|
E szép művet
a január 2-i Kisfaludy-Társaság-i gyűlésen olvasta fel Greguss Ágost nagy
hatással. Köszönet a szerzőnek, ki Lapunkat is megtiszteli vele, s ezáltal
alkalmat nyújtott nem kevés élvezetet szerezni olvasóinknak.
Szerk.
1.
Ha okulást nem
is, de szellemi gyönyört mindenesetre. A nyomtatott betût nem azért tûri meg a
magyar ember, hogy az tanácsot osztogasson. Okulni eleget okulhat a paptól
ingyen. Az újság csak arra való, hogy az õ mullattatására gáncsoskodjék a
kormány dolgaiban, akár van igaza, akár nem. Ezt nem a saját lapom olvasóira
mondom, hanem egyáltalán azon szomorú tapasztalatra jutottam, hogy a nép
számára írt, higgadt, mulattatva oktató lapoknak csak ötödrész annyi olvasója
van, mint a trágár tartalmú sületlenséggel telt zuglapoknak, amiknek olyan
brilláns helyzete van, hogy a külföldi lapokéval versenyezhetnek.
2.
Kötelességünket
tettük meg vele, addig is, míg sokkal illetékesebb egyének beleavatkoztak
volna, s csak elégtételünkre szolgál, hogy mind a »Vasárnapi Ujság«, mind a
Kisfaludy-Társaság úgy fogta fel a dolgot, mint mi. Hanem még egyet! Nem tartja
ön kissé különösnek, hogy »Börtönrendszer« címû szatírájának felolvasásakor is
éppen a »Hon« és »Athenaeum« nyilatkoztak arról az összes hazai sajtóval
szemben eklatánsan kedvezõtlenül. Ezekbõl az urakból nagy »Jámbor«-ság rí ki.
3.
Bocsánatot
kérek... de már ezt nem hagyhatom helyben. Ez veszedelmes kérdés. Tisztelt
barátunkkal, a N. L. [= Nógrádi Lapok] szerkesztõjével történt, hogy egyszer
itt Pesten egy békés vérû ügyvéddel ült egy asztalnál. Hárman voltunk.
Barátunknak arcán éppen ott virított egy friss vágás. - Mitõl van az, uram? -
kérdé tõle a szelíd pörvesztõ. - Hja édes fiskális úr, ez bizony szerkesztõi
üzenet egy ócska fringiától. - Istentelenség, uram, istentelenség! és ön
megvívott? lám, lám, pedig másképp okos embernek látszik - sajnálkozott a
patvarkerítõ. - Tudja-e, uram, hogy nincs rá eset, hogy én kimennék valakivel.
- Barátunk disputába elegyedett, felhozta, hogy vannak esetek, amikor
lehetetlenség nem a kardhoz nyúlni, az ügyvéd cáfolgatta, mindig tüzesebben;
barátunk sem akart tágítani, s mikor már argumentummal nem gyõzte, egypár
olyan nógrádi gorombaságot nyomott oda pontnak a bizonyítások végére, hogy a
stemplifogyasztó dühbe jött, felugrott és provolkálta... - Hehe...- kacagott
fel furfangos barátunk jóízûen - ugye megmondtam, spektabilis, hogy vannak
esetek, amikor kardhoz »kell« nyúlnia az embernek.
Frankenburg Adolf
veterán humoros írónk, ki már régóta hallgat, végre megszólalt régi, jóízû
kedélyességgel. Adjuk e csinos paródiáját, bizony ráillik sok jeles férfiára e
tejjel-mézzel patakzó hazának. Csakhogy a mi embereink nem olyan õszinték, mint
a versbeli sehonnai.
(Szerk.)
Köszönöm a
jóakaratot, de én magam nem látom szükségét a védelemnek. H. D. [= Horváth
Danó] úr, az »Ipoly« volt szerkesztõje, jó barátom, s legfeljebb túlzott egy
kicsit a kicsinyítésben, éppúgy, mint ahogy túloz a fentebb említett s több más
lap a dicséretben, sõt te magad is a védelmezésben. Én le tudom a kellõ
mértékre szállítani a két elõbbit és bár nem helyeslem is, mégis jól esik
részedrõl az utóbbi.
Szíves üdvözlet
Szerk.
Ajánljuk
olvasás végett ezen mindenki által megérthetõ nyelven írt értekezését Somogyi
Antal volt orsz. képv. úrnak, ki azt a »Magyar Néplap« számára átengedi.
Szerk.
Jelen
kivételes esetben azért közöljük a komoly irányú tartalomnak szánt rovatban is
e beszélyt, mert kedves dolgot vélünk tenni olvasóinknak, ha azt az utolsó
számmal bevégezve mint önálló egészet adhatjuk.
|