1877
BUDAPESTI NAPILAP

TÁRCÁK

A FŐVÁROSBÓL

(Nyúl István bemutatja magát. - XIV. Lajos mellénye és a tárcaíró állapota.
- Szemle, tartalom nélkül. - Oszmán pasa macskája.)

Ha az egyszeri udvarias francia hajótörés alkalmával, midőn a tengerbe fulladozék, sem feledkezett meg annyira az illemről, hogy a szintén fulladozó társaságtól e szavakkal el ne búcsúzzék: »a viszontlátásra, uraim és hölgyeim!« - mennyivel kevésbé tehetem én, ki sem hajótörést nem szenvedtem, sem nem fulladozom semmibe, hogy be ne mutassam magam, mielőtt szót kérek e rovatban.

Tehát, uraim és hölgyeim, nevem Nyúl István de Felső-Nyulas, amiből látni méltóztatik, hogy nemesember vagyok s nem fogok elkövetni semmi illetlenséget. Teljes életemben élelmes ember voltam és tapintatos: igazi kifejezése a kornak, mint azt egész élettörténetem igazolja. - Ha kívánják önök, elmondom. Biztosíthatom, hogy csak unalmas, de nem hosszú. Iskoláimat nem végeztem el, mert megyei szolgabírónak szólítottak el a padfaragástól. A nemes vármegye azért fizetett, hogy semmit se csináljak, tehát nem csináltam semmit. Nagyon meg voltak velem elégedve; atyám rájött, hogy nagyra vagyok hivatva, s félbeszakított tanulmányaim folytatása céljából beválasztatott országos képviselőnek. Itt azért fizettek, hogy hallgassak, tehát hallgattam. Nagyon meg voltak velem elégedve. Atyám vérszemet kapott. »Excelsior« kiáltá »ez a fiú még sokra viheti, most tetőzöm be a nevelését, hogy beszerzem hírlapírónak«... Így lettem azzá, s most azért fizetnek, hogy beszéljek, tehát beszélni fogok.

De mirõl beszéljek - kivált ma?

A szegény XIV. Lajos, ha a komornyikja reggeli öltözködéskor többféle mellényt tett öltözõ asztalára, egész estig nem bírt felöltözni azon határozatlanságában, melyiket öltse fel.

Nem is volt ez könnyû feladat. De hátha még egyetlen mellényt sem tett volna õfelsége elé a komornyik, mint ahogy elõttem egyetlen esemény sincsen, amellyel felöltöztessem e tárca-rovatot.

Nem azért nincsen pedig anyagom, mintha semmi sem történt volna e világ színpadán, hanem azért, mert a történtekrõl nekem semmi feljegyezni való sem maradt.

Az események - az örök idõ, e nagy favágó, széthullasztott forgácsai -: közös, gazdátlan préda...

Amelyiken valami politikai erecske húzódik végig: nyomban nyakoncsípi a vezércikkíró; ha a mûvészet és irodalom körébõl való, az esztétikus rohan utána; ha társadalmi kérdés: a bölcsész torkoskodik belé; ha valamely érdekes, pikáns hír: az újdondász melegszik nála; a jámbor tárcaírónak csak az jut, ami senkinek sem kell, ami lemaradt már mindenünnen, amire már mindenki azt mondta: »eh, bagatelle!«

Hiszen, kérem alássan, forog a világ, történni is egyre történik valami, néha sok is, mint pl. a múlt héten, mikor a »boa konstriktor« kéjutazásra rándult ki, s a sejk két párduca az állatkerti igazgatóság egyetlen fatális tekintetétõl vadászmacskára devalválódott. De most, most! Ez a mostoha hét! Országgyûlésünk, törökünk nincs, idõjárásunk olyan tisztességes, hogy sem szidni, sem dicsérni nem lehet, a vendég-mûvészek és mûvésznõk, kikbõl bõven jutott az idén, szétszéledtek a szélrózsa minden irányában, valamirevaló botrány ritka, mint a jó hír, még bécsi rémgyilkosság sem történt. A Mac-Mahon elleni csodálatos merénylet sem vált be igaznak, úgy néz ki az egész világ, mintha egyebet sem tenne, csupán összetett kézzel vigyázná az orosz-török ágyúk dörgését, - ez pedig már nem a mi témánk.

De ha a mienk volna, sem bírnánk vele. Jámbor tárcaíró át nem lábolhat e labirintuson, de különben is e héten odasüllyedt, ahova a tudós: ha szól, sem hallgat rá senki.

Habár tisztába jött is a hét legérdekesebb kérdése: »kié Ardahan?«, a közönség szeme nagyon természetesen nem fordult el a csatatértõl, most is Mekka felé van irányozva.

Hogy lesz? mint lesz? Ezt hallod mindenkitõl, utcán, kávéházban, mindenütt; a gyermekek a fojtogató fehér cárról álmodnak, ha este telegyomorral feküdtek le, a dilettáns politikusok pók gyanánt hálózzák be magukat, bolondnál bolondabb kombinációkkal a jövõre nézve. Valami szomorú elõérzet nyomja a kedélyeket. Még a jó dunavecsei ember is így kombinálta ki: »hogy bizony nehéz idõket élünk; legjobb lenne, ha õfelsége átíratná Magyarországot a felséges feleségére: mi sem bánnánk, õ sem bánná meg, mert akár így fordul, akár úgy, el nem vehetné akkor tõle senki.«

De hát a szegény törökökkel mi történik? Mi lesz a megindult harc vége?

Milyen magyar politikus volna az, aki nem tudná eltalálni? Tudunk mi mindent még elõre is.

Két tõsgyökeres újságfaló rágódik éppen a jövõbe-látáson. Hallgassuk...

- Én csak azt mondom, hogy nem lehet tudni - szól az egyik, feketéjét kihörpintve -. Ne legyek becsületes ember, Mac-Mahon legyek, ha itt tudni lehet valamit.

- Eh, lárifári! Nincs valami könnyebb, édes barátom, mint a török politika. Én már tudom, hova visz. Hallotta ön valaha az Oszmán pasa macskájának történetét?

- Valóban nem emlékszem.

- Kár, nagyon kár. Hát a derék Oszmán pasának, akit rideg kedélyérõl és durvaságáról ismertek országszerte, volt egy kedvenc macskája...

- Nem értem az összefüggést.

- Mindjárt rátérek. Egy délután a pasa díványján heverészett s a kedvenc cica szétterült, drága aranyos kaftánján szundikált. E pillanatban a padisah küldöttje rohan be a terembe, jelentve, hogy Sztambulban lázadás ütött ki, a pasa azonnal kösse fel kardját, s üljön lóra, mert különben...

- A selyemzsinór következik nemde?

- A pasa bátor ember volt, rögtön fel akart ugorni a padisah védelmére, de egy tekintet az édesen alvó állatra egyszerre megfagyasztá a vért ereiben. Sajnálta, nem merte felkölteni, másképp pedig nem mozdulhatott kaftánja miatt. Irtóztató kétségbeesés tükrözõdék arcán s fájdalmasan kiáltott fel: »Oh, Allah, mit tegyek? Segíts rajtam!«

- Oh, a bolond!

- És Allah segített rajta: tekintetét azon tárgyra irányzá, melyre az Abdul-Aziz khánét - egy ollóra. Hirtelen utána nyúlt s egy merész elhatározással lenyírta a fényes kaftán azon szárnyát, melyen a macska terpeszkedett, - s felkötvén kardját az ellenségre rohant. Nos, uram, ezt a kérdést így oldotta meg Oszmán pasa.

- Engedje megjegyeznem, hogy ön nagyon messzirõl veszi a hasonlatokat. Most nem a macska, hanem a medve fekszik a török kaftánján...

- Hja barátom, minden hasonlat sántít.

Én még csak azt teszem hozzák: minden kombináció is.

A FŐVÁROSBÓL

(Elõszó. Az eszmék temetõje. Klobucsek úr haja és a madám. Gyulai Romhányija.
Az ügyvéd és a különbözõ vallásfelekezetek hajdan. A Balázs Sándor szivarjairól.)

Amaz érdemes céh, melybe beléptem, s melynek az öreg Porzó az atyamestere, azon privilé­giumot gyakorolja e betûgyûlölõ hazában, hogy ha szépszerével teszi, összeírhat tücsköt-bogarat anélkül, hogy következetlen vagy bolond embernek tartanák, nyáron a telet rajzolhatja, béke idején a háborút, szerelmi kalandot mesél el, beleüti az orrát a politikába, csirkefogók dolgait örökíti meg az államférfiakéi mellett sat.

Én a múlt heti tárcában, még mint tapasztalatlan ember, arról panaszkodtam Nyúl István név alatt e helyen, mint Nagy Sándor: hogy már énelõlem mindent elhódítanak a többi rovatok vezetõi, nem hagyva semmi megírni valót.

No, iszen nem is kellett egyéb. Nincs nagyobb veszedelem, mint Magyarországon elárulni valaki­nek, hogy nincsenek eszméi, itt, hol minden ember azonmódon beleszületik minden tudományba: csövestõl hullott rám az isten áldása egész héten az ország minden részébõl érkezõ levelekben.

A szerkesztõnk asztalának ballába mellett terül el egy csendes szomorú temetõ... Hiába keresnéd e temetõt, nyájas olvasó, Budapest, térképén, olyan szerény helyet foglal az csak el, mint egy kalapdoboz. Mint ahogy kalap-doboz is volt valaha; csak mióta az »átkos« közösügy annyira elszegényített, hogy a taligát is ekvipázsnak híjjuk, lett papírkosár, illetve temetkezõ hely.

Még azt mondja Musset Alfréd, hogy: »az eszmék nem halnak meg«; semmi sem könnyebben, mint õk! Ha a kéziratot idedobja a szerkesztõ, sohasem látja az meg többé a feltámadás napját, meg van az halva örökre.

Csakis a tárcaírónak van még meg az a szellemidézõ hatalma, hogy innen is életre hívhatja, neki minden szabad. Nyúljunk belé tehát a közös sírgödörbe, s támasszuk fel ama levelek egy részét, melyeket a múlt heti tárca következtében kaptam.

Íme, itt az egyik, piros a pecsétje, finom a hajtása, ha véletlenül nem gyûszûvel volna is lepecsételve, könnyû kitalálni, hogy gyöngéd nõi kéz írta.

Oh, kedves Nyúl úr!

Az isten is megáldja kegyedet, ha arról ír tárcát a jövõ héten, hogy a »madámnak«, tudja itt az intézetben van egy Klobucsek nevû udvarlója, egy koromfekete-hajú és bajszú úriember. Hát a múltkor kivitt bennünket a madám majálisra a Svábhegyre: Klobucsek úr persze velünk jött szinte. Egyszer csak megeredt a nagy záporesõ, ránéztünk Klobucsekre, s uramfia! egy galambõsz bajszú és hajú nagyapó állott elõttünk. Ilyenné mosta az esõ.

Tessék, kérem, jól kifigurázni a Klobucseket, mert a madámra nagyon haragszom.

Vilma.

U. i. Fû, fa sírna, ha tudná sorsomat. Talán ez lenne a tárcának legjobb címe: »Az esõ csodás hatása.«

U. i. Klobucsek úr festi magát, - de a madám is.

No lám, mekkora káröröm, irigység és pikantéria már a serdülõ leányokban. Habozol, mosolyognod vagy inkább bosszankodnod kell-e rajta, s egy másik levélhez nyúlsz, melynek kusza vonásai azonnal elárulják a merész röptû szellemet.

Tisztelt Ön!

Ön Nyúl? Ez csak álnév. Lucus a non lucendo. Ön nem nyúl, ön tigris, és szét fogja marcangolni azon kártékony egyéniségeket, kik a magyar irodalom mélán suttogó ligetében csicsergõ fülmiléket szentségtelen krákogással elriasztják. Ha nincs eszméje, adok. Írjon ön egy tárcát, de mirõl? Mindjárt megmondom. Olvasta ön az »Egy az Isten«-t, Jókai elhibázott regényét? (Ha én... én dolgozhattam volna fel e szép tárgyat, uram!) Nos, ha olvasta, ön tudhatja, hogy a második résznek a következõ általános címe van: »Egy történet, melynek soha sincs vége.« Nos, mit gondol ön, mi ez? Hahaha! Ez egy pompás célzás, barátom, a Gyulai Pál »Romhányi«-jára.

Mit célzás! ez egy torpedó, uram, ha ön jól kidolgozta.

Az öné

Bájosvölgyi író

Szinte jól esik a következõ lapidáris, öreg táblabírói betûkkel írt levélbe pillantani, melynek tetejére a recés-kutymándi postabélyeg van nyomva. Nos, lássuk, mi baj van hát Recés-Kutymándon?

Édes Uram Ötsém!

Minekutána a gaz Fiskalisom azon violentiát követte el rajtam, hogy a perköltségekért, fényes nappal, összes háznépem jelenlétében megexequált, s mivel maga azt írja, hogy nem tud mirõl írni, dehonestálja le ezt az embert. Hej, a régi idõk, édes Uram Ötsém, a régi Idõk!... Beh másképpen is volt valaha! A katholikus kliens azzal fizette a prókátorát, ha az ügyét megnyerte, hogy meghítta egy kis barátságos ebédre, a lutheránus ember pedig a következõ szavakkal rótta le a perköltséget: »Köszönöm, barátom uram, legyünk per tu«; míg ellenben a kálvinista kliens bajszát pödörgetve csak ennyit mondott neki: »aztán, ha valami akar lenni a restoráción, öcsém, csak nekem szóljon«. Datum etc.

Urabátyja

Kutyini Péter de eadem.

Félek, hogy már eddig is kifárasztottam tisztelt olvasóim figyelmét papírkosarunk tartalmával, s ha megengedik, visszalököm újra öröknyugalma helyére ama hosszú quodlibetet, mely lehet tanulságos, de mulatságos aligha.

Még csak egy levelet kell felmutatnom, melyet éppen e percben hoztak az X-i püspöktõl, annál is inkább, mert nyugtáznom szükséges nyilvánosan a melléje csatolt ötkrajcáros szivart.

Uram!

Ma reggel olvasom a Petõfi-Társaság Lapjában (melyet a kasznáromtól kértem el kölcsön) a Balázs Sándor tárcáját, s abban ama lelkes felhívást, hogy minden honpolgár évenkint egy öt krajcáros szivar erejéig pártolja az irodalmat. A lelkes hang, melyen e tárca írva van, annyira meghatott, hogy a közvetlen benyomás hatása alatt azonnal küldöm e célra az idemellékelt szivart. A végét, ha levágatik, a bazilika felépítési költségeinek öregbítésére méltóztassék fordítani.

Üdvözlõ honfitársa:

X püspök.

Szívesen megtesszük õméltósága kívánságát, holnap közölni fogjuk a Balázs tárcáját, de nem hisszük, hogy több olyan fogékony kebelre találna, mint a püspök úré.

Egyébiránt a szivarról annyit, hogy nem adtuk át; fájdalom, tévedésbõl rágyújtottunk, pedig kár érte, hadd került volna ritkaságnak a múzeumba; annyival is nagyobb kár, mert az eltulajdonításból úgysem lett semmi hasznunk, nem szelelt.

GRÓF ZICHY GÉZA KÖLTEMÉNYEIRŐL

A »Petõfi-társaság«, mely csak egy félév óta áll még fenn: azóta is bebizonyította, hogy nem csak bátran megállhat a Kisfaludy-társaság mellett, hanem ezt munkaképességben s egyáltalán produktív szempontból tekintve meg is elõzi. A »Petõfi-társaság Lapja« Szana Tamás gondos szerkesztése alatt eddig is nemcsak kivívta magának a legelõkelõbb helyek egyikét a szépirodalmi sajtóban, hanem mint az egyedüli folyóirat, mely kizárólag eredeti termékeket közöl, nagy befolyással van azon lehangoltság és irodalmi pangás megszüntetésére, mely a legközelebbi idõkben a tehetségesebb írók tollát is lekötve tartotta. Kiadó nem akad; a politikai sajtó tárcái olcsó külföldi regényekkel töltetnek be; csak az egyetlen »Hon« engedi meg magának azon fényûzést, hogy eredeti regényt közöl.⁹ Az is talán csak azért, mert a saját konyhájáról telik.

Ilyen körülmények között valóságos hézagpótló e lap s bizony szomorúan jellemzi a magyar közönséget, hogy csak ötszáz elõfizetõje van, s a társulatnak, mely azt fenntartja, áldoznia kell.

De a kitûnõen szerkesztett lap és a gyakori felolvasási ülések, melyek az aluszékony irodalmi életbe új pezsgést öntöttek, még nem minden, amit a rövid idõ alatt alakult társulat mûködésérõl mondhatunk.

Ma küldte szét kiválóan érdekesnek ígérkezõ kiadványaiból a megjelent két elsõ kötetet, mely gróf Zichy Géza költeményeit foglalja magában. Addig is, míg az illetõ rovatban tüzetesebb méltatás alá veszi azokat más, nálamnál szakavatottabb toll, néhány szóval kívánom Zichy költészetét jellemezni.

Elegancia, csín és mély érzés vonul át e költeményeken, melynek többnyire epigrammai élük van. Mai poétáink nagyon értik azt a mesterséget: nyolc versszakot megereszteni anélkül, hogy valamit mondjanak, csengõ rímek és pengõ szavak s a háttérben titokzatos homály... Ez a vers. Zichy sohasem fog tollat, ha nincs eszméje. S ez eszmék sokszor gyönyörûek. Igaz, hogy nem mindig dolgozza ki szépen az alapgondolatját, de üde költészetet és eredeti felfogást mindenütt találunk nála.

Legsikerültebbek apró költeményei. Egy-egy kép, melyet nem ritkán mûvészi világításban helyez elénk: ilyen az »Október 6-ikán« címû költemény, mely Damjanich özvegyét juttatja eszünkbe.

Szegény özvegy, mit hímezel? -
Tizenhárom halálfejet,
Tizenhárom halálfej közt
Ezt az istenáldott egyet!

Fehér gyönggyel, ezüst szállal
Hímezem a koponyáját:
Beh nyilallja minden öltés
Ezt a beteg szívem táját.

Tizenkettőt elvégeztem,
Imitt rendre fehéredik;
De nem akar elkészülni
Ez az egyik, ez az egyik!

Éjjel-nappal dolgozgatok.
Kín az ujjnak, kín a szemnek.
Honleányok, ilyen munkát
Ne adjon az isten nektek!

Hangulatteljes a »Deák Ferenc halálára« írt versecske is, mely többet fejez ki a Szász Károly végtelen ódájánál.

Nemzetének édesatyja,
Királyának híve:
Lelke volt a méltósága,
Neve volt a címe.

Néma gyásszal áll a nemzet
Oldalán a sírnak,
Európa föl-fölsóhajt,
S fejedelmek sírnak.

Még e kettőnél is szebb, poetikusabb a következő »Egy asszony halt meg...« című nyolcsoros költemény:

»Egy asszony halt meg itt ez éjjel«,
Szól a közömbös idegen,
»Jó asszony volt« - szól a rokonság,
»Hja, nincs maradás ide lenn!«

A pap azt mondja: »Hívő lélek«
Az orvos: »Egy nagy betegem«;
A férj a koporsóra roskad
S csak azt rebegi: »Mindenem!«

Egyelőre elégnek találjuk e pár kiválóan szép verssel mutatni be részint a Petőfi-társaság első kiadását, részint a Zichy köteteit. Mind a kettő olyan esemény, hogy érdemes volt róla külön is megemlékezni.

Zichy Géza bár sokkal öregebb már, mint a Petőfi-társaság, mégis majdnem olyan fiatal. Mind a kettőtől sokat várhat még az irodalom és nemzet.

A FŐVÁROSBÓL

Az »utcán«

Ha a kövezet beszélni tudna...

Ha megszólalnának a hideg kövek és elmondanák: akik ma minket megtapostak, mint éreztek, mint gondoltak... mi volt a szívök titkos hártyájára írva? Mi cél vezette lépteiket?... Ha ezt elbeszélhetnék a hideg kövek!

Millió regénynek egy-egy parányi csücske; millió homályos gondolatnak odavetett árnyéka. Futó nyomok, melyek nem látszanak meg sehol, de melyek odavezetnek ahhoz a nagy világhoz, melynek szív a neve.

Mindig szerettem az utcát. A sürgő-forgó emberraj elszórakoztat és gondolatokat kölcsönöz.

Sietve suhan be két alak a virágkereskedésbe, egyik jobbról jött, a másik balról. Sohasem látták egymást. Most egy helyre viszi őket a cél. Virágot rendel mind a kettő. Vajon egy célra-e? Az egyik jegyesének nevenapjára készíttet csokrot, a másik tán neje koporsójára koszorút...

És hossza-vége nincsen az ellentétek játékának...

Ott két vastag falusi talp lépked komoly méltósággal, gazdájuk képviselő, és alkalmasint egy beadandó interpelláció lóbálódzik fejében.

Amott csinos nőcske hosszú uszálya söpri suhogva az aszfaltot, szemei mohó vággyal tapadnak a kirakatokra, míg egy másik lehető sietséggel semmire sem figyelve suhan át a járókelők közt - alkalmasint édes szerelmi találkozóra.

És így tovább, tovább... Az utca sohasem fogy ki az új, változatos képekből, melyek hű tükre az egész társadalomnak.

Ha egy bolondos tudós a keményítő-fogyasztás mekkoraságáról vélt következtetni a nemzetek társadalmi míveltségére, mennyivel különb tükre ennek az utca.

Szalonban, társaságokban hiába kívánsz megösmerkedni az emberekkel - ott, mint egy közös tartóra fűzött nagy kulcs-csomag, szépen összecsörögnek, holott otthon mindenik más-más zárba tartozik: igyekeznek egymáshoz alkalmazkodni és simulni. Az utcán azonban mindenki otthon érzi magát, a saját igazi jellegét veszi föl.

De nemcsak az embereket lehet tanulmányozni az utcán, hanem a kort, nemzetiséget, erkölcsöket és számtalan ezzel összefüggő dolgot.

Aki például hajnalban megy végig Budapest utcáin, egy csodálatos szimptomát vesz észre, hogy t.i. mindenünnen tót beszéd hangzik feléje. Megdöbbenve dörzsöli meg szemeit, nem Besztercebányán vagy Nagy-Rőcén van-e? Nem, nem! itt vagy, jámbor utazó, Budapesten, ne ijedj meg, a szláv beszéd csak azért túlnyomó, mert a tótoknak természete és foglalkozása is úgy kívánja, hogy ők legyenek az elsők ébren. Ne nézd le őket hitvány nyelvök miatt, hiszen nagy az ő érdemök e hazában: az ország ékes büszkeségét, a szép ifjú Pestet ők építették, mint egy szláv tudós kisüti, anélkül hogy oda tenné - úgy mint napszámosok.

A napszámosok a széles kalapú tót atyafiak, akik éppen nem valami veszedelmes emberek s annyira mentek mindennemű nemzetiségi álmodozásoktól, hogy talán vágyaik sincsenek, vagy ha vannak sem terjednek tovább a borovicska árának leszállításánál. Virradóra ellepik a pálinkás boltok környékét, epedve várva, míg kinyitják. Aztán munkájukhoz, az épülő házakhoz szélednek s nyomtalanul elvesznek az ébredező főváros zajában.

Hanem a magyar fõváros még most nincs sehol.

Német szót hallasz mindenütt, mintha Bécs vagy Berlin utcáin járnál, kivált amikor a tanuló ifjúság nincs itt. A munkás, szorgalmas kereskedõi elem sürög-forog az utcákon lázas gyorsa­sággal, ami az ilyenkor még alvó vagy a bürók csendes odúiba temetkezett, lassú tempójú magyar faj elõtt valóságos nyaralásnak látszik.

De mikor azután az éj fekete szárnya borul a fõvárosra s kigyúlnak a miriád tündérszemek, a gáz-csillagok, egyszerre megváltozik minden, magyarrá lesz a fõváros s az is marad egész reggelig.

A kocsmák tivornyáiból zengzetes magyar szavak töredékeit hozza füledbe az éji szellõ, az ablakokon kikandikáló csábító szirének édes anyai nyelveden mondják: »jöjjön be, pici!«, az utcákon ácsorgó drabant magyarul gorombáskodik az éjszakázó közönséggel, a részeg emberek magyar dalokat kurjongatnak széles jókedvükben, egyszóval a fõvárosnak olyan magyar az arca éjjel, mint a jó kívánat. Amibõl az a tanulság, hogy a magyar elemnek sem ártana annyit dolgozni, mint az idegennek, és kevesebbet éjszakázni, mulatni, mert innen van aztán annak a nagy panasznak a forrása, mely aggodalommal tölt el sokakat, hogy t.i. a magyar elem satnyul és szegényedik.

Én legalább az elsõt nem hiszem, de annyi áll, hogy mindig elszomorodik a szívem, ha a tivornya-tanyákról és pálinkabarlangokból magyar szó hallik ki.

DON PEDRŐ MINT ÖSSZEGYŰJTÖTT POÉTA

(Bírálat-féle)

Többet ér egy morzsányi mosoly, mint két liter könny.

A búbánatos szerelem dalnoka, Endrõdy Sándor után hogy Zichy Gézát ne is említsük, nem jöhetett volna okosabb dolog versben, mint Bartók Lajos (Don Pedrõ) versfüzete.

Nagy hegynek mondják a Parnassust; én ugyan nem jártam rajta, sem semmiféle mappán nem láttam, hacsak még ezután nem adja ki az »Ellenõr«, épp azért nem szándékozom arról szólani, hogy Bartók Lajos mennyire kapaszkodott fel ez új füzete következtében arra a bizonyos nagy hegyre, ahova annyi poéta, hivatott és hivatatlan, iparkodik. Bartók Lajos múló dolgokat énekelt meg. A napi élet heves érlüktetései az õ költészete. De ezeket azután jól megírja, egészen a publikum szájaíze szerint. A bécsiek ízléstelen politikai verselményei helyett e genret is bizonyos magasabb költészettel kezeli, úgyhogy az legtöbbször, azonkívül, hogy egyszerûen csak futó mosolyt fakasszon, igazi nemesítõ szellemi élvet nyújt.

A Weiszmann testvérek kiadásában ízletes kiállításban megjelent kötetbe csakis ily kevésbé efemer becsû költeményt vett fel Bartók; vagy legalább ilyeneket kellett volna fölvennie, mert néhol nemigen tartott e tekintetben szigorú önbírálatot, mindamellett meg kell adnunk, hogy Don Pedrõ, ha humor dolgában messze maradt is Kakas Mártontól és a jó Kipfelhausertõl, azt forma-, csín-, érzés-, közvetlenség-, melegség- és erõteljességben pótolta ki.

A gyûjteménynek egyik legszebb darabja a »Józsefvárosi temetõben« címû, mely Petõfi szüleinek elhagyatott sírjáról szól:

Hol éktelen futóhomok
Vágtat vihar-szárnyon vadul,
Madár is ritkán kóborog,
Fűszál is elvétve fakul,
Hol aranysárga színre éget
A déli hév nap nagy vidéket:
Pihen, örök mély álmot alva,
A legédesb szülőknek hamva.

Költő szülőjié e domb,
Őket rejti e sírhalom,
Melyet fölhantol, meg lebont
Gondtalan kezű fuvalom.
S nem koszorúk, nem ciprus lombja
Vet enyhe árnyat a halomra;
Vet sírkövük csak, nyári hőben,
Az elhagyatott temetőben.

És tél szakán, ha jég a föld,
Meleg könny nem engeszteli;
S lángnyelvet rajta mécs sem ölt,
Midőn más sír fénnyel teli.
Csak hulló csillagok ha égnek,
Mint kegyelet-gyújtott szövétnek,
S futnak le itt; tán sugarokban
A költő lelke, mely kilobban.

Ő is, a fiú, rég halott.
S nem telt be, mit dala óhajt:
»Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.« -

Méltón dicsőség templomára,
Csupán virágot kért porára.
Virágot rá hogy ültetnének!...
Sírját se lelni a költőnek!

Oh, nők, leányok! Akikért
Nemesbül szív nem lángola, -
Kiket dal szebben nem dicsért,
S lant meg nem énekelt soha:
Mind a koszorút és virágot,
Könnyet, mit hantján áldoznátok:
Tegyétek a szülők sírjára,
S a fiúnak édesb lesz álma.

A politikai tartalmúakból álljon itt a hangulatteljes »Szuronycsata«:

Jelt adott a Ceasar... a kürt megfúvandó!
Kezdik a circensest... nyílik a sorompó.
Jobbkézt a vad lép fel, mely éhségtül bátor,
Balról borhevített elszánt gladiátor.
Kurta kard, fehér fog csattog megdühödve,
Egy véres gomollyá keverednek öszve...
A bestia győzött!... nyalja véres ajkát.
Plaudite! elűzé a Caesar unalmát!...

Nos nem így vagyon ma? - Caesarnak nincs álma,
Felséges unalom a korona társa;
Lehangoltan sínyli a roncsolt idegzet,
Tivornyáknál jobban, a sok államterhet!
Mulattatni lépj föl népe és vitézi!
Hadjáték lesz! biztos pontrul ő is nézi!
Közreműködőnek kész a bajvívásra
Népével galántul, egy fejedelmi társa.

Ez aztán a játék! Pompázik a színpad,
Piros gyümölcsű fát, sárga kalászt ringat.
Mint barna seregély, prédálnivalóért:
Lepi el golyó-raj a szép bajvívó-tért.
Mit fegyvertűz, s ezer gépe a pokolnak,
Melyek szétpattanva szerteszét tagolnak!
Nem különös látvány! Érdekét nem vonja;
A java csak most jön, most mennek szuronyra.

Villog a puskáknak kiöltött fulánkja;
Mint száznyelvű kígyó, sziszegnek egymásra.
S ahol találkoznak, a csatavonalon,
Rémítő sikoly kél, hallani borzalom!
A golyó hibázhat: a szurony nem téved,
A rosszul támadót átdöfi, ki védett;
Oh! Nem kutatja a lelket; ölni átall! -
Csak a gyomorba tör, - s kirántja magával.

És jeléül, hogy itt folyt a szuronycsata,
Patak folyik hosszan, mely vérrel árada;
Benne mint formátlan összegázolt féreg,
Vonaglanak együtt elhullott vitézek.
Százezerszer halnak egy percben, - de mind él,
Fintorult arcokat láttat a rút szintér.
Oh! Ha a haldokló korty vizet önthetne
A naptól égetett, kiontott belekbe!

Még mikor fátylával az éj eltakarja
A szörny valót: hangzik a haldoklók jajja.
Bajtárs lesz az ellen e kínban és bűzben,
És ledöfik egymást irgalmas szívűen! -
S udvari haruspex a kidőlt belekből
Caesarnak isteni nagyságot jövendől.
S a két Caesar békét iszik a harctéren,
Kezet fog, s egymást így szólítja: „Testvérem.”

A humoros jellegűekből legsikerültebb a beköszöntő prológ, mely »Poétai rugaszkodás« címet visel, s melynek egy részét mint Bartók élénk szellemét és találó elméncségét leginkább jellemzőt közöljük:

Tovább nem állom én se! Vagy potyára
Tanultam ki négy deákiskolát,
(Olyikat kétszer is!) hogy ne ismérjen
Összegyüjtött költőnek a világ?!
Itt egy kéz, ott egy láb, - ekép heverjen
Elszórva újságok rongyán sok versem?
S melyek száma már ötvenre mene:
Szerves egésszé ne kögitsem-e?!

De bizony csak jól tette, hogy szerves egésszé csinálta össze. Aki már kétszer csinált magából bolondot ( ő volt t.i. előbb a »Bolond Miska«, később a »Bolond Istók« szerkesztője), annak már az a bolondság is megjárja, hogy a verseit adja ki ebben a háborús időben ennek a prózai világnak. Az izmos kötet ára egyébiránt 1 frt. Testvérek közt is megéri.

ARRÓL A BIZONYOS NAGY ORRÓL

(A Szikszay vén fája alul)

Nehogy Huszár Imre megorroljon, előre is kijelentem, hogy a másik históriai nevezetességű orról van szó, és nem az övéről. Ez a nagy orr belejátszik Magyarország legújabbkori történelmének majd minden fejezetébe, évtizedek óta népesíti az élclapokat. Ez a nagy orr szegte meg a párbajszabályokat, a gazdája s Jókai közti pisztoly-duellum alkalmával, mert tizenhárom lépésnyire állott Jókaitól, holott tizenötre volt szabva a lőtávolság; ez a nagy orr ijesztette meg Tahir beyt Bécsben. Azt hitte t.i. a derék bey, hogy maga Mátyás király támadt fel az ő nagy orrával és személyesen jő átvenni a korvinákat, és végül hogy sok egyebet ne említsünk, ez az orr szimatolta meg legelőbb az oroszok által kegyetlenül kiontott párolgó vért Bulgáriában. A nagy orrt (tán Huszár Imre sem tudná megmondani: miért) szeretik az asszonyok, és irigylik a férfiak. Egy szellemes nő (a kis Toldi Feri ismeretségi köréből) azon elméletet állította fel, hogy a férfiorr valóságos mérföldmutató. Vajon mit értett alatta?

No de ne ártsuk magunkat az asszonyok tudományos észleleteibe - s térjünk át a históriai nevezetességű orr gazdájára. Kit tán azért bántunk, élcelünk, mint a vásott gyerekek, mert szeretjük.

Olyan ő, mint a vén kályha: meguntuk, de meg is szoktuk egyszersmind, ha füstölög is néha. És ha ez kellemetlen is, be kell ösmernünk azt is, hogy némelykor még fölmelegít. Egyszóval jó az öreg a háznál!

Azonban akármilyen jó is az öreg, van egy kiállhatatlan rossz tulajdonsága, hogy akármit csinálunk mi, nincs vele megelégedve; aminthogy mi is, bármit csináljon, elégedetlenek vagyunk viszont ővele s szidjuk, mint a bokrot. Hogy Tahir bey nem jött Budapestre, neki köszönhetjük, hogy Andrássy nem megy a muszka ellen, az is az ő ármánya, még az elemi csapásoknak is, minő például a Hermann Ottó vezércikkei, ő a kútforrása. Már azt a divat hozza úgy magával, hogy amit ő tesz, az mind rosszul legyen téve, és mégis... tudja az isten, minden dolgunkat leginkább reá szeretjük bízni.

Különben az öreg edzett ember és semmibe sem veszi a rászórt gúnynyilakat; sőt ha jó kedve van, még ő is odaáll észjárásával a közönség közé és önmagát élceli. Így keresztelte el magát »megvénült csataló«-nak a lovardában tartott beszédében.

Kapott is rajta a sok istentelen újságíró azonnal: én magam megírtam apróságnak prózában, az »Üstökös« kiadta fotográfiában, Ábrányi Emil pedig mindjárt azon este, a vacsoránál verset rögtönzött.

A Szikszay vén fája alatt született vers kéziratát azon utasítással dobta oda nekem, hogy, ha akarom, tartsam meg, de napvilágot ne lásson.

Minthogy azonban én sem »szerkesztői papírkosár« nem vagyok, sem verseket nem gyűjtök, azon gondolkoztam, mit tegyek vele?...

Takarékpénztárba adnám, de oda be nem veszik, a feleségem névnapjára küldeném Mohorára, de e célra nehéz átidomítani, magának a vén csatalónak juttatnám kezeihez, ha nem lenne nagy sottise, egyszerűen eldobnám, ha ismét attól nem kellene tartanom, hogy jöhetnek idők, amikor emiatt rám förmedhetne az irodalomtörténet, ekképpen szólva: hova sikkasztottad el a »vén csatalovat«?

Nem volna semmi mentségem: egyetlen makkot, egyetlen kukkot sem mondhatnék.

Úgy gondolom tehát, hogy kiadom a verset, amint következik:

Vén csataló vagy...; de olyan, ki még
  Egy harcocskát se látott,
Csak egyszer intett pompás alkalom,
  De ott hagytad Svechátot.
Vén csataló vagy...! futni tudsz nagyon,
  Igen! Ki a csatából!
Csak akkor vonz, ha abrakot kínál
  Az ellenséges tábor.
Vén csataló...! de csak nyerítni tudsz,
  Rémítsz balek csikókat, -
Ha sejtenék, hogy téged, ős gebe,
  Akárki hámba foghat!
Vén csataló vagy? Ej! Cirkuszba menj,
  Ne dörgő csatatérre!
Bohóc-italra jobban szomjazol,
  Mint bátran ontott vérre.¹⁰
Vén csataló? Csak az a kár, hogy viselsz
  Tűrsz mindenféle nyerget...!
Még meglehet, hogy rád kap a kozák,
  S veled - bennünket kerget!
Vén csataló? Hej! Féltelek nagyon!
  Ha újra kürt riadna:
A fölviharzó régi szenvedély
  Tán - Londonig ragadna.
»Vén csataló« vagy! Jó, - fogadjuk el!
  A büszke cím nem dőre;
Csak a »csatát«, melyhez közöd sohasem volt,
  Azt hagyjuk ki belőle.

Goromba dolog biz ez, akárki mit mondjon. De hát a szépen versbe szedett gorombaságoknak, kivált ha Ábrányi Emil követi el, megvan azon kiváltságuk, hogy »szalonképesek«. Aztán az is menti Ábrányi Emilt, hogy mondott már ő ennél nagyobb gorombaságokat - érzékenyebb embereknek is. Ha hibás valaki, az egyedül én lehetek - amiért kiadtam a versét, melyről meg volt hagyva, hogy napvilágot ne lásson.

No, de ki vehetne ilyen kívánságot - komolyan?

A NÉPSZÍNHÁZBAN

(Ifj. Ábrányi Kornél: A kis gróf szerelme)

A Népszínházban ma Ábrányi Kornél a »Kis gróf szerelme« címû 3 felvonásos népszínmûve került színre félig telt ház elõtt. A darab meséje a régi ismerõs mese. Julcsába beleszeret a fiatal földesúr, Gábor gróf, s hogy kettesével érje a veszedelem, ezenfelül van valami Hamis Kata nevû hajadon, aki az öreg Csicsának igyekszik megkeríteni, nem látható és nem hallható intrikák által a leány kezét. A lány, bajos volna meghatározni, miféle lélektani alapon, csakugyan hozzámegy Csicsához, alkalmasint azért, hogy elénekeltethesse Bandival (Tamássy) ablaka alatt a »Csicsáéknál ég a világ« címû népszerû dalt, mely hatott is. Julcsa azonban Bandit szereti, de jóllehet a vén Csicsa, amint illik, meghal a második felvonás végén afeletti mérgében, hogy a kis grófot neje szobájában a sifonérban találta, mindamellett nem egyesülhet Bandival, mert ez csak a harmadik felvonás végén történhetvén meg, addig a Bandi hallani sem akar Julcsáról, mivel azt hiszi, hogy a gróffal viszonya van, s õ maga rejtette el a sifonérba. A harmadik felvonás végén azután Samu bácsi születésnapján kitudódik a Julcsa ártatlansága, s egymáséi lesznek. Ennyit a mesébõl. Az alakok egytõl egyig hús- és vérnélküliek. A cselekvény kusza s majd mindenütt nélkülözi a lélektani indokolást. Mi késztette Julcsát férjhez menni Csicsához, s viszont hogy mondhat le róla oly könnyedén Gábor gróf, ki különben is (dacára, hogy a színmû hõse) gyarló alak? Legtöbbet érne még valamennyi közt Tihamér diák (Solymossy), ha a szerzõ csodálatos módon el nem tüntetné a darab közepén. A nyelvezet elég csinos, de gyakran kizökken a népies kerékvágásból. Új fordulatokat, magvas gondolatokat s a népies élet ama báját, melyet költõileg visszatükrözni hivatása a népszínmû-írónak, hiába keresnõk a kis grófban, a reminiszcenciák terméke ez minden ízében. A népszínmû-irodalom nem nyert vele semmit, a népszínházi játékrend is csak keveset. A szereplõk szépen játszottak, különösen Szabó Karolát kell kiemelnünk, és kis szerepe dacára Solymossyt, hogy Tamássyról ne is szóljunk, ki néhányszor tapsra is ragadta a közönséget dalaival. Szerzõt az elsõ felvonás végén hítták.

ODRY LEHEL ÚRNAK

[Szerkesztõi jegyzet]

Kedves barátom! Különös szatirikus hajlam tõled ennek a sok elkeseredett szívû színmûírónak a sebét fölszaggatni, most, a sebesültek iránti közrészvét divatjában. Nem is hagyhattuk azt meg egész eredeti alakjában, mert rettenetes villongás támadhatott volna belõle; márpedig elég egyszerre vérontásnak - a bulgáriai is.

Tisztelõ barátod: Mikszáth Kálmán.

THIERS A RAVATALON

Az egész világnak halottja van. Thiers fekszik a ravatalon. A lobogó gyertyák, melyeknek fénye bevilágítja elsárgult arcát, ez egyszer arra vetnek fényt, ki maga volt a legtündöklőbb szövétnek.

A nap csak a föld egy részének világít egyszerre, Thiers az egész földkerekségnek világított.

...Ezerek elestét hozza a hír szárnya... mindennap ismétli... Haldoklók nyögése a szellőbe olvad s viharrá dagasztja, mely a párolgó vért a csaták teréről a lég miriád atomjai közé osztja. Az emberek hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy egyre ritkulnak; s mégis megdöbbentő az a leverő hír, hogy az az egy meghalt.

Mintha a tenger habjai nyílnának meg és elnyelnének egy nagy darabot a szárazföldből; mintha egy világrész süllyedt volna el: kisebb lett a föld, üresebb a nagy mindenség.

A Notre-Dame templom tornyán szomorúan, tompán kong a harang... még távol, messze Budapesten is ott leng a fekete zászló az Akadémia homlokzatán... és még messzebb, - hol a képzelet akarja, hol emberek laknak, hol gondolkoznak, éreznek, mindenki tudja, hogy »Thiers a ravatalon fekszik«, s mindenki elmondhatja: »halottam van«.

Öreg volt. A múlt század adta ajándékba ennek. Nagy örökség: - mint aminő nagy örökséget ő hagyott a jövendő századoknak.

*

Ő egészen a történelemé. Egy korszak ő, melyet nem lehet kitörülni, melyről sok mindent fognak írni nagyon soká, nagyon sokan.

És e sok közül is nem akad egy sem, aki azzal a vakmerő gondolattal fogjon tollat, hogy Thiers történetét megírja. Thiersről csak írni lehet, de az ő működését leírni, azt, amit ő egy élet alatt végzett, arra kevés egy élet.

Én ezúttal ez igénytelen helyen csak két apró vonást akarok felhozni életéből, mely jó szívét és igénytelen egyszerűségét jellemzi.

A marseillei lakatos fiának, midőn még egyszerű ügyvéd volt Aix-ben, volt egy Billien nevű fiatal segédje, ki igen szűk jövedelemmel rendelkezett.

Billien úr, mint a történetéből kiviláglik, éppen olyan apró emberke lehetett, mint principálisa. Egy téli estén fényes bálra készültek Aix-ben, melyen a fiatal Thiersnek mint rendezőnek kellett volna részt vennie. Mint minden fiatal ember, tele reménnyel s fényes ábrándokkal készült a bálra s alig várta az estét, midőn napi ügyeit elvégezve öltözködéséhez hozzáfogjon.

Ment is a dolog egész a frakk-felhúzásig: itt azonban szükségképp meg kellett akadnia azon nyomatékos oknál fogva, mert a felhúzandó frakk nem volt sehol: csak hűlt helye a szekrényben.

Thiers méregbe jő, nagy lármát csap s éppen leszaladni készül a lépcsőn, hogy a takarító házmesternőt kérdőre vonja, midőn Billient látja meg, ki a saját tulajdon frakkjában feszít lefelé...

- Hollá, Billien! Ezer ördög! Ön az én frakkomat viszi? Nos, uram, hogy merészel ön ilyet cselekedni? Tudja ön, hogy ez tolvajlás, sikkasztás?

Billien megáll, hol elsápad, hol elpirul és töredelmesen bevallja, hogy a szekrényt nyitva találván, mivel nagyon el szeretett volna menni a bálba, nem volt képes ellenállani a kísér­tésnek, annál is kevésbé, mert azt hitte, hogy a principális mulatsága ezáltal nem fog rövidséget szenvedni: mivel meg volt gyõzõdve, hogy Thiersnek legalább két frakkja van.

- Egyetlenegy frakkom van, hallja ön - mondá Thiers dühösen. - Azonnal visszatér ön és le fogja vetni.

A fiatalember megszégyenülten engedelmeskedett, s ezen önkéntelen sóhajjal vált meg a szerencsétlen ruhadarabtól:

- Szegény Nanette-om, te kétségbe leszel esve!

- Ki az a Nanette? - kérdé Thiers.

Billien akkor elmondá, hogy a Nanette egy igen kedves szõke gyermek a szomszédos Bourgoin faluból, ki már félév óta készül e bálra, hogy ott vele találkozhassék, s szerelmi ígéreteiket újra mindketten megerõsítsék, s hogy õ, mivel frakkja nincs, kénytelen lesz most cserben hagyni imádottják, kinek szegénynek bizonyosan megreped emiatt a szíve...

A fiatal Thierst annyira meghatotta a kis Nanette elképzelt szomorúsága, hogy elérzékenyülve hebegé:

- Ez esetben... ön menjen, Billien. Mindenesetre ön menjen a bálba a frakkomban. Én majd csak itthon maradok.

*

Még egy kabát-történet kering Thiersrõl. Midõn mint a francia állam feje nehány év elõtt hadiszemlét tartott Párizsban a Marsmezõn, oly feltûnõen rövid felöltõ volt rajta, hogy a tisztek közül nehányan, amint ránéztek, nem állhatták meg mosoly nélkül.

Az elnök észrevette a nevetséges hatást, melyet öltözéke szült, s minden zavarodás nélkül, szokott szeretetre méltó modorában magyarázta meg a kabát szertelen rövidségének okát.

- Uraim! Nem jó, ha az embernek nagyon elõzékeny felesége és sógornõje van. Nehány nap elõtt varrattam ez új kabátot. Midõn a szabó hazahozta, nem voltam otthon, s csak késõbb próbálhattam meg. Hosszúnak látszott, s mondám övéim elõtt: »Nem viselhetem e kabátot; két ujjnyit le kell belõle vágni.« A következõ estén feleségem fogja magát s elvégzi rajta e mûtétet anélkül, hogy errõl nõvérének szólna, ki a következõ reggel ismét két ujjnyival csonkítja meg kabátom hosszát, s mint aki dicséretes munkával akar meglepni, öltözõszobámba helyezi. Nos, uraim mit gondolnak önök, mi történt? Szórul szóra az, hogy amint az én tekintetem a kabáton akadt, eszembe jutott annak hosszadalmassága, becsengettem az inasomat s elküldtem a szabóhoz, hogy egy óra alatt vágjon le belõle két ujjnyit, mert e kabátban óhajtok menni a hadiszemlére. Gondolják meg most önök és nézzék: mi lett az én szegény kabátomból?

Több apróbb jellemzõ dolgot Thiersrõl - más alkalommal.

A HADITÖRVÉNYSZÉK ELŐTT

A nagyság nemcsak dicsõ, de veszedelmes dolog is.

A sors kerekének küllõi gyakran fordulnak ellene. Mintha a természet örök változhatatlan rendje volna már az, hogy a vihar is sértetlenül vonul át az apró-cseprõ bokrok és cserjék fölött, míg a százados tölgy hatalmas koronáját vadul rázza meg minduntalan.

A török birodalom két legerõsebb támasza: az õsz Midhat pasa, »az elme«, s Abdul Kerim, a hatalmas oroszlán, »a kar«, el van mozdítva arról a térrõl, hol Törökország sorsa van eldûlõ félben.

Nem bírjuk elképzelni, mit hord magában az idõk méhe, s nem mondhatjuk: ez vagy amaz fog történni a két vezéregyéniség hiányában, de azt bátran ki merjük mondani, hogy: nem jó politika annak a fának az ágait nyesegetni, melynek az árnyékában pihenünk.

A jó Midhat számûzve bolyong a világban, a szerbek diadalmas legyõzõje, Abdul Kerim pedig fogoly a szeraskieratus börtönében. Egy igénytelen két ablakos szoba van ott berendezve számára, melyben a legszükségesbeket is nélkülöznie kell a törõdött öreg úrnak, ki a ránehezedett katasztrófa óta minden ruganyosságát elvesztette.

Komor és hallgatagabb a szokottnál, termete megtört, szemei tétovázón járnak szerteszét, az egész emberen bizonyos szórakozottság nyomai vehetõk észre, arca sápadt, mondhatni sárga, s az orvos, aki hetenkint kétszer látogatja, nem a legkedvezõbben nyilatkozik egészségi állapotáról:

»Az öreg hanyatlik. Nagyon hanyatlik...«

És bizonyára hozzátehetné azt is: »elvettétek kardját, azt a szép fényes kardot, melyet a testvér magyar nemzet küldött a hõsnek a Duna-Tisza tündér tájékáról, elvettétek a becsületét, vegyétek el az életét is, - mire való az neki most már, - ha ti nem veszitek el, elveszik lassan-lassan a „dzsin”-ek, ezek a jó szellemek, akik letisztítják az õ lelkérõl mindazt a sarat, amit ti rádobáltatok.«...

Abdul Kerim úgyszólván makacsul hallgat, keleti fatalizmussal látszik várni az eseményeket, védelmére mit sem hoz föl, s ami e nemben történik, az kizárólag Redif pasának, az ex-hadügyminiszternek köszönhetõ, ki európai ügyességgel igyekszik kisiklani ellenségeinek körmei közül.

Redif pasa ugyanis éppenúgy vád alatt áll, mint Abdul Kerim, s ugyanazon eseményekért vonatott felelõsségre, mivel az oroszok akadálytalan átkelése a Balkánon az õ hibája is, illetve az Abdul Kerim által eszközlött, vagyis inkább nem eszközlött hadmûveletekben, mint volt hadügyminiszternek neki is befolyás tulajdoníttatik.

Redif úr azonban sokkal raffinírozottabb ember s hallott már valamikor harangozni valahol a prókátor-mesterségrõl is, aztán meg különben sem nagy kedve lehet a mártíromsághoz.

Õt is elzárták volna; fogta magát azonban s vagy nyolc orvos által megvizsgáltatta magát, kik persze kiadták a testimoniumot, hogy veszedelmes szívbaja van, s a legcsekélyebb felindulás megölné. Denique az orvosokat Törökországban is könnyû kapacitálni.

Ami magát a vádat illeti - Redif e tekintetben is könnyebbséget óhajtott s egy iratot intézett a törvényszék elnökéhez, Namik pasához, hogy küldje át neki a hozzá intézendõ kérdéseket, hogy elõre elkészíthesse a rájuk adandó válaszokat.

Namik pasa ugyan nem teljesíté egészen Redif kérését, hanem »jó akaratát«, bár »vesztére«, mégis kimutatta iránta s intézkedett, hogy kényelmesen s elõzékenységgel hallgattassék ki.

Vesztére intézkedett így, mint mondtuk, mert ez intézkedés Prinkiporával közöltetett, ki erre a következõ választ adta:

»Enyhébb eljárásnak csak akkor van helye, ha védõ és terhelõ tanúk lépnek fel; a jelen percben azonban a Duna és a Balkán az egyedüli tanúk«.

S azok bizonyára csak vádló tanúk...

Prinkipora továbbá kifejté azt is, hogy miként intézkedhetik itt Vafik? Vafik ez ügyben nem elnökölhet a haditörvényszéknél: mert õ is tagja volt a haditanácsnak a szeraskieratusban, s ami rossz ezalatt történt a csatatéren, annak a súlya visszaesik az õ fejére is. Aki maga is vádlott, az nem lehet bíró.

Redif még azt is követeli, hogy a haditörvényszék ülései nyilvánosak legyenek. Ítéljen maga a nemzet is. És ez bizonyára méltányos és igazságos kívánság, kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy az udvari ármányok olyan mérveket öltöttek Abdul Hamid palotájában, hogy maga az igazságszolgáltatás is csak puha viaszk, mely a nyomásnak engedve, mindig a legerõsebb kéz nyomait mutatja.

Az öreg Abdul Kerimnek bármit hoznak fel, egyetlenegy felelete van:

- Én nem tehettem másképp.

Úgy õ, mint Redif, erõsítik, hogy a hadi szerencsétlenségekben õk semmi esetre sem hibásak.

Redif ezeket mondja:

- Én a stratégiai dolgokba nem avatkoztam soha. És ezirányban szabadkezet kellett Abdul Kerimnek hagynom.

Abdul Kerim pedig egy ízben következõképp nyilatkozott.

- Minden bajnak az udvar az oka. Több ízben anélkül, hogy velem közölte volna, önkényesen belenyúlt a hadmûveletekbe, és megsemmisítette beleegyezésem nélkül a saját parancsaimat.

Ilyen körülmények között aztán természetesen nehéz volt önállólag és sikerteljesen mûködni; beteljesedvén itt is az a jó magyar közmondás, hogy »sok bába közt elvész a gyerek!«

Érdekes világot vet Abdul Kerim megkötött állására azon kis epizód, midõn Redif Konstantinápolyból a sumlai táborba jövén, szemrehányólag mondá neki:

- Ön nagyon lassan intézi a hadmûveleteket.

Az õsz hadvezér semmit sem felelt, csak a fejét csüggeszté le, s aztán kezén fogva Redifet szomorúan mondá neki.

- Jöjjön velem a távirdába. Meg fogom önnek mutatni az okokat.

A távirdába léptek. A generalisszimus Szilisztriába és másfelé kérdéseket intézett a helyzet iránt, kérve, hogy azonnal körülményesen tudósítsák.

Kevés vártatva megjött a válasz mindenünnen:

»A távirdát e pillanatban a császári palota veszi igénybe. Tessék várni.«

Ilyen körülmények közt aztán »eb legyen Turóc vármegyében viceispán!«

FECSEGÉSEK

(A vándorló díszruha. - A tegnapi kivilágítás. - Pulszky és a susztergyerek.
- A bolgár ember és a paradicsom. - Ki vesztett Plevna alatt legtöbbet?)

Azt mondják, hogy a ruha nem teszi az embert. Ez mindenkire állhat, csak Simonyi Ernõre nem, akinek a király csak az aranyos zöld mentéjét és lilaszín dolmányát ösmeri; úgy tudván, hogy e gúnyában egy mérges alaknak kell lappangania. Hogy kicsoda, micsoda aztán az a mérges, mord fizonómia, mely a leírt színû kothurnusban látható koronkint, azt õfelsége persze nem tudhatja. A dolog egyébiránt úgy esett, hogy Simonyi úr szélsõ baloldali érzelmei nem engedvén meg, hogy jelen legyen a király fogadtatásánál, legalább a ruháját küldte el, királyt látni az odavaló járásbíró úron, kinek aztán azt mondta a király: »én már láttam önt valahol, de akkor nem volt ilyen szelíd arca.« Ilyen kerülõ utakon magától a királytól kellett tehát Simonyi Ernõnek megtudnia, hogy - tigris.

*

A tegnapi illumináció adja az anyagot Budapest lakosainak a mai társalgáshoz. Hogy akadályozták meg Herman Ottót a szónoklatában, mikor hát az lett volna a legjobb benne, amit el nem mondott. Az öröm milyen általános volt! A szegények kunyhóiban éppúgy ünnepeltek, mint a fényes palotákban, vagy még jobban, mert hiszen nehány fõúri ház olyan sötéten, ridegen bámult le az ünneplõ tömegre, mintha gazdájuk sötét lelkét akarnák jelképezni. Szegény gazdagok!

A legszegényebb városrész, a vén Gellérthegy oldalában fekvõ alacsony viskók ablakaiban is, kigyúltak az igénytelen mécsek. Hogy jutott ide a lelkesedés? Nyomtatott betû oda nem jár, a magas politika esélyei nem zavarják fel e földhözragadtak szívét, és mégis ünnepelnek, örülnek, ujjongnak.

Honnan tudják, miért érzik õk azt, hogy ez nekik dicsõség és szerencse, ha az orosz fut s a török kergeti?

A levegõben van a lelkesedés. Elvegyül annak miriád atomjaiban, s aki magába szívja, csodálatos zsibongást érez ereiben... a vére tüzesebbé lesz s lázasabban lüktet. Az ösztön csodálatos eszméket, gondolatokat termeszt és megérleli azokat a honszerelem napfénye mellett meggyõzõdéssé.

*

Mint lavina hömpölygött végig Budapest utcáin az örömujjongás: »Éljen Osman pasa!« - kivált a »Király utcá«-ban, hol igazán kitettek magukért »Horn Ede gyermekei«, mint õk szeretik magukat nevezni.

A hõs török vezér neve mellett Kossuthot éljenezte meg a nép igen sokszor és sok helyütt. Azonfelül Szulejman és Abdul Hamid neve is éltetve hangzott bele az égverõ diadalkiáltásokba.

Szomorúan nézte és hallgatta ezt egy tíz-tizenkét éves suszterinas. Fájt a szíve, hogy ezeket a megéljenzett urakat õ nem ismeri még névleg sem, minélfogva nem gyakorolhat most sipító hangjával befolyást Európa politikájára.

Azzal azonban tisztában lévén, hogy miért van a kivilágítás, öröm és zaj, hogy õ is beleszólhasson a keleti kérdésbe, egy tavalyi török ismerõsét vette elõ, torkaszakadtából felkiáltván:

»Éljen Mithád basa!«

Hogy honnan termett oda, nem tudni, de elég az hozzá, hogy ott termett nyomban az öreg Pulszky, kit »népszelídítõnek« neveznek Bécsben az udvarnál.

- Hohó! - kiáltja az öregúr, nyakoncsípve a susztergyereket. - Ez már több az elégnél. Lassan a testtel, gyerek! Törökország belügyeibe ne avatkozz! Az nem járja!

Ez a kis epizód még, ha nem igaz is - teljesen jellemzi Pulszkyt.

*

Mint minden ünnepélynek, melyet a nagy tömeg rendez, árnyoldalai is vannak a fénypontjai mellett. Annyi különbözõ véralkat, szenvedély, gondolkozásmód, ha találkozik is egy nagy közös pontban, eltér a nagy részletekben.

Két jámbor gebe vonszolt egy fakó szekeret tegnap hét óra után az Országúton. A gyeplõt egy ügyefogyott arcú bolgár tartotta, keserves füstöket eregetve a nyirkos trafikdohányból, mely pipájában égett. Pestre jött, nem hitte a boldogtalan, hogy olyan szerencsétlen pillanatban. Bámészan hordá körül tekintetét a nagy házakon, melyeknek minden ablakában négy-öt gyertya égett. Alkalmasint azon mélázott, hogy távol nagy Oroszországban milyen jóízûen megennék a muszkák ezt a sok potyára leégõ gyertyát...

Mit tudta õ, kinek, mi okból világítanak itt?

Mikor körülbelül az Orczy-házhoz jutott, egyszerre észreveszi a nagy tömeget. Bizony azt kellett hinnie, hogy szent processzió az...

A szent processzió valamelyik elöléneklõje azonban el találta magát kiáltani.

- Nini, bolgár! A híres legionáriusok hazájából és vérébõl. Verjük meg, fiúk!

Nem sok biztatás kellett. Az eszme népszerû volt s a kivitel éppenséggel könnyû.

Szekere paradicsomalmával és egyéb gyümölcsfélével volt tele.

Körülfogták és felfegyverkezvén magukat árucikkeivel, a szegény semmit sem gyanító bolgár fejére egyszerre ezer helyrõl kezdett hullni az ég áldása.

A kofa minden eladnivalója egy pillanat alatt elfogyott, - persze klinkum-klankum.

A bolgár behúzta fejét a szekér létrái közé s csendes megadással tûrte Loris-Melikoff és Gurko kudarcaiból a neki jutott osztályrészt.

A bolgárt dobálták - s mégis a sarki kofának fájt legjobban. Sírt, átkozódott cudarul...

Mert hát nem is igazság az, hogy neki legyen legkeserûbb emlékezetû a híres Plevna.

A LEGÚJABB BOTRÁNY

(Színházi tárca)

A keddi katasztrófa után (midõn »Piccolino« volt kitûzve a Nemzeti Színházban reggel, délben a »Mignon«, adatott pedig mégis »Az afrikai nõ«) elmés apropos-ra került szerdán színre a »Legújabb botrány«.

Ez a botrány azonban egészen másforma botrány. Fölösleges kérdezni is: milyen? Mindent megfejt, hogy francia vígjáték és Barrière írta; minélfogva igazi botrány lenne, ha nem az asszonyok körül forogna.

Ott forog.

Prielle Kornélia, Ripari marquisnét játssza, Ripari marquisné pedig játszani akarja a becsületes nõt, s udvarlóját, Strade bárót, a Helvey Laura szobájának erkélyérõl szökteti meg a palotából. Már hogy t.i. Helvey Laura az öreg Ripari marquis felolvasónéja s szõke Marjolaine-féle hajával olyan gyönyörû jelenség, hogy az ember szinte kezdi eltalálni: a francia marquis-k és grófok miért kedvelik a literatúrát?...

De ha szép a felolvasónõ, van is látszatja. Egyszerre három ember is szerelmes bele; Halmi, Gaston herceg, Náday, Tresnoy Albert gróf, és Maxime, mely utóbbi, ott ünnepélyesen, az egész közönség színe elõtt, nõül is kéri, s egy cseppet sem szégyenli, hogy kosarat kap, minthogy Julie még senkibe sem szerelmes. Maxime, mint egy igazi holdkóros imádó, ezután eltávozik, de mint késõbb kitudódik, ott künn cirkál Julie ablaka alatt s az erkélyrõl leugró Strade bárót megpillantja, mi által alkalmat nyújt Barrière úrnak, e derék, de nem valami szellemdús urak felõl vígjátékot írni.

A második felvonásban, Julie már menyecske, Tresnoy Albert gróf neje. Ezen fordulat nagy apprehenziókat idéz elõ. Maillan grófné, kit Lendvayné személyesített igen jól, el nem tûrheti, hogy imádója, Albert, õt Julie miatt elhagyta, s bosszút forral ellene, - az özvegy Blancay hercegnõ, Albert gróf és Gaston herceg nagymamája, ki valódi párizsi öregasszony, nem tûrheti, hogy unokája, Albert, egy felolvasónõt vett nõül, s végül Maxime is (kibõl sohasem lesz jó színész) rossz néven veszi, hogy Julie férjhezment. Az öreg hercegnõt csakhamar kibékíti Halmi, csókolni való játékával (s ez a darab legtöbbet érõ jelenete), úgy, hogy Juliet szeretettel fogadja. Maillan asszony gonosz praktikája azonban nem pihen, s a Maxime által látott erkélyrõli leugrást finoman elterjeszti a »societás«-ban, hol ennélfogva Juliet hidegen fogadják s megvetõleg bánnak vele.