1875
MULATTATÓ

9. sz., február 26.

A JÓKAI-ÜNNEP

Hazánk legnépszerûbb, sõt az egész világ egyik legnagyobb írójának, Jókai Mórnak ma egy hete volt félszázados jubileuma.

Ki ne ismerné Jókait, ki ne olvasta volna mûveit, melyek ittassá teszik az embert a gyönyörtõl? Mindenki ismeri õt e hazában, a csecsemõkön kívül. Életrajzát tehát nem adjuk, csupán az ünnepély rövid leírására szorítkozunk.

Pénteken egész nap számos táviratok, üdvözlõ küldöttségek jöttek hozzá; az elõbbiek az ország minden részébõl. Egyletek, testületek siettek letenni hódolatukat a lángésznek. Este a Nemzeti Színház díszelõadást tartott, Jókainak »Könyves Kálmán« címû mûvét adva. A közönség tapsolt, tombolt; kedvencét, ki úgy szólva Európának is kedvence, látni akarta. Jókai megjelent a deszkákon, s Szigligeti igazgató egy borostyánkoszorút nyújtott át neki, ezeket mondva: »Törd meg hallgatásodat - és írj nemzeti intézetünknek újra egy mûvet.«

Másnap az írói és mûvészeti kör díszlakomát rendezett Jókai tiszteletére a Hungáriában, hol Ráth Károly fõpolgármester a fõváros üdvözlõ iratát nyújtotta át.

Ez ebéden látszott meg csak, mennyire lelkesednek Jókai iránt. Miniszterek, az arisztokrácia, az irodalom, mûvészet, a törvény emberei rend- és rangkülönbség nélkül foglaltak helyet, s bájos hölgyek adták meg zománcát az egybegyûlt nagy társaságnak. Annyi jelesünk s annyi szépünk volt jelen, hogy a névsort legjobb akarat mellett sem állíthatjuk össze. Bittó István miniszterelnököt az ebéd elején egy Bécsbõl jött sürgöny elszólította, s így õ már a felköszöntõk megindulása elõtt távozott.

Az ünnepély fénypontját minden tekintetben Jókainak Szigligeti Ede felköszöntõjére adott válasza képezte, melyet a következõkben szószerint közlünk.

Tisztelt uraim és úrhölgyeim! A barátság és részvét tanújelei, amikkel önök elhalmoznak, oly nagyok, hogy érdemeim egészen eltûnnek alattuk. És mégis engem a fejemen túl halmozott teher nem roskaszt le; hanem fölemel: úgy, hogy midõn önök a viszontszeretet és hála ilyen felfokozott adóját terhelik vállaimra, valósággá látom lenni, amit egy igen tisztelt barátom a képviselõházban paradoxonnak nevezett: - hogy tudniillik az adófelemelés által csak fokozódik az adóképesség és adófizetõi kedv. - Én azt most valónak elismerem s a magyar közönség iránti hála és tisztelet adóját a mai napon végtelen sok percenttel felemelt alakjában is tartozá­somul elfogadom s azt minden adóbehajtó hivatal nélkül lefizetni törekszem. - Ami pedig nem olyan könnyû dolog, mint amikor a képviselõ olyan adót szavaz meg, amit aztán a közönség fizet. - Mert magában abban, hogy én a mai napon ötvenesztendõs lettem, még nincs valami nevezetes dolog. Megesik ez más emberen is, és mindenkin akarata nélkül, s bizony úgy esik aztán, hogy ismét egy új paradoxont mondjak, hogy ez esetben ötven nem annyi, mint kétszer huszonöt: egy ötven esztendõs ember bizony nem kétszer huszonötesztendõs ember. Hanem én egyúttal a mai napon negyvenéves írói pályámnak a végén is állok, s ez a nagy zárszámadás. - Mesének tetszenék, ha két, ezelõtt negyven évvel hírlapokban közölt költeményem nyomtatásban nem tanúskodnék róla, hogy én tízesztendõs gyermek arccal be mertem lépni abba a titokteljes szent berekbe, ahol a múzsa lakik, az egyedüli égi arcú istennõ; s azt mertem tõle kérni: mutass nekem utat, mely engemet elvezet innen odáig; - aminél magasztosabb, drágább helyet a világ minden fényes polca nekem nem mutat soha. Az istenarcú múzsa azt felelte: »jól van, gyermek: megmutatom az utat; Komáromtól Budapestig tizenhárom mérföld az út: neked azt a tizenhárom mérföldet végig kell írnod apró légyfej nagyságú betûkkel; de olyan betûkkel, amiket mások el is olvasnak. - Végigírtam azt. Negyven év kellett hozzá. S amit végigírtam, azt végig is éreztem. E betûkben, amikre, ha sort sor után raknánk, tizen­három mérföldön vonulnának át szakadatlan, benne van hazám népének jókedve és bánata, dicsõségének rövid fénynapjai, s szenvedéseinek hosszú esztendei: s én együtt éreztem át ezt vele; azzal a különbséggel, hogy nekem hazám elmúlt örömei felett sírnom, jelenlevõ bánatai fölött tréfálnom kellett. - De a hosszú munka nem volt tõlem sem áldozat, sem fáradság. Gyönyör volt az. Az indus fakír nem teljesíti üdvözítõbb buzgalommal azt a feladatot, hogy fogadalma helyétõl a Brahma templomáig féllábon szökellve tegye meg ez utat, s eközben folyvást kezében tartsa a cserépbe tett szent fa gallyát, míg az a hosszú útban gyökeret ver, levelet hajt, kivirágzik; - mint amilyen gyönyörrel tettem én meg az én utamat. Ah, az íróasztal istenáldott hely! egyedüli sziget a vízözönben; - tündérkastély, ami a mesevilág örömeit rejti: - tanácsadónk, ha mindenki elhagyott; - oltárunk, ha kedélyünk fel van dúlva, uradalmunk, ha mindent elvesztettünk: még a börtönben is ez a darab papír, amin a toll végigfut, az örökké szabad hely, az egyedüli négyszöglábnyi területe az elidegeníthetetlen szabadságnak. Az íróasztal az »otthon«, az íróasztal az »Én«. - Se ne dicsérjenek, se ne vádoljanak engem ezért, hogy olyan sokat írok: önzõ vagyok, magamat mulattatom. - S mármost az volna a legnagyobb paradoxon, ha most azt akarnám bebizonyítani, hogy azt a munkát, mely nekem magamnak gyönyört ad, úgy vázoljam, mint hálám adófizetését. Nem ez az, amiben hálámat a magyar közönség iránt leróni ígérkezem. Nem is az, hû maradok kicsiny országunknak nagyon jól megrágalmazott nemzetéhez, hogy nem szegõdöm el más, nagyobb, hatalmasabb nemzet írójának: a honszerelem nem pusztán erény, még csak nem is puszta kötelesség; ösztön az, amivel isten megáldott vagy megvert, de nem tehetünk róla, s én cserélni semmi más hazával okot nem találok; aranyat talán másutt többet találnék, de azt az aranyat, ami a szívekben számomra terem, csak itthon, másutt sehol. Tehát a hûséget sem számítom be hálám adójába. - De hálám adójának igenis van valódi tárgya: az mûveim iránya, szelleme. Békét eszközölni a hazában ott, ahol a közös hon fiai egymást tépve, a közös anyát tépik; buzdítani ott, ahol a csüggedés zsibbaszt, s megmondani az igazat ott, ahol ez fáj: de gyógyít. Megismertetni magunkat magunkkal és a világgal igaz képünkben, ébreszteni az ismeretvágyat, az önbizalmat, a haladást; ezekben rovom le hazám közönsége iránti hálám nagy adóját. - Önök szeretetének nyil­vánítása erõt ad nekem a nehéz küzdelemhez s jó kívánataik - ha meghallgatja isten, s hiszem, hogy meghallgatja - áldást hoznak le rá. De nagyon kérem önöket, ne kívánjanak nekem annyit a jóból, amennyivel már egy újabb tetterõs nemzedéket rabolnék meg, - ne kívánjanak nekem esztendõk sokaságát. - Miért volna addig élni, amíg az ember saját magának kísértetévé válik; egy csonkig leégett gyertyává, mely csak füstöl már, de nem világít. - Vonjuk össze a sok jó kívánságot oda, hogy engedje nekem az Úr megérnem azt a napot, amelyen Magyarország megerõsödve áll fenn, kívül becsülve, idebenn szeretve, békében szomszédaival s békében önfiaival; bírva a szabadságot a szó legmagasztosabb értelmében s megosztva a jóllétet kunyhók és paloták között. Ezt a napot érjem még meg, - s aztán haljak meg abban a hitben, hogy az örökre tart így.

És most emeljünk poharat, úrhölgyeim és uraim, s mondjunk egy átérzett áldomást e boldognak reménylett hazára s akinek az leginkább a lelkén fekszik, Magyarország felséges uralkodó párjára. Õket éltesse a boldog hazával együtt Isten sokáig s utódaikban mindvégig. Éljen a haza és a király és királyné!

Volt még sok beszéd, mint ilyen alkalmakkor rendesen. A jó kedv, fesztelenség, ünnepi hangulat négy óráig tartá össze a díszes közönséget, melynek minden egyes tagja azon óhajjal távozott, hogy Jókait a magyar irodalomnak az isten igen sokáig éltesse!

11. sz., március 12.

ELMEFUTTATÁS AZ IDÕRÕL

Vannak emberek, kik nem tudnak másról beszélni, mint az idõrõl, s ezek annyira unalmasak gyakorta való ízetlenkedéseik által, hogy bennök a személyben a tárgyat is csak idõt-ölõnek tekintjük.

Pedig mi lenne a világból, ha idõ nem volna?

Tessék meggondolni!

Újabb bölcsészek állítása szerint: tér és idõ csak mérték, s mint ilyen nem lényeges valami. Igen ám, ha a mérték nélkülözhetõ volna!

Hozna csak a szabó azoknak az uraknak egy frakkot »mérték« nélkül, nem mutatnának-e neki ajtót, hogy soha többé mûvészetét igénybe ne vegyék.

Avagy ki irigyli a mértéktelen ember életét?

És a mészároslegénnyel kacérkodó »szép Cili« nem 3-szor mondja-e: »már csak jól tessék megmérni!«

Azt mondják: az idõ annyi, mint pénz. - Soha igaztalanabb állítás nem veszélyezteté az idõt.

Tegyünk egy kis összehasonlítást.

A történelem leghomályosabb emlékezése óta valódi bölcsnek csak azt tartották, aki a pénz csillogó és csábítóan kongó varázsának tudott ellenállni. - Diogenesben két dolgot tanultam bámulni: elsõ, hogy mikor a pásztorfiút marokból látta inni, õ is elvetette fapoharát; másik, hogy Nagy Sándortól csak a nap sugarát kérte.

És e kettõ mirõl tanúskodik?

Arról, hogy míg amott a kényelmet magától elvetette, s itt csak az idõt kívánta maga számára megtartani, ebben az idõnek utólérhetetlen fölényt adott a pénz felett.

Hogy a napsugár és idõ azonos fogalmak, azt itt fejtegetni felesleges volna.

Avagy mit akart a bölcs Solon törvényhozásával elérni? Hogy kinek-kinek egyenlõ mennyiségû vagyona legyen.

Vagyonegyenlõségnél gazdagságot nem lehet feltenni; éppúgy nem, mint egyenlõ légmérséklet mellett meleget és hideget. Végcélja volt tehát a pénz értéktelenné tenni.

S legújabban is, ha egy-egy halotti dicséret sorain akadnak meg szemeink, mint érdemét az elhunytnak látjuk elsorolva jótékonyságát, adakozását stb., vagyis kiemelését annak: mily elismerést vív ki magának, ki a pénz meg tudja vetni!

Nem úgy áll a dolog az idõvel!

Az ember nem az idõvel, hanem idõben szerzi a pénzt; ez igaz; hanem aki pénzzel, pénzben vagy pénz által szerezte volna idejét, olyat nem ismerek.

Aki boldogtalannak érzi magát, ha egy kis pénzmagra tett szert, ezt értem; de ha valaki anélkül, hogy ifjú és férfi lett volna, egyszerre agg szeretne lenne, ezt nem érteném.

Születésünkkel belénk oltott ösztönnél fogva szeretjük életünket, pedig csak »qui tempus habet, habet vitam«.

És hogy a hatás teljes legyen, a legerõsebb argumentumot utolsónak tartám fel; - és kérdem: »miért emlékszünk szánalommal az öngyilkosokra?« Mert idejöktõl fosztották meg magukat.

Tehát pénz és idõ nem összeillõ fogalmak.

A takarékos ember

»tiszta lélekkel s megelégedéssel
látja csűrében keze míve bérét«

azaz örömmel szemlélgeti megtakarított filléreit; s örül, ha valamire vitte; igen, mert a pénzt, kincset és vagyont halomra lehet gyűjteni, ha a »szerencse« istenasszonya rád mosolyog.

De az időt, az elmúlt időt nem adhatja vissza a saját gyermekeivel táplálkozó Kronos.

Minden nappal csak fogyni látod életed kiszabott hosszúságú cérnaszálát.

Pénz és idő össze nem egyeztethető két dolog.

Menjünk tovább.

Pénz és idő, mindkettő mozgató rugója cselekvésünknek; ah, de a különbség olyan, mint egy magnet tű két vége közt.

Aki pénzért fárad, az még keveset markol, mert a pénzt csak munkája után látja. Boldog ország, hol a havidíjakat eleve kézbesítik!

De az idő, az megvan, s mint meglevő tény sarkall a cselekvésre; most a jégre vezet, majd a zöldbe csábít sat.

És ismerje el mindenki, hogy nagy különbség van azon munka között, melyet pénzért teszünk, és a közt, melyet az idő kezének intésére viszünk véghez!

Amint az időből folyik minden, az időben keletkezik minden; tehát szép, jó, nemes és magasztos; éppúgy az időnek vasfoga megemészt mindent: hírt, hatalmat, dicsőséget.

Tempora mutantur et nos mutamur in illis. - Az idő felcseréli ifjúságunkat vénséggel, hitünket meggyőződéssel, meggyőződésünket kétkedéssel, eszméinket habozással.

Érzékeinket ellankasztja, emlékezeteinket eltompítja, kedélyünket elaltatja.

Mert az idő az, ami van és lesz, és az ő fátyolát egy halandó sem lebbenti fel soha. - Így volt az megírva Isis templomának homlokán, ki pedig az Eikton-nak, azaz szellemi világosságnak (tehát idő) istene volt.

S ki a dolog iránt közelebbről érdeklődnék, olvassa meg a Sanchution töredékeit, s akkor meg fogja tudni, hogy minden létezőnek szülőoka az ős-éj és a szellemi lehelet. Éj és szél, e kettő nemzette az ős-iszapot.

Iskolásfiuktól ki nem hallott borzadozva beszélni az öreg Homerosról. Igaz, rettenetes ember is lehetett. Poéta, historikus, filozófus, teológus egyszemélyben. Az õ istene is az idõ, mert mindennek ez a kezdete. Õ szülte az õs-elemeket: lég, tûz, víz, föld. S e négy fõ elembõl származott e földön minden.

Ember, állj meg és gondolkozz, mert »ysa por és chomuv vogmuc!« Ne neheztelj tehát az idõre, mely tán éppen most teljesíteni segít korcsolyázó vágyaidat, hanem ha netán én is elraboltam néhány pillanatodat unalmadra, akkor méltó nehezteléssel tégy le és ne olvass tovább!

19. sz., május 7.

A RANG- ÉS CÍMKÓRSÁG

Volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy az Óperenciás-tengeren innen volt egyszer egy csizmadia, nemkülönben egy »lábtyû-mûvész« (suszter), kik egy úriatlan társaldában ékesszóló nyelven vitatták ama országos fontosságú kérdést, ki legyen több, nagyobb úr a csizmadia-e, vagy pedig a suszter?

A csizmadia erõs érvekkel védte magasabb állását, de a suszter sem hagyta magát, denique az utóbbi lett a gyõztes fél azon lesújtó kijelentéssel: »Maga mégiscsak „csizmadia”!«

Hogy ez érdekes párbeszéd, nem pék és mézeskalácsos, kovács és lakatos, asztalos, eszter­gályos, vagy tanító és tanár stb., hanem csizmadia és suszter között keletkezett, ez véletlenség s mit sem változtat a dolgon.

Megmondhatom, pompás mulatság volt ez eszmecserét végighallgatni. Természetes, hogy a szereplõk komikus hatást gyakoroltak reám, de csak addig, míg a függöny legördült.

A jelenet azóta többször megújult emlékezetemben. Elkezdtem gondolkozni, elmélkedni s beláttam, hogy sikerült jellemzése félszeg, visszás, kortól elmaradt társadalmi állapotunknak, képe ósdi kisvárosi életünknek.

Sajnos, de igaz: sallangos-sujtásos nép vagyunk, annyira, hogy emiatt a posztót se látni rajtunk. Arisztokratikus nemzet vagyunk a bojtártól kezdve a hercegig s a kunyhóktól fel a palotáig.

Ahány foglalkozás, annyi cím és rangfokozat. Az állás ad nekünk befolyást, szerez tiszteletet. Enélkül s vagyon nélkül a szakképzettség, érdem, becsület hitvány dolgok, melyekkel bizony nem sokra megy az ember.

Hogy egyenlõ mûveltségû emberek egymást - tekintet nélkül a vagyon- és állásra - egyenlõknek tekintsék, attól még vajmi messze vagyunk!

Ifi úr, nemzetes úr, tekintetes úr, tisztelendõ úr, nagyságos úr! - mily gyönyörûen hangzik ez nemde, magyarom! Mily kár, mily vétek volna az õsi cafrangokat elhagyni s egymást a mívelt nemzetek példája szerint egyszerûen »urazni«!

Midõn Kölcsey az irodalmi pályára lépett, családja õt, mint eltévedt juhot, megsiratta s szánta. - Akkor még szégyen volt írónak lenni.

Mainap már a »skriblerkedés« elismert tisztességes pálya; de van ahelyett még most is akárhány lenézett foglalkozás, különösen az ipar s kereskedelem terén. - Pedig bizony iparos s kereskedõ munkája éppoly hasznos s tiszteletre méltó, mint akár az ügyvédeskedés stb.

Hanem azért az iparos elõttünk mégis csak polgár, s az ügyvéd ellenben tekintetes úr, s jaj annak, aki a diplomával járó címet elfelejtené az úr mellé biggyeszteni, s az orvost, ügyvédet, bírót, papot stb. egyszerûen nevén N. úrnak merné szólítani.

Természetes, hogy az »urak« sem tekintik egymást egyenlõknek, jóllehet õk volnának hivatva arra, hogy a kevésbé mûvelt osztályoknak mintaképül szolgáljanak a demokráciában.

Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy a rangkórság is az úri betegségek közé tartozik. - A nagyobb hatáskörû, vagyonú vagy fizetésû úr többnek képzeli magát a tõle talán csak egy paraszt­hajszálban különbözõ rangú, szegényebb embertársánál. Ha nála alázatos tiszteletét teszi, kegyes leereszkedéssel fogadja, de hogy a látogatást illenék viszonoznia, az nem fér fejébe, ez részérõl a legnagyobb önmegalázás lenne. - Ismerek egy államgimnáziumi igazgatót, ki egy növendékét csupán azért, mert õt nem tekintetes-urazta, nemcsak keményen megdorgálta, de még ráadásul be is csukatta.

Amily lenézéssel tekint az úr az iparosra, éppoly mélyen maga alatt látja az a »parasztot«, mint alsóbbrendû állatfajt, jóllehet ettõl csakis némi mûveltségi külsõ mázban különbözik.

A paraszt azonban büszke arra, ami, s legkevésbé sem hajlandó a mesterembert felsõbb lénynek tekinteni. - Ellenben az iparos önérzet hiányában restelli, szégyenli mesterségét, keveselli - sok szellemi foglalkozású polgártársával együtt - a neki járó címet. - Így lett aztán a suszterbõl »lábtyû-mûvész«, a szabóból »öltöny-készítõ«, az órásból »óra-mûvész«, a kántorból »professzor úr« stb.

Ha így haladunk a demokráciában, megtörténhetik, ami nem lesz nagy csoda, - hogy a termé­szet is öntudatra jut, s mint Heine megjegyzi, egyszer csak arra ébredünk fel, hogy az ásványok növényekké, a növények állatokká, az állatok emberekké, az emberek pedig istenekké váltak.

45. sz., november 6.

HALOTTAK NAPJA

Halottak napja halottak emléke...

Mily ellentét a temetõ csendje a város zajával. Itt az élet eleven lüktetése, mozgás és nyüzsgés mindenütt; tarka tömegek váltakozó kaleidoszkóp foly le szemünk elõtt, mintha az élet vérkeringését látnók. - Amott az örökös, egyforma nyugalom, - a hosszú, méla csend, melyet megzavarni a szellõ is alig mer, mintha attól félne, hogy fölver valakit. A letarolt mezõ fölött, hol sírhalmok képezik a levágott rendeket, háborítlanul végzi zajtalan munkáját a néma enyészet.

Megérkezik az õsz. A természet érkezõ halála elõre küldi hideg leheletét.

És megjön a halottak napja.

Mily csodálatos egy ünnep!

Az élõ ember mintha csak hadat üzenne a télnek, a halálnak. Saját táborában rohanja meg, s kiköltözteti a tavaszt, az életet a temetõbe. Az enyészet néma mezeje tél kezdetén, mintegy varázsütésre virágoskertté változik, s az élõk tízezrei borítják el a halál birodalmát. A város és a temetõ egyszerre szerepet cserélnek, - amaz kihal, ez megelevenül. Amannak minden élete ebbe költözik.

Egy élõ tiltakozássá változik a temetõ, tiltakozássá minden ellen, ami enyészet. A virág és koszorú a sírhantok fölött - a tavasz tiltakozása a tél ellen, s az estefelé minden sír fölött felgyulladó lángok tiltakozása a fénynek a sötétség, a nappalnak az éjszaka ellen.

Mennyi költészet van e tiltakozásban! Azért a tél mégis megjõ, a millió lámpa nem ûzi el az éjszakát, mi pedig mindnyájan meg fogunk térni a csendes emberek közé...

De azért jólesik, ha költészet is, s örömmel engedjük át magunkat az illúziónak, bár tudjuk, hogy csak illúzió.

...A Kerepesi út, melyen keresztül a halottakat szállítják örök nyugalomra, egy végtelen temetõi kísérettõl hullámzik. Tódul a város ki a halottak országába. Idebenn alig marad valaki házõrzõnek. Soha Budapest annyira ki nem ürül, mint halottak napján. Egy elhagyott, csaknem kihalt város képét ölti magára. A város kiment a temetõbe, ott kell azt ma keresni.

A temetõ bejáratánál a rendõrszolgák egész csapatainak kell felügyelni, hogy a tóduló sokaság össze ne nyomjon valakit. Az egyik kapun csak be, a másikon csak ki lehet jutni. Ha a ki- és betörekvõk találkoznának, a legnagyobb szerencsétlenségektõl lehetne tartani.

Benn a temetõ már délután megelevenült. A fõbb utak szélén mézesbábos sátrak, virágos bódék, koszorú-árus telepek állanak, s körültök tódul a tömeg, mintha vásár volna. Az utak, a sírok közei mind tele vannak emberekkel, mintha tábort ütöttek volna. A kápolna környéke hozzáférhetetlen, mintha búcsújáróhely volna. Egy népfölkelés az egész temetõ.

Elhinné az ember vásárnak, tábornak, búcsúnak, fölkelésnek, - ha nem volna valami, ami mindezektõl megkülönbözteti. A csend. Ez a fõváros, mely ide kiköltözött, mely jár, kél, mozog és nem zajong. Valami komoly ünnepélyesség van mindenkinek arcán. Minden ember önmagával és emlékeivel társalog.

Alkonyatkor tündérkertté válik a temetõ. A sírhalmokon lángok gyulladnak fel, mint a halottak élõ emlékei. Ezer meg ezer különbözõ színû tûz támad a sötét sírok között, fátyolozottan világítva meg a hantok környékét. Egy óriási kripta a temetõ, melynek boltozata maga az ég.

A temetõ rengeteg kerítés-fala mentében, ékes, monumentális sírboltok állanak. Kisded kápolnák, melyeknek öblében egy-egy derengõ lámpa ég; márvány és gránit obeliszkek, magasan, egyszerûen, egy-egy megkövült örök emlékezet; magas alapzaton szomorú angyalok, lefelé fordított fáklyákkal kezükben; széles, hosszú kõlapok az alattok fekvõk neveivel.

És a síremlékek egytõl egyig szebbnél szebb koszorúktól pompáznak, egész üvegházak tropikus virágai borulnak a sírkövek köré, melyeken drága görög és etruszk vázákban illatos lángok lobogtatják kék, vörös, zöld világukat. Minden sírhalom kert közepén álló egy-egy templomoltár, mely letérdelni és imádkozni hív.

...Bérruhás szolgák, ragyogó inasok õrködnek a sírok fölött. Akik itt nyugosznak, nagy urak voltak életükben, s a fény és pompa a temetõbe is elkísérte õket.

Akik nem hagytak magok után annyit, hogy hamvaikat utódaik elkülönítsék más gyarló emberek hamvától, azok ott feküsznek a temetõ közepén. De itt is meg van tartva az osztálykülönbség következetesen. Még a mindent egyenlõsítõ halál is nagy arisztokrata.

Drága szobrok, ragyogó sírkövek jelzik az elhunytak nyughelyét, melyet földíszített a kegyelet, vidám virágokkal takarván el, hogy odalenn a sírban szomorú enyészet uralkodik. A sírhalmokon lámpák égnek, melyeknek világán gyászruhás özvegyek, gyermekek, unokák halvány tekintete mereng.

Ez az ország a jómódú polgároké.

Amarra tovább szerény mécsesek vagy magába a sír földébe szúrt vékony viaszgyertyák jelentik, hogy ott is vannak még, akiket túlélt az emlékezet. Az árva leány, lehet, hogy utolsó varrópénzét költötte arra a kis világra, mit édesanyja sírhalmán meggyújtott. Több pompára nem telt, az õszinte fájdalom, a lélek mélyébõl elõtörõ sóhaj, a szív fenekérõl fakadó könny pótolja azt.

E sírokban szegény emberek nyugosznak.

Nem szegények! Van, aki megsirassa, van, aki meggyújtsa sírjukon az emlékezet mécsét!

Van azonban a temetõnek egy része, mely lángtengerben úszó sírkertnek sötét, fekete, puszta, elhagyott szigete ma is. Ott nincs élet, ott a halál az úr, ez az õ kizárólagos birodalma, melyet elvitatni nem enged magától, de elvitatni tõle nem is akar senki. Itt a sír nem kert, nem oltár: sírhalom. Temetõ ez ma is. Nem keresi föl senki a kegyelet adójával. Akik itt feküsznek, ke­gye­lembõl feküsznek itt. Úgy adtak nekik nyugvóhelyet ingyen: ez volt az »utolsó alamizsna«. Kórházból, útszélrõl hozták õket ide s utolsó útjokon nem kísérte el rokon vagy jóbarát. Életük szomorúságát folytatják a halálban is; akkor a társadalom mostohagyermekei voltak, most a halottak közt is számûzöttek. Pedig emberek voltak, éppoly isten képére teremtett emberek, mint azok, akik ama tündöklõ szarkofágokban fekszenek.

Oh, a halál nagy arisztokrata - amíg a sírkõ áll. Ha ez elporladott, nem lesz különbség a kétféle halott között többé. Egyformán feledik el mind a kettõt.

De vannak sírkövek, melyek nem porladnak el soha. Lélek él bennök, lélek, mely halhatatlan. E kövek alatt egy-egy darab történelem van eltemetve, s ami a történeté, az addig él, ameddig maga az emberiség.

Az ily kövek alatt nyugvók nem közönséges halottak. Az elvesztésök feletti fájdalom nem fér bele egy család szûk keretébe: egy nemzeté, az emberiségé az. S azért, bár a látogatók között tán nincs is rokon, tán ismerõs sincsen, - mégis az ily síroknak van a legtöbb látogatója.

Azok ott mindnyájunknak halottai. Egy szál virágot tûzni, egy-egy mécset gyújtani sírjukon mindnyájunknak szabad, - nem! mindnyájunknak kötelesség.

...Az éj haladtával mindinkább tünedezni kezdenek a világító fények és a sötét, bolyongó árnyak. Éjfélkor a temetõ megint oly kihalt, oly elhagyott, oly csendes, mint egy - temetõ.

Másnap csak az elhamvadt szövétnekek s a hervadó virágok mutatják, hogy itt tegnap mi lehetett? Virág, mécses és ember nem akadály, tél, éjszaka, halál ellen, - korlátlan úr megint az enyészet.

47. sz., november 20.

AZ ÍRÓI TULAJDONJOGRÓL

a kormány törvényjavaslatot dolgozott ki, a mint több lapban olvassuk, e javaslatot a több külföldi állammal az írói tulajdonjog védelmére kötött szerzõdéssel együtt fogja elõterjeszteni.

Nem ismerjük sem a javaslatot, sem a szerzõdéseket; de idején levõnek tartjuk, ha ez ügyekrõl vallott nézeteinket már most nyíltan elmondjuk.

Az írói tulajdonjog védelmére szolgáló törvény alkotását már a 40-es években sürgették, létezik errõl munkálata Szemerének, s az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság ismételve felszólalt ez ügyben. Kétségkívül a belföldre nézve szükséges törvényt alkotnunk, s csak helyeselhetjük a kormánynak ebbeli szándéklatát.

Egészen más szempont alá esik azonban az a kérdés, hogy e tárgyban köttessék-e szerzõdés a külfölddel?

Mindenekelõtt arra utalunk, hogy nem minden állam köt ily szerzõdést. A kérdés fontossággal bír a nagy nemzetek (angol, francia, német) között, melyek egymás szellemi produkcióit kicserélik, adnak és vesznek; de egészen más jelentõsége van az ügynek a kis nemzetekre és speciálisan Magyarországra nézve.

Ma nálunk úgy áll a dolog, hogy hírlapok, tudományos testületek (az Akadémiát sem véve ki) s magánkiadók a legtöbb esetben a külföldi mûveket az eredeti kiadójának engedélye nélkül, díjtalanul fordítják magyarra. Ha nem így tennék, egyáltalában le kellene mondaniok a jobb és kelendõbb külföldi mûvek fordításáról.

Tudunk rá esetet, hogy egy német kiadó regényeért 600 tallért, egy hírneves francia író mûveért négyezer frankot követelt, hogy annak magyar fordítására engedélyt adott. Ezek oly árak, amelyeket a magyar kiadó nem adhat meg. A magyarra fordított külföldi mûvekbõl alig kel el rendszerint 5-600 példány; ha valamely mûbõl ezer példány kel el, az már fényes irodalmi üzlet, mely nálunk összesen azon jelentõséggel bír, hogy megtérült a szerény fordítási költség, bejött a nyomdász díja, s a kiadó, nagyon szerény kamatoztatás mellett, visszakapja tõkéjét. De ez is, mondjuk, a legritkább esetek közé tartozik.

Ha Magyarország az írói tulajdonjogra nézve a külfölddel szerzõdik, e tekintetben nem állhat fenn semmi viszonosság. A mi magyar mûveinket (Jókai regényein kívül) nem keresi a külföld; mi ellenben lemondunk arról, hogy a külföldi mûveket magyar nyelvre fordíthassuk, amire nagy szükségünk van.

S kinek elõnyére válnék e szerzõdésünk? Nem az eredeti mûvek írói- vagy kiadóinak; hanem a német kiadók s a német fordítások terjesztõinek. A mi viszonyainkat tekintve bízvást állíthatjuk, hogy az esetben, ha nem is fordítjuk, mert nem fordíthatjuk le a külföldi mûveket magyarra, nem fog elkelni nálunk egy példánnyal se több az angol vagy francia eredetibõl. De igenis lényegesen több fog elkelni a német fordításokból, s Magyarország szerzõdése, magyar írói- és magyar kiadóinak rovására, a németországi kiadóknak válik elõnyére, kik meg fogják szerezni a német fordítási jogot az összes Osztrák-Magyar Monarchiára is, s könnyen megszerezhetik, mert nagy közönséggel rendelkeznek. Kérjük a magyar kormányt, vegye figyelembe e szempontokat. S minthogy azt tapasztaljuk, hogy a magyar kormány mindenhez, amit elõterjeszt, makacsul ragaszkodik, arra is kérjük, hogy az említett javaslatoknak a képviselõházban való elõterjesztése elõtt hallgassa meg ez ügyben az Akadémiát, a Kisfaludy-Társulatot a magyar zsurnalisztika és a kiadói testület véleményét.

Tudjuk mi jól, hogy ma is léteznek ilyféle szerzõdések, különösen Franciaországgal. Az abszolút idõbõl erednek még azok, s léteznek ugyan a papíron, de a gyakorlatban nem alkalmaztatnak. Angliával, tudtunkkal, nincs is ily megállapodás. Ha azonban újabban kötünk szerzõdéseket, ezzel - meg vagyunk gyõzõdve - nagy mérvben megnehezítjük a magyar nyelvû mûvelõdés terjedését, s meglehet, végleg tönkretesszük a ma úgyis csak vegetáló magyar könyvkiadói üzletet.