér erre az ajánlatra.

- Hiszen nem értek én, kegyelmes uram, a pénzügyekhez.

S idegesen babrált rövidre nyírt szakállában, melybe patkóalakban lefelé konyulva nyúlik be a vékony bajusz.

De a generális szóhoz se engedte:

- Azt én jobban tudom, hogy értesz-e.

Tanácsos lett, de rövid idõre, betegsége miatt meg kellett válnia állásától, de szintén rövid idõre, mert Láng Lajos távozása után Wekerle államtitkárul vette maga mellé. A nagy optimista egy pesszimistát. Az örök mosolyú ember egy keserû embert. A pazar ígérõ egy olyan társat, aki fukarul bánik a szavával. De ‘iszen okos ember a mi Wekerlénk.

Az utóbbi idõben, mióta a miniszterelnököt sok politikai gond nyomta, úgyszólván maga vezette a pénzügyminisztériumot példás rendben, úgy, hogy midõn beütött a válság, a legnagyobb tárca egész természetszerûen hullott az ölébe.

Lukács László rémülten kapta hátra a fejét erre a szerencsére.

- Nem vállalom; dehogy vállalom, hiszen nem tudok én a Házban beszélni.

Valóságosan könyörgött, hogy hagyják meg csak államtitkárnak, ezt már megszokta, tegyenek meg miniszterré másvalakit, akárkit, nem bánja õ... elszolgál õ inkább akárki alatt, még annak a dolgát is elvégzi, ha valami lusta ember lesz, csak õt hagyják meg államtitkárnak.

Hanem bizony nem hagyták, hiába hajtogatta egyre:

- Mit akartok velem? Nem tudok beszélni, ha mondom. Nem tudok, nem tudok...

Végre megnyugtatták, hogy ebben az állásban nem is kell beszélni tudni, mert ha valahol, itt egészen a pénz beszél. Nagyobb szónok az Szilágyinál is.

Hát elvállalta, miniszter lett, utódja a legnagyobb nemzeti alakoknak, utódja Kossuth Lajosnak, Széll Kálmánnak, Tisza Kálmánnak, Wekerlének és a becsületes Duscheknek, aki garasos szivart szítt, sült krumplit vacsorázott, és a fizetését benn hagyta az államkincstárban, hogy azzal is több legyen. Miniszter lett, pedig õ maga semmit se segített hozzá, nem bókolt a hatalmasoknak, nem stréberkedett nagy képeket vágva, nem tartott tósztokat a lakomákon nagy urak egészségére, nem intrikált és nem járt reklámok után, hanem csak dolgozott, tanult - és mégis miniszter lett.

Megfoghatatlan. Valami vesztét érzi már ez az ország.

*

Mióta miniszter, még nem volt semmi kiváló szereplése: tehát nem is írhattunk róla, mindössze a bécsi interjú esett meg rajta. Mégis német a német, hogy meg bírta szólaltatni!

Nem ígérte meg ebben sem a valutát, sem az önálló bankot.

Fogadni mernék rá, hogy megcsinálja.

AZ ÚJ MINISZTEREK

Dániel Ernõ kereskedelmi miniszter

A közéletben kétféle Dánielek mozognak. Az ékezet nélküliek és az ékezetesek. Az ékezet nélküli Dánielek régebben mozognak; primipilus, székely család. Az egyik õsük gügyüje volt Bethlen Gábornak, s nem kisebb dologban járt a bécsi udvarnál, mint a Lipót császár egyik kisasszony leányát megkérni a vén csontnak, a »serenissimusnak«; persze nagy kosárral jött haza.

Az ékezetes Dánielek nem mozognak olyan régóta. Minélfogva elég szórakozottak voltak elhagyogatni itt-ott az ékezetet, hogy ne látszassanak külön családnak.

De két hét óta megfordult a sor, és most már az ékezet nélküli Dánieleken üt ki majd a szórakozottság, õk kezdik el ékezetesen írni a nevüket, s e csodálatos változás szülõoka, hogy az ékezetes Dánielek egyik tagja, Dániel Ernõ neveztetett ki kereskedelmi miniszternek.

Hogy esett meg az õ kinevezése? Miért lett általában miniszter, s miért éppen kereskedelmi miniszter? Ezt igen érdekes feladat volna levezetni. De estek már ennél nagyobb csodák is.

Egyszer a Magdeburg melletti erdõben kettéfûrészeltek egy vastag, vén fát, és egy burkus katonát találtak benne, fegyverestõl, panganétostól, úgy állt ott, mint a cövek. Az egész világ azon töprengett:

- Ejnye, hogy került ez a burkus a fa belsejébe?

Pedig igen egyszerûen történt. A katona a fa tetején volt, s a fa odvas lévén, a hirtelen támadó lyukba beleesett.

Hát igen. Dániel Ernõ mindig a politikai élet tetején tartotta magát. Kedves modorú ember, minden prepotencia nélkül. Finom nett alak, sok értelemmel, nagy higgadtsággal és elpusztíthatatlan szorgalommal.

Nem lehet tudni, milyen miniszter lesz belõle. De kirõl lehet azt tudni? Minden új miniszter olyan, mint a fölvágatlan dinnye. A külsõ kérgérõl alig lehet megítélni, hogy jó lesz-e.

De mégis inkább a jobbat lehet föltételezni. Szerencsés keze van. Amihez eddig nyúlt, az mind arannyá változott, s noha aranyban dolgozik (sok mindenféle vállalatnak levén igazgató tagja), karaktere hótiszta maradt.

Egész lényén bizonyos jólesõ nyugodtság ömlik el, mintha nem is volnának idegei, sötétbarna arca, mely erõsen hegyes állba végzõdik, szinte ércbõl öntöttnek látszik merev mozdulatlan­ságában, csak a két szeme élénk és fürge, mint a gyíké. Ezzel a két gyíkszemmel többet lát Dániel Ernõ, mint gondolnátok!

A Házban nem játszott szembeötlõ szerepet, ámbátor a legelõkelõbb bizottságnak, a pénzügyinek volt tagja, s egypár, mindig a nemzetgazdaság terén mozgó beszédével, kivált mint elõadó, mindig a színvonal fölött maradt.

De mégis, nem annyira a beszédekkel, mint inkább azzal nõtt nagyobbra, hogy jól eszébe tartotta a bihari tizenegy parancsolatot.

Tisza Kálmán szerint ugyanis Biharban tizenegy parancsolat van, s az utolsó cikkelye így hangzik:

- Ne locs-fecs!

Dániel Ernõ nagy volt a hallgatásban; soha nem követett el indiszkréciót, nem járt el a szája (a legtöbb politikus karrierjét ez rontja el), nem kritizálta a nagyokat, nem botránkozott meg a kicsinyek sületlenségén és a hatalmasok hibáin. Szája makacsul össze van szorítva, s gondolatai öt lakattal becsukva keringtek gyorsan bõvülõ homlokcsontja alatt.

S most íme ott ül ez okos ember a kereskedelmi piros székben; s abban is szerencsés, hogy a költségvetése már le van tárgyalva, s a következõ még nagyon messze van és nagy ködben; de szerencsés abban is, hogy nincs annyi elõdje, mint Wlassicsnak és Lukács Lászlónak, amely utóbbira négy hatalmas elõd (Széll Kálmán, Szapáry Gyula, Tisza Kálmán és Wekerle) nézeget föl a szomszéd padokról. Hiszen mind finom, kellemes urak, nem csinálnak ezek semmi bajt, de mégiscsak kényelmesebb az õexcellenciákra nézve, ha az elõdök az égbõl néznek alá, mint ahogy Baross fogja nézni Dániel Ernõt.

És hihetõleg meg lesz vele elégedve. Hihetõleg. Ej, mondjuk, hogy bizonyosan. Minek festenénk elõre rémképeket? Hiszen olyan szép a jelen.

Õexcellenciája ott ül csendesen a zsöllyében. Szempillái le vannak félig csukva, ajkai közül szelíd mosoly leng. Fejével nyájasan bólint a jobboldal és a baloldal felé, ha ismerõs tekintetekkel találkozik. Hegyesre faragott ceruzája mozdulatlanul hever az eleibe terített fehér papíron... Nincs mit jegyezni. Még nincs egyetlen ellenség sem. S sok jó barát ül körös-körül.

Minden oly vidám, oly meleg és kedélyes. A Házat valami sajátságos, üde illat tölti be, mint a ma kinyílott orgonavirágé (pedig voltaképp fojtó gõz van), s a hármas ablakon beszûrõdõ téli napfény enyelegve futkározik a kegyelmes úr kifelé fordított tenyerén, mintha csiklandozná.

...És távol innen, fehér hóbunda alatt édesen alszik a kövér torontáli föld, mely immár nemcsak hüvelyes növényeket terem mesés bõséggel, mint eddig, hanem egy igazi minisztert is szült.

A MAI ÜLÉS

Akik bejöttek a Házba, széttekintettek, megdörzsölték a szemüket (s ha véletlenül ellenzéki szónoklat locsogott a koponyájukban), megkönnyebbülve vették észre, hogy az elnöki székben Berzeviczy ül hideg, méltóságteljes testtartással, márvány arcával, s átható mély tekintetével.

- Ah, már beleunt - gondolták. - Szilágyi tehát beleunt? Vagy tán beteg.

S megelégedetten dörzsölték kezeiket, miközben vidám lábkopogtatással veregették le a még megmaradt havat cipõikrõl.

- Jó jel, teringette, ez jó jel.

Minden szónok csak örülhet, ha nem Szilágyi az elnök. A tüdõk mélyebb, üdébb lélegzetet vesznek.

De nem, mi az? Hiszen Szilágyi ott ül a középsõ padsorban. Ohó! (És a rémület szállta meg a szónokokat!) A tigris el van eresztve a láncról, hogy fölfaljon bennünket, ha mukkanni merünk.

Bezzeg legott lohadni kezdett a beszélési kedv, s azon normális ülések egyike lett a mai, amiket tucatüléseknek szokás nevezni.

Az igazságügyi büdzsé volt napirenden, Erdélyi Sándor miniszter bemutatója. A vékony termetû, kellemes külsejû új miniszter általános csendben fejtette ki programját. Nem használt semmi szószt, semmi cirádát, hanem minden szónoki cicoma nélkül egy szakminiszter rideg szófukarságával sorolta elõ a jövõ föladatait. Illett hozzá ez a puritán hang, mely a szerénység kellemes formái között hatott.

Erdélyinek jó ízlése van. Isten ments errõl a helyrõl, még most, ahol mennydörgött és villámlott ezelõtt, egy úgynevezett »nagyobb igényû« beszédet tartani.

A minisztert nyugodtan, sõt helyesléssel hallgatták az ellenzékrõl is, ellentmondások, közbekiáltások nem zavarták rokonszenves elõadását, a jobboldalról pedig többször nyilvánult meg zajosan a helyeslés.

Utána az örökké nevetõ Kemény Pál kezdett beszélni. Rettenthetetlen bajnok, õ nem fél Szilágyitól, s si fractus illabitur orbis: elmondja a maga igazait. Végre is Szilágyi ide, Szilágyi oda, hiszen a fejét úgyse veszik, s a lábát kerékbe nem törik, hát mért ne beszélhetne?

Beszélt is a költségvetés ellen, mind jobban belemelegedve, kézzel-lábbal hadonászva, már azt se tudta az ádáz szónoki hévben, hogy mit beszél. Hát egyszer csak, uram fia, fölharsan egy nagy éljen a jobboldalról.

Kemény Pál elsápad. Mit mondtam? Istenem, mit mondhattam?

Megtántorodik, akadozni kezd. Az ördögbe is, Kemény Pál nincs az éljenekhez hozzászokva.

- Semmi, semmi - mondják a háta mögött - ne zavartasd magadat! Wlassicsot éljenzik a tegnapi gyõzelméért.

Csakugyan Wlassics ment végig a termen miniszteri széke félé.

Kemény Pál magához jött, s bevégezte beszédjét, átadva a szót Issekutznak, aki a budapesti törvényszéknek a Pesti Napló házkutatására vonatkozó ítéletét vitte a Ház elé, ami, általános visszatetszést szült.

- Nem vagyunk mi királyi tábla, hogy ide föllebbezzen!

De Issekutznak eleme a visszatetszés, mint a békának a rekettye a csendes hullámtalan tóban; még fokozottabb kedvvel beszélt, határozati javaslatot nyújtva be a sajtószabadságról és eljárásról szóló törvény revíziójára.

Issekutz nézeteit dirib-darabra csépelte egy igen okos beszéddel Horváth Gyula.

Most még Sághy akart szólani. S ha Sághy szólani akar, pedig sokszor akar, a Ház egyszerre kezdi keresni az ürügyet a menekülésre. Most az »idõ elõhaladottsága« volt az arkánum.