1896
PARLAMENTI KARCOLATOK

ÜNNEPLŐ MAMELUKOK

Egy ezer év betelt. Hogy kezdi a másikat a politikai világ?

Hajdanta talán nem is ettõl a naptól számították az éveket. De ha igen, akkor nyilván összejöttek az Árpád sátorában, s lobogó tûznél áldozatokat hozván Hadúrnak, maguk is áldomást ivának.

Ma minden honatya fiákert hozatott az inasával. Ez volt a magyarság elsõ dolga a második millennium legelsõ óráiban.

A klubban, ahol összejöttek, két válfajra oszlottak. Olyanokra, akiknek fiákerjük van és olyanokra, akiknek nincs. Azután Perczel Béni igen csinos beszédben üdvözölte a párt elnökét, Podmaniczkyt, mire az szokott, lelkes kedélyességgel válaszolt, az éljenzés után megkezdõdött a fölvonulás Budára, ami a következõ konverzációkkal történik:

- Hol van a télikabátom?

- Kinek kell egy hely a kocsimban?

- Ki vesz föl engem a kocsijára?

Végre eligazodnak valahogy, s megindul a hosszú menet. A képviselõk nagy számmal jöttek össze. Köztük van Wekerle, aki még tavaly ott lakott a palotában, ahova mennek. Tisza Kálmán is ma megy elõször újévet gratulálni Budára. Ott van Széll, Csáky mindenki eljött, mintegy jelezni akarván, hogy éppen az oszlopok állnak a legszilárdabban. Van néhány vendég is; Pest megye fõispánja, alispánja, Rudnay, az új fõkapitány stb. Wlassics miniszter nem sablon ember. Õ is idejött és a képviselõtársaihoz csatlakozik, ahelyett hogy minisztertársaival fönt a palotában várná õket.

Így gyûlt össze szépen a szabadelvû tábor, vidáman, tele jó reményekkel, mint nagy csaták után a megmaradt seregek, és elindulának nagy robogással.

*

Szép, fehér a világ, csillogó hó födi a kígyózó utat a várig - úgy néz ki a hegy, mint óriási cukorsüveg.

Hosszú kocsisor húzódott fel; a jelenlevõk megálltak, s rokonszenvezõ tekintetekkel kísérték a képviselõk fölvonulását mindenütt (mert sehol se vitt az út parókia mellett).

Ott fönn kihámozták a honatyákat kabátjaikból a Bánffy vöröshajtókás, szürkeruhás inasai, s összecsoportosulván mindnyájan rendes szokás szerint a halványzöld színû nagy teremben - kisvártatva megnyílt a belsõ ajtó s kilépett Bánffy a minisztertársaival.

Persze nagy éljenzés támadt, s minden szem a miniszterekre irányult. De semmi különös nincs rajtuk - nem változtak azóta. Minden rázkódtatás nélkül jöttek át a második ezredévbe, csak egy kicsit szebben vannak megfésülve, mint tavaly, s bizonyos ünnepélyes hangulat ömlik el arcukon.

Most aztán a miniszterek sorából kilépett egy rõffel kijjebb Bánffy, a képviselõk sorából pedig Berzeviczy, mint õsidõkben a párbajoknál, de itt csak azért, hogy egymást kölcsönösen megdicsérjék és nem, hogy megsebezzék.

Szép, tömör beszédet mondott Berzeviczy - sem elvenni belõle, se hozzáadni nem lehetne (ez a kritériuma egy jeles beszédnek); aztán Bánffy felelt nyugodtan, világosan és folyékonyan. (Egészen szépen beszél, ha nem zavarják.) A két beszédre nem teszek megjegyzést, végre is itt van, tessék elolvasni. Általában egy kicsit unalmas epithetonokat keresni az alkalmi beszédek egész sorozatára, s a riporter, aki ezt teszi, hasonlóvá lesz a vicinális vasutak elõadóihoz, kik mindenikrõl azt mondják: »Kiválóan gazdag és virágzó vidéken vonul keresztül.«

Hát az alkalmi beszédek is többnyire gazdag vidéken mennek keresztül (bár csak zabtermés van néhol, amerre a szem lát).

De az kétségtelen, hogy a két beszéd, úgy a Berzeviczyé (ennek a Berzeviczynek nagy jövõje van), mint a Bánffyé kedvezõ hatást gyakorolt. Még Falk, a gondolatcsoportosítás nagy mûvésze is helyeslõn bólintgatott Bánffynak. Különösen az istenbékére mondott passzus keltett nagy helyeslést - mert Apponyi jobbja ott lebegett láthatatlan ködben a fejek fölött.

Bánffy nem utasította azt vissza, és jól tette; de megmondta, hogy sértett önérzettel nem lehet békésen egy asztalnál ünnepelni, azért úgy legyen ez a jobb nyújtva, hogy egyik fél se érezzen megalázást.

Nagy politikai kijelentéseket nem tett a pártvezér - különben is nem a politikáé, nem háborúviselésé a következõ év.

Míg ezek mind így történtek, baráti kezek egymásba fonódtak, vezér és pártja között a bizalmas szavak melegen kicseréltettek, a téli napfény benevetett az ablakokon s pajkosan futkosott az aggastyánok kopasz fején.

...És ez jó prognosztikon. Mert ez a palota néha megszólal.

Három esztendõ elõtt, Gyula napkor, mikor éppen úgy ott volt a szabadelvû párt összegyûlve gróf Szapáry Gyulát köszönteni, a mellékterem kis csillárja fogta magát, és éppen az ünnepi beszédek alatt nagy csörömpöléssel leesett, s a félig égett milly-gyertyák diribdarabra zúzva gurultak szerte.

A Pesti Hírlap következõ napi számában le van ez a jelenet írva, ezzel a megjegyzéssel:

»Ha babonásak volnánk, rosszra kellene magyarázni.«

S valóban ez volt Szapárynak az utolsó nevenapja ebben a palotában.

...De ma a napfény benevetett.

*

Erre aztán fölcihelõdött az egész sereg, megszaporodva a miniszterekkel, s hajtottak a képviselõházba Szilágyit meggratulálni.

Az elsõ emeleti nagy teremben fogadta az összeseregletteket, hol néhány doboz szivar volt az asztalokra kirakva, annak a jeléül, hogy itt már familiárisabban vannak a képviselõk. Mindamellett kevesen gyújtottak rá, míg a beszédek tartottak.

Münnich Aurél volt az üdvözlõ szónok, ki igen melegen rajzolta azt a sajátszerû fölényt vagy nimbuszt, amellyel Szilágyi bír a Házban és a pártban.

Az elnök a nagy angol speakerek mintájára nem elegyedett a politikába, mintha mondaná: A ti politikátok léhaság. Én abba nem elegyedem. Az az én méltóságomon alul van. Hanem beszélek nektek a kötelességeitekrõl.

És tartott olyan remek beszédet a filozófia tengerének mélyébõl hozott színes kagylókkal kirakva, hogy Tacitus is vállalhatná a magáénak....

Hát mégiscsak tovább vagyunk ebben a második ezredévben. Árpád nem kezdte meg az elsõt ilyen gyönyörû orációval.

AZ ELÖREGEDETT PARLAMENT

(Két közlemény)

Valami bolondos, indus tárgyú operettben éneklik: »Buddha kisfia kétszázhúsz éves vala, mikor meghala« - a mi parlamentünk ellenben csak négyéves, de már végelgyengülésben, vagyis aggkórban szenved. Vannak ilyen különös eltérések túl és innen is az emberi kor végsõ határától. Úgy látszik, a magyar temperamentumnak jobban megfelelt a három esztendõ. A parlament nem unta meg magát, és nem csapott át excentricitásokba csupa merõ életuntságból. Az elsõ esztendõ az összeszokásra volt szánva, a másik esztendõben a komoly küzdésre, a harmadik esztendõ pedig, mikor már öklözõdésre fajult volna a tusa, jött a búcsú. Öt év sok nekünk. Öt év alatt vesztenek érdekességükbõl az interpellációk, a nagy beszédek, a zajos közbeszólások, hatalmas filippikák, vehemens szórohamok, és valami új, egyre új, egyre erõsebb stimuláló szer kell az idegeknek. Unatkozó népek forradalmakat csinálnak, unatkozó parlamentek botrányokat.

Ah, bizony öreg már a parlament, házsártos, tehetetlen, morózus és szeszélyes. Érdekes megfigyelni ebben az állapotában - amint az egyik lába már a sír szélén van, s mégis rugdalózik a másik lábával.

Mennyi tenger idõ egy ilyen testületben csak négy esztendõ is! Hol van immár az a társaság, mely pezsgõ életkedvvel gyûlt egybe az elsõ ülésre? Az õslegendák közé látszik már tartozni ez elsõ ülés, melyen az »admirális« Janicsáry elnökölt, ki bezárván az ülést, arra a közbe­kiáltásra, hogy a következõ ülés mikor lesz, vállvonogatva odamordult: »Tudja az ördög«.

Janicsáry apó csak még fiatalabb lett azóta, de a Ház elvénhedett, átváltozott. Nem is az már ez, amelyik volt. Egy negyede kihalt, egy másik negyede széjjel ment, a fele pedig, amelyik megmaradt, összevissza keveredett. Az akkori kabinetbõl nincs már meg Fejérváryn kívül egy lélek sem, maga a vezér is, aki választatta a mostani országgyûlést, otthagyta pártját, önkéntes számkivetésbe bujdosván el a nemzeti párti gránicra.

És milyen csúnya egy ilyen elaggott Ház. A vén asszony is kellemetlen, de egy vén parlament még borzasztóbb. Nem érdeklõdik a tárgyalások rendes menete iránt senki, azokat már csak Perczel Béni veszi komolyan. Az elõadók beszédjeit, amikben alig lehet agresszív elem, senki se hallgatja; általában a szép beszédek értéke megszûnt. Nincs többé olyan beszéd, amelyért valaki eldobja a folyosón a szivarját. Az elöregedett Ház nem tud már hallgatni, csak szavazni. Vannak esetek, hogy igen csinos beszédek alatt négy ember lézeng bent a teremben, a többi voks künn tereferél és pletykázik a folyosón, és csak a csöngettyûszó rángatja be õket. A kereskedelmi büdzséjénél megtörtént, hogy a Visontai beszéde alatt egyetlen ember sem ült a kormánypárti padokon. Megfoghatatlan, hogy kinek beszélnek most már a negyedik esztendõben a szónokok? Az újságoknak? Bolondság! Az újságok se ostobák, és csak kivonatolják a beszédeket, az olvasóközönségnek pedig éppenséggel megjött az esze, és nem olvassa el a kivonatokat sem.

És ez az okos világ olyan kietlen, rideg, olyan szomorú. A naivitás utolsó zománca is le van törülve róla. A házszabályokból is kinõtt a Ház, mint a rövid ruhákból a leányzó. Az elnök csöngettyûje nem mumus többé. Az elnöki megrovás senkinek sem rontja meg az étvágyát, a megrovott visszamosolyog az elnökre, s legföljebb azt gondolja magában, amit sir Bloke felelt vissza az angol speakernek:

- Önt ezennel rendreutasítom - mondta a speaker.

- Én istenem, csak soha nagyobb bajom ne történjék ennél - felelte sir Bloke jámborul.

Mint õsszel, mikor lehullnak a fák levelei, el-elmaradoznak a közélet tûzhelyétõl azok, kiket csak az újdonság ingere vonzott az országházhoz. A »mezei badak« most már állandóan otthon vannak, és semmiféle földi telegram meg nem mozdítja egynémelyikét. Vannak teljesen elfeledett arcok, melyek csak akkor villannak föl az emlékezõtehetségekben, mikor egy-egy szavazás után az ember a távollevõk névjegyzékét olvassa - mely évek alatt éppen úgy vastagodik következetesen, mint a hízásnak indult ember potroha. Ezek a fa lehullt levelei - de a megmaradottak is ördöngõsen elsárgultak, a parlament ifjúsága megházasodott azóta és sedatus ember lett, a középkorúak bankigazgatóságokba jutottak, az öregek belsõ titkos tanácsosokká lettek, fiatalnak csak Beöthy Aldzsi maradt. Az öreg excellenciások ott tipegnek-topognak apró lépteikkel, kis selyem sapkáikkal fejükön, a folyosón, és egész évi beszélgetésük körülbelül ez?

- Hogy aludtál, kegyelmes uram?

- Jól, kegyelmes uram. De tegnap délután egy kis kólikám volt. És te hogy aludtál, kegyelmes uram?

- Egy kis szaggatást éreztem éjfél felé a bal arcomban.

- Tegyél rá máskor egy kis mustárt, kegyelmes uram.

E derék öregurak orvosságos üvegeik és receptjeik közt élnek, nem törõdve egyébbel, csak a saját emésztésükkel. Ezekre célozva mondták Tiszának, mikor még miniszterelnöksége idejében sopánkodott, hogy sehol se nyílik üres kerület, pedig szüksége volna valaki számára.

- Semmi se könnyebb ennél, kegyelmes úr.

- Hogyhogy? - kérdé Tisza.

- Nyittass ki valahol egy ablakot, s mindjárt lesz vagy hat üresedés.

Ezen elöregedett, elbankárosodott és elexcellenciásodott Házról minden lépten-nyomon lerí az öregség. Az enervált idegek már nem reagálnak semmi egyébre, csak a botrányokra. Az ellenzék jól tudja ezt, és azért csinálja. Az ellenzék maga is öreg, erõtlen, mint a vén korhely, akinek a kevés szesz is mindjárt a fejébe megy, és duhajkodásában legott üveget tör vagy széket. De ha széket törni nem tud (pedig nem tud, mert ahhoz erõ is kellene), az üveggel is megelégszik, csak valami csörömpölés legyen az akciójára. Sõt a botrányok közül is már csak a nagyobbja érdekes, a kisebbeket nem érdemes meghallgatni, ezek már félig üres Ház és üres karzat elõtt folynak le.

Hogyan? Üres karzat elõtt! Hát igen, a karzatok már nem telnek meg a botrányokra sem. Tele karzatjai már csak Apponyi Albertnek vannak. Bámulatos faszcináló valami van a beszédjeiben az asszonyokra, mint a kígyóbûvölõ szemeiben a kígyókra, emberi ésszel kitalálni nem lehet, mi. A botrányokra azelõtt zsúfolt karzat volt, valósággal ostromolták a háznagyi hivatalt jegyért a hölgyek. Most hiába hívod hölgyismerõseidet a karzatra - az elöregedett Ház már nekik se kell. A fiatal képviselõk megházasodtak: nincsen már nõtlen ember, csak Fenyvessy Ferenc és Krajtsik. Hasztalan helyezed kilátásba, hogy csak jöjjenek, mert botrány lesz.

A szép fehér vállacskáikat vonogatják.

- Hiszen mehetünk máskor is - felelik - botrány csak máskor is lesz.

Mintha azért invitálnál valakit a Zugligetbe, mert ott ma ózonos levegõ lesz, amit a fák lehelnek ki. Ostobaság! Hát, holnap nem lesz ózonos levegõ?

S maga a vén Ház mit se törõdik a saját elaggottságával, köszvényes lábaival egykedvûen odább vánszorog, s az oldalnyilallásokat és az általános decadence-ot úgy veszi, mint termé­szetest, miközben csak egy dologra kíváncsi, hogy meddig él még. Érzi, hogy napjai meg vannak számlálva, a koporsója is kész, csak a dátum hiányzik. A teljes dátum, mert az anno 1896 bizonyos.

A nekrológján gondolkozva, elõre látható, hogy az nem lehet dicstelen. A vén parlament megtette a maga kötelességét négyesztendei élete alatt, mint az elefánt, csak egy kölyket szült (a polgári házasságot), de az aztán nem is volt tréfa - nem csoda, ha kimerült, s ha öregkorában sajátságos viszonyok közé jutott.

Nagyemberek nemigen támadtak az 1892-iki succrescentiából, mindössze a kis Papp Géza és Szily Pongrác bontakozott ki valamennyire a homályból, és az idõközben bekerült Wlassics emelkedett ki fényes talentumával magasra. Hanem annál inkább fogyasztott nagyembereket. A »piros székek óriásai«, ahogy a Wekerle-minisztérium néhány tagját nevezték, a zöld padokba kerültek. S valódi mûvészet Bánffy Dezsõnek kormányozni e sok nagyember között, kiknek véleménye külön-külön súlyos a megcsappant többségben, melyet átvett. Igaz, hogy lojális, nobilis urak a mi nagyjaink, akik mindig alávetik egyéni nézeteiket a közügynek és a párt akaratának (másképp már rég összeesett volna a szabadelvû párt), egyik se dolgozik a saját kezére, de mindeniknek van saját véleménye, s már ez is feszélyezõ. Csáky Albin fúziót akar Apponyiékkal, mert - úgymond, és igen helyesen - ott künn a vidéken nincsenek nemzeti párti választók, hanem csak néppártiak, a nemzeti párti ellenzék pedig életfönntartási ösztönbõl kénytelen lesz olyan választókhoz nyúlni, aminõk akadnak, s ezáltal belekergettetik vagy legalább közelebb hozatik a néppárthoz. Csákynak igaza van. Wekerle ellenben nem akar fúziót, mert õ azt tartja, hogy az Apponyi-párti elemekbõl csak kevesen volnának alkalmasok a szabadelvû párthoz átjönni. A behurcolkodó Apponyit nagyúri párthívei otthagynák, s különben is az Apponyi kívánságai nem tõlünk függnek, hanem a királytól - nem sokat érnek, de mégis kivihetetlenek. Körülbelül Wekerlének is igaza van. Az öreg Tisza csöndes szem­lélõ­désbe van merülve, látszólag hidegen, közömbösen nézegeti az ostáblát, mint egy flegmatikus kibic: nem avatkozik semmibe, ridegen tartja magát az õ közlegényi állapotjához, de persze ez csak talán addig van, míg egy-egy »paraszt«-ot ütnek ki itt-ott az ostáblán - de ha a tornyok és bástyák komolyan meg találnának mozdulni, ki tudja, hogy a nagy öregember is bele nem szólna-e a játékba?

Hát Széll Kálmán? Széll Kálmán nem akar semmit. Az a szerencse. Széll Kálmánt mulattatják a konfliktusok, de mégis fél tõlük, mert neki okoznak dolgot.

Az önzetlen államférfiak ritkák, és Széll az, talán életviszonyainál fogva is, de még inkább alaptermészetébõl. S azonfelül még az önzetlen államférfiaknak is vannak szeszélyeik, de Széllnek még szeszélyei sincsenek. Ha Jupiter lenne, mindig derült idõ volna (habár tudná is, hogy egy kis esõ néha nem árt). Õ az eligazító ember a magyar parlamentarizmusban, a szükséges jótét lélek a háznál, aki az elferdült bútort a maga helyére igazítja, a düledezõ asztallábat megtámasztja, a beteg ember gyomrára mustárpapírt tesz - s örül, ha a »tényleges állapotok« (ez talán az õ saját szava) megmaradnak ténylegeseknek. - Lelki emócióra elég neki a Lobkowitz-féle tarokk-parti egy-két érdekes kettese. Szóval Széll Kálmán nem kényelmetlen nagyember.

EGY MINISZTER A BÜDZSÉJE ELŐTT, A BÜDZSÉJE UTÁN
ÉS A MINISZTERSÉGE UTÁN

Darányi Ignác, aki kitûnõ jurista, azonfelül pompás földmûvelésügy miniszternek ígérkezik, tetejébe még nagy megfigyelõ is, aki gyorsan meg tudja találni a jellemzõt, sõt bizonyos írói vénával fölszíja azt, mint a méh a bogáncsból a mézcsöppet.

Egyszer a fehér asztalnál õ beszélte a következõ kis történetet, mely három szakaszban esett meg az öreg Krokács Jánossal, hordván magában azon tanulságot, hogy egy miniszter kiismerhetlen, mint az asszony. A hatalom átváltoztatja, fölkelti lelkének összes gonosz fúriáit, esetleg kikaparja belõle a legmélyebben alvó jó tulajdonságokat. Amint fogy, nõ, aszerint változik. A hatalom egy rettenetes giliszta benne, mely örökké mozog bent, hánykolódik jobbra-balra és gátolja a hajdani természetes mozgásában, viselkedésében.

Bizonyítja mindezeket Krokács János uram története. Hogyhogy? Kiált föl az olvasó. Hiszen Krokács nevû miniszter nem is volt. Még nem, az igaz. Krokács János maga nem volt miniszter, de közel állt hozzá. Nem ahhoz állt ugyanis közel, hogy miniszter legyen, hanem magához a miniszterhez állt közel, ajtónálló levén a kereskedelmi minisztériumban. A janitor elõtt nincs nagyember, bizonyára még Baross se volt nagy a janitor elõtt, mert a janitor közelrõl látja a föld hatalmasát, kitanulja apró turpisságait, szeszélyeit és a legvégén rájön, hogy a legimponálóbb dolog maga az ajtó, amit õ nyit, és nem a személy, aki belép és kilép rajta.

De nem Baross idejében történt a Krokács-eset, sokkal régebben. Alkalmasint Gorove alatt. Azért mondom, hogy alkalmasint, mert Darányi nem mondott semmi nevet. Darányi a világért se tesz nevetségessé egy minisztert, még egy holt minisztert se - inkább egy élõ janitort, bár azért is fáj a szíve.

Tehát Gorove alatt történt, mindjárt minisztersége elején. Éppen a költségvetését tárgyalták, az elsõ költségvetését, a débat vehemensen indult, s Gorovenak magának is egy nagy beszédet kellett kivágnia - az elsõ beszédet mint miniszternek. Minden ennek a sikerétõl függ. Cudar lámpaláz gyötörte a kevély örményt, akinek inkább csak a gõgös arcára emlékezünk (az Andrássy-féle minisztérium képrõl), mint az alkotásaira. Szepegve indult meg hintaján naponkint a minisztériumból a Házba, balsejtelmekkel, mint minden büdzsés miniszter, elkiáltván magát az elõszobában:

- Hé, Krokács! Hol van ön, Krokács? Szaladjon elõre a táskával.

Ugyanis a janitor hordta a testes miniszteri tárcát az irományokkal, s olyan jó lába lévén, mint a kengyelfutónak, sokszor hamarabb ért a mellékutcákon, durchhausokon át a Ház folyosójára gyalog, mint a kegyelmes úr a kocsiján.

Hanem hova inkább közelgett a beszéd elmondása, s minél inkább paskolták az ellenzékrõl, Gorove mind puhább, szelídebb lett, úgy elkisebbedett a hatalma, hogy kezdtek rajta a humánus, keresztényi tulajdonságai kiütni.

- Krokács úr - szólt egy reggel, látván, hogy az ajtónálló görnyedten, lihegve cipeli a nehéz, megrakott táskát elõtte a lépcsõn -, üljön föl a bakra.

- De - szabódott a janitor - nem vagyok én arra érdemes, kezeit csókolom.

- No, no, ha én mondom. Nem tûrhetem, hogy kínlódjék a táskával. Hiszen nagyon nehéz az. Csak üljön föl!

Krokács felült kevélyen a kocsis mellé. Nagy kitüntetés volt ez a kemény embertõl. Azt hitte, egész Pest nézi és bámulja: Nini, az öreg Krokácsot viszik a Gorove szürkéi! Mert csakúgy vitték a szürkék õt is, mint Gorovét, sõt bizonyosan szívesebben, mert Krokács úr sovány emberke volt, Gorovét pedig két mázsára lehet becsülni.

Az ülés után (Tisza beszélt a kereskedelmi politika ellen) még szelídebb lett a kegyelmes úr.

- Uccu, Krokács barátom - mondta szinte melegen -, kászálódjék föl a bakra azzal a nagy táskával! Szeretem kímélni a jó embereimet.

Krokács úr nem szabadkozott (hiszen én istenem a kocsikázás a janitoroknak is jólesik), sõt másnap reggel, mikor a Házba indultak, már magától ült föl a kocsis mellé a kísérteties fekete bõrönddel.

Gorove odanézett és fölsóhajtott:

- Meddig fogjuk még cipelni ezt a málhát, mit gondol, Krokács bácsi?

Krokács semmit se gondolt, hanem csak szorította a becses táskát a térde közé és mosolygott. És bár hideg, zimankós idõ volt odakünn, a »bácsi« szó ördöngõsen melegítette belülrõl. A Ház elé érkezve bevitte a táskát a miniszter után egész a teremajtóig, aztán künn a korridoron várt mint máskor, az ülés végére.

Amint ott járt-kelt, kipegett-kopogott a janitor, õt nemigen érdekelte a nagyurak dolga, ahogy jöttek-mentek, mint a méhek a kaptárban, de egyet-mást mégis hallott, ami megütötte a füleit.

- A vita be van zárva - mondták az urak egymás közt.

Eleinte azt hitte, hogy a »Vica van bezárva«. (A Vica volt a kereskedelmi minisztérium kapusá­nak a nagyobbik hajadon leánya.) Krokács uram szinte megijedt, de aztán kiókumlálta a többi diskurzusból, hogy az urak szája záratott be, vagyis hogy a szóból fogytak ki odabent, mert híre ment annak is legottan:

- Gorove beszél. A miniszter beszél!

A folyosó elnéptelenedett - amint szokás. Hát még akkor! A mi parlamenti atyáink éhes fülekkel jöttek föl ide. S egy miniszter beszélt! Istenem, mi volt akkor egy miniszter! Húsz évvel Fabiny elõtt!

S azonfelül most válik el, tud-e Gorove a kereskedelemhez. Most vagy soha! Mert mi tagadás, minden jel odamutat, hogy Gorovét csak az imponáló ábrázata miatt vették be a kabinetbe, ahogy gróf Festeticset a kotlettes szakálla végett. Igaz, hogy van egy híres útikönyve, sokat utazott a világban s útközben bizonyosan látott kereskedõket is, de hogy ért-e a kereskedelemhez, az más kérdés.

Ám hamar eldõlt a dolog, magyar módra. Künn a néptelen folyosón, mint egy földrengés, nemsokára megrázkódtatta a falakat orkánszerû éljenzés zaja belülrõl. Gorove nagy sikert aratott, mindenki sietett kezet fogni a nap hõsével, akinek kövér képérõl csak úgy csurgott az izzadság. A diadal teljes volt. Az öreg Deák maga is megveregette a nagyképû ember vállát, s lustán mondá a fogai közül:

- No, no Pista, jól van Pista!

Szóval, fényesen végzõdött a nap, a Gorove pozíciója meg volt szilárdulva, s hosszú kéjes lélegzetet vett a Ház úgynevezett »fojtó« levegõjébõl, mikor az ülés végén kirakott iratait begyömöszölte a táskába, melyet azután a teremtiszt elõre kivitt a vén Krokácsnak.

Mire az ünnepelt miniszter is kilépett, még a folyosón is éljeneztek a megittasodott párthívek végig a korridoron, míg a kocsijához ért, melynek ajtaját alázatosan nyitva tartotta a Ház buzogányos portása. Az öreg Krokács már akkor fönt ült a táskával a bakon.

A miniszter sasszeme õt pillantotta meg legelõbb:

- Nini, Krokács - rivallt rá, nagyokat fújva az orrlyukain keresztül. - Hát mi az? Ki ültette magát oda föl? Takarodik le rögtön a bakról! Szemtelen!

Krokácsunk fülig vörösödött, aztán lemászott alázatosan a bakról a táskával együtt, és vitte nagy szuszogva hóna alatt a minisztérium felé.

A hintó pedig sebesen vágtatott a hatalmas miniszterrel, mindig nagyobb, nagyobb távolság maradván a cifra szerszámos szürkék és a loholó szemtelen öreg kutya közt.

Ez volt a Gorove legszebb napja, a szemtelen Krokács azonban aligha számította a legszebb napjai közé - pedig õ olcsóbban adta a napok szépségét.

*

Az idõ azonban nem állt meg ennél a napnál, hiába volt szép, folydogált odább, egészen addig a napig, amikor Gorove is megszûnt miniszter lenni, sõt még tovább is folydogált. A kereskedelmi minisztériumban megmaradt a janitor is, az ajtó is, mindössze más miniszter jött. Nem nagy dolog az.

Már jó ideig nyitogatta másnak az ajtókat Krokács úr, midõn egy délután a régi urával találkozik az utcán. Szép téli idõ volt. Az exminiszter kikocsizott, és a hintóablakon keresztül megösmerte az öreg Krokácsot. Szívébe nyilallott e vén emlék láttára az egész fájó szituáció, a fényes termek, a hatalom, az ünnepeltetés és minden, minden. Ó, ti azt nem értitek, mi egy janitort meglátni, aki azelõtt nekünk nyitotta az ajtókat!

Gorove megcsipogtatta a kocsi gumilabdáját, a kocsi megállt.

Az excellenciás úr kihajolt fejével az ablakon:

- Krokács, Krokács! Hollá Krokács!

Krokács apó szétnézett, észrevette az ismert szürkéket, a hintót és a méltóságteljes fõt, leemelte a sapkáját, de már nem úgy, mint azelõtt.

- Hova megy Krokács bácsi? - kérdé nyájasan az exminiszter. - Teringette, de jó színben van Krokács bácsi.

- A fõpostára megyek, kegyelmes úr.

- Helyes. Elviszem Krokács bácsi. Üljön föl, arra megyek.

- Köszönöm alássan, kegyelmes uram, nem vagyok fáradt.

- Nocsak üljön föl, ha mondom, ha úgy kívánom.

- A kegyelmes úr kedvéért mért ne tenném meg?

S elkezdett cihelõdni föl a bakra, mint annak idején azokon a régi szép napokon. Hiszen minden úgy van, mint volt; a szürkék most is úgy párolognak, a hó most is úgy csikorog a kerekek alatt, õ most is Krokács és ajtónálló. Gorove is Gorove, csakhogy már nem miniszter többé.

- Hohó Krokács bácsi - ellenkezett az exminiszter. - Nem oda Buda, barátom. Csak jöjjön és üljön be maga ide énmellém, hadd beszélgessünk odáig egy kicsit.

Krokács apó, a jámbor janitor, nagy szemeket düllesztett csodálkozásában. Lehetetlen ez, amit most a saját füleivel hall. Hogy õt, Krokács Jánost, a dölyfös Gorove kegyelmes úr nem átallja maga mellé ültetni? Hát megfordult a világ? Vagy megbolondult a kegyelmes úr? Nem, nem. Az lehetetlen.

Pedig az csak egy rendes, természetes lélektani processzus volt.

A három fázis, amelyen keresztülment a mi Krokácsunk, egy miniszternek a lélektani rajza.

Az elsõ a szorongatott, gyengülõ Gorove, akibõl kibuggyan egy kis jóság és fölülteti Krokácsot a bakra.

A másik a hatalomban megizmosodott mindenható miniszter, aki packázó dölyfében lekergette Krokácsot a bakról.

A harmadik a bukott miniszter, aki a világon semmire se olyan kíváncsi, mint az utódjára. Reszket azért az élvezetért, hogy róla valami rosszat halljon.

- Hát csak üljön be ide, Krokács bácsi. Így ni. És most beszéljen nekem valamit, hogy van, mint van? Nem akar, öregem, egy jó szivart? Mi? Mit csinál az új gazda? Mi?

Természetes, hogy Krokács nyelve meg is eredt, beszélt, pletykázott (Krokács sokat tudott, ha akart - s mindig akart, ha mások akarták), de amíg lefetyelt, folyton kinézegetett az ablakon, türelmetlenül, idegesen; mindenképpen szerette volna, hogy valami titkár úr meglássa és elbeszélje otthon, kivel ült - ami arra látszik mutatni, hogy ok nélkül gúnyoljuk éppen csak a minisztereket, mert nini, még a janitorokban is van gyöngeség.

SZERB KÉRDÉS A HÁZBAN

Még egyszer összejött a parlament a maga mezei hadával, tömött karzatával; még egyszer, talán utoljára, megtelt morajló, zsibongó sokasággal az utolsó idõkben kihalt, néptelenül tátongó tanácsterem. Egynegyed egyre nehézkesen, mint egy dunai monitor, bekocogott Szilágyi Dezsõ és megnyitotta a mai ülést, mely a »szerb varrottas«-sal fog foglalkozni.

Szerbiát még sohase vette senki olyan nagyra, mint az ellenzék. Én istenem! A legyet senki se szokta lekergetni magáról bunkósbottal, hanem csak egy kézlegyintéssel. Szerbia! Hát micsoda Szerbia? Legelõször is egy barátságos hatalom. És milyen barátságos! És milyen hatalom! Kétmillió szerb és négymillió sertés, tehát összesen hatmillió mozgó lény. Minden sertésre esik egy fél szerb, és minden szerbre esik két sertés. Osztozkodjanak egymáson, ahogy tudnak - de mit rongáljuk mi most a mi millenáris jókedvünket (mely úgyis annyiba kerül) ilyen lappáliákkal!

Jelvény vita és örökké csak jelvény vita. Van ebben még valami zöld, valami kevés éretlenség a nemzetek gyermekkorából; teringette, egy ezeréves fickóhoz már nem illik, hogy örökké a jelvényeken, színeken jár az esze, mintha az egész állami élet a jelvényeken forogna. Van zászló vita, királyi színek vita, kétfejû sas vita, jelzõ zászlók vitája, kardbojtok színének vitája, s ezek mindig fölriasztják az ellenzéket, összecsõdítik a Házat, de ha tíz-húsz millió forint megszavazásáról van szó, a tanácsterem kong; néhány öreg ember krákog odabent, míg az elõadó eldünnyögi közömbös orrhangon a milliók megszavazásának indokolását, aztán fölállnak szavazni az illetõ szakminiszter fölállása szerint, s egymást oldalba döfködve kérdezgetik:

- Mire is szavaztunk, kérlek?

De zászlósértés. Ohó! Ez már valami, a jó szittyavér forrni kezd. Érzékeink ki vannak fejlõdve a zászlósértések iránt. Ebben élünk, ez a mi elementumunk. A hallást is lehet fejleszteni, talán még a bolha köhögés is zörög, csak nagyon finom fül kell hozzá - de hát a zászló sérelem érzete! Ezt lehet csak igazán fejleszteni. S hogy mi ennyire érezzük, mint az óra gépe a kerekeibe hulló piszkos porszemet, magunk demonstráljuk ezzel, hogy igen kicsinyeknek tartjuk magunkat. Mert egy hatalmas gépet ugyan meg nem akaszt forgásában a reá hullott porszem, fönségesen, nyugodtan mozog tovább. És mert ennyire érzékenyek vagyunk - ez maga csábító ellenfeleinknek hasonló csínyekre. Képzelhetni, mekkora siker lehet ama néhány lompos, piszkos szerb diáknak, hogy a méltóságteljes magyar parlament tajtékzó dühvel napokig tárgyal ebben a kérdésben. Azok most mind azt hiszik odahaza, hogy õk milyen nagy dolgot cselekedtek. S ha ilyen olcsón lehet nagy dolgokat csinálni - bizonyosan akad rá több konkurrens is, hiszen ma minden pályára tódul a közönség.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a magyar állam tûrje el a rajta jelképileg elkövetett sértéseket. De az ilyen sértés relatív. Minden attól függ, hol teszik, kik teszik és miért teszik. A zászlót egy fölötte repülõ veréb is bemocskolhatja, de azért senkinek se jut eszébe ezt az összes verébnemzetségen megtorolni. Néhány bugris suhanc csínyjáért Belgrád alá megindítani a monitorokat, talán nem is lenne egészen komoly cselekedet egy hatalmas ország részérõl, melynek csak az imént üzentek szép szavakban tiszteletüket, nyájas köszöntésüket a földgolyó leghatalmasabb uralkodói.

Hja, de mit ér az, ha mák mégse termett? Mit ér, ha a szerb diákok mégse tisztelnek. Hadak induljatok, ágyús szekerek dübörögjetek, mert a szerb studentek meggyaláztak!

Úgy beszélt Ugron, aki szintén benyújtott ma a Horánszky elõbbi interpellációja dacára (hogy több szót lehessen ejteni) egy interpellációt, mintha a haza veszélyben volna, mintha az ezeréves ország ezt a nagy csapást már ki se bírná. Gúnnyal jegyezte meg, hogy Bánffy elõbb Bécsben kérdezte meg, mi az õ véleménye ebben a kérdésben, most visszatért Bécsbõl, tehát halljuk.

Csönd volt az egész Házban. Mindenkit türelmetlenné tett a kíváncsiság, még Krajtsik is fölébredett egy pillanatra, hiába bosszantották, hogy az állatkerti fakírnak fogadást ajánlott volna a mélyebb alvás tekintetének szempontjából, hogy az õ ügyvédi stílusát használjuk.

De idõ elõtt ébredett föl Krajtsik, mert ha az anyapárt interpellál, a fiúpárt se hagyhatja szó nélkül: Kossuth Ferenc is interpellációt nyújtott be, s nem érdektelen visszapillantással igyekezett szétoszlatni a szerbek neheztelését, õs Szerbia zászlójának elõvitele miatt a június 8-iki fölvonulásban, elmondván sok egyéb közt, hogy az angol király sokáig használta a francia király címet anélkül, hogy ezt a francia király megneheztelte volna, s hogy királyunk ma is használja a »jeruzsálemi király« címet...

- Joggal! - kiáltá közbe egy érdes borízû hang, az Ugron Zoltáné, s lõn nagy derültség a nyomában.

Visontai, aki ugyancsak helyeselt, zajlott eddig, szerényen dugta fejét a könyökeibõl épített gödörbe.

Kossuth e történeti fejtegetések sorában egy elnöki rendreutasításhoz is jutott, dicséretére legyen mondva, az elsõhöz. Ez is úgy esett meg rajta, hogy humorizálni próbált. Lefestvén a szerb címert, mondá, hogy abban egy acélütõ és kova is van, talán azért, mert Karagyorgyevics disznópásztor korában használta ezt a szerszámot.

Szilágyi lecsapott, mint egy héja. Nem. A hasonlat nem jó. Lecsapott, mint egy megdühödt Péchy Tamás.

- Tessék szem elõtt tartani a nemzetközi udvariasságot.

E percben pont egyre ért a Ház órájának mutatója. A képviselõk mindjobban türelmetlenkedtek. Pedig végre is haladtunk. Hiszen a szerb címer már meg van védelmezve, csak még a magyar nem.

Most végre fölállott Bánffy, s igen kimerítõ, sõt a körülmények között csaknem teljesen kielégítõ választ adott.

Ugron maliciózus megjegyzése ellenében, hogy Bécsbõl tudja meg, mi a véleménye, meg­jegyzé, hogy hiszen ez a dolog természete, egyetértõleg kelletvén eljárna a külügyminiszterrel.

(Már mindjárt ebben igaza volt, mert ha megint nem találna egy véleményen lenni a külügyminiszterrel, abból nagy baj származhatnék rá, ti. Goluchowskira.)

Aztán megcáfolván a lapok híreszteléseit a farizeus körlevélrõl, fölolvasta a szerb külügy­miniszter mentegetõzését (ami már magában elegendõ elégtétel). Ha a szerb külügyminiszter hazudik, a lelke rajta. De a mentegetõzését el kell fogadni.

A szerb excellence ugyanis azt állítja, hogy az áthelyezett rendõrfõnök mostani állása kisebb, mert most a belügyi államtitkárnak van alárendelve, s azelõtti állásában mintegy függetlenebb volt, közvetlenül érintkezvén a királlyal, a fizetése, az igaz ugyanannyi...

Csöndes mosoly fakadozott a mamelukok ajkain. A fizetése... a fizetése... csengett-bongott végig a termen.

(Az ördög kifogásolja a fizetését. Hiszen a szerb hivatalnokok úgyse kapják ki a fizetésüket.)

Szegény Stefánovics Nikola! És a mosolygás egész kacagássá izmosodott. Hahaha! A Stefánovics Nikola fizetése! De furcsa, hogy egyforma a fizetése.

Azután áttért Bánffy a többi elégtételekre. A vizsgálat folyik... Hogyne? Folyik. Persze. Minden vizsgálat folyik. A vizsgálat folyékony test. És szerencse, hogy folyik. Ez a folydogálás nagy könnyebbség a kormányoknak. Különben konkrét adatokat, karóra szúrt fejeket is küldött a szerb kormány az ellenzék gyönyörködtetésére.

Hetvenkét egyén ül börtönben, húsz egyén ezekbõl el fog illetõségi helyére toloncoltatni, öt idegen állampolgár pedig kiutasíttatik a szerb területrõl.

Mindezek az adatok megnyugtatták a sértett honatyák legnagyobb részét, a jobbtábor élénken helyeselte a tárgyilagos, okos és önérzetben sem hiányos választ, csak imitt-amott borongott egy-két lágyabb, lírikus kedély, hogy mégis szebb volna az, ha azok a monitorok egyszer csak elkezdenének okádni odalenn, Belgrád alatt...

Ami pedig az ellenzéki vezéreket illeti... Nos, õk nem elégedtek meg a válasszal. Nem is bolondok. Ha már egyszer ilyen szép börzsönyös tojás van a kezükben, hát miért ne vakar­gassák rá, ha passziójuk, a szeszélyesebbnél szeszélyesebb nemzeti tulipánokat?

FÚZIÓ HÍREK A LEVEGŐBEN

- Eredeti tudósítás -

A fiumei cápa nem merül föl Adria kék habjaiból biztosabban idõközönként, mint a fúzió híre. Senki se hisz benne, éppen mint a fiumei cápában, de azért fölmerül és kísért boldogokat, boldogtalanokat. Múltkor se volt igaz a fúzió hír, azelõtt se, hát körülbelül most se lesz igaz, de azért itt van újra.

Mibõl keletkezik? Isten tudja. Ahogy a lepke támad a hernyóból. De hát a hernyó? A lerakott petékbõl.

De akárhogy keletkezik is, tény, hogy elõbukkant az összes jelenségeivel együtt. Látni Falk Miksát egy-egy hátulsó padban elvonulva értekezni Horánszkyval, aki csöndes, nyájas, ábrándos, meg szeretetre méltó is és egy kicsit szemérmes, mint egy leány az eljegyzés elõtti órákban. Gróf Széchenyi Tivadar, a szabadelvû párt e visszavágyódó barátja, megjelenik a folyosókon és Csáky Albin grófot keresi. Szapáry Gyula gróf járni kezd az ülésekre, és hol Falkkal beszél, hol Horánszkyval, majd valamit súg Széchenyinek, azután Széll Kálmánnal és megint Horánszkyval, és megint súg valamit Széchenyinek. Széchenyi arca ezalatt szem­látomást titokzatosabbá lesz. Papp Géza, Rosenberg csodálatos miazmákat szimatolnak a levegõben, s ez akkor a közönséges, rendes fúzió, fama fuzionis vulgaris, amit már úgy ösmerünk, mint a fûszálakon rengõ pókhálófonalat, melyet az elsõ láb szertetapos.

Ez alkalommal azonban komolyabb mellékkörülményekkel jelenik meg a fúzió.

Apponyi visszavonulását veri a hír, s ennek elsõ jele, hogy a delegációban nem vesz részt. Az újságok hozzáteszik, hogy atyja birtokán akar gazdálkodni. Ez az úgynevezett »hivatalos ürügy«, de a száraz valóság az, hogy Apponyi el van kedvetlenedve. Hogy visszavonul-e a valóságban, az más kérdés. Én nem hiszem, hogy visszavonulna. Mert mindenféle betegségbõl ki lehet a világon gyógyulni, csak a rákból és a parlamenti vezérszereplésbõl nem. De már abban benne van a nagy tragikum, hogy a nagy tehetségû szónok és finom lelkû államférfi politikai önbotlásai miatt olyan kínos szituációba hozatott, hogy álmatlan éjjelein hamleti tépelõdésekben keresi a megoldást, s minden jel odamutat, fölcsillanik nyugtalan lelke elõtt más egyéb kibontakozási módok között a visszavonulás. Miért ne - mondja magában - egy cikluson át? Majd hozzáteszi: Meglehet, hogy csak fél cikluson át! És végzi azon a félig-meddig vigasztaló gondolaton, amelybe minden nyugtalankodó lélek megfogózik. »Ejh, ki tudja? Hátha még történik addig valami non putarem?«

Valóban az Apponyi helyzete mint vezéré, megdöbbentõ. Hívei nincsenek kívül az országházon, amik voltak is, az egyházpolitikai javaslatok óta lefoglalták néppártnak a papok és a bigott nagyurak. Sajnos tünetek merülnek föl máris a kerületekben, a volt nemzeti párti választók egyesülése az újonnan támadt néppártiakkal. Apponyi szégyenkezik. Megijed önnönmagától: Hova jutottam? Érzi, hogy csak két út áll elõtte, vagy megsemmisülni pártjával, vagy egy csónakba ülni a papokkal, a mostani papokkal, szóval a mai néppárttal? Egyik a modus moriendi, a másik a modus vivendi.

*

Könnyû dolog ebbõl a kettõbõl választani, kivált azért, mert a másikat, a néppárttal való szövetkezést, nem is választhatja (annál sokkal magasabb nívójú, nemesebb politikus õ). Hát maradna a fizikai megsemmisülés, a Zrínyi Miklós formájú kirohanás mellett, felöltvén legékesebb köntösét (legutolsó programját), zsebébe tevén a históriai száz aranyakat. Katonai akadémiát, hatvanhetediki kiegyezés szélesítését, kardbojtot stb., vitézül meghalna táborával a választási küzdtereken. Igen ám, de a táborabeli emberek nem akarnak meghalni. Horánszky erei duzzadnak az élettõl. Hiszen olyan szép az élet! A tavasz, a virágok, a voksok és minden, minden. Gulner, Melczer, Ábrányi Kornél mind élni vágynak. A hervadásban, elmúlásban van költészet, de a megmaradás sokkal mulatságosabb és élvezetesebb. A tábor egyik jelenté­kenyen nagyobb fele tehát nem akarja a modus moriendit, átkozottul komplikálja azonban a helyzetet, hogy a tábor egyik kisebb része (leginkább a mágnásokból álló) ellenben nem irtózik a modus vivenditõl - melyet Apponyi nem választhat.

A nagyobb rész keresi az utat, mely a szabadelvû párt kikötõjébe vezet - a kisebbik rész pedig szeretné magával vonszolni a vezért a zavaros vizekre.

Nem csoda, ha ilyen viszonyok és dilemmák közt meglepi a vezért a keserûség és az a szomorú gondolat:

- Visszavonulok egy ciklusra, és hagyom a tábort jobbra-balra elszéledni.

*

Pszichológiailag érdekes, hogy e kétségkívül jó és nagyember hogyan jutott ilyen pitoyabilis zátonyra.

Ezt egy piciny mag okozta, amit az istenek a sok ajándékaik mellett a lelkébe ültettek, egy parányi mag, a hiúság.

II. Rákóczi Ferencnek azért kellett számûzetésben meghalnia, mert azt mondta: »Nincs erõm alattvalónak lenni többé«, és valóban nem volt hozzá ereje. Apponyi is úgy járt; nem volt ereje többé közembernek lennie. Sokszor látta azt, hogy szakítani kellene egy ízben a feudális nagyurakkal, más ízben a papokkal, de mindig megborzadt attól a gondolattól: »Hova lenne az én seregem, az én vezéri pálcám?« Megvan a törekvés egész pályáján, hogy másféle sereget kívánt toborzani maga körül. Gondolta magában: »Ezeket szélnek eresztem, mihelyt a táborom nagyra nõtt.« De éppen azért nem nõtt sose nagyra, mert nem eresztette õket szélnek, s õ csak azért nem eresztette soha szélnek, mert nem nõtt a tábor minden hangzatos programok dacára. Innen volt, hogy Apponyiék programja mindig másképp hangzott, mint a párt voltaképpeni érzelmei, azért is változhatott akár hétrõl hétre, mint ahogy könnyen megtûr akárhány igazítást, szûkítést, bõvítést az olyan ruhaderék, amit senki sem visel, és csak a kirakatba van szánva.

*

E ferde álláspontjából folyik, hogy már sokszor léptek föl követelõleg a viszonyok, s kergették a fúzió keresésébe, de ez mindig meghiúsult a legelsõ mozdulatnál, s rendesen miatta.

Nem mintha õ a maga számára követelt volna valamit, soha semmit se kívánt a saját személyének (pedig azt sok illeti), hanem a vezéri presztízs mentésén dolgozott, a programból akart valamit.

Így mondák ezt a pártjabeli közvetítõk, a becsületes és jámbor gûgyûk és alkuszok!

- Mire való nektek egy megcsorbult Apponyi? Nektek egy fényes sisakú Apponyira van szükségtek. Tegyetek a sisakjára pávatollakat, mert különben nem megy hozzátok.

A szabadelvû pártnak pedig éppen csak a fényes sisakja nem kellett.

Ami pedig a pávatollakat illeti, azokat különben sem adhatta meg - azok a bécsi ládafiában vannak bezárva, hétszeres lakat alatt. Bár nem valami sokat érnek, mégis úgyszólván elérhetetlenek.

Így nem lett a fúzióból soha semmi, mivelhogy ki volt mondva: Apponyi nem megy pávatollak nélkül!

*

Most végre becsapott az úgynevezett »lehetetlen helyzet«: a belforrongás s a körülmények olyan sajátságos csoportosulása - hogy most, az ezredik évben, úgy látszik, megint lesz egy »magyarok bejövetele«. Tudniillik egy bejövetel a szabadelvû pártba - tehát nem fúzió, fúzióról már szó sem lehet, hanem csak egy egyszerû bejövetel. Miért az összes fúzió hírek oda redukálandók, hogy a nemzeti párt liberális elemei formát keresnek, hogy bejöhessenek. Keresik pedig azt a formát õk maguk anélkül, hogy ebben a szabadelvû párt vezére, Bánffy, õket segítené.

A szabadelvû párt miért is csinálna most fúziót? Az országgyûlés napjai meg vannak számlálva, nehéz javaslat már nem lesz tárgyalva, amelyre voksokkal kellene magát erõsítenie. A szabadelvû párt szemében tehát a bejövõk nem mint képviselõk tûnnek már elõ, hanem csak mint képviselõjelöltek, akikbõl jövõre voksok is lehetnek, ha megválasztatnak, föltéve, hogy az adójukat pontosan lefizették.

Gondold meg tehát, nyájas olvasó, hogy mit ér most ez a bejövetel a szabadelvû pártnak. Gondold meg, nyájas olvasó, hogy a szabadelvû párt a kerületei szaporításán töri a fejét, és az ezerekre jelentkezõ jelöltek lebeszélésén, hogy ne lépjenek föl.

S akkor egyszerre jönnek örömpírral arcukon a hírnökök, lihegve szólván:

- Egy csomó eszkimó érkezik.

*

És mégis jó, hogy jönnek. Elférünk. Szívesen látjuk õket, csak azt ne higgyék, hogy meg­segítettek. Megosztjuk a födelet. Van köztük egypár jó katona, s kár lett volna, ha a néppártba hagyják magukat szoríttatni.

Általában örvendetes politikai esemény a nemzeti párt zömének ezen tervbe vett bejövetele, mint egészségi tünet, s mint elítélõ kritika a néppárti törekvésekre; mert mikor nem állott egyéb elõttük, mint a néppárttal szövetkezni vagy megadni magukat, inkább a föltétlen megadást választották.

Van ebben sok morális erõ. És sohase szabad a megadásukat szemükre hányni.

*

Ennélfogva uraim csak keressék azt a formát, és ne sokat skrupulizáljanak rajta. Az okos hazafiság elég ürügy, hogy valamit így vagy amúgy tegyen az ember.

Gróf Szapáry Gyuláék - mint politikai körökben hírlik - már megtalálták a maguknak való formát, s a kúriai bíráskodásról szóló javaslatnál, mely pünkösd után tárgyaltatik a Házban, egyszerû parlamenti kijelentéssel a szabadelvû párthoz csatlakoznak szám szerint tizenheten.

Így megy a világ a tökéletesedés felé magamagától, így jön a Treuga Dei váratlanul, így idomulnak át és pótoltatnak a Vágó-féle menetek és látványosságok kosztümök nélkül, és mire a választás megjön, nem lesz a közjogi alapon álló ellenzékbõl senki, elpusztulnak, kivesznek, mint a madárfejû aztékek.

Csak az eberhardi csöndes kastélyban fog ülni a tornácon egy szakállat növesztõ alak, aki míg deresedõ fürtjeivel az esti szellõ játszik, kelet felé fordított arcát a tenyerébe temetve, tovább szövi termékeny fantáziájában hatalmas viaskodásait és birkózásait amaz istentelen mamelukokkal, akik úgy tettek õvelök, mint a pókok.

A pókok ugyanis megtermékenyíttetnek elõbb a hímek által, s akkor aztán megeszik a saját megtermékenyítõiket.

Igaz biz az. Szegény szabadelvû párt! Ki fogja már most termékenyíteni?

EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL

Kedves feleségem, Klári!

Még mindig nem mehetek haza. Szemrehányást teszel, hogy az Õsbuda tart itt. No már kérlek, ez nevetséges. Hogy azt mondod, minduntalan ott látnak az ismerõsök. Hát igen, elmegyek oda néha, de csak azért, hogy a török istentiszteletet tanulmányozzam.

Ami itt tart, édes lelkem, az a kúriai bíráskodásról szóló javaslat. Azt tárgyaljuk most. Mennék én szívesen haza, de Béni nem ereszt.

Furcsán voltunk ezzel a javaslattal. Mindenki emlegette, de senki sem hitt benne, éppúgy, mint az ördögben. Olyan volt ez csak, mint mikor te azt mondod otthon a gyerekeknek: »Vigyen el benneteket az ördög«, mert biztos vagy benne, hogy el nem viszi. De mi lenne, ha egyszer csak az ilyen könnyelmû kívánságra elõtoppanna lólábával, két szarvával, szájából, orrlyukaiból kilövellõ lángokkal?

A javaslattal is úgy történt, az ellenzék hívására elõtoppant. S mert csakugyan hítták, nem mertek tõle megijedni, mind fázott ugyan, de magára erõszakolta a bátorságot: »A macska fél, én nem félek.«

Szóval addig folyt a taktikázás, amott a követeléssel, emitt az ígérgetéssel, hogy egyszer csak mindenik fél bemászott nyakig, és a javaslat most a Ház asztalán van tárgyalás alatt.

Sõt már úgyszólván el is fogadtuk. Hamarább hittem volna a halálomat. S mikor még mintegy négy hét elõtt kérdezte tõlem Erdély Sándor, hogy milyen a hangulat a javaslattal szemben, bátran vágtam a szeme közé:

- Senkinek se tetszik a javaslat. Nekünk általánosságban nem kell, az ellenzéknek pedig a részletek ellen van kifogása.

Erdély elkomorodott, s rám nézett a szúrós szemeivel, bizonyos fitymáló megvetéssel, azt hittem rögtön megesz.

- Úgy látom, Menyus, hogy egy betût se olvastál belõle.

- Megvallom, kegyelmes uram, de nagyjában tudom, mi van benne.

- Dehogy tudod, dehogy. Olvasd el behatóbban.

S ezzel hátat fordított haragosan, valamit mormogott is magában rám vonatkozólag, de azt nem tartom szükségesnek kitalálni. (Szerencsére Erdély nem gondolkozik az emberekrõl olyan fennhangon, mint az elõdje.)

Nehány nap múlva újra megfogott õexcellenciája:

- Olvastad-e már:

- Igenis, olvastam.

- És mi a véleményed most? - kérdé zordonan.

Zavarba jöttem. Hiszen ösmersz, Klára, hogy karakter vagyok. Ami egyszer a véleményem, hát az vélemény. Kimondom, mint egy Luther Márton: »Itt állok, nem tehetek másképp.« Most is ki kellett mondanom, de annyit, mint jó mameluk, mégis megteszek a miniszterem kedvéért, hogy legalább átöntöm új stiláris formába. Imígy szóltam tehát:

- Mindenkinek tetszik a javaslat. Az ellenzéknek általánosságban, nekünk pedig a részletekben.

- No látod - mondá szirupédes mosolyával, s boldogan veregette meg a vállamat.

Mert hiába, a föld hatalmasai mind egyformák; szeszélyesek és hiúk, mint az asszonyok. Ha teneked például azt mondja valaki, hogy a lányod csúnyább náladnál, dühbe jössz; de ha azt mondja, hogy szebb vagy a lányodnál, kipirulsz a nagy örömtõl, pedig a dolog alapjában egy, csak a szósz és a föltálalás változott.

Egyébiránt nem is olyan nagyon rossz a javaslat. Legalább semmi esetre se fog ártani. A tiszta választások ezelõtt is utópia voltak, ezután is utópia lesznek. S ha a választási törvény változik, ez csak annyit jelent, hogy a korteskedési mód is meg fog változni.

Wekerle beszéli Amerikáról...

Közbevetõleg legyen mondva, Wekerle mindig Amerikáról szokott beszélni, mert a földgömb meglehetõsen föl van osztva a képviselõk közt. Beöthy Ákosé a brit félsziget, onnan hoz föl példákat, hasonlatokat. Ugroné Boldog Arábia, annak a regéivel puskázik. Jókaié az Óperencián túli területek, Zichy Jenõé a Kaukázus, Gajárié Kalocsa és vidéke, Pázmándyé Franciaország. Horváth Gyuláé Románia.

De nem a Ház földrajzi szempontból való rajzolását akarom, hanem elmondom tanulságul, amit Wekerle beszél a folyosón Amerikáról, hol a választás tudvalevõleg szavazási cédulákkal történik, hogy titkos jellege megóvassék és a választók, bárha elfogadtak is valamit az egyik jelölttõl, mégis szívük szerint szavazhassanak.

Erre a kortesek kitalálták, hogy minden pártnak más színû legyen a cédulája, s a bizalmi férfiak láthassák, ki kire szavazott.

Fogta magát a kongresszus, új törvényt hozott, hogy a cédulák egyforma színûek és alakúak legyenek.

Erre megint jött a kortesek riposztja. Jelöltjük céduláit parfümbe mártják, s az urnánál álló bizalmi férfiak szaglásuk szerint ítélik meg, hogy Mr. James vagy Mr. Toby jól voksolt-e.

Írod, hogy a fõispán látogatást tett nálatok és igen fél a javaslattól. Mondd meg neki, hogy nincs mit félni. Olyan az egész, mint a Krampusz, amit a rossz gyerekeknek vesznek, s ami elsõ pillanatra megijeszti õket, de csakhamar rájönnek, hogy a keze, lába, még a vesszõje is csokoládéból van. Hidd meg, édes Klárám, hogyha a törvényhozók megokosodnak, mindjárt aszerint igazodik a kortesek esze is. Mert a törvényhozók esze éppoly összefüggésben van a kortesek eszével, mint az óramutató a fertálymutatóval.

Hiábavaló minden erõlködés. A helyzet csak annyiban változik, hogy eddig pertu voltunk a miniszterekkel, a fõispánokkal, a fõszolgabírákkal, a választási elnökökkel és a kortesekkel, ezentúl pedig pertu leszünk a kúriai bírákkal is.

Szombaton megszavaztuk a 8-ik §-t, mely törvénybe iktatja a választók fuvardíját és élelmezését. Az ellenzék ellene volt. Cudarság, de nem bánom; legalább kisült végre, hogy kik a nép igazi barátjai. Mi egyhangúlag megszavaztuk.

Nagy szeget ütött a fejembe Kristóf sógor levele, melyben arról értesít, hogy a papunk a bíráskodásról szóló törvény úgynevezett »papi paragrafusánál« örömujjongva kiáltott föl: »Papot fogtatok mamelukok, de nem ereszt!«

Sokáig töprengtem a homályos szavakon, újra meg újra átolvastam a javaslat illetõ intéz­kedését, meg a Kristóf levelét, egész éjjel nem tudtam aludni, olyan különösnek látszott, hogy a pap mért örül a papi paragrafusnak. Végre hajnal felé, mintha egyszerre lõttek volna a fejembe, elém tárult a rettenetes lehetõség.

Oh jaj nekem! Jaj mindnyájunknak! Hiszen a pap megteheti, ha látja biztos többségemet, hogy a prédikálószékrõl tart mellettem izgató beszédet a templomban, aztán a szentséget elõl vive, mehet nagy ravaszul rám szavaztatni a néppárti híveivel - s ezzel az én mandátumom a papi paragrafus szerint meg fog semmisíttetni.

Mit szólsz ehhez az államférfiúi aggodalmamhoz, Klárika?

Azt is írja Kristóf, hogy nagyon föl voltál ellenem indulva, mivel nem engedtelek feljönni a 8-iki hódoló menetre fösvénységbõl vagy gonoszságból.

Oh szívem, édes szívem, de igazságtalan vagy irántam és mennyire félreismersz. Hiszen csak miattad történt. A moszkvai tolongás rémítõ katasztrófája után lett volna-e lelkem legdrágábbjaimat idehozni?

Nem, nem, csak maradjatok ti otthon a biztos puha fészekben. Itt úgyse lehet lakást kapni semmiért. De ha volna is lakás, isten ments idejönni, pláne a gyerekekkel. Most is elveszett a Papp Géza kisöccse.

Mindnyájan keressük mindenütt, még Õsbuda várában is. Azért láttak ott a legutóbbi napokban ismerõseid. Egyébiránt maradtam

szeretõ férjed

Menyhért,

a naplóbíráló bizottság tagja

A KÉT LUDVIGH

A lapok sûrûn foglalkoznak a fõrendiházba esedékes tagok kinevezésével is, s említik Bródy Zsigmondot (aki már régen megérdemelte volna, hogy ott üljön), de elõfordul a kombinációk közt a Bezerédy Viktor miniszteri tanácsos neve is.

Bár az említett miniszteri tanácsos méltó díszére válnék annak a testületnek, melybe kombinálják, mégsem tudunk a hírnek hinni, mert nem vennék szívesen, hogy oly fiatalon és annyi tetterõvel nyugalomba lépne. Ha pedig nem lépne nyugalomba, akkor a fõrendi tagságát nem vennõk szívesen.

Mert a fõrendiház, ha olyan is amilyen, ha szalmakötéllel övezi is derekát, mégiscsak törvény­hozó test, s még a kormánykinevezéstõl függõ voksokat sem szabad a dolog természeténél fogva aktív miniszteri tanácsosokkal betölteni. Legyen meg legalább a költõi valószínûség, hogy egy kinevezett fõrendiházi tag is megbokrosodhatik.

Eddig egyáltalában az volt a praxis, hogy a miniszteri tisztviselõk jelesei, nyugalomba menetelük után lettek a fõrendiház tagjai, így Madarassy, Gervay, Ribáry. Kivétel eddig csak egy esetben történt: a Ludvigh Gyula kinevezésével, aki aktív miniszteri tanácsos, s illetve a magyar államvasutak elnök igazgatója.

De ez az egy eset is hogy történt! Valóságos csoda módon. A végzet akarta úgy, s a végzet még a törvényeken is felül áll. Ugyanis a magyar közéletben két nevezetes Ludvigh van, Ludvigh János, a pénzügyi közigazgatási bíróság elnöke, és Ludvigh Gyula, az államvasutak igazgatósági elnöke, szóval két Ludvigh van, mint ahogy volt két Póka, és csak az egyiket lehetett lefejezni.