1877
BUDAPESTI NAPILAP

APRÓSÁGOK

június 6.

155. sz.,

Semmik

Mikor a bolhák köhögni kezdenek! A görögök is vérszemet kaptak s hadra készülnek a sokoldalról megtámadott Törökország ellen. Az új kormány kivetvén e célból a minden oldalról kizsebelt népre az adókat, valamint gondoskodván új kölcsönök- s a hadsereg szaporításáról is, programjában kijelenté máj. 29-én, hogy a jelen körülmények közt különösen józan diplomáciára volna - úgymond - égetõ szükség.

Nagyon õszinte vallomás, de nem parlamentáris, mert az új minisztérium a saját programja ellen dolgozik. Józan diplomácia és a török elleni háború nem férhet el egy kalap alatt.

*

Annyi sokan fogódzkodnak immár elöl-hátul a fehér cár bundájába, hogy elvégre neki lesz nehéz szabadon mozognia miattuk, hacsak úgy nem tesz, mint a Jókai Kökényesdije, ki a szûre alól észrevétlenül kibújt s mialatt azt ott hagyta a garádban, õ maga ellábolt a kiszemelt zsákmánnyal környezõi elõl.

*

[......] [......]

De szóljunk az »altera pars«-ról is. A »Hon« konstantinápolyi levelezõje kiemeli a török miniszterek és fõurak áldozatkészségét, kik Vefik képviselõházi elnök felszólalására, Edhem nagyvezér kezdeményezése után istállóikat kiürítvén, lovaikat a katonaságnak ajándékozták, s most gyalog járnak a portára.

Ez még nem sokat bizonyít.

Hiszen, mint a »Hon« megírta annak idején, a szegény Kerkápoly is gyalog járt haza a királyi estélyekrõl s azért áldozatkészségérõl mégsem fog beszélni a történelem.

Bizonyosan olyan lovak azok, mint a színpadi hadseregek, melyek a közönség ámítására a balszíntéren kimennek s a jobbszíntéren kijönnek.

*

Jobb, ha megtartotta volna fényes lovait Edhem nagyvezér, s ehelyett inkább arra fordítaná figyelmét, hogy a hadsereg menten a lelkiismeretlen kapzsi pasák és tábori szállítók csalásaitól ne szenvedjen, mint ahogy szenved hiányt az élelmezésben, mert mint egy török népdal mondja: »éhes katonának ferdén megy a golyója.«

június 7.

156. sz.,

Egy maliciózus ember mondta valamikor a kis Pulszkyról.

- Erre a szegény Gusztira mindenki haragszik. Boldog-boldogtalan szidja.

- Épp ellenkezõleg, hisz nagy befolyása van mindenütt.

- De minõ befolyása. A kormánykörök nem szeretik, de mivel meg vannak gyõzõdve, hogy a nép szereti, kénytelenek õt figyelembe venni.

- Nos, és ez rendén is van.

- Dehogy van, dehogy. A nép ki nem állhatja a kis Pulszkyt, de mivel meg van gyõzõdve, hogy a kormány nagyra tartja, készpénzül veszi dicsõségét.

*

Errõl a párbeszédrõl jut eszembe Haynald érsek, aki érdekes ellentéte Pulszkynak, s annyival szerencsésebb annál, mert õt ellenkezõleg mindenütt szeretik.

Itthon hazájában magasztalják, amiért a csalhatatlanság ellen szavazott Rómában, s keserû könnyeket hullatunk szomorú sorsán, amiért sohasem lehet szegénybõl emiatt kardinális.

Nos, és Rómában?

Ott pedig alkalmasint nagyra lehet õszentsége az õ érdemeivel, s ilyenformán gondolkozhatik:

»Ez az én szerelmes fiam, akiben nekem kedvem telik, aki legügyesebben viszi a maga dolgát, jobban mondva az enyimet. Ez az én szerelmes fiam, aki még mai napig is fenntartotta „Mária országá”-ban Kalocsán „ad maiorem dei gloriam” a „jezsuitákat”.«

*

De azért Haynald érsek sem sokkal jobb a Deákné vásznánál: mindössze abban különbözik talán a fõ klérustól, hogy azt tartja némely dolgokról, amit Bekecs Jancsi a vallásról.

- Te, Gyurka!

- Hallom, tiszteletes uram.

- Hiszed-e az istent?

- Hiszem, tiszteletes uram.

- Hát te, Jancsi, hiszed-e a Krisztust?

- Hiszem, tiszteletes uram.

- Hát az istent hiszed-e?

- Azt a Gyurka hiszi, tiszteletes uram.

Hát Haynald is csak a jezsuitákat hiszi, a többit hiszik mások.

*

Az ember szinte sajnálja, hogy nem lett õnagyméltósága lutheránus, mert senki sem érvényesíthette nagyobb tökéllyel nálánál ama kétkulacsos elvet: hadd lakjék jól a kecske, de hadd maradjon meg a káposzta is.

június 8.

157. sz.,

Mióta Kerkápolyi Károly úr olcsó áron összevett egy csomó földet a Gellérthegyen, azóta csodálatos módon fontos ponttá kezd válni az öreg hegy.

Hiszen tulajdonképpen szép dolog parkírozni az õ kopasz hátát s nekünk semmi kifogásunk ellene, - legfeljebb nagyon mulatságos elnézni, hogy az élelmesség mesterségét mennyire lehet tökéletesíteni.

*

Vajon miniszter korában mért nem produkált Kerkápoly úr ilyen finom fogásokat az ország javára?

Hja, mert neki csak magához való esze van.

*

Bizony csak csodálatos ember is volt õ: amit a jobb kezébe fogott, az nõtt, amit a bal kezével érintett, az fogyott.

A válykot megérintette a jobb kezével s Bernáth Gazsiként nyomban házzá dagadt (lásd Csillag utca 5. sz.), ha pedig a bal kezével nyúlt valamihez... de hagyjuk ezt, - a bal kezét csak miniszteri minõségben használta.

*

Tán ezért mondta egyszer X. képviselõ Y. hírlapírónak.

- Ez a Kerkápoly hasonlíthatlan ember.

- Hogy érted? Úgy, hogy semmihez sem hasonlít?

- Nem mondhatnám, mert hasonlítani nagyon hasonlít...

- Mihez?

- A Zsedényi ingéhez.

- Csitt te! megneheztel...

- Kicsoda? Kerkápolyi?

- Ej dehogy! A Zsedényi mosónéja.

június 9.

158. sz.,

A bécsi udvari körök keleti politikája most a legkülönb találós mese az egész világon.

A kétfejû sas mereven áll anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik fejével bólintana valamerre. Szárnyait behúzza, nehogy megrebbenésükkel zajt okozzon, csõrével megpiszkálja tollazatát, aztán behunyja hályogos szemeit és úgy tesz, mintha aludnék...

Jó éjszakát!

Az a gyomor, melynek két szájat rendelt szolgálatára az õsfantázia, annyira meg van terhelve megemészthetetlen tervekkel, hogy sajátságos álmok lidércnyomása nehezedik rá.

A kétfejû sas »secundo genitura«-ról álmodik.

Az álom az ébredés elõszobája. Csak hadd mulassa magát.

*

Egyébiránt azt mondja Montesquieu, hogy az az igazi diplomácia, melyet észre nem lehet venni.

Nos, akkor nem lehet semmi panaszunk. Ausztria diplomáciáját még eddig senki sem vette észre.

*

Lehetséges, hogy a vén John Bullal tart, amire Andrássy, kit az utókor a »hallgatag« melléknévvel fog megtisztelni, ha kérdeznõk: Mit csinál a vén John Bull? azt felelhetné:

- Semmit.

- Hát Ausztria?

- Az meg segít neki.

*

Az sem lehetetlen, hogy vérszemet kapott szegény monarchiánk. Végig pillantott ékszerein: az Uchaciusokon, arcrózsáin: hadseregén s szívébe lopta magát a muszka mosolygás szerelemi nyila. »Hm... Hátha? gondolja magában, az ördög nem alszik«...

Aztán Ausztriának is, mint minden vénleánynak, dacára, hogy sokszor árult már petrezselymet, megvan azon hiúsága: hódítani... Odavetette tehát magát titkon a muszka karjaiba.

Legalább minden jel azt mutatja. A Gorcsakoff ágyában egy sárga-fekete harisnyakötõt véltek látni némely éles vizsga szemek... Hogy a kerítõ ki volt. Tessék megkérdezni Andrássytól. Õ tudja.

*

Különben, mondom, nem állok jót ez idillért; mert Ausztria politikáját bajos észrevenni, nem becsmérlem erényeit és nem szennyezem be jó hírét... de ha már megtörtént volna ez a botlás, egyre figyelmeztetem: addig nyújtózkodjék csak, meddig a takarója ér, mert különben úgy találja nyújtani a lábait, hogy könnyen lemarad az egyik.

Akkor aztán azzal fogja magát vigasztalni, mivel egy Festetics, kinek Solferinónál a lábát lõtték el.

»Ezentúl kevesebb csizmára lesz szükségem.«

*

A csizmáról jut eszembe a »Dákosék varjúja«.

Ajánlom a történetkét a külügyi politika vezetõinek figyelmébe. Dákos uramnak három kiváló tulajdonsága volt. Csizmadia volt, rövidlátó volt és szeretett vadászni. Egyszer mozdulatlan varjúsereget látott az udvarán, rohant is be a puskájáért s összevissza lövöldözte. Csak mikor aztán odasietve lehajolt a zsákmányért, vette észre, hogy a raktárból az udvarra szárítani kivitt csizmakészletét lyukasztgatta ki.

A Dákos uram esetébõl bízvást okulhat Ausztria a keleti kérdésben. Vigyázzon, hogy meg ne lövöldözze a saját csizmáit!

június 10.

159. sz.,

Az »Egyetértés« írja: a lengyel klubban szokatlan élénkség vehetõ észre. Nagy elõkészületeket tesznek egy - tavaszi mulatságra.

Igazán? Nos, hát tisztelem a junialisukat és azt üzenem nekik, hogy ha most nem tudnak egyebet csinálni, mint junialist - akkor, isten neki, mazurozzanak!

Az olyan nép, mely egyebet nem tesz, mint sör mellett potyogtatja a könnyeit s énekli, hogy »jesztye polszka nyezginula«, nem érdemli meg nemcsak a szabadságot, de a rokonszenvet sem.

*

A cár Romániában van. Plojestiben nagy lelkesedéssel fogadták s kenyeret és sót vittek eléje.

Majd megbánják õk még ezt, mert viszonoztatni fog nekik, éspedig nem oly tréfásan, mint a szatmáriaknak egyszer, kik ezer ökröt adtak természetben I. Ferencnek a francia háború költségeire, s midõn ezután nemsokára királyi biztos lett a megyébe küldve, viszontajándokul vették õfelségétõl ezt.

Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szatmárnak.

No, a »fehér cár« a sót millió sóba áztatott kancsukával, a kenyeret pedig sok keserű falattal fogja viszonozni.

*

Pedig ezek a bolondos oláhok, kiket már Szent Pál is ott hagyott a faképnél, tanulhattak volna a saját kárukon.

De hát hiába... a lepke is oda szereti verni szárnyait, ahol megperzselődnek, a - gyertya lángjába.

*

június 11.

160. sz.,

Ma a főtávirdán ama szomorú tapasztalatra jöttünk, hogy ha valamely mellék postaállomásra akarunk táviratozni, nekünk kell tudnunk, hogy azon a vonalon hol végződik a villanyos sodrony s honnan kezdődik a postai odábbítás.

Bizony megfordított állapot, hogy millió embernek kell megtanulnia a posták és távirdák állomásait azok kedvéért, kiket azért fizetnek, hogy ezt se tudják.

Talán egy jó segédkönyv is megtenné a kellő szolgálatot?

Tiszteltetjük a kereskedelmi miniszter urat!

*

A szfinx madár rejtélyes és néma, mint a sír. Elég baj az. És mégis meg akarják szólaltatni nem ugyan a szfinxet, hanem Tisza Kálmánt e keleti kérdésben a Simonyiak? Tõle ugyan nem fognak megtudni semmit; a szfinx nyelve nem a papagájé, melyet könnyen fel lehet vágni. Ajándékoznák a Simonyiak inkább a nemzetnek azt az idõt, melyet a cél nélküli interpellációk felemésztenek! Régóta tudhatnák, hogy Tisza Kálmán sokat hasonlít ahhoz a bizonyos Bodónéhoz, aki mindig másról beszélt, mikor a bor árát kérték.

június 12.

161. sz.,

A lapunk vasárnapi számában közölt s a lengyelekre vonatkozó »apróságok« miatt neheztelõ sorokat vettünk egy lengyelbaráttól.

Értsük meg egymást. Nem akarjuk mi a lengyelektõl elvonni rokonszenvünket, mely mindig az igazság és az elnyomottak mellett nyilatkozik. De megvalljuk, hogy fáj nekünk a tétlenség, mellyel a zsarnok hódító hadjáratának szemlélõi. Nem osztjuk Plater gróf nyilatkozatát, hogy »még nem érkezett el a cselekvés ideje«, s még akkor is azt kiáltanók az oroszországi lengyeleknek: »most vagy soha!« - ha különben nem is lenne kötelessége az elnyomott nemzeteknek, valahányszor alkalom van rá, tiltakozni a zsarnokság ellen s fellobogtatni a szabadság zászlóját, mert még a sikertelen kísérletben kiontott vér is harmatként frissíti fel a fel nem adott jogot.

Ezért mondtuk mi, hogy nem a mazurka szezonja van most, nem a pesti délceg leányokat kellene most megtáncoltatni, hanem a - bozontos jegesmedvét.

[......] [......] [......]

június 13.

162. sz.,

Egy évtizede múlt, hogy a magyar király fejére tette a nemzet Szt. István koronáját s hogy a »szélsõbaliak« emlékezetes »fekete ebédjük«-et megették - váljék egészségükre!

A koronázás évfordulójáról, melyet az õsi szokás szerint kegyeletes ünneppé szentesített, csak egy lap s szokás szerint valamivel késõbb a »Hon« emlékezett meg.

Ez az egy lap is talán csak azért emlékezett rá, mert szerkesztõje a korona fényénél is nagyobb bámulója szép nõi szemek ragyogásának.

Márpedig, mint tudjuk, õ ezen a napon ilyenekben gyönyörködött: egy társaságban, hol ugyancsak kedves feledhetlen hölgyekkel mulatott: könnyû volt visszaemlékeznie.

De a többi kollégái nemcsak a »koronázási posztóból« nem kaparíthattak magoknak egy-egy lajbira valót, hanem még abból a pénzbõl sem láttak »mutatvány-példányt«, melyet ominózus kezdetül Lónyai hajigált szét.

Ezért nem jutott eszökbe a koronázás évfordulója: minélfogva elmondhatja az »Egyetértés« dacára, hogy az egész pusztán feledékenység, miszerint valamennyi hírlapíró Ugocsa megyébõl való.¹¹

*

Nem lehet ám mindenkinek olyan jó emlékezõ tehetsége, mint kollégámnak, a »mindenfélék« érdemes írójának, ki elõtt így panaszkodék egy szerkesztõségünkben megfordult fiatal író, ki az egész országban ismeretes arról a tulajdonságáról, hogy a »potyának« nagy barátja.

- Olyan fád vagyok... - így õ, - étvágyam nincs... nem is emlékszem mióta... tíz éve, hogy jóízûn ettem...

- Hüm! - mond a »mindenfélék« gúnyos írója. - Hogyan tíz éve? Aha! knapp ma tíz éve volt Budán a koronázási ingyen ökörsütés.

*

Írókra fordulván a beszéd, meg nem állhatom, hogy fel ne említsek rosszallólag egy vonást, mely jellemzi az írói arisztokratikus gõgöt, annál is inkább, mert egyik jelesebb és különben minden tekintetben szerény írónkkal történt a »kör«-ben.

- Nem tudja ön, kérdi tõle egy ismerõse, mikor fogad õexcellenciája Széll Kálmán?

Emberünk a kérdezõre néz s õszinte megütközéssel viszont kérdi:

- Az ördögbe is... ki az a Széll Kálmán?

- Quelle question! A pénzügyminiszter.

- Az meglehet: de még nem írt semmit.

*

Ennél a különben derék írónknál mégcsak »egy Zala megyei bizottsági tag« árul el arisztokratikusabb gõgöt a demokratikus »Egyetértés« hasábjain, midõn interpellációt intéz az »igen tisztelt igazságügyminiszter úrhoz«: - van-e tudomása azon világrendítõ dologról, hogy Somogyi János törvényszéki bíró Zala megye alispánjának az utcán nem köszönt, s így a »nemes vármegyét öntudatosan megsértette, s ha nincs, van-e ennek tudomásvétele után szándéka ezen illemet nem tudó embert elcsapni?«

Szegény Perczel!

*

Ha már ennyire benne vagyok úgy a közönséges, mint az író-emberek ócsárlásában, lehetetlen kihagynom apróságaim koszorújából Szent Antalt, de nem a páduait, hanem a - Lonkait.

A derék férfiú, szemenszedett vejeire bízván az »Állam« hajóját, õ maga mint kolompos Rómába zarándokolt a szentatya lábaihoz. A küldöttség egy része azonban mégis megrestellte a dolgot s Lonkait mellõzve, Zalka püspök vezérlete alatt, külön nyújtotta be hódolatát.

A lapok azt is írják, hogy e napokban a pápa áldásával tér vissza.

Be szíves örömest elengednõk a visszatérését!...

június 14.

163. sz.,

A mi kormányunk olyan, mintha hályog volna a szemén. Az a fátyol, melyet a múltakra borítottunk, az õ tekintetüket is annyira elfátyolozta, hogy még a saját árnyékukat sem látják.

Múltkor a szegény Széll kétségbeesve tördelte kezeit a pénzügyminiszteri palotában az államkincstár üressége miatt, midõn egy átiratban arról értesíti a párizsi török nagykövet, mint a magyaroknak jó barátja, hogy õ is figyelemmel kíséri a magyar pénzügyi viszonyokat, s úgy látja, hogy az állami kasszában még 200 millió készpénznek kell lenni, csak nézessen után õexcellenciája... ott lesz az valahol elhányódva a ládafia legalján.

Széll Kálmán a fejét rázta, de azért Madarassy államtitkárral élén egy bizottságot küldött ki, mely az ügyet behatóan megvizsgálja.

A bizottság megtalálta a 200 milliót, s most a miniszter köszönõ iratot intézett a párizsi nagykövethez.

*

Ugyancsak Trefort minisztert Almaviva, spanyol államférfi, arról értesíti, hogy Simor János esztergomi érsek megházasodott, s a feleségével annak a háznak a második emeletén lakik, ahol õ.

Trefort Ágoston a fejét rázta, de azért Hieronimy államtitkárral élén egy bizottságot küldött ki, mely az ügyet behatóan megvizsgálja.

A bizottság úgy találta õeminenciáját, hogy éppen a feleségével civakodott.

Az ügy azóta a bécsi nunciusnak is be van jelentve.

*

Auersperg miniszterelnökkel tegnapelõtt tudatta a svéd király szekretáriusa, hogy fülébe jutott, miszerint Andrássyt Albrecht fõherceg középkori módon, álarcos lovagok által el akarja lopatni a ballplatzi palotából s elküldeni a fehér cárnak ajándékba.

Auersperg a fejét rázta és minisztertanácsot tartván, egy bizottságot küldött ki egy bécsi híres orvos vezérlete alatt az ügy megvizsgálására.

Az orvos megfigyelvén a szimptómákat, úgy találta, hogy Albrecht fõherceg elõtt az eszme éppen nem idegen, s céljaival összevágó.

*

Ezt a három igaz dolgot csak azért említettük, hogy valószínûvé tehessük a mai lapokban megjelent azon szenzációs hírt, mely szerint egy barátságos hatalom figyelmezteti a bécsi kormányt azon izgató üzelmekre, melyeket az oroszok ügynökei folytatnak az osztrák-magyar hadseregnél.

Szegény Osztrák-Magyarország! Õ is olyan, mint az együgyû férj, aki mindig legkésõbb tudja meg, mi baj van a háznál.

június 16.

165. sz.,

A Petõfi életbenlétérõl keringõ hír, mellyel a lapok izgatottságban tartják a közönséget, a Tisza Kálmán által tegnap kifejtett kételkedés dacára is, váratlanul valónak bizonyul be. Ma magától Petõfitõl a következõ levelet kaptuk a szibériai ólombányákból keltezve:

Tisztelt Szerkesztõség!

Persze, hogy élek. Csoda, hogy rájöttek, az a »Budapesti Napilap« mindent felpiszkál!... Nagyon csalódnak azonban, ha azt hiszik, hogy visszamegyek Magyarországba, [......]. Önök nagyon naivok és nem vették észre, hogy én már megtanultam oroszul s itt Alexandrov Petrovics név alatt általánosan tisztelt költõ vagyok. Mily gondolat, uraim, önök közé menni koplalni, önök közé, hol a nevemet viselõ társaság lapjának csak ötszáz elõfizetõje akadt. Hagyjanak engem békén! Petõfi Sándor meghalt az önök számára, uraim! Elég jó önöknek Prém József is.

Petõfi m. k.

*

Az »Egyetértés« különben azt írja ezen ügyben, hogy »a kormány útját igyekszik állni a magán-kutatás eszméje terjedésének is, mert Petõfi feltalálásának esetén fél a magyar nemzet részérõl az orosz ellen kelendõ düh következményeitõl.«

Már hiszen mi sem tartozunk a kormány »fejbólintói« közé, de ez egy kicsit mégis merész állítás - s eszünkbe juttatja annak az angol példabeszédnek: »Az alkotmányos király sohasem tesz rosszat, mert nem tesz semmit« az ellenkezõjét, hogy »a magyar kormány minden lépten nyomon rosszat cselekszik, - mert az E - s újdondászának információja ezt így kívánja.

*

A nagyfejû Milán - minden jel oda mutat - újra eszébe vette, hogy háborúba keveredik; pedig még ki sem váltotta a »nagy« Milos zálogba adott kardját.

A jámbor szerbek, kiket »gyáváknak« bélyegzett meg a cár, már elõre félnek a háborútól, mely nem hoz számukra babért.

Hja bizony, jövedelmezõbb vállalat a disznókereskedés, s a babér elvégre is nem ott terem, ahol a »szerbtövis«.

De egy kis »úti lapu« mégis csak akadhatna talán, amit a potrohos Milan talpára kellene kötni.

június 17.

166. sz.,

A Lonkay és a báró Jósika válópörrel végzõdött viszonyának egy újdonszülött csecsemõ lett a gyümölcse és betetõzése.

A jámbor csecsemõ házasságon kívül fogantaték s bár éppen Lonkay ellenlábasául jött a világra, mégis rávall ennek vérére.

Hogy különben senki se törje az eszét, világosabban szólunk. A szerencsétlen gyermek a »Magyar Korona« címû katolikus lap, mely most napilappá lett. Egy ifjabb »Magyar Állam«! Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz. A kettõ között legfeljebb az a különbség, hogy míg pater Lonkai lapja szõröstül-bõröstül és prémestül a »szabadoncok« és azon elvetemedettek ellen handabandázik, akik nem katolikusok, addig a Jézuska Kálmán újsága az ultramontanizmus védelme mellett, a »szegénységben sínylõdõ« szentatya udvari közlönye lesz.

*

Szegény öreg pápa, be sok dolgunk is van veled! Alig lett vége az ötvenéves jubileumi ünnepélyeknek, amivel a jámbor Pius meghazudtolta az ezredéves szent jóslatot, mely minden pápára kihatott: »Non videbis annos Petri«, már is újra õszentsége harmincéves pápaságának ünnepét hirdeti ma egy kenetteljes vezércikkben.

Holnap alkalmasint a szentatya harmadévi gyomorhurutja megszûnésének évfordulója lesz elvezércikkezve és így tovább napról napra...

No, ha Jóska úr ilyen dolgokkal akarja delektálni az olvasóközönséget, mely most az aggasztó politikai viszonyok felõl kíván mindenekfelett tájékozást, akkor a »Magyar Koroná«-ra tökéletesen ráillik az a jóslat, melyet IX. Pius hosszú életével megcáfolt: »non videbis annos Petri!«

*

Sok beszédnek sok az alja. Hadd beszéljenek a tények. Jobban ki nem gúnyolhatnók, mintha egyszerûen adjuk e »politikai, társadalmi és közgazdasági« lap mutatványszámának tartalmát.

Vezércikk: Éljen IX. Pius!

Mellékcikk: A római zarándokok fogadtatása õszentsége által.

Mellékcikk: Egyházpolitikai szemle.

Mellékcikk: Az egyház jövõje, írta Répcei.

Tárca: A vatikáni mûkiállítás.

Könyvbírálat: A katolikus egyházjogtan kézikönyve.

Hírek: Haynald kitüntetése. Simor hogyan ünnepelte meg a pápai jubileumot. - Tolvajlások a Vatikánban.

Hirdetések: Fiatal izmos szakácsnõ kerestetik!

Biz ez csinosan van összeállítva - ebben a cudar háborús idõben.

június 18.

167. sz.,

Az »Egyetértés« újra fölfedezett egy »stiklit«, mely inkább ártatlan csíny, s most a Mac-Mahon korszakában, valóságos «kedélyes hamiskodás« Tisza Kálmán részérõl...

Õexcellenciája ugyanis szerelmes leveleket írt a fõispánoknak ilyen hátirattal: »saját kezébe; titkos«.

Ezekben a levelekben pedig az volt megírva, hogy õméltóságaik ne kíméljék azokat a helytelen észjárású embereket, akik a török barátság mellett tüntetnek s vegyék elejét az ilynemû gyûlésezéseknek, nehogy azokban áthágassék a keleti politikában követendõ irány, melyrõl õ kellõ felvilágosítást adott.

Az »Egyetértés« egészen megbotránkozik e dolgokon.

Tisza Kálmán pedig valószínûleg szintén megbotránkozik, látva, hogy már megint ez is napvilágra került.

Pedig nincs oka bosszankodni: ezzel csak növelte érdemeit, mert ismét több felvilágosítást nyújtott keleti politikájáról.

*

A »Nemzeti Hírlap« »Terefere« cím alatt ezentúl szintén apróságokat fog adni ünnepnapokon. Ma meg is kezdi - de bizony nagyon hétköznapiak. Aztán nem is annyira apróságok, mint inkább aprólékosságok.

...Különben pedig alássan tisztelteti az »akadémiai« nagyszótár a »Nemzeti Hirlap«-ot és azt kérdezteti, hogy mi légyen az a »terefere?«

*

Mai apróságaink quasi lapszemle lévén, miután két ízben is fel lettünk szólítva, hogy egy hozzánk beküldött, Balassagyarmaton megjelenõ szépirodalmi lapot ismertessünk, isten neki! - essünk át rajta.

Tehát a lap szerkesztõje valószínûleg valami borbélylegény.

A lap vezeték neve: »Röpke-ívek.«

Különös ismertetõ jelei: Gáspár Imre petyegteti bele a legjobb dolgokat.

Általános megjegyzések: V. Sarolta grófné humorizál. (Még hozzá ez a nagy meleg.)

Olvasó közönsége: Olyan nincs.

*

Mióta Molnár Gyuri bátyánk virginiájának fölszálló füstjével Pityin-Harasztoson és Bundás-kis-hartányban segít csinálni a felhõket a mennyi hatalmaknak, azóta nem járok színházba.

Most, hogy visszatérve, Shakespeare-alakból Samillá devalválódott, elmentem a Népszínházba, megnéztem és meghallgattam, mit beszélnek felõle:

- Nini a Gyurka...

- Az elveszett juh a régi akolban.

- Kár, hogy eddig is »bolygó zsidó«-nak csapott fel.

- Hja... szûk világ ez neki... a nyelvének.

- Micsoda? Szûk? A Nemzeti Színház?

- Ej dehogy. A színházi udvar.

*

Ezen a históriai nevezetességû pletykás helyen egyébiránt azt beszélik Molnár-Ahasvérus úrról, hogy így nyilatkozott volna Lord Byronnak:

»Vagy én vagyok a legjobb shakespeare-i mûvész és akkor nem érdemel meg engem Budapest, vagy nem én vagyok, és akkor én nem érdemlem meg Budapestet.«

Logika a logikátlanságnak.

június 20.

169. sz.,

Hogy ott kezdjük, ahol elhagytuk. Molnár Gyurka bátyánk, - kirõl múltkori apróságaink szóltak, - most, mint halljuk, hogy új Molière-darabbal szaporítá ismét szerepkörét, mégpedig a Molière Tartuffe-jével.

Ugyan hagyja el Gyurka bácsi! Jobban játssza azt magánál Tisza Kálmán.

*

Legközelebb Zomborba készül menni vendégszerepekre, már a t.i. nem Tisza Kálmán, hanem Molnár György.

- Tehát Zomborba!

Szegény Gyuri bácsi! az õ pályája is de nagyon hasonlít az Erikson Matild kisasszonyéhoz, ki Budapesten szállt föl s valahol Bundás-Pátyon esett le.

*

A »Kelet Népe« szórul szóra ilyetén érzelmeinek ad kifejezést elõfizetési felhívásában:

»Vajha beteljesülne sejtelmünk, hogy a nemzet a külpolitika terén is egy borzasztó kiábrándulás elõestéjén áll s a valódi helyzetet akkor fogja csak felismerni, mikor már késõ lesz.«

Köszönjük alássan a jó kívánságot, mi szegény magyar nemzet, de nem instálunk belõle.

június 21.

170. sz.,

A magyar képviselõházi ülések »viharos zaja« elbújhat a francia kamara különben érdekfeszítõ tanácskozásai elõtt, sõt maga Németh Albert is valóságos szalon-szónoknak süllyedt, amióta Cassagnac úr összevissza gazemberezte kollégáit, a kamara tagjait.

Akár olvasta Cassagnac úr a Sasku Károly illemtanát, akár nem, az bizonyos, hogy nem látszik meg rajta.

Kaszanyakú Cassagnac egyébiránt hírlapíró létére ösmerheti a történelmet, s jól tudhatja, hogy az olyan »tónusra«, mint az övé, furcsa »taktus« szokott Franciaországban következni... a guillotine szomorú tompa csattanása.

*

Cassagnac úr különösen Thiers és Gambetta ellen fordítja nagy hévvel kígyó-nyelvét. Impozáns oszlopa mind a kettõ a köztársaságnak. Amaz egy nagy múlttal a háta mögött, maga a mérséklet és bölcsesség, emez a jövendõ reménye, egy megtestesült respublika, tûz, vihar, villám...

Az a villám még lecsaphat egyszer!... Lesz még Párizsban nagy ünnep!

Különben Gambetta, mint tudjuk, már nem mai gyerek s habár kormányzatát a »tehetetlenség politiká«-jának szeretik is nevezni a bonapartisták, eddig is emberül állt meg a talpán.

Mikor még csak kis körben ösmert egyszerû ügyvéd volt s legfeljebb a »Palais de Justice«-ben tartott beszédjei ébresztettek figyelmet, s a »Café Procope«-ba járó barátai ösmerték közelebbrõl lángelméjét, akkor történt, hogy egy este valamelyik sikerült vádbeszédje után Plutarch úr, a nagy emberek általánosan ismert életírója, kopogtatott szerény lakásán a Rue de Rivoli-ban.

Öreg gazdaasszonya cammogott elõ a kopogtatásra.

- Gambetta úr nincs itthon - jelenté. - Kit mondjak neki uram?

- Vagy úgy? - szólt a klasszikus életíró. - Tehát nincs itthon? Nos, mondja ön neki, asszonyom, hogy Plutarch volt itt, bár még korán...

Ma már nem mondhatná ezt Plutarch; hanem együtt menne hozzá vizitbe Klió kisasszonnyal.

*

Ezt a két fentebbi apróságot pedig csak azért írtam meg, hogy némi feneket kerítsek annak a maliciózus párbeszédnek, mely a mai képviselõházi ülés alatt, a francia kamara legutósó viharos ülése kerülvén szóba, folyt egy »Egyetértés« és egy »Magyar Állam«-beli ember közt a hírlapírók karzatán:

- Jaj, be szeretném ezt a Ghiczyt megtenni Grévynek - így az »Egyetértés«.

- Hm! Mit csinálnánk nélküle? Hagyjuk meg, pajtás! Olyan õ köztünk mint egy kimagasló torony.

- Olyan ám! Csakhogy a kálvinista kakas ül a tetején.

június 22.

171. sz.,

A sajtó hiszékenysége minden fogalmat felülmúl! Ilyen nagy háború idején jégre engedi magát vitetni egy olyan tízféle nevû ember által, mint az a Manasses, és közöl róla egész hasábokat, hosszú táviratokat stb....

Pedig hát mindjárt kilátszott vallomásában a turpisság, midõn azt mondta, hogy õ volt Szibériában Petõfi ruhatisztítója.

Szibéria és ruhatisztítás! Ruhatisztítás és Petõfi! Mikor az öreg Vahot Imre bátyánk már régen megírta róla, hogy még võlegény korában sem engedte kikefélni a kaputrokkját.

*

Manasses egyébiránt megkapja, amit keresett, s tudom, megkeserüli a Petõfi feltámadását; de mi fog történni azon szerencsétlen alkalmi versezetekkel, amelyeket Prém József gyártott a visszatérés alkalmára a következõ címekkel?

Ide mellém... (Beküldendõ a »Családi kör«-be.)

Ketten vagyunk immár... (A »Délibáb« számára.)

Ne irigyelj engem, én sem irigyellek... (A »Röpkeívek«-be.)

Most ez a sok poézis mind elveszett! Mégis kár hát, hogy nem él Petõfi.

június 23.

172. sz.,

A magyar sajtó dicsõségére legyen mondva, eddig annyira megõrizte szennytelenségét, hogy igazán büszke lehet rá a nemzet.

Annál sajnosabb azon komolyság-hiány, mely némely lapoknál kezd elharapózni.

Nagy szavak a levegõben, egy neme az ügyetlenségnek és a nevetséges nagyzolásnak, mely legalkalmasabb eszköz arra, hogy a sajtó hitelét veszítse.

»Egyetértés«-lányomnak szólok ezúttal, de a menyem is értsen belõle!

Az »Egyetértés« ugyanis derûre-borúra szüli Magyarországnak a remekebbnél-remekebb írókat.

Pétery Károly, a roppant tetszéssel fogadott »Utolsó Bebek« jeles írója, úgymond, ismét egy remek regényt ír a lap számára addig is, míg a jelenlegi tárcában Degré mesteri mûve folyik.

A dolog pedig tulajdonképpen úgy áll, hogy a Pétery úr regénye, egy a kezdet nehézségeivel bíbelõdõ, dilettáns csekély irodalmi értékû tárcatöltelék, a Degré bongré-malgré írt mûve ellenben valószínûleg semmivel sem fog állni magasabb fokon korábbi szerény dolgozatainál. Vagy ha igen, nagy mesteri mû mégsem lesz, arra akár mérget veszek.

Ha ilyen epithetonokat akarunk használni már Degrénél vagy Péterynél, akkor mit kell mondanunk egy jobb elbeszélõ, teszem azt Beöthy Zsolt s László Miska egy-egy munkájáról; az már akkor »égbe ragadó, magasztos, részegítõ és világot bontó«.

Hát még Jókai?

Vagy igaz,... hiszen Jókai gyenge regényeket ír!

*

Ha már itt fekszik elõttünk az Egyetértés, egy füst alatt iktassuk ide szórul szóra a Verhovay úr mai vezércikkébõl ezt a pontot:

»Verd ki furkósbottal s nem alkotmányos színpadi arcjátékkal és szajhacsinosító festékkel a kamarilláris pokolgép természetét, kitör az elõbb-utóbb, mint föld gyomrából a tûz s megromlott vérbõl a kilis.«

Jézus Mária!...

*

Bosznia elfoglalásáról volt szó a tegnapi lapok folytán mindenütt.

A képviselõi arcokon aggodalom...

- Tehát csakugyan foglalunk.

- Csodálatos! Az is arat már, aki nem vetett. Ausztria hódít, mialatt alszik.

- Rossz gondolat! - szól egy harmadik képviselõ. - Vajon kitõl jön?

- Ki más-, mint Andrássytól.

- Ellenkezõleg. Andrássy nem akarja.

- Ki akarja hát?

- Tisza. (Általános indignáció.)

- Tisza? Lehetetlen! Miért akarná Tisza?

- Tán mert elvben úgyis a Szent István koronájához tartozik?

- Ej, dehogy! Azért, mert azóta megint felnõtt egypár Móricz-fiú, azokat akarja oda elhelyezni fõispánoknak.

június 25.

174. sz.,

(ez egyszer Kakas Mártonnak ajánlva.)

Kakas Márton az Üstökös mai számában »Egy kis félreértés« cím alatt egyikét közli ama szellemdúsan írt muszkatörténeteknek, melyek engem is arra csábítottak, hogy utána csináljam a »B. Napilap«-ban. Mert hát hiába, nem képzelhettem még akkor, hogy ilyen nagy galibába keveredünk.

Ha Kakas Márton nem lenne olyan gyenge regényíró, aminõnek Pétery és Degré mellett tegnapelõtt feltüntettem, azt mondhatnám erre az esetre, hogy magna ingenia conveniunt, de így csak egyszerûen konstatálom, hogy az a véletlenség esett meg, miszerint dacára, hogy soha össze nem beszéltünk, a mai áldott nap ugyanazon egy dologból csináltunk muszkatörténetet, s az illetõ lapokban az meg is jelent s kihordatott a t. c. közönség számára - az õ mulatságukra és épülésükre.

Biz én most egyszeribe el sem tudom sorolni: mi mindenféle baj történhetik ebbõl! Annyi valószínûnek látszik, hogy legalább elcsapnak a szerkesztõink, mint megbízhatatlan embereket, akik nyakra-fõre erckmansatriánoskodnak s két szerkesztõtõl veszik fel a honoráriumot egy históriáért.

De még ez csak a kisebbik vége a bajnak.

Kakas úr ugyanis egy szentpétervári bankárt vesz története hõséül. Mi is bankárnak ösmerjük el állására nézve. Kakas úr elnevezi valami Cumerlandnak, mi meg Szemenoffnak. (Mi igaz mármost?) Ez az úri ember egy kutyácskával kedveskedik Katinka cárnõnek. A kutya megdöglik s most lesz csak ebül a volt gazdája, mert a cárnõ a bankár nevére keresztelvén el az állatot, annak kitömetését rendeli el, mit a szófogadó tisztviselõ úgy magyaráz, hogy a bankárt kell kitömetni.

És ez eddig mind rendén volta, mert mi is úgy írtuk meg, hanem ami ezután következik, az már - nagy hiba.

A Kakas Márton muszkája szerencsésen úgy menekül a hínárból, hogy kutyabaja sem esik, míg ellenben én a magamét, ha már belefogtam, becsülettel ki is tömettem, s most ott pompázik valamely szentpétervári ritkaság-gyûjteményben.

Hanem hát mit mond ehhez majd a publikum? Kinek higgyen mármost? Mi történt hát valóban a bankárral?

Ez iránt ma már több kérdés tétetett hozzánk.

Én csak azt állítom, hogy az az igazi, az a hiteles, amit én írtam.

A Kakas Márton történetének pedig ne higgyen senki. Kakas Márton lojális ember, és a muszkával is kokettíroz; nem akarta, hogy orosz vér tapadjon a kezére: ezért hagyta élve a muszka Wodianert.

június 26.

175. sz.,

A legislegmagasabb rétegekbõl szivárog lefelé egy originális komoly hír, mely, mint a szivárvány, egész dialadalívet von a »Mária országa« fölött s szemkápráztató színeivel majd megvakítja Lonkay Atyust, az Apponyi nemzetséget, s több másokat!

Ugyanis a legbuzgóbb katolikus fõméltóságok fejében is megfordul azon lehetõség, hogy a nyomorban sínylõdõ szentatya nemsokára meghal, ha másképp nem - éhen...

(Hát bizony megeshetik.)

...És hogy akkor Haynald van kiszemelve pápának a katolikus világ egyházi méltóságai közül.

Igen ám! Csakhogy a római püspökök és bíbornokok azt mondják és jogosan, hogy õk nem tûrnek más pápát, csak olaszt.

Ez aztán bajos állapot és véleményem szerint csak úgy lehetne megegyengetni, ha Haynaldot már idõ elõtt odaadnók taljánnak.

Miattam mehetne, kivált ha a Kalocsán általa dédelgetett jezsuitákat is magával vinné!

Ez a hír a legközelebbi napokban erõsen tartotta magát beavatottabb helyeken, s különbözõ eszmecserékre adott alkalmat.

Azt mondja egy szürke hajú úr (ki valahányszor a »Barátok temploma« elõtt elmegy, mindig keresztet vet magára) egy barátjának erre vonatkozólag:

- Habemus papam! Ez lesz még csak a világrázó esemény! Magyar pápa! Büszkék lehetünk!

- Hüm! Olyanformán körülbelül, mint a bugás-pircsiek, akik abban büszkélkedtek, hogy õnáluk volt a legnagyobb kolera.

*

A múlt héten két úr veszekedett egymással a »Café-Riche« elõtt Párizsban. Bizony nagymér­ge­sen ment s könnyen keleti kérdéssé fajulhatott volna, ha egy ismeretlen úr bele nem avatkozik s nem fogja pártját a gorombábbnak, ki torka szakadtából szórta a becstelenítõbbnél becste­lenítõbb kifejezéseket ellenfelére.

A beavatkozó segítségével csakhamar megfutamodott a kevésbé goromba ellenfél, s most már a veszekedõ úr a segítõhöz fordult durván:

- Hogy mert ügyünkbe avatkozni, hé?!

- Azért, uram, mert én is bonapartista vagyok. Hazafiságból.

- Miféle bolond beszéd ez? Hát mi köze van ide a bonapartizmusnak és hazafiságnak?

- Mintha nem tudnám, uram, hogy ön maga Cassagnac! Önnek kell lennie.

- Én? Cassagnac? Azt mondom, ne sértegessen ön, mert...

- Hasztalan minden tagadás, uram. Mikor azt az urat mocskolta, önre ismertem a stílusáról.

június 27.

176. sz.,

Mint ahogy múltkori apróságainkban megjövendöltük, csakugyan beleharaptunk az okkupáció savanyú almájába. Szent István birodalma megszaporodik. Átkozott szaporodás!

Molináry generális egy szép reggelen, mikor sem esõ nem fog esni, sem nagy por nem lesz az országúton, mely ártalmára lehetne a vitéz hadseregnek, bevonul Boszniába, jobban mondva »Osztrák-Törökországba«-ba és... Csepregi derék asztalosunk már-már meg is van bízva, enyvezzen össze egy kormányzói trónust a számára e felirattal: »Hodie mihi, cras tibi!!«

Tehát osztrák kormányzó lesz, mint a »Hon«-nak távírják és magyar közigazgatási tisztviselõi kar.

Móricék már csomagolnak az útra...

Molináry tábornok pedig nyakra-fõre köszörüli a kardját ehhez a szörnyû mûvelethez - melynél különb hadi tény még a Suchum-Kale bevétele is a »Komló«-ban.

*

A nap hõse egyébiránt Kállay Benjamin úr, aki nem azért írta meg Szerbia »történetét«, hogy most ellene beszéljen.

Kállay úr egyébiránt azt állítja mai beszédjében (kimutatván vele a konzervatívok foga-fehérét), hogy a monarchiára nézve a politikai helyzet elõnyös (Heureka!), a bekövetkezõ fejlemé­nyektõl nincs mint tartanuk (azokat Kállay Benjamin úr persze elõre tudja), valamint nem kell a mostani politikát határozat-hozatokkal megkötnünk.

Gratulálunk Kállay úrnak! A monarchia szívérõl nehéz követ emelt le. Csitt, magyarok! Most már nyugodtan lehettek! A haza nincs veszélyben többé.

Menjetek haza tolyut fosztani és ne avatkozzatok semmibe!

Én mondom nektek, hogy egy hajatok szála sem görbül meg.

Én, Kállay Benjamin!

Mind nagyon szép ez, csakhogy nem úgy hívják már, hogy »mathesis sublimior«, hanem »argumentum in infinitum«.

Talán eltévesztette Kállay úr! A mai beszédjét alkalmasint elõszónak akarta megírni a szerb nemzet »legújabb« történetéhez, s tévedésbõl mondta el a magyar parlamentben.

Nem tesz semmit! Legalább nem fog többé Gorcsakoff panaszkodhatni (mint a múlt héten tette), hogy az orosz családokkal rokonságban álló Apponyiaknak nincs befolyásuk?

Van nekik befolyásuk - Kállayra.

június 28.

177. sz.,

(A »Ház«-ból)

Az országgyűlési karzaton így szólalt fel egy rajongó törökbarát tegnap a Kállay beszédje alatt:

»Nem hiába, hogy Benjamin volt a legéretlenebb Jákob fiai közül.«

*

Minthogy az országgyűlésről és a bibliáról van szó, nem veheti tőlünk senki messziről hozott hasonlatnak, ha a magyar parlament mostani működését Péter apostolnak a halászokról mondott e szavaival jellemezzük:

»...és egész nap munkálkodván, semmit sem fogtanak vala.«

De nem, nem... a mai ülés alatt mégis történt valami.

Minthogy Péter-Pál napja közelg, egy ív köröztetett a képviselõk közt, melyen jó kívánataiknak adnak kifejezést Somssich, Móricz és Szontagh Pál névnapja alkalmából.

Wahrmanhoz jutván az ív, meg nem állhatta, hogy goromba humorával oda ne teremtse függeléknek: »Üdvözletem csupán Somssichnak szól; a másik két úrnak a fúzió óta „Pálforduláskor” van a névnapja.«

június 29.

178. sz.,

[......] [......]

Maholnap negyedéve lesz, amióta megindult a háború s megy, mendegél... mint a sántikáló ember... nagy kínnal.

Több wutki folyik, mint vér!

A jó Bernáth Gazsival történt, hogy húsvétkor ült le egy borbélynak és pünkösdkor kelt fel.

Ha ez is így halad... képzelhetni, hát még Törökországot mennyi idõbe kerül megborotválni a kapzsi, ügyetlen borbélynak?

Aztán mennyi szappan fog kelleni hozzá!

*

Minthogy már Bernáth Gazsiról van szó, legjobb lenne, ha az õ egyik esetén okulna a cár.

Mert hát sok mindenféle történt szegény bátyánkkal.

Egyszer felmászott õ is a »Stein«-ház negyedik emeletére s leugrott...

Útközben azonban meggondolta magát, s a második emelettõl visszafordult.

Lehet, hogy a cár is utána csinálja!

június 30.

179. sz.,

Péntek, tehát bõjti nap lévén, az »Apróságok«-ban, Páter Lonkayt szólaltatom meg. Ez egyszer õ maga fog beszélni. Szórul szóra idézni fogok egy, az ország valamennyi plébániájához intézett körlevelébõl. (Nyomtatott a »Hunyadi Mátyás« intézetben.)

Lonkay úr körlevelében támogatásért fordul a plébánosokhoz.

Legelõször azon emberekrõl emlékezik meg, kiknek az õ lapja magatartása nem tetszik:

»Ezekrõl - úgymond - nem szükség sokat szólani, ezekért csak az úristent lehet kérni, hogy tekintsen le felvilágosító kegyelemmel az õ lelkeikre.«

Hát csak jó is lesz az úgy: bízza ezt az Istenre!

*

Miután a következõkben hatalmasan lecsépeli azon ellenfeleit is, kik ellene ellenlapot indítottak, áttér szegény páterünk annak az elpanaszolására, hogy: »õ nem gazdag.«

- Ha van is valamicském - jegyzi meg -, azon vezérelvemnek köszönhetem: »Ora et labora!«

Különben mim van? így tûnõdik odább szórul szóra: »Balatonfüredi hajlékocskám, melyet orvosom legkomolyabb sürgetésére építtettem, csak nagy nélkülözések után, évek múlva lesz tehermentes. Budapesti házacskám jövedelmébõl pedig bár csak adómat fedezhetném, mert azt egészen terjedt családom tölti be, nemcsak »pater«, hanem háromszorosan nagyapa is vagyok.

Hja! mert a võ uraknak is alkalmasint az a vezérelvök: »Ora et labora!«

*

Egyszóval Lonkay atyus közel van ahhoz, hogy éhen haljon: minélfogva dicsekedésbõl-e, vagy édes visszaemlékezésbõl, nem tudni, elbeszéli, hogy milyen jó ebéden volt õ 1860-ban Kunszt József kalocsai érseknél: »nemcsak kínálgatott a kedvenc ételekkel, hanem az egyikbõl saját szent kezeivel tett tányéromra«...

Ez aztán valami!

*

Aki pedig ezeket a mulatságos dolgokat nem hinné el, annak megtekintés végett rendelke­zésére áll a körlevél egy példánya szerkesztõségünkben.

A jövõ bõjti napon újra folytatjuk belõle a szemelvényeket.

Ennyit is csak azért adtunk ma, mert az elõfizetések idején figyelmeztetni kívánjuk a katolikus eszmék barátjait, hogy ha már választani kell két rossz közül, ajánljuk a kisebbet, a »Magyar Koroná«-t, Jósika lapját.

Fel nem foghatjuk ugyan, hogy egy mûvelt írónk erre a mesterségre szánja szellemes tollát, - de ha az a cél, hogy megbuktassa Lonkay rosszul jövedelmezõ vállalatát, akkor - - - Jósika Kálmán teszi a legnagyobb hasznot az irodalomnak, mint ahogy nagy hasznot tett a magyar mûvészetnek az az ember, aki a negyvenes években felgyújtotta a német színházat, hogy a németeknek is a magyarba kelljen járniok.

július 1.

180. sz.,

Apróságok (jobban mondva »aprólékosságok«)

(P. T. L.) Gyulai Pál úr belefáradván a »jövõ század költõi regényének«, a »Romhányi«-nak írásába, elindult a literatúra tarlójára cirkálni, hogy hol üthetne megint egyet azon a szegény Jókain, ki minden bajnak okozója, ami csak elõfordul.

Aminthogy úgy is van. Honnan származott volna a Manasses-história is, ha nem Jókaitól? A fantazmagória okozta! Manasses senki egyéb, mint a Jókai felbérelt embere, vagy tán maga Jókai álruhában?!

De még ez mind csak semmi volna, ezért még nem indítaná meg fontoskodó tollát Gyulai úr a »Fõvárosi Lapok«-ban, hanem ott vannak az »Üstökös«-ben a »Muszka rajzok«, hol egy passzust talált, hogy »asszongya«: »Petõfi dalait nem méltatták semmi figyelemre az országnagyok, és senkinek sem jutott eszébe a költõt megjutalmazni, még az akadémiának sem.»

Ohó! kiált fel Gyulai Pál. »Ebbõl egy betû sem igaz!«

Könnyen meglehet. De mit bizonyít ez? Gyulai Pál úr tudhatná, hogy egy igénytelen adoma elbeszélésénél a tényeket tetszés szerint idomíthatjuk a fõkellék: a csattanóság elõtüntetésére.

Hát az igaz-e, amivel Gyulai kezdi egyik beszélyét: »Az 1786-iki év elsõ napja derült, csikorgó idõvel köszöntött be Szegeden.«

Jól meg tetszett gondolni? Hátha hó esett ezen a napon?

*

Gyulai Pál úr ezek után ilyenforma argumentummal gyûri le az »Üstökös« »Muszka rajzai«-ban elvetett konkolyt.

Micsoda? Az ország nagyjai nem méltatták volna figyelemre Petõfit? Ez nem áll! Az állítás abszurdum! »Maga Eötvös írt Petõfi mellett cikket.«

Meghisszük Gyulai úrnak, hanem engedje meg, ezzel az »egy«-példával jobb lett volna nem aprólékoskodnia, mert az nem ront nemcsak az »Üstökös« adomáján, de azon a kiszakított állításon sem. »Egy ember - csak egy ember marad!«

Mert mondhatjuk-e, hogy Magyarországban Görgei kitüntetésben részesül - pedig hát Gyulai úr dicsversezeteket is írt mellette.

*

De hagyjuk Gyulait! Õ az egyedüli ember, kinek senki sem ír elég jól, aki mindenen bosszankodik, ki ha valami kifogástalant akar olvasni, ír magának. Hát csak hadd mulassa magát a saját észjárásával és a Jókai árnyékának üldözésével.

Különös figyelmünket kell hogy felébressze azon bûnös könnyelmûség, mellyel némelyek egészen valótlan események elõadása által fölzavarják a közvéleményt, s emellett azon megbíz­ha­tatlanság, mely mai napság még a lapokban nyilvánosságra hozott nyilatkozatokat is jellemzi.

Nemcsak a Manasses-história lett immár füstté, hanem a Petõfi gyûrûjérõl szóló legújabb legenda is. Petõfi István, kirõl az mondatott, hogy midõn Erdélyben járt, ráösmert ott bátyja gyûrûjére, nyilatkozik, hogy biz õ sohasem járt Erdélyben.

Most tehát már, szomorú szívvel bár, belenyugodnánk a megváltozhatatlanba, hogy Petõfi a segesvári csatatéren esett el, ágyúk zúgása közt, száguldó paripák által agyontipratva, ha most Kemény Mihály elõ nem áll az emlékirataival a »Kisfaludy társaság« szerdai ülésében s ki nem süti, hogy Petõfi még élt a segesvári csata után, csakis augusztus 12-ikén öletett meg bolyongásai közben a mezõkön - egy oláh által.

Váratlan állítás és meg sem cáfolható!

Mert hát Kemény Mihály bátyánknak ezt a hajmeresztõ dolgot maga a Petõfi szelleme panaszolta el, - az asztalmozgatások idejében.

Kezd a dolog világos lenni!...

július 2.

181. sz.,

Egy felsõvidéki hazánkfiát arra vitte a lelkiismerete, hogy konzervatív kaszinót alapított odahaza a környékén; ember akadt hozzá bõven - mint minden bolondhoz Magyarországon -, csak egy hiányzott hazánkfiának: nem tudta megtartani az alakuló gyûlésen a politikai beszédjét, mely hivatva lett volna megalakítani itt a Sennyey pártot, mert hát hiába, csöppekbõl lesz a tenger.

Emberünk nem sajnálta a fáradságot leutazni Budapestre, s itt a korifeusoktól szögrõl-végre kitudni, mi is hát a konzervatív politika?

Legelõször Kállay Benõhöz nyitott be.

- Uram, - mondja Kállay, kézdörzsölve. - Az igen szép öntõl, hogy a pártot ott is meggyöke­rez­tetni óhajtja... igen szép...

- De nem bírom leendõ elvtársaimnak világosan körvonalazni az álláspontunkat. Ez iránt bátorkodtam...

- Valóban? Nos, nos... ez bajos valami. Nekem meg vannak zavarva a fogalmaim. Menjen ön Ürményihez; õ azon helyzetben lesz, hogy fel tudja önt világosítani. Õ igazított ki engem is a házban...

- Köszönöm, uram!

Hazánkfia lóhalálban rohan Ürményi Miksa lakására. A derék férfiú éppen otthon heverész a díványán s a »Falu rosszá«-ból dúdolja: »Én vagyok a falu rossza - engem ugat minden kutya.«

- A konzervatív politika felõl szeretnék teljes felvilágosítást.

- Miféle politikáról? - kérdezi az indignálódva.

- Nos, az ön politikájáról.

- Az én politikámról? - dörmögi Ürményi megütõdve - melyik is az? Ühü! tudom már; az, amelyik a Sennyeyé. Megálljon csak, uram... ha nagyon meggondolom, azt kell hinnem, azt vélem... alkalmasint... igen igen erõsen hiszem, hogy Sennyey meg fogja tudni önnek magyarázni.

Szerencsétlen emberünk egy óra múlva már Sennyey elõtt áll fennebbi kérésével.

Sennyey: Volt ön már Kállaynál?

Emberünk: Igen.

Sennyey (gõgösen): Megmagyarázta?

Emberünk: Nem.

Sennyey: Akkor hát menjen Ürményihez!

Emberünk: Az sem mondott semmit. Ott is voltam.

Sennyey: Az elég hiba volt öntõl, hogy oda ment. Ezzel megfosztott engem azon szerencsétõl, hogy önt informálás végett valamerre utasíthassam. Izé... Richtig! Próbálja meg ön Halász Imrénél, a mi politikánkat õ csinálja. Az tudni fogja.

A következõ jelenet a »Kelet Népe« szerkesztõségében játszik.

- Ön a konzervatív politikát kívánja behatóan ösmerni? Hm. Ez sok! Ön tehát a misztériumokban szeret búvárkodni. Engedjen ön meg egy bizalmas kérdést. Járatja ön a »Kelet Népét?«

- Igen, szerkesztõ úr.

Halász: De szokta olvasni is?

Emberünk (pirulva): Igen.

Halász: És nem találta meg?

Emberünk: Nem.

Halász: Tudja mit, uram, még eddig én sem. Hanem csak legyen nyugton. Ami késik, nem múlik. Majd meg fogja azt írni - ...éppen most gondolkozik rajta - ifj. Ábrányi Kornél.

július 3.

182. sz.,

Zimnicából (magyarul »hideglelés« volna e helységnek a szószerinti fordítása) július elsejérõl a (diadal)-ittas muszka hadsereg a következõ vidám, most onnan hivatalosan proklamált táviratot menesztette Szentpétervárra:

»Minden jól megy; a 28-án megkezdett hídnak az éjjel készen kellett lennie, de a 29. és a 30-ka közti éjjeli vihar elszakította a hidat s az huszonhat ponton elmerült.«

Ha jól megy így - hát csak így is menjen mindig!

*

A párizsi »Siècle« legutóbbi politikai szemléjét e sorokkal kezdi:

»Vasárnap, vagyis július elsején, szemle fog tartatni a párizsi helyõrség felett a long champs-i versenytéren. Bevett szokás már, hogy a párizsi közönség nagy számban vesz részt e lát­ványban. A francia hadsereg maga a nemzet fegyver alatt; mindenikünknek találkozik soraiban egy-egy fia, testvére vagy barátja.

Érdeklõdni a hadsereg iránt annyit tesz, mint Franciaországot szeretni.« sat.

Ha az ember véletlenül belemélyed a jövõ találgatásába, meg a jelen latolgatásába, bizony bizony majd ketté hasad a szíve arra a gondolatra, hogy hát mi mikor fogunk így írhatni anélkül, - hogy nagy járatlanságot ne áruljunk el ebben a kaszárnyaszagú világban.

július 5.

184. sz.,

A »Magyarország s Nagyvilág«-ban Porzó annyira elkényeztette már közönségét szellemdús tárcáival, hogy amikor aztán nincs Porzó tárca, az olvasó duzzogni kezd.

Kelletlenül forgatja kedvenc lapját s önkéntelenül is keresi benne a tárcát, mely máskor minden hiányt olyan szépen kárpótol és eltakar.

Bizony nincs! Siváran terpeszkednek elõtted a megszokott hasábok, de szemed elfordul tõlök és elgondolkozol, hogy milyen különös lenne, teszem azt, ha ez a mostani szám kelet nélkül, úgy negyven év múlva valamely irodalmi történész kezébe vetõdnék, kinek kötelessége lenne felfedezni: melyik korból maradt reánk e nyomtatvány?

Feltenné pápaszemét s végigfutna a tekintélyes lap közleményeinek íróin, Fürjes Károly, Dengi János, Malomhegyi István, Déry Gyula és a többieken.

Átfutva, mondom, e neveket, szomorúan letenné a pápaszemet s így tépelõdnék:

»Nincs tökéletes tudomány a világon! Istenem, mikor, melyik korban éltek és grasszálhattak ezek az urak a literatúrában?...«

...És a nyomozó irodalomtörténet nem fogja kisüthetni soha... soha...

*

A »Magyarország s Nagyvilág« is legalább úgy válogassa meg a közleményeit, mint ahogy a »Vasárnapi Ujság«, mely a »Déryné naplóját« közli egy félév óta.

»Már ez aztán vonzó olvasmány«, olvadozik a »Fõv. Lapok« múltkori újdonsága; - és valóban kockáztatott vakmerõség is lenne a szerkesztõt megróni amiatt, hogy kétségkívül legjobb anyagi egzisztenciának örvendõ lapjában miért nem ad e helyett új mûveket, mert helyes logikával felelhetné:

A Déryné naplója jó dolog! Egyszer egy vidéki lap közölte és tetszett. Azután Vahot közölte ezelõtt tíz évvel a »Napkelet«-ben és akkor is tetszett. Most én közlöm - és most is tetszik a »Fõvárosi Lapok«-nak.

július 7.

186. sz.,

Ki mondja még, hogy nem történnek csodák?

A »Budapesti Napilap« vasárnapi számában »Egy rossz elõfizetõ« címû tárca jelent meg, Mikszáth Kálmántól.

És íme, rá néhány napra az aradi »Alföld«-ben is, melynek valami Tiszti Lajos nevû gentleman(?) a szerkesztõje, egy ilyen címû tárca jelenik meg, s ami még csodálatosabb, szórul szóra olyan tartalommal, mint az M. K. tárcája.

Miután becsületes magyar lapról fel nem tesszük azon pimasz arcátlanságot, hogy idegen lap valamely önálló mûvét, mely annak pénzébe került, átvegye a szerzõ neve és a forrás megnevezése nélkül, s pláne még bent a szövegben, hol a »Budapesti Napilap« szó fordul elõ, azt az »Alföld«-re javítsa át, tökéletesen úgy gerálva magát, mintha egyenesen az õ számára lenne a cikk írva, - nem vádaskodunk az aradi »Times« ellen sem, hanem egy csodálatos természeti jelenségnek tulajdonítjuk, felhíván arra a szakértõk figyelmét...

A spiritualisták misztériózus tanaiban kell tehát valaminek lenni, és nem mese többé az »egy lélek, egy gondolat két testben«. Micsoda! Nem is egy gondolat, hanem egyenlõ gondolatok egész láncolata! Az »Alföld« »nagy emberei« közt egy olyan csodálatos egyéniség lappang (kár, hogy nem írta becses nevét a tárcája alá), aki éppen úgy gondolkozik, mint nálunk Mikszáth Kálmán, azzal a kis különbséggel, hogy neki holnapután jut eszébe ugyanazokat a dolgokat megírni, melyeket a mi olvasóink már tegnapelõtt olvastak.

*

Egy szép kisasszony van a játékban!...

Mac-Mahon úrék hajadon leányzója, gyönyörû szõke gyermek és - jó parthie.

A mamácskája elpletykázta a délutáni kávézásoknál, hogy hány pár cipõcskét, mennyi rokolyát, hány ezüstkanalat és milyen puhára vetett ágyat fog vinni majd a võlegényének. Ékszerei közt pedig ott lesz egy könnyen nyíló satoulban Franciaország koronája is. Mert hát a papa semmit sem képes megtagadni a kis »mici«-tõl.