1874
MULATTATÓ

1. sz., január 2.

BUDAPEST, JANUÁR 1.

Ezen a napon mindenki a legjobb kívánatokkal van eltelve felebarátai iránt, mintha az egész esztendõben csak ez az egy nap lenne alkalmas a jókívánatok teljesítésére, vagy azért, mivel a múlt év csalódásainak helyrehozatalát remélik az új évtõl; de legyen bármiképp, mi is csatlakozunk az többiekhez, s kívánunk a tisztelt olvasónak minden jót az újesztendõben!

Adja isten, hogy a gazdának az új év termésébe helyezett reményei valósuljanak, s ha meglesz a jó termés, gondoljon az elmúlt évek sanyarúságaira, s szállja meg szívét a takarékosság ösztöne, nehogy ha ismét jönne egy rossz esztendõ, mitõl isten óvjon, újból kizökkenjen a kerékvágásból. A takarékos embert, ki házát s gazdaságát jó rendben tartja, kiadásai s jövedelmei közt az egyensúlyt nem engedi fölbillenni, nem hozhatja oly hamar zavarba a rossz esztendõ, mint az olyant, ki csak a mára gondol, de a holnappal már nem törõdik.

Iparosainknak, kereskedõinknek az áldás mellé kívánunk kitartást, s buzgó törekvést arra nézve, hogy hazai iparunk és kereskedelmünk fölemelkedjék arra a színvonalra, melyen képes lesz megmérkõzni a külföld iparával s kereskedelmével, így az idõ is meghozandja nekik kitartásuk és buzgó törekvésük jutalmát.

Magyar hazánk összes lakóinak pedig adja meg isten az egyetértés és összetartás áldását, mert csak ez leend képes szeretett hazánkat kiemelni békével megáldott alkotmányos életünk hét esztendeje alatt bekövetkezett zavarokból.

S végül szállja meg isten azoknak szívét, kik hazánk kormányzását intézik, hogy ne csak azt kívánják, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, hanem õk is megadják a népnek, ami a népé. Így aztán elmúlik rólunk a visszavonás keserû pohara, s boldog lesz és az alkotmányos szabadságban virulni fog szép magyar hazánk.

Adja isten, hogy úgy legyen!

16. sz., április 17.

FŐVÁROSI FECSEGÉSEK

A tavaszi fecskék még nem jöttek meg ide, de azért mégis tavasz van még a fővárosban is. A boulevard-okra elültetett csemete pipaszárakon kedvetlenül kívánkoznak ki a rügyek, a múzeumi könyvtár rokkant raktárnoka, ki a regényt szomjuhozó fiatalságot szokta kivetkőztetni nem hibáiból, hanem csak a téli gehrokkokból, szomorúan néz végig az üres fogasokon, a fa ára egy forinttal lett olcsóbb ölenként a nagy erdőégések dacára is, az Erzsébet-sétányon megjelennek sütkérezni az 1873. év születési statisztikájának numerusai elevenen, mégpedig fegyveres őrizet alatt, mert »több granatéros, mint dada«, minélfogva minden honleány számára akad visszhangzó kebel a téli álmait átszunnyadott s női bájak iránt fogékony cs. kir. hadseregből, kivált mióta a hazai veres nadrágok is helyet kérnek a hódítások mezején. A »korzón« ezer meg ezer ember siet megnézni az öreg Dunát, melynek tájékán sem járt azóta. No, a Duna megvan a régi állapotában, még a Krach sem változtatott rajta. Lassan, méltóságosan hömpölyög, mint az »örök óra«, melynek csak »inasa az idő«. Hogy két új lánchíddal nyergelik meg, s hogy a magyar gőzhajózási társulat lemaradt hátáról, nem törődik vele. A víz érzéketlen elem, s csodálatos, hogy ennek dacára mégis a legérzékenyebb dolgokban, például a poétai zöngeményekben van belőle legtöbb.

Különben ne beszéljünk most a poétai zöngeményekről a »tisztelt ház« vakációja alatt: azokról eleget referálnak sub titulo: »Országházból« a politikai lapok. Ez nem lehet a komoly tárcaíró feladata, ki a fent összerakott adatokból csak a fővárosi tavaszt akarja konstatálni; összehason­lítván azt csodateremtő fantáziájában a falusi ember tavaszával, ki a báránybégés, a megfogyat­kozott szénás kazal, a fenekét mutogató szuszék és a lejárt negyedévi prenumeráció édes szimptómáiban veszi észre Szent György napjának közeledését.

Mi, boldog pestiek! kiknek már semmi sem új a nap alatt, csak a - tavasz, kik minden évszaknak csak a kellemes oldalát élvezik, s kik semmit sem képesek már élvezni.

Mikor még csendes faludban laktál valahol az isten háta mögött, milyen ünnep volt számodra a legelső pacsirtaszó (most a pacsirta alatt Pattit érted, kinek éneke 5 o. é. ftodba kerül, amivel otthon egy negyedévre fizetted ki béresedet), mennyi gyönyört okozott, mikor kertedben a legelső ibolya ütötte fel üde fejét! De még ez mind csak kismiska volt azon örömhöz, amit akkor éreztél, ha valami kabátos embert megfoghattál faludba diskurálni egy-két napra. Hogy elpreferáncoztatok garasba egész éjjeleken keresztül, - a plébánost is befonva harmadiknak.

Ez a sok öröm most mind elveszett számodra.

Itt is látod ugyan az ibolyát, de csak az »Auslag« alatt, preferanc-kompániához is könnyen jutsz, hanem »falusi garasod« azóta »arannyá« lett; és a jóképû, tubákpiksziséhez mélyen ragaszkodó papot, meg a fogott vendéget hiába keresnéd. Itt nem te fogod a »vendégeket«, hanem téged fognak meg »gazdának«.

Minden élvezethez könnyen jutsz, habár drágán is: de mert könnyen jutottál, tehát olcsónak nézed.

A napsugarat, vizet, a levegõt, mindent meg kell fizetned, az »alász szolgáját«, a nyájas arcot, még a baráti kézszorítást is.

Hát még a nõk szépségét!

Pedig ez is csak festett szépség! De még mennyire festett!

Igaz, hogy a nõk mindenütt egyformák, falun és városban. A hiúság velök születik és kíséri a bölcsõtõl a koporsóig. Ez az egyetlen kísérõjük, kihez állandóan hûk tudnak lenni.

A hiúságnak pedig ikertestvére a - festék.

Csakhogy falun még a festéknek is poézise van.

A paraszt Zsuzsi csak nagy titokban s szûzies szendeséggel feni be halvány ábrázatát s a patikában is csak nagy pironkodva meri kérni a fürge patikárius segédtõl.

»Két garasért adjon... valamit..., két garasért... tudja mit...«

És a fürge patikárius hogyne tudná?

Bezzeg a fõvárosi Susette nem sokat teketóriázik vele, s ha szerelme árát rosszul fizeted, egész nyersen rád mordul:

»Hallja az úr! Legalább már azt a festéket fizetné meg, amit a képemrõl lenyalt.«

Hej, csak jobb falun lakni!

26. sz., június 27.

NINCS TÖBBÉ MELEGSÉG
(Tárca-féle egy fõvárosi ember tapasztalatai után)

Valamelyik napon a múlt héten nagyon elõfogott a spleen (életunalom), mely állapotban arra szántam magam, hogy egy sétát tegyek a Király utcában. A cifrábbnál cifrább hirdetmények tarkasága némileg szórakozást nyújtott. Szép és vigasztaló dolog az nagyon, hogy ez a »nagy falu« olyan gyorsan növi ki magát New Yorkká - legalább a humbug terén. A Petõfi utca sarkán egy öreg koldus ült ázsiai kényelemmel a földön, kalapját jobb kezében tartva a járkáló t. c. közönség elé, úgyhogy az a benne lévõ következõ tartalmú nyomatott cédulát messzirõl is olvashassa: »Ein armer tauber Mann bittet 1 kr.« (Egy szegény siket ember kér 1 krt.) Valami vidéki persze erre mindjárt megesett szívvel sóhajtott volna fel: »Szegény néma!« Hanem én mindjárt eltaláltam, hogy az öregúr elunta a sok beszédet, s saját kényelme végett nyom­tatásban adta ki mondanivalóját; s úgy látszik, ez a nyomtatvány eléggé jövedelmezõ. - De ami legjobban meglepett, az egy másik hirdetmény a Király utcában, nem messze Török gyógy­szertárától, mely a rekkenõ melegtõl izzadó járókelõknek bosszúságára azt hirdeti ökölnyi nagy veres betûkkel: »Nincs többé melegség.« De már ez dühbe hozott. Ejnye, akasztófáravaló svindlere! ez már istentagadás, ez túl tesz az »Egy poloskáért száz arany!«-on is. No, mindegy, gondoltam magamban, megnézem; magyar embernek nem szégyen, ha rászedi a német, csak szokásos véletlenség. Beléptem tehát a hirdetéssel ellátott ajtón keresztül egy sziámi-iker sör- és kávéház-félébe.

- Nos - mondám egy elémbe szaladó s izzadt homlokát törlõ kellnernek -, magok azt hirdetik, hogy nincs többé melegség?

- No, jó... persze... das ist a kapitale Wahrheit. A fagylalt megteszi asztat, hogy nincsentöbbé hideget...

- Vagy úgy? No, akasszanak fel!

- Tecik fagylatot... vanilli, ribizli, csokolád.

- Hát még?

- Ananász, himbeer.

- Hozzon hát fokhagymás rostélyost.

- Ahá... az már más kategoria. Mingyár szolgálom.

De a rostélyos ominózus étel lett rám nézve: megcsömöröltem tõle, másnap kilelt a hideg, s azóta csakugyan nincs többé melegség számomra.

39. sz., szeptember 26.

PETÕFI DÍSZKIADÁSA

Végre tehát bírjuk teljesen Petõfi költeményeit. E napokban jelent meg a pompás album alakú, képekkel illusztrált könyv, minõt még eddig magyar könyvpiacon nem volt alkalmunk látni. Méltó szobor ez halhatatlan Petõfink emlékéhez. A kötés is ízléses és gyönyörû. Petõfinek majdnem minden költeménye benne van, még a tiltott forradalmi versek is. Ezen még eddig nem ismert költeményei közül legnagyobbszerû az »Apostol«, oly költemény, mely nemcsak a mi költészetünknek dicsõségére, hanem a világ bármely irodalmának egyik legdrágább gyöngye lenne. - Méltó, hogy minden magyar elolvassa és lelkesüljön rajta. A könyv ára 16 frt. - Kissé drága kiadás, minélfogva óhajtandó lenne, hogy az Athenaeum-társulat, mely a kiadást rendezte, egy olcsóbb, és ha lehet, még teljesebb kiadást rendezzen. Olcsóbbat azért, hogy a szegényebbek is könnyen szerezhessék meg a »magyar bibliát«, teljesebbet pedig azért, mert még azon tapasztalatra jöttünk, hogy Petõfinek több kiadatlan költeménye is van. - Magam is ösmerem kézirat után egy szép forradalmi költeményét, mely a kiadásból kimaradt. Hitelességéért nem kezeskedhetem, de hangulata s a költõ egyéni jellege több mint valószínûvé teszi, hogy csakugyan Petõfinek tollából folyt. Kellemes kötelességünknek tartjuk olvasóinkkal is közölni az akkori idõk ezen háborgós szüleményét, melynek címe:

»Újesztendő napján«
Megérte ezt az évet is
Megérte a magyar haza
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik kezünk,
De még azért elbirja fegyverünk
S a merre vág...
Ott hagyja fájó, mély nyomát.
Ott hagyja fájó, mély nyomát.
Haramja csorda képeden
Hogy majd az itélet napon
E bélyeg vádolód legyen
Vádolód az ur isten előtt
És gyujtsa rettentő haragra őt
Te ellened
Ki ránk veszett fogad fened.
De mit az élet nekünk?
Ha lesz is, soká lesz
S mi több, mi főbb,
Az isten könyörületes;
Majd meg kegyelmet adna nekik ő...
Ne várakozzunk; a vérengző
Kutyák felett
Tartsunk magunk itéletet.
Tartsunk oly vér itéletet,
Hogy elborzadjon a világ
Mindaddig szórjuk rájok
A szörnyű halálos nyavalyát
Mig hirmondónak marad csak egy
Ki majd otthon reszketve mondja meg
Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!
Nekünk az isten most kevés,
Mert ő nem eléggé kemény,
Hozzád fohászkodom pokol
Ez uj esztendő ünnepén
Öntsd sziveinkbe minden dühödet
Hogy ne ismerjünk könyörületet,
Mig e gazok
Közül a földön egy mozog.

41. sz., október 10.

OKTÓBER 6-DIKA

Huszonöt év!

Egy negyedszázad moha födi már azt, ami ezen a napon történt. Egy negyedszázad egy fél emberi élet; sok idõ, az emlékezet is megpihen, míg annyira visszamegy; a gyermekekbõl, akik még azt nem értették akkor, férfiak lettek azóta, a férfiakból vagy csendes, semmivel nem törõdõ halottak, vagy elaggott öregemberek, akik meg mármost nem értik azt, ami 25 év elõtt megdobogtatta szíveiket. Aztán a megváltozott hazaszeretet is kigondolt azóta egy új divatot, s betakarta saját megvérzett testét a »feledés fátyolával«. Ha szemérembõl tette, akkor ugyan vékony ruha rajta az a fátyol, ha pedig azért tette, hogy ne emlékezzék többé vissza arra az idõre, mikor a »legszerencsétlenebb« volt; akkor könnyen elfelejti azt az idõt is, mikor a »legnagyobb« volt.

Mert akkor volt a legnagyobb, mikor legszerencsétlenebb.

A szerencsétlenség csak iskolája a nagy nemzeteknek, mely megtanítja õket azokat kikerülni: az iskolára pedig visszaemlékezni jó.

Megengedem, hogy azok a dolgok, amik akkor történtek, ma már csak történelem: hanem az a tizenhárom holttest, az még ma is egy eleven valóság; valósága az égõ honszeretetnek, valósága a dicsõségnek, annak a fényes ragyogó napnak, melynek õk voltak lealkonyultában utolsó sugarai.

Ezek a sugarak hasadékot törnek az »aradi sírból« és a jövendõ századok törzsoszlopai lesznek.

Emlékezzünk rájok mindig: az jól eshetik az alvó hõsöknek odalenn, mert mi a haza vagyunk, az a haza, melyért éltek, küzdöttek és meghaltak, az a haza, amely nekik örökös gondolatuk volt.

Hadd legyenek õk a mi örökös gondolatunk ezen a napon.

Nem a halál napja, sem a bosszúé ez a nap: hanem a feltámadásé.

Mikor õket eltemették - akkor tudtuk meg, hogy fel kell támadnunk.

Ilyen halál után lehetetlen nem következni feltámadásnak!

Azért tehát ne is keressék a 13 mártírt az aradi sírban. Próza az csak. Nincsenek azok többé ott. Feltámadtak és járnak köztünk, de némán, hallgatagon. Semmi mondanivalójuk többé... Az az egy szó, amit seregök élén villámló karddal mennydörögtek, az az egy szó - az »elõre!« - ma már csak békés haladást jelent. Ki ellen harcolnának most?

A hajdani zászlót szabadon, kibontva lengeti a szél, a hajdani ellen puskaropogása pedig csak akkor hangzik, mikor vadászat van.

De most már ettõl bizony nem fél senki! legfeljebb azt a megjegyzést teszi rá, ha hallja a szántó-vetõ gödöllõi paraszt: - A király megint »itthon« van.

*

Keressük fel évenkint kegyelettel az elvérzettek sírját; de ne vigyünk onnan haza se fájdalmat, se bosszúállást, hanem »erõt«.

Mert az erõ forrása a nagyság és dicsõség emlékezete.

45. sz., november 6.

HALOTTAK NAPJÁN

(Csalomjai fotográfiája - A »nagy« Kálmánról - és a »kis« Kálmánkáról)

Az ember sokszor nem gondolkozhatik arról, amirõl akar, hanem ami az eszébe jön. Azt körülbelül tudja mindenki, tehát nem is sokat bizonyítgatom, hanem egyszerûen tárgyamhoz térek, ami ugyan nem vág a halottaknapjába, hanem amennyiben ezen a napon történt velem, nem datálhatom elõbbrõl. No, de kezdjük elölrõl. - Olvasóim bizonyára ösmerik Csalomjait még a múlt télrõl, ha nem is személyesen, de legalább szatírái után. A »Leszármazásunk«, »Becsület útja« és »Börtönrendszer« az õ tollából folytak. Ez a Csalomjai mégis valóságos szfinksz, valóságos rejtély és titok. Van, nincs. Senki sem ösmeri. Ezer ember közül egy tudja csak elmondani, hogy neki van olyan ismerõse, akinek van egy komája, ki egyszer valahol a mátrai rengetegekben bolyongva egy agg, nagy õsz szakállú remetére akadt: az a remete Csalomjai. Egy nagy fehér falú kunyhóban lakik: az a fal teliden-tele van írva szatírákkal. Csak egy diurnista kellene, aki a kormány költségén lemásolná onnan.

- Ah, diable! - sipít fel egy fiatal irodalmi nevezetesség -; én ösmerem azt a Csalomjait, múltkor együtt lumpoltunk a »Neue Welt«-ben. Nagy balek. Még a »hölgyekkel« is »parabolákban« beszél.

Egy harmadik ember tagadja ezt a verziót is. - Tévedtek, barátaim. Csalomjai a római pápa õszentségének borbélya. Pozitíve tudom. Hát nem érzik le verseirõl a szappan? Szép tõle, hogy édes anyanyelvét nem felejté el a Vatikánban. A pápát õ tanítja magyarul.

Egyszóval, senki sem tudja, hol lakik, kicsoda. Egyik azt állítja, hogy fiatal ember, másik, hogy öreg táblabíró, van aki álnévnek tartja a »Csalomjai« nevet, de az igazsághoz annyira nem jár közel senki, hogy valóságos nap hõse lettem, midõn közbevágtam, hogy: »De én igazán ösmerem ám Csalomjait. Ma küldte éppen az arcképét is. Levelezni is szoktam vele.«

Persze, hogy mindjárt nyakamba csimpészkedett egy képeslap szerkesztõje, s kért, adjam oda kölcsön, míg kimetszeti, hogy a jövõ vasárnapi számban megjelenjen.

El is küldtem másnap egy üres borítékban. Életrajzi adatokat is ígértem, de nem volt idõm: különben is eleget beszél az arc maga: magas, széles boltozatú homlok a szatírák talaja, vastag szemöld elárulja a megyei tisztviselõt, kis spanyol szakálla a lovagot, az udvarias férfit, ki még most is szereti a szépnemet, gondosan ápolt haja mutatja a külcsín szeretetét, mely irodalmi munkáin is elömlik, sovány testalkata kétségbevonhatatlanná teszi a szobatudóst. Summa summarum 40 éves. Divatosan van öltözve. Hiába, nem tartozik a »maradi« emberek közé azért, ha a régi római »Carmeneket« fordítja is. Szinte látszik örök mosolygó ajkairól, hogy bizony még egy-egy olyan verset is megeresztünk néha, melynek címe »Hozzá!« vagy »Õ«.

A második virágzás - a legkellemesebb virágzás.

Vasárnap este kimentem egész famíliámmal a Kerepesi temetõbe. Nekünk is vannak halottaink. Egy rövid év alatt három halott. A nagyszülék és az unoka. Távol alusszák innen örök álmukat, de azt meg kell éreznie a halottnak is, ha hozzátartozóinak fájó emléke szél alakjában besivít a sír és a koporsó hasadékain és azt suttogja az érzõ csontoknak: »Ti drágák vagytok nekem. Gondolkozom felõletek! Álmodjatok énfelõlem. Álmodjatok szépet és igazat!« Oh, a halottak nevenapja a szív ünnepe: a legnagyobb ünnep.

De Pesten nem az. Itt mulatságból, divatból megy ki az úri rend s potya látványosság iránti hajlamból a buta tömeg. Ki törõdik ott a halottakkal, ahol az élõk valódi érzéketlen állatokká vannak lealjasodva. Itt nem jönnek a temetõbe érezni, megemlékezni, hanem csevegni, politizálni.

Az ezer meg ezer kivilágított drága sírkõ között hullámzó néptömeg most is mirõl beszél?

Legtöbbje a Ghyczy javaslatait kritizálja. Ghyczy úgy akar segíteni a nép terhén, hogy fölemeli az adót. Lucus a non lucendo. Lächerlich! Muszaj azon nevetni.

- Ne beszéljünk most a javaslatokról. Mit gondolsz, halottak napján!

- Nos, miért ne? Hát hisz ezek a javaslatok is halottak. Halvaszülött halottak. Sicherre lehet fogni. Fogadjunk.

Valaki megszólít engem is hátam mögött.

- Jó estét. Szervusz, öcsém!

Megfordulok. Hát a képeslap szerkesztõje áll elõttem, kinek Csalomjai fotografiáját küldtem tegnapelõtt.

- Ti is itt vagytok? Ki az ördögöt gyászoltok itt?

- A mi kis Kálmánkánkat.

- Ah, quel naivetät! - kiált fel szerkesztõ ismerõsöm, ki minden európai nyelvet összezavar. - Egy gyereket gyászolni! Milyen eszmeszegénység! Egy bornyút gyászolni, azt már értem, mert az megér circa 16 frtot, - de egy gyereket!...

- Hagyjuk ezt - mondám. - Richtig! Megkaptad a Csalomjai arcképét?

- Köszönöm, barátom, köszönöm. Megvan, már ki is van metszve, a jövõ vasárnap hozom, de csak hátul a szerkesztõi mondanivalók elõtt, mert egy szemernyi életrajzi adatom sincs.

- Nos, hogy tetszik?

- Brr! hogy lehetsz ilyen maliciózus? Quelle question! Hiszen egyetlenegy foga sincs. Nem szeretnék vele négyszemközt lenni.

- Pedig mondhatom kellemesen töltenéd vele...

- Eredj, kópé! neked rokonod?

- Nem, hanem jó viszonyban vagyunk...

- Viszonyban? Hiszen öreganyád lehetne. Ah, vagy úgy, irodalmi viszonylatban! Mindenesetre érdekes, nagyon érdekes. Egy magyar Sand George. Egy vén boszorka, aki a klasszikusokat fordítja. Ridicule et sublime, édes barátom. Különben nem tagadom, hogy ez a te Csalomjaid valaha mégis szép asszony lehetett. Valaha, nagyon régen... Szervusz. Sietek. Köszönöm a képet, nagy foróre-t csinál vele a lapom, majd meglásd!

Azt hittem, az én szerkesztõ barátom megbolondult, s azért beszél úgy összevissza; hanem aztán világos lett elõttem, midõn hazaérvén kezembe vettem az albumot, s egy kis vizsgálódás után rájöttem, hogy Csalomjai arcképe helyett egyik nagynénémét küldtem el tévedésbõl a szerkesztõnek, ki természetesen nem gondolhatott egyebet, mint hogy a Csalomjai név alatt nõ lappang: de arra talán mégsem gondolt, hogy olyan nõ, kit ha az a csúfság ér, hogy tisztes öreg arcát újságba találjuk pingálni, az egész európai sajtót agyonüti nyelvével bosszújában; mi ketten meg akár mindjárt menekülhettünk volna Amerikába.

Ilyen nagy veszedelemtõl mentett meg az a körülmény, hogy halottaknapján találkoztam a szerkesztõvel, s idejekorán alkalmam lett megakadályozni a szerencsétlenséget - mely már csak egy paraszthajszál híja, hogy le nem csapott.

46. sz., november 13.

ÕSZ

(Fõvárosi fecsegések)

Az utolsó fecske is elment és az utolsó honatya is megjött.

Mind a kettõ rendeltetését teljesíté; amaz megrakta fészkét, kikölté fiait, megvárta míg meg­tollasodnak, aztán szárnyra ereszté õket és maga is odább röpült; emez pedig azért jött, hogy megkopassza fiait, be sem várva míg megtollasodnak, s velök õ maga is úgy tegyen, mint a pillangó, mely a gyertya lángjában szeret röpülni.

A gyertyatartó már ott áll az asztalon, s Ghyczy siet a vékony faggyúgyertyát meggyújtani a hazafiság gyufájával. Nyirkos gyufa. De még nedvesebb a gyertya bele, s félõ, hogy kísérteties világa lesz, ha meggyúl. Mindenki igazgatja arcvonásait, hogy a fény rendben találja. Jaj akkor, ha az igazi arcok tûnnének szembe a megvilágításnál! Különben annyi bizonyos, hogy a koppantónak elég dolga lesz, s hogy sokan vannak, kik sokkal jobban szeretnének sötétben maradni.

No, de félre a politikával! Ne csináljunk magunknak kellemetlenséget! Fölösleges arról sokat írni, beszélni: - most az egyszer bizonyosak vagyunk az országgyûlés felõl, hogy mûködése nem lesz nyomtalan. - Nyomát megérzi mindenki - adókönyvecskéjében.

Okosabb, ha más tárgyba kapunk, mégpedig fölvett címünkhöz képest egyet-mást konstatálunk az idõjárásról. Komor õszi idõ. Az öreg Dunán estenként s reggeltájban szinte harapni lehet a ködöt. Hajót nem látunk a nagy, fejedelmi folyón, csak hallunk. Zakatol, fütyöl a sok propeller, vidítja az õsziesen öltözött publikumot, melynek köhögési koncertje felülmúlni látszik magát a zakatolást is. Kilenc ember közül legalább tíz szenved náthában. - Ez csalhatatlan jele a novemberi idõnek.

Egy öreg táblabíróval kezdek diskurálni a propelleren az idõrõl.

- Irtóztató köd, komisz nedves idõjárás!...

- Az ám...

- Már derek is járnak.

- Ühüm...

- A korzó csemete pipaszárain kedvetlenkedõ levelek is sárgulnak.

- Az ám...

- No, én csak azt mondom az idõ jeleibõl - okoskodtam odább -, hogy esztendõre megint itt lesz a kolera. Olyan valami rossz szag ütötte meg orromat az imént.

- Meghiszem azt, egy hajó fokhagymát hoztak erre az imént.

- Dejszen kolera van a levegõben: nekem nem mondja senki!

- Itt éppen nem lehetne azt megérezni, a Dunán... Azaz hogy mégis. Taval elvitte a magyar gõzhajózási társulatot.

- Az nem is annyira kolera volt, mint inkább hektika. Pedig a kolera mégis többet ér...

- Hogy-hogy? - kíváncsiskodék az öregúr.

- Mert a kolerának vannak jó oldalai is.

- Természetes. Megfogyunk egy kicsit.

- Ez csak az egyik jó oldal. Annál jelentékenyebb a többi. A koleraidõben szerzett hazafias érdemek és a tömérdek haláleset. Wenckheimnak szórakozás amaz, Ghyczynek örökösödéi százalék emez...

...Halt! Megint politika! Megint a Ghyczy-adójavaslatok! Megdöbbentem. Ez már nem is az eszmék egészséges logikája, hanem betegség. Olyan mint az egyszeri jogászé, kit akárhová indult is el otthonról, önkéntelenül is mindig a »Fillinger-be vitte lába.

Kétségbe voltam esve. A politika kábító gõzétõl elcsavart fejemet akartam kihûteni a szabad levegõn. Elhatároztam, hogy a mai napon megpihenek, nem megyek klubba, kikerülöm a politizáló specialitásokat ezer ölrõl, újságot kezembe nem veszek, mert gyûlöletes az annak, aki maga is azt szerkeszt; még csak nem is gondolok olyasmire, mi a politikával összefüggés­ben van, - s íme az eredmény: hogy legyek képes bármi tárgyról gondolkozni, vagy nyissam ki szájamat bármely kérdésben, ha rendesen ide érek, ahonnan futni szeretnék.

Egyet füttyent a propeller. Budán vagyunk. Kiszállok, s vitetem magam fölfelé a siklón. Azután fütyörészve, gondtalanul ballagok a vár csendes kövezetén, szemem behunyom, nehogy a Henczy szoborra essen tekintetem, amitõl nyomban a »Magyar Újság«ba való cikk-matéria szabadulna bele rusztikus természetûre parancsolt s úgyszólván pihenõ ideáim közé.

Így behunyt szemmel egyszerre csak beleütõdöm a Henczy-téren egy régi ismerõsömbe.

- Hahó!

- Szervusz, Guszti! Hova sietsz?

- Oda, ahova te...

- Nehezen hiszem; én azért jöttem ide át, hogy falun töltsem a délutánt. Szórakozni akarok.

- Eh bien, én is. Gyerünk hát valahova. Teszem azt a »Politische Kreisler«-hez. Jó bora van.

- Brr! Benne van a nevében a »Politische« szó... Oda nem megyek.

- Mit tesz az? Miféle új bogarad van megint?

- Megesküdtem, hogy ma nem diskurálok az idõn kívül egyébrõl. Az a legártatlanabb téma.

- Legokosabb is. Nézz csak fel oda a pénzügyminiszteri palotára. Ghyczy éppen kinéz az ablakból: õ is az idõjárást nézi...

- Pihen, szegény...

- Dehogy pihen... inkább ilyenkor néz valósággal a financiák után...

- Hogyan?

- Hát úgy, hogy az idõjárás az a »fundus«, amibõl a deficitet fedezhetni véli. Ha az úristen, teszem azt, vagy húsz esztendeig szakadatlan valami különös jó termést irányozna elõ... jó teleket, májusi esõket...

- Szervusz. Két hétig nem beszélek senkivel.

1. sz., 1875. január 1.

A KARÁCSONY

A kereszténység legnagyobb ünnepe. Még a téli természet is ünnepi köntöst ölt a Jézus nevenapjára.[!] Falun a karácsony kimeríthetetlen bányája a költészetnek. A Luca-széket karácsony estéjére készítteti el magának a hajadon, Luca-naptól kezdve mindennap faragnak rajta egész az éjféli miséig. Az éjféli misén, ha ráül arra a székre, meglátja jövendõbelijét. Mennyi minden esik erre a napra! A gyermeknek ajándékot ad a kis Jézus, még úgy is, ha elõtte való hetekben ugyancsak ráijesztett a Mikulás. A »betlehemesek« éneke megzendül az ablak alatt. Azalatt asztalra kerül a gazdag, mákos-csíkos, káposztaleveses vacsora; a kedves mama éléstára összes kincseit felrakja, ostyát, diót, almát sat., mert ma van az a nap, amikor annyira jól kell laknia a szegényembernek, hogy se állni, se ülni, se megmozdulni ne bírjon. Mikor azután annyira jóllaktak, még akkor is folyvást piszkálkodnak az ételekben, mert illõ, hogy a Jézuska nagy bõséget hozzon magával. Minden családtag behunyt szemmel kivesz a tálból egy diót, feltöri, s ha ép belül, egész évben nem lesz beteg, míg ellenben, ha a dió bele hiányos, sok nyavalyáskodásnak néz eléje.

No, de ha ilyen rossz jóslatot hozott is a dió, az illetõ könnyen felejti a »gondûzõ« borocska és a meleg kályha mellett: ahelyett, hogy búsulna, inkább vígan »durákozik«, az éjféli miséig: amikor is az egész háznép apraja-nagyja felkerekedik, hogy jól felcsizmázva a csikorgó havat meglábolja az istenházáig. Az apró-cseprõ népségnek majd a szeme vész el a nagy álmosságtól, de azért mégsem maradnának el a világért, hogy a kis Jézuska ajándékát meg ne köszönjék, s a kizárólag e célra fogott verebet ki ne eresszék a templomban.

Ez a falusiak karácsonya! Gyönyörû idilli kép, mely amily naiv, épp annyira magasztos. - Nézzük mármost ellentétül a fõvárosiak karácsonyát!

Karácsony elõestéjének napján zsúfolva vannak a zálogházak és a különféle zálogra kölcsönzõ zsidó üzletek. A szegény ember utolsó kabátját is bezálogosítja, hogy egész évben éhezõ családjának legalább Jézus születésenapján adhasson kenyeret, s gyermekei ne dideregjenek a fûtetlen szobában. Betlehemesek nem járnak, minden olyan sivár, elhagyott, s ha meg is gyúl a szokásos két szál gyertya, csak nyomort világít be a rideg szobába. A gyermekek itt nem mosolyognak, nem örülnek, az igaz, hogy a Mikulás sem bántotta õket, de a kis Jézus is hátatfordított nekik. A vidám »durák« is elmarad, az éjféli mise pedig csak gazdag embereknek való, kiknek meleg ruhájok van.

Mindenütt nyomor, sivár elhagyatottság, mi megvan máskor is ugyan, de sohasem fáj annyira, mint éppen szent karácsony estéjén.

Természetes, hogy a fõvárosban is másképp van a gazdag embereknél, kik mindenféleképp iparkodnak ez este szeretettjeiknek örömet csinálni, ha a falusi költészet nem játszik is oly nagy szerepet. - A boltok és kirakatok tündéri fényben csillognak a sok gazdag ajándéktól. Egy-egy fõúri karácsonyfa néha ezrekbe is kerül.

Mindez azt mutatja, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, s hogy az embernek az a legszebb feladata, ha örömet tehet másoknak.

A szeretet az a kapocs, mely az emberi társadalmat összetartja, mely a lelket megnemesíti, s melynek minden cselekedetünkben irányadónak kell lennie.

Szeressük egymást mindnyájan, s megtaláltuk a legdrágább kincset, melynek keresésében fáradozik az emberi nem, a - boldogság kulcsát.

Bár nem sokan - de mégis vannak, akik azt már meg is találták a szeretetben.

A kis Mária Valéria királykisasszony gazdag karácsonyfát állítatott fel Gödöllõn; aztán össze­hívatta az egész falu gyermekeit, s õ maga osztotta ki az örömben úszó szegény parasztgyer­mekek közt. És csak miután elõbb a szegények öröméhez járult, vezettetett be õfelsége a királyné belsõ szobájába, hol viszont mamája számára állított fel gazdag karácsonyfát.

A budapesti árvaházakba is benézett a kis Jézuska, hogy az apátlan-anyátlan árváknak örömet csináljon. A jótékonyság bõven gondoskodott a kis szegényekrõl. Az ünnepély, midõn elöljáróik szétoszták az ajándékokat, könnyeket csalt a jelenlevõ közönség szemébe.

Ezek az elérzékenyülés nemes könyûi voltak, ékesen tolmácsolva, hogy milyen szép a jótékonyság!

És mégis milyen kevesen gyakorolják.