1896
CIKKEK, TÁRCÁK, BESZÉDEK

GRÓF TISZA ISTVÁN

Õróla szól ez a nehány hasáb; kétszeresen is rászolgált, hogy Kréta után õt emlegessék az újságok legtöbbet. Elõször is mondott egy gyönyörû beszédet, akkor ugyan még nem volt gróf, de minthogy nem vagyunk konok arisztokraták, visszahatólag betudjuk neki, azóta aztán gróffá lett és még jobban emlegetik, és mindenki sajnálkozik, hogy gróffá lett, pedig õ ezt is kiheveri és minthogy nem vagyunk konok demokraták, bizonyosra vesszük, hogy még ezután is fog szép beszédeket mondani.

A folyosókon, a klubban valóságos forrongást idézett elõ a hír: a Tiszák grófok lettek. Valami különös, bolondos sajnálkozás lopta be magát az emberekbe: De kár, de kár! A közép­nemes­ség összedugta a fejét. A hivatalos lap közleménye hûvösen érinté õket, ahogy Benitzkyné-Bajza Lenke mondaná, mintha a gyémántos forgó esett volna le a kalpagjukról: »A Pista gróf lett. Az öreggel kihal most már a borosjenõi Tisza család nemesi ága. De kár, de kár!«

Énmagam nem nézem olyan tragikus szemmel a dolgot, de tetszett nekem a ragaszkodás azon eredeti módja, mely e sajnálkozásban megnyilatkozott még az ellenzék nemesembereiben is. Csak most vették magukat észre e lármás kurucok, hogy õk is büszkék Tisza Kálmánra és Tisza Istvánra. Az osztálygõgöt érinté kellemetlenül, hogy Tisza Istvánt egy rövidke királyi kézirattal átvitték immár a gothai Almanach disztingvált népe közé. Ott van már õ is, ahol az ember kezdõdik, õk pedig maradtak azon innen.

Szó ami szó, nem tartom szerencsésnek az õ grófságát. De végre is neki közönyös lehet, ki mit tart szerencsésnek.

Annyi bizonyos, hogy díszíteni fogja az arisztokráciát. - Hiszen éppen abban van az én gravámenem, hogy Tisza István úgy indult, azaz nem csak indult, de megyen is (mégpedig szédítõ sebesen), hogy ez a grófság teher rajta. A Tisza családot a magyar középnemesség mintegy természetes fejének tartotta. A vagyon, a tehetség és a tekintélynek szerencsés összetalálkozása oly nimbuszt és ódon patinát adott a Tiszáknak, hogy szinte fölötte látszottak állani puritán erejükben és imponáló egyszerûségükben a fõrangú családoknak. Éppen az volt a legszembeötlõbb rajtuk, ami hiányzott nekik, hogy ti. nem viseltek címeket. Ez pedig nem egészen közömbös dolog. Mert nagy hatással bír a címkórság lohasztására egy országban, ha a jók legjobbjai nem élnek címekkel.

Nem lehet például arannyal fölmérni annak a ténynek az erkölcsi értékét, hogy Deák Ferenc mint tekintetes úr vezette ezt az országot megközelíthetlen tekintélyben. Szegény vagyok, de föl nem venném ezer forintért, ha úgy alakul valahogy az öregúr életsorsa, hogy bárói rangra emelik vala, s most azt kellene folyton írnunk: »Báró Deák azt mondta vagy emezt mondta.«

*

Tisza Istvánról ma már igen határozottan lehet beszélni, sõt kell is. Még azok az urak is, akik közbekiáltották az elsõ beszédjébe: »Halljuk Herbertet!«, kalapot emelnek ma elõtte. Herbertbõl államférfi lett tíz év alatt, nem magyar értelemben, mert magyar értelemben nem sok kívántatik az államférfiúi címhez. Az egész recept igen kicsibõl áll, és a következõ:

Vágj lehetõleg ünnepélyes és titokzatos arcokat.

Olvasd el naponkint a Neue Freie Presset és a cikkeit, mint saját nézeteidet, hullasd szét folyosói és klubbeli társalgásban.

Beksics Gusztávval járj karonfogva.

Egypár közgazdasági angol munka címét tanuld meg és idézd hiba nélkül.

Ne gondolj ki soha semmi újat és ne mondj senkinek semmi kellemetlent.

Olyan biztosan mûködik ez, mint az önborotválkozó gép.

Tisza István azonban nem ilyen receptes államférfi lett, hanem a szó valódi európai értelmében. Sõt több lett annál. Tisza István annyira kidomborodott a legközelebbi idõkben, hogy amennyire emberi ésszel elõre lehet látni, Magyarországnak õ a predesztinált vezére, nem egyik vezére, de az egyedüli. Sajnos, az egyedüli. Az úgynevezett új generációban se közel, se távol, egyetlen alak se mutatkozik, aki õt csak meg is közelíthetné.

S e nagy sikerek közepette, midõn bámulattal szól róla ellenfél, jó barát, midõn hogy úgy mond­jam, szétválnak elõtte a függönyök s biztos bepillantást engednek a jövõ ragyogó panorá­májába - akkor jön ez a grófi cím.

Alkibiadeszrõl följegyzik, hogy éppen a görög szépségversenyek idején egy pattanás támadt az orrán.

Pech volt, de azért mégis Alkibiadesz maradt a legszebbnek és legerõsebbnek a görög ifjak között.

*

Eltekintve a Tiszáék grófságától, mely hitem szerint, egy mákszemnyit se fog a Tiszákon változtatni, ti. ezen a generáción (mert a jövõért ki állhatna jót?) politikus ésszel és szabadelvû lélekkel nehéz volna helyeselni a nagy importot a fõrangúak közé. Csak nemrégiben is négy család emeltetett mágnási rangra a nagy vagyonuk miatt.

Bolondság. Mikor dübörögve közeledik a szocializmus Európa népeinek nyakára, mikor nagy államtudósok feje abban fõ, hogyan lehetne a nagy vagyonokat, mint veszélyes daganatokat, egyenletesen szétoszlatni, akkor Magyarországon mintegy prémium tûzetik ki a nagy vagyonokra, mert aki egypár millióig följut (akárhogy jut föl), megkapja a hét vagy kilenc ágú koronát és a királyi meghívót a törvényhozásba.

S ha még csak a szocializmus volna! Arra még azt lehetne mondani, hogy messze van. De ott van a liberalizmus küzdelme jobbadán az arisztokráciával. Miféle logika hát az, hogy a táborunkból koronkint áttesszük a legtöbb erõt összeszedett harcosainkat az ellenfélhez? Azt akarjuk talán, hogy a fiainknak is legyen kivel verekedniök?

Nem okos világ ez a mai. De Tisza István okos, és ha õ mégis gróf lett, hát bizonyosan olyan okai voltak rá, melyek nem abban a mezõben fakadnak, ahol a rangvágy és hiúság.

*

Tisza István ma csak harminchat éves ember és igen különös egy gróf. A többi grófok e kis idõ alatt elejtettek egypár dámvadat és egypár chansonette énekesnõt. Tisza István ezalatt tanult, dolgozott és olyan bámulatos súlyra tett szert, aminõre nincs példa ily fiatalon Deák óta, akit Antal bátyja egyszerre mint vezért küldött föl a pozsonyi diétára.

Mikor tanult és miképp tanult Tisza István, nem tudjuk, mert õ mindig csak tanított. Már a szûzbeszéde is (éppen a földmûvelési vitánál) okos volt és tapasztalatokkal megrakott. Tanulmány és tapasztalat egyenletesen, egymást kiegészítve, adják meg véleményének azt a súlyt, mely szinte csontot zúz az ellenfélnél.

Mikor tanult meg, erre lehetne feleletet adni, de az már sokkal csodásabb, mikor tapasztalt.

Az egybekapcsoló ereje hasonlóan mesés. Egy fölvetett kérdésnél szempillanat alatt látja annak összes szálait szétterjedni, miként az indát az államélet minden komoly ágazatába. Az egész kép elõtte áll, mintha a tenyerén volna az a száz és száz sróf és kerék, ami abban mozog és forgatható.

Azért szedettem a »komoly« szót ritkítva, mert Tisza Istvánban is megvan a rendkívüli tehetségek egyoldalúsága. Az állam föladataiból inkább van érzéke azok iránt, melyek egy országot gazdaggá tesznek, a köz- és mezõgazdaság különbözõ forrásain csüng éles tekinte­tével. Ellenben közömbösen halad el azon források mellett, sõt sokszor bagatellizálja õket, melyekbõl a nemzeti csillogás és az úgynevezett dicsõség fakad. Száz gramm realizmusra körülbelül két uncia idealizmus esik nála.

Ez nem baj. Jó, hogy õ ilyen. Csak az a baj, hogy nincs még egy másik Tisza Istvánunk, aki a föladatok másik részét érlelné annyi éleslátással és olyan komolysággal.

Már a nevelésénél fogva (Berlinben járt az egyetemen) bizonyos averzióval van a franciák iránt, kiket a Gloire mozgatott, hevített nagy dolgokra és valljuk be, nagy könnyelmûségekre.

Most a fényes éremnek véletlenül a könnyelmûségi fele van fölül. Tisza Istvánt, az aktív államférfiú fiát, tanulmányai közben érdeklõdése, sõt bámulata a hatalmas Németország és a számító Anglia felé viszi. Ez a két szerep imponál neki. Innen szívta eszméit, benyomásait, ezeknek a példáin izmosodott meg államférfiúi egyénisége. Ilyennek kell neki lennie és nem lehet másforma. De egyet nem szabad felednie, hogy Anglia is csak mindenével együttvéve nagy, nem csak a bankjaival, flottájával, hanem történelmével, irodalmával, nemcsak az egyszer­eggyel, hanem a fölbuzdulásaival is, és egy-egy kereskedelmi- vagy gyapjú-billje is ér valamit a Magna Chartával együtt, de mind ehhez hozzátartoznak a Shakespeare munkái is, a legbecsesebb dolgok, amik Anglia földén termettek - mint az öreg Gladstone mondotta.

Valószínû, hogy ha Tisza István valamely vidéki kastélyban vagy udvarházban tölti ifjúságát, messze a hatalomtól, idealizálva azt, egészen másképp fejlõdik, mert más látni a hatalom cafrangjait az illúziók arany füstjében és más közelrõl látni a hatalom lényegét, mint ahogy István gróf látta nagynevû apja mellett.

Innen van, hogy a fiatal államférfi csak a lényegre van tekintettel. S mintegy lenézi azokat a politikában, akik a cafrangokra utaznak.

A talentumot bizonyára az isten adja, de az irány formálódik a nevelés és körülmények szerint, sokszor a véletlenek által. Ha az ifjú gróf ifjúsága azokra az idõkre esik, míg apja ellenzéki vezér volt, ki tudja, hogy ez izzó lélek (mert Tisza Istvánnak tûz a lelke és csak az agya hideg, de jéghideg) milyen ideákat olvaszt föl magában s kérdés, azon az oldalon találjuk-e ma ülve, ahol van, de Tisza István elsõ benyomásai arra az idõre esnek, mikor már a népdal nem emlegette a Tisza Kálmán nevét, mikor a közvélemény már csak kellemetlenkedett neki és a korona bizalma nyájas fényben vetette rá a sugarait.

Mikor István kezdett játszani a geszti park gyepjén, akkor már csak legendaképpen beszéltek a kocsisok, talán az öreg Garzó a »Gúnárról«, a szép hóka, amit arra nevelt Tisza Lajos, hogy azon indul majd, - ha valamit találna üzenni Türr Pista vagy Klapka.

...Ki tudja, hogy gondolkoznék ma István gróf, ha egyszer vagy kétszer rajta ülhet akkor a Gúnáron.

*

De ne sopánkodjunk rajta, hogy túlságos realista, hanem örüljünk, hogy ilyen koponya termett itthon. Azzal se biztassuk magunkat: hogy átváltozik, az idõ elsimítja merevségét.

Nem, Tisza István sohase fog megváltozni. Annyira céltudatos, annyira makacs és határozott, annyira világosan áll lelkében a cél, hogy képtelen módosítani útjait - sõt ragaszkodik az eszközökhöz is. Nemesebb politikust még nem ösmertem nála. Az exigenciák tudományát úgy kezeli, mintha az igazságok kútja lenne. Annyira nemes õ a politikában, hogy attól kell tartani, talán nem is politikus. Ezek az erõs meggyõzõdések szinte megdöbbentõk s talán alkalmatlanná teszik õt az aktuális politika vitelére, ahova nagy hajlékonyság kell.

Nem azt látjuk-e, hogy államférfiaink a kormányrúdhoz jutva, többé-kevésbé átalakulnak a munkakörük által, részint Bécs, részint a hazai pártok kiforrása szerint?

Tisza István acélkemény egyénisége kizárja azt, hogy külsõ befolyás meghajlítsa. Aki ilyesmit remél, járatlan a pszichológiában. Tisza István az én jóslásom szerint a magyar nemzet vezére lesz, aki éles elméjével, tiszta látásával, hatalmas judíciumával és tudásával kijelöli az irányokat, de az úti viszontagságokban, az opportunizmus kátyúiban, a fölülrõl-alulról fújdogáló szelek közt illedelmesen lépkedve nem tudom õt elképzelni.

Bár igen csekély dolog, de jellemzõ rá, hogy a legközelebbi beszédjében pártfogásába vette a Rosenberg búza-prémiumát, amely fölött pedig a Ház elverte a port.

Tudta, hogy ez a dolog nem fog tetszeni, nem is volt szüksége, hogy elmondja, ott feküdt már az két lábnyi mélyen a lomtárban - de õ mégis elmondta, mert õ jónak hiszi.

S a Ház, mely gúnyosan vigyorgott Rosenberg elõadása alatt, csöndesen összehúzódva hallgatta a visszatetszõ témát, egyetlen szisszenés, egyetlen ellentmondás nélkül, mintha egy nagy medve tartaná rajta a talpát.

*

És még azt mondják, hogy Tisza István nem népszerû. Hát csak az éljen zsivaj a népszerûség? Lehet-e fönségesebb népszerûség, mint a fölény akkora súlya, amennyi erre a Házra nehezedett e percben?

Ha B mond valamit, nem hiszik el, ha C mondja ugyanazt, érzik, hogy igaz, ha nem tetszik is.

Szeretik megjegyezni azt is, ha Tisza Istvánról van szó, hogy a modora nagyon rossz.

Tényleg nem tartozik az úgynevezett szeretetreméltó emberek közé. A stréber korszak édeskés alakjai között, kiknek az ajkán mosoly ül s a szavaikban cukor íz van, valóságos unikum. Ahol a meleg kézszorítástól kezdve az áradozó nyilatkozatokig minden hazugság és színlelés, ott igazán modortalan egy ember, akiben semmi színlelt, semmi mesterkélt nincs, hanem akin minden a legtisztább színvalóság. Ha kedvetlen, akkor nem mosolyog, ha nem tetszik neki egy beszéd, nem gratulál az elmondójának: »Igen szépen beszéltél«. Péchy Tamásnak nem mondja: »Jó színben vagy, bátyám«, Kapuczán Gergelyt nem veregeti nyájasan hátba: »Hol mulattál az éjjel, Gergelykém?« - Szóval nem flörtöl a folyosón, mint Szapáry László, Molnár Antal, vagy a Ház egyéb kedves tagjai, tehát rossz modora van.

De amint ez a házbeli melegség csak a felületen van, csak egy máz, éppúgy a felületen van az õ hidegsége, mélyen belül meleg érzések fakadnak, virágok a hó alatt. Akik Tisza Istvánt ösmerik, sokszor észreveszik, hogy mélyen alulról, szívébõl, meleg sugarak verik föl magukat, csak nem könnyû õket kicsalni. A nemes vad ritkán jön ki a barlangjából.

Bizalmas társaságban kedélyes tud lenni; lelke, szelleme leveti a nehéz páncélt, mellyel a komoly küzdelmekre fegyverezte föl a gondviselés, könnyed tréfálkózó, pajzán. Valóságos diák.

És ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy Tisza István sohase volt fiatal, - ezért cserébe sohase öregszik meg.

Munkás ember; egész napja el van foglalva a bankban, a Házban, a gazdasága körül; a fiát maga tanítja, de még arra is ráért, hogy a beteg inasát maga masszírozta; elfoglaltságai mellett nem veti meg a mulatságokat sem, a klub legkülönb tarokkistája (a tekintélyét nem kis mértékben emeli ez), eljár cigányzenét hallgatni, ilyenkor valóságosan átszellemül, mint egy mákonyt élvezõ muzulmán, szép tiszta kék szemeiben valami sajátos fény gyúl ki s minden nótánál hallgatagabb, sápadtabb lesz, mint egy kísértet.

Ezt a vasfejet, melyet a szó hatalma sem képes kiforgatni, a nóta ereje megzavarja, lágyítja.

A pásztor furulyája, a gulya kolompja, az alföldi nádas zizegése benne van a nótában, és Tisza István hallgatja, hallgatja és megszûnik lenni államférfi, dinaszta; - egy búsuló szegénylegény.

*

Még mint szónokról kellene egypár szót ejteni.

Nem tartozik a színes szónokok közé. A nyelvezete ugyan jobb, mint az apjáé, de szürke. Hangja nem nagy, de kiadó és egy-két modulációval igen jól föl tudja osztani; sõt a gesztusa segítségével színez is vele. Beszédjei természetesen okosak, majdnem megdönthetlenek; - és ez nem a szónoklati mesterséghez tartozik.

Ami a szónoklati talentumot illeti, bár elsõrendû ebben is, mert végre is a tartalom teszi a beszédet, de a szómûvészet sok eszközét nélkülözi. Humora nincs, formái avultak, a fordulatai nem elevenek, képeket nem használ. Csak igen ritkán csattan meg egy-egy kis elevenség itt-ott, mint éjjel a gallyak közt apró szentjánosbogárkák.

Annál erõsebb azonban logikája s hatalmasan vannak fölépítve az érvei. Egész lényéhez illik ugyan, hogy a pátoszt ne használja (az már úgyis csak csizmadia lakodalmakra való) még kevésbé szeretem a flosculusokat, a csinált virágok kora is lejárt, a frázisok is visszaszorultak az iskolai önképzõkörökbe, - de ezek helyett jött az elevenség, a fordulatok, az elõadás zamatja (a szónoklat édességei) és a »Kraftausdruckok« (a szónoklat gyémántjai). Tisza Istvánnál évekig csalódásban tartott az õ túlságosan egyszerû elõadási modora. Sokszor tettem föl magamnak a kérdést: Lehetséges-e nagy ember anélkül, hogy az elõadása magán viselje egyben-másban a nagyságnak pompáját? I. Napóleonnak még a legrosszabb proklamációján is látszik, hogy azt nem fogalmazhatta más, csak maga Napóleon. Bismarck száraz beszédeiben ott gomolyog a hatalmas szemöldököknek összeráncolódása, a villámló agyvelõnek egy-egy kihasított szilánkja.

S ím addig tûnõdtem, míg Tisza István roppant haladást tett a szónoklatban. Utolsó beszédjében már megjelentek a színek; a fullánk, a mérgezett nyíl, a játszi pajkosság és valami Kraftausdruck-féle is, midõn a bürokráciát aposztrofálja.

Szóval, úgy látszik, hogy Tisza István még a szónokok közt is elsõnek veri föl magát, s még jobban vakarhatja majd a fejét az a bihari képviselõ (Örley Kálmán), aki így szólott elbúsulva tegnapelõtt, elolvasván a grófi kinevezést:

- Csak az bánt, hogy most már én is kénytelen leszek respektálni a grófokat emiatt az István miatt.

[MIKSZÁTH ELNÖKI MEGNYITÓJA AZ ÚJSÁGÍRÓK ESTÉLYÉN]

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Panasszal vagyok kénytelen kezdeni az újságírók ellen, hogy nem írnak igazat. Az volt a lapokban, hogy egy prológgal nyílik meg a mai mûsor. S ezt a prológot én írom.

Nem, tisztelt hölgyeim és uraim. Verset én nem tudok írni, pedig a prológ alatt minden jó lélek verset ért. - Ha tudnék is verset írni, eltagadnám. De igazán nem tudok. Én mindössze arra vállal­koztam, hogy egy elnöki megnyitóval megkezdem a mai estét, bemutatom az egyesü­letünket, mint amelyik ma elõször lép ki a világba, s mindjárt mint házigazda, megköszönöm szíves megjelenésüket, és idézem alapszabályainkból az egyetlen ide vonatkozó paragrafust: »Házi estélyek idején a klub helyiségeibõl hajnalig távozni nem szabad!«

Igaz, hogy ez némileg a távozási szabadság korlátozása, és hát valamit csak kell korlátozni a sajtószabadság helyett. És mikor a többi nagyhatalmak a fölkelõk ellen fundálnak rendszabá­lyokat Krétánál, a hatodik nagyhatalom méltán foglalhat állást a lefekvõk ellen. Az is igaz, hogy ezek nem a klub helyiségei, még kevésbé a klub háza. Nekünk házunk? Még ha lett volna is a hónap elején! De a hónap végén mi már rendesen szegények vagyunk és kölcsönökbõl éldegélünk. Kölcsön van a helyiség, a mûsor egyes darabjai, sõt én magam még a hangot is, amellyel most önökhöz szólok, kölcsönkértem. Hanem a jókedvünk, az a magunké és szívesen adunk belõle.

Ami azonban a bemutatásunkat illeti, az nehéz kenyér. Régóta figyelem azokat a különös érzéseket, melyeken a laikus közönség átmegy, midõn újságírók közé kerül. Valami egyebet képzelt. Csalódva ejtik le lornyetjeiket az asszonyok, a férfiak kedvetlenül rágják a bajuszukat. Magammal is megtörtént, hogy mikor bemutattak egy vidéki nemesnek, gyanakodva mért végig

- Ön írta volna azt a cikket, ami tegnap jelent meg?

- Én.

- Ezzel a termettel? - dörmögte és fejcsóválva állott odább.

Ha még másforma hajjal vagy szemekkel képzelt volna, de hogy miért volt éppen a termetem inkompatíbilis a cikkel, sohase bírtam megérteni.

Egyébiránt hiába csûröm-csavarom a dolgot, csak mégis, úgy áll, hogy kivált így estélyeken mégis inkább szalmájára számít az ember, mint magjára, s még az öreg Jókai is azt szokta beírni a Stammbuchokba arra a kérdésre, mi szeretne lenni? Császári királyi hadnagy. Valószínûleg hiába hoznám föl példának, hogy milyen jól néz ki egy elvonuló ezred, egyforma szál legénység, egyik szebb, delibb mint a másik, de ha egy varázsvesszõvel, vagy valami röntgen-sugarakkal egyszerre el lehetne tüntetni a katonatesteket és csontokat a cifra mundérral együtt, és csak a lelkek lépegetnének nesztelenül lassú dobpergés mellett, mennyi sánta, béna és nyomorék bicegne és vánszorogna. De hát a király nem a lelkeket aszszentálja. A sajtó pedig nem a testeket aszszentálja. A két nagy hatalomnak ez a két különbözõ mértéke csinálja a konfúziót.

Különben hogy már valami elõnyt is fölhozzak magunk mellett, igen elõkelõ a származásunk. Ah, azok a régi legendák! Mikor még a falusi udvarházak ámbitusán a mi elõdeinkrõl regéltek a pipázgató magyarok, hogy mit írt az újságjába Kulcsár uram, vagy mibe hepciáskodott bele tekintetes Helmeczy Mihály úr. Az egyik nagyapám majdnem viceispán lett azért a híréért, hogy Kemény Zsigmonddal levelezik, hozzá is tették minden bemutatásnál: »levelezik Kemény Zsigmonddal!« Az egész levelezés abból állt, hogy bort és almákat küldözgetett Keménynek minden õsszel. És mert ünnepeltek voltak az eleink, hát szépek is voltak. Egy-egy képeslap hozta az arcképeiket, azokat a végiggombolt atillás acélmetszetteket, kihajtott inggallérral, a nyakukba kanyarított fantasztikus köpenyegekkel. Áhítattal járt kézrõl kézre egy ilyen kép. De szép ember! Milyen elmélyedõ a tekintete! Nézze, komám uram ezt a homlokot. De magok eleink is értették a csíziót, és a Petricsevics-Horváth Lázár arcképét azért nem adta ki Vachot, mert Petricsevics púpos nyomorék ember és a perszonája rontaná az illúziókat a vidéken.

Valami különleges lénynek képzelték az újságírót, excentrikusnak, éterinek, ki-ki a saját esze szerint, és csak az az egy látszott bizonyosnak róla, hogy atilla van rajta, pergamentekercs a kezében, ahogy a szobrokon látszik és hogy a szózatot énekli... folyton énekli.

Kedves zöld idõk! Azt mondanám, hogy akkor kellett volna élnünk és újságot írnunk, de ha meggondolom, hogy azóta már úgyis meghaltunk volna, hát belenyugszom, hogy most írjuk az újságokat - méltóztassanak szintén belenyugodni.

Végre is könnyû volt, sõt magától jött a nagyság a mi öregeinknek. A sajtó még néma volt, vagy legalább dadogó, megkötött kezû gyermek, tehát az újságírók növekedtek meg; mint árnyékos zárt udvaron a platánok, melyeket kihúz a napfény a házfödelek fölé. A teljes verõfényen úgy kellett annak lennie, hogy a sajtó lett nagy, munkásai pedig szürkék és jelentéktelenek, mint a selyemgubók, melyek minden lefejtett szál után kisebbek-kisebbek és csak abban a nagy szövetben érvényesülnek látatlanul, névtelenül, mely a szabadság Magna Chartája, melyen keresztülszövõdik minden, ami az emberi agyvelõkben mozgott s melybõl visszamegy tovább mozogni más és más agyvelõkbe, ami egyszer benne volt.

De Önök ezt talán nem hiszik. Más és más képek élnek Önök elõtt a sajtóról.

Önök elõtt a rettenet ruhájába öltözik az a nagy papírlepedõ, az élettelen alakú hatalmas Valaki, amely mindennap eltûnik örökre és mindennap elõjön újra, hogy soha e1 ne múlhasson, mely fenyegetõzik, int, támad és véd és ítél elevenek és holtak fölött.

Mások ismét úgy látják az újkor e fönséges szörnyetegét, mint egy fénygolyót, mint egy világító lámpát, melyet a muslincák egész raja dong körül. Egy raj parazita, mely újságíróknak adja ki magát.

És, sokan vannak, akik a muslincák miatt a lámpást szeretnék eltörni.

Nos, végre oda jutottam, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ahova akartam, a közönség igazságtalanságához. A közönség már elfeledte a régi nagyokat, kik sírjukban vannak és nem mondja, hogy mi az õ folytatásaik vagyunk, pedig igaz - de mindennap látja e muslincákat a Fénygolyó perifériáján és azt mondja, hogy ezek a mi folytatásaink, pedig nem igaz.

Örömmel látjuk itt Önöket; hogy megösmerjenek a mi prózai világunkban se jobbaknak, se rosszabbaknak, amint vagyunk. Isten hozta nálunk!

[MIKSZÁTH BESZÉDE A SAJTÓSZABADSÁG ÜNNEPÉN]

Tisztelt barátaim és kartársaim! Szívemen viselem az ideát, melyet ma ünneplünk, de a forma gondolkodóba ejt, kivált, ha a történelmi elõzményeket veszem. Már a mitológia is úgy kontemplálta a felejtést, hogy a Lethe vizébõl kellett inni. De hát ez víz volt s én nem vizet iszom. Sokkal kellemetlenebb, hogy a régi magyarok a bort is felejtésül itták. Igaz, hogy a bút felejtették - s mi végre is egy diadalról akarunk megemlékezni. De vajon nem lesz-é ismét bú valamikor ebbõl a diadalból is? Aztán más aggasztó példa is van, a Széchenyi serleg, melybõl addig ittak a Széchenyi emlékére, hogy szinte elfelejtették Széchenyit. (Úgy van! Úgy van!)

Én tehát e percben, midõn az elõttem álló serleget, mint a sajtószabadság emlékeztetõ jelét avatom föl, ünnepélyesen kijelentem az Önök nevében, ráhagyván e szokást utódainkra, tõlük az évfordulókon nem csupán egy beszédet várunk, gyakran csak arra valót, hogy egy hírlapírói stréber egy foknyit lépjen a létráján, hanem egy évenkinti beszámolást, ha vajon megvan-e sértetlenül a rájuk bízott közkincs? (Zajos helyeslés!)

Mint ahogy a szent korona ládáját kinyitják koronkint, hogy nincs-e a klenodiumokban valami baj: úgy kell konstatálni, amíg csak leszünk - mi pedig mindig leszünk - a sajtószabadság érintetlen voltát, ha pedig érintve volna, visszaállításának törekvéseit.

Igyanak a mi utódaink, szelídséget, jó kedvet, és fáradalmaik közt üdítõ nektárt e billikomból, míg megvan az, amire emlékeztet, de igyanak: belõle ereket bizseregtetõ lángot, szívet harapó nyugtalanságot, elmúlni nem tudó háborgást, ha csak a billikom lesz meg már és a sajtószabadság valamely csorbát szenved. (Hosszú lelkes éljenzés és taps.)

A sajtószabadság negyvenéves évfordulóját üljük, t. barátaim, szerény asztalnál, szerény módon, mert a szegényeknek adta az isten ezt a napot. S milyen tele volt a keze, amit felénk nyújtott. Nemcsak hogy az aratásból nekünk jutott a legnagyobb eredmény, hanem a szereplõk dicsõségébõl is kivettük részünket. Ami szûkebb történetünkbe nyílik be, útjuk a szereplõk egynéhányának. Maga az a nagy öreg ember is, aki nekünk e serleget ajándékozta, ott állt, mint tényezõ, a sajtószabadság születésénél. Az égbõl esõ esett a kifeszített esernyõkre és a szabaddá lett földre s az örömtül mámoros emberek szemeibõl könnyek hullottak egybe­vegyülve az ég csöppjeivel. A föld pedig ivott erõt és áldást. És bent a falak között meg­mordult a Landerer ódon nyomtató gépje, - áldja meg az isten a halóporában azt, aki hajtotta - és elkezdte kiköhögni, hogy »mit kíván a magyar nemzet?«

Hát ennek most negyvenkilenc éve. Ha ember lenne a sajtószabadság, se mondhatnók, hogy öregúr, mint institúció pedig éppen csak gyermek. - És mégis, nem minden aggodalom nélkül állunk ma már itt, lelkünk nem egészen könnyû.

Gonosz hírek tornyosulnak, ma még csak lappangva, határozatlanul, de ravasz öltözetben, ugyanabban a régiben, hogy mit kíván a magyar nemzet. Hogy a magyar nemzet meg akarja szorítani a sajtószabadságot.

Ezt én nem hiszem. Lehetetlen ez. Csak észrevettük volna, mikor jött be ide lakni egy másik magyar nemzet. (Élénk derültség.)

Olyan boldogtalan-e már a magyar, hogy nem talál egyéb kivetni valót a törvénykönyvébõl, csak éppen a jogait? Megvannak-e már minden szabadságai, amiket lelke kíván, hogy nincs szüksége többé a szabad sajtóra, mely azokat megszerezze? És ha megvannak, olyan biztosak‑e örök idõkre, hogy elhajíthatja a szabad sajtót, amely azokat megõrizze? (Zajos éljenzés. Taps.)

Mert a szabadsajtóval minden elveszett szabadságot visszaszerezni gyerekjáték s nélküle minden megmaradt szabadság illuzórikus. Beksics t. barátom ócskának mondja mai cikkében ezt az argumentumot, de azért használja. Igaz is, ócska és én is restellnék viseletes ruhát venni föl egy szalonba - de a hadviseléshez a legfinnyásabb ember is fölveheti õsei vértjét. (Zajos tetszés.)

Nem, tisztelt barátim, ilyen magyar nemzet még nincs vagy még legalább most nincs. Az a daliás tündérasszony, a sisakkal, a pajzzsal, a kit mi Hungáriának képzelünk, ma még nem olyan rút és ráncos, hogy oka volna a saját tükrét összetörni. (Percekig tartó taps.)

De ezzel nem akarom azt mondani, hogy nincs veszély, sõt veszély van, mert a politikai körökben, éppen a legbefolyásosabbakban határozottan kezd kidomborodni bizonyos animozitás a sajtó ellen. Talán nagyítva látják a hibáinkat, de látják és panaszolják, hogy a tárgyilagos hangból gyakran kizökken a sajtó, modora kellemetlen, kritikája rakoncátlan és a cölöpökön túl is átcsap, ahol a sancta terra: a magánélet van. Csoda-e, ha éppen a közpálya alakjai, akiket közelrõl ér ezen kétségen kívül helytelen tónusa a sajtónak, némi rendszabályokra készülõdnek, folyton szélesebb hullámgyûrûkben terjesztve a rossz hangulatot.

A sajtó bizonyos embereknek akkor is kényelmetlen volna, ha okkal-móddal ütne is, de hátha még ok nélkül is üt. Falusi házak falán gyakran látni egy képet, valami bolond piktor festhette, szarvasok; zergék, farkasok és nyulak temetik a vadászt, nagy könnyezéssel viszik elöl a keresztet s a koporsó mellett a fáklyákat. (Percekig tartó tetszés.) A természetben én még nem láttam ilyet, de nem találom éppen rossz ízlésnek a farkasoktól, sõt beismerem, elég mulatságos lehet nekik a vadászt temetni. Mindamellett megjegyzem, hogy amíg a vadász életben van és a puskával jól tud bánni, helyzete határozottan elõnyös.

De ezzel nem az elbizakodottságra akarom a sajtót rácsábítani, hanem arra, hogy okosabban éljen a hatalmával. Igyekezzék mérsékeltebb lenni a hangban, objektívebb a bírálatban, méltóság­teljesebb a magatartásban és nemesebb a céljaiban. Ha egy ablak eltörik, ne méltóz­tassanak olyan csörömpölést csinálni, mintha az országház üvegtetõje szakadt volna be, ha pedig valakit meg akarnak karmolni, ne tessék õt elõbb agyonütni. Végre is a sajtószabadság nem a mi saját gyönyörûségünkre van kitalálva, de a nemzet boldogulására, s ha a nemzet szíve és tüdeje tényleg szelídebb klímát óhajt a sajtójának, magunknak kell szelídebbre a levegõt lesrófolni, mert az abból keletkezõ reakció szomorú a következményeiben. A sajtó, ha a hatalom akarja megzabolázni, oldalánál találja a népet, de ha a nép akarja megzabolázni, nem találja oldalánál a hatalmat.

De nem rajzolom tovább a rémképeket. Még azt mondanák, a félelemre akarom önöket tanítani. Magyarokat, akik ezt az egyet meg nem tanulják. Ellenkezõleg, ne féljünk a világon semmitõl, csak a saját bátorságunktól. Ez a legveszélyesebb ellenség. (Zajos helyeslés.)

Ami pedig következni fog, hát azt majd meglátjuk akkor. Az ördög néha feketébb, amint festik, de néha annyira sem fekete, hogy talán nem is ördög... Éljen a sajtószabadság!

[MIKSZÁTH BESZÉDE A BUDAPESTI ÚJSÁGÍRÓK
EGYESÜLETÉNEK KÖZGYŰLÉSÉN]

Tisztelt Uraim!

Szilágyi Dezsõ, a legnagyobb szónokunk mondta egy magánbeszélgetésben, hogy a legszebb beszéd sem nyom annyit a világegyetemben, mint egy bolhának a teste. És ez szerencse, mert ha csak annyit nyomna is mindegyik, mint egy bolha teste, azóta behorpadt volna a föld a rettenetes súlytól, mely Magyarországon reá nehezednék.

A magyar ember a születésekor egy, a keresztelõn elmondott beszéddel vezettetik be az életbe, és a világból való kimúlásakor is egy beszéddel vezettetik ki az életbõl. De ezeket legalább nem hallja. (Tetszés.) Ami pedig a két véghatár közé esik, az a beszédek valóságos halmaza, beszél és beszédeket hallgat egy egész életen át, esküvõknél, ebédeknél, tanácstermekben és mindenütt, ahol valamit végeznie kell.

E beszélési ragállyal kívánok ezúttal némileg szembeszállni, midõn e megnyitó beszédben, mely programféle is, visszapillantás is (tehát magyar származású, testvérek közt legalábbis két beszédnyi anyag), csak éppen a legszükségesebb megjegyzésekre szorítkozom. (Halljuk! Halljuk!)

Az elmúlt év, tisztelt uraim, csak naptárilag nevezhetõ csonkának, érdekes mozzanatokban elég hosszú - de e mozzanatokról részletesen szól a titkári jelentés. - Nekem ahhoz kevés hozzáadnivalóm lehet.

Elég sok sikerünk volt arra nézve, hogy üres frázisokhoz ne kelljen nyúlni, de talán mégsem elég arra nézve, hogy dicsekedjem. A dicsekedés mindig takar valamit. Én semmit sem akarok eltakarni. (Zajos éljenzés.)

Talán kedvenc foglalkozásom, a belletrisztika, csábít arra, hogy mintegy fölidézzem tagtársaim emlékezetébe egyesületünk legfontosabb eseményét: a fészekrakás gondjait. Az egyesületek is öregszenek, ezeknek is a legszebb idõszakuk a gyermekkoruk. Mikor megokosodnak, az idõben szívesen merítik legédesebb emlékeiket innen. Az egyleti élet friss buzgalma, poézise lüktet e gondolatban. Hogy nõttünk lassan-lassan ...Hogy örültünk az elsõ bútornak, az elsõ baráti vacsorának, melyet együtt költöttünk el a saját asztalunknál, és az elsõ bajnak, melyet el kellett igazítani. (Zajos tetszés.)

És nem szólhatok, t. Uraim, meghatottság nélkül ama szívélyes tónusról és ama testvéries szellemrõl, mely ez idõ óta egész a mai napig e falak közt honolt, úgy a tanácskozási asztalnál, mint egyebütt. Valóságosan lenyomott ott minden pártállásból származó különbözetet a mesterség szeretete, az egymáshoz tartozandóság meleg érzése (Zajos éljenzés), a legkülönbözõbb politikai táborok tollvivõ harcosai szinte versengtek az alkalmazkodás társadalmi elõkelõségében, mindenik azon iparkodva, hogy a szomszédja érezze magát jól. Valóban úgy voltunk eddig, mintegy karikára fûzött kulcsok: vígan csörögnek együtt, bár mindenik más zárt csuk és nyit - de mind kulcs. (Hosszas éljenzés és taps.)

Annak tanúsága ez, Uraim, hogy igen helyesen gondolkoztak azok a barátaink, akik ennek a testületnek az alapítását kizárólag újságírók tömörülésére bazírozták. Figyeltem a természetet, hogy a folyamok felé sietnek a folyamok, és hogy a vegyes fenyõ- és tölgyerdõkben kivesznek vagy a tölgyek, vagy a fenyõk. (Zajos helyeslés.)

Igen, a nyájas légkör, szeretetreméltó konciliáns hang és modor, mely példaszerûen jelentkezik, a homogén elemek tárolásának tulajdonítható. A mesterségnek, a bütykõnek, melyet az ujjainkon viselünk a toll nyelétõl, mely, mint Vészi József t. barátom mondja, minden rangkülönbséget megszüntet.

És Uraim, kell-e, hogy egyéb dicséretreméltót mondjak? Nem elég cél már az is, hogy egy ilyen oázis legyen az újságírók számára? Talán elég. De én nem tartom annak és sohasem hangoztatnám azt a leszerelõ szót: »önök pedig csak kapucínerezzenek!« (Zajos tetszés.)

Fölmerültek hangok és tanácsok, nem ugyan ebben a formában, de ilyen értelemben. Egy jeles író szólott így s egy másik elõkelõ hírlapíró, aki még talán elõkelõbb, mint politikus, levélben írt ilyenformán. De vajon nem a politikus súgott-e az írónak? Mert mi ártatlanabb lehet a világon, mint egy kapucínerezõ újságíró. (Derültség.)

Az újságírók ne politizáljanak, úgymond, mert amit mint testület elhatároztak, mint egyének meg nem tarthatják. Ez a tanács helyes, nekünk szólt, de nem minket illet, mert a politikát mi is kizártuk, hanem igenis megkísérlettük és minden alkalommal megkíséreljük a saját érdekeinket megvédeni, még ha a politika mezsgyéit kellene is érintenünk. (Zajos helyeslés és taps.) Mert az ember vízbe ugrik fulladozó gyermekét menteni, még ha figyelmeztetik is, hogy nincsenek úszóhártyái és kopoltyúi. (Tetszés.)

Jól tudjuk mi azt, hogy azok a nagy papírlepedõk a sajtó, nem mi, munkások. Azok mennek, dübörögnek a rendeltetésük szerint és a mi lelkünk, szellemünk, fekete betûkbe kuporodva ül rajtok, az õ intencióik szerint. A praktikus élet így mutatja. Az egyén elzsugorodik, a papírlepedõ az úr. Õ az erõ. Mi fújtuk bele, megy, ront, hódít, zúz és épít, de vissza nem tér. Az ódium, amit okozott, az visszatér és az egyénekhez kopogtat be. Az ódium a mienk. (Zajos tetszés.)

De jól van-e ez így? Igazság-e ez? És így kell-e ennek maradnia örökké? Ezek a nagy problémák. Szabad-e nekünk igyekeznünk, hogy a szellemi munkások társulás útján fokozzák a maguk egyéni jelentõségét, erejét és fajsúlyát a közönséggel, és ha kell, a papírlepedõkkel szemben is?

Sohasem fogom elismerni, hogy Önök csak - kapucínerezzenek. És ha már végigrepült a világon Bismarck fitymáló megjegyzése, hogy: »egy cikk egy egyént jelent«, - nem licitálok még lejjebb, hogy ellenben az egyének lepedõjük nélkül nem jelentenek még egy cikket sem. (Zajos tetszés és derültség.)

De már hosszas is voltam, t. Uraim, és bizton merem állítani, hogy mióta ebben a székben ülök, az volt az elsõ ígéretem, hogy rövid leszek, amit - félek - nem egészen tartottam meg. A többit megtartottam, én is, tisztviselõtársaim is. Szorosan tartottuk magunkat azon elvekhez és irányokhoz, melyeket az alakuló közgyûlés elénkbe szabott, sõt programjának a jövõ zenéjéül hagyott részét, a segélyegyletet is immár a megvalósulás küszöbéhez hoztuk úgy, hogy e végett az alapszabályok kibõvítése vált szükségessé, hogy egyesületünk ezen új osztálya mûködését, a maga szerény eszközeivel bár, de azonnal megkezdhesse. (Zajos éljenzés.)

E segélyezési elaborátummal foglalkozott utolsó választmányi ülésünk, - utolsónak mondom, mert ma a mi megbízatásunk is letelt s tisztségeinket ezennel letesszük, ahonnan kaptuk, az Önök kezeibe.

Ezzel megnyitottnak nyilvánítom a »Budapesti Újságírók Egyesülete« elsõ rendes közgyûlését. (Szûnni nem akaró, megújuló viharos éljenzés és taps.)

[MIKSZÁTH HELYREIGAZÍTÁSA]

Az írói egyesületben eldicsekedtem azzal a nagy tisztességgel, mely inkább a hírlapírók összességét illeti, mint engemet, tehát az õ tudomásukra hozandó, hogy Schlauch bíbornok meglátogatott s hogy másnap én is tettem nála hódoló tiszteletemet, amely alkalommal a lángeszû fõpap fölötte érdeklõdött az egyesület humanitárius és egyéb céljai iránt. Elmondtam, hogy az egyik fõcél a jótékony célon kívül a hírlapírói kar tekintélyének emelése. És hogy ez fõleg akkor következik be, ha majd eleget tesznek annak a Deák Ferenc-féle föltételnek, hogy csak az igazat fogjuk megírni stb.

A derék fiúk igen kevélyek voltak mindezekre és mohón kérdezgették:

- Szabad-e ezt megírni?

- Hogyne!

Hát meg is írták - de miképpen?

Elõször is hogy a bíbornok tegnap látogatott meg. (Van annak már egy hete.) Hogy az összes papjaival látogatott meg. (Hiszen be sem férnének az õ összes papjai az én szerény lakásomba), hogy végre sokáig idõzött nálam (talán hétfõtõl egész tegnapig) és hogy végül hathatós támogatását ígérte az egyesületi segélyalapnak (talán a nagyváradi püspökség fele jövedelmét.)

Mindebbõl nem mondtam egyebet és nem történt egyéb, mint a látogatás, s derék hírlapíró-kollegák se akartak egyebet, csak még szebbé akarták azt tenni. Elképzelték, hogy jött Schlauch az összes papjaival ...talán még egy herold is, egy lámpavivõ stb. Hisz már úgyis mesébe való, hogy minket, szegény skriblereket, egy igazi bíbornok meglátogat, hadd legyen hát még meseszerûbb.

Hanem engem kedvetlenül érintett ez a nagy fantázia és arra a meggyõzõdésre vitt, hogy igazat talán nem is lehet írni. Hogy ez a kívánság utópia volt Deák Ferenctõl. Mert mint a mitológia idejében faunok és nimfák tanyáztak a fákban, vizekben, úgy az új korban az egyes témákban vannak a különbözõ dzsinnek és ármányos manók, akik az újságíró kezét írás közben incselkedve taszigálják.

[MIKSZÁTH BESZÉDE KITÜNTETÉSE ALKALMÁBÓL]

Tisztelt barátaim!

A rendjelekrõl általában kétféle megjegyzéseim vannak: olyanok, amiket elmondhatok és olyanok, amiket el nem mondhatok. Az elmondhatók közé tartozik azon vélekedésem, hogy a rendjelek inkább hasznosak, mint ártalmasak. Hasznosak, mert már sok embert tettek boldoggá. Sõt egy kiváló miniszterünk, Darányi Ignác praxisában elõfordul olyan eset is, hogy valaki azért kért rendjelet, mert beteg anyjának fölgyógyulása ettõl függ. (Óriási derültség.) Úgy hallottam, hogy a szerencsés anya, aki annak idején megszülte a kitüntetett férfiút, aztán meg is gyógyult. (Nagy tetszés.) De minthogy sohasem hallottam ezzel ellentétben, hogy valaki valaha megbetegedett vagy meghalt volna rendjeltõl, önként következik ebbõl, hogy a rendjel egészségügyi szempontból célirányos lehet. Egyéb kiemelendõ szempontokat hirtelenében nemigen tudok. (Élénk tetszés és derültség.)

Ami azonban speciálisan a most szóban forgó rendjelet illeti, annak vannak érdekes oldalai is. Egyrészt a fölséges személyért, aki adta, másrészt a szituációért, melyben adta és harmadszor azokért, akiknek szól, habár hozzám is volt adresszálva.

Olyannak tekintem én azt, tisztelt barátaim, mint ahogy láttam megbecsültetve vén katonáknál a golyót, mely testükbe fúródott (nekem az elveimet roncsolta szét), de mely mégis becses emlék, mert ha õk maguk szenvedtek is általa, diadalmas, ragyogó napokra emlékeztet.

Igenis, tisztelt barátaim, ez a rendjel emlékeztetni fog engem mindig arra a vérünket megbizsergetõ melegségre, melyet a hatalmas Caesar országunk iránt tanúsított, s a fénylõ és érlelõ melegségnek elsõ sugara ránk, újságírókra esett, a mi kopott kabátunkra.

Lyukat ezekre is varrt a szabó, de rendjelet nem adtak hozzá. Rendjelt az újságíró nem kapott eddigelé, qua újságíró, hacsak nem életmentésért, hogy valakit a vízbõl kihúzott. (Zajos derültség.) De minthogy az újságírónak métier-je inkább bemártani a vízbe valakit (Derültség.), tehát sohasem kapott rendjelet az újságíró.

És most az új érát látszik jelezni. De hogy jó lesz-e az nekünk, azt nem merem állítani.

Mit jelenthet egy újságíró mellén a rendjel? Csillogó arannyal csak azokat a félig odvas fogakat szokták erõsíteni, befuttatni, amelyekkel már nem lehet jól rágni és harapni.

Bocsássák meg, tisztelt uraim, hogy a szép, komoly beszédre, melyet tisztelt elnöktársam tartott, a pajzánság hangján feleltem. De lehet-e nekem egyszerre mindazokat, amiket írtam és mondtam a rendjelekrõl, megtagadnom?

Egyben azonban nem tagadom meg kellemes érzésemet. Abban, hogy ez a kis rendjel megnagyobbodott egy hét óta. A császár õfelsége adta a keresztet, önök pedig adták hozzá az úgynevezett gyémántokat (Nagy tetszés.), melléje rakván rokonszenvüket és becses jóindulatokat, a mai napon, amit én ezer rendjelért sem adok oda. Poharamat emelem fiatal egyesületünk fölvirágozására. (Viharos taps és éljenzés.)

MINDÉG JÓ A KATONA

Mit mondana a király, ha egy katona kopogna az ajtóján azzal a szándékkal, hogy szolgálni akarja? Mondaná-e a király: Eh, nincsen most háború!

Nem, ezt a király nem mondaná. Mindég jó a katona. Hisszük, nekünk is azt mondja a nemzet, ha megismer: Mindég jó a katona.

Pedig csakugyan nincs most háború, se pennaháború, se parlamenti. Egy csendes, szelíd napon jelenünk meg a szabadelvûség zászlajával, azzal a becsületes fogadalommal, hogy soha el nem hagyjuk, jó idõben, rossz idõben, szárazon és vízen szolgáljuk, el nem ejtjük - csak ha a kezünket vágják le elõbb, amely fogja.

Csakhogy mindez nem elég, - eszébe juthatna valakinek így szólani: mi hasznodat vesszük most? Eggyel több fecske nem csinál nyarat, kivált mikor valamennyi fecske nélkül is nyár van. A nap süt, fényes pompájában haladva a három halom országa fölött. A szabadelvûség homlokán glória ragyog. Mit szorítod hát olyan erõsen a zászlónyelet, hiszen senki sem akarja kicsavarni? Nézd az árbocokat és házormokat. Körös-körül mindenütt ez a szín leng; a többi színek begöngyölgetve sápadtan húzódnak meg a háttérben. Rosszkor kezded a szolgálatot, tisztelt jövevény! Mit akarsz védelmezni? Ki bánt itt valamit? Kivel akarsz most verekedni és hol? A gyep, melyen a viaskodás szokott lenni, tele van a szeretet és boldogság javában nyíló rózsáival, amiket nem szabad letaposni. Te sem akarhatod, mert örömed telik bennök, az ellenfelek se bántják; a jók közülük sajnálják eltiporni, a rosszak nem merik.

Minden mosolyog. A közvélemény szundikál és édes álmokat lát, az országgyûlés ritka egyetértéssel egy óra alatt intéz el egy hétre való munkát, a szabadelvû párt a Lloyd klubban vidáman sütkérezik a Bánffy sikereiben. A delegáció, mely máskor legalább aggodalmas képeket szokott vágni a sztereotíp békekijelentésekhez és a nyomban következõ hadi emelé­sekhez, most riadó éljenekkel (melyekre itthonról visszhang kél) fogad minden kijelentést; a teher se teher neki, s öröm a nem öröm is. Iszen természetes. Ki is ne örülne annak, hogy Bosznia és Hercegovina a saját költségén kormányoztatik?

És itthon ezalatt az ellenzék becsülettudón, lábhoz eresztett fegyverekkel nézi a szabadelvû kormányzat sikereit és lapjaiban nem ritkaságok a Bánffyt dícsérõ cikkelyek.

Lásd meg tehát ebbõl fiatal lap, hogy rossz idõben toppantál be a szabadelvûség szolgálatára.

*

Nem látom. Nem úgy van. A látszat csakugyan olyan, hogy a szabadelvûség sohasem állott jobban, mint ma. De ez csak látszat. Az utolsó idõk eseményei kétségtelenül erõsítették a szabadelvû alapba vetett hitet, bebizonyult, hogy a szabadelvû politika, melyet a nemzet többsége vall, különbözõ felfogásokkal ugyan, de mégis vall, nem alkalmatlan a nemzet jövõjének fejlesztésére, úgy bent, mint künn és a Hofburgban, de ez nem elég - nekünk azt kell bizonyítani és abban erõsíteni meg minden jó magyart, hogy csakis ez az alkalmas alap.

A helyzet, melyet az imént színeztünk, nem kizárólag a mi erõnkbõl formálódott a természet örök törvényénél fogva, hogy az erõ okvetlenül létrehoz valamit, és amíg ez az erõ erõ marad, az a valami is szükségképpen következik. - A mai helyzet nem csupán az öntudatos, átgondolt nemzeti politika vívmánya, tehát nem könyvelhetõ el pusztán a mi status bölcsességünk lapjára és nem becsülendõ túl nagyra. Három dolog kellett hozzá még:

Egy jó király, aki minket szeret és akit mi szeretünk. Egy jó szituáció, mely lendületet adott törekvéseinknek. És végül ügyes kormány, mely a király szívét hajlítsa a mienkhez (a mienk nem is hajlik, de olvad) és mely a kedvezõ viszonyokat felhasználja.

De hát ezek mind nem örök dolgok, se a jó szituáció, se az ügyes kormány, sõt sajnos a jó király se. Okos nemzetnek pedig a magok állapotát egy rossz szituációban és egy rossz királyhoz kell elrendeznie. Sõt még tetejébe ügyetlen kormánya is lehet. Voltak már erre esetek.

A helyzet tehát nem a megpihenésre alkalmas, nem az álmodozások és a hálálkodások pillanata ez, hanem a lázas munkáé, az összetartásé, hogy a kedvezõ idõben erõssé és hatalmassá építsük ki a magyar államot s annyira mélyen beverjük a szabadelvûség cölöpeit a magyar talajba, hogy azokat a poklok ereje se bírja onnan kihúzgálni. Ha majd elõjönnek kõ nagyjaink, kiket a király felséges eszméje elõhítt, ne érhesse õket az a szemrehányás, hogy õk, a mozdulatlanok, mozdulatlanokká tették a nagy boldogságban elnyújtózkodott élõket is.

Ah ezek a mostani napok! Verõfényesek. Mintha nem is ok nélkül volna a fénynek verõ jelzõje a magyaroknál. A fény veri meg õket. Példák mutatják. Rossz órában, nagy bajban össze­tartanak a magyarok, a jobbik eszükhöz nyúlnak, talán ezért is tudták magukat olyan sokáig fenntartani. De a fényesség végzetes rájuk, mint a pillékre. Elhagyják magukat, az aluszékonyság, a nem törõdöm vesz rajtuk erõt - talán azért is nem tudtak többre menni.

Már most is észlelhetõk az egészséges politikai életet lazító szimptómák. Az elvek izegnek-mozognak, mint a megrongált fogak. Némely pecsétek kivétettek bizonyos szépség szappa­nokkal és kefékkel, de ezek csak pillanatnyira nem látszanak a posztón, hogy aztán elõtûn­jenek, mikor a por ellepi. A nagy ölelkezésben konfúziók veszik át az uralmat. A különválo­gatott mák és köles szemeket megint összefújja a »kedvezõ« szél. S ez nem vezet a helyzet tisztázására, hanem bonyodalmakat s nehézségeket szül. A liberalizmus ellenfelei elõkullognak egyenkint, nyájasan, kézdörzsölve, mintha csak tréfáltak volna. Egyik-másik nagy hivatalba és tisztségre emeltetik... Mert hát béke van. A delegációban az országgyûlés szabadelvû többségének nevében gróf Szapáry Gyula beszél a királyhoz... Kezdõdik az ellanyhulás! Nem haragszunk senkire. Nem tudjuk, ki van velünk - mert senki se mer ellenünk lenni. Indulunk, megyünk ittasan a szerencsétõl és nem nézzük túlságos óvatossággal, hogy hova és kikkel.

...Azért hát nem jöttünk mi olyan rossz idõben. A katona mindig jó. Ha nem is veszekedésre, legalább õrt állani, bármilyen fényes is a helyzet, bármilyen nagy a szerencse és bármennyire kedélyes is a hangulat afölött, hogy Bosznia és Hercegovina a saját költségén kormányoztatik.

HALHATATLANOK A VÁROSHÁZÁN

No, nézze meg az ember, hová vették be magokat! Ki gondolná azt? A mitológia elég nagy fantáziával van csinálva, de még abban se örök semmi, még a Kharon hivatala se: az is csak addig tartott, míg más balekot fogott, aki szállítja a csónakon a lelkeket. És ehhez az álláshoz megvolt a csónak. Ha csónak nincs, a mitológia bizonyosan nyugdíjba helyezi Kharont, mert csónak nélkül nincs csónakázás. A mi székesfõvárosunk merészebb röptû. Ne méltóztassanak mosolyogni, mindjárt be fogom bizonyítani. Személyes tapasztalatok után fogom bizonyítani.

Jártam a városházán, az öregen (ámbátor az új is ósdi), valami apró ügyem-bajom volt, azazhogy csak az ügy volt apró, a baj nem (apró baj is naggyá lesz a városházán). Valami összeget kell deponálnom pénzintézeti papírokban.

A fõvárosi közigazgatás, meg kell vallani, egyike a legkitûnõbb és legleleményesebb intézményeknek Közép-Európában, a karlsbadi kúra szempontjából. Mert ott annyit küldözik emeletrõl emeletre a feleket, hogy az fölér a legnagyobb hegymászással, s oly egészségügyi szakavatottsággal van elrendezve, hogy egymástól messze legyen, ami közvetlen egymás mellé tartozik, miszerint e tekintetben alig lehet már nagyobb tökélyt elérni - ha csak még be nem hozzák, hogy például külön pénztárnok legyen a rézpénzre, a nikkelre, az ezüstre és bankóra, és minden pénztárnok egy másik emeleten legyen elhelyezve, esetleg a másik házban úgy, hogy ha valaki 6 frt 52 krt akar lefizetni, ezt négy különbözõ helyen kelljen - hogy is mondják csak - eszközölnie.

Hát mondom jártam, keltem, le fel és fel és le és megint fel, amint küldöztek, és minthogy minden helyiségben, iktatóban, pénztárban, számfejtésnél és mit tudom én még hol, más más szabályzatot tudott az illetõ ketrecekben pipázgató úr, némelyik még a Rottenbiller szabályzata szerint jár el, a másik a Gyöngyösiéhez tartja magát, a harmadik a Kammermayeréhez, aszerint, hogy melyikkel állott illo tempora atyafiságos nexusban (mert valamelyikkel bizonyosan állott), mindezeknél fogva tehát kétszer-háromszor újra leküldtek, meg felküldtek és azután visszaküldtek, míg végre harmadfél órai gyaloglás után azzal a sóhajjal nyithattam be egy helyiségbe (gondolom a számfejtési osztályba, a harmadik emeleten): »Istenem, ha ilyen nehezen megy a dolog, mikor én teszem be a pénzt, mennyivel nehezebben fog menni, ha majd kiveszem.«

Sok mindenféle diffikultást csináltak, le kellett írnom az értékpapírok számát, természetét egyenkint. Ezen specifikálás után azt mondta egy házisipkás úr, hogy »Nix nutz, ennek a pénzintézetnek a papírjai nem vétetnek be depozitumnak.«

- De kérem - jegyzém meg -, Faller fõjegyzõ úr azt mondta nekem, hogy ennek a pénzintézetnek a papírjai beválnak.

- Az lehetetlen - mondta az illetõ sárga hajú úr és elfordult.

Erre leszaladtam a fõjegyzõ úrhoz és megmondtam neki, hogy egy sárga hajú úr azt mondta nekem a harmadik emeleten, hogy nem jók a papírok.

- Az lehetetlen - jegyzé meg a fõjegyzõ úr.

Már most ott álltam a két homlokegyenest szemben álló »lehetetlen« közt. De a fõjegyzõ úr mégis elõzékeny volt s még egyszer megnézvén valami szabályzatot, egy sovány nyurga hivatalnokot küldött velem fel, aki a bank papírjainak tekintélyességén emelintsen a sárga hajú úr elõtt.

Míg õk egymással halkan beszélgettek, alkalmam volt figyelmesen szétnézni a téres helyiségben, mely mintaszerûen rekeszekre van felosztva, különbözõ közigazgatási ágakra, amit az illetõ helyiségen egy feliratos tábla jelez.

Csodálkozva olvastam az egyiken: »A bazilika boltok bérlete«. Bekukkantottam a rácsokon, három kiváló jóarcú úr pipázgatott benn con amore. Egész öröm volt elnézni, milyen jól érzik ott magukat.

Bazilika boltok bérlete! tûnõdtem magamban. Hogy lehet az? Hiszen nekem úgy rémlik, mintha már azokat lebontották volna. Az ördög vigyen el engem, ha nem valami parkféle áll most a helyükön... egy-két évig kerítés volt... igen, igen.

Magam elé képzeltem a bazilika legintimebb tájékát. Nem, nem, nincsenek már ott boltok. És mégis, mit keresne itt akkor a felirat és a boltbérletek három sáfárja? Hiszen hogy valaki aktív toronyõr lehessen, ahhoz mégiscsak szükséges a torony.

Ámbátor nem éppen okvetlenül - szövögettem odább a gondolataimat -, lám a jeruzsálemi királyság sincs már meg és jeruzsálemi király mégis van a magyar király személyében. - De mégis. Nem, nem. - Kezdtem a homlokomat dörzsölni. Bosszantott, hogy annyira cserbe hagyott a memóriám. Megesküdtem volna, hogy a boltokat már lebontották - és mégsem lehet...

Egy ismeretlen urat kérdeztem meg az ügyfelek közt, aki ott otthonosnak látszott.

- Ugyan kérem, megvannak még a bazilika boltjai?

Szemembe nevetett.

- Dehogy, régen lebontották, eltávolították. Ön tán nem pesti?

- De az vagyok. Hanem zavarba hozott, hogy a boltbérletek hivatalnokai itt vannak.

Gúnyosan mosolygott.

- Hja, azokat nem olyan könnyû eltávolítani, mint a boltokat.

- De hisz ez mégse járja! Milyen alapon vannak itt?

- In partibus infidelium. Azon az alapon, amin a nem létezõ megyék püspökei. A megye már az ördögé, de õk megvannak.

- Az más. A püspökökrõl ne beszéljünk. Csodálom, hogy ön ezen nem háborodik fel. Talán nem pesti?

- De igen, csakhogy mi haszna lenne, ha felháborodnék. Filozófiával kell venni a dolgot - felelte jóízû flegmával - mert elõbb lettek a boltok, azután lettek a hivatalnokok, tehát csak méltányos, hogy elõbb tûnjenek el a boltok és csak azután a hivatalnokok. Hányszor van az, hogy egy összetartozó dolognak az egyik fele túléli a másikat.

- De mint ön mondja, már régen, évek elõtt lebontották a boltokat. Azóta...

- Eh, hát nagyon túlélik. Sõt esetleg halhatatlanok. Már az se csoda.

Annyira furcsának látszott nekem az eset, hogy nem hittem sem a saját memóriámnak, sem a jókedélyû kövér úrnak, mindjárt másnap elmentem megnézni a bazilikát. Hát csakugyan nincsenek ott többé a boltok.