1875
MAGYAR NÉPLAP

1. sz., január 1.

BUDAPEST JAN. 1-ÉN 1875

Mondják, hogy a pokol jó szándékokkal van kövezve - mégiscsak pokol. Mi sem tagadjuk, hogy jelen kormányunk, valamint az elõtte valók is teliden-tele voltak, illetve vannak jóakarattal, nemes szándékkal s a haza boldogítására szánt tervekkel. Ez iránt nincs panasz. Próbálgatják is mindenféleképpen kitalálni a módját, mellyel segítni lehetne bajain. Sem ez, sem az nem használ, megpróbálnak még egy harmadik vagy negyedik orvosságot: hátha véletlenül éppen az gyógyítaná meg? Úgy tesznek Magyarországgal, mintha már holttetem volna, mely érzéketlen a rajta véghez vitt mûtétek alatt.

Pedig hát éppen ez a legnagyobb baj. Egy ily kísérlet többet árt, mintha korábbi állapotában hagyatnék. Ez lesz elõbb-utóbb megölõje.

A jóakarat még magában nem elegendõ a kormányrúd vezetéséhez. Oda szilárd és biztos kéz kell, mely tudja azt, hogy mit miért tesz, mit bír elérni és milyen eszközöket kell használnia.

Igaz, hogy lehetetlent kívánni nem lehet senkitõl, s a csodák ideje is régen lejárt, olyan kormányra tehát nem akadhatunk, mely egyszerre megtöltse a semmibõl milliókkal az üres státus-kasszát; hanem igenis kívánnunk kell oly kormányt, mely a lehetõ eszközöket megragadva, bírjon bátorsággal és kitartással, azokkal ha lassan is, de biztosan jobb karba állítani Magyarországot.

Fájdalom, véleményünk szerint, csak egy eszköz áll rendelkezésünkre - a takarékosság és a jó beosztás, amihez pedig ugyancsak nehéz lesz hozzászoknia egy új kormánynak, bõkezû elõdei után.

Ha következetes takarékossági rendszert fog követni kormányunk, s lassan-lassan egyszersmind fejleszti az adózó nép vagyoni gyarapodását - akkor még - talpra állhatunk.

Mert a nemzet vagyonosodására fordított gond olyan, mint a nagy kamatra kiadott tõke, mely tízszerezve kerül vissza.

2. sz., január 8.

BUDAPEST 1875. JAN. 8-ÁN

Ellenzékünk túlságosan elbizakodott. Ha valóban hiszi, miszerint õ a jövõ kormánya (ami még persze nem bizonyos), ahelyett, hogy a sült verebeket a levegõbõl várja, a tevékenység, munkálkodás utjára kellene lépnie s megmutatnia az erõt és munkaképességet, - melyet annyiszor emlegetett, s melyre most véleménye szerint oly nagy szükségünk van. Hadd látnánk már egyszer: mit akar és mit bír. A mi tisztelt ellenzékünk azonban nem ezt teszi, hanem mint a rest bakter, nagy szundikálva lesi, míg az óra utolsó homokja is lepottyan, mikor aztán rákerül a sor az õ kiáltására. És azalatt, míg elméje tétlenül kóvályog félálomban, félébren mindenféle bolondságokat kigondol nekieresztett fantáziája. Ilyen az a régi idea, amelynek újév napján tartott beszédében is kifejezést adott Tisza Kálmán: hogy a jobboldal liberálisabb tagjai csatlakozzanak a balközéphez. De hát miért csatlakozzanak? Hát van arról valakinek tudomása, hogy a balközép Tisza Kálmán kormányra juttatásán kívül is bír még valami olyan tervvel, amiért érdemes lenne küzdeni velök és támogatni õket? Lehet, hogy tudnak valamit - de nem akarják elárulni a haza megmentését célzó eszközt. Higgyék meg, mi szívesen adunk rá privilégiumot, sõt ha biztos eszközt mutatnak az ország bajainak orvoslására, nemcsak nem ellenezzük, hogy a Deák-párt egy része hozzájuk csatlakozzék, hanem hazaárulóknak fogjuk nyilvánítani mindazokat, kik a balközép zászlója alá lépni vonakodnak.

A jelen körülmények között azonban sok elbizakodottságot s kevés életbölcsességet tanúsít az ellenzék, midõn abban a csalálomban ringatja magát, hogy a Deák-párt azon neki meghódo­landó részében annyi könnyelmûséget tételez fel, hogy az csak úgy vakon hozzá csatlakozik.

Még sokkal eredetibb azon (mégpedig komolyan) felmerült (természetesen baloldali) kombináció, mely a Sennyei és Tisza egymásba olvadásától várja a haza üdvét. Soha ennél bolondabbat! Én mérget vettem volna rá ezelõtt évekkel, hogy olyan eset nem adhatja magát elõ, midõn az ellenzék egy Sennyeivel s következésképp egy Forgách Antallal is szövetségre fog akarni lépni.

Mit nem tesz a hatalom utáni szertelen vágy! Az embert még a helyes észjárásától is megfosztja.

Higgye meg nekünk az ellenzék, hogy az õ kedveért bizony senki sem fogja elveit feladni - csak akkor, ha elõbb bebizonyítja, hogy az õ elvei jobbak, s hogy azok létesítésére van benne elég erõ, tapintat és ész.

3. sz., január 15.

SZEMLE

A jelen hét amilyen eseménytelen, száraz egyrészt, éppoly kedélyes más tekintetben. - Az országgyûlés jelentéktelen dolgokról tanácskozik, a bizottságok kifáradva, lomhán õrlik le a bizottságokban mondanivalójukat. A miniszterek egykedvûen, unalmasan húzzák a napi jármot; a képviselõk is lassankint kezdenek, mint a megfélemlített lelkiismeret, visszagondolni a kerületre, mely nemsokára újra ítéletet mond felettük. A »lejárt mandátum« éppen olyan, mint a »lejárt váltó«; sok gondot szerez az illetõknek: nem egynek borsódzik a háta tõle. Másrészt azonban mindezen kényelmetlen állapotok közé belopja magát a farsang a maga örömeivel, hogy derültebb, vidámabb színt adjon a sötét láthatárnak. Tévednek azok, kik azt hiszik, hogy politikai tekintetben egyáltalán nincs semmi jelentõsége a farsangnak. Ezidén legalább tévednek. A királyi estély, udvari ebéd, a miniszterelnök és a belügyminiszter estélye mind csak mulatságok ugyan, de oly mulatságok, miken gyakran nagy események szövõdnek.

Ki tagadhatná például, hogy a »Menyhért napi gratulációnak,« ⁶ valamint azon körülménynek, hogy õfelsége Lónyaival kezet szorított az estélyen, s õt a közelebbi udvari ebédre is meghívta - nincsen jelentõsége. Ha egyéb nem is, mint hogy sokszorozza legalább pártja vérmes reményeit az iránt, hogy a »gyanúsított« volt miniszterelnököt újra elõ fogják rántani a - szükség idején.

Szomorú dolog lesz, az igaz, - de bizony sok más szerencsétlenség közt, megeshetik még velünk ez is. A Sennyei és Tisza közti koalíció terve, melyrõl múlt héten írtunk, még mindig kísért, de csak a lapokban. Abban mindenki egyetért, hogy sose lehet belõle semmi, hanem azért mindenkiben megvan az a gyengeség, hogy mégis rõfnyi cikkeket kanyarít felõle. Legalább a lap hadd teljék!

Külföldrõl sem jött e héten valamely különösebb esemény híre. A spanyolok meg vannak elégedve királyukkal (szegény tatárok!) s lelkesedéssel fogadják. Serrano számûzetésbe ment, Don Carlos pedig, mint egy január 9-én kelt proklamációban mondja, »sajnálja«, hogy rokona, Alfonz rá hagyja magát szedni s a forradalom eszközeül felhasználtatni. Már iszen azt el is hisszük, hogy »sajnálja«.

Franciaországban nincs rendén a Mac-Mahon szénája. Nem bír minisztériumot összehozni. A ziláltság oly nagy, hogy abból kiigazodni teljes lehetetlenség - s legközelebb vagy jobbra, vagy balra kell dûlnie. Csak napok dolga - Franciaországot aligha fel nem rázzák megint nagy események.

4. sz., január 22.

BUDAPEST 1875. JAN. 22-ÉN

Az új adójavaslatokról akarunk még ezúttal egyetmást elmondani. Többször hangoztattuk azoknak hiányait. Hónapok múltak el, s Ghiczy javaslatai azóta már meg lettek vetve-hányva úgy a sajtóban, a privát körökben, mint az országos bizottságban: ma tehát még nagyobb bizonyossággal mondhatjuk, hogy az új adók elviselhetetlen terheket rónak az állam­polgárokra anélkül, hogy ezáltal az államon segítve lenne.

Fel nem foghatjuk, mire támaszkodott Ghyczy Kálmán, midõn nemrég kimondá a merész szavakat: fejemmel állok jót, hogy ez adókkal rendbe hozom az országot. - Ha szó szerint vétetnének az õsz államférfiú szavai, bizony nem szeretnék a Ghyczy feje lenni. - Az új adók nem hogy rendbe nem hozzák az országot, hanem még jobban alá merítik, elszegényítvén a föld népét.

Az adójavaslatok között legjobbnak látszik s legtöbb rokonszenvvel fogadtatott a fényûzési adó. De mondom, hogy látszik célszerûnek e javaslat, míg gyakorlati oldaláról tekintve, éppen célszerûtlen, mivel szigorú ellenõrzés nélkül alig fog lehetni valamely eredményt produkálni. Ha még fel lesznek állítva az ellenõrzõ közegek, akkor azok fenntartási költségére megy fel a luxusadók bevétele. Ily körülmények közt okosabb lett volna csupán a fennálló adókat felemelni egész az országos szükséglethez arányosítva; mert akárhol nevezzük is a gyermeket, mégis ugyanaz a gyermek az, - az adó csak adó, ha kölcsönnek hívják is (mint azt már egy ízben tapasztaltuk).

Kár volt tehát teketóriázni: s meg lett volna mentve legalább az új adók kezelési költsége, mely nem sokkal lesz kevesebb, mint jövedelme. Az adófizetõknek mindegy, akármilyen titulusok alatt tétessenek tönkre, mindamellett hisszük, hogy szívesebben viselnék a görnyesztõ terhet, - ha tudnák, hogy ezáltal a haza sorsa enyhül.

5. sz., január 29.

BÁBEL

Bábel tornyának építési napjait éljük. Már régen figyelmeztettük olvasóinkat azon párt-bomlásra, mely a Deák-párt kebelében forrt. Elmondtuk okait e hajdan hatalmas többség óriási léptekkel közeledõ szétmállásának. Most azonban csupán a helyzetet festjük. A Deák-kör⁷ vasárnapi gyûlésén tûnt ki leginkább, milyen rosszul áll a kormány, illetve a Deák-párt szénája. Azon mindig egy húron pendülõ úri emberek, akik azelõtt mindenbe beleegyeztek, ha felülrõl jött, akiket »mamelukok«-nak csúfoltak eddig, most ahány, annyiféle beszél: nincsenek megelégedve a viszonyokkal, a kormánnyal s. a. t. Sõt a magát nagyhatalommá kinõtt Sennyey Pál báró nyíltan kimondá, hogy nem tart a Deák-párttal.

Ezt régen lehetett volna várni Sennyeytõl, ki csak színleg jezsuitáskodott Deák-párti köpenyeg alatt eddig is, - de nem vártuk volna a Deák-párttól, hogy nem akad benne egy lélek sem, aki ilyen farizeusnak kiadja aztán az utat: hogy vagy hajoljon, vagy szakadjon; ha nem Deák-párti, ne legyen többé semmi keresete a Deák-párt zászlaja alatt: takaródzék igazi jelvényébe, a papi reverendába.

Ugyancsak a vasárnapi értekezleten Ghyczy adójavaslatai, miket a szerdai gyûlésben kezdtek tárgyalni, nagy ímmel-ámmal fogadtattak. Ghyczy határozottan kimondá, hogy lemond állásáról, ha pénzügyi tervei el nem fogadtatnak, s mint mondom, a kör ennek dacára sem biztosítá, hogy el fogja azokat fogadni. Ez még sohasem történt, hogy a kormány saját pártja által ég és föld közt hagyassék lebegni, mint Mahommed koporsója. Ki itt a hibás? Hát valóban lejárt volna már a Deák-párt órája? Vagy a beteg öregúrral kiköltözött a lélek e máskor oly összetartó testületbõl, s a mai kormány nem képes azt erélyesen vezetni s uralkodni rajta s általa? Akármelyik áll is a két eset közül, a baj mindenesetre komoly s beláthatatlan következményei lehetnek.

Nem különben áll a dolog a Tisza-párttal is. Alább veszik olvasóink a balközépi értekezlet leírását, melybõl kitûnik, hogy õk sincsenek valami nagy békességben egymás közt: sõt ami több annál, õk is, mint a Deák-párt, nem bíznak önmagukban, illetõleg elveik és programjuk helyességében.

A jövendõ titka, hogy ez általános zavarból, midõn jóformán senki sem tudja, mit tegyen, kinek higgyen, kiben bízzék, és melyik utat kövesse, mi fog kibonyolódni; de amennyire emberi ésszel következtetni lehet, valószínû, hogy a jövõ követválasztás ezen zavarok dacára is összehozza az eddigi Deák-párti többséget, habár kissé új pártárnyalatokba szétforgácsoltan is. A balközép hihetõleg még kisebbre olvad, mint volt, hanem ehelyett megnövekszik a szélsõbal és a konzervatív párt, mely utóbbi eddig csak papíron létezett, de amely már is kezd »életjeleket« adni magáról.

6. sz., február 5.

A VEZÉREK

Jelenleg Sennyey Pál, Lónyai Menyhért és Tisza Kálmán a képviselõház vezérei. Az öreg Deák már leszorult a tettek mezejérõl, s Irányi és Simonyi pártját még mindig nem lehet komolyan venni. E három férfiú szavait és nyilatkozatait leste legközelebb a nemzet a legnagyobb feszültséggel. Mit fognak mondani, hogy fognak nyilatkozni? Úgyszólván tõlük függött a nemzet sorsa.

Ma már mind a hárman nyilatkoztak.

Mind a három rosszallta a mai helyzetet: mind a három elítélte kisebb-nagyobb mértékben a mai kormányzatot, megegyezett abban, hogy azon változtatni kell. A vezérek megértették egymást s békülékenyeknek mutatkoztak. Úgy is illik, s mikor a haza veszélyben van, félre kell tenni a pártérdekeket, s közösen vállvetve támogatni. Tisza kinyilatkoztatta, hogy a közjogi egyezményt rosszallja ugyan, de egy idõre elfogadja. Ezáltal közeledett a Deák-párthoz. Sennyey pedig szinte ünnepélyes nyilatkozatot tõn, hogy nincs szándéka az országot a provizórium sárga-fekete zászlója alá terelni (Sennyeit eddig e szándékkal gyanúsították), hanem õ is csupán alkotmányos úton tartja lehetõnek a haza megmentését. Ezáltal Sennyey is közeledett az alkotmányos forma embereihez. Nagy jelentõségû nyilatkozatok voltak ezek. Hazánk jövendõje van e három ember kezébe letéve, fontos tehát minden szavuk s érdemes arra, hogy mérlegeljük és elgondolkozzunk felette. Lássuk tehát az eszközöket, melyekkel a hazát megmenteni reménylik, s lássuk, miben térnek el és miben egyeznek meg.

Lónyai a takarékosságot ajánlja, helytelenítvén a rendszert, s kárhoztatva a meggondolatlan beruházásokat, miket az eddigi kormányok derûre-borúra tettek. Szerinte is csak áldozatok útján menekülhetünk a hínárból, de ez áldozatok ne terjedjenek a végletekig, az adóképességet nem kimeríteni, hanem fokozni kell. A mostani terhes kölcsönök kifizetésére legokosabb mód az államjavak eladása: ezáltal legalább megszaporodik a tehetõs és értelmes földbirtokosok száma. Mindenekfelett pedig hangoztatja az erõs és hatalmas kormány szükségességét.

Sennyey is erõs kormányt akar elsõ esetben, de ez szerinte csak úgy érhetõ el, ha a közigazgatási hivatalok is kinevezés útján fognak betöltetni.

E pontban Tisza nem ért egyet: õ ezentúl is választani kívánja a közigazgatási tisztviselõket.

A többi pontban majdnem teljesen egyetértenek a vezérek, legfeljebb az eszközökben fordulhatna még elõ némi eltérés. A szigorú takarékosság és a nemzet vagyonosítása azon irányelvek, miket egy úgy, mint a másik ajánlhat.

Majdnem bizonyosnak mondhatni, hogy a vezérek eme nagy fontosságú beszédei után közeledni fognak egymáshoz a pártok is.

Csak még a negyedik vezért kell megnyerni a kibékülés és összetartás mûvének, a negyedik vezért, kinek hatalmas keze szövi évek óta hazánk sorsát, gr. Andrássy Gyulát.

Amilyen jó hazafi, bizonyára õ sem fog vonakodni békejobbot nyújtani úgy Lónyaynak, mint Tiszának, ha a közügy úgy kívánja.

7. sz., február 12.

MI FOG TÖRTÉNNI?

A Bittó-kormány bukása ma már kikerülhetetlen logikai következménye az eseményeknek. Ha maga nem siet fölvetni a bizalmi kérdést, az önként fog bekopogtatni: ez tehát kérdés tárgyát sem képezheti többé. Sokkal nagyobb dolog azonban ennél ama föloszlási processzus, mely mint a járvány, nõttön nõ és terjed a Deák-párt soraiban. Tisza Kálmán beszéde végre teljesen kifejleszté e régebben általunk is észrevett kórtünetet, s most csak azt nem tudjuk még, miben fog kilyukadni?

A pártok jelen állása szerint csak kettõ lehetséges: vagy megalakul a koalicionális kormány Tisza-, Sennyey- és Lónyayval most mindjárt, vagy pedig alakul egy új párt az egymáshoz közeledõ elemekbõl s átveszi azon nagyhatalmi szerepet, mit eddig a jobboldal tartott kezében.

Õszintén megvallva, mi a koalícióban még távol sem merünk remélni egy boldogabb állapot kezdetét. Európa történelmében még ott sem fordulnak elõ jóravaló és hasznos koalicionális kormányok, hol az állami viszonyok rendezettsége és szilárdsága mellett az körülbelül lehetséges lenne; annál kevésbé lehet remélni hazánkban, hol a viszonyok ziláltsága megzavarhatlan tömör összmûködést követel. A három vezéregyéniség kormánya nem lehetne egyéb, mint az ambíció és dicsvágy egy újabb katasztrófája, melyben megint alkalmunk lenne feljajdulni a sok sikertelen kísérlet alatt, s melyben mindenki egyenként a saját kezére dolgozna, mert hiányoznék az egyesítõ kapocs, mely egyedül az elvek harmóniájában lelhetõ fel.

Célszerûbb volna tehát a másik eshetõség: a jelenlegi kormány úgyis kérész-életét addig nyújtani, míg egészséges pártalakulás mellett, mely a parlamenten kívül máris nagyban folyik, egy olyan többség alakul, mely képes lesz életet adni egy oly kormánynak, melynek lesz valami kész mentõ gondolata számunkra s lesz ereje is e mentõ gondolatot keresztül vinni.

8. sz., február 19.

A VÁLSÁG TÖRTÉNETE

Bittó István miniszterelnök ma egy hete Bécsbe utazott, hogy õfelségének, mint ahogy õ magát kifejezte, a megváltozott politikai helyzetet elõadhassa, valamint az összes minisztérium lemondását is. Bécsi és budapesti elõkelõ körökben el volt terjedve a hír, hogy vagy Festetich György gróf, vagy Wenckheim Béla báró neveztetnek ki miniszterelnökül. A képviselõház ez idõ alatt elnapolta üléseit s azokat alkalmasint csak az új kormány megalakulása után kezdi meg. De annál tömöttebbek a pártklubok, hol nagyban folyik a találgatás: ki lesz? mi lesz? Bittót, amint Bécsbe ért, rögtön kihallgatta õfelsége s abbeli kívánságát fejezte ki, hogy Tisza Kálmán Bécsbe hívassék, hogy elõadja, mi úton reménylené õ a koalíciót, mik az elvei s mi a programja a kormányzási rendszerre vonatkozólag? Szombaton éjjel érkezett Szapáry belügyminiszterhez Tisza számára az udvarhoz meghívó távirat, melyet gróf Szapáry vasárnap reggel 9 órakor kézbesített a balközép vezérének, ki is azonnal sietett Bécsbe s mielõtt a felség által kihallgattatnék, hosszú tárgyalásokat folytatott Bittóval. Kedden délután egy órakor fogadta a király Tisza Kálmánt, s amennyire e beszélgetés részletei kiszivároghattak, kérdést intézett hozzá a közjogi helyzet iránt, mire Tisza kinyilatkoztatta, miszerint a 67-es egyességet bolygatni nem áll szándékában, azt a jelenre nézve s különösen netáni minisztersége tartamára bevégzett ténynek tekinti, s csak ezen belül folytatja mûködését. A pénzügyi politikára vonatkozólag kifejté, hogy nem találja helyesnek adóemelés által segíteni az államháztartáson. Õfelsége igen szívesen fogadta Tisza K.-t s elõterjesztései után elhatározta, hogy Budapestre megy s ott folytatja a további tárgyalásokat.

Tisza kedden éjjel visszaérkezett fõvárosunkba s már szerdán délben elõterjesztést tett bécsi útjáról párthíveinek a balközépi klubban.

Ezen elõterjesztésrõl nem sokat tudunk, miután Tisza õfelsége iránti tiszteletbõl és óvatosságból felkérte híveit, hogy a mondottak inkább bizalmas közlemények lévén, mint nyilvános politikai tények, azokat terjeszteni és kibeszélni illetlen lenne. A dolog lényegét azonban tudjuk, s ez az: hogy a balközép el van határozva a Tisza által elõadottak után, miszerint az új pártalakulás elé nem fognak akadályokat gördíteni, sõt az alakulandó új kormánypártba beleolvadnak.

Ez a válság története a mai napig, midõn lapunkat bezárjuk. Hogy mi történik ezután, a jó isten tudja. Õfelségét tegnapra várták Budapestre. Nem tudjuk, megjött-e?

Hogy kik lesznek a miniszterek, még csak képzelni sem lehet. Tisza késznek mutatkozott õfelsége elõtt elfogadni miniszteri tárcát még azon esetben is, ha kollégáinak nagyobb része az eddigi úgynevezett Deák-pártiakból neveztetnék ki; a jelen kormányba azonban, mely ellen olyan sokáig küzdött, csak úgy egyszerûen be nem léphet. És ebben a király is igazat adott neki.

Eddig némelyek Ghyczyt, mások Szlávyt emlegetik leendõ miniszterelnökül, de azt hisszük, egyelõre minden alap nélkül; bizonyosnak csak az látszik, hogy Tisza Kálmán okvetlenül tagja lesz az új kormánynak, s hogy hívei is beolvadnak a kormánypártba. Így tehát igaza van az »Egyetértés«-nek, midõn gyászkeretben hirdeti az ellenzék kimúltát. Nincs többé baloldal! Béke hamvaira!

9. sz., február 26.

A VÁLSÁG

A kiválóbb jobb- és baloldali férfiak közt megtartatott az értekezlet. Jobboldalról Csengery, Széll Kálmán, Szlávy, baloldalról pedig Tisza, Várady és Simonyi L. báró vettek benne részt. A tanácskozás tárgya röviden összevonva az volt: lehetséges-e a két nagy párt egyesülése, illetõleg egybeolvadása? Minden kérdést megvitatván a kért párt bizalmi férfiai, azt találták, hogy mióta Tisza a közösügyeket elfogadta, a bal- és jobboldal között oly kevés az elvi eltérés, hogy az egyesülést nem akadályozza semmi. Tovább azonban fölöslegesnek tartották bocsátkozni.

Hétfõn õfelsége Budapestre érkezett, azonnal Bittót fogadta, a nap folyamán Szlávy volt miniszterelnököt is kihallgatván. A politikai körökben hétfõn egyáltalán el volt terjedve a hír, hogy Szlávy fog megbízatni a kabinet megalkotásával. E hír azonban eddigelé nem bizonyult igaznak. Másnap Csengeryt, Wenckheim bárót és Gorove Istvánt hallgatta ki a király. Az értekezletek folynak széltében hosszában... A lapok alig gyõzik elõsorolni a sok kombinációt, mik úgy teremnek, mint a gomba. Amint Bittó Deáknál, vagy Csengerynél, vagy Gorovénál, vagy éppen Tisza Kálmánnál tesz látogatást, aszerint kombinálnak. A levegõ tele van hírekkel, mik másnap megint szétpattannak, mint a szappanbuborék. Mert egy másik hír szele újra és újra semmivé teszi. Õfelsége is, úgy látszik, ez ideig a legnagyobb határozatlanságban van a teendõk felõl, mert a csomó valóban nagyon bonyolódott kezd lenni. Egy azonban teljesen bizonyosnak látszik, hogy Tisza mindenesetre miniszter lesz s hogy Szennyey és Lónyay semmiesetre sem lesz miniszter.

A válság aligha véget ér még e héten. Jövõ számunkban azonban hisszük, hogy már kész tényeket közölhetünk olvasóinkkal.

9. sz., február 26.

A KONZERVATÍVOKRÓL

Mi az a pecsovics? Éppen az, ami a konzervatív! Jobban nemigen magyarázhatja az ember. Hol vannak? kik õk? és mit akarnak e konzervatívok, nem tudjuk, de látjuk mozogni õket, jele tehát, hogy vannak.

E napokban jelent meg egy ismeretlen szerzõtõl ily címû munka: »Értsük meg egymást.« Nem lesz érdektelen tudni olvasóinknak, mit mond e könyv róluk. Élénk tárcaírói modorban rajzolja a konzervatívoknak a társadalmi téren kifejtett tevékenységét az 50-es években, s azon eredményre jut, hogy tulajdonképpen õk készítették elõ a 67-iki kiegyezést. Mi ellenkezõ meggyõzõdésben vagyunk, és képesek is volnánk indokolni nézeteinket, de ezúttal nem volna helyén azokat feszegetni, miután szerzõ csak oly aprólékos, jobbára a magánéletbõl vett részleteket hoz fel a maga állításai mellett, melyek a tulajdonképpeni politikai vitát kizárják. Nem tehetjük magunkévá a 48-iki eredményekrõl mondottakat sem; nem hisszük, hogy Kossuth »csinálta« a forradalmat, s nem hisszük, hogy a 48 nélkül a 67-es kivívhattuk volna, - mert forradalmat egy embernek »csinálni« nem lehet, és mert csak a 48-49. évek eseményei voltak képesek a magyar nemzetet erejének öntudatára ébreszteni és eggyé forrasztani, elõbb a lelkesülésben, majd a szenvedésben, és mert csak e kettõnek és csak amaz évek emlékeinek és tanulságainak köszönhetjük azt, amit 67-ben kivívnunk sikerült. Az események e felfogásában tehát nélkülözzük a szerzõben azon magasabb históriai felfogást, mely nélkül nagy eseménye­ket helyesen megítélni nem lehet. Ennek hiányát szerzõnél - jóakarat, és - amire ma oly nagy szükségünk van - engesztelékenység szelleme pótolja. Igazságot szolgáltat minden pártnak és egyénnek, amiben nem vehetjük neki rossz néven, ha kissé részrehajló konzervatív elvtársai iránt, és míg az általa nagyra tartott b. Sennyey egyenesen a Deák-párt szétrobbantását kísértette meg, »õ csak a Deák-párt keretén belõl kívánja érvényesíteni meggyõzõdését.« - Ez álláspont különben ma már elavult, s szerzõ a röpiratának nyomatása közben beállt fordulatot örömmel üdvözli. Röpiratának második részében a közel jövõ gyakorlati reformkérdéseit fejtegeti, amiben jelszava, hogy »mondjunk le egyelõre kultúr-állami ábrándjainkról«. Az igaz, hogy a jelszó alatt sok mindenféle reakcionárius rendszabály elfér, - de mi nem akarjuk intencióit félremagyarázni és gyakorlati tervei feletti nézeteink nyilvánítását elhalasztjuk akkorra, midõn azokat módunkban lesz ismertetni. Ma ezt térhiány miatt nem tehetjük, s e sorainkat azon meggyõzõdésünk kijelentésével fejezzük be, hogy ha minden konzervatív úgy cselekednék és gondolkoznék, ahogy e munka szerzõje ír, csakhamar be volna temethetõ azon szakadás, mely a nemzetet ma e töredéktõl elválasztja, és Magyarország reájok, az õ tevékenységökre és képességeikre is számolhatna.

10. sz., március 5.

A VÁLSÁG VÉGE

A minisztérium nagy vajúdások után végre megalakult, mégpedig a koalíció létesülésével abban a volt baloldal is képviselve van három tagja által, s ha tekintetbe vesszük, hogy Tisza Kálmán belügyminiszter a kabinet éltetõ lelke, ki az egész kormánygyeplõt vasmarkába szorítva tartja, bízvást elmondhatjuk, hogy a volt baloldal kormányoz ez idõ szerint.

De lássuk, kik lettek miniszterekké. Miniszterelnök s király oldala melletti miniszter br. Wenckheim Béla, pénzügyminiszter Széll Kálmán, belügyminiszter Tisza Kálmán (baloldali), kereskedelmi miniszter báró Simonyi Lajos (baloldali), közoktatásügyi miniszterül ismét megmaradt Trefort Ágost, valamint honvédelmi miniszternek is Szende Béla, igazságügyér Perczel Béla lett, közlekedésügyi miniszter Péchy Tamás (baloldali) s végül horvát-miniszterré újra Pejacsevics Péter gróf neveztetett ki. Az új kormány nagyon nehezen alakult meg, különösen sok baj volt az igazságügy-miniszteri tárca betöltésével, melyet egymásután utasítottak vissza Ghyczy, Horváth Lajos és Perczel is, ki végre is õfelsége unszolására vállalta azt el. Nemkülönben volt a közlekedésügyi miniszterséggel is, mellyel Szontagh Pál kínáltatott meg, de visszautasította. Az új kormány tehát végleg csak kedden alakulhatott meg, s tehette le az esküt õfelsége kezébe; mi meg is történt a budai várlak nagy tróntermében.

Szerdán déli 12 órakor a képviselõház ülést tartott, melyben a miniszterek bemutatták magokat. A lelkesedés elég nagy volt a képviselõk részérõl. A közönség érdeklõdése pedig leírhatlan; iszonyú néptömeg lepte el nemcsak a karzatokat, hanem az országház tájékát is. Mindenki kíváncsi volt látni, mint veszik ki magokat a baloldaliak a piros bársony miniszteri székeken. Bent a házban az árnyalatok vezérei mind beszéltek. Elõször Simonyi Ernõ, aztán Sennyey Pál, végre pedig Lónyai Menyhért beszélt, mindnyájan feltûnõ békülékeny szellemben, mi a ház általános tetszésével találkozott. Mindenki azon reménnyel távozott a házból, hogy ez a minisztérium fogja talpra állítani Magyarországot. Adja isten, hogy úgy legyen!

10. sz., március 5.

AZ ÚJ PÁRTOKRÓL ÉS PÁRTÁLLÁSRÓL

Az új minisztérium fogadtatása nem a legbiztatóbb. A baloldali kör nagy lelkesültséggel fogadta a maga három emberét, a jobboldali körben azonban az éljenek közé némi elégedetlen zúgás is vegyült. Különösen Sennyey jelenté ki, hogy õ kilép a kormánypártból s önálló állást fog a kormány ellenében elfoglalni. De mielõtt síkra szállana ellene, bevárja a kormányt a tettek mezején. A másik »megsértett« és »kihagyott« férfiú, ti. Lónyay gróf is hihetõleg Sennyeyhez fog csatlakozni s egy új pártot fognak alkotni, a »konzervatív párt« címén, a kormánypárt ellenében, mely magát »szabadelvû pártnak« fogja neveztetni. - A régi »Deák-párt« és »baloldal« ma már végképpen nem létezik. Mint értesülünk, b. Sennyey »elvbarátai« már eddig is számos képviselõt felszólítottak, hogy csatlakozzék a konzervatívekhez, s ne vegyenek részt az új kormánypárt alakításában. Mint halljuk, a felszólítottak közül néhányan azon választ adták, hogy a kormány elõterjesztett programjába nem levén semmi meggyõzõdésükkel ellenkezõ felvéve, nem látják be annak szükségességét, hogy ne vegyenek részt az általánosan óhajtott fúzió létesítésére alakult kormány támogatásában.

Gróf Lónyay pedig szinte kijelenté elvbarátainak, hogy az új kormány pártjához szegõdni nem szándékozik, hanem õ is, mint Sennyey, független álláspontot foglaland el. Ezért valószínû, hogy Sennyey és Lónyay egyesülnek s addig nem nyugszanak megint, míg ezt a kormányt is meg nem buktatják; küzdenek életre-halálra a hatalomért, mit bánják õk, akármi történik is a szegény országgal, melynek arra volna szüksége, hogy fiai egyesüljenek. Egyébiránt hisszük, hogy még messze van az az idõ, midõn odáig jutunk, hogy Sennyey kezére adjuk magunkat, - s ha isten úgy akarja, és magunk is igyekezünk, soha meg nem jön.

Különben is ma a sennyeysták még csak 29 embert bírtak összekolompolni. Késõn lesz ezekbõl »többség«.

11. sz., március 12.

BUDAPEST, MÁRCIUS 12-ÉN

Az új kormány »mézesheteit« éljük. Azt szokás mondani, hogy az »új seprõ jól seper«, s ha vesszük azon programot, melyet Wenckheim miniszterelnök a kormány bemutatása alkalmával mint legközelebbi teendõit elõterjesztett a képviselõházban, s ha azt pontról pontra megtartják, akkor alapos reményünk lehet, hogy az új seprõ elsepri a sok szemetet, a sok gyomot, mely hazánk talaját akár közigazgatási, akár pénzügyi, éppúgy anyagi, mint szellemi tekintetben fölverte. De hogy ezen program megvalósulhasson, mint már többször hangsúlyoztuk, elõször erõsnek kell lennie a kormánynak, másodszor szükséges, hogy összetartási és összmûködési szellem vezérelje a nemzetet, ne bénítsák el karját az ellenzékieskedési és folyosói manõverek, mint az az elõbbi kormányoknál történt, kiknek alig jutott idejök egyéb teendõre, mint saját és pártjuk életfenntartásának örökös oltalmazására. A kormánynak, hála istennek, ma oly tekintélyes többsége van a két legnagyobb pártból összeforrt »szabadelvû párt«-ban, hogy teljes nyugalommal láthat teendõ után.

Az elsõre, ti. az erõs kormányzásra vonatkozólag biztató zálog Tisza Kálmán egyéni jelleme. Tisza, amennyire kiismerhettük, bátran jósoljuk: igazságos, de szigorú kormányférfi lesz, ki nem hagyván magát mellékes tekintetektõl vezetni, bátran vág neki azon iránynak, melyet kitûzött. Múltja eléggé bizonyítja, hogy tud lenni makacs, szilárd és diplomata is, ahol kell. Hol más csak egy utat lát a cél felé, õ ezer úton tud ahhoz eljutni. Hogy pedig célja csak nemes és üdvös eredményeket föltételezõ lehet, abban kételkedni nem lehet, nem szabad senkinek, ha csak egyszersmind Tisza tehetségeit és hazafiságát is tagadni nem átallja. Tisza személyes tulajdonai alkalmasint ki fognak hatni minisztertársaira és környezetére is, ami üdvös befolyással lehet hazánk jövõjére.

A szabadelvû párt erõsödését is nagyban elõmozdította egy jelentékeny és örvendetes esemény, s ez a Lónyay-párt beolvadása.

Lónyay belátván azt, hogy a tréfák ideje lejárt, felülhelyezte magát azon megszégyeníttetésen is, melyet legközelebb szenvedett, midõn minden kombinációból sértõ modorban kihagyatott, s pártját szétoszlatván kijelenté, miszerint nem kíván oppozíciót képezni a Wenckheim-Tisza kormány ellenében. Bármi indokból tette is ezt Lónyay gróf, e ténye dicséretet érdemel.

Eszerint már csak két ellenzék van: a »függetlenségi párt« a maga álmadozó és megvalósíthatatlan ábrándjaival, és a még ennél is kisebb Sennyey-párt, mely jónak látja magát »jobboldali ellenzék«-nek hívatni. A szélsõbal nem veszedelmes, - hanem Sennyeyékbõl a jövõben nagyon könnyen lehet még valami, mert a katolikus papságot és az arisztokráciát majdnem kivétel nélkül ide vonzza szíve. A jövõ választásoknál hihetõleg megszaporodik a jobboldali ellenzék, amit azonban éppen nem kívánunk.

Ez a helyzet tiszta tükre. Most már nincs egyéb hátra, mint bevárni nekünk is a kormányt a tettek mezején. - Addig nem lehet bírálni, csak jósolni: amitõl szeretünk tartózkodni, mert a jóslatok nem mindig teljesednek.

12. sz., március 19.

BUDAPEST, MÁRCIUS 19-ÉN

A kormány napról napra erõsödik; erõsödik az ország közvéleményének nyilvánítása által, mely kivétel nélkül mindenütt tetszéssel fogadja a szabadelvû pártot és kormányát. Nem is lehet ez másképp: e párté a jövõ, és méltán, mert megvan benne mindaz, mi uralkodásának jogosultságot ad. Képviseli az »arany középutat«, mely rendesen a legegyenesebb s melyen legjobb haladni; képviseli ezenfelül a nemzet hagyományos szabadelvû, de mindamellett józan érzületét: nem annyira kozmopolitikus és bigott, hogy emiatt hazafiatlan legyen, mint a Sennyey-párt, s nem annyira hazafias és ábrándozó, hogy emiatt lehetetlenné és rajongóvá váljék, mint a Simonyi Ernõ vezérlete alatt álló »engesztelhetlenek«, kik nagyokat tudnak toasztírozni »Kossuth apánk« egészségére, minden szavuk az imádott haza jóléte, s abban a szent meggyõzõdésben élnek, hogy a magyar félvilágot leverné, ha nekigyürkõznék, de azért õk magok nem tesznek semmit, legfeljebb dikciókat gyártanak a kormány bosszantására és az idõ elfecsérlésére.

A megyék egyenként kezdenek nyilatkozni, és szükséges is, hogy nyilatkozzanak. A kormánynak tudnia kell, hányadán áll, hogy számot vethessen erejével. Másképp nem tudja, nem tudhatja, mennyit merhet és mennyit vihet ki.

Amennyire eddig egyáltalában lehetséges ítélnünk, a minisztérium nagyon helyesen fogja fel hivatását, midõn a kezdet kezdetének az általános békülékenység és engesztelõdés biztos alapját kívánja megvetni.

Az uralomra jutott volt baloldaliak nem kívánják hasznát venni a sors ezen új fordulatának, hajdani elveiket és azok »járulékait«, úgy látszik, õszintén szegre akasztották, midõn a nemzet ügyei intézésének nagy feladata, mely elõtt el kell törpülnie minden érdeknek, vállukra hárult. Általános volt az ijedtség amint Tisza belügyminiszteri székét elfoglalta, hogy elsõ dolga lesz a fõispánokat elbocsátani s maga embereivel tömvén meg a fõispáni székeket, ezáltal saját hatalmát naggyá és félelmessé neveli. De ez nem valósult meg. Az új belügyminiszternek esze ágában sincs ilyesmi.

Legújabban benyújtott, a választási törvényre vonatkozó pártjavaslata szinte olyan, mely nem igyekszik hajdani Deák-párti elõdei által alkotott s általa akkor erõsen megtámadott intézkedéseket ledönteni, hanem csak kiegészíti, kipótolja azok hiányait.

Akik eddig még kételkedtek Tiszában, ezután azoknak is be kell látniok, hogy nem a hajdani Deák-párt megbuktatója, hanem csupán az új »szabadelvû párt« egyik kitûnõ vezérférfiával van dolgunk.

13. sz., március 26.

BUDAPEST, MÁRCIUS 26-ÁN

A körülmények latba vetésével most, midõn a fúzió õszintén és sikeresen megalakult, a politikai tényezõk közt s most, midõn ezen megalakulást a nemzet általános helyeslése is megerõsíti, midõn egymást taszigálják a kormányt üdvözlõ küldöttségek a miniszteri elõtermekben, s talyigaszámra jönnek a dicsõítõ feliratok a vármegyék ékes tollú fõjegyzõinek legtöbbször ostoba, élvezhetlen tollából, most, midõn mindenki bizalommal néz az új kormány mûködése elé s »éljen«-t kiált az új fordulatnak boldog-boldogtalan: azt kell hinniük, hogy a minisztérium egész nyugodtan alhatik, ha a jövõ találgatásába merülve azon töpreng: hosszú élete lesz-e? De ha biztonságát mégis zavarja valami, ha néha egy-egy homályos árny vonul feléje a jelen események háta mögül, az nem lehet egyéb, mint ama érdekes és fontos kérdés, hogy milyen álláspontot fog elfoglalni a jelen változással szemben és különösen a választások alatt a katolikus fõ- és alpapság?

Sokan kicsinyes tényezõknek tartják a ma már lejártnak állított klérust, melyet a kormánynak számba vennie méltóságán alul esik.

Mi ellenkezõ nézetben vagyunk s habár helytelenítjük is a katolikus papság itt-ott mutatkozó mozgalmát Sennyey mellett, mégis szükségesnek tartjuk, hogy a kormány igyekezzék magának a papi elem ragaszkodását megnyerni, óvakodjék a vallási kérdések feszegetésétõl, - kisebb dolgunk is nagyobb annál, ne játssza el, habár célszerû de halasztást szenvedhetõ reformokkal a leghatalmasabb s legbefolyásosabb kaszt támogatását, melyre sem ezelõtt soha nem volt, s ezután soha nem lesz nagyobb szüksége, mint éppen most.

De amily hazafias kötelessége ez a kormánynak, éppoly hazafias kötelessége másrészrõl a papságnak is, hogy a korszellem magaslatára emelkedve kicsinyes ambícióit áldozatul hozza a közügynek, melynek kára nélkül nem szövetkezhetik a jelenlegi kormány ellen.

És mi hisszük is, hogy nem fog szövetkezni. Sennyey kitûzött ellenzéki zászlója lehet csalo­gató, de azon felül, hogy a hazára nézve kedvezõtlen, a papságra nézve is bizonytalan. Sennyey olyan, mint a régi, penészes húszas, az egyik oldalán a »Szûz Mária« képpel, a másikon pedig az értéket jelzõ számokkal. Ha forgalomba jön, - a »Szûz Mária«- kép alulra esik!

Hogy most sokat ígér, az csak azt bizonyítja, hogy okos ember, ki tud beszélni azok nyelvén, kiket megnyerni akar.

A katolikus klérusnak olyan hazafias múltja van, hogy ahhoz a jövõben sem szabad hûtleneknek lenniök. Ahol a haza van, ott legyen az egyház is!

13. sz., március 26.

A SZÉLBALIAK

Nevezetesebb ellenzéke nincs az egész világnak, mint most nekünk. De azért még sincs okunk büszkélkedni vele. Összehord prücsköt-bogarat, eregeti a nagy szavakat, mint a pajácó torka a komédiás-pántlikát; olyan, mint a »verekedő« ember, ki ha már egészen kifogyott az ellenségből, a tejesköcsögöket sem átallja hajigálni. Mindig eszembe jutó róla az egyszeri szenvedélyes vadász csizmadia, ki a saját eszterhéja alatt feketedni látván valamit, vadászati dühében elképzelte, hogy ott bizony egy csapat varjú ül, s fogta magát, közéjük durrantott puskájával, de azért nem lőtt varjút, hanem csak a saját ott kiterített csizmáit serétezte össze.

A mi szélsőbaloldalunk is saját csizmájára lövöldöz. Az Alvinczy-puska hol-hol nagyot durran, hanem persze nem csinál semmi bajt!

Mindamellett érdekes lesz a »Magyar Néplap« olvasóinak, ha eléjök tálaljuk, mit ír a szélsőbal közlönye, »Magyar Ujság«, s hogy gondolkozik a mai állapotokról... Legalább jóízűt nevetnek rajta.

De íme, lássuk szóról szóra:

»Polgártársak! Szomorú napok azok, amelyek ránk virradtak, szégyenteljes idők, amelyeket meg kelle érnünk, megfogyatkozánk számban, meg az egymás iránti hitben, szeretetben, reménységben, de azért ne csüggedjünk!

Tisza Kálmán éppen úgy rakta le a fegyvert, mint 28 évvel ezelőtt Magyarország diktátora, Görgei Artúr. Ez nem akarván megvívni a dicső végharcot, mely dönteni lett volna hivatva, talán diadalunk, talán amúgy is bekövetkezett bukásunk felett, önként veté nyakát a járom alá, s szolgáltatá ki vitéz s elárusított társait Haynau hóhéri szeszélyeinek; míg a »volt balközép« »derék vezére« éppen a legbizonyosabb győzelem idejében szüntette meg az 1867. XII. törvénycikk átkos következményű alkotásai ellen folytatott parlamentáris harcát.

Fegyverlerakás akkor és most, a tény ugyanaz, csak az idők és személyek változának.

Világosnál lerakta a fegyvert Görgei, azért, mivel - állítása szerint - már nem volt reménye többé a győzelemre. 1785-ben kapitulált Tisza azért, mivel mint politikus biztosan átlátta, hogy ha ő most meg nem szünteti a közjogi harcot, a jobboldal okvetlenül bukni, s az ellenzék végre annyi küzdelem után, diadalmaskodni fog.

Tehát nehogy diadalra jusson az ellenzék, a derék vezér, a balközép derék vezére a győzelem előestéjén hadserege zömét átvezette az örömujjongó ellenséges táborba, s feltétlenül meghajlott mindazon feltételek előtt, melyeket a bukófélben levő kormánypárt a győzendő balközép elé szabott, s megbuktatván a balközépet, mint közjogi ellenzéki pártot, megmentette a romlásnak indult jobboldal aszkóros tengéletét, legalább egy időre.

Hja, a koalicionális törekvésnek fúzió, az elvek szegre akasztásának, ideiglenes félretételének logikai következménye az elvek teljes megtagadása, sőt azok ezutáni nyílt kigúnyolása és majdan bekövetkezendő üldözése.

Íme, egy ellenzéki pártvezér, aki megretten hét éven át folytatott jogos harcainak biztos diadalától; íme, egy nagy országos párt, melyet éveken át a hazafiság szent nimbusza övez, melyhez szeretet, hit remény csatlakozik a hazafiak részéről édes ölelkezésben azokkal, kiknek törekvéseit a hazára nézve vészthozóknak éppen ezen párt, a balközép oly gyakran hirdette.

Szégyenletes látvány, melytől pirulva fordul el minden igaz magyar, ki az adott szó szentségét nem 2 la mode szokta értelmezni.

Hiszen mit felelhet a balközép, a jobboldallá, kormánypárttá vált szabadelvű párt (?!...), ha azt kérdezzük tőle: mikor nem járt az igaz úton, akkor-e midőn az ellenzéki polgártársaknak a jobboldal elleni küzdelmet ajánlgatta, s a szent csatára hívogató tárogatóba fújt, vagy most, midőn az átkos közösügy gyászvitézeivel együtt örvendezik az 1867-ik dicső alkotás ideiglenes megmentése felett?

Miféle lelkiismerettel tüzelhette éveken keresztül Tisza és pártja hazánk baloldali polgárait a közjogi csatára, a jobboldal elleni kitartó küzdelemre, ha most maga megtagadja elveit, ha önmaga semmisíti meg saját alkotásait?

Akkor akart-e a balközép ámítani, midőn mint parlamenti párt először fellépett, vagy most ámít, midőn létrehozta a fúziót?

Vagy ő maga volt elámítva akkor, ki tudja milyen faktorok által, midőn a közjogi küzdelmet megkezdte?

Vagy most ámíttatta el magát a kormánypárt konc-osztogató kegyurai által, s legalább azon vigasztalással akart kimúlni, hogy még a hulladékból ő is jóllakjék?

Tehát nem a legtisztább hazafiúi lelkesedés volt a balközép vezérszövétneke, hanem a hazafiság csak festett, bécsi ronggyal kezdőzött álarc, csak a szél ellen fordítható köpeny, csak politikus számítás vala?

S ha így lenne, szabad volna-e annyi honpolgár nyugalmát éveken át háborgatni, testvért testvér ellen vezényleni?

Hiszen ha az 1867-es egyezmény Tiszának és pártjának jó, elfogadható 1875-ben, midőn vészteljes következményei napnál világosabban láthatók, miért nem volt jó akkor, midőn veszedelmes következményeinek hiteles kimutatása a jövőre utaltatott?«

Eddig a »M. U.«

Ebből a kis mutatványból következtetni lehet a többire.

Hiszen mi is azt mondjuk, hogy a hazaszeretet szép dolog. Szép, jó az mind, mit a 48-asok akarnak. De ha nem érhető el! Azon anya, ki gyermekét a nagy szeretettől megfojtja, ha kimenthető is az isten előtt, ki az érzelmeket ismeri, de bűnös az emberek előtt.

Mi emberek vagyunk.

Előttünk bűnösek a szélsőbaloldaliak, mert a túlságos hazaszeretettől könnyen odaragadtatnak, hogy magok teszik tönkre a hazát.

Ha szeretik a hazát, ne kapcáskodjanak azokba, kik annak jóléteért áldozták fel álláspontjukat: hagyják őket munkálkodni és ne tegyék még keserűbbé a nehéz munkát, melyre ők magok képtelenek.

14. sz., április 2.

BUDAPEST, ÁPRILIS 2-ÁN

A képviselőház tegnap kezdte meg húsvét utáni üléseit s tárgyalás alá vette »a tanítók nyugdíjazásáról« szóló törvényjavaslatot, mely a kevés számmal megjelent képviselők által egyhangúlag elfogadtatott. E törvényjavaslatra már eddig is szükség lett volna, mert az államok nagyságának kezdete a népnevelés előmozdítása: jó népnevelés pedig csak jó tanítók mellett lehetséges képzelni. Addig azonban jó tanítókra gondolnunk sem lehet, míg azok megélhetését és jövőjét nem biztosítjuk: eddigeli nevetségesen kis fizetések a valamire való embert elijesztették e különben sem rózsás pályáról. A nyugdíjtörvény tehát ismét egy lépés a tanítók tekintélyének és anyagi helyzetének emelésére s következésképp a közoktatás előmozdítására is. Csakhogy ez mind csak egy csepp a tengerben!

A tanítók nyugdíjalapja részint az állam segélyéből, részint az egyházi felügyelők, részint pedig az önmaguk által történt befizetésekből fog állani. Azt azonban lehetetlen nem kárhoztatni, hogy az elaggott tanítók egyformán fogják élvezni a nyugdíjat, nem pedig érdem szerint. Ha már nem szabad is lenni rangfokozatnak tanító és tanító közt, de különbség mindenesetre van: az érdemet illő lett volna tehát nagyobb nyugdíjjal jutalmazni, márt azért is, mert ez ösztönül szolgált volna sokaknak arra, hogy minél több buzgalmat tanúsítsanak s minél több sikert mutassanak fel. Svájc és Poroszország, e két tekintély a közoktatási téren, szinte érdemök és buzgalmuk nagysága szerint nyugdíjazza tanítóit. Kár volt ezt is át nem ültetni nyugdíjazási törvényükből a miénkbe.

14. sz., április 2.

HETI SZEMLE

Őfelsége olaszországi útja magaslik ki a hét eseményei közül. A két uralkodó találkozása »fölér egy májusi esővel«, mint a magyar gazdaember mondaná, mert az áldásos béke egyik megerősítő kapcsa.

A húsvéti ünnepek alatt a politika mezeje is szünetelt, mert az európai országgyűlések is szü­neteltek: alig van valami feljegyezni való, hacsak Bismarcknak fejedelemmé leendő kinevezését nem vesszük olyan eseménynek, mely ha nem bír is felette fontos következményekkel, de annyiban mégis érdekes, amennyiben Bismarck az egész világnak »ismerős embere«, kinek sorsa úgyszólván mindenkit érdekel.

Idehaza megvagyunk csendesen. Képviselőink egy része (az a része, amelyik nem szokott mindig otthon lenni) arra használta az ünnepet, hogy választói körében megjelenve azokat a helyzetről felvilágosítsa, ezáltal tisztázva a közvéleményt, mely csekély kivétellel mindenütt a kormány mellett nyilatkozik.

Fuldában nagy püspöki tanácskozás lesz. A porosz papi javadalmazási törvény ellen fognak nagy dikciókat tartani a főtisztelendőségek. Határozatot is fognak hozni ellene alkalmasint, - de arra nem hederít senki. Ha Bismarck rájok tette egyszer vaskezét, azt el nem mozdítják onnan orációkkal, s az egész tanácskozás olyan természetű lesz, mint mikor a magyar szélsőbaloldal »Franciaország földarabolásának meggátlásáról« akart tanácskozni akkor, midőn »vallásos« Vilmos hadai Párizs alatt tomboltak 1870-ben.

Ha kedves észjárású szélsőbaloldalunk azon időben akaratához képest azt találta volna határozni, hogy Franciaország földarabolása meggátlandó, - kíváncsi vagyok, miként szerzett volna határozatának érvényt, hacsak nem küldi Franciaország segítségére azt az egyetlen ágyút, amit a múzeumban mutogatnak. A fuldai püspöki tanácskozás sem fog nagyobb port felverni!

15. sz., április 9.

RÖVID SZEMLE

A kormány, amint hallatszik, feloszlatni akarja az országgyűlést. Lehetetlen helyeselnünk, mert soha még kormánynak engedelmesebb, jobb, alkalmasabb országgyűlése nem volt, mint a mostani kormánynak a mostani országgyűlés. A munka szélsebesen megy. Az új kormány annyit végzett rövid két hét óta, hogy alig van példa rá. Senki se ellenzékeskedik hasztalanul, - hanem inkább támogatja a benyújtott törvényjavaslatokat, minélfogva nagyon természetes, hogy gyorsan haladunk. A kormánynak kötelessége felhasználni ezen kedvező helyzetet, nem pedig megfosztani magát attól, az országgyűlés feloszlatása által. Mert megeshetik, hogy a jövő többség nem lesz oly nagy s nem emelkedik fel mint egy szál erdő, hogy mindent megszavazzon, s ellenvetéseit jól felfogott hazafiságból elhallgassa.

A hét főeseménye természetesen a király útja és találkozása Viktor Emánuellel, mit az egész világ külpolitikánk igen szerencsés és nemes tényének tart. Őfelsége ezen bátor és lovagias lépése majdnem bámulatra indító. Az ember egészen megszűnik benne s csak a fejedelem magaslik ki: megjelen régi alattvalói között, kik most más királynak hódolnak, és nem érez haragot, bosszút, hanem összeölelkezik ellenfelével és az udvari ebéden iszik az olasz király egészségére és az egységes olasz hazának felvirágozására; azon egységes olasz hazának, melyből egy nagy darab az »övé« volt.

A belpolitika terén kevés az újdonság. A közjegyzői kinevezéseket élénk érdekeltséggel várják mindenfelé: valószínűleg a jövő héten jelenik meg a névsor a hivatalos lapban.

Alighogy kineveztetnek a közjegyzők, már ismét nyílik egy új tér a hivatalkeresők ezreinek, - a kataszteri állomásokra nyitott pályázat. A folyamodványok e hó 23-ig nyújtandók be.

15. sz., április 9.

AZ ÚJ FECSKÉK

Tavaszodni kezd, jönnek a fecskék... De nem azok a rendes, fekete, jámbor fecskék, mik tavasszal jönnek, ősszel mennek, megrakják fészköket, kiköltik itt kicsinyeiket és szárnyra eresztik, hanem azok a fecskék, kiket a krach kergetett el már két éve, kik szinte megrakják fészköket a semmiből és kényelmesen költik a - közönség pénzét. Alighogy egy kicsit engedni kezd a nagy pénzügyi fagy, már rakásra kezdenek keletkezni ismét új vállalatok, új biztosító és mindenféle társulatok. Nagy vakmerőség kell ahhoz, hogy most, midőn két biztosító intézet igazgatósága bűnvádi vizsgálat alatt áll, egy harmadik sorsa pedig aggodalommal tölt el minden érdekeltet, hogy most valami új biztosító intézet alapítására adja fejét.

És mégis az történik, hogy alig a múlt héten alakult egy biztosítótársulat, ma újra egy másikat »gründolnak« »Mezőgazdasági központi hitelintézet« cím alatt.

Célja a »mezőgazdasági hitelegyletek központi vezetése és a vidéki egyletek számára tőke- és hitelszerzés« lenne, ha ugyan eléri valaha ezt a célt. Leginkább a birtokosokra támaszkodnak, s épp ezért összekötik a biztosítási ügyet a földhitel ügyével.

Tőkéjük megalkotására harmincezer db. 100 frt-os részvényt bocsátanak ki, ami 3 milliót tenne, ha valaki megvenné részvényeiket.

Mi legalább óva intjük ettől honfitársainkat, mégpedig a következő okokból: A harmincezer részvényből egyelőre csak 5 ezert árusítanak el, annak is csak felét kell kifizetni. Minélfogva az alaptőke csak 25 000 forintot tesz, ami természetesen nem elegendő egy szolid vállalatnak. Aztán az is a társulat ellen bizonyít, hogy magokat meg nem nevezik, mintha restellnének neveikkel előrukkolni.

Igaz, hogy részvényhez nem lesz nehéz jutni, mert 50 frt-ot is tíz frt-os részletekben fog lehetni lefizetni: csakhogy, amint halljuk, még e társulat nem is engedélyeztetett, s máris követeli az aláíróktól, hogy az első tíz forintot fizessék le. Ez nagyon különös és nagyon gyanús. Ajánljuk a kormány, de nem ajánljuk a közönség figyelmébe.

16. sz., április 16.

BUDAPEST, ÁPRILIS 16-ÁN

Magyarországot úgy ösmeri a világ, mint egyikét a leggazdagabb államoknak, mit főleg gabonatermelési képességének köszönhet. A gabonatermelés az, amire számítanak hazánkban az egyesek és számít maga az államkormány. Mi volna tehát természetesebb, mint elsősorban is a gabonakereskedelem körül fennforgó akadályokat eltávolítva, minden erővel odaműködni, hogy az bent és kint lehetőleg előmozdíttassék, ahelyett, hogy többnemű intézkedés által a legújabban minden szakember bosszúságára a minisztérium könnyelmű »nem törődöm« politikája következtében megszorítva lett.

A »kartel szerződés« világos példája annak, hogy az osztrák törekvések még mindig ellenünk irányulnak. Az osztrák »hatalmas« vasutak ugyanis kezet fogva a külföldiekkel, lehetetlenné akarják tenni a magyar gabona jó ároni elárusítását, úgy Ausztriában, mint azon szomszédos piacokon, melyek eddig legjobb vevőink voltak.

Botrányos eljárás ez, melyet a közlekedésügyi miniszternek nem volna szabad elnézni; mert az oroszországi búzát 41 kr-jával szállítják vámmázsánként az osztrák vasutak, miért nem szállíthatnák a magyar búzát is ez áron? - nem pedig 67 kr-jával, tehát vámmázsánként 26 kr-ral drágábban!

Méltán elvárhatná tehát a magyar gazda - és birtokosközönség, hogy a közlekedésügyi miniszter tegye magát érintkezésbe az illető vasutakkal, s az Oroszországéhoz hasonló kedvezmény elnyerését sürgesse s újólag szabályozza Dél-Németország s Svájc irányában a szállítási díjakat.

Magyarország jövedelmei 9/10 részben a gabonakereskedésből állanak - minélfogva a csekély krajcáros különbletek is nagy hatással vannak anyagi emelkedése- és hanyatlására.

17. sz., április 22.

A MÉLTSÁS FŐRENDEKRŐL

A fúzió nem jót tett őméltóságaiknak. - Ilyen levegőváltoztatásra nem számítottak. Magok sem tudják, hogy miért, de kezdik magokat kényelmetlenül érezni az új helyzetben; okuk nincs aggályra, a 67-es egyezmény, melyet ezelőtt támogattak, ma is megmaradt, az elvek is ugyanazok, a hajdani jobboldal csak nevet cserélt s megszilárdult.

És mégis, míg azelőtt éveken keresztül egyetlen ellenzékeskedő szó sem hangzott a kormány ellen a főrendi padokról, - most egyszerre heves ellenzék üti fel fejét gróf Cziráky főszószólása mellett. Nem bíznak - úgymond - a »kormány politikájában«, és csörgetik rozsdás kardjaikat, haragos zsörtölődő arcokat vágván, elégedetlenül rázzák fejüket. - De hogy »miért?« - azt voltaképpen tudni nem lehet. Sem a közönség, sem a kormány, sem ők maguk nem tudják. Olyanok ők, mint a köszvényes láb, mely egyszerre csak elkezd fájni minden ok nélkül, a hasogatás időváltozást jelent a meg nem változott időben.

A »köszvényes láb« csakugyan megérzi a változást, s így meglehet, hogy a főrendiház is jó kalendárium. Ennek csak örülhetünk, mert a jóslat kedvező, s a főrendiház alighanem szabad­elvűbb széláramlattóli féltében érzi magát rosszul, minélfogva előre is igyekszik az ellenkező áramlatnak, Sennyey bárónak kiegyengetni amaz útját, mely a katolikus papság szerint mindenekelőtt Rómába vezet, de a mi meggyőződésünk szerint az abszolutizmus előszobája.

Jelenleg a Ghyczy által félbenhagyott és a képviselőház által már elfogadott adójavaslatok tárgyaltatnak a főrendiházban.

Amily gyorsan folyik amott a munka, éppoly lassan megy a fõrendiházban.

Gróf Cziráky, Széchen Antal, gr. Zichy Nándor s. a. t. mindennap elkészülnek egy-egy pattogó beszédre, mely megengedem, gyönyörûségére szolgál a méltóságos fõrendeknek - de annál nagyobb bosszúságára a pénzügyminiszternek s azoknak, kik az idõfecsérlést kipótolhatlan veszteségnek tartják napjainkban.

Különben a felsõház ezen ok nélküli ellenzékeskedése csak sietteti azt, mit már régen óhajt az ország, hogy ti. reformáltassék a felsõház, mely mai alakjában csak akadályozása a törvényhozásnak: ne csak a születési, hanem az értelmi arisztokrácia is foglaljon abban helyet.

Politikai oldaláról tekintve a fõrendiház magatartását, úgy tûnik fel mint elõcsatározása ama küzdelemnek, melyet a Sennyey-pártiak fognak kifejteni a választások alatt. Máris szervezkedik a gárda. A jövõ héten - mint biztos forrásból értesülünk - a magyar püspökök értekezletet tartanak, s minden jel oda mutat, hogy a választásokon követendõ eljárásról fognak tanácskozni s aztán megindítják a keresztes hadjáratot a szabadelvûség ellen.

17. sz., április 23.

SZEMLE

A képviselõházban a törvényszékek számának leszállításáról tanácskoztak. - Mégpedig nagy­mérvû apasztásról van szó: a 107 fennálló törvényszékbõl csak 64 hagyatik meg. Az így kimaradt bírák nyugdíjaztatnak vagy áthelyeztetnek. Ezen törvény, melyet három év alatt kellett az igazságügyminiszternek végrehajtani, az elsõ valódi lépés a sokat hangoztatott takarékosság felé.

De úgy vannak vele azok is, akik kívánták, mint a mesebeli ember, ki a halált hívta, s midõn megjelent, könyörgött neki, hogy csak menjen vissza. Hangosan emelik fel sokan szavukat, hogy a bírák és törvényszékek ily mérvû apasztása (20 törvényszéket folyó évi június 1-jéig kell megszüntetni) által az igazságszolgáltatás fog szenvedni hiányt.

Ha a kimondott szavak háta mögött a vesék titkait kutatnánk, arra a meggyõzõdésre kellene jönnünk, hogy nem is annyira az igazságszolgáltatás csorbulását veszik az illetõ felszólalók annyira szívökre, hanem inkább a bírói székekben elhelyezett atyafiakat (s olyan bõven vannak) féltik a kimaradástól. De tegyük fel a legrosszabbat, hogy ti. igazok van, a törvényszékek leszállítása következtében csakugyan szenvedni fog az igazságszolgáltatás - még akkor is csak üdvözölhetjük az igazságügyminiszter javaslatát, mert ha baj is a gyors törvénykezés hiánya, még ezerszer nagyobb baj az állam vagyoni bukása, márpedig okos ember két baj közül a kisebbet választja.

Véleményünk szerint azonban legkisebb hátrány sem származhatik a bírói kar kevesbítésébõl, vagy mint Tisza Kálmán belügyminiszter helyesen mondá: megtisztításából, ha az igazságügy­miniszter kellõ óvatossággal jár el. Már az is, hogy ezen leszállításnak három év alatt, tehát lassankint kell történnie, könnyíti feladatát és enyhíti a helyzetet.