1878
BUDAPESTI NAPILAP

TÁRCÁK

A DUNA

Mikor a Duna megharagszik, nem ismerünk rá öreg, szelíd arcára. Mintha kicserélnék a csendes, jámbor folyamot, mely türelmesen hordozza hátán a béke mûveit, a zakatoló hajókat és az idomtalan széles talpakat, melyek mély barázdákat szelnek sima ezüst lapján.

Pajkosan játszik nyarankint a napsugárral, s úgy megcsillog ott, ahova annak a mosolya ér, hogy szinte nehéz eltalálni, mi fényesebb hát, az õ hullámzó kacér fodrai-e, vagy a napsugarak?

Kedves fejedelmi folyam; enyelgõ, szelíd, engedelmes; zúgása nincs, csak méla mormogása, titkos regéket suttogó, érthetlen szókkal, ki tudja mirõl?

Az õsidõkrõl vagy talán a mélyébe temetett örök titkokról?

Miként állt valaha jegén a negyvenezer dalia, kiknek amint átfagyott keze, lába, egyszerre melegedett fel szívök s egyszerre kiáltá ajkok mennydörgés gyanánt az igazságos király nevét.

Nem-e a jó folyam súgta nekik e gondolatot?

Vagy más rege perdül le morgásában? Ezer évnél idõsebb rege, a mélyen lent, fenekén, színes kavicsok közt fekvõ hármas királyi koporsóról. Mirõl álmodik benne az isten ostora? Akármirõl álmodjék, csak ne a valóságról!

Milyen kár, hogy a Duna mormogását nem érti senki. Pedig hozzánk beszél, amint meg­csapkodja habjaival a Lánchíd óriás oszlopait, a rakpartok vörös márványát, a tündér Margitsziget lehajló bokrait, zöld pázsitját, és bizonyos rejtélyes zsongás támad, melybe a habok locsogása édes, andalító harmóniába foly.

Milyen kár, hogy nem értjük ilyenkor, midõn enyeleg velünk.

De bezzeg megértjük, ha haragszik.

Tengerré dagad dühében; haragos zöldes színû piszkos ruhát ölt, s tornyokat hány fel zajongva. Kivetkõzik magából, szétrepeszti keble kérgét s jégpáncéla óriás darabjait õrült haraggal dobálja a partokra. Szilaj csörtetéssel bömbölve fut végig, mint a megõrült vadállat, mely összetép mindent, mi útjában áll. Mintha a szenvedély, bosszú korbácsolta volna föl, kegyetlen és iszonyú fúriává lesz, zúz, rombol, öl mindent: feldúlja fészkét, összetépi láncait, melyeket az emberek vertek reá.

És az emberek azt mondják remegve: a Duna járja a szokott farsangi táncát.

És azután borzadva gondolnak rá, hogy ki nyugszik lent, fenekén, színes kavicsok közt a hármas királyi koporsóban.

Az isten ostora.

Hátha megelégelte népe gyávaságát? Hátha az õ hatalmas balkeze csapkod ki a haragos Dunának lázas õrületében?

*

Szó ami szó, hanem a Duna nem tréfál.

Az évrõl évre megújuló félelmek, a sok költség, amit okoz s a szakemberek megbízhatlansága, akik azt mondják a Dunáról, hogy nem veszélyes, persze akkor, midõn csakugyan nem veszélyes, gondolkozóba ejthették volna a magisztrátust, mely Révy véleménye fölött vállat vonítva, egyszerûen napirendre tért.

Ilyenkor aztán persze eszébe jut az egyszeri tót, aki valahol a Fekete erdõben járván, hol a Duna fakad, megnézte a híres folyam eredetét. A mindinkább vékonyodó erecske elvezette a helyre, egy parányi forráshoz, melybõl vígan, de vékonyan csurgott ki a tiszta átlátszó víz, hogy óriás útjára induljon. A jámbor atyafi megállt áhítattal; szemének nem hitt eleinte; aztán hirtelen lekapván széles kalapját, dévajul szorítá oda a bugyogó érre, hogy azt kifolyásában egy negyedórára megakadályozza, jól esvén lelkének eme nagy horderejû kópéság, mert elképzelte, hogy hát mekkora csodálkozás lesz ebbõl, majd teszem azt Budapesten, ha a Duna ott megszûnik folyni egy negyedóráig.

A nemes magisztrátus bezzeg szeretné most, ha az a tót ott tartaná a széles kalapját egy ideig.

PETŐFI ÉS SZÜLEI

Az öreg Vahot Imre bácsi beszéli a következõ történetet; az õ lelke rajta, ha nem egészen úgy történt.

Ritkán szól már az öreg, fukar a beszéddel, csak néha-néha teszi bõbeszédûvé egy-egy kötekedõ szó; azt is megbánja másnap, mert hát ne tudja azt meg ez a mai dibdáb nemzedék, amit õ tud; ami most már neki az egyedüli tudománya, amit oda nem adhat ingyen senki fiának, mert hát mirõl tartson õ aztán Petõfi-felolvasásokat, ha az õ rejtett adatait napvilágra hozza.

De ha aztán elõhaladt az éj, vidám borospohár járja, s az öreg Imre bácsiba beleköt valaki, hogy talán csak úgy a levegõbe beszél, nem is ösmerte Petõfit, elõttünk, laikusok elõtt henceg csak, már akkor õ sem állhatja meg, hogy át ne menjen a saját védelmezésébe.

- Micsoda? Hogy én, én ne ösmertem volna Petõfit? Hiszen úgy szerettem, mint a saját tulajdon fiamat. Én neveltem fel a nemzetnek. Az én érdemem az.

Büszkén üt mellére, s szinte érezni látszik, hogy abból a tengernyi dicsõségbõl, amit a nagy költõ lantja árasztott a nemzetre, õt illeti a legnagyobb rész.

- Aztán hogy ismerkedett meg vele, Imre bácsi?

- A Pesti Divatlap-ot szerkesztettem akkoriban. Vörösmarty Miska egyszer megállított az utcán, s azt mondja, hogy ha jó segédre lenne szükségem, ajánlana egyet, egy Petrovics Sándor nevezetût. Készséggel fogadtam ajánlatát, s a kapott adressz nyomán azonnal megírtam a meghívólevelet, 60 pengõ forintot ígérve neki havonkint.

Mintegy két hét múlva egy borzas hajú, kopott öltözetû fiatalember toppant be lakásomra. (Az Országúton laktam akkor.) Modora hetyke, hangja nyers volt.

- Megjöttem, uram - mondá.

- Kicsoda ön?

Petrovics Sándor felelte olyan önérzetes hangon, mint ahogy ma felelhetné.

- Ah, ön az? Hozta isten, öcsém.

Elsõ dolgom volt felöltöztetni Petõfit. Még aznap elvittem Gáspár akkori híres szabó üzletébe, és ott turi süveget, atillát és egy finom magyar nadrágot vásároltam neki.

Olyan szép legény lett az én Sándoromból, mintha csak kicserélték volna: szinte gyönyör­ködtem benne.

- Még csak egy téli köpenyegre volna szüksége, öcsém - mondám neki - úgy két-három hét mulva.

- Meglehet - szólt Sándor kurtán, mert általában igen röviden és szárazon beszélt mindenkivel.

- Én tudok egy módot. Megveszem öntõl azt a hosszú költeményt, amit tegnap fejezett be, a János vitéz-t.

- Az bizony nagyon jó lesz felelte Sándor látható örömmel.

- Adok érte száz forintot. Elég lesz?

- Elég.

És kifizetem azonnal.

Egy százast vettem ki tárcámból s átnyújtottam neki, kéjjel legeltetve szemeimet felderült arcán. Jól esett, hogy segíthettem rajta, mert már akkor éreztem, hogy valaha a fejünkre fog nõni. Mert felösmerem én a talentumot, akármilyen mélyen szunnyad is valakiben.

Bármennyire meg voltam is azonban gyõzõdve lángelméjében, mindig aggódtam felette, hogy a fiú aligha el nem csenevészedik, korhellyé nem lesz, s testi elsatnyulásával lelke is eltörpül; mert Sándor nálam lakott egy kicsiny, de igen szépen bútorozott szobában, mely az irodából nyílt s alkalmam volt sokszor meggyõzõdni, hogy következetesen éjfél után jár haza. Azt hittem, inni szeret, s én a mértékletlen embereknek halálos ellensége vagyok.

Ezen gyanításomat megdöbbentõleg igazolta egy, a fent leírt jelenet után mintegy két napra bekövetkezett eset.

Sándor az irodai óra után négy forint elõleget kért tõlem.

- Hogyan? Ön már elköltötte a száz frt-ot? Öcsém, öcsém, ez nem jól van így mondám szemrehányólag.

Sándor szemeinek egy szikrázó villanása volt a következõ durva szavainak bevezetése:

- Mi köze önnek ahhoz, hogy elköltöttem-e vagy sem? Az a kérdés, ad-e elõleget vagy nem?

Szó nélkül teljesítettem kérését, de mélyen elszomorodva bensõmben. A korhely emberbõl sohasem lesz semmi, sohasem lehet semmi.

Néhány nap múlva még korán reggel, mielõtt felöltöztem volna, szolgálóm jött be, hogy két kékbeli ember (illetõleg egy ember, meg egy asszony) vár rám az elõszobában, bejöhetnek-e?

Tisztességes öregember volt, a nõ arcán pedig, kinek feje egy nagy fekete kendõvel volt bekötve, szelídség, jóság tükrözõdött. Szemei mohón tapadtak a szomszéd ajtóra, mely nyitva volt.

- Mi tetszik? kérdém.

- Mi bizony, ha nem vagyunk alkalmatlanok a tekintetes úrnak, a fiunkat keressük itt.

- A fiukat? Sándort?

- Õt.

- Isten hozta, kedves urambátyám és asszonynéném kiáltám élénken, széket tolva nekik és kezet szorítva az öreggel, ki a szerénység vonakodásával nyújtotta ide a magáét.

- A Sándort éppen most küldtem valahova; nyomban itt lesz.

- Annál jobb - mondá az öreg Petrovics -, legalább alkalmam nyílik megkérdezni a tekintetes úrtól: jól viseli-e magát?

- A legjobban, bátyám. Higgyék meg, én mondom, hogy nagy ember lesz ebbõl a fiúból.

- Hallod, öreg, mit beszél a tekintetes úr? - szólt bele örömtõl csillogó szemekkel Petrovicsné.

Az atya ajkán kétkedõ mosoly jelent meg.

- Nem hiszem. Aztán legalább már valami tisztességesebb mestersége lenne a poétaságnál.

- Hallgass te pironkodék az anya -, nem látod, hogy megsérted a tekintetes urat.

Az öreg csakugyan észrevette magát, s hebegve kezdte módosítani a kifejezését:

- Úgy értem, kérem alássan, hogy hát nem kenyeret szerezni való mesterség ez.

- Dehogynem, bátyám. Most is néhány nap elõtt száz forintot kapott tõlem egyetlenegy költeményéért a Sándor.

- Hallod, öreg, hallod? kiálta kitörõ örömmel, lángra gyúlt arccal a legszeretettebb anya. A tekintetes úr adta neki a száz forintot, amit nekünk küldött, s amivel bizony nagyot lendített szegény állapotunkon, s te még nem átallottad a saját gyerekedrõl föltenni, hogy talán bizony valami rossz úton jutott hozzá.

- Tehát önöknek küldte a száz forintot kiálték fel, s én õt gyanúsítottam! Oh, a derék fiú!

Be nem végezhettem. Sándor e pillanatban lépett a szobába, szülõ nyakába ugrott s némán csüggött az örömtõl könnyezõk nyakán, mint a gyümölcs a fán.

†

MOHÁCI BÁCI

[I.]

Most aztán egészen elhagyta az étvágya: meghalt. Elvesztettük benne az ország legnagyobb étû, legnyomatékosabb emberét és a magyar konyhák eleven reklámját. Oly helyet foglalt õ el, amit pótolni, betölteni nem fog tudni utána senki. Legyen neki könnyû a föld, s legyen õ is könnyû a földnek!

Az öreg Mohácsi bácsi egyik genre-alakja volt a fõvárosnak, kit a régi magyar élet bõkezûsége és az úri passziók eredeti szeszélye szült és idomított olyanná, amilyen volt. Ismeri majdnem az egész ország és mosolyog, valahányszor a nevét hallja. Még most is, mikor azt hallja, hogy meghalt.

Pedig hát nem volt valami élces ember, mint megboldogult Gazsi bátyánk, sem olyan zsandár-félõ, megbillentett elme, mint Sasku Károly, még kevésbé annyi tréfa elõidézõje, mint Józsa Gyuri, csupán kövér és eredeti ember volt.

Akik sokat megfordultak a Váci utcai Korona-kávéházban, vagy nyáron a császárfürdõi platánok alatt, azok mindennap láthaták az öreget: mintha egy vaskos petrence mozdulna, lassan görgött végig ott a termen, itt a kavicsos sétányon, vastag botjával döfködve a talajt két lépéssel elõbbre, mintha azt jelezné elõre az anyaföld ropogó bordáinak, hogy: õ jön. Egy hosszú, kopott, zöldbe játszó fekete atillát ért azon tiszteletteljes hivatás: évek óta fedve tartani s díszíteni a legnagyobb testet; nagy kár, hogy ez az atilla elkísérte a koporsóba is, s nem maradt itt ámulatot gerjeszteni az utókor szülöttjei elõtt, mint ahogy nekünk maradtak meg a nehéz dárdák, mázsás páncélok és buzogányok biztos argentumnak arra nézve, hogy itt valaha óriások éltek. Még a hatvanas évek elején csináltatta az öreg ezt a hû jószágot egy hatalmasan beütött éjszaka után, s télen-nyáron viselte egyaránt, nyáron a meleg ellen, télen is a meleg ellen, mint mondani szokta. Egyetlen volt, aki sohasem fázott, s megelégedett a saját teste melegével, fumigálva azt a sivár tudományos bizonyosságot, hogy mi itt a mérsékelt éghajlat alatt vagyunk: õneki forró volt az.

Az atilla készülhetett vagy kilenc rõfbõl, s az öreg dicsekedett is sokszor nagy terjedelmével és jó posztójával, mely olyan vitézül dacolt az idõvel: mindössze egyszer kellett megfejeltetni az ujjait, fekete selyem-bársonnyal; aminthogy a legutóbbi idõben e bársony volt az egyedüli dísze, meg a dohányzacskónak a zsebbõl kikandikáló cifra sallangja.

De legkülönösebb volt mégis a Mohácsi bácsi magyar nadrágjának alsó folytatása, két darab úgynevezett csizma, melybe mint õ selypítve bizonygatá : egy pozoni mérõ kölesz játszva belefért valaha; mert t. i. úgy állt a dolog, hogy a régi, tisztességes hosszúságú szár egyre fogyott a sok fejeltetés folytán, míg a legvégén a tulajdonképpeni lábhüvelynek csak olyan tiszteletbeli keretévé vált, mint a virágtáblák szubtilis dísz-rácsa.

Különben Mohácsi bácsi is azt tartotta, hogy nem a ruha teszi az embert, és igaza volt. Örökké a hasának élt, és ebben is igaza volt. Ez volt egyedüli életcélja, mely napról napra, egyik jóllakástól a másikig lelkesítette s feszült érdekeltségben tartotta lelkületét. És ki mondja, hogy nem híven teljesítette életcélját?

S azon a téren, amit elfoglalt, örökké hazafias, örökké magyar maradt. Az ételek közt, bár különbözõ csáboknak volt nem egyszer kitéve, élte fogytáig a töltött káposztát és a túrós csuszát becsülte legtöbbre, s oly ékes szószólója volt mind a kettõnek, mint senki más semmi másnak.

Nagy tokájú sápadt arcát az öröm tüze világította meg, valahányszor megmagyarázhatta kevély fensõséggel a tudatlan laikusoknak, hogy kell igazi töltött káposztát fõzni.

- Egy szor füle, egy szor orja, egy szor kövérje, egy szor töltelék, megeszt egy szor füle, egy szor orja, egy szor kövérje, egy szor töltelék.

*

Ha semmi egyebe nem is, de egy-két csinos tajtékpipája mindig volt az öregnek, miket ismerõseitõl kapott prezentbe. Ezeket nagyra becsülte, s úgy fel tudta dicsérni, hogy az õ tulajdonában mindig kétszer akkorára nevelkedék azok értéke.

Évtizedek óta Budán lakott, a Császárfürdõ közelében, egyedüli mulatsága lévén naponkint három-négy óra hosszat ott ülni, télen is, a Császárfürdõ fûtött folyosóin, a gõzfürdõt használni tóduló idegenek közt keresve megszólítható ismerõsöket, akik mosolyogva ismernek reá a jó Mohácsi bácsira, megállnak vele beszélgetni, s ha a beszélgetés gyeplõjét ügyesen olyan irányba tereli a bácsi, meginvitálják ebédre vagy vacsorára.

Sohasem mulasztotta el tehát a Császárfürdõbe átmenni szállásáról még nagy hófuvatagok esetén sem, márpedig õs Budán gyakran befújja az utat a hó, s még fürge lábú legény is csak nagynehezen baktat. Ilyen alkalomkor esett meg az öregen, hogy teljesen besüppedt a hóba, úgyhogy csak a melle látszott ki és a két karja, egyik a bottal, másik a hosszú szárú pipával. Lábait nem bírván kihúzni, sem ide, sem oda nem mozdulhatott. Angol flegmával fogadta e fátumot, s ott állt mozdulatlanul, türelmesen, mint akinek legjobb rendben van a szénája. Legfeljebb az bántotta, hogy unalomûzõül nem gyújthatott rá, mert a pipája idõközben kialudt, gyufát pedig éppen nem talált. Nem messze azonban egy kis gesztenyét sütõ leányka sátra állott, fogta hát magát és egy ott ácsorgó inasgyereket megkért, hozzon a pipájába tüzet. A fiú átvette az értékes makrát, kétségkívül valamelyik miniszterünk ajándékát (mert a Mohácsi bácsi barátjai többnyire miniszterek valának), a gonosz fickó azonban látván a pipa gazdájának tehetetlenségét, ahelyett hogy a gesztenyeárusnõ tûzhelye felé vinné, ellenkezõ irányban lábolt el vele.

- Megállj, csavargó kiált utána keserû humorral az öreg -, vidd el már legalább a zacskót is.

Jó a Bernáth Gazsi élce is, melyet az öreg azon panasza folytán mondott, hogy:

- A fejem fáj, Gazsi; egészen elvesztettem az étvágyamat.

- Kívánom, öreg, hogy ne valami szegény ember találja meg.

*

A potyahajhászat és a nemes kártyajáték volt ama két fundamentum, amelyen az öreg földi javai és megélhetési eszközei gyökereztek. Egyébhez nem értett, de ezt aztán tökélyre vitte emberül. A legutóbbi években, a krach óta mindinkább hanyatlott az ipar, s a bácsira bizony kemény idõk jártak. Elszegényedett s maga már csak mint nézõ vett részt a jelentékenyebb csaták-ban, s legfeljebb, mint hajdani fejedelme a kártyának, üggyel-móddal megadóztatta annak mostani jobbágyait.

Élete alkonyán még egy új alapot fundált ki magának. Újévet, születés- és névnapot ment gratulálni a nagy uraknak. Az új miniszterek elsõ audienciáján õ volt az elsõ jelentkezõ, aki elmondta az excellenciának, hogy: megjószoltam. Elõtte való nap bizton az ex-minisztereknél járt, akiknek elmondta: moszt már nem lesz szemi belõlünk.

Ha nagy úr jött az utcán vele szemben, messzirõl levette szürke gomba-kalapját s már húsz ölnyirõl lógatta oly erõvel, mint egy harangot, úgyhogy lehetetlen volt észre nem venni, s mikor átment mellette, egy tízforintost bele nem pottyantani.

A bácsi mosolygott ilyenkor és este ahova egy halbszajtlira betért, magában sokszor eldünnyögte:

Szeretik Moháci bácit nagyon szeretik meg is érdemli.

*

Epaminondásnak, aki még tréfából sem hazudott, teljes ellentéteképpen nagy kedvét lelte fantáziáját nekiereszteni az ideális világnak.

De emellett igen érzékeny kedélye volt.

Elhalt feleségét, a gömölyû Netti-t sokszor emlegette, mint éltek együtt szelíd örömben, boldogságban, regényes, édes viszályok között. Ezer apró vonást hozott fel az elvesztett paradicsomból, s ilyenkor mindig mélyen elérzékenyült.

Hát még mikor gyermekeire gondolt, akik mind elhaltak. A Lacika feketehimlõben, a pirinyó Aranka torokgyíkban, s a pajkos, nagyszemû Kálmánka befúlt a fürdõkádba vigyázatlanságból.

A bácsi sírt ilyenkor. Könnyei lefolytak hosszú fehér szakállán.

S aki látta az öreg embert, a vén kozákot sírva, maga is megsajnálta szegényt, amint elvesztett családját kesergi.

De hát aki aztán azt is nagyon jól tudta, hogy a bácsi sohasem volt nõs ember, sohasem volt még csak szerelmi viszonya sem, annál kevésbé Lacikája, Arankája és Kálmánkája, az jóízût nevethetett azon, hogy annyiszor elmondta életében ezt a komponált históriát, miszerint elgyengült emlékezõtehetségével maga is valónak hiszi már.

*

Most már mindennek vége: meghalt és itt hagyta az egész világot. Ismeretes alakja elpusztult a fõvárosból, mint annyi másé, s ezentúl csak egy-egy régi élclap hasábjain tûnik talán még szemünkbe, mosolyt fakasztva látása még akkor is.

Halálában is történt valami humoros: a Kelet Népe értesült róla legelõször.

[II.]

A Moháci báci, amint már megírtuk, elköltözött az árnyékvilágból, s bizonyára fejtörést okozott az asztalosnak a koporsókészítés. De az öreg mégis kényelmesebben ment most a temetõbe, mint jött onnan egyszer, Hajnik Pál temetésekor. Moháci a sokaság közül hátramaradt s mire kiért, csak egy komfortáblit talált már a kapunál, azt is egy kereskedõ foglalta le, ki kövérségre vetekedett Mohácival. A kereskedõ a kövérek gyaloglási kínjait ismerve, szívesen megosztotta társával az ülõhelyet, s elhelyezkedtek ketten ahogy tudtak. Úgy t. i., hogy mind a kettõ félig ült benn s egyik lábát mindkettejük a kocsi hágcsójára támasztotta, a nyitott ajtót kezükkel tartván. A lassan haladó komfortáblit sok kíváncsi ember nézte, némelyek mint a két oldalról; s ezek el nem tudták képzelni: mint lehet a benn ülõ úrnak az egyik lába pantalonba, a másik meg magyar nadrágba bújtatva?