1896
CIKKEK, TÁRCÁK

MÉG EGYSZER A TÁRSALGÁSI LECKÉK

Ma a »Hazánk« című lapban üti föl magát egy cikkely - a »Társalgási leckék« ellen, melyekről már egyszer nyilatkoztam.

Körülbelül fölösleges most még egyszer nyilatkozni, mert most már látom, hogy nem annyira a »Társalgási leckék«-ben van a hiba, hanem az én szabadelvű párti voltom a baj; ebből a bajból pedig nem szándékozom kigyógyulni.

Az ellenzék keresi a korrupciót lámpással a kezében, mint Diogenész, de a lámpásán csak mi felénk (a szabadelvű párt felé) van üvege - a többi vaktábla. Nézzük, hogy mit talál a mai Szilveszter napra?

Nagy vigasztalásomra szolgál, hogy eljutottak a Társalgási leckékhez, hogy már nincs más téma. Ebből legalább látom én is, hogy nincs Magyarországon korrupció.

A vád az, hogy a kultuszminiszter nekem háromezer forintot fizetett e füzet megírásáért, s ez az a korrupció.

Hát erre csak egy fölfogás lehet, hogy ha a miniszter dolgoztat valakivel - az el is fogadhasson azért honoráriumot. A magyar állam sok százezer embert foglalkoztat és mindnek van azért fizetése. Csak éppen én tõlem várta meg a Hazánk, hogy ingyen dolgozzam? Miért nem ajánlja ezt föl mindenkinek, akit az állam valamivel megbízott?

Már most aztán, ha Wlassics miniszter úr csakugyan háromezer forintot fizetett egy teljesített munkáért, hol van ebben a korrupció? Mondhatják, hogy sokat fizetett, ez lehet nézet dolga, valamint az is, hogy a Társalgási leckék sem érik meg, de korrupciónak mondani nem lehet, s tisztességes ember nem is teszi.

Azonban ezt csak akademice állítom föl, ha ti. igaz volna a »Hazánk« közleménye, de biz az nem igaz.

Légbõl kapott koholmány az egész háromezer forint, a tanügyi bácsik meséje, aminek a »Hazánk« is felült. Részletekbe nem bocsátkozom (mert a részletek nem pusztán a magam dolgai), de ha már rákényszerítenek, egy részletet mégis fölhozok ennek az ügynek a megvilágítására.

Azt, hogy a miniszter a háromezernél jóval kisebb összeget ajánlott föl tiszteletdíjul a nyár elején, mikor a füzettel elkészültem, s én akkor azt jegyeztem meg elõtte: »Ezt soknak tartom«.

S annak az általa fölajánlott csekélyebb összegnek is csak a felét fogadtam el.

MEGINT EGY TANÜGYI BÁCSI

Turi Koválcsik István középiskolai tanár úr aláírásával kapjuk a következõ levelet:

Tisztelt szerkesztõ úr! »Prakovszky, a siket kovács« címû, egyébként érdekes és élethû elbeszélésben egy olyan vastag hiba fordul elõ, mely nekem mint régi embernek, ki az állattant már 25 éve adom elõ, s kit a megboldogult Trefort miniszter úr õexcellenciája egy népszerû állattan megírására buzdított, igen rosszul esik.

Megfoghatatlan, hogy ez egy olyan híres szerzõnkön esik meg, aki nemzeti tudományos akadémiánknak is tagja. O tempora, o mores! A nevezett beszélyben ugyanis az áll szóról szóra a múlt pénteki 6141-ik számban: »Szörnyûbb a rettenetes zsiráfnál, mely a sírokat fölássa«. No, hát kérem, ez nem így van! Nem a zsiráf ássa föl a sírokat, hanem a hiéna. Ezt tudni kell. Az alaposság mindenekelõtt!

És annál szomorúbb az eset, mert olyan jeles auktor ír ilyet, akinek mûveit, illetve elbeszéléseit külföldi nyelvekre fordítják. Mit fog gondolni rólunk uraim a mûvelt külföld, ha ilyesmit állítunk a zsiráfról stb.

(Adtuk a tisztelt tanár úr levelét és csak azt a kis észrevételt tesszük hozzá, hogy ha a professzor úr elolvasta volna a 6113-ik számban a 3-ik lapon, alulról a 13-ik és 14-ik sorban ugyanezen beszélyt, ott az foglaltatik, hogy Prakovszky majd mindent tudott, de mindent rosszul. Valaki teszem azt, említette Zrínyi Miklóst, Prakovszky közbeszólt: Kár, hogy lefejezték szegényt a Szent György téren stb.

Ugyanezen Prakovszky mondja tehát a beszély további folyamában olyannak a zsiráfot, aki a sírokat fölássa.

És ezt azért mondja Prakovszky, mert a szerzõ olyan alakot akart szerepeltetni, aki mindent tud, de mindent rosszul.

Arra bizonyára nem gondolt a szerzõ, hogy Peleskei nótáriusként ebbe is bele fog avatkozni egy tanügyi bácsi, aki ellenkezõleg mindent tud, de mindent jól.)

TISZA KÁLMÁN HUMORA

A nagy öregember felõl még egyre érkeznek levelezõlapokon, magánlevelekben a kérdezõs­ködések, hogy beteg-e még, s mi baja van? Ezeknek a megnyugtatására írhatjuk, hogy nemcsak föllábadt már, hanem ott ül rendesen a képviselõházi folyosón, a gyilkos füstben, mint azelõtt, érdeklõdéssel kérdezõsködve a terembõl jövõktõl: »No, mi foly odabent?« Õ maga csak a nagy csöngettyûszóra teszi le a szivarját, s cihelõdik be szavazni. Úgy is illik az, hogy az ország legbölcsebb férfia lenézze azt a sok haszontalan lefetyelést, és csak a lényegest, a szavazást tartsa immáron szem elõtt. Ma is végig ott volt a folyosón, s amint az ülés vége felé határozati javaslatokat kezdett beadogatni az ellenzék, ijedten rohant ki Perczel Béni, hogy az oszladozó pártot az elmeneteltõl visszatartsa - ámbátor az ellenzék padokon sem ült bent több ember hétnél-nyolcnál. Jele, hogy a tanügyi kérdésekhez nem értenek annyira, mint a képzõmûvészeti mûkincsekhez.

De hagyjuk ezt most... Perczel Béni ijedten futott a korridor felé, s a nagy tömegben majd keresztül taszította a szemben jövõ Tisza Kálmánt, aki a lökésbe szinte beletántorodott, de azért minden neheztelés nélkül mondá: »Ohó, hó! Agyon ne gázolj Béni!«, s aztán kedves, szelíd humorával mintegy indokolásul hozzátette: »Mert én is voks vagyok«.

MAGYAR RUHA A MILLENNIUMON

A magyar viseletnek millenniumi s még kevésbé hétköznapi használatra való fölelevenítését nem tartom jó gondolatnak, és nem is fog sikerülni.

1860-ban sikerült és indokolt is volt, mert akkor nem volt egyebünk. Se alkotmány, se szabadszólás, még csak szabad éneklés se volt, a kedvenc nótáinkat is betiltották. Keserû gúnyból egy naptár szövegét énekelték le a hazafiak ismeretes dallamokra:

Müller Gyula Nagy Naptára
Szerkesztette: Fribeisz István
Emich Gusztáv betűivel
Ezernyolcszázötvennyolcban.

Ezen is lehetett akkor sírva mulatni. Aztán a magyar ruha jött. De hogy? Úgy mint tromf-tromf a tromfra. És úgy jó is volt.

De ma, mikor sok mindenünk megvan abból, ami Európa legnagyobb nemzeteinek (valamicske persze még hiányzik is), ma, mikor nem azt akarjuk demonstrálni, hogy mennyire elütõk vagyunk õtõlük, hanem mennyire hasonlók õhozzájuk, nem volna sok értelme a külön nemzeti ruhát behozni, mely (talán nem is véletlenül) éppen a fejletlenebb és kisebb európai népcsaládoknál tartotta fenn magát.

A külön nemzeti ruhának úgyis meglesz a maga szerepe az ország nagyjainak ünnepi pompájában - õk hadd hasonlítsanak egyszer-egyszer a középkor ragyogó leventéihez, de az utca és népe hasonlítson inkább Párizshoz vagy Londonhoz.

A »FEJEDELEM«

Õt se látjuk már többé, a kis kövér öreg emberkét, kurta, kövér lábszáraival, kövér, vastag ujjaival, melyeknek a legkisebbikére is alig fért már föl a családi pecsétgyûrû, amit valaha Kemény János fejedelem viselt, állami okmányokat és nemesleveleket pecsételvén vele. Nem, nem, sohase fogjuk többé látni a fejedelmet, amint elõtipeg a folyosón s leül, és csak a tanácsterembõl kijövõktõl kérdezgeti:

- Mit rotyognak odabent?

A derék öregúr anekdotizáló szája becsukódott örökre, ajkán megfagyott a jóságos mosolygás; ma reggel néhány nap kínos betegség után kilehelte nemes lelkét.

Báró Kemény János testvéröccse volt Kemény Zsigmondnak, a nagy publicistának, maga korában kiváló regényírónak, s hogy minden címét ideírjuk: Deák Ferenc barátjának; s ahogy Kemény Zsigmond mûködése megoszlott az irodalom és a politika közt, mint küzdõ alaké, akként kibicelt János báró is a politika és irodalom mellett egyformán, rokonszenvesen, nagy szeretettel. Szerepre nem vágyott (valljuk be, egy kicsit lusta is volt), de ott szeretett ülni a tûzhelynél, s nem volt az a mozzanat sem az irodalomban, sem a politikában, mely az öregúr figyelmét elkerülte volna.

Pedig õ szerepelhetett volna mint produktív erõ is, meglehet mind a két helyütt - kiváló és originális tehetségei voltak -, de természetesen csak diskurzus útján nyilatkoztak a fehér asztalnál vagy a folyosón, ahol az öregúr szava, véleménye majdnem megcáfolhatlan súllyal nehezedett a fiatalabb képviselõ nemzedékre. A nagy restség mellett igénytelen és szerény is volt, szeretett a háttérbe vonulni, úgyhogy az utolsó években, kivált mióta a közigazgatás államosítása fölkerült a programba, mintegy elkedvetlenedve semmibe se avatkozott, hanem a végzetes Bokross Elek, majd Huszár Károly báró vezérkedtek az erdélyi ügyekben a kulisszák mögött. Az elõbbit »Erdély eszé«-nek nevezték, pedig csak Erdély szégyene volt, az utóbbi államférfinak gerálta magát, pedig nem volt egyéb, mint egy kicsiny látkörû megyei intrikus - a Falu rossza úri ruhába öltözött baktere.

A speciális erdélyi észt báró Kemény János és Horváth Gyula képviselték parlamentünkben, az a nyugodt genret, emez a nyugtalant, de mind a kettõ a lángelme bizonyos csillámaival. Kemény János bölcs mondásai, melyekben bibliai õserõ nyilatkozik, szájról szájra keringtek; ötleteit, melyeket a napi szituációkra mondott, még évek múlva is emlegetni fogják, s humorában annyi magyarosság, annyi zamat, annyi játsziság bugyborékolt, hogy öröm volt vele lenni és õt hallgatni. Nem is volt Kemény Jánosnak talán egyetlen ellensége sem a parlamentben.

Pedig nem lehet mondani, hogy dacára zajtalan életének, s a szerepléstõl való ideges tartóz­kodá­sának, nem vitte volna semmire. A parlament fõlismerte az õ értékét, s egy nagy tisztelet piedesztáljára állította. Kicsiny arányokban bizonyos Deák Ferenc-es nimbusz környezte, s bár alig volt egypár sort kitevõ fölszólalása a Ház Naplóiban, az utolsó elõtti hároméves országgyûlésen a Ház alelnökévé választotta. Ugyanakkor volt alelnök Szontagh Pál is: Orestes és Pilades, két elválhatlan jó barát, kivel együtt kapták meg a belsõ titkos tanácsosi méltóságot. Szontagh el is panaszolkodta minden ismerõsének: »A János rántott be engem. Én nem tudom, hogy mi lelte, miatta kell most excellenciás úrnak lennem. Ne nevessetek ki, kérlek. Nekem ugyan nem kellett, de nem akartam a János örömét elrontani.« (Ti. úgy állt a dolog, hogy az alelnökség címén kapták, s Szontagh volt az idõsebb alelnök, ha õ el nem fogadja, elmarad az elõterjesztés.) Azonban Kemény János is így duruzsolt: »Ezen az öreg Palin kiütött a hiúság; itt van ni, most már nekem kell irulnom-pirulnom a sok gúnyos tekintet alatt, de nem volt szívem hozzá ellentmondani, mikor a miniszterelnök megkínált vele, mert úgy szeretem ezt a Palit, mintha a testvérem volna.«

Nyilvánvaló ebbõl, hogy mindenik a másik kedvéért fogadta el a belsõ titkos tanácsosságot, és kitûnik ebbõl még az is, hogy Tisza milyen ügyesen ajánlhatta föl e két egyszerû puritánnak a csillámló nagyúri kitüntetést, mely szinte nem illik klasszikus egyszerûségû egyéniségükre, mint ahogy például furcsa lenne még leírni is: »Deák Ferenc csász. és királyi kamarás, val. belsõ titkos tanácsos«.

Kemény János a nyarakat kamarási birtokán töltötte, télen pedig évtizedek óta az »Angol királynõ«-ben lakott, ahol az elsõ emeleti étteremben az egykori Deák-asztalnak (melyet Mikszáth a »Bourbon-asztal« címe alatt leírt pompásan) volt törzse. Körülötte csoportosultak az agglegény államférfiak: Csernátony, Podmaniczky, azelõtt Bedekovics és sokan. Szalmaözvegyi állapotában Tisza Kálmán is ehhez a kompániához tartozott.

A megboldogult öregúr tagja volt a Kisfaludy Társaság könyvkiadó bizottságának, s nagy pajtása Gyulai Pálnak. Rendesen részt vett a társaság nagygyûlésein, bankettjein s jó humorával nemegyszer évelõdött Gyulaival:

- Látod Pálom, minden attól függ, hogy télen halok-e meg vagy nyáron. Mert ha nyáron halok meg, akkor otthon Kamaráson a rokonaim lesznek körülöttem, s azoknak hagyom amim van, ha azonban télen halok meg, akkor itt leszek elhagyatva Pesten, és mindenemet a Kisfaludy Társaságnak hagyom.

- Ugyan ne beszélj, fejedelem, ne beszélj!

De a »fejedelem« addig beszélte ezt, hogy egyszer aztán csakugyan meghalt, éspedig télen - tavaszkor, ami szerinte jó az irodalomnak, de halt volna meg a szegény fejedelem inkább nyáron, csak még ne most, hanem tíz, húsz esztendõ múlva.

Egy kitûnõ politikusunk így jellemezte õt, az õ jóságát, higgadtságát: Ha mi választanánk a miniszterelnököt, Tiszára szavaznánk, de ha mi választanánk az Úristent, Kemény János kapná a legtöbb voksot.

Mindegy; csak a Házban volt õ ilyen népszerû; a halál nem változtatta meg miatta a maga sorrendjét.

VERES PÁLNÉ