1874
MAGYAR NÉPLAP

APRÓSÁGOK

28. sz., július 11.

Mégis csak kemény gyerek Majoros. A nőknek szavazati jogot követel az országgyűlési képviselők választására. Egy másik képviselő pedig oda kívánta azt módosíttatni, hogy csak az okleveles nőknek, mint például a bábáknak. - Ezen a történet lapjaira arany betűkkel feljegy­zendő indítványa ezen két szoknya-kerületi szónoknak költői emelkedettséget és érzékeny háládatosságot tanúsít egyrészt a bábák iránt, kik Majoros bácsit először fürösztötték meg - átadva érdemes testét egészen a maga tisztaságában a külvilágnak; másrészt azonban nagy önzés tőle, hogy parlamenti babérait a konyhában és főkötők alatt keresi.

Nincs ott, Majoros bácsi, csak petrezselem és chignon.

*

Szederkényi Nándornak pedig általános szavazati jog kell. Minden élő lény választ, aki 20 éves. - Mily könnyelműség és meggondolatlanság - mondá egy öreg képviselő ismerősöm -, látszik, hogy nem a maga borával perorált választóinak ez a tapasztalatlan fiatalember.

*

Valaki ráfogta szegény Majorosra, hogy Viktor Emanuellel cimborál, s titkos ágense Magyarországon.

- Hogy, hogy?

- Hát nem hallottátok, most is az olasz kereskedelem felemelésére célzott.

- Lehetetlen! A nők szavazati jogát indítványozta. Ez pedig nemzetgazdászati kérdés.

- Hogy, hogy?

- Hát úgy, hogy a fekvő jószágok nagyobb értéket nyernek.

- Te is jól fogtad fel... hanem azért én megmaradok állításomnál a talján ipar emelésére nézve...

- Kíváncsi vagyok!

- Nos, a jövő követválasztáskor a korteskedések miatt felmegy a kávé ára.

- Tagadhatatlan. Egyet szólt, kettő lett belőle. Ilyen a nagy politikus.

*

Az »összeférhetetlenségi törvény« tárgyalása alkalmával többen ki akarták zárni a papokat is a képviselőségből.

Egy humoros derék katolikus pap (K...szky Nyitra megyei képviselő) azt mondja erre flegmával:

- Az pedig helytelen lesz, mert ki az ördög adja rá, ha mi itt nem leszünk, a haldokló szabadelvűségre az utolsó kenetet?

Ez a tréfás mondat mosolyt csalt a főfő mandarinok ajkára - s megmentette a papok összeférhetését.

Kézsmárszky egyébiránt Deák-párti és szabadelvű ember; kiért csak gratulálhatunk az egyháznak.

*

A főfő mandarinokról szólva - lehetetlen eszembe nem jutni annak a mindenki arcán festekező bosszus kérdésnek: hogy mi az ördögöt keres Anton Csengery a Deák Ferenc helyén a házban?

Először Deák él még - helye tehát nem ürült meg, mert reméljük, hogy sokszor, még igen sokszor fogjuk látni azon a helyen, honnan hatalmas bölcsessége majd félszázadon keresztül vezette e sok megpróbáltatáson átment nemzetet; másodszor pedig, ha megürült volna is, nagy elbizakodás kell hozzá, hogy valaki csak úgy sonika elterjeszkedjék rajta.

Ha Csengery úr azt hiszi magáról, hogy Deák Ferenc, akkor méltóztatik a tisztelt képviselő úrnak egészen ellenkező nézetben lennie evvel a nagyjait megbecsülni nem tudó vétkes nemzettel.

29. sz., július 18.

Mohamedánus logika vezeti a sajtó egy részét.

Eördögh Frigyes váltót zsirált Győrffy Gyulának valamikor. Győrffy Gyula ki nem fizette.

Eördögh képviselő leánya beugrott a Dunába. Természetesen mindenki kíváncsi az okra.

Ez okot is természetesen a »Fővárosi Lapok« vannak hivatva kisütni, mely nem egyéb, mint hogy az öngyilkosság oka ki lenne más, mint Győrffy Gyula. Úgy kell lenni. A lányt elbúsította az anyagi veszteség, mellyel Győrffy szüleit sújtotta, s ezen bú sugallta neki a sötét elhatározást.

Ha a sajtó minden ok nélkül a különben is eléggé sújtottakat ilyen regényes ostobaságokkal - ahelyett, hogy fölemelni igyekezné, - moraliter, vétkes gondatlansággal még jobban igyekszik megölni, akkor kár, hogy Guttenberg feltalálta a könyvnyomtatást.

*

Ez volt az egyik eset. A másik esetet is elmondom.

Azt tartja ugyan a közmondás, hogy »a halottakról vagy jót vagy semmit«, s ezt én is helyeslem, de mikor az élõk becsülete kívánja, akkor kötelesség azokról is igazat mondani.

A sajtó áldozata egy fiatal képzett ember, Kaszner Ede.

Horkai Antal és õ az evang. árvaházban voltak alkalmazva tanári minõségben. Egyszer összekaptak valami felett; Horkai bácsi, mint tudjuk, szerette a borocskát, s ilyenkor nehéz volt vele kijönni. Egy ilyen percben történt a disputa, mely tettlegességbe ment át Horkai kezdeményezése folytán. A fiatal vér szenvedélye és hevessége dolgozott ugyanakkor Kasznerben, midõn az õt karmoló Horkainak ujját megharapta; de hol van azon aludtvérû ember, ki ilyen körülmények közt mérsékelni tudja magát?

A harapás megtörtént: ez volt Kasznernek bûne, se több, se kevesebb.

És mit tett a sajtó?

Azon szomorú véletlent, hogy Horkai a harapás után, miután sebét nem ápolta s a borocskáról nem mondott le, az üszögösödésbe átment seb következtében nehány nap múlva meghalt, felhasználta a sajtó arra, hogy egy pályája kezdetén álló fiatalembert, ki csak hibát követett el, rásütve az emberölés Kain-bélyegét, erkölcsileg megölje, a társadalom hasznos elemei közül könyörtelenül kilökje, mégpedig úgy, hogy abba többé vissza se térhessen.

Uraim, azt szeretik önök mondani magokról, hogy a sajtó a hatodik nagyhatalom: én még csak azt teszem hozzá, hogy tapintatlan kezekben »rémuralom«.

30. sz., július 25.

A minap úgy akarta sors, hogy egy csomó képviselõvel kellett vacsorálnom.

- Mit gondolsz, bruder, meddig tart még az ország ezen szomorú sorsa? - kérdé egy szélsõbali M... balközépitõl.

- Csak akkor szakad a mi sanyaruságainknak vége, bátyám, ha minden zsidónak kiveszik a bélit, aztán minden bélre egy németet akasztanak fel.

Rá egy félóra múlva szóba jött a választási törvény s Majoros bátyánk arról panaszkodott, hogy nincs szólásszabadság.

Ez is logika?

*

Ezek után a címezésrõl volt szó. Milyen címe van az ezredesnek, lelépett miniszternek s a t.

- No, én sohasem törõdtem a címekkel - mondá szokott jóízû hangon az ország »Pista bácsija«, Patay.

- Hát az ezredesnek ugye »nagyságos« a címe, Pista bácsi? (Patay ezredes volt az önvédelmi harcban.)

- Micsoda? Mindjárt a képedre mászok! Egy német tette meg velem a forradalomban, hogy úgy szólított: »nagyságos ezredes úr!« No, de rá is rivalltam az akasztófáravalóra: »Hallja kend, ezer milliom adta, vagy feljebb vagy lejjebb!«

Eszerint Patay bácsinak a »méltóságos« címre fájt a foga. Hanem azért õ mégis demokrata és nem törõdik a címekkel.

32. sz., augusztus 8.

Több lap említi, hogy az mégis csak igazságtalanság, miszerint míg a virilisták (a nagybirto­kosok) a választási törvény 12-ik szakaszának értelme szerint, habár tehetõsebbek lévén, adójukat könnyebben fizethetnék, mint a szegényebb ember, mindamellett ha nem fizetik is, választási joguk érvényben marad.

Ilyenkor okoskodnak már. Esõ után köpönyeg!

Egyébiránt ott vannak a méltsás fõrendek még. Talán azokra bazíroznak?

Falra borsót!

Nem bolondok õméltóságaik, hogy saját magokat kizárják.

*

Ghyczy Kálmán a középpárt elnökének bejelenté, hogy a klub tagja lenni megszûnik. Kilépését a klubból Horn és Huszár Imre támadásaival indokolta. Midõn Ghyczy miniszter lett, megszûnt a középpárt tagja lenni, de a klub tagja maradt, míg Huszár Imre föllépése õt arra bírta, hogy a klubból is kilépjen. Egyszersmind említhetjük, hogy Ghyczy a törvényhozási idõ legnagyobb részét a fõvárosban tölti; csak igen rövid idõre rándul ki birtokára.

Azonfelül Ghyczyrõl is elmondhatjuk, ha legközelebbi múltjára tekintetet vetünk, hogy lankadnak a karok, gyengülnek az inak.

*

Egy Nógrád megyei urambátyámtól (öreg vonások) anonim levelet kaptam, melyben össze­szidja az országgyûlést, amiért a polgári házasságot behozni készül. Minek volna az? Hiszen az úgyis megvan a protestánsoknál! A társadalmi rend nem kívánja ezt. Hanem minden bajunknak kútforrása - a fülbe való gyónás. Ezt kell kiküszöbölni, s a haza fényre derül. Itt aztán uram­bátyám nagyon elmésen átcsap arra, hogy a papraszt azt hiszi, hogy a katolikus pap meg­bocsátja vétkeit, mihelyt bizonyos meghatározott számú miatyánkját elmorzsolja, - s erre a rovásra siet vétkezni. Kemény büntetõ kódex kell ide - sóhajt fel az üregúr -, s nem modern törvények.

És ez mind bizonyítéka annak, hogy »quot capita, tot census«, hogy mindenrõl lehet a világon okosan beszélni, s hogy a szónoklatok és vezércikkek mennyit érnek. Legtöbbször az igazság »eltakarói«.

*

Ugyancsak ez az urambátyám, ki k...-i magányában ráér gondolkozni az ország sorsa felõl, múlt õsszel, midõn hírlapírói pályámat kezdém, egy borzasztó nagy kéziratcsomagot juttatott kezembe, telve tömérdek, az ország boldogulására szánt törvényjavaslattal. Volt abban minden, perrendtartás, büntetõ kódex, kereskedelmi törvény, nemzetközi jog, tengeri jog. Egy megalkotandó új állam sajátságos, furfangosabbnál furfangosabb intézményekkel, minõket emberi szem nem látott, minõkrõl emberi fül nem hallott. Kért, hogy juttassam el ezt a csomagot Deákhoz. Egyenesen hozzá volt intézve, hogy okuljon belõle.

A csomag eljutott Deákhoz.

Kíváncsi voltam, hogy átlapozta-e azt az ország bölcse. Sok idõ telt bele, míg megtudhattam: mint vélekedik a mi excentrikus nógrádi államtudósunkról.

- Hol lakik az az ember? - kérdé egyik környezõjétõl.

Megmondták neki.

- Azt az embert pénzért lehetne mutogatni - szólt az öregúr mogorván - mint ritkaságot.

- Hogy érti, urambátyám? - kérdék.

- Úgy, hogy nagy ritkaság, hogy valaki »ingyen« ennyit gondolkozzék a közügyekrõl.

*

És ez a mondat még jobban ránk illene ma, mint akkor. Úgy látszik, kezd a nemzet nagyon közönyös lenni, s még az se gondol a közügyekre, kit azért fizetnek, hogy gondolkozzék a többiek helyett is.

Pedig ha sántít is és tán nem is passzol be ide e latin principium, hogy »cogito ergo sum«, annál jobban passzol a megfordított oldala, »aki nem gondolkozik, nem egzisztál«.

Ezért nincs Magyarországon közvélemény, vagy ha van is, nem »úr« az, hanem legfeljebb livrés cselédje egypár ugorkafára kapaszkodott, »vezérférfiak«-nak nevezett embernek.

33. sz., augusztus 14.

Az egyetlen magyar nadrág is veszedelemben forog. Egész Pesten nem jár már magyar ruhában senki, csak a drabantok és Szende Béla, a hadügyminiszter.

Most íme ennek az egy magyar nadrágnak is baja támad. A honvédfõparancsnok õfensége hadsegédje, Hild ezredes között és közte élénk surlódások merültek fel.

Hild ezredes - azt mondják - rossz szemmel nézi elõször, hogy a 48-i honvédeket kinevezték a honvédségbe.

Már iszen tisztelet, becsület Hild ezredes úrnak, akárhonnan szakadt ide közénk, hanem hát otthon parancsolgasson: szeretjük hinni, hogy itt minálunk legelõször jönnek a 48-i honvédtisztek és csak azután az idegen urak, kik mert egypár teoretikus rossz német hadügyi könyvet olvastak, diktálni szeretnének a saját otthonunkban.

Ilyet még elmondani sem volna szabad, hogy Szende Béla, Magyarország hadügyminisztere és egyezredes között viszály lehet.

Hát nem tudják áttenni azt az ezredes urat olyan helyre, ahonnan nem alkalmatlankodhatik a legfelsõbb hadúr-, a király- és az ország elsõ közegének, a miniszternek?

Mondják azonban azt is, hogy Hild másodszor azt apprehendálja, hogy a tiszti állomások is a sógorság és komaság révén töltetnek ki.

No, már így csakugyan igaza lehet Hild ezredesnek.

S lehet, hogy gyõzne is Szende ellen: ha nem õ lenne az egyetlen magyar nadrágos ember, s ha elsõ hibája jóvá nem tenné a másodikat.

*

Hanem azért, ha nem jár is magyar nadrágban, mégis legleleményesebb ember a miniszter urak között Trefort úr.

Nézze meg az ember! már azt hittük volna, hogy teljesen ki vannak merítve a címek és hivatalok. S íme Trefort úr Pulszky senior számára mégis tudott szem nem látta, fül nem hallotta új hivatalt kigondolni.

Kineveztetett az összes magyarországi mûemlékek fõfelügyelõjévé.

Sic itur ad astra!

Már egyúttal kinevezhették volna biz azt ráadásul még a hellesponti halastavak fõkurátorának is.

Egy vagy két hivatallal több ide, oda. Aztán Pulszky még ha nem lát is tovább az orránál - akkor is messze lát.

*

A kinevezésekrõl lévén szó, az is nagyon érdekes, hogy Hava urat, ki nagyon jó hadügyminiszteri osztálytanácsos volt hajdanta, valamint késõbb szintén jeles hadügyminiszteri tanácsos, mert már két különnemû szakban jeleskedett, kinevezték a kereskedelmi miniszté­riumhoz helyettes államtitkárnak.

Tehát a harmadik szakba.

Hja, hiába, általános lángelmék, kik mindent tudnak, csak Magyarországon teremnek.

Más államokban az egyes hivatalnokok egész életöket egy szakmának szentelik, s folyton tanulnak, nálunk csak úgy beleszületik minden szakmába némely ember.

36. sz., szeptember 4.

A gmundeni sörösnémetek

Egypár németbõl összehabart kupaktanács tanácskozott Gmundenben s több bolondságok között az erdélyi kedves szászok ügyében is végeztek, mégpedig ilyen 6-ik pontot csinálva: a pártgyûlés (ugyan milyen pártnak a gyûlése?) teljes rokonszenvét fejezi ki az erdélyi szászok iránt s elvárja, (no csak várja el!), hogy a magyar kormány és országgyûlés a magyarországi németek jogait (a Gevatterek valami extra jogokat képzelnek) nem fogja csorbítani.

Hm, hm... már ez nagy dolog. A sógor úrék alighanem haszontalanul vágták bele fejszéjüket ebbe a fába. No, iszen nem is kellene egyéb, csak hogy még a gmundeni sörtõl elbutult fejû burgerek is belügyeinkbe ártsák magukat.

Egyébiránt kívánunk nekik nyugodalmas jóéjszakát!

39. sz., szeptember 26.

Nagy kalefaktorok mégis azok a burkusok! Mindig elõbbre vannak nálunknál egy arasszal.

Óriási arasz lehet az!

Mi csak most manövrírozunk, mikor már õk tettel is bebizonyították hadi képességüket s hadsoraik tanulékonyságát. Három év múlva oda jutunk, hogy nekünk is lesznek Krupp-ágyúink; csakhogy akkor már a jó isten tudja, õk meg micsoda ágyúkat fundálnak ki.

Hanem ha nagy kalefaktorok, van nekik elég eszök is hozzá.

Most, hogy megalkotta kopasz fejû Vilhelmus a nagy német birodalmat kardjával (már tudniillik úgy értem az õ kardját, mint ahogy az a bizonyos tót atyánkfia képzelte a török császár pipázási kényelmét, hogy ti. két rabszolga viszi mellette a félvéka dohánnyal megtöltött óriási pipát, egy harmadik muzulmán szíja... õfelsége maga pedig csak ballag mellette és köpköd kényelmesen jobbra-balra...), úgy pihen meg a hadi dicsõség után, hogy most irodalmilag emeli fel nemzetét elsõragúvá: mert tudja, hogy nem a vas és vér, nem a széles határok és a milliónyi rabszolga, nem kormányzási vasvesszõ, hanem a szellem fensõsége képes csak egy nemzetnek maradandón biztosítani a vezérszerepet.

Nemsokára az összes németországi költõk gyûlése lesz Weimarban a királyi herceg elnöklete alatt, mint az a hajdankorban volt. A legnagyobb költõt e napon a császár meg fogja koronázni, a német birodalmi gyûlés pedig fölkéretett, hogy e koronázási világünnepélynél engedélyezze a szükséges összeget, miszerint a legjobb hõsköltemény, a legjobb színmû és a legjobb történeti regény a birodalom nagyságához méltó módon jutalmaztassék.

Ily ünnepélyek minden 10 évben tartatnak, s így minden tíz évben lesz egy megkoronázott író-királya a nagy német birodalomnak, ki hivatva van az egész világ fölött uralkodni.

Bezzeg az osztrák-magyar monarchiában nem bajlódnak az ilyen bolondságokkal, legfeljebb egy-egy kiévült fináncot vagy ócska generálist jutalmaznak meg néha-néha egy-egy - ordóval.

*

Az esküdtszéki intézmény célszerûtlensége ellen már több alkalommal emlegetett szó. Hangsúlyozták, hogy az a mi viszonyaink között s jelen szervezetében nemhogy hivatásának megfelelne, de élhetetlen semmivé törpül, s csak arra való, hogy botrányos ítéleteivel, társadalmi és politikai életünk »chronique scandaleuse«-ét szaporítsa. A példák egész sora igazolta ez állításokat. Most még egy újabb adatot szolgáltatott ezen állítások igazolásához a debreceni esküdtszék, midõn a napokban tartott tárgyalásában azon 13 vádlottat, kik vádló Novákot egy röpiratban lopással, jegyzõkönyvhamisítással s az elnöksége alatti pénzintézet szándékos megkárosításával vádolták, - 8 szavazattal 3 ellenében fölmentette, noha mindenik vádlott elismerte, hogy a röpiratot õk írták. Érdekes, hogy az eziránt föltett kérdésre az esküdtek közül 9 azt felelte, hogy õk nem tudják, ki írta az inkriminált cikket. Azt meg mind a tizenkét esküdt kijelentette, hogy a röpiratban rágalom foglaltatik, - de azért a vádlottakat, mint nem vétkest, fölmentették.

40. sz., október 3.

Éljen a Budapest fõvárosi kupaktanács!

Soha még testület ki nem mutatta annyira foga fehérét, mint a fõvárosi tanácsban egypár faragatlan ostoba burger, kiknek csak azért adott vállaikra fõt a gondviselés, hogy a kalapjukat legyen hová tenni.

Midõn az északsarki utazókat az egész világ, fejedelmek és birodalmak meleg kitüntetésekkel fogadják, s midõn a bécsi fõpolgármester Budapestet értesíti, hogy 5.000 frtot szavaztak meg egy az expedíciónak adandó ajándékra, s felszólítja, hogy mennyiben az expedíció nemcsak osztrák, de magyar, nemcsak Ausztriára, hanem Magyarországra is fényt és dicsõséget árasztott a külföld elõtt, mely eddig barbárnak hitte, s mint a tudományokat ignorálót komolyan számba sem vevé; pedig a világ kedvezõ ítélete az egyedüli életfenntartó oszlop, melyre kisebb nemzetek (minõk mi vagyunk) támaszkodhatnak, midõn ily körülmények közt szólította fel a bécsi polgármester Budapestet, hogy szinte járuljon az általános örömhöz - akkor fogja magát a képviselõtestület s immel-ámmal megszavaz 3.000 forintot oly hangon, mintha csontot dobna a kutyának; sõt arról sem átall vitázni, hogy megtiszteltetés lesz-e az Budapestre, ha az expedíció meglátogatja?

S midõn végre oda lyukadt ki a bölcs határozat, hogy de mégis »megtiszteltetés« lesz, egypár ripõk még odáig megy, hogy ezt leröhögi.

Persze most már szép becsületet szerzett ezzel a csintalankodással a nemes kupaktanács a magyar névre, mely ilyen piszkosan fog meghurcoltatni a német sajtóban.

*

A városi fõispánok intézményének kérdése a belügyminiszter egy legújabb intézkedése folytán egy lépéssel ismét közelebb jutott megoldása stádiumához. Az »U. L.« ugyanis úgy hallja, hogy a belügyminiszter a legtöbb városi fõispánnak kijelenté, miszerint mûködésük ez év végével megszûnik. Hogy e »tudatás« nem jutott el minden városi fõispánhoz, annak oka az, hogy némelyek még továbbra is megmaradnak hivatalaikban. Nevezetesen a délmagyarországi némely városok fõispánjai. Miután a városi fõispáni intézmény tudomás szerint törvényen alapul, megszüntetése is csak az országgyûlés hozzájárultával, formális törvény által követ­kezhetik be. E megszüntetés nem hisszük, hogy akadályokba ütközzék, hiszen általa egy oly intézménytõl szabadulunk meg, melyet nemcsak mi deklaráltunk mindig fölöslegesnek, hanem a tapasztalat is annak bizonyítá.

41. sz., október 10.

Denique az okos embernek mindenütt betörik a feje. Bismarcknak is addig »édes barátom«-ja volt Arnim gróf (lásd a »külföld« rovatot) amíg ki nem érezte belõle az okosságot. Most már fuccs Arnim gróf minden dicsõségének, mivel okosabb ember mert lenni Bismarcknál. Ez a dolog ugyanis úgy esett, hogy a híres gróf Arnim a csalhatatlanság kimondása alkalmával nagykövet volt a római kúriánál, s semmi áron nem akarta engedni a csalhatatlanság kimon­dását, elõérezvén ama vallási zavarokat, melyek most többet árthatnak »kegyes« Vilmos birodalmának, mint amennyit annak használt a franciák leveretése. Bismarck azonban másképp gondolkozott s kiadta az utasítást a csalhatatlansági dogma kimondásának meg nem akadályozására.

Ma azonban, midõn Poroszországban annyi baj van a papsággal. Arnim grófnak véletlenül eszébe jutott egypár okmányt, illetve Bismarck azon leveleit közzétenni, melyekbõl kitûnik, hogy azon idõben Arnim gróf gondolkozott helyesen, de Bismarck dobta el a kalapács nyelét. Azonfelül is fenyegetõdzött még olyan közzéteendõ okmányokkal, miket Bismarck nem fogna nyájas fizonómiával elolvasni.

A »vas embernek« sem kellett több. Nem késett bebizonyítani a világ elõtt, hogy az õ kezei sem egészen tiszták - s gondoskodott, hogy Arnim grófot elnémítsa.

Arnim gróf azóta börtönében gondolkozhatik arról a témáról: hogy nagyon okos embernek lenni kényelmetlen állapot.

Hja, hiába! A hatalom a jog. Csakhogy hova fog ez vezetni?

42. sz., október 17.

Az aradi országos honvédgyûlésrõl.

Az aradi honvédgyûlés általános lefolyásáról s érdemleges határozatairól már újat nem mondhatunk, arról elég híven tudósították a közönséget a napilapok.

Mi még csak azt szedjük össze, ami a kulisszák között történt, s ami a sajtó köztudomására nem jutott.

A legkomolyabb és legszentebb ügynek is van komikuma. Mi azt a komikumot halásszuk ki.

———————————————————

A kegyelet adójának lerovása után persze ivának magnum áldomást a haza minden tájáról összegyülekezett hajdani daliás forradalmi bajtársak, most pedig köszvényes, krahogós öreg emberek. Hangzott a sok nagy szó. Hajdani nagy tettekbõl devalválódott nagy szavak! Mintha kicseréltek volna mindenkit. A régi forradalmi vér visszatért lüktetni egy napra az erekbe, s az inakba szállott hazafiság felforrt még egyszer a lelkesedés csuporjában. A közönyös levetkõzte közönyösségét, a pecsovics otthon hagyta elveit egy napra...újra a régi fenegyerekek voltak valamennyien.

Egy pesti barátom (R. D.) s küldöttségi tag, ki idehaza cilindert hord, turi süveggel, sallangos dohányzacskóval állított be Aradra.

Persze amint újra visszakerült Pestre, nyomban levetette s aradi voltából csak viselt dolgainak utóíze maradt meg.

Õ volt egyike a leglelkesebbeknek.

Õ volt, aki a vitáz lengyel nemzetért poharat ivott.

Hát nem elég érdem ez?

Mikor azonban arra került a sor, hogy miként gyûjtsenek össze egypár ezer forintot, hogy a vértanúknak a nemzet méltóságához illõ emléket állítsanak, akkor azzal a furfangos tervvel állott lõ, hogy hát mire valók a papok? Fel kell a papokat szólítani, hogy minden helységben a legszebb hajadon által 3 egymásután következõ vasárnap pénzt gyûjtsenek e célra. (Mily fantázia! A mai honvéd nem bírna ilyet kifundálni. Ez már nem »stratégia«, de taktika!)

Csodálatos, hogy ezt a pompás indítványt mégsem fogadták el. Az õ lelkök rajta, mert jól volt ám kifundálva. Mind a cibilék fizették volna. Mert a 48-as honvédnek úgyis rangján alul van templomba járni.

Hja! Bizony, nagy hazafiak vagyunk mi - de csak ünnepélyeken és banketteken!

43. sz., október 24.

Mint biztosan értesülünk, az adóhátralékosok száma oly nagy az országban, hogy vannak kerületek, ahol 10 ember sem fizette ki adóját egészen.

Most aztán vakarhatja fejét a kormány, ha az ilyen kerületben, miután a választási törvény szerint szavazatjoggal csak azok bírnak, kik adójukat lefizették, 10 ember fog szavazni a képviselõjelöltre.

Az lesz aztán az igazi közvélemény nyilvánulása.

                                                                       *

A balközép vezérei azonban összejöttek s tanakodtak, hogy hát miután a fõrendiház vissza­vetette némi módosítványokkal ezt a választási törvényt, nem-e lenne tanácsos agyonbeszélni s ezáltal ezt elhalasztani még három évre.

Kisütötték végre hosszú konfuziók után, hogy inkább siettetni fogják a törvényt.

De miért?

Hát csak azért - »aszongya« -, mert benne van az a szakasz, mely ellen õk perorálták legjobban, az a szakasz, mely az adóhátralékosokat kizárja.

Valami furfangos baloldali agy ugyanis azt a kombinációt bonyolította le elméjének cérna­gombo­lyagjáról, hogy ha az adóhátralékosok is szavaznának, az javára szolgálna a függetlenségi pártnak.

Tehát hadd jöjjön az új törvény!

Ezek azután igazi státusférfiak, akiknek mindig ajkukon van: hogy engedjük szabadon nyilvánulni a közvéleményt!

Éljenek!

44. sz., október 30.

Nagy elégületlenséget és visszatetszést szült a hivatalos lap egyik múlt heti száma, melyben gróf Pálffy Pozsony megyei fõispán állásától fölmentetik.

(Olvasóink emlékeznek talán még a fõispánságra vágyó Bittó család versengésére a fõispánnal. Most a Bittó család alkalmasint célját éri, mert a fontos ok, melyért Pálffy állásától elbocsáttatik, kétségkívül az, miszerint valamelyik Bittó sarjadék ülhessen a fõispáni székbe.)

A másik kinevezés, mit a hivatalos lap hoz, Pauler Gyulának kinevezése az országos levél­tárnoki állomásra, melyre annyi erre az állásra különösen is érdemeket szerzett szakember folyamodott, hogy Pauler kinevezése szinte meglepõ volna,... hanem hát biz az nem meglepõ, ha megsúgjuk olvasóinknak, hogy Pauler Gyula úr az igazságügyminiszter úrnak édes fia.

Hát még csak rossz néven sem lehet venni az atyai szeretet virtusának ilyetén gyakorlását.

45. sz., november 6.

Tekintetes Csiky Sándor úr, Eger városa hírhedt képviselõje, ki csupán azon kvalifikációnál fogva ül a képviselõházban, hogy »nagy hazafi«, mint tudjuk, nem régen pert kezdett a pesti járásbíróságnál, pert kezdett az »imádott haza« ellen azon egypár forint árú ezüst kanál- és mentegombért, mit 48-ban a nemzeti kormánynak kölcsönzött. A járásbíróság megítélte neki kamatok kamatjaival, hanem a szemmitõszék kimondta, hogy az ily keresetek bírósági útra nem tartoznak, a magyar törvényhozás ez iránti határozatáig.

Így lett tekintetes Csiky Sándor úr pervesztes, s így maradt neki »örökös« adósa a haza.

46. sz., november 13.

Gróf Migazzy Vilmos, Bars megye fõispánja, állásától váratlanul fölmentetett. A belügy­miniszter még csak azt sem tartá szükségesnek odatenni illembõl, amit minden ilyen esetben szokás, hogy »saját kérelmére«; különben csak dicsérhetjük a kormányt, ha ilyen kurtán bánik el a méltsás urakkal, kik azt hiszik, hogy a nemes vármegye csak arra való, hogy mágnás passzióikat gyakorolhassák benne és nem akarnak függni sem a kormánytól, sem a közvéleménytõl, nekik a törvény is suvix!

Az okot õméltósága elcsapására az szolgáltatta, hogy egy Kaldrovics nevû szolgabíró ellen, ki azzal volt vádolva, hogy a népet ketrecekbe záratja, nem tartá meg kellõ eréllyel a vizsgálatot.

Rövid idõ óta ez a harmadik fõispán, kinek útilaput kötött talpára a belügyminiszter.

49. sz., december 4.

A sok baj közt, mely államunk vállát nyomja, naponkint akadnak honboldogító talentumok, kik furcsábbnál furcsább tervekkel vélnek segíteni. Ghyczyt és a sajtót valóságos ostromnak teszik ki a különféle névtelen indítványok. Egyik a zsidó emancipációt mondja kárhozatosnak s sürgeti a zsidók kiûzetését az országból (No, persze!), másik a papok vagyonával véli fedezhetõnek a deficitet (Mily nagyszerû gondolat!), a harmadik pedig abba nyugszik bele, hogy a haza érdekében a kétszázezer forintnál gazdagabb emberek vagyonának a feleslege elvétessék. (Neki alighanem kisebb a vagyona 200 ezer forintnál.) Egyszóval, sokat lehetne nevetni mindezen bolondságokon, ha az idõ és állapot, mely ezen gyom-gondolatokat szülte, nem volna oly nagyon siralmas téma.

Legközelebb egyik névtelen olvasónk a következõ »receptet« küldé hozzánk a beteg ország számára:

»Rp. Az állam ingatlan vagyona só-, ország- s megyeházak kivételével - hitelezõinek elosztandó.

(Így tisztáztatván le az adósság, a külföldi hitelezõk is az ország polgáraivá lennének.)

A tiszti, fõleg papi ezer forinton felüli fizetés mérséklendõ.

(Így a közjólétet elõmozdítván, kényelmesen ugyan nem, de tisztességesen élhetnek.)

A szeszitalok gyártási adója kétszer s háromszor annyira felemelendõ - miért alkalmilag a só ára leszállítandó.

(Így a nép nem satnyul el.)

Haec medicina optima est - ita bene erit.«

Hiszen mind szép ez. Csakhogy még jobb mód ennél az, amit az a buzgó felvidéki hazafi gondolt ki a haza megmentésére, ki 4.000 frankot küldött a »Magyar Állam« szerkesztõjének, Lonkay lovag úrnak, oly célból, hogy azt Rómába menessze s imádkozásokat eszközöljön ki szegény hazánk állapotának jobbra fordulásáért.

Az eszköz ki van találva. Nincs hát semmi baj többé!

50. sz., december 11.

Múlt számunkban, a »Mulattató«-ban közöltük az országos honvédgyûlés lefolyását s az azon történt botrányt. Ugyanis azzal vádolta Tassy László és Majoros István az egylet jegyzõjét, Mikár Zsigmond urat, hogy nem való becsületes emberek sorába, gyanúsítván õt az egylet vagyonának megkárosításával, s fennen hangoztatván, miszerint errõl meg vannak gyõdõzve. Ezen botrány, ha igaz is a vád, annyira helytelen volt e helyen és ily modorban, hogy többet ártott az ügynek, mint amennyit használhatott. A Budapesti Honvédegylet azonban ma egy hete tartott ülésén a Mikár elleni vádakat lelkiismeretesen megvizsgálván, Mikárt teljesen ártatlannak s az ellen felhozott vádakat rosszakaratú rágalmaknak nyilvánította.

A Honvédegylet most már helyesen tenné, ha ilyen epizód után Tassy és Majoros urat találná sorai között fölöslegeseknek. Mert akik oly hangon nyúlnak nyilvánosan más ember legszentebb vagyonához, becsületéhez, igaztalanul - még tetejébe saját állítólagos teljes meggyõzõdésüket is latba vetve annak tönkretételére -, azok lehetetlenné kell hogy tétessenek a társadalomban.

52. sz., december 25.

Szolgabíró, vicespány,
Összeveszett a vitán...

Lony bátyánk, a »Magyar Állam« katolikus napilap szerkesztője, sajtópört indított Kecskeméthy Aurél, a »Magyar Politika« katolikus napilap szerkesztője ellen.

»De már ezt megnézzük!« mondja a »Hon«.

Biz azt érdemes is lesz! Mikor a két érdemes kollega minden bûnét ki fogja kiabálni egymásra.

Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

Mind a két úr ugyanis a nagyméltóságú püspöki kar koncaiból épít magának házakat, ennek nevében hirdetik a szent elveket lapjaikban, de azért õk magok annyit sem hisznek azokból, mint a körmöm feketéje: s jótállok érte, hogy én lutheránus létemre is jobb katolikus vagyok mindkettõjüknél.

De hogy tulajdonképpen a dologra térjünk, azt kell elmondanom, hogy mi idézte fel e szent emberek egymás elleni haragját annyira, hogy elejtve a »szeresd ellenségedet is«-féle magasztos tant, egymás hajába kapnak.

Hja! hát bizony a konc, a kenyéririgység!

Lonkay úrtól az utóbbi idõben némely okosabb püspök, dacára, hogy a Szent Gergely lovagja is, õszentsége a pápa hozzá intézett levelét minden áldott nap »állandó rovatul« közli lapjában, megvoná a szubvenciót. Emiatt aztán Lonkay úr megharagudott s csipdelni, marni kezdé, bolondos tempója szerint - az illetõ egyházfõket.

Nosza! csak ez kellett Kecskeméthynek! Nyomban lándzsát tört - s megírta, hogy Lonkay úr azért haragszik a kalocsai érsekre, mert az egyszer szobájából kiutasítá.

Szegény Lonkay lovagnak ez a kifejezés nagyon fájt, fogta magát s megindítá a sajtópört.

Ez azon viszálynak története, mely ritka érdekes spektákulumot ír a megbotránykozni szeretõ keresztény közönségnek.